XVI. fejezet

1.

Kárpáti hiába adta be kérelmét az Elöljáróságra, nem utaltak ki neki üzlethelyiséget, jobb híján a ferencvárosi lakás konyhájában rendezkedett be. Reggelenként az ajtót leemelte a sarokvasról, egy pultot tolt az ajtónyílásba, és kopott hímzésű, fekete bársonyterítővel takarta le. Két cégtáblát festetett, piros alapon fehér betűkkel, egyiket a ház kapujára tette ki, a másikat a falra, a lakásajtó mellé.

A háború előtt Kárpáti ügynök volt, jól ismerte a nagykereskedőket és az iparosokat, most mégis hiába elevenítette fel régi kapcsolatait, a készletek pusztulása és az infláció miatt sok nehézséggel járt az áruk beszerzése. Az üzlet választéka szegényes maradt: kishibás edényeket, evőeszközöket tartott, kirakta a ládából az átmentett üvegkészleteket is, ezeken kívül csak fémgyűrűk, fülbevalók és más bizsuk kerültek a pultra.

Kőhidainét és a két fiút rögtön az elején bevonta a munkába. Száz reklámcédulát íratott, melyben bejelentette az üzlet megnyitását. Miklósnak kellett szétosztani a járókelők között. A fiú szégyellte magát, mintha kellemetlen szívességet kellene hogy kérjen, lesütötte a szemét, és merev kézmozdulattal kínálta a cédulákat a szembejövőknek. Segített kiszolgálni, esténként a bolti szemetet takarította, és a könnyen zöldülő fémgyűrűket tisztogatta szidollal és egy puha ronggyal.

Kárpáti naphosszat a pult mögött álldogált, és várta a vevőket, de az első napok kíváncsiskodói után alig-alig bukkantak fel a kaputorkolatban. Az árukészlet nem volt szegényesebb, mint a többi újonnan kinyitott üzleté, sőt az átlagosnál valamivel jobb és többféle cikket lehetett kapni, de nem szívesen tértek be hozzá.

A gyárak füstjéből, szállongó koromtól megfeketült, hámló vakolatú külvárosi házak között sokszor olyan ellenségesen fogadták a gettóból vagy deportálásból visszatérő zsidókat, mint az ország számos vidéki városában, ahol a tömeg zsidóveréseket, sőt pogromokat rendezett. Miskolcon, Debrecenben, Szegeden névtelen levelek szólították fel a zsidókat, hogy huszonnégy óra alatt hagyják el a várost, és sokan valóban fel is jöttek Budapestre. A főváros, éppúgy, mint a nyilas időkben, biztonságosabbnak látszott, a rendőrség itt már kialakult és megerősödött, nem került sor véres merényletekre, de szájról szájra szálltak a hírek, hogy a zsidók bosszút állnak, a zsidó orvosok méreggel oltják be a betegeiket, elrabolnak keresztény gyerekeket, megölik őket, és kolbászt töltenek a húsukkal, valaki állítólag talált is egy gyerekkörmöt kolbászevés közben.

Éjszaka Kőhidaiék udvari ajtajára is különféle krétajeleket rajzoltak, valaki felírta: „Nektek van aranyatok!” Az ide-oda költözésnél lezajlott veszekedések miatt Kőhidainé nem beszélt a szomszédok egy részével, mások vele nem álltak szóba, az ellenszenv nem csillapodott, az üzlet halálra volt ítélve.

Egy délután, mikor viszonylag sokan összejöttek a konyhaajtóba állított pult előtt, egy csapat tizennégy-tizenöt éves fiú is megjelent. Ketten lefoglalták kérdezősködésükkel Kárpátit, ketten Miklóst, a többiek addig elloptak egy lábast és egy rózsaszínű likőröskészletet.

Egy öregasszony észrevette a lopást, és megmondta, Kárpáti feljelentést tett. A fiúkat bevitték a rendőrségre, és mivel más is volt már a rovásukon, megverték őket, a környék mégis Kárpátit okolta. Éjszaka kővel betörték a lakás ablakait, és a tetteseket nem lehetett kideríteni. Mikor az eset többször is megismétlődött, és a forgalom végleg elakadt, Kárpáti felhagyott a reménytelen vállalkozással, becsukta az üzletet, és visszament régi munkahelyére, a textiles Montág-céghez. Csak a piros cégtábla lógott még egy ideig a kapu alatt.

2.

Kirschnerné minden héten megvette a zsidó újságot, az utolsó oldalt nézte meg, ahol szaharinkészítők és selejtfilm-kereskedők hirdetései között különböző koncentrációs és hadifogolytáborokban veszteglő munkaszolgálatosokról közöltek beszámolót. Később meghozatta a névsorokat tartalmazó külön kiadványt is, de hiába böngészték végig Ganting, Ravensbrück, Nyizsnyij-Tagil, Bobrujszk, Bjelopolje és sok más tábor foglyainak listáját, ujjuk hegyét lassan és türelmesen csúsztatva a papíron, Kőhidai Márton neve nem bukkant fel.

Kőhidainé most már minden titkolódzás nélkül együtt élt Kárpátival, hozzá is akart menni feleségül, beadta a kérelmet, hogy nyilvánítsák holtnak első férjét. Bár a törvények szerint hasonló esetben, mikor nincs közvetlen tanú vagy bizonyíték a halálra, három évet kellett volna várni, amíg elindíthatják az eljárást, a számtalan háborús eltűnt miatt enyhítettek ezen a rendelkezésen. Kirschnerné megpróbálta lebeszélni a menyét, mikor látta, hogy hiába, megszakította vele a kapcsolatot, és férjével együtt visszaköltözött Kőbányára – lebombázott lakásuk helyett kaptak egy társbérleti szobát.

Eddig az öregasszony főzött a családra, Kőhidainé az üzlet bezárása után állásba ment a kerületi Jegyhivatalhoz, és nem akarta otthagyni a helyét, más megoldást nem találva, a Páva utcába jártak ebédért, a templom melletti zsidó népkonyhára.

Miklós minden délben elindult két asztalkendőbe kötözött fazékkal, az egyikbe levest mertek, a másikba valamilyen tésztát vagy főzeléket, konzervhúsfeltéttel. A levesből bőségesen adtak, kilötyögött, és átáztatta az asztalkendőt, Miklósnak mereven el kellett tartania a testétől, hogy ne csöpögjön rá a cipőjére.

Néha letette a fazekat, és megpihent, úgy intézte, hogy a Szent Imre herceg Gimnázium előtt mindig megálljon. Felment a lépcsőn, és megnézte a kapura kifüggesztett hirdetőtáblát, de semmiféle értesítést nem talált rajta. A tanítás még 1944 novemberében abbamaradt, mert katonai egységeket szállásoltak be az épületbe, később az iskola a harcok fővonalába került, több belövést is kapott, egy akna a homlokzati részen tátongó rést vágott, itt a fal összedőléssel fenyegetett. A tető bádogfedését a repeszek szitává lyuggatták, mikor az olvadás megindult, átázott a padlástér, a födém beszakadt, és a víz lezúdult az alsóbb emeleten levő termekbe is. A fagy leverte a vakolatot, és szétvetette a vízvezeték csöveit is, úgy látszott, hogy az egész épület helyrehozhatatlanul tönkrement.

A közeli BESZKÁRT-kocsiszín munkásai és más gyárakból jött önkéntesek – javarészt a diákok szülei – mégis nekiláttak, elvégezték a lakatos- és asztalosmunkákat a tornateremben, a kivezényelt közmunkacsapatok elásták a halmokban felgyűlt hulladékot és szemetet, kimeszelték az épen maradt falakat. Bár az ablakokat üveg helyett csak olajos papír vagy deszka fedte, és a szénhiány miatt alig egy-két órára lehetett befűteni a termeket, március végén kiragasztották a hirdetőtáblára a felvételi hirdetményt.

Miklós nem tudta, hogy ez rá is vonatkozik-e vagy csak az év elején beiratkozott tanulókra, úgy gondolta, semmit sem veszít, ha jelentkezik. Most is régi, kék rövidnadrágját vette föl, már számtalan pecsét és folt borította, zoknija sem volt, anyja a saját selyemharisnyáiból adott neki egy párat.

A kapunál a pedellus feltartóztatta, kifaggatta céljáról, csak aztán engedte fel az első emeleti irodába. Miklós félve ment végig a nyüzsgő tanári folyosón, a tanári kart változatlanul papok alkották, a diákok „dicsértessék”-kel köszöntötték őket. Miklós ettől viszolygott, jó napot kívánt, és esetlenül meghajtotta magát, ha a reverendás tanárok elsiettek mellette.

Bekopogott az irodába, akadozva elmondta, hogy szeretne beiratkozni, és ha lehet, különbözeti vizsgát tenne az első osztály anyagából. Az ügyeletes vezető-igazgatóhelyettes megnézte elemi iskolai bizonyítványát.

– Kitűnő rendű voltál? Miért nem jelentkeztél rögtön negyedik elemi után?

– Jelentkeztem, de nem vettek fel. Zsidó vagyok – mondta Miklós, és a szégyenkezéstől elöntötte az izzadság.

– Azok az idők hála Istennek elmúltak, mi is sokat szenvedtünk. Felejts el mindent.

– Igen, tanár úr.

– Felírom a nevedet, de egyelőre nem raklak be egyik osztályba sem, meglátjuk, hogy sikerül a különbözetid.

A vizsgára még azon a héten sor került. Miklós nem egyedül ült be a padba, a háború utolsó évében sok tanuló ment ki Nyugatra leventecsapatokkal vagy szüleiket kísérve, hogy ne veszítsenek évet, visszatérve be akartak számolni a kihagyott anyagrészekből.

A feladatok színvonalát nem szabták túlságosan magasra, és bőséges időt, három órát adtak a tételek kidolgozására. Miklós jóval hamarabb végzett, és leadta a sima és kockás íveket. Másnap délelőtt kellett jelentkeznie az eredményért, a vizsgát nem osztályozták jegyekkel, csak annyit közöltek vele, hogy a különbözeti sikerült, és a II/B osztályba vették fel. Így Miklós nem veszített évet, behozta azokat a társait, akik negyedik elemi után kerültek a gimnáziumba.

Az évnyitót április elején tartották meg a gimnázium dísztermében. Kint szikrázva sütött a nap, de a törött ablakú, magas teremben a diákok lélegzetvételét is meg lehetett látni. Miklós még nem ismerte új osztálytársait, félrehúzódott, és egy kibelezett, magyaros díszítésű lámpa alatt nekitámaszkodott a falnak.

Az elsősök egyik csoportjában észrevette Hoffmann Árpádot, volt iskolatársa vörös haján már a zöld szentimrés formasapkát viselt, széles mozdulatokkal magyarázott, barátkozott a mellette állókkal, láthatóan ő volt a társaság középpontja. Miklós elmosolyodott.

Gondolatai átváltottak Gombos Róbertre, a fiút még bent a gettóban agyonlőtték a nyilasok, a Kazinczy utcai fürdő egyik hullamáglyájában feküdt, a lövés lőporfüstös, kerek nyomot égetett a homlokába. Miklós szíve mélyéből sajnálta, és ha rajta múlik, szívesen átengedte volna neki a maga helyét a díszterem fala mellett.

Fent a színpadon megjelentek az ünnepi öltözetű atyák, leültek az asztal mellé, majd bevonult az iskola híres kórusa is. A karvezető tanár a sípjába fújt, aztán összeszorított szájjal maga zengette tovább a megadott hangot, kezeit a melle elé emelte, és beintett. Először a Himnusz-t énekelték el, aztán a Szent Imre-indulót:

Mindenki ismerte az induló szövegét, és együtt énekelt a kórussal, Miklós közömbösen nézte társainak megfeszülő és meghatott arcát. Eszébe jutott az 1943-as ősz, mikor délben az elemiből hazafelé tartva megállt a gimnázium lépcsői előtt, és reszketve hallgatta ezt az indulót. Nem értette, miért tartotta akkor a legfőbb vágyának, hogy bejusson a Szent Imre herceg Gimnáziumba, és miért fájt neki annyira, hogy nem sikerült.

Az induló még egyre tartott, sőt mind hangosabb lett. Miklós idegennek érezte magát ebben a teremben, nem tudta legyőzni a gondolatot, hogy őt most is csak tévedésből engedték be a gimnázium kapuján, a pedellus vagy valamelyik tanár bármelyik pillanatban észreveheti a szabálytalanságot, és kiutasíthatja a díszteremből.

3.

Kőhidainé június végén kapta meg a hivatalos értesítést, hogy férjét holttá nyilvánították. A papírral azonnal az Elöljáróságra sietett, és bejelentkezett az anyakönyvvezetőnél, már negyedik hónapos terhes volt, és minél hamarabb össze akart házasodni Kárpátival.

Vallási esküvőre nem gondoltak, de Kőhidainé bent a Jegyhivatalban megtudta egyik kolléganőjétől, hogy a Hitközség látványos ünnepségre készül: egyszerre száz pár esküvőjét rendezik meg a Dohány utcai templomban, jelképezve, hogy a magyar zsidóság új életet kíván teremteni. A résztvevőknek ajándékokat ígértek, Kőhidainé utánaérdeklődött, mikor kiderült, hogy a hír igaz, ő is feliratkozott.

Az ünnepségre már tíz nap múlva sor került, a párnak alig maradt ideje felkészülni. Gyűrűt nem vásároltak, ez nem is kellett a szertartáshoz, elővették a kék szövetet, melyet a körúti katonai raktárból hoztak el, mikor kijöttek a gettóból, ebből varrattak öltönyt Kárpátinak és kosztümöt az asszonynak. Inget, blúzt és minden kiegészítő ruhadarabot Kárpáti főnöke, Montág adott, és ő jött értük az esküvő napján is autóval.

A két fiú pénzt kapott villamosra, de Kőhidainé magatartásán érződött: egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Ahogy az autó eltűnt, Péter rögtön el is sietett egy játékterembe pingpongozni a barátaival. Miklós gondolkodott, hogy elmenjen-e a Dohány utcába. Az nem rázta meg, hogy anyja újra férjhez megy, tudta, ha apja mégis hazatérne, már semmiképp sem élnének együtt szülei. Végül mégis elindult, január óta nem járt a régi gettó környékén, és szerette volna újra látni.

A Nagytemplom már zsúfolásig megtelt, a párok – javarészt középkorú emberek, akik a háború alatt vesztették el házastársukat, és most akartak új életet kezdeni – a frigyszekrény előtt sorakoztak fel. Miklós csak hátul kapott helyet, a tömegben nem tudta felismerni anyját és Kárpátit.

Közömbösen nézte maga mellett a hozzátartozókat, sötétbe öltözött férfiakat és cérnakesztyűs nőket, integettek a párok felé, közben meghatottan nyomkodták szemüket zsebkendőjükkel.

A fiú a padokra szerelt táblákat olvasgatta, az ülőhelyek örök tulajdonosainak nevét, mikor megszólalt az orgona, a kórus énekelni kezdett, és ünnepi ornátusában bevonult az esketést végző főrabbi. Miklós a szokatlan öltözetben és fövegben is ismerősnek találta, de csak akkor tudta azonosítani, mikor megszólalt: doktor Bárány volt, akit Koterba árulónak nevezett, és aki az utolsó, legnehezebb napokban sorsára hagyta a gettót. Bárány erőltetetten magas, kitartott hangon szónokolt:

– Megparancsolta az Úr az Időnek, hogy enyhítse a gyászolók fájdalmát…

Miklós néhány percig hallgatta, tekintete közben jobbra-balra elkalandozott, észrevett egy üvegajtót, feltételezte, hogy a templom udvarára nyílik, óvatos lépésekkel áthúzódott az ajtó mellé, és abban a pillanatban, hogy a beszéd befejeződött, és az újra megszólaló orgona elnyomott minden zajt, kilépett az udvarra.

A kertet azóta már rendbe hozták, hatalmas, közös sírokba itt temették el a gettó utolsó, elföldeletlen halottait, két-három ezer ember maradványait. Sírjaikat valaki nemrégiben feldúlta, a virágokat szétszórta, és a műmárvány-követ is eltörte, egy öreg hitközségi alkalmazott most próbálta összeilleszteni, széles vaspánttal szorította össze a darabokat.

Miklós köszönt neki, és továbbsétált, megkereste a középen álló kis fűzfát, melynek lábához lerakták Koterba testét. A fát megtalálta, de eltűnt a kis földkupac, melyet Kertész és ő húztak a koporsó fölé. Az öreg észrevette tanácstalanságát:

– Keresel valakit?

– Egy lengyelt, doktor Koterbának hívták. Itt temették el január elején.

– Koterba? Emlékszem rá, itt feküdt, egy kis különálló sírban. Még tavasszal exhumálták, és fémkoporsóban elvitték valahová. Az a híres rabbi, Teitelbaum.

– És nem tetszik tudni, hová?

– Valahová külföldre.

Miklós bólintott, kifelé indult a temetőből, közben ujjai hegyével végigsimított a kis fűzfa kérgén.

1974. május 13.