XI. fejezet

1.

A légitámadások alig egy-két órás szünetekkel követték egymást, többé már nem is szóltak a légvédelmi szirénák. Az orosz repülőgépek egészen alacsonyra ereszkedtek, és lőtték nemcsak az ellenséges tüzérségi állásokat és géppuskafészkeket, hanem a gettó utcáit is.

Kertész, Miklós és a futárszolgálat néhány megmaradt tagja a nap nagy részét az óvóhelyen töltötte, a viszonylag csendesebb időszakban sem vállalkozhattak többre, mint hogy vizet hoztak vagy fát szedtek a konyha számára, a szétbombázott házak gerendáit fűrészelték fel.

Karácsony előtt újabb tömegeket hajtottak a gettó felé, a nyilasok a Pozsonyi úti úgynevezett védett házakból is beterelték a külföldi menlevelekkel rendelkező zsidók nagy részét, felszámolták a gettón kívül eső vöröskeresztes vagy papi vezetés alatt álló zsidó gyerekotthonokat is. A gettórendőrök egyre reménytelenebbül próbáltak helyet találni az érkezők számára.

A napi kenyérfejadag hét-nyolc dekára csökkent, ehhez csak három deci, porított zöldségből és borsóból készült híg „Bébé”-leves járt. Koterba igyekezett legalább a gyerekek számára valami külön táplálékot szerezni, karácsony előtt öt kocsi sütni való tököt hozott be, egy-egy gyereknek húsz deka jutott. A feketepiacon paradicsompürét is vásárolt, fagyos deszkaládákban, a szakácsok átvették, de kiolvasztás után nem ellenőrizték megfelelően, a paradicsom már romlott volt, és dizentériajárványt okozott, százan és százan betegedtek meg. Koterba magát okolta a járványért, lelkiismeret-furdalását Teitelbaum vigasztaló szavai sem tudták lecsillapítani.

Még ezeket a nyomorúságos élelmiszerkészleteket is félteni kellett, nemcsak a nyilasoktól, de a gettó bűnözőitől is. A fegyházak és a börtönök összes zsidó rabjait behozták a deszkafalakkal körülzárt területre, legtöbbjüket utcai razziákon tartóztatták le, mert telefonáltak, vagy eltakarták a sárga csillagot, de akadt néhány tolvaj és nepper is, akik bandába verődtek, és feltörték a lezárt üzleteket. Sötétedés után Koterba többször is elindult, most már állandóan viselt századosi egyenruhájában, és sorra ellenőrizte a raktárakat.

A Szentestét megelőző napon azzal tért meg ellenőrző útjáról, hogy a gettó utolsó élelmiszertartalékait fogyasztja, a minimálisra lecsökkentett fejadagokat is csak hét-nyolc napig lehet még biztosítani. Koterba letörten mondta:

– Még annyi esélyünk sincs, mint Varsóban volt.

– Varsóban mihez nyúltak? – kérdezte Teitelbaum.

– Nagyobb volt a gettó területe, a négy-ötszáz kis teret, legalább ötven holdat, beültettük krumplival, paradicsommal, répával, itt viszont nem találni egy négyzetméter szabad helyet, és tél van, átkozott tél. Varsóban segítettek a csempészek is, találtunk egy esőcsatorna-rendszert, mely a városból bevezetett a gettóba, átalakították a kávákat zárt csővé, ők ott kinn betöltötték a cukrot, lisztet, a tejet, levegővel megnyomatták, és bejött hozzánk. Egy gombnyomásra szétnyílt a fal, és a csempészek behajtottak egy tehenet a gettóba. Ablakok felemelkedtek, tetők nyíltak ki, ha kellett. A Kozla és Sienna utcában majd emlékmű áll a csempészek tiszteletére. Itt Budapesten viszont kire számíthatunk? Kint a városban még tízszeres áron sem adnak el nekünk ennivalót.

– Mégis, mi volna a kiút?

– Nincs kiút. Vagy ideérnek az oroszok tíz nap, maximum két hét alatt, vagy a gettó elpusztul.

– Ennek nem szabad megtörténni!

– Maga, főrabbi úr, többet tud, mint én, mondja meg: volt Európában olyan gettó, amelyik megmenekült ebben a háborúban?

Teitelbaum fejét ingatva lapozta át a jegyzőkönyvek sűrűn teleírt oldalait.

– Nincs ilyenről tudomásom. Az európai zsidóság szinte teljesen elpusztult. Számunkra nincs többé Amszterdam, a spanyol marannusok menedéke, ahol rabbi Menássé ben Jiszráél lakott és Báruch Spinoza. Ragyogó templomaival együtt elveszett Prága, a nagy rabbi Lőw városa. A föld színével lett egyenlő Berlin, benne Mózes Mendelssohn háza. Eltöröltetett Varsó, ahol Perec, Náhum Szokolov és Dávid Frischmann élt. Hol van már Vilna, a litván Jeruzsálem, a Gáon városa, Kovnó, ahol rabbi Jiszráél Salanter tanított? Elpusztult Odessza, Bialik emlékével, Könyvárus Mendellel, Áchád Háámmal, Szaloniki, Almosino Mózes városa, nincs már Pozsony, Chátám Szófér lakhelye, és most elpusztulna Budapest is.

Koterba megdörzsölte kissé kidülledő, véreres szemeit:

– Főrabbi úr, én sokat gondolkodom, mit lehetne csinálni. Itt nem szervezhetünk felkelést, mint Varsóban. A világ legreménytelenebb vállalkozása volt, mikor a varsói gettó hadat üzent a németeknek, de még akkor is húszezer harcosunk volt, a lengyel zsidók legjava fiatalsága, mind olyan elszánt, hogy még a halott kezükből sem lehetett kicsavarni a kést vagy a követ. Itt, ha tudnánk is szerezni néhány fegyvert, kinek a kezébe adjam? Öregasszonyoknak, tízéves gyerekeknek?

– És ha felvennénk a kapcsolatot a semleges követségekkel?

– Látott már közülük valakit benn a gettóban, leszámítva az egy Wallenberget?

– Nem.

– Mert én sem láttam. Csak a saját védett házaikkal törődnek, és ismerjük el, ez is szép tőlük. Egy dolgot lehetne még megpróbálni: maradt valamennyi pénzünk, meg kellene vesztegetni kinti keresztény családokat, hogy fogadjanak magukhoz gyerekeket a gettóból, és bújtassák el, amíg az oroszok bejönnek.

– És ha erre fordítunk minden pénzt, mi lesz az öregekkel?

– Nem tudom, de megmondom magának őszintén, nem is nagyon érdekel. Inkább száz öregembert áldozok fel, mint egyetlen fiatalt. Mit lehet várni még hatvan-hetven éves emberektől, akiknek már a gettó előtt sem volt semmi lelki tartásuk? Nem volt még példa a zsidó történelemben, hogy az öregeket feláldozták a fiatalokért?

– Akármilyen szép is a maga elgondolása, doktor, én nem támogathatom. Ha mégis megpróbálja keresztülvinni, minden eszközzel meg fogom gátolni. A legszebb szándékok sem jogosítanak fel minket, hogy az emberek életének értékét mérlegeljük, ezt a döntést Isten magának tartotta fenn.

– Lehet, hogy igaza van, csak ne lenne Isten olyan irtózatosan messze tőlünk. Hogy mondta Mickiewicz? Istent és a franciákat már sohasem látjuk!

Koterba ásított, aztán megnézte csuklóján az órát:

– Mindjárt tíz óra, indulnom kell.

– Hová megy?

– Megtaláltam Freund fiát, tegnap hozták be egy gyerekotthonnal a Rózsadombról. Megígértem Freundnak, hogy kiviszem hozzá.

Miklóshoz fordult:

– Gyere te is.

2.

A gyerekotthont a Klauzál téri vásárcsarnok épületébe telepítették be, ebben a késői órában Koterba már minden ajtót zárva talált. Kopogtatásukra egy gondnok jött elő:

– Már vártam, doktor úr – mondta –, a gyerek fel van öltözve, nem hagytam elaludni.

– Rendben van, egyébként mi újság?

– Sok a hasmenés, és nincs orvosi szenünk. Nem tudna szerezni?

– Nincs sehol. Égessenek vékony fából szenet, ugyanaz a hatása.

Elindultak felfelé, meglepődve látták, hogy nemcsak kiskorúak, hanem felnőttek is fekszenek a folyosón, a gondnok zseblámpájának fénye néhány ölelkező párra is rávetődött. Mentegetődzött:

– Minden este szétválasztjuk őket a házmesterrel, de takarodó után a férfiak mindig átszöknek a nők folyosószakaszára. Koterba legyintett:

– Nem számít. Örülök, hogy van hozzá kedvük.

A harmadik emeleten a gondnok türelmet kért, és eltűnt egy ajtó mögött, kisvártatva egy nyolc-kilenc évesnek látszó sovány fiúval tért vissza:

– Ő az.

Koterba lehajolt hozzá:

– Hogy hívnak, fiam?

– Bíró Dániel.

– Stimmel, az apja is ezt a nevet mondta. Elviszem magammal.

A gyerek szólni sem mert a rémülettől, mikor Koterba elővette a zsebkését, hogy levágja a sötétkék boykabátról a sárga csillagot, elfordította a fejét.

Az autó most is a Kossuth Lajos utcai ház belső udvarán várt rájuk, de ezúttal sokkal nehezebben jutottak ki Kőbányára, mint az előző alkalommal, mert a környék már közvetlen frontterületnek számított.

Freund zokogva ölelte magához a fiát, mikor kissé lecsillapodott, megtörölte az arcát, és a kezét nyújtotta Koterbának:

– Ezt soha nem fogom elfelejteni magának, doktor, az anyagiakról majd beszélünk az irodámban, a legelső napon, hogy leülök az asztalom mögé. Most pedig elvárom, hogy velünk vacsorázzanak. – Tapsolt. – Ferikém, vegye elő az összes rejtett kincsünket.

Az öregember zsírjában eltett májat, sült kacsát tálalt fel, mellé egy üveg bort állított az asztalra. Freund felemelte a bort, és a fény felé fordította:

– Tudja, mi ez, doktor? Az utolsó palack fehér burgundim, Alote-Corton-Aligote. Az egyetlen bor, mely tökéletesen harmonizál a sült kacsával – töltött. – Egészségére, és még egyszer köszönöm.

Ivott egy kortyot, közben Miklósra és Márióra nézett, akik sietve és szótlanul ettek.

– Ez a nemzedék már nem fogja tudni, hogy a kacsasülthöz fehér burgundi illik.

– Azt nem, de talán megtanulnak más fontosabb dolgokat.

– Ki dönti el, hogy mi a fontos?! Hátha az a fontos, hogy ízléssel és kényelmesen éljük végig az egyetlen életünket? Ismeri Talleyrand mondását: aki nem élt a forradalom előtt, nem is tudhatja, hogy kell élni. A mi sorsunkban ez a választóvonal az első világháború volt. 1914-ig úgy hittem, hogy a turistairodák prospektusa a világ egyetlen hiteles leírása, földrajzi és politikai határok nem léteznek, csak a társaság, a látvány, a nők és borok minősége határozza meg, hogy Franciaországban vagy Albániában vagyok – elhárítóan felemelte a kezét. – Ne nézzen le, doktor, megfizettem az adót illúzióimért, ha mással nem, azzal, hogy harminc évet kellett élnem azután is, hogy ez a korszak végképp elmúlt. Egyébként mi a véleménye a borról?

– Nem értek hozzá, de azt hiszem, jó lehet.

– Legyen meggyőződve róla, hogy kitűnő, ebben az egyben én nem tévedek.

– Honnan ért hozzá?

– Évekig arra készültem, hogy ha egyszer mégis emigrálok, sommelier, borkínáló mester leszek valahol egy párizsi vendéglőben. Kívülről tudtam a francia borok sorozatait, dugóhúzót vettem, már terveztem magamnak egy rektori láncot is a nyakamba, hogy növeljem a tekintélyemet a vendégek előtt.

– Még most is erre készül?

– Semmi sem ment olyan nehezen életemben, mint hogy erről a vágyamról lemondjak, de mondja, hol van az az utolsó párizsi lebuj, ahová bevesznek engem sommelier-nek a kopasz fejemmel és visszeres lábaimmal?!

– Marad a Sörgyár?

– Az sem sokáig, doktor, mindenképpen elmegyek innen. Csak addig szeretném kibírni, amíg ki tudok menteni annyi pénzt, amennyiből felnevelhetem Máriót, vagy legyek szerényebb a tervezésben: amennyi neki elég lesz, hogy elinduljon az életbe. Semmi kedvem itt maradni, túl ezen a barlangon, amit nehéz volna elfelejteni, hallgatom a rádiót, kapom a híreket odaátról – a frontvonal képzeletbeli túloldala felé intett –, nem kétséges, hogy mi jön. Vagy vissza se kapom a gyárat, vagy tudomásul kell vennem, hogy a fejem fölött viceházmesterek csinálják a közgazdaságot, ehhez viszont már nem tudok jó pofát vágni.

– Gondolja, hogy a viceházmesterek gonoszabbak vagy felelőtlenebbek lesznek, mint Horthyék?

Freund először megdöbbent az összehasonlításon, aztán legyintett:

– Nem tudom, lehet, hogy most engedményeket tettem a fogalmazásban a jobb hangzás kedvéért, de az az igazság, hogy nekem már mindenféle hatalomból elegem van, és el sem tudom képzelni, hogy valami jobb jön. Én Burckhardttal tartok: „Die Macht an sich ist böse.” A Hatalom természete szerint gonosz. És maga mihez kezd, doktor, a háború után? Hazamegy Lengyelországba?

– Nem megyek, legfeljebb elbúcsúzom majd Varsótól. Azt elég világosan elmagyarázták nekem, hogy nem vagyok lengyel, és az ember nem épít házat másnak a telkén.

– Ha nem Lengyelországba, akkor hová?

– Valami kis helyen szeretnék élni, távolságok, utazások, feszültségek nélkül. Egy kisvárosban, ahol nincsenek gyárak és turisták, de ott lenne a közelemben minden, amire szükségem van. Egy akkora kertben, melyet egyetlen fa árnyéka beborít. – Koterba mosolyra húzta a száját. – Most már csak ezt a kisvárost és ezt a fát kell megkeresnem.

Freund újra felemelte a poharát:

– Hát akkor búcsúzzunk el úgy, mint ahogy egy kis szerzetes köszönt el tőlem a fiesolei kolostorban: „Arrivederci prossimo anno, se non qui in paradiso!” Viszontlátásra jövőre, ha nem itt, akkor a Paradicsomban. Én mégis jobb szeretnék itt találkozni magával.

Távozóban Koterba megkérdezte:

– Nem tudna valamilyen élelmiszert adni a gettónak? Van mindenféle kiutalásunk és pénzünk is.

Freund sajnálkozva tárta szét a karját:

– A gyárat már elfoglalták az oroszok, bent a városban csak egy raktáram van, talán néhány mázsa korpa maradt és szójaliszt, de az is dohos. Elviszi azért?

– El, ez is két-három napot jelent.

– Reméljük, túl sok napról már nincs szó, a rádió szerint az orosz gyűrű órákon belül bezárul Budapest körül.