IV. fejezet

1.

Bonifert és Miklós vasárnap is kint sakkoztak a lebontott barakk helyén, mikor hátuk mögött, a suszter lakásában hirtelen elhallgatott a rádió, és egy izgatott hang bemondta:

– Bácska, Baja légiveszély!

A tapasztalat azt mutatta, hogy ezután tíz-tizenöt perccel Budapesten is megszólalnak a szirénák. Miklós futva indult hazafelé.

Az egész telep felbolydult. A lakók egy része villamosra szállt, és megpróbált eljutni a biztonságos sörgyári pincékbe, Neumann Lipiék és még két csapatra való fiú labdával és sörösüvegekkel felszerelkezve kimentek a Kiserdő ritkás fái közé, az idősebbek és a zsidók – akik nem hagyhatták el a telepet – a töltés mellé épített óvóhelyekre húzódtak.

Kőhidaiék idegesen készülődtek, Kirschner Gyula negyven évig volt konfliskocsis, majd sofőr, megszokta, hogy az utcán, emberek között éljen, most is elvonult valahová beszélgetni, és csak az utolsó pillanatban került elő. Jókedvűen leszegte kopaszra nyírt, épp hogy csak borostás, ősz fejét, nem törődve felesége és menye szidalmaival, zsíros kenyeret kent magának.

Miklós egy kopott vulkánfíber bőröndöt vitt, a fehérneművel és a tartalék ennivalóval, öccse, Péter fogta a takarókat, Kőhidainé magához szorította nagyalakú, rézcsatos retiküljét, itt őrizte, egy csavaros fedelű pohárban, a család gyűrűit, nyakláncait és más értékeit.

Átvonultak az óvóhely felé vezető ösvényen, melyet a járókelők a telepet övező magas gazba tapostak. Csak ilyenkor derült ki, hogy milyen sokan laknak a telepen. Az áradó tömegben szinte elveszett Miklós egy-két ismerőse, a vörös hajú Hoffmann a nagyapjával, Arnstein szabó, aki szintén a Ferencvárosból került az Augusztára. Bonifert karonfogva vezette végig a réten lakótársát, Kárpáti elegáns, tejcsokoládé színű, öves kabátot vett fel, Miklós nagy örömére az ő óvóhelyükre jöttek.

A kibetonozott óvóhely a kánikulában is nedves hideget árasztott magából, és a már használatba vett kübli is bűzlött. Miklós megpróbált kihúzódni a pince előterébe. Csodálkozott, hogy nem szólnak rá engedetlenségéért. Hátranézett: anyja a fekete szemüveges, most is gondosan megfésült Kárpátival beszélgetett. Miklós úgy vette észre, hogy a férfi vak létére meglepő biztosan tájékozódik, egy-egy hangsúlyozottan merev karnyújtást kivéve soha nem ütközik senkibe, és mindig az őt megszólító személy felé fordul.

– Tényleg vak? – kérdezte Boniferttől.

– Tényleg – mondta az öregember, csippentett a szemével, és elmosolyodott.

Az előtérbe kihallatszott a pincében ülők beszélgetése. Egy öregasszony, aki nem az Augusztán lakott, csak a légiriadó hajtotta be erre az óvóhelyre, elmondta, hogy kikeresztelkedni indul a Menekültek kápolnájába:

– Fejenként csak százötven pengőbe kerül, rábeszéltem a sógoromat is.

A vallásos Arnstein nekitámadt:

– Hogy képes ilyet tenni vén fejjel?! Nem bántja a lelkiismeret?

– Nem – mondta az öregasszony. – Én már olyan régen vagyok zsidó, mégis magas vérnyomásom van, miért nem segít az Isten, hogy ne legyen? Hátha most, hogy kitérek, meggyógyulok.

A kitérni szándékozók többen is voltak, azon vitatkoztak, vajon a katolikus vagy az ágostai evangélikus vallást könnyebb megtanulni. Igaz-e, hogy a kőbányai evangélikus pap nem ragaszkodik az előírt hatvan tanítási órához fél éven át, hanem két-három nap alatt kiadja a keresztlevelet? Egyesek azt is tudni vélték, hogy a kikeresztelkedettek már augusztus elején elhagyhatják a csillagos házat. Miklós feszülten figyelt. Örült, hogy anyja és nagyszülei nem kapcsolódtak bele a vitába. Bonifert legyintett:

– Ne törődj velük. Mindenki ki akar térni. A papok már nem is győzik medencéből, slaggal keresztelnek.

Közben a város fölé értek a látszólag lassan úszó, ezüstszínű Liberator-bombázók. A légvédelem ágyúi a temetőből és a Szent László-templom mögül hiábavalóan vették célba őket, a boforslövedékek pamacsszerű ködfoltjai jóval a gépek alatt nyíltak szét.

Kint a telepen teljes volt a csönd, csak egy nyitva hagyott rádióból hallatszottak a német légvédelem rejtjeles közlései:

– Achtung! Achtung! Lichtspiele! Krokodil gross kommen…

Minden mozgás leállt, csak Bácsalmási, a légóparancsnok, egy fiatal epilepsziás férfi állt egy ház árnyékában, és kis színházi látcsövével fölfelé nézett.

A magasból előbb sztanioltekercsek hullottak. Miklós nem tudta, milyen célokat szolgálnak, de Bonifert helyeslően bólintott, majd távoli robbanások hallatszottak. Dél felől lángok csaptak a magasba, a bombák eltalálták a Fanto-üzem utolsó épségben maradt olajfinomítóját, a többi tartály néhány nappal korábban pusztult el; a tűz fölött forró légörvény támadt, port, füstöt, szélükön megbarnult, cégjelzéses papírokat rántott a magasba, és egész a telepig elsodorta.

A dörgések egyre közeledtek, az égen megjelent a bombázók második hulláma, a vezérgép egy füstkört húzott a Ferenc József laktanya fölé. Bonifert behúzta az óvóhely páncélajtaját, és a biztonsági kart is ráfordította:

– Most mi következünk.

Miklós leült az anyja mellé, bent már rég nem működött a villanyvilágítás, most a viharlámpát is eloltották, hogy ne fogyassza a levegőt, és ha az óvóhelyet találat érné, a szét fröcskölő petróleum ne okozzon tüzet. A pad legszélén ülő Bonifert meggyújtott egy ujjnyi gyertyát.

Már a közvetlen közelből hallatszottak az őrjöngő robbanások, a vezérgép által kibocsátott füstkör a célpontot jelölte meg a többi bombázónak. Hátul egy öregasszony rosszul lett, sikoltozva kapkodott levegő után, mások nyögtek és jajgattak, Arnstein fejét térdei közé hajtva a Vidduj-t a halálra készülők imáját mormolta maga elé. Csak Bonifert ült csendesen, egyik kezében a csákányt fogta, hogy ha beomlik a pince eleje, hamarabb megkezdhesse a bontást.

Hirtelen megroppant fölöttük a tető, fülsiketítő robbanás hallatszott. Miklósnak úgy tűnt, mintha egy hatalmas fazék fenekét kongatta volna meg valaki, a légnyomás feltépte a szürke páncélajtót is. Ösztönszerűleg az anyjára borult, de a keze idegen tagokba ütközött, a hirtelen betörő, éles világosságtól káprázó szemmel látta, hogy a fekete szemüveges férfi átkarolja Kőhidainé derekát.

Miklós félelmében is megdöbbent, de el sem tudta képzelni, hogy apján kívül más férfinak is köze lehet az anyjához. Bizonygatta magának, hogy csak véletlenről lehet szó, a vak eltévesztett egy mozdulatot.

2.

A repülőgépek nemcsak a laktanyát bombázták, hanem alacsonyra leereszkedve, más célpontot is támadtak. Észrevették a Kiserdőben futballozó telepi fiúkat, és fedélzeti géppuskáikból hosszú sorozatokat lőttek rájuk. A fiúk menekülni próbáltak, elfutottak, dombok mögé vagy a satnya fák törzséhez bújtak, de a fényes, szaggatott vonalként lecsapó lövedékek így is megölték négyüket.

Csunyót telibe találta egy sorozat, koponyája darabokra repedt szét, mint egy földre ejtett cserép. Fischert csak egy golyó érte, épp üres bal szemgödre fölött, alig ütött lyukat, hihetetlennek látszott, hogy mégis meghalt. Neumann Lipi meg akarta verni az orvost, mikor az kijelentette, hogy nem tud segíteni.

– Hiszen alig van rajta seb! – mondta, mintha azt akarnák elhitetni vele, hogy egy kis zománchiba használhatatlanná tesz egy edényt.

A holttesteket délután hozták be a Kiserdőből. Neumann húzta a kézikocsit, a telep széléhez érve ő maga emelte le Fischert a platóról, lefektette a szakadozott ponyvára, sokáig állt fölötte, aztán levetette a báránybőr sapkát, mely évek óta alig került le a fejéről, végigsimított világos, izzadságtól csapzott haján, bólintott.

– Ne haragudj, Fischer – mondta –, most el kell mennem.

A halottakat egy újság riportere lefényképezte, aztán elvitték őket, csak a kis négyszögben lenyomódott, letörött gaz emlékeztetett rájuk, a tömeg szétoszlott, Miklós is hazament.

Idegenkedve látta, hogy Kárpáti most is ott van náluk, és ezentúl egyre gyakrabban feltűnt anyja közelében. Nemcsak a naponta többször megismétlődő légiriadóknál vitette magát az asszony mellé, hanem szokássá vált, hogy minden este megjelenik Kőhidaiék lakásán.

Ült a konyha félhomályos mélyén, fogai közé harapott rövid szárú pipával, meg lehetett győződve, hogy jól illik az arcéléhez, bár csak ritkán gyújtott rá. Beszélgetett a tűzhelynél dolgozó asszonyokkal, olvasmányaikból idézgettek, régi operettek és színészek neveit sorolták fel, néha Kárpáti kivette a szájából a pipát, és együtt eldúdoltak egy Lehár- vagy egy Kálmán Imre-kettőst, nyári vendéglőket és különféle rég nem kóstolt ételeket emlegettek.

Esténként a férfi a családdal evett, fokról fokra bizalmasabbá vált, bevallotta, hogy nem vak, egy gyerekkori szembetegség hagyott olyan nyomokat a szaruhártyáján, mely hasonlított a trachoma tüneteire, és ez minden felülvizsgálatot végző orvost megtévesztett, így sikerült elkerülnie a munkaszolgálatot.

Kirschnerné, aki egy vaktól nem féltette volna a menyét, ezentúl mindig keresett valami munkát a konyhában, hogy a közelükben lehessen. Mintha távol levő fia érdekei fölött őrködne, bele-beleszólt a beszélgetésükbe, és igyekezett Kárpátit lejáratni.

Éjszakánként Miklós arra ébredt, hogy anyja és nagyanyja fojtott hangon veszekednek:

– És ha Marci hazajön, mit fog szólni?

– Ő már nem jön haza, mama.

– Ilyet ne mondj, az én fiam él.

– Honnan tudja?

– Ezt egy anya megérzi.

– Ha él, akkor miért nem ír?

– Olyan helyen dolgozik, hogy nem jut hozzá. Vagy el is veszhetett a lap.

– Grósz már négyszer írt a családjának, pedig együtt vonultak be.

– Lehet, hogy elhelyezték őket egymástól, egy háborúban ide-oda dobálják az embereket. Mondd meg inkább őszintén: te sohasem szeretted a fiamat.

Miklós a fejére szorította a párnát.

Ez a viaskodás és a napi gondok lefoglalták a két nőt, mind kevesebbet törődtek a gyerekekkel. A kisebbik fiú naphosszat anyja mellett üldögélt, megkedvelte Kárpátit is, szívesen játszott vele, Miklós viszont csak enni és aludni járt be a lakásba.

A futballozó társaság Fischerék halála után többé nem jött össze, a fiúk dolgoztak, vagy ha tehették, elutaztak vidéki rokonaikhoz. Miklós, hogy eltöltse az időt, a ház előtti kertben összegereblyézte az évek óta vastagodó szemét- és hulladékréteget, felásta a földet, és néhány marék borsót, babot vetett el. Még a régi ferencvárosi házban szokta meg ezt a munkát. Ott minden lakónak megvolt a maga kis parcellája, virágokat ültethetett, megtermelhette az évi petrezselymet, snidlinget, zöldhagymát.

Miklós szerette a földet, a meztelen talpa alatt szétomló laza rögöket, az ásónyomokból feltörő hűvös, kesernyés szagú párolgást. De itt, a ház tövében és a sűrű bokrok árnyékában az elültetett növények nem kaptak elég napfényt, hiába öntözte őket naponta, a bab és a borsó sápadt, szinte átlátszó indákkal bújt ki a földből, és megrohadt a vékony karón, melyhez Miklós kötözte. Mikor valaki éjszaka a W. C. felé tartva félrelépett a középen meghagyott járdáról, és letaposta a palántákat, a fiú könnyű szívvel hagyott fel ezzel a foglalatossággal.

Elővette apja régi kézi szerszámait, melyeket egy zöld ládában magukkal hoztak a ferencvárosi műhelyből, hulladék deszkákat kért Boniferttől, úgy-ahogy helyrehozta a ház előtt álló roskatag sufnit, ezentúl ott olvasgatott és tanult.

Egyik reggel szokása szerint kirakta maga elé a gimnazista tankönyveket, mint ahogy apjának megígérte, mindennap foglalkozott egy-két órát az anyaggal, de a tanulás egyre inkább nehezére esett. El sem tudta képzelni, hogy valaha is különbözeti vizsgát tehet, és felveszik a Szent Imre herceg Gimnáziumba. Lelke mélyén örült, hogy lassan végére ér a másodikos anyagnak, a harmadik osztályos könyveket már nem tudta beszerezni.

Figyelme elkalandozott, kibámult a sufni ablakán, kint esett az eső. Szemben, az egyik barakk oldalában egy kis fehér kutyát vett észre, mely az eső elől az eresz alá húzódott. Miklós még nem látta a környéken, sokáig figyelte, hogy bemegy-e valamelyik lakásba, vagy kijön valaki érte, de a kutya gazdátlan volt, véletlenül vetődött erre. Nyugtalanul járkált fel-alá, bicegő léptein látszott, hogy bal mellső lába el van törve, bordái kiállak, szőrébe bogáncsok akadtak.

Miklós kiszaladt az esőbe, az eresz előtt megállt, attól félt, hogy a kutya fogaival a keze felé kap majd, vagy legalábbis elmenekül. De a kutya barátságosan csóválta a farkát, és az első hívásra követte Miklóst a sufniba.

A fiú óvatosan megfogta a törött lábat, a kutya elnyújtott torokhangon nyüszített. Miklós kitapogatta a törés helyét, aztán egy deszkából két vékony lécet vágott, és sínbe rakta. Bement a konyhába, maradék főzeléket és egy kopott pléhtányérban vizet hozott, a kutya jóllakott, aztán mintha már évek óta itt élne a sufniban, állát bizalmasan a száraz földpadlóra támasztotta, néhányszor rápislogott Miklósra, és elaludt.

A fiú néhány napig nem engedte ki a sufniból, aggódva figyelt, hogy nem tűnik-e fel a gazdája a házak között, de senki nem jelentkezett. Csak akkor hitte el, hogy megtarthatja, és nevet is akkor adott neki: Zsölének nevezte el – így hívták a Ferencvárosban egy közeli suszter békés, álmos, tarka kutyáját.

Még sohasem volt kutyája, nem tudta, hogy kell bánni vele.

Szerette volna megtanítani néhány trükkre. Kimentek a telepszéli rétre, és futkároztak az embermagasságú gyomok zöld árnyékában. Miklós meg-megcsúszott és elesett, a kutya csaholva rávetette magát, az orrával bökdöste. Mikor úgy gondolta, hogy eljött a tanítás ideje, egy bokor mögött lenyomta a kutyát a földre, ráparancsolt, hogy maradjon ott, és el akart bújni, de alig fordult el, a kutya felpattant, és a nyomába eredt. Zsöle éppily makacsul állt ellen mindenféle más idomítási kísérletnek is, legföljebb arra volt hajlandó, hogy a seprűnyélből levágott apportfát visszahozza.

A kutyával játszva észrevétlenül múltak a napok. Az idő lassan őszbe fordult. A hidegtől a barakkok tetején púposan felhólyagzott a kátránypapír, a szél visszavágta a füstöt a kéménybe, és szabadon járt ki-be az ajtó hasadékain. Miklós reggelenként fázott rövidnadrágjában. Kint a réten szállongó ökörnyálak kenődtek szét az arcán, eltűnt a néhány satnya vadvirág: a fehér mécsvirágok, vadtátika, a szalma- és szappanvirág. Az apróbb füvek és gyomok ágai elfehéredtek és lekonyultak, a magukban álló nagyobb bokrokról is letisztult a levél, ágaik csúcsa megtelt száraz bogyókkal vagy ikrához hasonló, sűrű magvakkal, elég volt megérinteni őket, hogy megremegjenek, és termésüket a földre szórják. Aztán a szél gyökerestől kitépte őket, és laza gömbjüket végigfújta a telep utcáin.

Újra megeredtek a hosszú esők, kiverték a Kiserdőből az északról érkezett vándormadarakat, soha nem látott, élénk tollazatú és erős testű madarak szálltak le a rétre. Mintha a frontok fölött átrepülve hozzászoktak volna a döghúshoz, nem szedegették föl a gyomok elhullott magvait, ültek egy-egy vastagabb bokor tetején, és fejük alig észrevehető rezzenéseivel figyelték a környéket.