VI. fejezet

1.

Kőhidai kért egy hivatalos papírra írt engedélyt a főiskolán, hogy a Munkásmozgalmi Intézetben elolvashassa a Rajnai Andorral foglalkozó könyveket és iratokat. Az ügyeletes tisztviselő elfogadta ezt az igazolást, és rövid, szándékokat kutató beszélgetés után beengedte az olvasóterembe.

A kihozott anyagból Kőhidai először Rajnai Andor kéziratban megmaradt börtönnaplóját emelte ki – ezekre a feljegyzésekre hivatkozott az az újságcikk is, mely a fiú figyelmét eredetileg felkeltette. Nem a napló eredeti példányát adták oda, hanem egy halvány gépírásos másolatot, mégis megilletődve fogta kezébe a lapokat. Levette a zakóját, mert megizzadt a túlfűtött, savanyú papírszagú kutatószobában, és olvasni kezdett; eleinte minden sort olyan fontosnak talált, hogy hosszú részeket szó szerint lemásolt:

„..Az élet sokszor teljesíti az álmokat, s a felelősség áthárítása megnyugtatja a nem gondolkodókat. November tizenhatodika óta tudom, hogy meg kell halnom. Ám meghalok! De szeretném messze kiáltani, hogy tévedés azt hinni, mintha ez változtatna a dolgokon. A világ csak előre halad. A társadalom csak előre fejlődik. A szocializmus útja ki van tűzve, csak az épület viaduktja szakadt le mostan…”

Kőhidai már olvasott néhány börtönnaplót, a legőszintébb és legtömörebb irodalmi formának tartotta, Kazinczy Ferenc, Grotius, Fučík mondatai gyakran az eszébe jutottak, de Rajnai naplójában nem talált semmit, ami valóban megragadta volna. Az első oldalak után még gyakran megállt és visszalapozott, hátha valami lényeges elkerülte a figyelmét, de meg kellett bizonyosodnia, hogy a gondolatok és érzelmek nem emelkednek a helyzetből következő sablonok fölé; úgy tűnt neki, hogy a félelem és az önsajnálat pátoszt izzad ezeken a lapokon. A híg kavargásból csak egy Romain Rolland-idézet vált ki: „Csak az nem téved soha, aki sohasem cselekszik. Cselekedni mindig több, mint szemlélni a dolgokat, és talán nem erkölcsös másra bízni, hogy végrehajtsa azt, amit mi akarunk” – de ezt is mintha már olvasta volna valahol. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne tolja félre a gépelt lapokat, meglazította a derekát, és kényelmesebb ülést keresett a széken.

„…A virágoknak köszönöm, hogy szépek voltak, és illatot adtak, a fáknak, hogy tavasszal kirügyeztek nekem, a felhőknek, hogy szálltak, az esőnek, hogy esett. Köszönöm a napnak, hogy kisütött az esők után, és sugarával arcon csókolt engem is…”

Megsemmisülten tolta arrébb a jegyzetfüzetet. Úgy képzelte, hogy az az ember, aki ilyen érzelgős, irodalmi utánérzéseket árasztó mondatokat ír le, az szükségszerűen szubjektív és tisztázatlan fogalmak között kell hogy éljen. Ilyen ember pedig nem érthet meg másokat sem, nem dönthet a sorsuk fölött; felfoghatatlannak találta, hogy állhatott meg Rajnai a kommün egyik legfontosabb posztján.

Behunyta a szemét, és hátradőlt a székén. Eszébe jutott, hogy Rajnai, mikor halálra ítélték, alig öt évvel volt idősebb, mint ő, azonos olvasmányélmények hatottak rájuk: Nietzsche Zarathusztrá-ja, Wundt filozófiája, George közgazdaságtana, tehát nem egy elképzelt ideálhoz, hanem önmagához kell hogy hasonlítsa. Ha a kivégzés előtti órákban ő vezetett volna naplót, vajon mit írt volna? Valószínűleg ő sem tehetett volna mást, mint hogy papírra vesse azt, ami eszébe jut, felsorolja kedvenc könyveit, elbúcsúzik attól a néhány helytől, ahol jól érezte magát: a Széchényi Könyvtártól, otthoni sötét szobájától, a sétáktól, a sakkozástól. Még egy várandós feleség és félig kiélt szerelem emléke sem maradt volna utána, mint Rajnai után, az a néhány ember, akit szeretett, már meghalt, vagy távol élt tőle.

Kőhidai újra elszánta magát, és egy halom iratot húzott maga elé. A viszolygás, ami a börtönnapló nyomán támadt benne, lassan feloldódott, ahogy megismerte Rajnai életét. A gazdag zsidó iparos fia 1917-ben minden feltétel nélkül otthagyta jól fizetett bankhivatalnoki állását, ahol biztos karrier várt volna rá, a pénzt, amit végkielégítésként kapott, befizette a párt titkos kasszájába. Részt vett a kommünt megelőző harcokban, megjárta a börtönt, és a gyönge verseket író széplélek egyik napról a másikra a forradalom elszánt és körültekintő rendőrzsenijévé vált. Rajnai volt talán az egyetlen, aki vállalta a kommün következetes forradalmi terrorját.

Mikor a Tanácsköztársaság összeomlása már küszöbön állt, a vezetők az utolsó vonattal elhagyták az országot, Kőhidai maga elé dünnyögött:

– Mindig vannak utolsó vonatok, amikkel el lehet menni. Rajnai nem tartott velük – rajta kívül alig néhányan maradtak itthon –, bár tudnia kellett, hogy közszereplései és feltűnő külseje miatt biztos lebukásra van ítélve. Épp Rajnai letartóztatásánál tartott, az Erzsébet téren fogta el három fegyveres detektív, mikor asztalához odalépett a könyvtárosnő, kérte, fejezze be az olvasást, mert már letelt a nyitvatartási idő. Kőhidai visszaadta az anyagot, de kérte, hogy tegyék félre a számára, mert még egyszer el akarja olvasni.

2.

Hazaért, rosszkedvűen nyitott be az ajtón. A család már otthon volt, Kárpáti kivételével, aki néhány kötött kabátot vitt ki a vevőinek. Anyja főzött, öccse, Péter egy régi Nova kiadású egypengős ponyvaregényt olvasott. Kőhidai legszívesebben egyenest bement volna a kamrájába, de tudta, ha kitér a beszélgetés elől, az kihívásnak számítana, inkább leült az asztal mellé.

Ritkán találkozott az öccsével, reggelenként, mikor elindult, Péter még aludt, este viszont ő jött haza későbben. Néha bent a városban is összeakadtak az utcán, Péter mindig bandával járt, pingpongozó csapattársaival és a hozzájuk csapódó iskolás lányokkal – mikor meglátta a bátyját, kényszeredetten megállt, de intett a többieknek, hogy várjanak rá, azonnal jön, és valóban sohasem váltottak néhány szónál többet.

Kőhidai hosszú idő után most az asztalnál nézte meg alaposabban az öccsét, ülve is látszott, hogy már magasabb nála, de a hirtelen növekedés nem zavarta meg mozgásának összhangját, elegánsan és elfogulatlanul használta hosszú kezét és lábát. A szék hátsó két lábán egyensúlyozva hátradőlt, és a kihajtott könyvet a mellére fektetve, bátyja felé fordult.

– Helló! – mondta, és várta, hogy a másik szólaljon meg. Kárpátiné közelebb jött, készen, hogy ő is részt vegyen a beszélgetésükben, Kőhidai tanácstalanul próbált témát keresni:

– Hogy megy a tanulás?

– Jól – felelte Péter vontatottan –, javítottam.

– És a pingponggal hogy állsz?

– Már nincs pingpong.

– Hanem mi van?

– Asztalitenisz, ma már éppolyan sportnak számít, mint a futball vagy a kézilabda. Ugyanúgy tornázunk és futunk. Péter bátyja arcába nézett. – És te hogy állsz a nőkkel?

Kárpátiné hátat fordított nekik, és visszament a tűzhelyhez, mintha ez az ügy nem érdekelné, de Kőhidai tudta, hogy az öccse magától nem tette volna fel ezt a kérdést. Mióta Margittal találkozott, önkéntelenül is többet törődött a külsejével, naponta megborotválkozott, kérte anyját, hogy hozza rendbe a pulóverjeit, vágja le nadrágja koptatójáról a lelógó szálakat, és ezek a változások, úgy látszik, felkeltették Kárpátiné figyelmét.

– Semmi közöd hozzá.

– Jó, én csak kérdeztem.

– Máskor ne kérdezz ilyeneket!

Kárpátiné visszafordult.

– Te pedig ne parancsolgass! Egyelőre semmivel sincs több jogod itt, mint másnak.

Kőhidai felkelt, és bement a kamrájába, de alig egy félóra múlva anyja kihívta. Azt hitte, hogy folytatni akarják a vitát, már előre összeszorította a száját, nehogy olyat mondjon, amit később megbánhatna, de már a küszöbön állva felmérte, hogy másról van szó. Kárpáti sápadtan ült az asztal mellett, annyira elerőtlenedett, hogy még a kabátját sem tudta levetni, egy cigarettát forgatott az ujjai között, de nem gyújtott rá.

– Mi történt? – kérdezte Kőhidai.

Kárpáti, kifelé tartva a kispesti traktorgyári lakótelepre, magára vonta a környéken cirkáló rendőr figyelmét. Gyanúsnak találta a nagyméretű táskákat, kibontatta vele, és sokáig firtatta a kötött kabátok eredetét. Bár a mindig készenlétben tartott bizományi számlákkal – melyeket háromhavonként vásárolt egy szövetkezeti ügyintézőtől – úgy-ahogy igazolni tudta magát, a rendőr mégis felírta az adatait, és fenyegetődzött, hogy feljelentést tesz.

A veszély, hogy börtönbe kerülhet, teljesen összetörte Kárpátit, esküdözött, hogy abbahagyja a részletes üzletet, és állást keres magának.

– Egy trafikot – mondta –, ahol este lehúzom a redőnyt, és hazamegyek. És nincs az egyik lábam folyton a börtönben. Nem az én szívemnek való az ilyen idegesség – és a férfi marokkal kezdte gyúrni a mellkasát.

A házaspár elhatározta, hogy egyelőre nem helyez ki több árut a kispesti traktorgyári lakótelepre, de Kárpáti a még kint levő pénzért sem mert elmenni.

– Valaki másnak kellene bekasszírozni.

– Kimenjek én? – kérdezte az asszony.

– Te nem mehetsz, mert ha igazoltatnak, a rendőrnek feltűnik, hogy a név ugyanaz. De van más is, aki kimehet, végeredményben az egész család ebből él, nemcsak mi ketten.

Péter méltatlankodva utasította vissza a ki nem mondott kérést – éppúgy, ahogy az egyéb otthoni munkákat szokta. Érettségi előtt állt, a sport is sok idejét elvette, ezért kivételes helyzetet teremtett magának a családon belül.

Kárpátiné nagyobbik fiára nézett, Kőhidai lehajtott fejjel és szótlanul ült az asztal végén. Gyűlölte az üzletelés minden formáját, mikor a háború után Kárpáti a lakásban rendezte be a boltját, még az ajtókilincset is vonakodva fogta meg, mert az idegenek érintésétől zsírosnak érezte. A kasszírozás pedig különösen taszította: pénzt kellett elvennie mások kezéből.

Hivatkozni akart arra, hogy ez a munka neki is veszélyes, bár nem visz magával árut, mint ismeretlen és a környéken járatlan ember éppúgy feltűnést kelthet. Belátta azonban, hogy a szülei többet költenek rá, mint amennyi ösztöndíjat ő hazahoz, ezért nincs joga visszautasítani anyja kérését.

– Rendben van – mondta rekedten –, mikor kell kimennem?

– Ha akarod, holnap is lehet, a vevők most kaptak fizetést, ilyenkor van pénzük.

3.

Reggel megkapta mostohaapjától a gumiszalaggal összefogott kartonlapokat, melyekre feljegyezték a vevők nevét, címét, tartozásuk összegét és a már lerótt részleteket, Kárpáti tizenöt „fej”-et bízott a fiúra. A köteget aktatáskája oldalzsebébe tette, nem akarta, hogy a tintaceruzával feljegyzett számok hozzáérjenek a könyveihez. Napközben tekintete sokszor megakadt a kidudorodó zseben, de csak az utolsó délutáni foglalkozáson, a marxizmus-előadáson vette elő.

Míg lent a mélyben az adjunktus egyhangúan olvasta fel az anyagot a sokéves meggyűrődött kék füzetből, Kőhidai akár a pasziánszkártyákat, kirakta maga elé a kartonlapokat, nézegette a tót és német neveket. Néha öntudatlan lelkiismeretességgel odafigyelt az előadásra, a tanár épp azt fejtegette, hogy a szocialista értelmiségre kettős feladat vár a munkásosztályhoz fűződő kapcsolatában: tanulnia kell az osztály élcsapatától, a párttól, és fel kell emelnie az elmaradottabb rétegeket. Kőhidai behelyettesítette ebbe a képletbe önmagát és a padon előtte heverő kartonlapokat, szégyenkezett és mosolygott egyszerre.

A villamosmegállótól az út a traktorgyári futballpálya bejáratához vezetett, és innen ágazott el a lakótelep két kapuja felé. Kőhidai megállt a kerítés előtt egy korhadó fa- és rozsdaszagú beszögellésben, heves vizelési inger fogta el, körülnézett, és elvégezte a dolgát.

Találomra a bal oldali kapun ment be a telepre, attól tartott, hogy nehezen találja meg a kartonlapokra felírt címeket, és kérdezősködnie kell, megkönnyebbülten látta, hogy a földszintes házakat kaszárnyaépületekre emlékeztető szabályos alakzatba telepítették, egymást derékszögben metsző kis utcákat alakítottak ki. A tájékozódást még egyszerűbbé tették a padlásoldal faragott gerendái alá szegelt épületszámok. A telep kissé emlékeztette Kőhidait a régi Augusztára.

Végigsietett a töltésszerűen megemelt főutcán, figyelte a lakásszámokat, hamarosan ráakadt az első kartonon megjelölt címre. Leereszkedett a töltésről, előre levette a kalapját, nehogy bent a lakásban zavarában megfeledkezzen róla, kinyitotta a léckaput, és a lépcsőn megállva bekopogott.

– Szabad – mondta egy hang, és Kőhidai belépett. Az első pillanatban felkavarta a gyomrát az a szag, mely az egyetlen helyiségből álló lakásban terjengett; a mennyezetre felhúzott fregolin fehérnemű száradt, a csikótűzhelyen vacsora főtt, mindent elborított a gőz. Szemüvege rögtön bepárásodott, csak nehezen vette észre az asztal mellett ingujjban ülő férfit.

Maga a pénzbeszedés kevesebb nehézséggel és megalázkodással járt, mint képzelte. Megmondta, hogy Kárpáti helyett jön inkasszálni, az ingujjas férfi bólintott, a konyhaszekrény üveges részéből egy lefordított bögre alól elővett húsz forintot, átadta, aztán visszaült az asztal mellé. Kőhidai keze megrándult, mikor elvette a pénzt, köszönt, és kiment a lakásból.

A többi helyen is gyanakvás nélkül fogadták, vele is abban a modorban beszéltek, amit Kárpátival megszoktak. Faggatták: valóban elszámol-e a mostohaapjával, nem költi-e a pénzt nőkre? Kőhidai lassanként megnyugodott, és válaszolni is tudott a viccekre.

Miután a tizedik „fej”-et is lekasszírozta, megállt egy lámpa alatt, és átszámolta a pénzt, összehasonlította a kartonlapokra felírt összeggel, a számvetés egyezett.

Az egyik helyen sötét ablakokat talált, hiába kopogtatott, így már csak egy címet kellett lejárnia. Az utolsó lakásban borostás arcú öregember fogadta, egy kéziállványon szőnyeget szőtt; ez a munka érdekelte Kőhidait, elnézte néhány percig.

Valaki matatott kívülről a kilincsen, majd egy fekete fejkendős, vak öregasszony lépett be, olyan biztonsággal mozgott a lakásban, hogy Kőhidai azt hitte, ő a háziasszony. Az öregasszony a bútorokat tapogatva a szövőszékhez ment, és magas, éneklő hangon megkérdezte:

– Szántai úr, volt itt már a zsidó?

Kőhidai arcába szökött a vér, szégyenét az sem csillapította, hogy látta Szántai arcán a jóindulatú mosolyt. Sietve megszólalt, hogy minél hamarabb elmehessen:

– Igen, itt vagyok.

Az öregasszony a hang irányába fordult, és vörösre ázott, repedezett ujjaival egy tízforintost nyújtott felé. Várta, hogy kivegyék a kezéből, mozdulatlan, akarat nélküli arcán látszott: addig tartaná így, amíg a vele szemben állók jónak találják. Kőhidai elvette a pénzt, megkérdezte a nevét, beírta a kartonra, aztán néhány köszönő szót mormogva kiment.

A kinti sötétség felszabadította szégyenét, hiába magyarázta magának, hogy az öregasszony a „kereskedő” szó megfelelőjeként használta a „zsidó”-t, nem tudott lecsillapodni. Egy durva káromkodást ismételgetve végigrohant a telepi főutcán. Túl hosszú kabátja ide-oda csapódott, megbotlott a földes út gödreiben, véletlenül belerúgott egy esőcsatorna levezető vascsövébe, mely tíz centi magasan kiállt, körme a cipő orrán keresztül is felszakadt, és langyos nedvesség szivárgott a lábujjai közé.

Kifutott a telepről, cipői macskaköveken csattogtak, egy-egy járókelő utánafordult és kiáltott valamit, de Kőhidai csak akkor lassította le a lépteit, mikor az oldala már szúrt, és kitátott szájjal sem tudott levegőt nyelni.

Levette a kalapját, és előkereste a zsebkendőjét, hogy megtörölje csurgó homlokát. Tíz- és húszforintosok akadtak a kezébe; először nem értette, honnan kerültek hozzá, idő kellett, amíg rájött, hogy a kasszírozásból származnak. Szerette volna széttépni a pénzt.

Otthon elszámolt a bevétellel, kitérve szülei hálálkodása elől, bement a kamrájába. Kevéssel később hallatszott az udvari ajtó csukódása, Kárpátiék, akik csak az ő megérkezésére vártak, elmentek, Kőhidai megkönnyebbülten rakta ki a könyveit.

Egy munkásmozgalmi dokumentumkötetben végigkövette Rajnai Andor életének hátralevő napjait. Halálra ítélték, az ítélet kimondása után két nappal megszületett a lánya, mikor megtudta, utolsó levelében Zarathusztrát idézi: „Ne csak tovább plántáld magad, hanem följebb is.” Kőhidai gondosan felírta ezt a mondatot.

Két fiatal kommunista fivér még megpróbálta kiszabadítani a börtönből egy kétségbeesett terrorakcióval, de kísérletüket elárulják, és a tűzharcban a rendőrök megölik őket. Egy rokona mérget kínált Rajnainak, de nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy az öngyilkosság felmentené ellenségeit a gyilkosság vádja alól. Felakasztották, teste a halálban megnyúlt, a kivégzés nézőközönsége nevetve kiabált: „Nézzétek, az Andor milyen derék szál legény lett!”

Kőhidai becsukta a könyvet, úgy érezte, meg tudja írni, a szakdolgozatot Rajnairól, elhatározta, hogy a következő hét valamelyik napján beszél majd erről Lancsa Istvánnal.