III. fejezet

1.

Az Auguszta-telep számozott téglaházakból és erdélyi, felvidéki városneveket viselő fabarakkokból állott, összesen mintegy ötszáz lakásból. A téglaépületben még elfogadható körülmények között éltek a lakók, de a barakkok hihetetlenül el voltak hanyagolva. Az eső a szétmállott ereszekről az ajtó elé csurgott, a kikorhadt deszkák résein még az utcán sétáló járókelők is beláttak. A villany- és vízvezetékek, csatornák már rég elhasználódtak, az épületek végében a közös, nyitott illemhelyen mindent elborított az ürülék, akik mégis be akartak menni, hogy az itt elhelyezett csapokból vizet vegyenek, téglákat dobtak a földre, mintegy járdát építve, már három-négy egymásra vetett téglasor is elsüppedt.

Maguk a barakklakások egyetlen helyiségből álltak, itt égett a kisebb-nagyobb csikósparherd, mely széles sávon és magasan bekormozta a falakat, a család itt élt, itt evett és aludt. A lakások így is tágasnak tűntek, mert csak egy-két bútordarab foglalta el a helyet: egy nagy konyhaszekrény a Teleki térről – minden edényük, felsőruhájuk és fehérneműjük elfért benne –, egy összecsukható vaságy, melynek rozsdás fejtőli és lábtóli lemezei egymásra hajlottak, ezen aludt a családfő, vagy ha valaki beteg volt a családból, a többiek csupasz szalmazsákon. Szalmát a szomszédos laktanyából loptak, vagy kidobott töreket szedegettek össze az utcán.

A falak repedéseinek peremén vércsíkok sötétlettek, néhol megpróbálták eltakarni újságokból kivágott képekkel, Oetker-sütőporos bádogreklámmal, de a legtöbb helyen meg sem kísérelték a reménytelen küzdelmet. Szinte a levegőből is szitáltak a poloskák.

Erre a telepre csak az jött, aki még az állami lakások harminc-negyven pengős bérét sem tudta megfizetni. Az Augusztán hivatalosan két-három pengő volt a lakbér, de a többség évekkel elmaradt, és nem is gondolt rá, hogy törlessze az adósságát. Tudták, hogy innen már nem fogják kilakoltatni őket, mert nincs hová, az egyetlen nélkülözhető szolgáltatást, a villanyt már rég kikapcsolták a barakklakások java részéből.

A város belső nyomortelepeitől eltérően, itt csak elvétve fordultak elő munka nélküli, kiöregedett utcalányok vagy lezüllött mutatványosok, a telep lakói többnyire dolgoztak: cipészsegédek, takarítónők, cigányzenészek, gyári segédmunkások voltak, ha szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni, alkalmi munkákat vállaltak a Konzervgyárban, a MÁV-fatelepen, vagy romot takarítottak a laktanyában.

Az Auguszta-telepen már azelőtt is laktak zsidók, mielőtt csillagos háznak jelölték ki. Egy sánta, bajuszos nepper: Krausz Vili, Schwarcz Ferike, az újságárus, akit két felesége tartott el, egy elválaszthatatlan baráti pár: a félszemű Fischer és a hatalmas termetű Neumann Lipi, aki megjátszotta az idegbajost, hogy ne kelljen bevonulnia munkaszolgálatra: konzervdobozokból különféle érmeket vágott ki magának, és nyáron is vastag báránybőr kucsmában járt.

Ezek az emberek az évek során már hozzákoptak a környezetükhöz. Krausz Vili írta a telepiek kérvényeit, melyekkel a kormányzó feleségét, az egyházakat, az Izraelita Nőegyletet, de még az év végi elszámolásukat tartó vendéglői asztaltársaságokat is felkeresték alamizsnáért. Ha valami különösen hatásos, szánalmat zsaroló mondat jutott az eszébe, letette a tollat, fejét hátravetve nevetett, és fuldokolva szidta a saját anyját. Neumann Lipi hamis igazolással játszott a környék futballcsapatában, a Pongrácz úti MOVE-ben, Ungár fűszeres dalárdában énekelt, mindenképpen jobban hasonlítottak a többi telepihez, mint az újonnan idekerült zsidókhoz.

Az összeköltözésre adott eredeti szerdai határidőt meghosszabbították szombat éjfélig, és még Kőhidaiék után is érkezett vagy tizenöt-húsz család az Augusztára. A telepen akkor már száz-százhúsz zsidó lakott, többnyire a jobb állapotban levő téglaépületekben. Kisiparosok, kereskedősegédek, alkalmazottak voltak – ameddig dolgozhattak –, valamennyien szégyellték, hogy erre a hírhedt nyomortelepre kerültek, ezt azzal palástolták, hogy távol tartották magukat sorstársaiktól, a családok csak sokára és vonakodva álltak szóba egymással.

2.

A beköltözés éjszakáján Kőhidaiék még nem tudtak kicsomagolni, batyukon, ládákon, összetolt székeken aludtak. Miklósnak egy pokrócot terítettek le a földre, sokáig ébren maradt, nézte a befelé tükröző, sötét ablakot, és próbálta elképzelni, hogy apja ezen az éjszakán hol feküdhet: erdőben, lövészárok alján összegyűlő tócsákban látta. A szánalomtól könnyek folytak végig az arcán.

Mióta bevonult, Kőhidai Márton csak egy válaszlapos, sárga tábori levelezőlapot küldött, a cenzúra miatt szűkszavúan írt, annyit tudatott magáról, hogy megérkezett, egészséges és dolgozik, a tábori postaszámból még az sem derült ki, melyik vidéken jár. Hónapok teltek el, és semmi újabb hír nem érkezett az apja felől, de Miklós nem akart arra gondolni, hogy valami baj érhette.

Szombat estére elrendezkedtek a lakásban, vasárnap reggel a család tovább aludt, csak Miklós kelt fel korán, ki akart menni régi ferencvárosi lakásukba, hogy a szomszédoktól megkérdezze, nem jött-e levél. Nem keltette fel anyját, hogy villamospénzt kérjen tőle, attól félt, nem engedné el, inkább gyalog vágott neki az útnak.

Átfutott a villamostöltésen, majd óvatosan behúzott nyakkal elsuhant a szomszédos Városi telep új házai mellett, már az eltelt néhány nap alatt is többször belekötöttek a suhancok a sárga csillag miatt. A vasúti felüljárón túl be akart fordulni egy névtelen utcán a Népliget felé, mikor egy ferde vállú és derékban is meghajlott férfi elkapta, megcsavarodott testtartásához képest meglepő erővel szorította meg a csuklóját. A fiú felszisszent:

– Engedjen el!

– Hová mész?

– Újságért – mondta Miklós, és lábát megvetve próbálta kiszabadítani magát, de a férfi elhúzta a vasúti fatelep kerítéséhez, melyre egy sárga papírra nyomott hirdetmény volt kiragasztva.

– Olvasd el! A rádió is bemondta!

A hatóságok úgy rendelkeztek, hogy a zsidók ezentúl csak délutánonként két és öt óra között hagyhatják el a csillagos házakat, a rendelkezés már ezen a vasárnapon életbe lépett. A hajlott hátú férfi visszakísérte Miklóst az Augusztáig, csak a telep szélén engedte el a csuklóját, távoztában mutatóujjával még egyszer megfenyegette.

A család még most is aludt, Miklós a konyhában ledobta sárga csillagos lemberdzsekét – a telepen belül nem kellett viselnie a megkülönböztető jelzést –, zsíros kenyeret kent magának, hóna alá fogta az apjától kapott sakktáblát, és elindult. Kilépve a kertből, visszanézett, hogy egy váratlan fenyegetés esetén elérné-e még a lakásukat, de a félelme indokolatlan volt, sarujában, rövidnadrágjában és nyári ingjében egyáltalán nem ütközött ki a telepi környezetből, a töltés mellett snúrozó fiúk fel sem figyeltek rá. A telepiek, ha nem is jóindulattal, de harag nélkül, közömbösen fogadták a jövevényeket.

Miklós még alig ismerte a telepet, kíváncsian nézegetett körül. A házak előtt mindenütt meghagytak egy kis kertet, de ezt senki sem művelte, virág- és zöldségágyások helyett rozoga sufnikat ütöttek össze itt, rongyok, kiszáradt nyúlgereznák, hagymafüzérek lógtak a falán. A sufnik oldalában magas gaz nőtt, idő előtt elkorhasztva a deszkák alját, a kerítés helyén pedig maguktól behullott bokrok, leginkább lícium. A szél telefújta szalmával és papírdarabokkal, de senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy kiszedje a szemetet a zöld ágak közül.

Útközben Miklós váratlanul ismerőssel találkozott. Régi ferencvárosi iskolatársa, Hoffmann Árpád jött vele szemben a töltésen. Bár ez a találkozás nyilvánvalóan mutatta közös sorsukat, a vörös hajú, folyton hunyorgó fiú most is úgy viselkedett, mintha valamiért fölényben volna. Nem kerülhette el, hogy szóba álljon Miklóssal, de úgy tartotta a hóna alatt cipelt vastag, fekete könyvet, hogy feltűnően lássék a címlapja: újszövetségi idézeteket és egyházi énekeket tartalmazott. Hoffmann most is misére és az áttérést előkészítő oktatásra indult a Menekültek kápolnájába. Miklós csendes kárörömmel nézett rá:

– Nem mehetsz ki a telepről.

– Ránk ez nem vonatkozik.

– De igen, ki van plakátozva, és a rádió is bemondta.

Hoffmann elbizonytalanodott, de azért fölényesen vállat vont:

– Majd én megkérdezem a tisztelendő úrtól!

A vöröshajú folytatta az útját. Miklós idegenkedve nézett utána, remegő undor fogta el minden kitérni szándékozó zsidótól. Mint a világ egyéb dolgaiban, ebben is apja példája irányította, aki fiatalkora óta tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, és nem hitt istenben, de mélyen lenézte a kitérteket.

Miklós még nem látott belülről keresztény templomot, bár naponta elment a Bakáts téri ferences plébániatemplom előtt. Vonzotta a sötét mélységben felcsillanó, színes máriaüveg-ablak, a kapun kiáradó orgonaszó, a tömjén- és liliomillat, de maga a templom és az ünnepi gyülekezet feszült idegenkedést váltott ki belőle. Ha valamelyik tavaszi ünnepnapon összetalálkozott a templomba siető fehér ruhás, betétes lakkcipőt viselő lányokkal és az aranyrojtos nyakkendőjű Bocskai-öltönyös fiúkkal, sietve kitért előlük. Lenézést és fenyegetést olvasott ki az arcukból. Mintha a fehér papi ruhák, a lengő, piros babarózsaágak is szentesítették volna az ő alacsonyabb-rendűségét.

Hoffmann még egyszer feltűnt a töltés kanyarulatában, Miklós vállat vont, továbbment. Az út beletorkollott a telepi főutcába, jobb kéz felől látszottak az üzletek: egy fűszerbolt, egy pékség, egy kör alakú, fa trafiképület. A telepen kocsma nyitását nem engedélyezték, mert szomszédos volt a Ferenc József laktanyával, és a katonák átszökdöstek volna inni, helyette egy-egy lakásban árultak Pest környékéről felhozott borokat és pálinkát. Most, vasárnap délelőtt minden zárva volt, a sorban állástól kikopott, földes járda szürkén vált ki a gazból.

Miklós megállt és körülnézett. Sakkpartnert keresett. Egy szétbombázott barakk helyén, úgy-ahogy összetakarított üszkös romok és csupaszon maradt kémények között, vasárnap délelőtti kompániák kártyáztak és dominóztak. A tömegtől félrehúzódva, már a gyér, kiégett füvön, egy hokedli mellett magas és szikár öregember ült, zsámoly helyett néhány téglát rakott maga alá. A hokedli lapjára könyökölve, hatalmas tenyerében egy könyvet tartott, és szokatlanul közel emelve a szeméhez olvasott.

A fiú lejött a töltésről, óvatos kört írt le, hogy bármikor visszakozni tudjon, ha az öregember rákiabál. Mind közelebb került a hokedlihez, de csak nehezen szánta rá magát, hogy megkérdezze, felmutatva a sakk-készletet:

– Tetszik játszani?

Az öregember felnézett:

– Sakk? Lássuk csak; húsz éve játszottam utoljára, nem vagyok túl nagy formában. Te ismered a lépéseket?

– Igen, megnyitásokat is tanultam.

– Megnyitásokat is? Akkor te nagyon erős mester lehetsz! Nem tudom, merjek-e kiállni veled. Ülj le – mondta, és mosolyogva intett az oldalt felhalmozott téglák felé.

Miklós a fehér figurákat választotta, kettővel előretolta a királygyalogot, megdörzsölte a kezét, és a könyvre nézett, melyet az öregember letett maga mellé:

– Mit tetszik olvasni?

– Musa Dagh negyven napja. Ismered?

– Még nem hallottam róla – mondta Miklós udvariasan –, de szeretném majd elolvasni. Ki írta?

– Franz Werfel.

Alig néhány méterről robbanás hallatszott, Miklós önkéntelenül összerázkódott, és behúzta a nyakát.

– Mi lehetett ez?

– Aknát vagy időzített bombát robbantottak fel. Én a laktanyában dolgozom, a romeltakarításnál, naponta előkerül egy tucat. Nem kell törődni vele.

Megtolt egy gyalogot.

– Mit ír a büchli erről?

– Szicíliai védelem.

– Bravó.

Miklós utoljára az apjával játszott, most, mintha a régi esti partik hangulata tért volna vissza, csöndesen beszélgettek. Az öregember is zsidó volt, Bonifertnek hívták, vidékről került fel Budapestre, már több mint egy hónapja lakott az Auguszta-telepen.

Beszélgetésük meg-megszakadt, mert Boniferthez, aki néhány nap alatt is tekintélyt vívott ki magának az újonnan beköltözöttek között, többen is odajöttek. Egyikük arról panaszkodott, hogy a kijárási tilalom miatt ma reggel nem tudott eljutni a Cserkesz utcai templomba. Mivel mások sem mozdulhattak ki a csillagos házból, feltehetőleg el is maradt a reggeli istentisztelet. Azt ajánlotta, hogy valamelyik telepi zsidó lakásban be kellene rendezni egy szobát, így legalább szombatonként lehetne imádkozni. Másikuk arra kérte, hogy vigye be őt a laktanyába, romeltakarító munkára. Bonifert megnyugtatóan hunyorgott, és megígérte, hogy próbál tenni valamit.

Váratlanul Kőhidainé tűnt fel a töltésen, hirtelen hagyhatta abba a konyhai munkát, mert viseltes köténye is rajta maradt, sietett, szinte futott, közben gyors pillantásokat vetett jobbra-balra. Miklós felugrott, és eléje ment:

– Édesanya!

Kőhidainé teli tenyérrel ütni kezdte a fiú fejét. Bonifert lefogta:

– De asszonyom! Mi történt?

Kőhidainén sírógörcs vett erőt, szavaiból csak nehezen lehetett megérteni, hogy a félórával ezelőtt felrobbant bomba fent a vasúti háromszögben darabokra tépett egy gyereket, és mivel nem tudta, Miklós merre jár, azt hitte, hogy ő volt az áldozat. Bonifert próbálta lecsillapítani:

– Jöjjön be hozzánk, igyon egy pohár vizet. Itt lakom a közelben.

A lakásajtó zárva volt, Bonifert összefogott ujjheggyel háromszor megkoccantotta az üveget.

– Rögtön! – mondta egy férfihang. Sietős rakodás hallatszott, és csak egy hosszú perc múlva fordult el a kulcs.

Harmincöt-negyven éves, testes, göndör hajú, fekete szemüveges férfi állt az ajtóban, kezében fehér botot tartott.

– A lakótársam: Kárpáti Andor.

Kőhidainé is bemutatkozott, a férfi kitapogatta a kezét, és megcsókolta. Az asszony elpirult, kapkodó mozdulatokkal megigazította a kötényét. Bonifert megmerítette a poharat a zománcozott vizesvödörben:

– Tessék.

Míg anyja ivott, Miklós körülnézett: az egyetlen szobát a két lakó felosztotta maga között, a képzeletbeli felezővonaltól jobbra egy rekamié állt, díszpárnákkal, egy hajlított lábú asztal, Kárpáti garzonlakásának átmentett bútorai, a székek támláin vasalt öltönyök és ingek feküdtek, a szoba másik felében viszont a fekete pokróccal leterített vaságyon kívül csak néhány könyvcsomót lehetett látni.

– Messziről jöttem – mondta Bonifert –, semmit sem hozhattam magammal.

– Csak nem Pest környékéről? – kérdezte Kőhidainé, reménykedve, hogy megtudhat valamit szüleiről.

– Nem, messzebbről – Bonifert egy jóindulatú hunyorgással jelezte, hogy fejezzék be a témát.

Néhány percig beszélgettek a lakásról, a vásárlási lehetőségekről, utána az asszony távozni készült, de a fekete szemüveges Kárpáti még egyszer visszafogta:

– Ha érdeklik a londoni hírek, esténként átjöhetnek.

– Maguknak van rádiójuk?

– Meg lehet oldani.

Bonifert rosszallóan nézett a lakótársára, de nem tett megjegyzést.

3.

Azon a vasárnapon Kőhidainé nem engedte ki az utcára Miklóst, hétfő délután viszont együtt mentek el a régi ferencvárosi házba. Az asszony kereste a költözködésnél elveszett holmikat – senki sem tudott róluk, Miklós közben a házfelügyelőnél érdeklődött, de most sem érkezett levél apjától. Csalódottsága annál nagyobb volt, mert az utcán összetalálkoztak Grósznéval. Férje együtt vonult be Kőhidai Mártonnal, és már a negyedik tábori lapot küldte.

Hazamentek, az asszonynak még be kellett vásárolni a kijárási idő alatt. Az Auguszta-telepi villamosmegállóban elváltak. Miklós egyedül indult a telep felé. A töltés tövében, az óvóhelyek melletti szabad térségen két alkalmi csapat futballozott – jórészt gyerekek –, sapkájuk ellenzőjét tarkójuk felé fordították, hogy ne zavarja őket a fejelésben, de játszott két felnőtt is: az egyik csapatban Neumann Lipi, a másikban barátja, a félszemű Fischer.

Miklós néhány lépésnyire megállt, és figyelte a játékot. Szerette a futballt, a Népszavában, melyet nagyapja járatott, minden reggel remegő kézzel kereste a Vasasról szóló híreket, és a szíve összeszorult a gondolattól, hogy a csapat kieshet az első osztályból. Ő maga nem játszott jól, bár korához képest magas növésű volt, rövidlátó szemei csak késve látták meg a feléje szálló labdákat, ezért sokszor elpattantak tőle, és a játék nagyobb ügyességet kívánó elemei: cselek, kapura lövések, fejesek is csak elvétve sikerültek neki. Meglepődött, mikor Neumann Lipi megszólította:

– Állj be, öcsi, a kapuba.

– Én?

– Állj be már, ne húzd az időt.

Miklós beállt a két földre dobott tégla közé, lejjebb rángatta kék trikóját, és idegesen várta a kapura szálló labdákat. Az első lövés elcsúszott a keze mellett, lábbal utánakapott, és sikerült megállítania. Társai megdicsérték, de a félszemű Fischer, aki lepattanó labdára számítva nehéz, vasalt csizmájában befutott a kapu elé, észrevette, hogy Miklós két lépéssel hátrább helyezkedett, és már a gólvonalon belül hárított. Lipi leszidta, Miklós leszegett fejjel dobta előre a labdát.

Még két gólt kapott, szerencséjére egy negyedóra múlva jött valaki, aki felváltotta, és ő kimehetett a mezőnybe játszani. A vízmosta gödrökben meg-megbotolva futkározott kaputól kapuig, ha megszerzett egy labdát, vaktában elrúgta minél messzebb. Összecsapott egy mezítlábas ellenféllel, bár ő cipőben volt, neki fájdult meg a bokája, a kopaszra nyírt, gyűrött fülű fiú, akit a többiek Csunyónak szólítottak, megállás nélkül futott tovább a labdával.

Miklós leült, és megdörzsölte a lábát, a bőr felszakadt a bokáján, vérzett, de nem hagyta abba a játékot. A legközelebbi alkalommal nem csapott össze a rárohanó Csunyóval, hanem belsővel balra elhúzta a labdát, ellenfele a lendülettől elcsúszott, Miklós boldogan passzolt Neumann Lipihez. Úgy találta, hogy a hatalmas termetű férfi, aki most sem vette le báránybőr kucsmáját, csodálatosan játszik. A magas ívben érkező labdákat úgy állította meg, hogy ottmaradtak kopott kék ingének mellén, hanyag és mégis pontos mozdulatokkal emelte be a kapu elé, és majdnem rúgott egy gólt úgy, hogy cigánykereket vetve, a sarkával húzta kapura a labdát.

Ahogy Miklós feloldódott, és sikerültek a passzai, néha már vissza is kapott társaitól egy-egy labdát. Egyszer az ellenfél kapujánál szabadon hagyták, Lipi átadása épp előtte hullott le, jobb lábbal pattanásból rálőtte, és a keresztbe vetődő kapus fölött éles ívben bevágódott. Miklós dermedten nézte, nem tudta elképzelni, hogy ő gólt lőhetett, csak akkor hitte el, mikor meghallotta Lipi hangját:

– Szép volt, öcsi.

Miklós boldogan futott vissza a saját kapuja elé.

Nem sokkal később a játék félbeszakadt, mert a félszemű Fischer vasalt csizmájával rátartott barátja lábára úgy, hogy Lipi, hanyatt vetve magát, káromkodva fetrengett a földön. Megállítottak egy törmeléket szállító lovas targoncát, Lipi elvette a kocsistól az ostort, felült a bakra, és nem törődve a kijárási tilalommal, elindultak orvost keresni.

Miklós egész este a góljára gondolt, újra és újra érezte a labda könnyű ütését a lábán, izgatottan készült a másnapi meccsre. Reggel esett az eső, Miklós kiment a töltésoldalba, de a puha, agyagos talaj vigasztalanul felázott. Csak Csunyóval találkozott, a fiú fenn állt egy homokdomb tetején, megfeszülő arccal várt néhány pillanatig, és előreesett, esés közben sem tette ki a kezét, így arca a homokba puffant. A fájdalom sem törte le, újra és újra megismételte a gyakorlatot.

– Búvár akarok lenni – mondta magyarázólag –, egy búvárnak nem szabad félni semmitől.