IV. fejezet

 

1.

Kőhidai felment a lépcsőn, és megállt a Történelmi Tanszék előtt, megnézte a világosszürke ajtóra kitett névjegyet: „Lancsa István tanársegéd. Fogad: kedd, csütörtök, péntek l0–12-ig.” A találkozót fél tizenegyre beszélték meg; a fiúnak nem volt órája, amin ellenőrizhette volna az időt, de úgy gondolta, nem érkezett túl korán, bekopogott. Bent szaporán csattogtak az írógép billentyűi, Kőhidai első kopogtatására nem is érkezett válasz, csak a másodikra hangzott fel a barátságos „tessék”, a fiú elfogódottan nyomta le a kilincset.

A Történelmi Tanszék nem tartozott a főiskola alapvető intézményei közé, létrehozását csak az indokolta, hogy sok hallgató szakérettségivel került be, és még az elengedhetetlen történelmi alapismeretekkel sem rendelkezett. A tanterv ezt próbálta pótolni, és két éven át heti egy történelmi előadást állított be. Csekély jelentőségének megfelelően, az egész tanszék egyetlen szobából állt, és kötelékébe Lancsán kívül csak egy-egy, más egyetemekről kiszorult öregebb tanárnő tartozott, ők is hamarosan nyugdíjba mentek, vagy jobban fizetett állást találtak és felmondtak, az év nagy részében Lancsa egyedül volt.

Kőhidait vonzotta a történelem, az összes tantárgy közül ez az egy emlékeztetett a bölcsészkarra, ahová érettségi után szeretett volna bekerülni, de ennél is fontosabb volt számára Lancsa személye, akit évfolyamtársaival együtt a rajongásig szeretett.

Tanítványait elbűvölte Lancsa könnyed fogalmazókészsége, humora, még sokszorosított jegyzeteit is többször elolvasták és idézgették. Lancsa néhány mondatban összefoglalt olyan gondolatokat, megoldott olyan kérdéseket, melyekkel tanártársai oldalakon át vesződtek – igaz, hogy végkövetkeztetéseiben az eredeti mondanivaló egy része elsikkadt, és néha idézeteinek rendszerébe pontatlanságok csúsztak, de rajongói szemében ez nem tűnt lényegesnek. Többre tartották, mint azt a dogmatikus professzorukat, aki már betöltötte hatvanadik évét, és egész tudományos életműve egyetlen nyolcvanoldalas jegyzetből állt, vagy professzortársát, aki minden kollokviumot úgy kezdett, hogy megkérdezte a vizsgázót:

– Mit olvasott tőlem?

A diákok tudni vélték, hogy Lancsa nem főfoglalkozásként tanít a főiskolán, inkább csak kedvtelésből vállalt katedrát, valójában néprajzzal és magyar irodalomtörténettel foglalkozik, a bölcsészkaron is előad, számos önálló könyve jelent már meg, és ő rendezte sajtó alá néhány klasszikus író életműsorozatát is.

Lancsa azt az életet élte, melyet a főiskolások maguk is szerettek volna. Kényelmes, jól szabott ruhákat viselt, és gyakran látták a megmaradt néhány elegánsabb vendéglő utcai frontjának asztalainál, országosan ismert színészek és írók üldögéltek mellette, és fiatal nők, akik gyakran felkeresték a főiskolai szobájában is.

Lancsa tudatában volt népszerűségének, és minden merevség nélkül, de módszeresen ápolta, fogadónapján bármelyik tanítványa előtt nyitva állt az ajtó, arra is gyakran szakított időt, hogy Kőhidaival beszélgessen. A fiú nem felejtette el, hogy az előző évi vizsgán virslit és sört hozatott, alig néhány kérdés után beírta a jelest – minden áldozatra hajlandó lett volna, hogy megtartsa és megszolgálja a tanár jóindulatát.

Mikor Kőhidai belépett, Lancsa abbahagyta a munkát, egy régi hímzett terítőt dobott a halomban álló gépelt papírlapokra, és mosolyogva felnézett.

– Üdvözlöm, uram, mi jót hozott?

A tanár alig tíz évvel volt idősebb Kőhidainál, joviálisan kerek arca és elfogulatlan mozdulatai még ezt az elválasztó évtizedet is enyhítették, a fiú mégsem tudta legyűrni gátlásait, nehezen, akadozva szólalt meg:

– A szakdolgozatot, a témát jöttem megbeszélni, tanár úr.

– Nem csekélység. Üljön le, Miklós, hacsak nem ragaszkodik hozzá, hogy én is felálljak. Kér egy csésze teát?

– Igen, ha lehet.

Kőhidai nehezen talált helyet magának, mert valamennyi széket sűrűn elborították a könyvek, folyóiratok és különféle jegyzetek. Míg tekintete végigfutott a székeken, keresve, hogy melyiknek a lerakásával okozná a legkisebb alkalmatlanságot, feltűnt neki, hogy a székeken tornyosuló papírtömeg mindenütt két rendezettségi fokot mutat: alul a könyvek szabályosan fedik egymást, majd egy bizonyos magasságban az egyenes vonalak hirtelen megbomlanak, és a felső réteget már ingerülten összevissza dobált könyvek alkotják. Jelent ez valamit? Kifejez-e valamilyen változást Lancsa életében – gondolta Kőhidai –, vagy nincs semmi jelentősége?

Lancsa két csésze teát és kekszet tett az asztalra, kezét dörzsölgetve várta, hogy a fiú előhozza szakdolgozatának témáját. Mivel nem történészekről volt szó, nem egy kort vagy mozgalmat kellett ábrázolni, hanem könnyebb feladatot kaptak: egyes személyeket kellett kiválasztani, és az ő életükről kellett írni egy kisebb tanulmányt. Legalább három nevet kellett javasolni; Kőhidai elsőnek Zrínyi Miklóst, másodiknak Kölcsey Ferencet jelölte meg. Lancsa ivott a teából, és elmosolyodott.

– Az érettségire maga dolgozta ki ezeket a tételeket, és megvannak otthon?

Kőhidai határozatlanul bólintott, és ő is elmosolyodott.

– Tulajdonképpen mind a kettő jó. Ki volna a harmadik?

– Rajnai Andor.

– Az 1919-es Rajnai?

– Igen.

Lancsa meglepődött.

– Róla mit akar írni?

Az ötletet Kőhidainak egy véletlenül a kezébe került folyóirat adta, mely részleteket közölt Rajnai börtönnaplójából, rövid életrajzi jegyzetek kíséretében. A Tanácsköztársaság idején Rajnai a Belügyi Népbiztosság vezetői közé tartozott, az ő kezében összpontosultak a belső elhárítás ügyei, az ellenforradalom szervezkedésével kapcsolatos nyomozások. 1919 végén a győztes Horthy-rendszer letartóztatta, és felakasztották.

Rajnai személyes életrajzánál Kőhidait jobban érdekelték a forradalmi terror legendái. Abban a ferencvárosi környezetben, ahol felnőtt, ritkán beszéltek munkásmozgalmi emlékekről, az egyetlen kivétel éppen Rajnai és a Lenin-fiúk fekete bőrruhát viselő különítménye volt, az ő nevüket rettegve emlegették. A szakdolgozatban Kőhidai ennek a félelemnek az okait szerette volna megtalálni.

Amennyit tudott, elmondott belőle, beszéd közben zavarta, hogy Lancsa már az első mondatoknál kétkedően elhúzta a száját.

– Amit mond, az nagyon érdekes, de ha elfogadna tőlem egy baráti szót, Miklós? Ne írjon a kommünről, úgysem írhatja meg az igazat. Ha valamiért mégis épp ez a korszak tetszik magának, válasszon másik hőst: Latinka Sándort vagy Nyisztor Györgyöt, az öreg még él, ha akar, elmehet hozzá beszélgetni. Miért pont Rajnai Andor tetszik magának? Egyáltalán: tudja, hogy ki volt ő?

Lancsa a polchoz ment, és egy régi, valószínűleg még az 1920-as években kiadott könyvet emelt le róla, lapozgatott benne, majd a nyitott könyvet Kőhidai elé rakta.

– Tessék, itt a képe. Nézze csak meg.

A kép egy harminc év körüli sovány férfit ábrázolt. A felvétel olyan közelről készült, hogy csak egy fehér csík látszott a sáljából és egy sötétebb magasan gombolódó télikabátjából Amennyire a képből meg lehetett állapítani, a koponya arci része aránytalanul nagyobb volt, mint a hátsó agyi rész, főleg az ívelt járomcsontok és az erős áll ugrott ki. A hosszú, tojásdad arcban nagy, sötét, valószínűleg barna szemek ültek, Rajnai orra erős volt és enyhén görbe, ajkai vastagok, kreppelt hullámos haja homloka fölött már ék alakban kikopott, ettől fülei még elállóbbnak tűntek. Az egész arc megdöbbentően emlékeztetett Savonarola portréira.

– Hogy tetszik? És ami még nincs rajta a képen: púpos volt, egy zsidó fűrészmalmos fia, eredetileg Reichnek hívták.

Kőhidai összerezzent, és kifutott a vér az arcából. Megdöbbent Lancsa hangsúlyától; azt hitte, a tanár tudja róla, hogy zsidó. Zavarában találomra kérdezett valamit:

– Biztos, hogy Reichnek hívták?

– Biztos. A Rajnai háromkoronás név, ahogy régen mondták, mivel háromkoronás bélyeget kellett ragasztani a névmagyarosítást kérő beadványra. Egy kis névtipológia: az i toldalékos családi nevek közül csak azok eredetiek, melyek egy-egy város vagy község nevéhez illeszkednek, mint például Kanizsai, Szoboszlai vagy a magáé: Kőhidai…

A fiú úgy gondolta, meg kellene mondania, hogy családi nevüket apja magyarosította Kirschnerből, de nem volt elég határozott a mozdulata, Lancsa nem figyelt rá.

– A folyókhoz, a hegyekhez kapcsolódó nevek: Dunai, Kárpáti, Mátrai vagy ez a Rajnai mind csinált nevek.

– Szóval a tanár úr azt ajánlja: ne foglalkozzak vele?

– Őszintén szólva nem tudom, mit mondjak. Maga tehetséges és szorgalmas fiú, hallatlan érzéke van, hogy megtalálja az igazán fontos és jellemző részleteket, előfordulhat, hogy sikerül elkapnia a modell lényegét: egy nyomorék intellektuális széplélekből – mert ez a Rajnai írt egypár kötet verset is – egy forradalmi helyzetben miképp lesz élet-halál ura, és mihez kezd a kezébe adott hatalommal? Persze akkor már nemcsak Rajnairól és a magyar kommünről szólna a mese, hanem egy általános emberi képletről, mert minden elmúlt és eljövendő, forradalmi és ellenforradalmi terror megtalálja a maga nyomorék széplelkeit.

Lancsa töprengő mozdulatot tett.

– Nehéz feladat, de ha úgy érzi, hogy meg tudja oldani, akkor nincs jogom lebeszélni róla. Maga mit gondol?

– Szeretnék foglalkozni a témával.

– Akkor kezdjen hozzá. Azt hiszem, az volna a legtaktikusabb, ha egyelőre senkit sem avatnánk bele. Ha elkészül a vázlattal, csak nekem mutassa meg; ha az ügy nagyon rázósnak ígérkezik, még mindig vissza lehet térni Zrínyihez vagy Kölcseyhez…

Lancsa asztalán megcsörrent a telefon, felvette, és beleszólt:

– Szervusz, tartsd a vonalat.

Kőhidai felkelt, megbeszélték, hogy a jövő heti előadás után újra találkoznak, addig mindketten utánanéznek az anyagnak, elköszönt, és kilépett az ajtón.

Mély csalódást okoztak neki Lancsa szavai, nem értette, hogy beszélhetett ilyen lenézően Rajnairól, akit minden megemlékezés példaképnek és mártírnak nevezett. Bántotta az a hangsúly is, ahogy Lancsa a „zsidó” jelzőt kiejtette; szorongva ugyan, de arra gondolt, hogy eddig talán túlbecsülte a tanárt.

 

2.

A Történelmi Tanszékről Kőhidai átment a főiskola könyvtárába, és kikért néhány munkásmozgalmi történeti kézikönyvet, melyek foglalkoztak Rajnai személyével, eltette a táskájába, utána átment a gazdasági osztályra. A hónap utolsó szombatja volt, felvette októberi ösztöndíját, és elindult a menza felé, hogy megebédeljen, és befizesse jövő havi ebédjét is.

A menza a Belváros szívében, egy valaha előkelőnek számító bérház második emeletén működött, az Államigazgatási Főiskola hallgatóin kívül jogász-, tanár- és közgazdászjelöltek látogatták. A diákok, ha mentek fölfelé a lépcsőn, és benéztek az ajtók üvegén, magas, foszladozó tapétájú előszobákba láttak be, melyeket a sokszoros társbérletek miatt bútorokkal raktak tele. A régi lakók egy részét kitelepítették a hortobágyi pusztákra – így üresedett meg az a hatszobás lakás is, ahol a menza berendezkedett –, de néha most is jött a diákokkal szembe egy-egy feszes tartású öreg férfi, szakadozott Bocskai-kabátban vagy második világháborús rövid ujjú tiszti báránybőr bekecsben, üres szenesvödröket vagy bevásárlószatyrokat fogtak a kezükben, kelletlenül álltak félre a felfelé sietők útjából.

A menza lépcsőházi ajtaját fél tizenkettőkor nyitották ki, akkor jöttek az első ebédelő vendégek, innen kezdve megszakítás nélkül áramlott a tömeg, este kilenckor zárták be a helyiséget az utolsó vacsorázók után. A menza ablakai a szűk utcára és egy homályos belső udvarra nyíltak, az előtérben állandóan égtek a neoncsövek, a szemet fájdító világítás és a szűk tér erősen igénybe vette a felszolgálók idegeit, percenként összevesztek egymással és a vendégekkel, idegességük csak a déli és esti fő hullám levonulása után csillapodott le.

Kőhidai ezen a szombaton két óra után ért át a menzára, az előszobában, a mosogató előtti asztalon már halomban álltak a szennyes tányérok, a felszolgálónők is fellélegeztek az első roham után, karjukon az ételes tálcával meg-megálltak beszélgetni. Egyikük Kőhidait is megszólította, de a fiú csak köszönt neki, és továbbment. Félt belebonyolódni a beszélgetésbe, attól tartott, hogy hamarosan kifogyna a tréfás vagy legalábbis tréfásnak látszó feleletekből, és félszegen, üres szájjal állana szemközt a jókedvű felszolgálónőkkel. A konyhavezető irodájában kiváltotta az októberi szelvényeket, aztán átment az ebédlőbe.

A hosszú asztal mellett alig néhányan ültek. Az ösztöndíjfizetési napokon a diákok éppen csak benéztek a menzára, a főzelékből megették a húst, és az ebéd többi részét otthagyták, legföljebb a kenyeres tányérokból markoltak ki egy papírzacskóra valót. Ezeken a napokon inkább egy vendéglőbe ültek be, az is a szokások közé tartozott, hogy a kollégium felé tartva, az egyetemista fiúk az út mindkét oldalán minden kocsmába bementek, és ittak valamit, a „Kiskör”-t és a „Nagykör”-t szokták emlegetni, az egyik hat, a másik kilenc kocsma végiglátogatásából állott. Este sem jöttek be a menzára vacsorázni, a kollégiumban húst sütöttek maguknak.

Kőhidainak az ösztöndíj nem jelentett különösebb eseményt. Mint jeles rendű tanuló, háromszázötven forintot kapott, az egyik százast anyjának adta, a másikat még középiskolás öccsének zsebpénzül, a maradékból napi kiadásait fedezte: a menzát, a villamosbérletet, újságot vásárolt és néha csokoládét.

Egy nagy asztal sarkához ült le, vele szemben két bölcsészhallgató ebédelt; az egyiket látásból ismerte, bólintott felé. Négy-öt fajansz levesestál is állt az asztalon, félig megrakva krumplilevessel, Kőhidai hozzáértette ujját a falukhoz, és a legmelegebből szedett magának, a többi tálat aztán egy felszolgálónő elvitte az asztalról.

Kevéssel fél három után – Kőhidai éppen megkapta a második, egyben utolsó fogást: tarhonyát pörkölttel – különös, kopott tömeg gyülekezett a menza nyitott ajtaja előtt, meglátva őket, Kőhidai és a két bölcsészhallgató gyorsabban kezdett enni, hogy minél hamarabb távozhasson.

Az egyetemisták sohasem fogyasztották el az utolsó adagig a számukra főzött ételt, a nagy kondérok alján mindig maradt ötven-hatvan tányérra való leves és második fogás, ezt a menza személyzete saját hasznára eladta. Hétköznaponként három forintot kértek egy ebédért, vasárnap, mikor nagyobb darab húst és sült tésztát is adtak hozzá, hatot. Környékbeli nyugdíjasok, postások, segédmunkások, öregek és állásnélküliek vették igénybe ezt az étkezést, ők még a közeli népbüféket sem találták elég olcsónak. Mikor letelt az egyetemisták hivatalos ebédideje, tömött sorokban, versenyfutásszerűen jöttek be a menzára, a lemaradókat az a veszély fenyegette, hogy nem marad nekik az ebédből.

Ahogy betódultak az ajtón, Kőhidai felemelte a fejét, és rájuk nézett, legnagyobb megdöbbenésére az egyik csoportban M2-t vette észre.

A könyvtár folyosóján lezajlott jelenet óta nem találkoztak. Kőhidai szerette volna látni a lányt, ahogy végzett a főiskolán, mindennap beült a Széchényibe, és este nyolc óráig várt, de hiába figyelt, M2 egyszer sem jött be.

A lányt két szemüveges férfi kísérte, egyikük magas volt, sovány és dús fekete hajú, jobb kezében egy hatalmas öreg farkaskutya szíját szorította, a másikuk Magyarországon akkor még szokatlan zöld üvegű dioptriás szemüveget hordott, hullámos, őszülő haját oldalt fésülte, fejét néha ticesen rángatta. Mind a hárman egyszerre beszéltek, M2 hol az egyikhez, hol a másikhoz fordult, hangosan nevetett, szavait élénk kézmozdulatokkal és arcfintorokkal kísérte, hosszú haja ide-oda csapódott övvel megszorított barna, mintás félkabátja vállán.

Mikor a lány is észrevette Kőhidait, elhallgatott, arca megfeszült, mintha máshova figyelne, és a tudomásulvétel minden jele nélkül ment el mellette, két kísérőjével az átellenes belső asztalhoz telepedett le. Kőhidai még egy biccentést sem mert megkockáztatni, nem gondolhatott másra, mint hogy a lány mégis megsértődött, amiért köszönni mert neki a könyvtár folyosóján.

Az egyik vele szemben ülő bölcsész szemével végigkövette M2 útját az asztalig, hunyorítva közelebb intette magához a barátját. Kőhidai ujjai közé szorította a villát, és tovább evett, nem akarta, hogy a szemben ülők észrevegyék: figyeli a beszélgetésüket.

– Ismered ezt a nőt? – kérdezte az egyik bölcsész.

– Nem. Ki ez?

– Egy őrült. Meséket és nótákat gyűjt a parasztok között. Narodnyik.

– Mi az, hogy narodnyik?

– Az elvtárs nem tanulmányozza a Párttörténetet?

– Ne hülyéskedj, mi az, hogy narodnyik?

– Valami olyan, hogy a város és a civilizáció bűnös, csak a szent és tiszta parasztság válthatja meg a világot.

– És ki a palija?

– Állítólag valami tanárral fut az egyetemről.

– Mással nem fekszik le?

– Egyet tudok biztosan: velem sajnos nem.

– Figyeltem az előbb, mikor bejött, elöl egy kicsit leengedett, de hátulról olyan kemény lehet, mint a kő.

A bölcsész felszisszent:

– Vigyázz, idejön!

Kőhidai olyan feszülten figyelte a beszélgetést, hogy már régen nem nézett a lány felé, most meglepetésében összerázkódott. Felnézett: M2 állt előtte, sietős hangon köszönt, szavait élénk, már-már táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.

– Ne haragudjon, hogy zavarom. Mihály Margit vagyok. Arról van szó, hogy van egy írógépem, csak a g betű rossz rajta, de különben nagyon jól lehet gépelni vele, majd beviszem a zálogházba, biztos kapok érte ötszáz forintot, de lehet, hogy hatot, nem tudna addig kölcsönadni egy százast?

Kőhidai szó nélkül kivett a zsebéből egy százforintost, és átnyújtotta – bár a felét sem értette annak, amit a lány elhadart. Margit nem tette el rögtön a pénzt, a kezében szorongatta, és hol a százforintosra, hol Kőhidaira nézett, nem lehetett tudni: szégyell-e a kölcsönkérés után azonnal elmenni vagy valóban beszélgetni akar.

– Hol adhatom meg?

– Ahol tetszik.

– Maga mondjon valamit.

– Találkozhatunk a Széchényi Könyvtárban vagy bent a főiskolán. Azt hiszem, maga is hozzánk jár.

A lány mutatóujjával kissé lelapította az orrát, és óvatosan kérdezte:

– Miből gondolja, hogy oda járok?

– Már többször is láttam bent.

– Most nagyon érdekesen alakultak a dolgok, de én bizonyos okokból nem szeretnék a főiskolán találkozni. Gyakran bejön ide a menzára?

– Mindig itt ebédelek.

– Akkor a jövő héten behozom ide. Ugyanis holnap megyek le vidékre, ott több helyen is tartoznak nekem, a jövő héten egész biztos meg tudom adni a pénzt.

– Rendben van, nem túl sürgős – mondta Kőhidai.

– Köszönöm. Akkor itt találkozunk a jövő héten.

– Igen. Viszontlátásra.

Margit a pénzzel visszament a helyére, Kőhidai letette a villáját, egy darabig maga elé nézett, de lesütött szemmel is érezte, hogy a két bölcsész gyanakodva figyeli. Mikor sikerült összeszedni magát, felkelt, és minden lépésnél külön megkeresve a helyet, ahová a lábát leteszi, kiment az ebédlőből.

 

3.

Szombat délutánonként Kőhidai nem ült be a könyvtárba, hanem hazament. Kihasználta, hogy anyja és mostohaapja nem tartózkodik otthon, tetőtől talpig megfürdött. Még mindig a régi ferencvárosi lakásban éltek, fürdőszobájuk nem volt, a konyhában ült bele egy nagy lavórba, és hiába tiltakozott, szülei elfogulatlanul járkáltak mellette – ezért választotta ki a magányos szombat délutánokat.

Hetijegyén már elhasználta a napi kétszer egy óra utazásra jogosító lyukasztást, gyalog indult el hazafelé. Útközben igyekezett nem gondolni a lányra, otthon, elalvás előtt akarta felidézni az arcát.

Ment a lassan alkonyodó utcán, a munkából hazatérő emberek között, és beszélt maga elé. Máskor szorosan meghúzott öve kioldódott a ballon derekán, az egyik bújtatóból ki is csúszott, és a másik oldalon lelógott a földre. Egy zöldségesüzletben vett egy fél kiló lepergett szőlőszemet – ezt olcsóbban adták, mint a fürtöket  –, a zacskóból eszegette.

A Bakáts tér sarkán – innen nyílott az utcájuk – megállt, eldobta az üres zacskót, és ujjaival ellenőrzésszerűen végigsimított a kabátján, észrevette, hogy a ballon öve kioldódott. Elképzelte, hogy húzta maga után a sáros aszfalton, és a járókelők mosolyogtak rajta, de ezt az idegességet hamarosan egy nyomasztóbb váltotta fel. Mielőtt folytatta volna az útját, úgy-ahogy letörülte és meghúzta az övét, mintha a szorítás egészen a gyomráig ért volna, szája savanyú nyállal futott tele.

Az utca elején laktak, háromszáz-háromszázötven lépésre attól a saroktól, ahol megállt, elindult, számolta magában a lépéseket, de nem sietett. Tekintetét, éppúgy, mint máskor, felemelte a magasba, szándékosan nem nézett előre házuk bejárata felé. Előbb az eget figyelte, érezte az utca fölött lebegő felhők közömbös csendjét, aztán tekintete lecsúszott az oldalsó házak első emeletére: a lehúzott vászonroletták mögött sorra gyulladtak fel a lámpák. Kőhidai próbálta megnyugtatni remegő gyomrát, magára akarta erőltetni az esős alkony békességét, mégis összerázkódott, mikor meglátta a környékbeli fiúk bandáját.

A fiúk néhány évvel ezelőtt még csak fürkésző idegenkedéssel nézték Kőhidait, de egy nyáron kapcsolatuk ellenségessé vált. Kőhidai néhányszor beállt közéjük futballozni, és beszélgetni próbált velük, de bárhogy erőlködött is, szavait gyanakodva fogadták, később, ha meglátták, hogy közeledik, elfutottak előle, majd rászoktak, hogy különféle gúnyneveket kiabáljanak utána. Kőhidai éppúgy, mint a sztálinvárosi táborban, most is abban reménykedett, hogy ha nem veszi tudomásul, magától abbamarad, a csúfnevekre csak egy mosollyal reagált, ettől ellenfelei itt is vérszemet kaptak.

A banda – nyolc-tíz fiúból állt – elhallgatott, mikor meglátta Kőhidait, csak összenéztek és elmosolyodtak. Óvatosságuk diktálta, hogy szemből sohasem kezdtek ki Kőhidaival, tartottak attól, hogy egyszer érzékeny pontján érintik, és őrjöngve rájuk tör, ebben az esetben pedig jobb, ha már háttal áll nekik, mert a megfordulással is időt veszít. Megvárták, amíg elhalad előttük, csak akkor kezdtek el kiabálni, kukorékolni és röfögni.

Kőhidai feszülten figyelte a háta mögött felhangzó kiáltásokat, attól félt a legjobban, hogy a suhancok valami új, valóban szellemes gúnynevet találnak ki, az ötlet szellemességét megérezte, és ő maga is méltányolta, megragadt benne, és hónapokig kínozta. Most azonban csak a régi gúnyneveket hallotta variálni, megnyugodva ment tovább, innen már szabadnak látszott az út hazáig.

A zsidók iránti gyűlölet most, évekkel a háború után is úgy tenyészett a földszintes házak és gyári lakótelepek között, mint a vizes falakon a penész és a salétrom, Kőhidainak mégis be kellett látnia, hogy a csúfolódás nem törvényszerűen következik zsidó voltából, például az öccse, Péter háborítatlanul végigmehetett ugyanezen az utcán. Az ő személyében kell lenni valaminek, ami kiváltja az ellenszenvet.

„Nem számít, csak a hülyéket és a tehetséges embereket szokták gúnyolni – vigasztalta magát –, én pedig nem vagyok hülye.”

Két férfi fordult be előtte a házuk kapuján, az egyiket Kőhidai már látta néhányszor, anyja pletykáiból tudta, hogy valamilyen kocsis, és az egyik udvarbeli asszony szeretője. A másikat nem ismerte, most is csak annyit látott belőle hátulról, hogy lazán, könnyedén jár, és hosszúra nőtt szőkés haja összetorlódik a kiskabát alatt viselt selyemsálon.

Kőhidai belépett a kapun, a régimódi kaputorkolat alatt, mely vagy tíz méter hosszan futott le a belső udvarig, a két férfi után lépkedett. Az aljzatot burkoló keramit kockák hepehupásan kikoptak, az esővíz megülepedett, és a kaputorkolat közepén széles tócsát alkotott, csak oldalt, a keskeny emelt szegélyen lehetett száraz lábbal bejutni az udvarra.

A két férfi nyugodt, kényelmes léptekkel haladt, mögöttük Kőhidai csak kisebbeket léphetett a megszokottnál, topogott, szeretett volna eléjük kerülni.

– Bocsánat.

Az ismeretlen férfi visszafordult, a fiú tétován rámosolygott, azt hitte, félreáll és előreengedi, de a férfi visszakézből hirtelen szájon vágta. Az erős ütéstől Kőhidai szeme telefutott könnyel, csak homályosan látta a szürke kiskabátot, előreugrott, és jobb kézzel bátortalanul odaütött. Maga is tudta, hogy ez inkább alibi, mint valódi válasz a pofonra. Jobb lábával a vízbe lépett, és elfutott, hallotta, hogy az egyik férfi felnevet, a másik éleset füttyent mögötte, mintha kutyát riogatna.

Kőhidai lenyomta lakásuk kilincsét, nem engedett, sietősen előhúzta zsebéből a kulcsot, és benyitott. Riglire zárta maga mögött az ajtót, tarkóját nekitámasztotta a falnak.

Szülei és öccse csak nemrég mehettek el hazulról, a konyha még őrizte készülődésük nyomait. A nagy lavórban gőzölgött a szennyes mosdóvíz, felületén szőrszálakkal keveredő borotvaszappan-csomók úsztak. A ruhakefe az asztalon hevert, az ablakok függönnyel el nem takart csíkján beeső fénypászmákban kavargott a felvert por. A nyitva hagyott ajtókon át be lehetett látni a szobában álló alacsony szekrénybe: három vállfa üresen lógott, a levetett hétköznapi viselőruhát az ágyra dobták.

A gáztűzhelyen egy cédulát talált anyja írásával:

„Bandi és én kasszírozni mentünk…”

Mióta régi munkahelyét, a Montág-nagykereskedést államosították, Kárpáti abból élt, hogy saját vállalkozásban falvédő-garnitúrákat, terítőket és kendőket helyezett ki részletfizetésre a ferencvárosi és kőbányai munkáslakótelepeken. A telepiek szívesen vásároltak hitelbe – törlesztésre, ez a szokás évtizedek során rögződött beléjük, mert nagyobb pénz egyszerre sohasem volt a kezükben. Az 1950-es években az állami kereskedelem nem foglalkozott részlet-hitelakciókkal, a szabadon hagyott területre dolgozta be magát néhány régi kereskedő.

Kárpáti már a háború előtt is ebből élt. Jól ismerte vevői észjárását, akár egy hosszú gyakorlással elsajátított idegen nyelvet, úgy használta a munkások beszédstílusának tréfás vagy indulatos fordulatait, együtt drukkolt vevőivel a gyári futballcsapat mérkőzésein, megjelent az esküvőkön, és letette az asztalra bőkezű ajándékát.

Néhány éve már törvény tiltotta, hogy magánszemélyek részletre árusítsanak, de Kárpáti nem tudta feladni régi életformáját és igényeit. Inkább vállalta a börtön veszélyét, mint hogy beérje egy rosszul fizetett gyári vagy üzemi állással. Az élet minden értelmét elveszítette volna, ha a legkisebb összegű fizetésnél is nem veheti elő a vaskos százforintosköteget, melyet csupaszon, tárca nélkül tartott a zsebében; ha le kellett volna mondania megszokott délelőtti pörköltjéről és a Józsefvárosi Színház operett-előadásairól.

Kárpáti fenntartotta régi vevőkörét, alkalmanként négy-öt asztalterítő- vagy falvédő-garnitúrát vitt ki a lakótelepekre. Hogy ne keltsen feltűnést, az árut bőrönd helyett két nagyalakú sporttáskába pakolta, egyiket maga, a másikat a felesége vitte, és az aszfaltozott út helyett kerteken vagy napraforgó és kukoricatáblák csapásain közelítették meg a házakat.

„…utána fényképezünk…”

Kőhidai elhúzta a száját, nem értett a fényképezéshez, de annyit tudott, hogy ilyen kevés fény mellett mostohaapja kezdetleges fotófelszerelésével nem lehet felvételeket készíteni. Kárpáti minden szombaton reszketve indult el pénzbeszedő útjára, mikor baj nélkül befejezte a munkáját, megkönnyebbült, feleségével beült egy vendéglőbe, megvacsoráztak és ittak, ilyenkor későn és részegen jöttek haza. Kőhidai egyszer kinézett rájuk: anyja meztelenül ment át a konyhán.

„…Péter pingpongozik, utána elmegy valahová a barátaival. Andrea alszik, ha felébred, altasd el! A piros lábasban van az ételed, melegítsd meg magadnak. Édesanya”

Kőhidait bántotta a rendetlenség maga körül, a szobaajtót becsukta, hogy ne lásson át, a konyhában pedig úgy, ahogy tudott, rendet rakott. A piszkos mosdóvizet kiöntötte, helyére tette öccse lerúgott magas szárú cipőjét, az asztalterítőről lerázta a száradó morzsákat, a kefét beletűzte a fali kefetartóba, kinyitotta az ablakot, és felsöpört. Felkavart gyomra nem kívánta az ételt, a piros lábas tartalmát meg sem nézve, belefordította a vécébe, és lehúzta – nem akarta, hogy anyja másnap faggassa: miért nem vacsorázott.

Mikor végzett a takarítással, pillanatnyi megállás nélkül, automatikus mozdulattal begyújtotta a gáztűzhelyet, és feltett egy mosófazék vizet. Állt a mosófazék füleire támaszkodva, gondolatok nélkül, néha egy-egy vízcsepp lefutott a mosófazék horganyzott oldalán, ujjával felfogta, és nedves jeleket rajzolt a homlokára. Az edény fala lassan átmelegedett.

Már besötétedett, meggyújtotta a villanyt, a víz tükrében meglátta az arcát: szokatlanul vörös volt. Végighúzta a kezét a bőrén, és kicsit megnyomta, a könnyű érintésre is fájni kezdett. Kőhidai csak most vette tudomásul, hogy pofon ütötték; mióta bejött a lakásba, a rendezkedés a kezével együtt a gondolatait is lekötötte.

Olyan mély szégyen fogta el, hogy a fejébe toluló vértől egy pillanatig nem látott, és meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Igyekezett valami olyan emléket keresni, mely más irányba terelné gondolatait; Margit jutott az eszébe, de úgy érezte, most, hogy megütötték, nincs joga a lányra gondolni. Eszébe jutott a régi mondás a megalázott szamurájokról: „elvesztette az arcát”. Elhatározta, hogy elkerüli a lányt, korábban megy majd ebédelni, hogy ne találkozzanak, és a Széchényi Könyvtár helyett a Szabó Ervin Könyvtárba jár tanulni.

Elzárta a gázt a fazék alatt, kiöntötte a langyos vizet, és megfürdött a nagy lavórban. Szappanos ujjai úgy simították végig a tagjait, mintha egy idegen testhez értek volna; úgy érezte, erős csontjai, kidolgozott izmai valami tévedés folytán formálódtak ilyenné, semmi kapcsolatban nem állnak a lelkével, természetével. Ha a teste valóban kifejezné őt, vékony lenne és hajlott hátú, ideges és sietős járású, mint azok a fiatal zsidók, akiket a környezetében látott.

Arra riadt fel, hogy kis féltestvére, Andrea felsír a szobában. Kőhidai kiemelte az ágyból a puha flanellrongyokba burkolt, nyál- és hintőporszagú gyereket, megtörölte az arcát, hosszasan beszélt hozzá, játszott vele, aztán elringatta; mikor elaludt, óvatosan visszafektette az ágyba.

Átment a szobájába, melyet eredetileg éléskamrának építettek. Ha lett volna megfelelő bútor, akkor sem lehetett volna lakályosan berendezni, csak egy ágy, egy asztal és egy szék fért el benne. Ablak nem volt rajta, csak fent a mennyezet alatt világított az üveggel fedett kéttéglányi szellőzés, a soha át nem fűtött falak már most, szeptemberben is ontották magukból a hideget. Kőhidai ócska pokrócokat szegezett a falra, de ezek is átitatódtak nedvességgel, és dohos szaggal töltötték meg a szobát. Két vassúlyzóval szokott gyakorolni, úgy melegítette át magát.

Esténként, mikor becsukta maga mögött az ajtót, és beakasztotta a riglit, néma csönd fogta körül, mindig úgy érezte, hogy előleget vesz a halálból. Mégis szívesen tért meg ide, itt mindig egyedül lehetett, és a szűk tér is mintha összefogta volna a gondolatait.

Megfordult a fejében, hogy lefekszik, de még csak nyolc óra volt, érezte, hogy nem tudna elaludni, csak álmatlanul cserélgetné arca alatt a párna oldalait. Felkattintotta az olvasólámpáját, a munkásmozgalmi történeti kézikönyveket, melyeket délben vett ki a főiskola könyvtárából, az asztalra tette – ez valójában nem asztal volt, hanem egy furnérlappal letakart ócska varrógéphajó. Olvasni kezdett, kisvártatva felkelt, kiszabadította magát az ágy és az asztal közé beszorított székből, egy darab kenyeret és maréknyi kockacukrot hozott be a konyhából, aztán fejét a tenyerébe támasztva tovább olvasott.

A lámpa összefogott fénykörében lassan megnyugodott, enyhített derekának merev tartásán, lazábban ült. A nevek, dátumok, események, ezek a tiszta és nyugodt minőségek jelentéktelenné fokozták le az egész hét zavaros és alig felfogható összecsapásait.

Sokáig tűnődött egy Dzserzsinszkij-idézeten, újból és újból elolvasta: „A szükségszerűség nagy belső tudatával kell rendelkezni ahhoz, hogy az ember halálba menjen az Élet kedvéért, rabságba induljon a Szabadságért, és legyen ereje nyitott szemmel átélni az élet egész poklát…”

Kőhidai úgy érezte, mindez Rajnai Andorra is vonatkozik, újra érdekelni kezdte ez a téma, egymás után lapozta végig a dokumentumgyűjtemény köteteit.

Néha kifáradva és elgémberedve hátradőlt a székén, karjaival keresztbe csapkodott, hogy felmelegedjen. Ahogy az udvaron egymás után eloltották a lámpákat, a kamra ablakát helyettesítő szellőző is fokozatosan elsötétedett.

Még éjfél után is olvasott, hallotta, hogy a szülei megjönnek, és félhangosan dúdolnak a konyhában, aztán ő is lefeküdt, nem várva meg öccse hazatérését, akivel különben sem lett volna semmi beszélnivalója.