VIII. fejezet

 

1.

Reggeli után Miklós kiült az előszobába, az ajtó üvegén át beeső fényben a polcon talált könyveket olvasgatta, amíg ebédelni hívták. Egy Török Rezső-regény után a harmadik-negyedik napon Nyírő József: Uz Bencé-jébe kezdett bele, a gyenge világításban szeme hamarosan elfáradt, kinyitotta az ajtó egyik üvegtábláját, és kinézett az udvarra.

Tizenegy óra lehetett, közeledett a kijárási idő, sorra kinyíltak a földszinti ajtók, és már a lépcsőn is feltűnt néhány télikabátba-kendőbe burkolódzó ember. Az udvar mélyéről előjött egy öreg férfi, zsíros, simléderes sapkában, pipáját a fogaival tartotta, mert mindkét kezében tejeskannákat hozott. Miklós ismerte őt még a telepről, Kellérnek hívták, szlovák zsidó volt, csak törve beszélt magyarul.

Kellér a porolóállványnál letette a kannákat, megállított egy-két utcára igyekvő férfit, és valamit kérdezett tőlük, azok megrázták a fejüket, és elsiettek mellette, hiába próbálta visszatartani őket hadonászó mozdulatokkal. Kiverte a pipáját, és körülnézett, észrevette az ajtóban ülő Miklóst, intett, hogy jöjjön oda hozzá.

– El kell menni ebédért – mondta az öregember –, és én nem bírok el három kannát meg a kenyeret is. Gyere velem, minden lakásból kell valaki.

Miklós szívesen elment volna, leszámítva a bevonulást a gettóba, hónapok óta nem járt kinn az utcán. Beszaladt, és elkéredzkedett az anyjától. Kirschnerné megjegyezte, hogy vannak a lakásban felnőtt férfiak is, akik sokkal könnyebben emelgetnék a kannákat, de Kárpáti mereven maga elé nézett, és nem válaszolt. Hogy elkerülje a veszekedést, Kőhidainé inkább beleegyezett:

– Mehetsz, de vedd fel a kabátodat és a sapkádat.

Kirschnerné nem békült:

– Nincs a gyereknek egy pantallója. Télen rövidnadrágban kell kimennie az utcára.

Miklós nem figyelt rájuk, kifutott az udvarra, elvette Kellértől az egyik kannát, és elindultak. Ahogy kiléptek a kapu alól, szinte elszédült a nyüzsgő tömegben, mintha egy csöndes folyosóról hirtelen egy tomboló strandra jutott volna, fellélegzett, mikor rögtön a szomszédos ház kapujában befordultak. Itt még folyt a víz, megtölthették a kannákat, a szabályok szerint csak annyi ételt kaphattak a konyhán, amennyi vizet vittek magukkal.

Lent a pincében, nem messze a csaptól a Zsidó Tanács egyik megbízottja és egy fekete svájcisapkás gettórendőr jegyzőkönyvet próbált felvenni. Egy női hálóköntösben vacogó fiút hallgattak ki, akinek fagyott alsóruhájából most is csöpögött a víz, hangja el-elakadt a didergéstől.

Az éjszaka betörtek a házba a nyilasok, rumot követeltek a lakóktól, de senkinél sem találtak. Közben egy óvatlan pillanatban egy pisztolyt csúsztattak le a földre, úgy tettek, mintha véletlenül megtalálnák, és azzal vádolták a zsidókat, hogy gyilkosságra készülődtek.

Megmotozták és kirabolták a ház lakóit, azután kivitték őket a Duna-partra. Hármasával felállították őket a legalsó lépcsőn, arccal a víz felé, és a három ember kezét szorosan összekötözték. A középsőt közelről tarkón lőtték, haláltusájában társait is berántotta magával a jégtáblák közé, az esetleg mégis felbukkanó fejekre pedig a nyilasok célba lőttek. Három-négyszáz embert öltek meg, a fiú úgy menekült meg, hogy leoldódott csuklójáról a kötél, lendületet vett, és hosszan elrugaszkodott a lépcsőtől, a víz alatt úszott, és egy hídpillérbe kapaszkodva várta ki, amíg a nyilasok elvonulnak.

A jegyzőkönyv inkább csak formaság volt, abból a homályos reményből táplálkozott, hogy valaki egyszer még megbosszulja a feljegyzett gyilkosságokat. Most sehol sem kérhettek védelmet és jogorvoslatot, az egyetlen rendőrőrsöt elvezényelték a gettó területéről, a zsidók érdekében a hatóságok nem szálltak szembe a nyilasokkal.

Míg a többiek elszörnyedve felkiáltottak, Miklós szótlanul figyelte a tejeskannába zúduló, hólyagokat verő vízsugarat. Emlékezett rá, hogy mikor behozták őket a gettóba, a kísérő nyilas ebbe a házba akarta beszállásolni az augusztai csoportot, ha a kapu akkor véletlenül nyitva van, ők sem kerülhették volna el a ház lakóinak a sorsát. Ebben az évben már nem ez volt az első, szinte csodaszámba menő megmenekülésük. Miklós elgondolkozott az okain, de semmiféle magyarázat nem mutatkozott, csak annyit érzett biztosan, hogy ez a szerencsesorozat előbb vagy utóbb, de okvetlenül megszakad.

Alig tudta megemelni a teli kannát, tízlépésenként váltogatta a kezét, a hideg alumíniumtest hozzá-hozzáért a lábszárához, melyet kék rövidnadrágja védtelenül hagyott, valósággal égette a bőrét, a víz ide-oda loccsant benne, ha nem tartotta elég mereven a karját, a kanna fájdalmasan nekikoccant. Kint az utcán még nehezebbé vált a cipelés, mert a házakból kitóduló tömeg rohanásában senkire sem volt tekintettel, két kézzel kellett védenie a tejeskannát, hogy fel ne borítsák. Kellér alkalmi segítséget talált, gyorsabban tudott haladni, visszakiabált a fiúnak:

– Előremegyek, sort fogok. Gyere a Dob utcába, az Ortodox Népasztal elé, ott várlak.

Miklós bólintott, és továbbvonszolta a kannát, kint a Klauzál téren behúzódott a Vásárcsarnok kapuja alá, és megpihent.

Akár egy kisváros főterén, itt bonyolódtak le a gettó életének legfontosabb eseményei. Akik még járni tudtak, a kijárási időben előbújtak a sötét házak zsúfolt szobáiból, a téren és a csatlakozó mellékutcákban keringve keresgélték hozzátartozóikat, barátaikat. Néha valami élelmiszert is lehetett vásárolni az üzletek deszkarácsainak támaszkodó nepperektől; egy kiló kenyér hivatalosan egy pengő ötven fillérbe került, a feketepiacon tizenkettőbe, itt bent ötszáz pengőt kértek érte. Sorban álltak a gettó postahivatala előtt is, jóllehet a sárga sávval ellátott levelezőlapokat csak a deszkafalon belül továbbították, ki a városba nem lehetett küldeni.

A tér közepén nagy kopácsolással néhány öregember vágányokat fektetett le, melyek irányvonaluk szerint kivezettek volna a gettóból. Nagy tömeg figyelte a munkát, de senki sem tudta pontosan, hogy milyen célt szolgálnak majd a sínek. Voltak, akik reménykedtek, hogy élelmiszert szállító vonatok vagy villamosok számára készült, mások viszont attól tartottak, hogy innen futnak ki majd azok a szerelvények, melyek a krematóriumba szállítják a gettó lakóit.

Miklós végigdörzsölte karját, melyet meghúzott a kanna, és előrehajló felsőtestével lendületet véve, újból megindult. Alig tett néhány lépést, mikor váratlanul ismerősökkel találkozott: Gombos, a ferencvárosi, környékükön lakó festék-nagykereskedő jött vele szemben, állig begombolt fekete kabátban és fekete kalapban, kézen fogva vezette a fiát. Miklós nem felejtette el, hogy a gazdag és befolyásos kereskedőnek sikerült bejuttatnia fiát a Szent Imre herceg Gimnáziumba, az osztályonként engedélyezett két zsidó tanuló közé, neki pedig ott kellett maradnia a régi elemi iskolában. Miklós azt is méltánytalannak érezte, hogy Róbert most is együtt sétálhat és beszélhet apjával, az ő apját, pedig lassan már egy éve elvitték. Ellenségesen biccentett, és megmarkolva a kanna fogóját, el akart sietni mellettük, de Gombos visszafogta:

– Á, szervusz. Akkor mégis jól olvastam a Pester Lloydban, hogy a Kőhidai család is bevonult a gettóba. Van valami híretek apádról?

– Nincs, nem kapunk levelet.

– Szeretnék beszélni anyáddal. Hol laktok?

Miklós mormogva megmondta, abban reménykedett, hogy Gombos nem értette meg a címüket, aztán újra megfogta a kannát:

– Ne tessék haragudni, mennem kell.

 

2.

Az Ortodox Népasztal csak egyike volt annak a négy nagy konyhának, mely központi készletekből naponta egyszer meleg ételt adott a gettó lakóinak, mégis a sorban álló tömeg vége már órákkal az osztás kezdete előtt befordult a sarkon. A sokaságban Miklós csak nehezen ismerte fel Kellér simléderes sapkáját és megereszkedett, fehér szőrökkel benőtt nyakát. Az öregember nyugodtan tűrte a körötte állók lökdösődését, mikor meglátta Miklóst, néhány mozdulattal helyet csinált neki maga mellett. A fiú nekitámaszkodott a falnak:

– Mi van itt?

– Das Dalesz schlägt sich. A nyomor veszekszik.

– De miért? Így sem jutnak be hamarabb.

– Az mindegy nekik.

Kannáikat csak centiméterenként tolhatták előbbre, már elmúlt egy óra, mire elértek a konyha épületének sarkáig. A szemközti lakásból váratlanul egy középkorú, sovány férfi lépett ki, a kemény fagyban sem viselt kabátot, és fedetlenül hagyta kopasz, barna bőrű koponyáját is. Távolabbról megnézte Miklóst, olyan figyelmesen, hogy még Kellérnek is feltűnt:

– Ismered valahonnan?

– Nem.

– Vigyázz vele, lehet, hogy valami buzeráns. Itt is van belőlük éppen elég.

A férfi odalépett Miklóshoz, megkérdezte a nevét, életkorát, lakáscímét, láthatólag meg volt elégedve a válaszokkal, elmosolyodott; feltűntek füsttől megbarnult, ritkás, nagy fogai:

– Nem akarsz futár lenni?

– Azok mit csinálnak?

– A futárok továbbítják a Zsidó Tanács utasításait a gettó elöljáróihoz és a házparancsnokokhoz. Persze van még más dolguk is.

Miklós megremegett az izgalomtól, örült, hogy nem kell otthon ülnie a sötét és zsúfolt lakásban, hanem csinálhat valamit. Óvatosságból azért hozzátette:

– Megkérdezem anyámat, hogy enged-e.

A férfi legyintett:

– Neked van kedved?

– Van.

– Akkor nem tarthatnak vissza. Szükségünk van rád, és a Tanács utasításai mindenkire vonatkoznak a gettóban. – Néhány szót írt egy darab papírra. – Holnap reggel nyolc órakor jelentkezz nálam, a Síp utcai központban. Kertész tanár vagyok, Kertész Dezső.

Miklós bólintott, és dobogó szívvel elrakta a papírt.

A tömeg élét egy hirtelen lökés besodorta a konyhába, Miklós majdnem elcsúszott a nedves kövön. Egy asztalnál be kellett diktálniuk a házszámot, és hogy hány embernek visznek ebédet, közben egy atlétatrikós, de ortodox fekete sapkát viselő öreg férfi elvette tőlük a három kannát, és a vizet nagy nyögéssel beleöntötte egy kétszáz literes üstbe. Öt ilyen üst állt a konyhában.

Egy személynek három deci leves járt, olyan zsírtalan és üres volt, hogy le lehetett látni a kanna fenekére, csak néhány szál tészta és cirokszem úszkált benne. A kenyeret távozóban adták ki – fejenként nyolc dekát.

A teher így is túl nagy volt két ember számára. Kellér megpróbálta egy kendőben a hátára kötözni a kenyeret, de nem sikerült neki. Miklós vissza akart futni a házba segítségért, de szerencséjükre egy férfi, aki szintén a Klauzál utcába szállította az ételt, egy szelet kenyérért megengedte, hogy felrakják a kannákat kézikocsijára.

A ház lakói közül sokan már felélték minden készletüket, ez a leves és a vékony szelet kenyér volt egész napi táplálékuk, mire az ételszállítók megérkeztek, ők már felsorakoztak az udvaron. Miklós kapott egy vizesvödröt Kellértől, abban vitte magával a lakásuknak járó levest, a hóna alatt pedig az egy kilóra való kenyeret.

Kirschnerné ruhába csavarta a kenyeret, és eltette, még mindig a penészedő sós kalácsból adott a leveshez, a morzsákról is lecsipkedte a penészt, és kiosztotta. Miklós megvárta, amíg a család befejezi az evést, akkor jelentette be, hogy találkozott Kertésszel, és másnap reggel szolgálatra kell jelentkeznie a Síp utcában. Kőhidainé tenyere élével egy határozott vonalat húzott a levegőbe:

– Nem engedlek, és kész.

– De a tanár úr azt mondta, hogy a Zsidó Tanács mindenkinek parancsol.

– Nekem nem.

Kárpáti az asszony vállára tette a kezét.

– El kell engednie, Margitka. A Zsidó Tanács rendeletei mindenkire vonatkoznak, még a nyilasok és a németek is elismerik. És nem árt, ha a gyerek a fejesek mellé kerül, hátha majd tud segíteni valamiben.

Miklós érezte, hogy a férfi csak azért támogatja a kérését, hogy ő minél kevesebbet tartózkodjon a lakásban, de most nem akart ezzel törődni, konokul nézte maga előtt a konyha kövezetét. Kőhidainé őrjöngeni kezdett:

– Hát akkor menj, ha fel akarsz fordulni, de nekem ne tegyél szemrehányást, ha megvernek, vagy kilövik a szemedet.

Miklós alig tudta visszafojtani elégedett mosolyát.

 

3.

A Zsidó Tanács mellett működő futárszolgálatot Kertész már március végén megszervezte. A németek a Tanácsra hárították az internálási behívó parancsok kézbesítését, ők csak a névsort adták át. Kertész biciklis fiúkkal küldette el, hogy akármilyen későn is, de még aznap este eljussanak a parancsok a címzettekhez. Egy nappal hamarább kapták meg, mintha a Tanács postára tette volna, így az embereknek maradt idejük eldönteni, hogy jelentkeznek-e a behívóra, befekszenek valamilyen kórházba, vagy megszöknek.

Novemberben a Tanács vezetői, javarészt nagyiparosok és tekintélyes ügyvédek, nem vállalták az átlagos zsidók sorsát, nem mentek be a gettóba. Eltulajdonították azokat a kitöltetlen, de minden tekintetben szabályszerű útleveleket, melyeket a svéd állam küldött a legnevesebb magyar rabbiknak és zsidó tudósoknak, maguk és hozzátartozóik nevét írták be, mások elbújtak keresztény barátaik lakásán.

Papíron megmaradt a Tanács felduzzasztott adminisztrációs hálózata, de valójában alig két-három ember dolgozott aktívan a Síp utcai épületben. Megpróbálták kiépíteni a végrehajtó szerveket, felállították a gettórendőrséget, összeszedtek egy-két tucatnyi zsidó öregembert, adtak nekik egy fekete svájcisapkát és sárga karszalagot – ebből állt az egyenruhájuk – meg egy gumibotot, de ezt a nyilasok hamarosan elvették tőlük.

A Tanács egyetlen mozgékony szervezettel rendelkezett: a futárszolgálattal. A tizenkét-tizenöt éves fiúk és lányok nemcsak a gettón belül továbbították az utasításokat, de átjutottak a deszkakerítésen is, a Tanács a futárok segítségével tudta fenntartani a kapcsolatot a Szent István parki, úgynevezett védett gettóval és a város más részein elhelyezett kórházakkal.

Egy-egy osztagnyi futárból néhány nap alatt hírmondó is alig maradt, sokat a nyilasok fogtak el, ha a sárga csillagot levetve a város utcáit járták, de a gettó területén is vadásztak rájuk, másokat a becsapódó gránátok öltek meg. Kertész nem lehetett tekintettel az áldozatokra, újabb és újabb gyerekeket kellett beszerveznie, az eredeti negyven-ötven fős létszámot így sem tudta elérni, alig húsz-huszonöt futár állt a rendelkezésére. Mikor lakása ablakából meglátta Miklóst, aki korához képest erős és magas növésű volt, habozás nélkül behívta.

Miklós reggel jelentkezett a Síp utcai székházban. Leültették egy alacsony asztalhoz, a többi futár közé, egy bögre teát és egy szelet kenyeret kapott. Mellette vele egykorú, kövérkés, szeplős lány evett, gyakran hátradobta gesztenyebarna copfjait, melyet piros befőzőgumik szorítottak össze. Lenéző pillantásokat vetett a félszeg fiúra, épp csak a nevét mondta meg: Müller Györgyinek hívták.

Reggeli után Kertész beosztotta Miklóst egy öreg szerelő, Lőwinger Márkus mellé, azzal a feladattal bízta meg őket, hogy próbáljanak valahol újabb vízvételi lehetőséget találni. A gettóban már csak egy-két mélyebben fekvő pincecsapból csordogált a víz, alig lehetett összeszedni a konyháknak a főzéshez és az edények elmosásához szükséges mennyiséget, ha egy épületet felgyújtott a bomba, meg sem lehetett kísérelni az oltást, csak hevenyészve körülárkolták.

Lőwinger és Miklós végignézték az utcai csapokat, a Vásárcsarnokot, a Wesselényi utcai dohánygyárat, de egyik helyen sem találtak vizet.

A hátsó bejáraton keresztül sikerült bejutniuk a Diána tisztasági fürdőbe – ezt csak keresztények használhatták –, Lőwinger felment az igazgatóhoz, és próbált alkuba bocsátkozni vele, hogy naponta meghatározott mennyiségű vizet vehessenek a fürdő csapjaiból, pénzt kínáltak érte, de az igazgató félt a nyilasoktól.

Kifelé tartva Lőwinger találkozott egy öreg, volt szaktársával, aki régről és jól ismerte a környék vízhálózatát. Az öreg azt ajánlotta: nézzék meg egy Kazinczy utcai házban a már használaton kívül helyezett Ortodox Fürdő épületét. Úgy emlékezett, hogy a vallási előírások szerint a városi víz nem felelt meg a rituális fürdés céljaira, ezért még valamikor a század elején önálló kutat fúrtak a pincében.

Lőwinger és Miklós elsiettek a megjelölt házba. Lent a pincében semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt valaha kút volt, a padlózatot összefüggő betonréteg borította: tüzelőt, bútorroncsokat és mindenféle törmeléket tároltak a helyiségben. Lőwinger térdre ereszkedett, és egy balta fejével nyomról nyomra végigkopogtatta a betont, Miklós elemlámpával világított neki, és lábával eltolt minden útba eső kacatot. Az egyik ütés mélyebben visszhangzott, mint az előzők, Lőwinger felnézett:

– Itt valami van.

– Víz?

– Az nem biztos. Lehet, hogy már kiszáradt a kút, és csak egy üres barlang az egész.

Vésővel és kalapáccsal kibontották a régi kút száját fedő betondugót, már munka közben látszott, hogy a kút vízkiemelő szerkezete kijavíthatatlanul tönkrement. A betondugó utolsó rétege egy erős ütéstől hirtelen beszakadt, és belehullott az üregbe, feszülten figyeltek: hirtelen csobbanás hallatszott. Lőwinger elmosolyodott:

– Van vizünk, és ahogy hallom, elég mély a kút. Kérd el a házparancsnoktól a légóvödröt.

Egy hevenyészett kávát emeltek téglákból a törmelékekből, keresztbe fektettek egy deszkát, Lőwinger erről bocsátotta le a vödröt. Sokáig vizsgálgatta a felhúzott vizet, aztán óvatosan megkóstolta:

– Jól van, tiszta, akár főzni is lehet vele.

Hogy senki se férhessen hozzá a kúthoz, lezárták a pincét. Lőwinger szerszámokért indult, Miklós pedig visszament a Síp utcai székházba. Jelentett Kertésznek, a tanár megveregette a vállát, és hazaküldte. Kint a folyosón találkozott Müller Györgyivel.

– Hallom, hogy találtatok vizet.

Miklós elvörösödött:

– Nem én találtam, én csak segítettem.

– Akkor is klassz volt. Jössz?

– A tanár úr elengedett.

– Elkísérhetsz a Klauzál térig.

Ment a lány mellett, úgy érezte, mintha néhány centivel az út aszfaltcsíkja fölött járna. Végig Györgyi beszélt, elmondta, hogy apját és anyját is elvitték munkaszolgálatba, ő utánuk szökött volna, hogy segítsen nekik, de nem mehetett, mert szülei őrá bízták beteg nagyanyját.

– És kaptál tőlük levelet?

– Nem, de ez nem érdekes, ők biztos visszatérnek. Apu nagyon erős, az MTK-ban birkózott, és anyu is sokat úszott.

– Ha visszajönnek, majd a háború után, te mit fogsz csinálni?

– Nem tudom, annyi mindent szeretnék: zongorázni, lovagolni, detektív lennék vagy pszichológus.

– Az micsoda?

– Olyan tudós, aki tudja, hogy az emberek mit miért csinálnak, és tud hipnotizálni.

Miklós csak egyszer jutott hozzá, hogy egy témát előhozzon, egy régen látott amerikai film tartalmát kezdte el mondani, de a lány ezt is átvette tőle, előbb csak kiigazította tévedéseit, aztán már ő mesélte tovább a történetet:

– Gary Cooper egy kanadai hegyivadászt játszik benne. Szerintem a kanadai hegyivadászoknak van a világon a legszebb egyenruhájuk.

A Klauzál téren, a gettó egyetlen beépítetlen területén most is temettek, a sírásók szokatlanul mély gödröket ástak ki, mert előfordult, hogy alig terítettek földet a koporsókra, a teret valósággal felszántotta egy belövés, és újra kidobta a csontokat. Bárány, a főrabbi száz-százötven fekete vászonnal leterített koporsót búcsúztatott, beszéde végéhez közeledve felemelte a hangját:

– Szent Könyveink azt tanítják, hogy a Szellem nem úr a Halál fölött, a Ti szellemetek mégsem vész el a testi halállal…

Hallgatták a kántor énekét, majd mikor a menet elvonult, Györgyi elbúcsúzott:

– Be kell mennem a nagymamához. Majd holnap folytatjuk, jó?

– Jó, este találkozunk.

– Aki hamarabb végez, megvárja a másikat.

Már sötétedett, mire Miklós hazaért. Benyitott a lakás ajtaján, csodálkozva látta, hogy a konyhában ott ül Gombos, anyjával és nagyanyjával beszélgetett. A két asszony zsebkendővel nyomogatta a szemét, de Miklós megjelenésére egymásra néztek, és egyszerre elhallgattak.

Kirschnerné grízes tésztát főzött vacsorára, már megterítettek, de Gombos nem mozdult a hokedliről, így az asszony nem kerülhette el, hogy meghívja vacsorára. Egy tányérral többet tett az asztalra, Gombos tiltakozva felemelte a kezét:

– Köszönöm, nem akarom a gyerekeket megrövidíteni. De ha adnak egy kiló lisztet, megígérem, hogy egy mázsát adok vissza, ha kiszabadulok innen.

– Csak ennyit tudunk adni, ezt tessék elfogyasztani jó étvággyal! – mondta Kőhidainé, imponált neki, hogy vendégül látja a ferencvárosi környék leggazdagabb emberét, aki régen sohasem lépte át lakásuk küszöbét.

Gombos megette a grízes tésztát, és elment. Miklós várta, hogy anyja elmondja majd, miről beszélgettek, de az asszony fejfájásra panaszkodott, és lefeküdt. Nem kételkedett benne, hogy apjáról érkezhetett valami rossz hír, odaállt a mosogatódézsa mellé, és kifaggatta nagyanyját.

Megtudta, hogy az a munkaszolgálatos század, melybe Kőhidai Márton is tartozott, november elején átvonult Budapesten, és néhány napig a Tattersaalban vesztegelt. Grósz, a nyomdász rokona volt Gombosnak, üzent érte, és egy őrt megvesztegetve, néhány percig beszélgetni is tudtak a kerítésen át. A nyomdász beszámolt Kőhidai Márton sorsáról is; néhány társával még kora nyáron elvezényelték a századtól egy vagonkirakáshoz, és a különítmény nem tért vissza többé a törzshöz.

Kirschnerné meglátta Miklós fehérre váló arcát, és sietve hozzátette:

– Persze ez nem jelent semmit, fiam, Grósz azt mondta, hogy valószínűleg a partizánok fogságába estek.