IX. fejezet

 

1.

Az egykori bankházban, az Államigazgatási Főiskola központi épületében nem jutott elegendő hely arra, hogy itt tartsák meg a négy évfolyam valamennyi előadását és szemináriumát. A tanulócsoportok néhány foglalkozásukat átvitték a jogi karra, közeli vállalatok kultúrtermébe vagy leggyakrabban a főiskola zuglói diákszállójába. November elején is ide írtak ki egy nyilvános fegyelmi tárgyalást, melyen minden hallgatónak meg kellett jelennie.

Kőhidai először járt a diákszállóban, kíváncsian nézett körül: semmilyen jel nem mutatta, hogy egy kiemelkedő fontosságú főiskolához tartozik. Mintegy kétszáz fiú és ötven-hatvan lány lakott a régi magánvillában, aránytalanul szűk helyen, egy-egy szobában 16-18 ember aludt, elkülönítőt nem tudtak berendezni, a fertőző betegek együtt laktak egészséges társaikkal. A zsúfoltság általában csak a második félév derekán enyhült: a hallgatók 15-20 százaléka lemorzsolódott, nem bírták a heti 35 óra foglalkozást, az alig áttekinthető hatalmas tananyagot. Másokat fegyelmi okokból távolítottak el; három késés egy hiányzásnak számított, öt igazolatlan hiányzás után pedig minden tárgyalás nélkül kizárták a hallgatókat.

A diákszállót felszerelési tárgyakkal sem látták el megfelelően; lakói télen is csak egy-egy pokrócot kaptak takaróként, nem állítottak be elegendő szekrényt sem, a ruhák szanaszét hevertek a székeken, az ablakok köze megtelt lekvárosüvegekkel és zsíros papírcsomagokkal.

A fegyelmi tárgyalás színhelyén, a nagy tanulóban még rendezkedtek, aki korábban érkezett, kint ácsorgott a folyosón, Kőhidai a faliújságot nézegette. A piros vászonfelület nagy részét harmad- és negyedéves hallgatók fényképei foglalták el „Rákosi-ösztöndíjasok – a mi sztahanovistáink” felirattal. Egy írás arról szólt, hogy sokan hoznak el kenyeret a menzáról, a cikkíró kenyérbűvészeknek, repetalovagoknak nevezte őket, és azt ajánlotta, hogy a menzaajtóban tartsanak rendszeres motozást. A másik sarokba a becsületbíróság ítéletét tűzték ki: megrovásban részesített egy hallgatónőt, mert festette az arcát, és javaslatot tett, hogy zárjanak ki a diákszállóból egy főiskolás házaspárt, mert a vasalókamrában szeretkeztek.

A folyosó végén feltűnt Pilisné, a rektorhelyettesnő, övvel megszorított, hosszú, barna bőrkabátot viselt, mellette ott lépkedett a Főiskola párttitkára, Kovács Ferenc, valaha asztalos volt, jelenleg a karbantartó műhelyt vezette, és Baneth Anikó a marxista tanszékről, bementek a nagy tanulóba, kevéssel később a hallgatókat is beengedték. Leülni csak kevesen tudtak, Kőhidai egy ablak mellé húzódott, és nekidőlt a falnak.

Pilisné felállt a vörös vászonnal leterített asztal mögött, felemelt kézzel csendet kért.

– Elvtársak, azért hívattalak ide titeket, főiskolánk egész hallgatóságát, mert nem egyszerű fegyelmi tárgyalásról lesz szó, hanem lelepleződik a sorainkba befurakodó ellenség egyik jellemző taktikája: a tárgyilagosság álarcában hogyan rombol és destruál. Kovács elvtárs – fordult a párttitkárhoz –, hívd be Zolna Márta harmadéves hallgatót.

Kovács kiment a folyosóra, és egy huszonöt év körüli, alacsony, kontyos nővel tért vissza, a nő vastag szövetruhát viselt, Kőhidainak úgy tűnt, hogy valamilyen ágyterítőből varrhatta. Megállt, arccal Pilisné felé, de a rektorhelyettes rászólt:

– Forduljon szembe társaival, nézzen a szemükbe, ha tud. Baneth elvtársnő, olvasd fel a jegyzőkönyvet!

A marxista előadónő egymás után sorolta fel a terhelő adatokat:

– …Bede elvtárs, aki, mielőtt a főiskolára került volna, építőmunkásként dolgozott, egyszer nem tudta kinyitni szekrényén a nagyméretű lakatot. Zolna Márta azt javasolta neki, hogy próbálja felrobbantani gyufaméreggel, majd megjegyezte: mi volna, ha lakat helyett síneket robbantanának?

Más alkalommal kijelentette: megérjük, hogy a békenap és a békehét után egyszer majd békeévet is rendeznek. Azt is mondta, hogy a marxizmus nem tud újat adni, és a főiskola sem.

Pilisné ránézett a lányra.

– Nincs semmi megjegyzése? Szóljon nyugodtan, ha valami olyat hall, ami nem felel meg a valóságnak.

– Azt mondtam, hogy a békenap és a békehét után esetleg békeévet is rendeznek, de a többit csak rám fogták, mert nem szerettek.

Pilisné széles, nyomatékos kézmozdulatot tett a hallgatóság felé.

– Figyeljétek meg, elvtársak, az ellenség taktikáját: a kisebbeket ismerd el, a nagyobbakat tagadd le, és fogd az egészet személyes ellentétekre…

Kőhidait annyira nyomasztotta a tárgyalás hangneme, hogy megpróbált inkább másra figyelni. Kinézett az ablakon; egy ötemeletes bérház belső homlokzatára látott rá, három óra felé járt az idő, hűvös novemberi szél hordta a port, a ház folyosóin alig mutatkozott valaki is a lakók körül. Egy-egy gyerek ment játszani, kezében még valami ételt, talán süteményt vagy almát tartva, majd egy fiatal lány jött előre a korlátig, egy szikrát szóró szenes vasalót lóbált.

A fiú elálmosodott, későn ebédelt, a menzán a szokottnál is kevesebb húst adtak, ezért teletömte magát kenyérrel, és sok vizet ivott rá, minden vér kiszállott az agyából, és mintha egész teste felfúvódott volna. Öklével ütögette az arcát, úgy próbálta feléleszteni magát, még hosszú nap állt előtte, a fegyelmi tárgyalás után vissza kellett menniük a főiskolára, Lancsa tartott előadást az évfolyamnak.

A marxista előadónő közben befejezte a jegyzőkönyv felolvasását, Kovács állt fel.

– Harcos hozzászólásokat kérek. Ne legyünk passzívak, mikor az életünkről van szó!

Zolna Márta csoporttársai az első sorban ültek, egymás után léptek ki az asztal mellé.

– Lebecsülte a gazdasági földrajzot, csak a fizikai földrajzot szerette, mert szerinte abban nincs politika.

– Azt mondta: meddig fogunk még vasércet szállítani Csehszlovákiából, mikor ez olyan megalázó?!

– Baudelaire-t nagyobb költőnek tartotta, mint Petőfit, és a Széttört bilincsek című szovjet filmet a pánszlávizmus hirdetőjének nevezte.

Pilisné feltolta a szemüvegét a homlokára.

–  Ezt hogy értette? Tessék megmagyarázni!

– A pánszlávizmust én úgy értettem, hogy az összes szláv népek egyesülése. – A lány hirtelen kitört magából: – Én nem vagyok kozmopolita, szeretek a népi demokráciában élni. Akarják, hogy a Szózat-ot idézzem?! A nagyvilágon e kívül…

Kőhidai újra elfordította a fejét, és a szemközti bérház homlokzatát bámulta. Először figyelemre sem méltatta azt a két fekete ruhás férfit, akik a ház harmadik emeletén tűntek elő a lépcsőházból, és egy kezükben tartott iratot nézegetve, rövid tétovázás után bekopogtak a folyosót lezáró saroklakás ajtaján.

Hirtelen kisütött a nap, Kőhidai hunyorgott, de most már nem fordította el tekintetét az ajtóról, mely mögött a két feketeruhás eltűnt. Eltelt néhány perc, amíg újra megjelentek, vállukon egy koporsót hoztak, gyalulatlan fából ácsolták, ez mutatta, hogy a halott zsidó volt, a nyers deszkalapok szinte világítottak a napon.

A halottszállítók mögött egy szinte derékszögben meggörnyedt öregember jött, egyik kezével botra támaszkodott, a másik oldalról egy fiatalabb férfi támogatta. Mindenáron a koporsó közelében akart maradni, az igyekezettől valósággal dobálta a tagjait, de a feketeruhások nem törődtek vele, nem lassítottak, az öregember és a koporsó között egyre nőtt a távolság, végül az egész csoport eltűnt a lépcsőházban.

Kőhidai zavartan körülnézett, hogy társai közül ki látta ezt a jelenetet, de többnyire észre sem vették, vagy nem találtak benne semmi érdekeset. Csak a szeme sarkából vetett egy pillantást a közelben álló Paukerra, akinek látnia kellett a halottvivőket. Pauker feszes, kövér arca meg-megrebbent, de tekintetét mereven maga elé szegezte, jelezve, hogy nem hajlandó semmiféle közösséget vállalni.

A koporsó után törekvő, botra támaszkodó öregemberről Kőhidai gondolatai átváltottak apai nagyapjára, Kirschner Gyula felesége halála után feladta a lakását, és bement a kőbányai zsidó szeretetotthonba. A fiút lelkiismeret-furdalás fogta el, mert már több mint egy hónapja nem látogatta meg, úgy döntött, hogy nem halaszthatja tovább, még aznap kimegy hozzá az órák után.

Közben a fegyelmi tárgyalás véget ért, Kovács felolvasta a minisztériumba felterjeszteni kívánt javaslatot, hogy Zolna Mártát a Fegyelmi Szabályzat II/f pontja alapján zárják ki az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, a hallgatóság kézfölemeléssel megszavazta, aztán sietve szétoszlott.

Kőhidai visszament a főiskola központi épületébe. Az előadóteremben csak a táskáját tette le, és elsétált a Történelmi Tanszék felé a folyosón, abban reménykedett, hogy a tanár észreveszi, és megállapodnak egy újabb találkozóban a Rajnai Andorról szóló dolgozat ügyében. Szerette volna elmondani kétségeit, és abban is reménykedett, hogy további forrásmunkákat kap.

Kinyílt a tanszék ajtaja, Lancsa nem egyedül jött ki, hanem egy nőt kísért lazán belekarolva, a lépcsőnél megálltak, és fojtott hangon vitatkoztak. Kőhidai megtorpant, de így is felismerte Margitot.

Visszafordult, bement az előadóterembe, felkapta a padról az aktatáskáját, és el akart sietni, de a csoportbizalmijuk, egy negyvenéves, bajuszos férfi elébe állt.

– Hová mégy, Kőhidai elvtárs?

– Dolgom van.

– Neked a legfontosabb dolgod a tanulás. Ha elmégy, jelenteni fogom a távollétedet.

– Jelentsed.

Vitatkozásuk közben Lancsa odaért, egy barátságos mozdulattal a helyére tessékelte a fiút.

– Hoztam magának valamit, Miklós, majd óra után odaadom.

Kőhidai leült, és lassan megnyugodott. Belátta: számítania kellett volna rá, hogy Margit nincs egyedül, hanem tartozik valakihez. Maga is meglepődött, hogy idegei milyen hamar tudomásul veszik az adott helyzetet, sőt megkönnyebbült, hogy ez a legyőzhetetlen akadály végképp lezárja a lányhoz vezető utat. Gondolatban minden jót kívánt Margitnak, elhatározta, hogy ha még találkozik vele, meg is mondja neki. Ceruzájával többször is felírta a padra: „M2”, majd vastagon áthúzta.

Előadás után átment a tanszékre, néhány, még a háború előtt megjelent könyvet és nyomtatványt kapott Lancsától, megköszönte, és elrakta a táskájába.

 

2.

Elindult a kőbányai villamos felé, útközben egy tábla csokoládét vásárolt a nagyapjának, harminc forintja maradt, ezt is az öregembernek akarta adni, hogy ne kelljen felváltani és elvenni belőle, nem szállt autóbuszra, a villamos végállomásától gyalog ment ki a szeretetotthonba.

Az otthon a zsidó templom oldalában helyezkedett el, a hitközség egykori maceszsütödéjét alakították át erre a célra. Már este hét óra felé járt, az otthon mellékutcára nyíló nagykapuján lakat lógott, Kőhidai kénytelen volt körbekerülni a templom felé.

Átvágott a szűk és homályos folyosón, mely keresztülvezetett a tanácsterem épületének földszintjén. A pincében konyha működött, még most, órákkal a főzés befejezte után is áporodott krumpliszag árasztotta el az egész épületet. A folyosót lomtárnak használták, Kőhidai hol törött támlájú székekben botlott meg, hol puha rongyhalmokat rúgott széjjel.

Fellélegzett, amikor kiért a csúszós, sárga lingerittel kikövezett templomudvarra. Az alacsony folyosó után jólesett felnézni a kupolára, melyből meghajlott vasrúdon egy Dávidcsillag emelkedett ki. Ez a megkönnyebbülés azonban csak pillanatokig tartott, mert hamarosan szemébe ütköztek a templom pusztulásának jelei.

Ahogy elment az épület mellett, arcába csapott a kitört oldalablakokon árfúvó kereszthuzat. Csöndes papírzörgés hallatszott, a szél lebegtette a földre hányt, szétesett imakönyvek lapjait, senki sem volt, aki a Törvény előírásai szerint kivitte volna ezeket a foszlányokat a temetőbe, és elásta volna egy pap sírja mellé. Csak az oldalsó kis Hősök templomában égett fény, Kőhidai benézett egy résen: a háború zsidó halottainak zöld márvány emléktáblája előtt világított az örökmécs.

Az épület mostani állapotában már alig emlékeztette Kőhidait gyerekkora templomára, ahová nagyanyja gyakran magával vitte őt. Lehetetlen volt elképzelni, hogy a kitört sötét ablakok mögött valaha csillárok égtek, a földszintről tekintélyes, jól táplált férfiak integettek fel a karzaton ülő feleségüknek, az utolsó padsor mögött pedig szegény falusi vagy Lengyelországból érkezett, Nyugat felé tartó zsidók várták összetett kezekkel, hogy valaki meghívja őket vacsorára.

Semmi nyom nem idézte fel az ünnepi sátor emlékét sem, mely kint az udvaron szokott állni, tetejét kukoricaszárral födték be, belülről fehér, héberbetűs bársonytakaróval díszítették, kipusztultak az udvar kék vízililiomai is, melyek között a közösség a Hold-imát szokta mondani.

Egy pillanatig Kőhidai úgy hallotta, mintha bent a frigyszekrény előtt hajlongva, a magas hangokat hosszan kitartva egy magányos kántor énekelne, de csak a csend és a fülében lüktető vér játszott vele. Már rég elment az öreg kántor, még 1946-ban elvitte magával a fia, egy angol őrnagy. Eltűntek az öregasszonyok is imakönyvük gyöngyházszínben játszó fedelével és szegfűszeggel teletűzdelt birsalmáikkal.

Akik túlélték a háborút, 1947-ben még egyszer rendbe hozták a templomot, de ez a fellendülés nem tartott soká. A tehetősebb kőbányai zsidók, miután államosították üzleteiket és műhelyeiket, maguk is csak tengődtek.

A nagytemplomban már rég nem tartottak istentiszteletet, a környékbeli suhancok gyakran feltörték az elhagyott épület ajtaját. Összetörték a padokat, hintáztak az egyetlen épen megmaradt csilláron. Tarzan módra, a falból kiszakított vezetékbe kapaszkodva ugrottak le a karzatról a földszintre. Minden mozgathatót elloptak, a frigyszekrény függönyét egy kocsis lótakarónak használta, az imaköpenyekből női ruhákat varrattak. A hitközség feljelentést tett, kijött néhány rendőr, de nem tettek komolyabb kísérletet, hogy a tetteseket megtalálják.

Kőhidai szerette volna körüljárni az egész templomot, de sietnie kellett, búcsúzóul ujjával megérintette az ajtó háborúban megsérült vaspántját, a golyóütötte sebek pontjáról finom rozsda pergett.

Az átjárati ajtót nyitva találta, bent, a szeretetotthon épületében is teljes fény égett még, az öregek csak nemrég fejezhették be a vacsorájukat. Egy fehér fityulás gondozónő jött ki az udvarra, lábassal a kezében, összehúzott szemmel merően nézte a sötétségből kilépő Kőhidait.

– A Kirschner bácsi unokája?

– Igen.

– Panaszunk van az öregúrra. Képzelje el: nem törődik a renddel, nem akar mosakodni, és nem is tudom, hogy mondjam meg magának: a fürdőkádba szokott pisilni. Beszéljen a fejével.

A gondozónő biztatóan mosolyogva utat engedett Kőhidainak az otthon belseje felé.

Alig lépett be az üveggel fedett előtérbe, orrát még az átjáró folyosóénál is áporodottabb, nehezebb szag csapta meg. A vastag, kötött alsóneműkből, dohos ágyneműk párolgásából szállt fel, belekeveredett az éjjeliszekrényekben őrzött felvágottak és édes sütemények romlott, erjedt bűze és mindenekfölött a híg ürülék hideg kipárolgása. Ez a fojtogató keverék áradt az előtérbe nyíló valamennyi helyiségből: a mosdóból, az ebédlőből és a két hálóteremből.

Kőhidai be akart menni a bal oldali hálóterembe – a kisebb, jobb oldali termet a nők számára rendezték be –, de a bejárat előtt most is megállította a kerekes székben ülő nyomorék férfi.

Ez a férfi még nem érte el a felvételben előírt alsó korhatárt, talán harmincöt éves lehetett, mégis bekerült az otthonba, mert a munkaszolgálatból agyi és gerincsérüléssel hozták vissza, hozzátartozói pedig, akik gondját viselhették volna, elpusztultak vagy kivándoroltak. Csak néhány órára vitette be magát a hálóterembe, napközben mindig kint ült az előtér dróttal átszőtt üveg fedőlapjai alatt. Mintha nem akarná tudomásul venni, hogy sérülései miatt az élet már véget ért számára, mielőtt még elkezdődött volna – mikor behívták munkaszolgálatra, fiatalabb lehetett, mint most Kőhidai –, kopaszra nyírt fejét élénken forgatta jobbra-balra, érdeklődéssel figyelt környezetében minden mozgást és beszélgetést. Mosolyogva és izgatottan kérdezte Kőhidaitól:

– Mi van kint? Mi újság?

A fiú széttárta a karját.

– Nem tudok semmi különöset.

– Hol volt szórakozni mostanában?

Kőhidai nem akart magyarázkodni, inkább találomra felsorolt néhány szórakozóhelyet, melyeket maga is csak a menzán hallott emlegetni társaitól. A nyomorék minden nevet visszakérdezett, mintha nem értette volna tisztán, valójában ő is ki akarta mondani:

– Moszkva? Pipacs? Kis Royal? Trojka? Jereván?

Kőhidai viszolyogva látta arcán a széles, onánikus mosolyt, el akart köszönni, de a nyomorék megfogta a kabátujját.

– És kivel ment? Társasággal vagy egy nővel kettesben?

– Egy nővel szoktam. Mindig ugyanazzal.

– És ki ez a nő?

– Ne haragudjon, nem mondhatom meg a nevét. Nem illik.

– Akkor csak a keresztnevét vagy a becenevét. Csöpi, Baba?

– Én Em kettőnek szoktam hívni.

– Miért Em kettőnek? Ez valami vicc?

– Hosszú és bonyolult történet, most nincs időm elmondani.

– És szép nő?

Kőhidai elgondolkodó arcot vágott.

– Nem tudom. Észrevettem, hogy az utcán alig fordulnak meg utána, valószínűleg azért, mert barna a haja, ugyanis a szőkék sokkal jobban magukra vonják a figyelmet.

– Én is a szőke nőket szeretem, olyan a hajuk, mintha folyton sütne rájuk a nap.

– Én viszont a magam részéről elképzelni sem tudnék nála csinosabb nőt, főleg a szeme és az alakja tökéletes. Persze az előfordulhat, hogy elfogult vagyok vele szemben.

– A harmónia fontos egy férfi és egy nő között, a testi-lelki harmónia. Jól mondom?

– Igen, szerintem is erről van szó.

– És mik a tervei: elveszi feleségül?

– Ezt nem tudom, erről még sohasem beszéltünk, de két ember nemcsak akkor tartozhat össze, ha beírták a nevüket egy nagy könyvbe.

– Ez így van – helyeselt a nyomorék –, és mondja csak: nincs a menyasszonyának véletlenül egy idősebb barátnője?

– Nem tudom, miért kérdezi?

– Ha egyszer beszélgetnek, megemlíthetné előtte az én nevemet. Maga társasági ember, ügyesen elő tudja hozni a dolgot. Nem vall velem szégyent, fel tudok öltözni rendesen, és van egy kis pénzem is.

– Majd esetleg szólok neki, de ne haragudjon, most be kell mennem a nagyapámhoz.

Kőhidai arcán torz mosollyal, ugrásszerű lépésekkel továbbsietett.

„Miért kell ilyeneket hazudnom?! – dünnyögte magában. – Micsoda szégyen!”

 

3.

A férfiak hálótermében már mindenki lefeküdt. Kőhidai jobbra-balra köszöngetve végighaladt a két ágysor közötti keskeny korridoron, nagyapja ágya a sor végére esett, közvetlenül az ablak mellett. Az öregember aludt, egykori sofőrsapkáját az ágyban is a fején hagyta, összecsücsörített szájjal vette a levegőt, mintha buborékot készülne fújni, fogatlan szája beesett a pofacsontok alatt.

Kőhidai lehajolt hozzá, az alvó körül erős, tisztátalan szagok lebegtek: dohány, piszok és vizelet keveréke, megremegett a gyomra, de mintha ismeretlen bűneiért kívánna vezekelni, le akarta győzni magát. Kikereste a szagok közül az egyetlent, melyet szeretett: a sofőrsapka bőr védőszalagjának enyhe izzadságszagát, csak erre a szagra figyelve megcsókolta az öregember homlokát.

– Tata.

Az öregember fölébredt, és kifakult kék szemével a fiúra nézett, arca sírósan elhúzódott.

– Olyan rég voltatok itt!

Kőhidai nem tudott mit válaszolni. Kirschner Gyula, mikor a felesége meghalt, nem akart bemenni a szeretetotthonba, menyéhez és unokáihoz szeretett volna költözni, de Kárpátiné elutasította, arra hivatkozott, hogy még egy ágy már nem férne el az egyszobás ferencvárosi lakásban. Hozzátartozói eleinte gyakrabban meglátogatták új helyén, de az utolsó évben már csak Kőhidai kereste fel. Az öreg néha megjelent a ferencvárosi házban, de napközben senkit sem talált otthon, ült az udvaron a szomszédokkal beszélgetve, megette, amivel megkínálták, aztán elunta magát, és botjára támaszkodva visszament Kőbányára.

– Hoztam csokoládét, tata, és itt van harminc forint is – Kőhidai átadta ajándékait. – Mi volt ebédre?

– Egy kis hamisleves.

Segített nagyapjának felülni az ágyban, és feltépte a csokoládé papírját, az öregember mohón evett. Mivel a gondozottak közül alig néhánynak maradt életben hozzátartozója, az otthonban minden látogatás eseménynek számított, Kőhidait már belépése óta figyelték az ágyban fekvők, most fel is könyököltek a párnáikon, és odaszóltak:

– Ez a rendes fiú nem lehet a maga unokája, Kirschner.

– A hőstetteiről is meséljen neki, a fürdőkádról, meg hogy mit csinált az ebédnél!

Az öregember megette a csokoládét, és diadalmas hangon átszólt a szemközti ágyra:

– Maga meg, Paszternák, ne beszéljen, magának hiába volt kilenc kirakata, itt fog megdögleni, még a koporsója után sem fog menni senki. Nekem legalább ez a fiú eljön majd a temetésemre.

Ezekre a szavakra Paszternák, akinek a paplanon keresztül is látszott betegesen megduzzadt hasa, sírni kezdett.

– Nékem is volt fiam, harminckét éves lenne.

Kirschner nem érte be ennyivel, a többi ágy felé fordult.

– Maguk pedig ne fárasszák a szájukat, nem érdekelnek. Megmondtam már, hogy zsidók között király sem lennék.

A terem mélyéből felháborodott hangok válaszoltak:

– Hogy beszélhet így? Maga talán nem zsidó?

– Ha a zsidók nem adtak volna könyörületből helyet magának, fekhetne kint az utcán!

Egy szakállas, magas, öreg férfi felült az ágyon.

– Kirschner úr! Én eddig türelemmel hallgattam idétlen vicceit, de nem fogom tűrni, hogy a zsidóságon gúnyolódjon! – Kiabálni kezdett: – Vegye tudomásul, hogy ez a nép csak tiszteletet érdemel a szenvedéseiért!

A terem hangos, egyetértő zúgása nem hatott Kirschnerre.

– A szenvedéseiért senki sem érdemel tiszteletet, Lőwy úr. Ha valaki direkt szenvedni akar, az hülye, ha pedig muszáj neki, abban nincs semmi érdem.

– A szenvedés Isten ajándéka.

– Nem valami bőkezű. És mit akar ezzel az ajándékkal?

– Ezzel teszi különbbé azokat, akiket kiválasztott.

– Magukat?! Maguk semmivel sem voltak jobb emberek, mint a keresztények, akik között éltek. Magát nagyon jól ismertem, Lőwy úr, még hitközségi elnök korából, nagy cádik volt, szombaton nem nyúlt pénzhez, de ha a pénzt rátették egy fakanál fejére, úgy már elfogadta, és beléfordította a fiókba. Ha a szenvedés ajándék, akkor maguk semmivel sem érdemelték ki. Isten öregember lehet, mert már nem látja, mit hová tesz. Menjünk innen, fiam.

Kibújt a takaró alól, most derült ki, hogy teljesen felöltözve feküdt le, és Kőhidaira támaszkodva átment a raktár kis előterébe. Az éjjeliőr szokta itt tölteni az éjszakát, de még nem érkezett meg, a lámpa sem égett, csak a kályha tüze világított.

Az öregember kinyitotta a kályhaajtót, és egy összesodort újságpapírról pipára gyújtott, mélyen beszívta a füstöt, aztán hunyorogva az unokájára nézett.

– Vigyél ki engem innen, nem szeretek itt lenni.

– Nem lehet, tata, nincs otthon hely. De ha lesz saját lakásom, együtt fogunk lakni.

– És mikor lesz saját lakásod?

– Már nemsokára.

Kirschner megnyugodott, jólesően szívta a pipáját.

– Egyébként hogy haladsz? – kérdezte, de nem várta be a választ, régi nőügyeiről kezdett mesélni: hogy várta meg a toloncház előtt a szabaduló utcalányokat, mert őket olcsóbban lehetett megkapni; részeg öregasszonyokról, akiket a sofőrtársak gúnyból fektettek be a kocsijába, de őt ez nem zavarta, szeretkezett velük.

Kőhidai általában nem szerette a hasonló történeteket, de nagyapja régi kalandjai mindig felvidították. Nem volt bennük semmi fülledtség, ferde szándék, hogy szavakban élje ki, amit megtenni elmulasztott, az öregember meg volt elégedve az életével, nevető fogatlan száján a durva kifejezések is természetesnek és vidámnak tűntek. Kirschnert mások is szerették, ha rászánta magát, hogy felkeljen és végigjárja a környéket, mindenütt talált ismerősöket, akik málnaszörpöt vagy csokoládét fizettek neki.

„Így kellene élni nekem is” – gondolta Kőhidai. Az öregember modora egyszerűnek és könnyen utánozhatónak látszott, de a fiú tudta, hogy számára éppúgy lehetetlen volna átvenni ezt a stílust, mint ha a koponyája formáját próbálná megváltoztatni. Vigaszt talált abban, hogy apjának természete inkább az övéhez hasonlított.

Beszélgetésüket az éjjeliőr érkezése szakította félbe, aludni küldte az öreget. Kőhidai visszakísérte a hálóterembe, betakarta, és kezét a térdére támasztva leült az ágy szélére.

Már mindenki aludt, de a hálóterem mégsem merült nyugalomba, az alvók gyakran felriadtak vagy beszéltek álmukban, az ágyak felől sírás, nyögések és jajgatások hallatszottak, a hánykolódók neveket mormoltak, és átélt kínok visszatérését fogadták álmukban is hátra-hátrahőkölő fejjel. Valaki, a hang irányából úgy tűnt, hogy Lőwy lehet, elcsukló hangon imát mondott, a héber szavak közül városok idegen nevei ugrottak ki: Auschwitz, Mauthausen, Treblinka, Majdanek.

Kőhidai belebámult a sötétségbe, nem tekinthette magát idegennek ebben a vergődő hálóteremben, hiszen könnyen ő is azok sorsára juthatott volna, akiket az öregemberek most álmukban siratnak.

– Miért éppen én maradtam életben? – kérdezte magától félhangosan.

Gyerekkori társaira gondolt, akiket az őszi nagy ünnepeken a templomban látott: apjuk mellett álltak a lehajtható ülésen, csinosan felöltöztetve, fehér ingükön patkóval vagy gombával díszített nyakkendőt viseltek. Általában a kerület modernebb részén laktak, szüleik jobban kerestek, mint az ő apja, egyikük sem járt a kis barakképületben elhelyezett szegényes elemi iskolába. És mégis szinte mindegyikük meghalt a háború alatt, némelyikük 1944-ben vidéken nyaralt a nagyszüleinél, és egyenesen Auschwitzba vitték, mások – mint például osztálytársa, Gombos Róbert – a pesti gettóban pusztultak el.

Sorsát Kőhidai mindig véletlennek tekintette, de most úgy érezte, hogy azért kerülte el a halált, mert azt a szenvedést kell őriznie, mely ebben a teremben is testet öltött az eltorzult öreg arcokban és álombeli szavakban. Ezt kell hordania magában, emlékeznie kell városokra és koncentrációs táborokra, hol pedig sohasem járt, félelmeiből és szorongásaiból kell összeállítania az ítéletet, melyet őrá is kimértek, és bár elkerülte, nem kapott felmentést alóla.

Az elhatározás birtokba vette és előre lezárta elkövetkező éveit, Kőhidai mégis megkönnyebbült, mert természetesnek és könnyűnek ígérkezett minden döntés, jelentéktelenné fokozta le az utcabeli suhancok sértegetéseit, viszályát szüleivel, a Margithoz fűződő várakozásokat és megaláztatásokat.

Arra rezzent fel, hogy kint az üveggel fedett előtérben járkál az éjjeliőr. Bár nem tudta, mennyi az idő, úgy találta, illetlenül sokáig maradt. Felkelt, megcsókolta nagyapját, arcát egy pillanatig ott tartotta a fehér borostás arcon, hogy érezze a sofőrsapka átizzadt szalagjának biztonságos szagát.