XXII. fejezet

1.

A ponyvás teherautó kivitte őket a Nyugati pályaudvarra, a váróterem elkerített részében már két-háromszáz fiú szorongott, más gyülekezési körletekből hamarabb megérkeztek az újoncok.

Mikor közelebb ért a tömeghez, Kőhidai orrát naftalin és kártolt gyapjú dohos bűze csapta meg, a legtöbb újonc megnyúlt pulóverben és kirojtosodott koptatójú, farban kitágult nadrágban vonult be. Az egy szezonra szánt pulóverek hitvány anyagát a készítők élénk színekkel próbálták ellensúlyozni, de a kihívó piros, zöld, kék sávok már megkoptak és egymásba mosódtak.

Az újoncok kérdezgették a körülöttük sétálgató tiszteket, szerettek volna megtudni valamit útjuk céljáról és a katonaéletről, de látva, hogy csak kitérő válaszokat kapnak, nem próbálkoztak tovább. Csoportokra oszlottak, leültek katonaládáikra, és egykedvűen kártyáztak vagy beszélgettek.

Szomszédai Kőhidait is megszólították, de a fiú óvakodott attól, hogy beszélgetésbe keveredjen velük. Nem felejtette el: a sztálinvárosi építőtáborba leutazva épp azzal vonta magára a gúnyolódók figyelmét, hogy túl nagy igyekezettel próbált beilleszkedni társai közé.

„Nem kell beszélni, a hallgatás kisebb támadási felületet mutat!” – gondolta.

Elővette az újságot, de napközben már többször is végigolvasta, fárasztóan unalmasnak találta a cikkeket. Felkelt, és sétára indult, a szűk helyen óvatosan emelve lábait. Nézte a kártyázókat, a falra kiragasztott hirdetményeket, de bokája hamar elfáradt a köves padlón, visszaült a zöld ládára.

Nyugtalan volt, hosszú évek fegyelmezett napirendje után csak nehezen vette tudomásul, hogy az órák most céltalanul futnak tovább. Úgy érezte, egy gumitömlőhöz hasonlít, melyből lassan kiengedik a levegőt, a tétlenségtől mintha a szívverése is lassúbbá vált volna, ujjai elzsibbadtak. Mégis észre kellett hogy vegye: ez a püffedt lebegés mintha csökkentette volna idegei feszültségét.

Órák teltek el, a várótermek padjait elfoglalták a csövezők, megjelentek a környék notórius részegei, akik a kocsmák zárórája után csak a pályaudvari büfében jutottak olcsóbb italhoz. Egy öregasszony merev részeg törpe fiát mutogatta és a róla készült fotókat kínálta eladásra. Rosszkedvű takarítónők fűrészporral szórták fel a kőpadlót, és söpörni kezdtek.

Tizenegy óra felé az újoncok végre parancsot kaptak az indulásra, a menetoszlop sokáig toporgott, aztán hirtelen meglódult. Kint a peronon erősen lehűlt a levegő, a várakozó mozdonyok gőze lecsapódott a tető üveglapjain, és hideg permetben visszahullott.

Tisztázódott az útirány is: az éjszakai nyíregyházi személyvonathoz kapcsoltak hozzá öt kocsit az újoncok számára. A kupék hosszú fapadjain nem fértek el mindnyájan, sokan a folyosón telepedtek le, vagy felmásztak a poggyásztartó hálókba. Újra kialakultak a kártyakompániák, asztalul egymásra tett katonaládák szolgáltak, a pénzt a játékosok sapkájukba vagy felhúzott nadrágjuk ráncaiba rakták. A gyönge villanykörték körül hamarosan füstfelhők lebegtek. Kőhidai nehezen bírta a vastag, fojtogató levegőt, kihúzódott a kocsi nyitott előterébe. Engedélyt kért az ott posztoló őrszemtől, hogy leülhessen a lépcsőre, az újságot maga alá terítette, könyökével a katonaládára támaszkodott.

A vonat elindult, lassan húzott kifelé a városból, a környék már sötétségbe merült, a bérházak ablakain csak kívülről csillant meg valamennyi fény. A mozdony szikraesőt szórt a kiszáradt töltésoldalra, a gaz meggyulladt, de hamarosan el is aludt.

Elhagyva Kőbánya-alsó állomást, Kőhidai a zsidó templom mellett meglátta a szeretetotthont, ahol nagyapja élt. Újra eltöltötte az aggodalom, hogy találkozik-e még vele valaha is.

A fiú felkelt, és átment a peron túloldalára, összehúzott szemmel nézte a sötét Népligetet, szerette volna megtalálni a sétányt, ahol egyszer Margittal járt, de akárhogy figyelt, csak a régi KISOK-futballpálya tribünjét ismerte fel az összeolvadó fekete fakoronák között, csalódottan visszaült a helyére. A szerelvény felgyorsított, kattogva átfutott egy széles, kivilágított út fölött, feltűnt még egy kései, befelé tartó villamos, aztán egymástól távol eső családi házak és egyhangú cserjés jelezte, hogy elhagyták Pestet. Kőhidai fázni kezdett, előkereste pulóverét a ládából.

Bent a kupéban hirtelen veszekedés tört ki, az őrszem bement rendet teremteni, visszatérve elmondta, hogy a kártyázók közül valaki csalt, huszonegyesnél úgy adott bankot, hogy a kártyacsomót egy bádog cigarettadoboz fölé tartotta, és a fényes tükröző fedélben mindig látta a legalsó lapot. Már száz forintokat nyert, mikor a többiek észrevették a trükköt.

Kőhidai elálmosodott, szemüvegét berakta a ládába, és hátrább csúszott a lépcsőn, hogy ha elaludna, se essen neki a felhúzott vas ajtókorlátnak. Hunyorogva nézte egy-egy állomás kivilágított névtábláját, legtöbb helyen csak a szolgálattevő állt a sínek mellett, kezét lazán piros sapkájához emelte, mögötte egy lámpa égett a vas keresztrúddal lezárt kioszk homlokzatán. A vonat megállt, és újból elindult, egy ideig még látszottak a kövesúton távolodó leszálló utasok, aztán a környék újra elnéptelenedett.

A fiú megizzadt a pulóverben, kigombolta inge legfelső gombját, fejét oldalt támasztotta, és elaludt; álmában is hallotta a kerekek egyenletes kattogását.

2.

Arra riadt fel, hogy valami hirtelen lökéstől halántéka nekivágódik a peron falának. Kőhidai a fájdalomtól és az álmosságtól kábultan felnézett, azt hitte, rosszul lát: kocsijuk elszakadt az előző vagon ütközőjétől, a fékek nem működtek, így visszagurultak a lejtős pályaszakaszon, csak ötszáz méternyire álltak meg egy hirtelen emelkedő lábánál.

– Mi történt? – kérdezte az őrtől.

Az őr vállat vont, alig leplezve az idegességét, ő is elaludt, és attól tartott, hogy fegyelmezetlenségével hozzájárult a balesethez.

– Nem tudok semmit.

– Szálljunk le?

– Azt nem szabad. Majd jön valaki, és megmondja, hogy mit csináljunk.

Fentről parancsok és sípszavak harsantak a hajnali ködben, és zűrzavaros kiabálás, eltelt egy negyedóra is, amíg a tisztek odaértek a leszakadt kocsihoz. Ők is hirtelen álmukból ébredtek, sietve gombolkoztak be, már menet közben előrántották revolverüket, szabotázst és provokációt emlegettek.

Hamarosan tisztázódott, hogy mi történt. Bent a kupéban megrekedt a füst, és csípte a kártyások szemét, de egyikük sem vette magának azt a fáradságot, hogy letegye a lapokat, és kinyissa az ablakot, felszóltak a poggyászhálóban fekvőknek. Kinyúlt egy álmos kéz, de az ablak fogantyúja helyett a vészféket húzta meg; az erős rándulástól kettészakadt a vonat.

A tisztek hivatalos komolyságot erőltettek az arcukra, és szemmel láthatóan hosszas nyomozásra készülődtek, de a tettes magától jelentkezett: az az alacsony, kövér fiú volt, akit a bevonulás reggelén Kőhidai a kocsmában látott csókolózni a kétgyerekes kalauznővel. Atlétatrikóra volt vetkőzve, derekát tapogatta, melyet megnyomott a poggyászháló keresztrúdja, készségesen válaszolgatott a kérdésekre: Nagy Oszkárnak hívták, Rákospalotán lakott, és a gumigyárban dolgozott.

Mosolyogva mentegetőzött, amiért meghúzta a vészféket, nyilvánvalóan azt hitte, hogy néhány dorgáló szóval elintéződik az ügy. Nemcsak ő, hanem a körülötte állók is megdöbbentek, mikor egy százados parancsára az őrök hátrakötötték a kezét, és géppisztolyuk csövével nógatták indulásra. Oszkár arca megrángott, de hamar legyűrte az elkeseredését, vállat vont.

– Ehhez nincs joguk, még nem esküdtem fel, nem csinálhatnak velem semmit.

A százados lökdöste befelé.

– Ismerjük mi az ilyen pesti vagányokat! Nálunk nem játszhatják meg a Csekonitsot.

A fiú adott rá, hogy úgy távozzon, mintha ő volna a helyzet ura, a lépcsőről még egyszer visszaköszönt társainak:

– Oszkár voltam, uraim. Oszkár a nők barátja és a fogkő ellensége.

A fiút visszafelé kísérték a sínek melletti kikopott gyalogösvényen, Kőhidai nézett utána, elfogta a szorongás, hogy talán még merevebb és szigorúbb világ vár rá, mint ahogy elképzelte.

3.

A legközelebbi fűtőházból segítő mozdonyt küldtek, a szerelvény továbbindult, de a menetrendhez képest két-három órát veszítettek; ez a késés csak növekedett, mert menet közben gyakran félrevágták őket, dél felé járt, mikor leértek Nyíregyházára.

Lekésték a vicináliscsatlakozást, megint várakozniuk kellett, az állomás előtti szabad földes térségen rakták le a ládáikat. Az őrök sorfalán túl piacról hazatérő kosaras-terűs parasztasszonyok gubbasztottak a padokon és torzonborz, kopott sötét ruhás öregemberek, akik mintha valamilyen viharból jöttek volna, olyan összevissza állt rajtuk minden ruha, zsíros tetejű kalapjuktól bedőlt oldalú bakancsukig. Néhányan ettek, a kenyér mellé szalonna helyett ütődött almát fogtak az ujjaik között, bicskájukkal egy-egy falatot szeltek le belőle. Élénkebb mozgás csak a vasúti resti környékén látszott, néhány szobafestő sörözött ott kigombolt ingben.

Az átvirrasztott éjszaka után az újoncok már ingerültebbek voltak, mint indulásnál a Nyugati pályaudvaron, most a tisztek próbáltak beszélgetést kezdeményezni, hogy enyhítsék a feszültséget. Az egyik fiú kifakadt magából:

– Miért pont minket, pestieket hoznak ide az isten háta mögé, a vidékieket meg felviszik Pestre? Kinek jó ez?

A tiszt joviálisan elmosolyodott, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha barátoknak tárná fel a titkait:

– Az a cél, elvtársak, hogy a fiatalság katonaidejében ismerje meg az országot, utána úgyis ráülnek az asszony szoknyájára. Különben sem lehetne úgy rendet tartani, ha a katonák a laktanya ablakából hazalátnak a kert végébe. Világos, elvtársak?

Morgás és ellenvetések fogadták a magyarázatot, Kőhidai elhúzódott a vitatkozók közeléből. Feltételezte, hogy a tisztek ezekben a beszélgetésekben kiszűrik a tömegből a nehezen kezelhetőket, hogy később különös figyelmet fordítsanak rájuk, és a fiú attól tartott, hogy esetleg az ő arcát jegyzik meg. Nem szerzett örömet neki, hogy elkerüli ezeket a vélt vagy valóságos kis buktatókat; homályos előérzete volt, hogy hiába igyekszik, egyszer valamilyen sokkal veszélyesebb csapdát nem fog észrevenni.

A másfél nap alatt arcát kiverte a borosta, viszketett az álla; katonaládájából előkereste a borotvakészletét, de hiába kérte meg az őrt, nem engedte át az állomás falára szerelt vízcsaphoz.

Késő délután érkezett be a következő vicinális, mely útjuk végcéljához, a d.-i laktanyába vitte őket. Sűrű tömeg, közte sok cigány rohanta meg a vonatot, a kísérő őrök csak nehezen tudták távol tartani őket az utolsó öt kocsitól.

A szerelvény padokkal felszerelt tehervagonokból állt, a nyitott középső ajtó előtt sokan tolongtak, Kőhidai csak az első kilométerek után juthatott oda. Rákönyökölt a vas keresztrúdra, és megpróbálta Margit szemével nézni az elmosódó vidéket, de nem találta meg azokat a romantikus képeket és jeleneteket, melyekről a lány mesélt útjaiból hazatérve.

A vonat egy kis falu mellett húzott el, olyan közel, hogy szinte meg lehetett volna érinteni a szélső házakat. A vert falak omladoztak, sötét foltok jelezték, hogy kúszik fel bennük a víz, a házak tetején gödrösen beroskadt a zsúpfedél, mintha egy nehéz testű ember járkált volna rajtuk.

A falu végén a vizes agyaggödrök mellett disznók legeltek, néhány szürkés kecske is feltűnt közöttük. A kondás botjára támaszkodva, mozdulatlanul nézett a vonat után, ruháján nagy foltokban száradt a sár.

Később a környék még inkább elnéptelenedett és sivárabbá vált, a szél dombokba fújta össze a homokot, csak néhol kötötte meg a talajt a sűrűbb gaz vagy egy-egy foltnyi akácerdő. Gyümölcsös vagy felszántott tábla, zöldülő vetés alig-alig látszott, ezt a vidéket is sújtotta az országos aszály, a parasztoknak vetőmagjuk sem maradt.

Kőhidai eltűnődött, hogy kik élhetnek itt, és miért nem mennek el erről a vidékről be az ország belsejébe, ahol legalább kenyerüket-ruhájukat megkereshették volna? Nem talált választ, az a néhány paraszt, akit útközben látott, mintha éppoly mozdíthatatlanul a tájhoz tartozott volna, mint a bokrok vagy a görbe akácfák.

Leült egy padra, de néhány perccel később kocsiról kocsira szállt a parancs:

– D. következik! Kiszállás!

Egy homokkal benőtt széles úton az újoncokat nyolcas sorokba állították, és indulást vezényeltek. A menet nem tért rá a faluba vezető kikopott makadám útra, hanem egyenesen továbbhaladt, tíz-tizenöt percnyi gyaloglás után feltűntek a d.-i laktanya épületei.

4.

A laktanya kapujánál leszámolták a menetoszlopot, és az alakulótérre irányították. Kőhidai érdeklődve forgatta jobbra-balra a fejét; az épületek homlokzatán és oldalán Sztálin- és Rákosi-képeket, kézzel festett naiv harci jeleneteket, feliratokat látott, de sem ezek, sem a többi dísz: a gondozott kiskertek, csőlábakon álló, üveggel fedett faliújságok, esküminták sem rejthették el, hogy a laktanyát még az 1910-es évek elején építették, hulló vakolatú, szűk ablakos, tömzsi, nehézkes házak sorakoztak egymás mögött.

Az újoncokat az alakulótéren két tiszt várta fel-alá sétálva; egy sovány, ősz hajú őrnagy, a laktanya parancsnoka és egy kövér százados, aki fogpiszkálót tartott a fogai között. A százados unatkozó kézmozdulatokkal rendezgette a sorokat, félig lehunyt szemét az őrnagy üdvözlő szavai alatt is rajta tartotta az újoncokon; azt a benyomást keltette, mintha magát az őrnagyot is ellenőrizte volna. Később derült ki, hogy ő az ezred politikai tisztje, és B. Papp Sándornak hívják.

Az őrnagy is bemutatkozott, Moyzes István volt a neve; Kőhidait meglepte, hogy milyen jól fogalmaz, és milyen tisztán hangsúlyozza a szavakat, jóval műveltebbnek tűnt, mint az Államigazgatási Főiskolán az oktatótisztek, korából ítélve a Horthy-hadseregből vagy valamilyen civil pályáról kerülhetett ide.

A fogadási ünnepség rövid ideig tartott, a két tiszt elvonult, egy őrmester lépett a dobogóra, és felolvasta az újoncok szakaszbeosztását. Kőhidait honvédként szólították, nem tudta, hogy ez mit jelent: nem ismerik el az egyetemista kiképzésen szerzett tizedesi rendfokozatát, vagy a behívóparancs elvesztése folytán támadt félreértés? Eltöprengett, hogy jelentkezzen-e, de úgy találta, jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmet.

Az I/3. szakaszba került, egy tizedes vezetésével átmentek a raktárba. Szeptember vége felé járt már, de még nyári öltözéket kaptak: úgynevezett pilotka sapkát, gimnasztyorkát, csizmanadrágot és vászonszárú bőrcsizmát. A ruhákat nagy bálákban hozták le, talkumosak voltak, és átható féregirtó szagot árasztottak magukból.

Kőhidai aláírta az átvételi elismervényt, aztán egy halomban magához ölelte a fehérneműt, köpenyt, különféle szíjakat és tisztálkodási szereket, vissza-visszanézett, hogy nem hullajtott-e el valamit; a raktárvezető őrmester megfenyegette az újoncokat, hogy minden elvesztett darabért tízszeres árat kell fizetniük.

A raktár végében hosszú asztalok mellett öltöztek át, civil ruhájukat nagy ív barna csomagolópapírba takarták, átkötözték spárgával, és ráírták otthoni címüket. Kőhidai kínlódva próbálgatta összehajtani sötét zakóját, hogy ne gyűrődjön meg túlságosan; most értette meg, hogy a fiúk miért vonultak be ócska pulóverekben.

Felvették katonaruhájukat, és átmentek a körletükbe; köves padlójú, fehérre meszelt helyiség volt, húsz ágy állt benne, valamennyi emeletes. Mikor a tizedes „oszolj”-t vezényelt, az újoncok előrerohantak, és lefoglalták az előnyösebbnek látszó helyeket. Kőhidai nem találta értelmét, hogy tülekedjen, az ajtó melletti alsó ágy jutott neki, fölötte nem aludt senki, a szakasz létszámából egy ember hiányzott. Az egymás fölött alvók riadópárnak számítottak, riasztás esetén segítettek egymásnak a felkészülésben; Kőhidai egyedül maradt, de ez sem érdekelte.

A termet előző lakói kitakarítva hagyták hátra, de az újoncoknak ki kellett söpörniük, és le kellett törölgetniük a port. Munka közben Kőhidai egy ceruzával írt verset talált a polca oldalába vésve:

Elmosolyodott, és vizes ronggyal letörölte az írást.

Ládáikat az ágy alá, szerelvényeiket a falipolcokra rakták.

Szalmát vételeztek, megtömték a szalmazsákot és a fejpárnát; a tizedes csak azt fogadta el, mely szabályos éleivel egy hatalmas gyufásdobozhoz hasonlított.

A napos üzenetet hozott, hogy a szakasz átvonulhat a fürdőbe. Az előtérbe két karosszéket állítottak be, két katonaborbély nullásgéppel lenyírta az újoncok haját. Mikor rákerült a sor, Kőhidai leült, és előrehajtotta a fejét, a hideg nyíróolló a nyakához ért, útközben a szél telefújta a haját homokkal, a gép fogai recsegtek benne. Haja összetorlódó hullámokban hullt le a kőre a lábaihoz.

– Kész, mehetsz – mondta a borbély.

Kőhidai felkelt, egy pillantást vetett a tükörbe: feje mintha kisebb lett volna, fülei elálltak. Végighúzta tenyerét a hajszálak torsán, egy pillanatra a gyerekkori nyarak idéződtek fel benne; a teljes napsütés, a virágok között dongó fekete-sárga méhek és az udvar mélyén a teknőben melegedő víz. Körülötte a többiek a szomorúságtól dermedten bámulták tükörképüket. Kőhidai kilépett közülük, vállára dobta a törülközőjét, és átment a zuhanyozóba.

Tovább tartott az ide-oda vonulás, fürdés után visszatértek a körletükbe, hónuk alá fogták a fedeles zöld csajkát, és átvonultak az étkezőbe. A tiszti kantin előtt haladtak el, beláttak a nyitott ajtón, kísérő tisztjeik az első asztalnál söröztek, arcukról le lehetett olvasni a megkönnyebbülést, hogy nagyobb baj nélkül le tudták hozni Pestről a csoportot.

Sorba álltak a konyha osztópultja előtt; Kőhidai unalmában a csajkába vésett feliratokat olvasgatta, az étkészleten megtalálta az előző gazdák bekarcolt névjelét, körme hegyével ő is belehúzta a zöld festékrétegbe a K és M betűket.

Egy kocka zsírt, szalámit és félkilónyi kenyeret kaptak, utána teát. Az újoncok óvatosan és fintorogva kóstolgatták a teát, az a hír járta, hogy a konyhán brómot vagy más idegcsillapítót kevernek bele, úgy próbálják csökkenteni a katonák nemi vágyait. Valami furcsa mellékíz valóban érződött a teán.

Este még különféle adatokat vettek fel, előre beosztották a szolgálatot, alig egy órányi szabad időt engedélyeztek az újoncoknak. A szakasz összegyűlt a bicskával agyonfaragott naposasztal mellett; Kőhidai különhúzódott, levette a köpenyét, és visszaemlékezve a tizedes bemutatójára, próbálgatta, hogy kell koszorúba tekerni a két egycsatos szíj segítségével. Elhatározta, hogy lehetőleg mindig lefoglalja magát, nem enged időt a töprengésre.

Nyolc óra felé bejött hozzájuk az ezred politikai tisztje, B. Papp százados, fogai között most is egy fogpiszkálót tartott.

– Mi van, katonák? Jobb volna a világbéke, mi?

Leült a padra, sapkáját maga mellé tette, és ujjaival végigszántott izzadságtól fényes haján. Egy hosszú nyelű zsebkést vett elő, megfogta a végét, és hirtelen belevágta az ajtóba.

– Mit szólnak hozzá? Ha meghúzzák az ajtó magassági és szélességi középvonalát, a bicska hegye épp az osztópontban volna.

Úgy tűnt, hogy a bicska inkább az ajtó jobb felső negyedében helyezkedik el, de az újoncok elismerő arcot vágtak.

– Nagyon szép dobás.

– Tizennyolc késem van odahaza, közte két cirkuszi dobókés. Harminc méterről oda dobom a kést a káderbe, ahová óhajtja, mondjuk a negyedik és ötödik bordája közé, utána pontosan ugyanoda lövök pisztollyal. Homokbányán a felderítőket én tanítottam késdobásra.

– Más sporthoz is ért a százados elvtárs?

– Tizenhat sportot űzök, a felét első osztályú színvonalon. A tiszti iskolán én vezettem a sportlövész szakosztályt, és judót is tanítottam. Nem ismerek túl sok fogást, csak hatszázat.

– Ez a szakmája?

– Nem, a sportot csak úgy mellesleg csinálom. Az én eredeti szakmám más, kész aranybánya.

– Mi az?

– Táncmester lehettem volna, de a tiszti iskoláról nem engedtek ki, hogy letehessem a mestervizsgát. Lehet, hogy egyszer még pótolom majd.

A százados felállt, és elköszönt.

– Majd még beszélgetünk, katonák, számolják meg a szoba sarkait, és kellemes magömlést.

Fél tízkor kiadták a parancsot, hogy készüljenek a takarodóra, Kőhidai megágyazott, és levetkőzött, nedves kapcáit a csizmaszár peremére terítette. Lefeküdt, törődött testének jólesett a meleg molinó hálóruha és a ropogós, friss lepedő, a kürtszót már félálomban hallotta.