XIV. fejezet

Margit január elején megbízást kapott a Népművészeti Intézettől, hogy járjon végig néhány Tolna megyei falut, és segítse előkészíteni a népi együttesek szokásos évi fesztiválját. Egy hétfői napon kellett megkezdenie a munkát, hogy időt nyerjen, vasárnap az éjszakai személyvonattal utazott át Kunszöllősről Dombóvárra.

Hosszan kellett várnia a csatlakozásra, beült a váróterembe, mellette egy kubikos aludt a padon, feje alá téve a csizmáját, attól félhetett, hogy álmában lelopják a lábáról. Néhány percre Margit elbóbiskolt, félálomban úgy érezte, hogy Kőhidai belenyúl kabátja zsebébe, és megsimogatja a kezét, kinyitotta a szemét, de senkit sem látott.

Egy járási székhelyen kellett jelentkeznie a tanács népművelési osztályán, munkáját úgy szervezték meg, hogy Kálóc-Semjénen, a középpontban elhelyezkedő nagyközségben lakott, és onnan vitték át a kisebb falvakba. A szokásoktól eltérően, itt gondoskodtak a szállásáról is, a könyvtárosnő délután öt órakor hazament, irodáját átengedte Margitnak, a takarítónő minden este kitette az ágyneműt a heverőre.

Bár Kunszöllős alig száz kilométernyire feküdt a Duna túlsó partján, Margit még sohasem járt ezen a környéken. Az alföldi magyar vidék után érdekesnek találta az itteni falvakat: a háború után Németországba deportálták a környékbeli svábok nagy részét, helyükbe csángó telepesek kerültek.

A csángók és a megmaradt svábok gyűlölték egymást, külön templomba és külön kocsmába jártak, még az iskolában sem engedték egymás mellé ülni a gyerekeiket. Ha valaki akár egy napot is el akart tölteni a faluban, döntenie kellett, hogy melyik fél pártjára áll. A tánccsoportban Margit csak székelyekkel találkozott össze, ezért őket választotta – kis lelkiismeret-furdalással, mert úgy érezte, hogy ezzel, ha jelentéktelen mértékben is, de ártott a falu sváb lakosainak.

Táncosai a próbák és megbeszélések után gyakran meghívták magukhoz. Szinte valamennyi házat, ahová elvetődött, elhanyagolt és lepusztult állapotban talált. A székelyeket az elmúlt tíz évben három országon keresztül hajtották végig, hét-nyolc városban vagy faluban laktak, nem bíztak benne, hogy ezen a vidéken véglegesen megtelepedhetnek, és nem sokat törődtek a környezetükkel. A hátrahagyott sváb vagyonból juttatott teheneket levágták és megették, a földet parlagon hagyták, az évek során egyetlen gyümölcsfát sem ültettek, a kertek végében hagyták beomlani az agyagfalba vájt pincéket. Feltüzelték a melléképületek deszkáit, a padlót, a házak tetőszerkezetét, mikor már végképp lakhatatlanná vált, kértek egy új házat a tanácstól.

A szülőföldjükön még tiszta és rendszerető emberek itt elhagyták magukat, ritkán takarítottak, alig tudtak felszabadítani egy széket, melyre Margit leülhetett, a pohár, melyben bort kínáltak, olyan piszkos volt, hogy alig lehetett átlátni rajta, de Margit nem törődött vele. Minden faluban, ahol megfordult, megpróbálta összegyűjteni a közszájon forgó történeteket, de legtöbbször nem talált mást, mint régi anekdotákat az oroszlán formájúra megnyírt kutyáról, melyről azt hitték, hogy cirkuszból szabadult el, és rettegésben tartotta a környéket, vagy a részeges szolgálatvezető őrmesterről, aki eladott egy kiszuperált tankot a MÉH-nek; itt viszont egymást követték a soha nem hallott dalok és szokások: az igézet vízvetés, a lélek kirekesztése, addig jegyzetelt, amíg görcsbe merevedtek az ujjai, egymás után teltek be a kék fedelű füzetek.

Kilenc-tíz óra felé köszönt el a vendéglátóitól, már rég elmentek az utolsó helyi járatok, sőt a favázas autóbusz is, mely a járási tanács ellenőrzésre kiszállt embereit szedte össze, és Margit kedvéért tett egy kis kerülőt szálláshelye, Kálóc-Semjén felé. Néha elkapott egy kései, tejet vagy zsákokat szállító teherautót, de a legtöbbször gyalog vágott neki az országútnak.

Havazott. Margit zsebéből kiállt a vacsorára vett kifli, és a csücskén, mintha tejszínhab volna, megült a hó. Mikor elindult Kunszöllősre, nem számított ilyen időjárásra, csak félcipőt hozott magával, hiába emelte magasra a lábát, szinte ugrálva lépkedett, felülről mégis befolyt a latyak, és ha egy pillanatra megállt, jéggé fagyott a bőrén.

Kilométereken át nem találkozott senkivel, Margit egyre jobban félt, az országút mellett a lábon hagyott kukoricatáblákban mintha ott zörögtek volna a délután hallott népmesék rémei: a lúdvércek, a gyertyások, a tüzesemberek, alacsonyan szállt fölötte Jancsi ördög, aki a porosz háborúban meghalt húszezer katona lelkét vitte a pokolba.

Margit fáradtan számolta a fekete-fehér csíkos országúti jelzőköveket, megdermedve ért be a szállására. A könyvtárosnő megengedte, hogy az iroda kis rezsóján teát főzzön, és bekapcsolhatta a fűtőtestet is. Miután átmelegedett, megvacsorázott, levelet írt, átnézte és kiegészítette a jegyzeteit. Jól érezte magát, nem volt kedve aludni, átment a könyvraktárba, sorra járta a polcokat, leemelt néhány régen keresett vagy érdekesnek látszó könyvet, és hajnalig olvasgatott.

Ott-tartózkodásának negyedik napján, csütörtökön este hazatérőben csodálkozva vette észre, hogy a könyvtárban ég a villany. Azt hitte, hogy a takarítónő halasztotta ilyen későre a munkáját, de közelebb érve látta, hogy egy hivatali autó is várakozik az épület előtt. Egy pillantást vetett rá: sem a kocsit, sem a volánra borulva alvó sofőrt nem ismerte. Nem értette, mi történhetett, sietve benyitott az irodába: Lancsa ült ott az asztal mellett. Margit megállt az ajtóban.

– Mit keresel itt?

A férfi felkelt, és elébe jött, Margit egy hónapja látta utoljára, azóta erősen lefogyott, bőre, akár egy zacskó, lógott az arccsontja alatt, lehelete is áporodott, savanyú és dohányszagú volt. Két kezébe fogta a lány arcát.

– Szervusz, Duda, hol voltál?

Margit egy esetlen, de határozott mozdulattal kiszabadította magát, és felgyújtotta a mennyezeti lámpát is. Lancsa már órák óta várakozott rá, megterített, egy üveg bort, sült húst és kenyeret, kolbászt rakott ki az asztalra – nyilván magával hozta, mert a falusi boltban semmit sem kaphatott. Ő maga nem nyúlt az ételhez, a várakozás tartamát csak a hamutartóban összegyűlt csikkek és néhány gyűrött újság jelezte.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte Margit.

– Bent az intézetben kerestelek, mondták, hogy kiszállásra mentél.

– Mikor érkeztél?

– Hét óra felé. Érted mentem volna, kérdeztem; hol vagy, de nem tudták, elkértem a kulcsot, és beültem ide. Mit csináltál?

– Dolgoztam, találtam egy nagyon érdekes falut, rengeteg anyagot lehet összegyűjteni. De te miért jöttél? Történt valami?

– Semmi. Egy napra ideadták a főiskola kocsiját, lejöttem meglátogatni anyámat.

Az anyja iránti szeretet volt szinte az egyetlen fiatalkori jellemvonása, melyet Lancsa változatlanul megőrzött az elmúlt évek alatt. Társaságban különféle ruhadarabok, villanymelegítők, edények iránt érdeklődött, melyek kényelmesebbé tehetnék az öregasszony életét, programokat mondott le, hogy hazalátogasson. Margit tisztelte érte, de úgy találta: Lancsa néha visszaél a régi falusi házban-kertben egyedül gazdálkodó öreg parasztasszony megható képével.

– És hogy van édesanyád?

– Megvan. Még mindig ő akar adni nekem, most is telerakta a táskámat – Lancsa az asztalra mutatott. – Egyél. Margitnak eszébe jutottak a régi kibéküléseket megelőző ebédek, mikor minden ételt túl zsírosnak vagy keserűnek érzett, megrázta a fejét.

– Köszönöm, már vacsoráztam.

– Értem. És egy pohár bort sem iszol meg velem? Nincs megmérgezve.

– Nem mondtam, hogy megmérgezted. Lancsa két pohárba töltött.

– Egészségedre – mondta, bár Margit nem nyúlt a pohárhoz. – Vártam, hogy felhívsz.

– Nincs értelme. Különben is megállapodtunk benne.

– Azzal együtt nem voltál fair.

– Mit csináltam rosszul?

– Én sokszor kerestelek telefonon, és mindig azt mondták, hogy nem vagy otthon. Egyszer elsétáltam felétek: égett a lámpa a szobádban.

– Lehet, hogy a bátyám volt.

– Lehet. Nagy a szerelem?

Margit állta Lancsa tekintetét.

– Nagy.

– Akármilyen nagy is, nem illik letagadtatni magunkat jó ismerőseink előtt. Nem szívesen emlékeztetlek rá, de fordított esetben én mindig felvettem a kagylót. Vagy nem így volt?

– Nem emlékszem rá.

Lancsa ivott egy kortyot, aztán forgatta kezében a poharat.

– Nem emlékszel? Igen, a nőknek nincs memóriájuk. Olyanok, mint egy gyűrű, amelyik folyton azt keresi, hogy kinek a kezén mutat jobban.

Margit haragosan megrázta a fejét, mindig felingerelték azok az aforizmák, melyeket Lancsa baráti körében szedett fel, és előszeretettel használt, bár az ő szájából idegenül hangzottak.

– Nem tudom, ezt kitől hallottad, de nincs igazad. Én nem kerestem magamnak senkit, ha akartál volna, könnyen meg tudtál volna tartani. Csak azt ne éreztem volna, hogy mindegy neked, ha ott vagyok veled, és az is mindegy, ha eljövök.

– Lehet, hogy igazad van, de azért hadd fújjak a szádba a sok édes mellé egy kis keserűt is. Én is hoztam érted talán nem is olyan jelentéktelen áldozatokat, törődtem veled, ma már nem az a vidéki úrilány vagy, aki leszállt a Keleti pályaudvaron, és nem tudta, illik-e elköszönni a kalauztól. Elküldtem miattad szépasszony szeretőimet…

– Mit akarsz tőlem? Hogy adjam vissza?

– Könnyítsd meg nekem ezt a szakítást. Leállt bennem a motor, vontass fel addig, amíg újra beindul – megfogta Margit csuklóját –, gyere fel most Pestre, két óra múlva ott vagyunk nálam.

– Nem lehet.

– Az intézetben majd én szólok, hogy közbejött valami – Lancsa körülnézett. – Vagy inkább én maradjak itt?

– Nem lehet, értsd meg, hogy én szeretek valakit.

– A szerelmednek nem kell tudnia semmiről, kiviszlek Erzsébetre, és azzal a vonattal érkezel meg, amelyikkel akarsz.

Margit kitépte a csuklóját a férfi kezéből, aztán maga is túl erőszakosnak találta ezt a mozdulatot, vigasztalni kezdte:

– Ne hagyd el magad, István, nem igaz, hogy neked pont az én szürke életemre van szükséged.

– Én úgy érzem, és ez éppen elég.

– Te nélkülem is magadhoz fogsz térni. Én mindig irigyeltelek, hogy mennyi erő és önbizalom van benned, ez sem veszhetett el.

A férfi az asztalra könyökölt, a villanyfény merőlegesen vetődött rá, látni lehetett, hogy a feje búbján csak néhány göndör fekete hajszál takarja be a fényes kerek foltot. Margit Lancsát még mindig olyan fiatalnak képzelte, mint amikor a kunszöllősi középiskolában átadta neki a Népművészeti Intézet pályadíját, kihajtott nyakú fehér ingben, napsütötte arcában ragyogó fehér fogakkal, most úgy megdöbbent a férfi öregedésének jeleitől, hogy önkéntelenül eltávolodott tőle néhány lépést.

– Önbizalom? – mormogta Lancsa maga elé. – Igen, mindenki azt mondja, hogy énbelőlem árad az önbizalom. Csak azt felejtik el, hogy az önbizalom nem azonos azzal, hogy az ember mindenre azt mondja: le van szarva. Az az igazság, hogy sohasem volt önbizalmam, különben nem éltem volna mindig száz méterrel képességeim szintje alatt.

Lancsa felkelt az asztaltól, lassú léptekkel sétált a polcok között.

– De most befejeztem, egyszer s mindenkorra. Nem az én érdemem, szerencsém volt. Révésznek kellett volna átírnom egy Hunyadi László-regényt, tíz ívből nyolcat már megcsináltam, de egyszer csak úgy éreztem, hogy ha még két sort le kell írnom belőle, infarktust kapok. Azt hittem, fáradt vagyok, kihagytam egy napot, de másnap este sem ment. A szervezetem lázadt fel, a zsigereim. „Megőrzi az embert, ami benne állati.” Lemondtam minden néger munkát és bedolgozást, az előlegeket is vissza fogom adni.

– És mit csinálsz?

– Elkezdtem írni komolyan, a saját témámat.

– Melyiket?

– Még nem beszéltem róla neked, pedig már rég gyűjtöm az anyagot. Sokszor kísértésbe estem, és el akartam adni valahol, de szerencsére mindig megálltam. Az egésznek a lényege azoknak a század eleji magyar pilótáknak a sorsa, akik a Rákosmezőről elindulva Rómába akartak repülni – ami akkoriban világrekordnak számított volna. Baj nélkül repültek át fél Európán, átkeltek az Alpokon, csak akkor zuhantak le, mikor már látni lehetett Róma tornyait. Én ebben szimbólumot látok, a magyar tehetségek sorsát, akik valamiért nem tudták kihozni magukból képességeik maximumát, hanem elpusztultak – közvetlenül a Nagy Cél előtt. Negyven író, művész, tudós és politikus életrajzát szedtem össze, akik mind „Róma előtt” zuhantak le.

– Csodálatos lesz, és biztos, hogy neked sikerül megírnod.

– Ez a téma az én egyetlen esélyem. A mi nemzedékünk nem hagy maga után százkötetes életműveket, mint Jókai, Mikszáth vagy Krúdy; a mi időnket elvitte a háború, a társadalmi harc és igen: a nőügyek, az ital, a pénz. Ez már a meccs második félideje, negyven felé a mi erőnkből már csak egy, egyetlenegy összefoglaló könyvre telik. Csak be tudjam fejezni, ha akarok hagyni valamit magam után, nem elég elkezdeni, be is kell fejezni. Jár majd nekem a lexikonban az a bizonyos hét sor, de csak akkor.

– Miért gondolsz a halálra? Hiszen még olyan fiatal vagy.

– Nem számít. Korábban kezdtem el élni, korábban is megyek el. Nagyobb lánggal égtem. Istenem, hogy sajnálom azt a sok elvesztett időt, tízezer forintot adnék egy-egy napért!

Margit közbe akart szólni, de meggondolta magát. Nem tudta megítélni: Lancsának milyen szüksége van rá, hogy fanatizálja magát. A férfi léptei mind lassabbá váltak, visszaült az asztalhoz, vágott egy darabot a kolbászból és a kenyérből, újra megkínálta Margitot, de a lány tagadóan rázta a fejét. Lancsa kínlódva rágott, evés közben meg-megállt, évek óta halogatta, hogy rendbe hozassa rossz hátsó fogait.

– Neked mi a véleményed: sikerülni fog nekem ez a könyv?

– Egészen biztos. Most hol tartasz vele?

– Nagyon nehezen haladok, sorról sorra. Amiről azt hittem, hogy régen végiggondoltam már, csak le kell írnom, arról most derül ki, hogy nem oldottam meg igazán, elölről kell kezdenem. Mennyi idő elment hiába!

– Azért sokat dolgoztál.

– Az igaz, csak épp arról feledkeztem meg, hogy megépítsem magam, rendet teremtsek ott belül. Ha lehántanának rólam minden olyan réteget, melyet másoktól vettem magamra, és nem asszimiláltam, nem építettem bele a sejtjeimbe, akkor a Lancsa Istvánról elnevezett hagyma közepén nem maradna más, mint a meztelen kétségbeesés. Bár ebben is volna valami: egy gladiátor kezében puszta tőrrel állni az aréna közepén, az oroszlánok előtt – legyintett –, de ez már az utolsó póz. A legutolsó.

– István, ez nem illik hozzád. Egy évvel ezelőtt épp te mondtad volna erre, hogy dekadens szöveg!

– Egy évvel ezelőtt talán még igen, de azóta történt egy s más. Rájöttem például, hogy a dekadens nem biztos, hogy sértő jelző. Igazán dekadens csak egy paraszt vagy egy proli lehet, a polgárnak százéves gyakorlata van abban, hogy kell látványosan elhagynia magát, és mindig gondoskodik néhány vészkijáratról, kapaszkodóról visszafelé. Én viszont feladtam mindent, lementem a tenger fenekére, és nincs mentőkötél a derekamra, csak úgy menekülhetek, hogy megfogom a saját hajamat, és kiemelem magamat. Mivel egyre kevesebb a hajam, minden esélyem megvan rá, hogy nem sikerül.

– És a barátaid?

– Nincsenek barátaim, kapcsolatunk nem volt több, mint kölcsönös biztosítás bizonyos összegekre és bizonyos helyzetekre, és kiderült, hogy ez a biztosítás nem vonatkozik az én mostani helyzetemre. De egy könyvre talán még futja az erőmből, és akkor kijutottam az erdőből.

– Mennyi van kész belőle?

– Majdnem a teljes első fejezet, huszonnégy flekk. Nem akarod megnézni?

– De igen, itt van nálad?

– Nincs, de ha feljössz hozzám, megmutatom.

Margitot érdekelte, hogy mit írhat Lancsa, de semmiképp nem akart elmenni a lakására.

– István, értsd meg, hogy annak már vége van miközöttünk.

– Vedd tudomásul, hogy nincs vége semminek sem. Mi kézen fogva léptünk ki a fiatalságunkból, egy életre szövetkeztünk, és a mi kapcsolatunkat nem lehet úgy felmondani, mint egy albérleti szobát.

A férfi felkelt, Margit az ajtóhoz ugrott, de Lancsának sikerült elfognia, átszorította a derekát, és maga felé próbálta hajlítani, másik kezével kigombolta nadrágja sliccét. Margit nem akart botrányt, nem kiabált, inkább vállalta a dulakodást, fejét hátrahajtotta, két öklét a férfi mellének nyomta, és tolta el magától. Egy idő után gyengült a szorítás. Lancsa leeresztette a karját, és hosszú mozdulatokkal begombolkozott.

– Ezt ne próbáld meg még egyszer – mondta Margit lihegve –, miért kell mindent elrontani, ami szép volt ebben a három évben?

A dulakodás zaja, úgy látszik, mégis kiszűrődött a könyvtár épülete elé is, mert a volán mellett szunyókáló öreg sofőr felriadt, és bejött.

– Valami baj van?

Lancsa elfordult.

– Nincs semmi baj, Józsi bácsi.

– Tíz óra elmúlt, Lancsa elvtárs, jó volna elindulnunk, mert csúszós az út. Legalább éjfélre fel kellene érnünk.

– Tegye be a táskámat és a kabátomat a csomagtartóba, én is rögtön megyek.

A sofőr becsukta maga után az ajtót, Lancsa még egyszer körülnézett.

– Hogy van a Bibliában? „Amíg szerettük egymást, egy kard élén is elfértünk ketten egymás mellett, mióta nem szeretjük egymást, egy nyolcvanöles szoba is kicsi kettőnknek.”

Margit az asztalra kirakott ételekre mutatott.

– Nem viszed el?

– Nem, ha nem kell neked, dobd ki a szemétbe. – Lancsa töltött magának még egy pohár bort. – Voltaképpen, ha nem titok, ki a te új, nagy szerelmed?

– Kőhidainak hívják – mondta Margit vonakodva. – Kőhidai Miklós.

– Én ismerem?

– Tanítod őt a főiskolán.

Lancsa megdöbbent.

– Az? De hát az egy félszeg, gátlásos kamasz. Kész epilepsziás, ha megszólal, egy nyúlós nyálcsepp húzódik szét az ajkai között.

– Én őt szeretem.

– De mondd meg, mit szeretsz rajta: a kitérdelt-kikönyökölt ruháját, az esetlenségét, az állandó idegbajos feszültségét, hogy olyan, mint egy púpos, aki belül hordja a púpját? Nem mondom: nem buta fiú, de hogy jöhet hozzád? Nem lehet egy közös gondolatotok.

– Nekem mégis ő a legkülönb, és ha egy nap kétszer találkozunk, kétszer érzem úgy, hogy érdemes volt reggel felébrednem.

Kintről hallatszott, hogy a sofőr elégedetlenül megnyomja a kürtöt, Lancsa begombolta a kabátját.

– Ne hidd azt, hogy befejeztük, mi még találkozni fogunk. Lehet, hogy kettesben, lehet, hogy hármasban.

Becsapta maga után az ajtót. Margit megbánta, hogy elárulta a fiú nevét, azzal vigasztalta magát, hogy Lancsa nem gondolta komolyan fenyegetését. De csak napok múlva nyugodott meg: mikor elszámolt, a Népművészeti Intézetben meghallotta, hogy Lancsa kibékült elvált feleségével, és az asszony már vissza is költözött hozzá. Margit remélte, hogy ez végképp lezárja az ő kapcsolatukat.