26
AZ ALVILÁG

A San Francisco-öböl alatt, az egyik vasúti szervizalagút karbantartó raktárában összegyűlt a Morrigan a nehézgépjavító és szeméttakarító gépek között. Pár percenként szerelvény haladt át az alagúton, ők pedig karmaik maradványát belevájták a betonba, nehogy kiszippantsa őket a huzat a nagy alagútba.

– Csukjuk be az ajtót, és akkor nem lesz baj – mondta Babd. A raktárban szinte vaksötét volt, szemeik sötét tintában úszó ezüst korongoknak tűntek.

– Nem tudom becsukni – felelte Nemain. – Nagy, rozsdás, és nem bírom behúzni. Csak egy kezem van.

– Menjünk vissza a csatornán át ahhoz a házhoz, ahol az a sok kis lélekbáb van – javasolta Macha. – Erősödjünk meg.

– Elkaphatnánk azokat, amelyek a ház alá menekültek, ahová akkor nem fértünk be.

– Ja, most beférünk – mondta Babd. A nővéreihez hasonlóan alig maradt kiterjedése, még árnyalakján is lyukak és repedések tátongtak a sörétektől.

Nemain, aki hármuk közül a legszilárdabb volt, egyik kezét vesztette csak el, és akárhogy bámulta és káromkodott, nem nőtt vissza, még árnyalakban sem. – Olyan helyre kéne mennünk, ahol nincsenek fegyverek.

– Meg autók – tette hozzá Babd.

– Meg Jama.

– Miért van az, hogy amikor csak megerősödünk annyira, hogy csináljunk valamit Jamával, valaki szitává lő bennünket? – kérdezte Macha.

– Úgy érzem, kihasznál – panaszkodott Babd. – Ti nem érzitek úgy? Nem is értem, minek kell nekünk.

– Én azt mondom, együk meg a lélekbábokat, aztán azonnal csináljuk ki Jamát – javasolta Nemain.

– Fejezzük le – mondta Macha, aki imádta a lefejezést, mivel ez volt a specialitása.

– Benne vagyok. Menjünk.

– Hölgyeim – jött egy mély hang a sötétből, ami furcsa volt, mert mindhárman láttak a sötétben, mégsem látták, honnan jön a hang.

– Hölgyeim – ismételte Citrom. Ott állt, egyik tenyere kinyújtva, láng táncolt rajta, mely megvilágította a helyiséget. – Mit csináltok ebben a pöcegödörben?

– Fegyverekkel jöttek a másik helyre – mesélte Macha. – Szétlőttek bennünket.

– Nézz ránk – siránkozott Nemain.

– Ne nézz ránk – mondta Babd.

– Meg kell szereznünk a többi lélekbábot, amelyeknek sonkaízük van.

– Nem, oda nem megyünk vissza, hölgyeim. De tudok egy helyet, ahol a levegőből markolhattok lelkeket, mintha vattacukrot ennétek. Több ezer van. Olyat még nem is láttatok. Ha ott végeztek, talán egyenesen az emberekből is ki tudjátok tépni a lelket, mint annak idején. Akkor nem árthat nektek fegyver vagy autó.

– Hol van az? – kérdezte Macha.

– Amikor végeztek, bárhol fel tudjátok hozni az Alvilágot, ahol csak akarjátok. Talán mindenhol.

– Hol? Hol? Hol? – kérdezte Nemain.

– Mi az a vattacukor? – kérdezte Babd, a legbutább a nagyon sötét lények triójából.

– Megmutatom – mondta Citrom –, de meg kell várnunk, amíg kint besötétedik. Sok nyílt részen át kell menni.

– Nyiss ajtót arra a helyre – kérte Macha.

– Közel viszlek benneteket, de nem gázolhattok be és kanalazhatjátok fel őket. Először a szélén harapdáljatok, és mielőtt bárki észbe kapna, van egy lélek, amelyet szét kell cincálnotok. Ha az nincs meg, elveszítitek a többit is.

– Vigyél oda! – kérte Nemain.

 

Azokban a napokban, amikor az Alvilág a fénnyel váltakozott, és az istenek úgy emelkedtek fel és buktak el, akár gombák a nyirkos erdőben, két testvér kelt életre, Ozirisz és Széth. Ozirisz és királynője, Ízisz kapta meg a fény birodalmának uralmát, Széth uralkodott a sötét, az Alvilág felett királynőjével, Nebethettel, aki jó bőr volt. Széth irigykedett testvére földjére és követőire, áskálódott ellene, miközben a sugárzó és magabiztos Ozirisz Nebethet sötétvilági ízére áhítozott, és jól megdöntötte. Ebből az egyesülésből született egy fiú, egy sötét, kutyafejű isten, Anubisz. (Meg az ő sakálfejű testvére, Upuaut, akit kosárba tesznek és a tengeren útnak indítanak, hogy eljusson egy új földre, de ez egy másik történet.)

Amikor Széth tudomást szerzett felesége viszonyáról, megölte Oziriszt, és hogy az ne tudjon reinkarnálódni, darabokra vágta Ozirisz testét, és a darabokat elrejtette az Alvilág legtávolabbi zugaiban. Íziszt lesújtotta a gyász, ahogy hiába kereste szeretett férjét. Csakhogy a kötelességtudó kutyafejű isten, Anubisz, Ozirisz fia az Alvilágban megtalálta apja testének darabjait, és visszavitte Ízisznek. Anubisz mumifikálta apja testét, Ízisz pedig feltámasztotta a lelkét, amely a Nap népe felett uralkodott. Szolgálatáért Anubisz megkapta a holtak birodalmát az Alvilágban, az ő feladata volt rendet tartani és igazságot tenni az elhunyt emberlelkek között.

Széth irigységtől fortyogva várta a káoszt, amely majd lehetőséget nyújt, hogy újra hatalomra kerüljön a fény és a sötétség királyságai felett.

 

A váróban Lily az anyja karjában zokogott, közben Rivera, Charlie és Audrey tehetetlenül ácsorogtak. Audrey úgy szorította Charlie kezét, hogy már fájt, de ő örült a fájdalomnak, mert legalább nem gondolt minden másra. Rivera kissé oldalt állva figyelt, míg Lily anyja rá nem nézett a lánya válla felett. Rivera ugyanazt a tehetetlenséget látta a szemében, mint oly sok gyilkosság áldozatának családjánál, és finoman megérintette az asszony hátát, csak egy pillanatra, hogy az érezze, ott van vele ő is, egy másik emberi lény.

Az orvosi csapat behúzta a függönyt Menta Friss szobájában, de huszonkét perc elteltével a függöny félreszaladt, és kijött az orvos, egy pillanatra megállt a pultnál, majd átment a dupla ajtón a váróba, és az arcáról le lehetett olvasni, mit fog mondani: „Nem tehettünk semmit.”

Ám mielőtt az orvos odaért volna, Charlie hirtelen elszédült, a látótere összeszűkült, elfeketedett, és összerogyott. Az orvos segített Audrey-nak elkapni, és leeresztették az egyik székbe.

– Mi a faszt keresel itt, Asher? – kérdezte Menta Friss.

Charlie körülnézett, és szó szerint semmi mást nem látott, mint a nagydarab fekete férfit, aki olyan tíz lépésre állt tőle egy szál lepedőben.

– Hol van az az itt?

Menta megigazította a lepedőt, amely túl kicsi volt ahhoz, hogy tógaként viselje, úgyhogy inkább a szarong/törülköző-körbetekerés mellett döntött. Állhattak volna fekete üvegen a csillagtalan ég alatt, de Menta látta Charlie-t, és Charlie is látta őt, szóval valójában nem volt sötét. Amikor Charlie megdörgölte a szemét, és megint odanézett, látta, hogy egy nagy kőkamrában vannak, melyet a falból kimeredő bronz olajlámpák világítanak meg, amelyek hosszú árnyakat vetnek a magas, csúcsos mennyezetre. Az egyik falon és a plafon egy csíkján egy hosszú, hegyes fülű kutyafej megnyúlt árnyéka terpeszkedett. Menta hiába kereste a kutyát, amely az árnyékot vetette, pedig az árnyék ott volt, lehetett vagy kilenc méter, és még így is csak a plafon csúcsának feléig ért.

– Azt mondanám, ez az Alvilág – szólalt meg Menta Friss.

– Jártál már itt?

– Egyszer meséltek róla. És te is a régi önmagad vagy.

Charlie a nem Mike Sullivan-féle testében volt, és az egyik Savile Row öltönyét viselte.

– Oaklandben?

– Nem Oakland – szólt egy hang, melyet visszavertek a kamra falai.

Fáklyák gyulladtak meg körben, és középen egy magas, kutyafejű férfi állt egyiptomi ruhában, egy kőasztal mellett, amelyen aranymérleg állt. Az asztal előtt olyan öt méter széles kőgödör tátongott, amelyben valami morgott.

– Tudjátok, ki vagyok? – kérdezte a kutyafejű.

– Én igen – felelte Menta Friss. – Anubisz. Ismertem valakit, aki egyszer járt itt, találkozott magával, és mesélt nekem róla.

– Ő volt a testvérem avatarja a földön, te meg az enyém.

Anubisz leguggolt, előrehajolt és nagyra nyitotta a szemét. Az írisze mély aranyszínben izzott.

– A szem! – mondta Charlie. – Hát persze.

Menta Friss ránézett. – Persze? Te érted?

– Hogyne. – Charlie óvatosan előrearaszolt, amíg le nem látott a gödörbe. Kilenc méter mélyen egy víziló méretű állat körözött, oroszlántestén krokodilfej ült. A gödör alján kifakult embercsontok hevertek; Charlie itt-ott koponyákat is látott az olajlámpások narancssárga fényében. Addig hátrált, amíg újra Menta mellett nem állt. – Vagy mégsem.

– Visszamész, te leszel az én avatarom a földön, és helyreállítod a rendet, érted? – mondta Anubisz.

– Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem – felelte Menta Friss.

A kutyafejű istent láthatóan meghökkentette a válasz. – Hát nem félsz?

– Mégis mitől? Már meghaltam, nem?

– De – felelte Anubisz.

– Akkor nem félek.

– Jól van. És te? – fordult Charlie felé Anubisz.

– Én jól vagyok. Engem szeretnek a kutyák.

Menta Friss tekintete úgy zuhant rá, mintha asztalról esett volna le. – Valóban?

– Bocs – sütötte le a szemét Charlie.

– Az emberi fegyverek nem segítenek – mondta Anubisz. – Az ellenségeid a holtak birodalmából valók. Megölni nem tudjátok őket. Megkapod a képességeimet, hogy megbirkózz az ellenséggel. Győzd le, állítsd helyre az egyensúlyt, a rendet. Az enyém vagy, te vagy én. Most visszatérhetsz.

– Ez totálisan semmit sem segít – kotyogott közbe Charlie.

– Te egyáltalán minek vagy itt? – nézett rá Menta Friss.

– Ő nem engedi, hogy megszentségtelenítsék a tested, amíg visszatérsz bele – magyarázta Anubisz. – Menjetek.

A fáklyák elhalványodtak, a sötétség visszatért, és újra mintha az univerzum végén, egy üres helyen álltak volna, ahol csak ketten vannak, és halk kutyaugatás.

És akkor Charlie ismét a váróban volt, Audrey állt felette.

– Jól vagy?

– Jól. Igen, jól. Elájultam vagy mi. Mennyi idő telt el?

Audrey Riverára pillantott, aki vállat vont. – Olyan nyolc másodperc.

– Mm, hosszabbnak tűnt. – Charlie az orvosra nézett. – Nincs boncolás.

Az orvos meglepődött. Nem ehhez a reakcióhoz szokott, amikor egy hozzátartozó halálhírét közli.

– Bűncselekmény esetén a törvény…

– Nincs boncolás – mondta Charlie Riverának. – Sem balzsamozás, sem boncolás. Fontos.

– Ha várhatnánk a boncolással, megköszönném – mondta az orvosnak Rivera.

Az bólintott. – Én aláírom, de utána a halottkémen múlik.

– Arról majd gondoskodom.

– Nagyon sajnálom – mondta az orvos. Megfordult és távozott.

Charlie Lilyhez fordult. – Hé – súgta a fülébe. Lily anyja felnézett. Lily biccentéssel jelezte neki, hogy odaengedheti az idegent.

– Gyere! – Charlie átkarolta Lily vállát, és odább kísérte, el az anyjától, a többiektől.

– Azt mondta, menjek dolgozni – mondta Lily. – Ezek volt az utolsó szavai. „Menj dolgozni, Darque.”

– Ja, az van, hogy tényleg dolgoznod kéne.

– Kapd be, Asher. Le vagyok sújtva. És ezt most nem is a drámai hatás kedvéért mondom.

Nem akarta azt mondani neki, hogy az elkent szemfestékkel olyan, mint egy szomorú bohóc, anélkül is éppen elég drámai, hogy akár egy szót szólna. – Igen, tudom, és azt is tudom, hogy ez az első, de az kéne, hogy anyukád elvigyen dolgozni, mert le kell foglalnod magad, nem gondolni erre. És ígérd meg, hogy nem fogod túlreagálni, amit most mondok.

Lily az ismerős „tudnál még bosszantóbb lenni?” tekintettel nézett rá, melyet neki tartogatott, és Charlie tudta, bele kell vágnia.

– Megígéred?

– Jó, meg. Mi van?

– Nem halt meg.

Lily csak bámult. Döbbenten.

– Visszajön. Ne sikíts.

Lily nem moccant. A lélegzete is elállt, aztán akadozva megindult.

– Nem tudom, mikor, de hamarosan. Most láttam az Alvilágban. Van egy Anubisz nevű isten…

– Ha szórakozol velem, Asher…

– Nem én! Komolyan nem.

A lány kezdett lélegzethez jutni. Közel hajolt. – Egyszer mesélte, hogy egy indián Montanában azt mondta neki, hogy Anubisz kiválasztottja. Hogy ezért van arany szeme.

– A jelek szerint igaz.

Lily az ajkára tette az ujjait, mintha a nevetését tartaná vissza, aztán lábujjhegyen körbetáncikált, akár egy kislány.

– Ezt hagyd abba.

– Ja – hagyta abba Lily –, bocs.

– Találd ki, mit mondasz anyukádnak.

– Nem gond. Azt mondom, hogy az utolsó szavai szerint csak azt sajnálja, hogy nem tudta elmondani nekem, hogy mindenben igazam volt.

– Ezt sose mondaná.

– Anyám nem ismerte.

– Akkor jó. Most vágj szomorúbb képet, és vitesd el magad anyukáddal dolgozni. Te vagy az egyetlen kapcsolatunk a szellemekkel a hídon. A vonalban kell lenned. Anyukádnak pedig mennie kell, hogy elmondhassam a többieknek. Hívlak a mobilodon, amikor többet tudok.

– Oké. Most megölellek, Asher.

– Jó.

– Nem igazából, csak színházból. Csak színlelem.

– Ja, én is.

Lily és az anyja épp csak elmentek, amikor megszólalt Charlie mobilja: Jane. Felvette.

– Elvitte Sophie-t – mondta Cassie. – Csak bejött és elvitte. Nem tehettünk semmit. Megpróbáltuk.

Jeges borzongás futott végig a testen. – Kicsoda?

– A sárga ruhás fekete pasas. Aki Sophie szerint bántotta Mrs. Korjevet.

– Jane hol van?

– Itt. Csinált valamit vele. Jane rárontott, az meg csak kinyújtotta a kezét, és Jane összeesett. Most kezd magához térni, kába, de a jelek szerint jól van.

– Hívtad a rendőrséget?

– Igen, jönnek. A másik telefonon még vonalban vagyok.

Charlie hallotta, hogy leírja valakinek a sárga ruhás férfit.

– Kocsival volt? Gyalog?

– Nem tudom, Charlie. Nem bírtam mozdulni. Csak rám nézett, és nem bírtam mozdulni. Sophie meg kiabált, hogy tegye le. Kakipofának nevezte. Nem sikított, nem félt. Csak kiabált rá dühösen. Nagyon sajnálom. Mostanra már nem is kellett volna itt lennünk.

– Mondj el a rendőröknek mindent. Ott leszek, amint tudok. Tíz perc.

Rivera és Audrey mögötte álltak utasításra várva, és a szavaiból levették a helyzetet.

– Mennünk kell – mondta Riverának. – Audrey, itt maradnál Menta Friss teste mellett? Egy pillanatra se hagyd ott. Ott kell lenned, amikor visszatér. – Nyújtotta a kocsikulcsot.

– Mi? – vette el ösztönösen a kulcsot Audrey.

– Menta Friss visszajön. Nem tudom, mikor, de maradj vele. Mondj nekik, amit akarsz. Nekem mennem kell.

– Menj, menj. – Audrey megcsókolta, és az ajtó felé tolta. Aztán Riverát is. – Hívjatok, ha van valami.

– Maga is – mondta Rivera. – És ha akadékoskodnak…

– Menjenek, ezt intézem én.

Rivera Charlie után futott.

– Segélyvonal, Lily vagyok. Hogy szólíthatom?

A kijelző szerint a híd egyik vonalas telefonjáról érkezett a hívás. Lily szíve nagyot dobbant.

– Mike vagyok, Lily.

– Kurva élet, van fogalmad róla, mi folyik itt?

A szobában megint mindenki ránézett.

– Vagyis helló, Mike, miben segíthetek? A hívást rögzítik – magyarázta –, de csak az én oldalamat, te azt mondasz, amit akarsz.

– Oké. Gondoltam, tudnotok kell, hogy van itt valaki a hídon, és az összes szellem be van indulva. Olyan, mint a vihar. Nem lehet látni, de ebben a világban olyan.

– El akartam mondani, hogy azt hiszem, megtaláltuk a tolvajt, akit kerestél. – Lily próbálta elképzelni, hogyan hangozhat csak az, amit ő mond. Ha összefüggéstelen, az nem baj. Majd azt mondja, hogy a hívó képzelgéseire válaszolt. – A gyanúsított egy nagydarab afroamerikai, aki sárga ruhát visel. Értem. És a neve Citrom Friss vagy esetleg Jama.

– A nevét nem tudom, de itt van, és van vele egy kislány is. Miatta van mindenki felajzva.

– A hídon?

– Nem a hídon, a híd alatt. Fort Pointban.

– Fort Point – ismételte Lily. – Értem. Küldjek valakit?

– Ha szerinted segít.

– Megpróbálja. Tartanád, amíg felhívom azt, aki segíthet?

– Persze. És Concepciónt sem találom, Lily. Mintha elveszett volna ebben a viharban.

– Meglátom, mit tehetek, Mike.

Lily megnyomta a hívásvárakoztatás gombot, és körülnézett az irodában. Szerencsére Sage nem dolgozott ezen az estén, de a két másik tanácsadó pár másodpercenként feléje sandított. Leonidas az irodája ajtajában állt, ujja a vezeték nélküli fejhallgatón. A rohadék élőben hallgatja. Jó, csak az ő részét hallja, és azt hiszi, szarakodik a terminálja. Lily úgy csinált, mintha a képernyőn keresne, közben elővette a mobilját, és küldött egy sms-t Charlie Ashernek: FORT POINTBAN VAN. A HÍD ALATT.

Hátranézett a válla felett. Leonidas a homlokát ráncolta. Hallania kellett volna, hogy Lily hívja a segélyközpontot, még ha Mike válaszait nem is. Lily kinyomta a várakoztatást.

– Szia, Mike, itt vagyok. Bocs, valami nem stimmel a terminálommal. Írtam sms-t az illetékeseknek, úton vannak hozzád. Vonalban maradok, amíg oda nem érnek.

– Tudom, hogy ezt csak az álcázás miatt mondod, Lily. Tudnod kell, hogy kezdem érteni, a szellemek miért mesélik el nekem a történetüket, de meg kell találnom Concepciónt. Egyszerűen elpárolgott, a szemem láttára.

– Biztos nemsokára visszajön, Mike. Most volt hasonló élményem, tudom, milyen nehéz, de maradj nyugodt, és…

Kattanás. A monitor szerint megszakadt a vonal. Lily vissza tudta hívni az összes vonalast a hídon, megnyomta hát a gombot.

– Halló? – Férfihang, de más. Lily szelet és forgalmat hallott, nem a szellemek sztatikus zörejét, melyet Mike hívása hátterében.

– Mike?

– Nem, Jeremy vagyok. Ki beszél?

– A híd segélyközpontja.

– Hát akkor hozhatnának ide takarókat. Nagyon hideg van. Kaliforniában nem melegnek kéne lennie?

– Hát egy öböl bejárata felett áll, éjszaka, télen, maga faszfej, persze hogy hideg van. – Bontotta a vonalat. Amikor visszanézett, Leonidas az asztala felé tartott.

A mobilja rezgett, Asher üzent: NÁLA VAN SOPHIE.

Bassza meg! A kislány, akiről Mike beszélt.

Lily felállt, Leonidas felé fordult, kinyújtott tenyérrel megállította, akár egy forgalmi rendőr. – Húzzon vissza az irodájába. Ez az én dolgom, nekem kell itt lennem. Nem az én hibám, hogy nem működik a terminálom, de maga nem hallotta a fickót. Ha visszahív, és nem vagyok itt, valaki meghal, szóval húzzon vissza az irodájába, és a műszak végén leordíthatja a fejemet vagy kirúghat, de most itt kell lennem.

Leonidas megtorpant, elgondolkodott, majd azt mondta: – Műszak végén. – Megfordult és elindult visszafelé.

Lily sms-t írt Charlie-nak: MIKE LÁTTA SOPHIE-T CITROMMAL FORT POINTNÁL.