6
A HÍD SZELLEMEI

Tömérdek bűnbánó szellem lézengett a Golden Gate-en. Az őrült lelkek kábeleken szánkáztak le, az úttesten úsztak, a függőleges sodronyokba kapaszkodtak, csapdostak a szélben, mint a rongyos lobogók, lábukat lógatták a hídpillérekről, beleszóltak az alvó hajósok álmaiba, ahogy hajójuk elhaladt a híd alatt. Általában szundikáltak, összegömbölyödve a súlyos acéltornyokban, összefonódva a kábelekben, akár szenvedélyes kukacok, aszfalttakaró alatt fekve belehorkoltak a napi millió autógumiba. A járdákon sodródtak, lökdösték-taszigálták őket a járókelők, lomhán lebegtek, akár az ördögszekér, a partról visszapattantak, hogy elszökdécseljenek a másik irányba; szellemhullámok, alvó lelkek árja, szundikáltak, amíg fel nem ébresztette őket valami emberi zaklatottság. Megérezték az öngyilkost a hídon, és odagyűltek figyelni, káromkodni, bátorítani, zaklatni, cukkolni és gúnyolni. Concepción Argüello szelleme is így találta meg Mike Sullivan hídfestőt aznap.

– Jaj, elnézést. Látom, felzaklattam. Természetesen időre van szüksége, hogy hozzászokjon. Majd beszélünk máskor.

Újra eltűnt az acéltoronyban, magára hagyva a levegőért kapkodó, teljesen kiakadt Mike-ot. Ennek ellenére, amikor a főnöke lehívta, hogy az országúti járőr és a hídkapitány kikérdezhesse, Mike nem említette a szellemet, és nem élt a felajánlott tanácsadással. A körülményeket tekintve megtett minden tőle telhetőt, ismerték el. A legtöbb esetben az öngyilkosságot fontolgatónak csak annyi kell, hogy valaki mondjon valamit, valaki észrevegye, kirántsa az elméjében kavargó kétségbeesés örvényéből. Az országúti járőröket, akik kerékpáron járták a hidat, kiképezték rá, hogy keressék és megszólítsák azokat, akik egyedül vannak, tűnődő képet vágnak, sírnak a korlátnál, és nagyszerű eredménnyel dicsekedhettek a peremről visszacsábítottak számát illetően, akiket néhány kedves szóval észhez térítettek. Jól csinálta, minden rendben lesz, mondták Mike-nak, a délutánt vegye ki, szedje össze magát.

Mike ki is vette a délutánt, és pihent, de sajnos beszélt a szellemről a barátnőjének, Melodynak, akivel tizennégy hónapja járt, és aki előbb felvetette, hogy mini stroke-ja volt, mert ez történt egy pasival is az interneten. Amikor pedig Mike erősködött, hogy nem, ő tényleg azt látta-hallotta, amit látott-hallott, Melody azt mondta, hogy el kéne mennie egy dilidokihoz, hogy érzelmileg megközelíthetetlen, és nála sokkal dögösebb pasik is vannak az edzőteremben, akik le akarnak feküdni vele, és mélyen belül mindig is tudta, hogy valami nincs rendben Mike-kal, ezért is nem mondta fel az albérletét. Mike elismerte, hogy valószínűleg ebben igaza van, és jobban járna, ha a dögösebb pasikkal feküdne le az edzőteremből. Mike így elveszített egy barátnőt, de nyert egy fiókot a szekrényben, a gardrób akasztós részének harmadát, és mindhárom samponpolcot a zuhanyban, szóval annyira nem törte össze a szakítás. Amikor Melody elment, Mike rájött, hogy kábé ugyanannyira érzi magát egyedül, mint amikor egy szobában voltak, és kicsit elszomorodott, amiért nem szomorúbb. Összességében eredményes nap állt mögötte.

Eltelt egy hét, újra dolgozott, éppen az út alatti részen lógott, amikor a szellem újra meglátogatta.

– Tudja – a halk hangot előbb hallotta meg, csak aztán látta meg a nőt, aki a feje felett ült, a gerendán –, amikor a hidat építették, biztonsági hálót feszítettek ki alatta.

Mike elkapta és megrántotta a biztosítóköteleket, hogy mindkettő rendesen tart-e, csak utána felelt. – Rohadt élet.

– Ha egy munkás leesett, és elkapta a háló, azt mondták rá, hogy belépett a „Félúton a pokolba” klubba. Azt hiszem, én is a tagja vagyok.

Volt valami akcentusa, de nem túl erős, és ezúttal széles csipkegallérú fekete ruhát viselt. A haját hátrafogta kontyba, és most virágot is tűzött bele. Mike nem tudta, mit mondjon, de felkészült rá, hogy a szellem ismét megjelenik, már csak azért is, nehogy rossz helyen lepje meg, és lepottyanjon a hídról. Akár hallucináció, akár nem, eltökélte, hogy felkészül. – A sirályok teleszarják a gerendákat. Össze fogja koszolni a ruháját.

– Á, maga olyan lovagias, de engem már nem zavar a huano de la gaviota.

– Szóval maga spanyol?

– Spanyol földön születtem, igen, ott, a Presidióban 1792-ben. – Finom ujjával a San Franciscó-i part és mögötte az erőd felé mutatott. – Elnézést, még be sem mutatkoztam. Concepción Argüello a nevem. Az apám Alta California kormányzója volt, az El Presidio Real de San Francisco kommandantéja.

– Örülök, hogy megismerhetem. – Mike nem nyúlt, hogy kezet fogjon vele, vagy akár kezet csókoljon neki (noha ez tűnt illendőnek, ha már a nő olyan hivatalos meg minden), de hatvan méterre lógott a víz felett, a nő jó négy méterre volt tőle, és ha odalebeg hozzá, ő totál kiborul, úgyhogy csak meghajolt, vagyis inkább biccentett: – Mike Sullivan vagyok, a hidat festem.

– Ezt kitaláltam a vödör festékből meg a fess overallból – jegyezte meg a szellem. – Köszönöm, hogy megőrzi a hidunk szépségét. Mind nagyra értékeljük, Señor Sullivan.

– Ki az a „mind”? – kérdezte Mike. Még nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy kísértettel beszél, és nem volt felkészülve a gruppen-kísértésre.

– Sokan vagyunk a hídon.

– Miért?

– Köztes hely, és mi is köztes stádiumban vagyunk.

– Nem, úgy értem, maga miért van itt?

A nő sóhajtott, és ahogy a könnyű kísértetsóhajt elvitte a szél, mesélni kezdett:

 

Soha nem léptem Spanyolország földjére, arisztokrata spanyol hölgynek neveltek. Akkoriban Kalifornia még spanyol föld volt, ugyebár. A kormányzó pazar házában éltem a Presidióban, és anyám gondoskodott róla, hogy a Madridból hozatott legfinomabb szövetekbe és a legújabb divat szerint öltözzem. Szerzetesek és apácák tanítottak a betűvetésre, anyám pedig a világ dolgaira, és ezt úgy értem, hogy noha a spanyol birodalom legvadabb régiójában állomásoztunk, védett életet éltem. Időm nagy részét a házunkban és az azt körülvevő kertben töltöttem katonák és papok között, sosem merészkedtem be Yerba Buena településre. Aztán tizenöt éves koromban egy orosz hajó futott be az öbölbe, kapitánya, Nyikolaj Rezanov gróf ellátmányt akart vinni a Szitka nevű orosz telepre messze északon, ahol éheztek.

Apám igen udvariasan fogadta a grófot, aki sok estét töltött az otthonunkban. Anyám mindenáron meg akarta neki mutatni, hogy a régi spanyol hagyomány és etikett még a gyarmatokon is él. Sok vacsorát adtunk a tiszteknek, a helyi tisztviselőknek és feleségeiknek. Én azonban akkor sem tudtam levenni a szemem a grófról, amikor a házunk tele volt vendégekkel. Jóképű és nagyvilági férfi volt, sokat mesélt északról és Japánról, ahová a cár nagykövetnek küldte. Meg sem mertem mukkanni a jelenlétében, elbújtam egy sarokba, de ahányszor rápillantottam, mindig engem nézett, és a szívem örvendezett. Nem tudtam a szerelmem csipkelegyező mögé rejteni, ő pedig nem tudta udvarias viselkedéssel álcázni kitüntető figyelmét.

Végül egyik este egy üzenetet csúsztatott a kezembe, amikor kezet csókolt, és én a konyhába siettem, hogy elolvassam az édes szavakat: „Ma éjjel. A kertben. Amikor a hold Alcatraz felett áll.” Valahonnan megtudta, hogy szobám ablakából látom a szigetet, és miután a vendégek távoztak, és a ház rég elcsendesült, vártam, és a holdat figyeltem, amely olyan lassan vándorolt, mintha hónapok teltek volna el, de mielőtt a sziget fölé ért, köd ömlött be az öbölből, akár a teába öntött tej, és az éjszakai ég szürke lepellé változott. Nem várhattam tovább. Még az estélyi ruha volt rajtam, úgy mentem ki a kertbe, köpenyt sem vettem, és mielőtt az éjszaka hidege csontig hatolt volna, megláttam.

– Nem tudtam várni – mondta. – A köd… egész éjjel itt voltam.

Odaszaladtam, aztán megálltam, lábujjhegyen, úgy éreztem, szétrobbanok az izgalomtól. Átölelt és megcsókolt. Az első csókom.

A következő hetekben csak azokért a percekért éltem, amikor drága „Nyikolasámmal” lehetek, és ő is ugyanígy érzett. Ő az erődből kéredzkedett el mindenféle ürüggyel, én pedig otthonról. Ha napközben csak messziről pillantottam meg, az is éltetett estig, amikor szüleim házában újra láthattam, majd később a kertben. Ám ahogy szerelmünk erősödött, az idő kísértete tornyosult fölénk. Nyikolajnak kereskedelmi megállapodást kellett nyélbe ütnie a spanyol gyarmattal, hogy ellássa az északi orosz gyarmatot, de a spanyol törvények értelmében a gyarmatok nem kereskedhetnek idegen hatalmakkal. Udvariassága és jóindulata dacára atyám nem tehetett eleget a kérésnek.

– És ha elvenném a lányát? – kérdezte Nyikolaj egyik este vacsoránál.

– Igen, atyám, igen! – tört ki belőlem.

Atyám elmosolyodott, ahogyan anyám is, hiszen nem tudták nem észrevenni a kölcsönös vonzalmat, és amikor atyám felelt, anyám pedig végig mosolygott közben, megértettem, hogy már megbeszélték ezt a lehetőséget jóval azelőtt, hogy Nyikolajnak eszébe jutott.

– Megtiszteltetés lenne önnek adnom a lányom kezét, de nincs felhatalmazásom kereskedelmi megállapodást kötni Oroszországgal, és merem állítani, a cár önt sem jogosította fel erre. Ám ha hoz nekem egy levelet a cártól, amelyben áldását adja a lányommal kötendő házasságára, talán meg tudom győzni a királyt, hogy engedélyezze a kereskedést a gyarmataikkal. Addig is Alta California és Mission de San Francisco keresztény lakói adnak elég ellátmányt, hogy Szitka átvészelje a telet. Így nem történik kereskedés, nem történik törvényszegés. Elviheti a készletet visszaútján Oroszországba, amikor a cár engedélyéért megy.

Nyikolaj el volt ragadtatva. Általában nyugodtan és roppant méltóságteljesen viselkedett, ám most felállva ujjongott, majd bocsánatot kért, mindenki felé külön meghajolt, leült és lehiggadt.

Én könnyeztem, anyám átölelt, én pedig örömkönnyeket sírtam a vállába.

– Most egy időre elmegyek – mondta Nyikolaj, és igyekezett megnyugodni. – Miután elérem Oroszhon partjait, hosszú út vár rám Szibérián keresztül Szentpétervárig. Talán egy évnél több is eltelik, mire visszatérek.

– Várni fogom! – feleltem.

– A cár utasít majd, hogy álljak meg más telepeknél a visszaúton, és télen túlságosan veszedelmes az utazás. Ha lekésem a jó időt, talán két évig is elleszek.

– Várni fogom! – ígértem.

Atyám elmosolyodott. – Mind várjuk, Rezanov gróf, ameddig csak kell.

– Akár örökre – tettem hozzá.

Amikor kihajózott az öbölből, mintha a szívemet is magával vitte volna, és esküszöm, éreztem a köteléket, ahogy a dombon álltam a Golden Gate felett, és néztem, amint a hajó árbóca eltűnik a horizonton. És vártam, felszaladtam a dombra, ahányszor az őrség hajó érkezését jelentette. Eltelt egy év. Kettő.

Egész napokat töltöttem ott, köpenybe burkolózva a köd ellen, bámultam ki a tengerre, hátha az ottlétem hozzám vonzza. Tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi, ezt a köteléket a szívében, és ott leszek az öböl felett, hogy követhesse az óceánon át haza, hozzám.

Negyven évig vártam, minden reggel őrá gondolva ébredtem, minden este őérte imádkoztam, de sosem tért vissza. Nem érkezett róla még csak hír sem. Mi történt vele? Kivel találkozott? Elfelejtett? Apácaként haltam meg, mivel senki más nem kellett, és amikor nem tért vissza, csak úgy tudtam megakadályozni, hogy apám máshoz adjon, hogy az Úr jegyese lettem. De hűtlen feleség voltam, mert Nyikolajé voltam, és ő az enyém, mindörökre, és soha nem lehetek másé, még Istené sem.

 

– Ennél szomorúbb történetet életemben nem hallottam – mondta Mike, aki didergett a hámban, és nem a hideg széltől. Karját nyújtotta a nő felé, hogy megölelje, vigasztalja.

Concepción lehajtotta fejét, hogy elrejtse könnyeit, majd lecsusszant a gerendáról, és feléje lebegett.

– Sully! – reccsent Mike rádiója. – Mi a faszt csinálsz?

Mike tapogatva kereste a vállára csatolt rádiót. Olyan gyorsan kapta hátra a fejét a munkatársát keresve, hogy a sisakja majdnem lerepült.

A rádió: – Az alacsonyabb északi tornyon vagyok, harminc méterre alattad. Hét óránál.

Mike meglátta. Bernitelli, az inas kis olasz. Berni, így szólították, az ablakmosóliftben dolgozott, amely harminc méterrel az öböl felett lógott.

– Jól vagyok – mondta a rádióba Mike. – Csak sirályokat kergettem el a friss festékről.

– Be vagy csatolva?

– Naná.

– Akkor ne hadonássz, hanem kapaszkodj. Azt hittem, ugrani akarsz.

– Oké, bocs.

Concepción immár közvetlen mellette állt, ugyanolyan tapinthatóan, mint maga a híd, a szél lobogtatta a ruhát a lába körül. Sötét hajfürtjei az arca elé hulltak, visszatűrte a füle mögé, majd nyúlt, hogy megérintse egy könnycsepp nyomát Mike arcán. A férfi nem érezte a kezét, de a mozdulattól fájdalom nőtt a mellkasában, üresség. Szorosan lehunyta a szemét, majd kinyitotta. A nő még ott állt, de már mosolygott.

– Szóval nem tudta meg… nem is tudja, mi történt vele?

A nő a fejét rázta. – Talán talált valaki mást. Talán a cár ott fogta Oroszországban. Kérdezősködtünk utána, amikor csak orosz hajó horgonyzott le az öbölben, de senki nem tudta, mi lett vele. Ostoba voltam, aki egy megszegett ígéretbe kapaszkodik? Talán végig csak színlelt, kihasználta a vonzalmamat, hogy atyámtól ellátmányt szerezzen a gyarmatainak. Ezért kerestem meg magát: hogy kiderítse.

– Kétszáz évet várt erre? – kérdezte Mike, de közben rájött, hogy ha az ember egy kísértettel beszélget hatvan méterrel a San Francisco-öböl felett, nincs joga megkérdőjelezni a másikat.

– Maga az első, aki hall minket. Olykor valaki, aki ugrani készül, hall bennünket, de nem válaszol, és hamarosan már köztünk van. Akkor viszont már késő választ keresni.

– Szóval mindenki, aki valaha leugrott, itt van? Mint maga?

– Nem mindenki, de a legtöbben.

Mike megpróbálkozott fejszámolással: heti egy ugró a híd megnyitása óta, jó nyolcvan éve… az sok.

– Az…

– Sok – mondta a nő. – És vannak mások is. Nemcsak az ugrók. Sokan mások.

– Sokan?

– A híd átmeneti hely, és mi is átmeneti állapotban vagyunk.

– És ha megtudjuk, hogy mi lett a gróffal, akkor mi történik? Tovább tud lépni?

– Remélhetőleg.

– Egy pillanat. – Mike visszamászott a gerendák közé, hogy Bernitelli ne lássa, majd az overalljába nyúlt az okostelefonért, de megtorpant. Ilyen hirtelen nem szabad: kétszáz év, ő meg csak rákeres, megoldja a problémát, és a nő megpihenhet? És ha a gróf elvett egy másik nőt? Ha tényleg kihasználta, hazudott neki?

– Concepción, maga modern kifejezéseket használ, hallott az internetről?

– Kérem, hívjon Conchitának. Igen, hallottam. Halljuk a rádiót az elhaladó autókban, a hídon sétáló embereket. Ha jól tudom, az internet egy új módszer arra, hogy az emberek kellemetlenkedni tudjanak egymásnak, nem?

– Olyasmi. – Mike begépelte a gróf nevét a böngészőbe, majd miután az felvetette, hogy hibásan írta, megnyomta a keresést. Pillanatokon belül meglett az eredmény, és Mike igyekezett fapofát vágni, miközben azt olvasta, mit tett a gróf oly sok évvel ezelőtt. Amikor a nő először megjelent, ő még sokkos volt a pulóveres fickó miatt, aki leugrott, és a nő megsajnálta, adott neki egy hetet, hogy felkészüljön a visszatértére. Figyelmeztette, hogy másodszor is eljön, és csak azután tette, hogy Mike bekötötte magát. Figyelmes volt hozzá, ő pedig tartozik neki ezzel.

A fejét ingatva nézte a telefont. – Sajnos az internet egy könyvtárba irányított, hogy ott nézzek utána a grófnak. Időbe telik. El tud jönni megint?

– Nagy akaraterő kell hozzá, hogy így megjelenjek, de visszatérek.

– Köszönöm. Adjon pár napot. A következő napokban az út alatt dolgozom majd.

– Megtalálom – nyugtatta meg. – Addig is köszönöm, Mike Sullivan.

Egy szempillantás alatt mellette termett, megpuszilta, majd eltűnt.

Rivera egy Margaret Atherton nevű, tizenegy hónapja halott asszony nappalijában állt, amikor rájött, hogy nem láthatatlan.

– Egy lépést se, te rohadék, vagy odakenlek a falra! – mondta az öregember, aki a konyhából lépett be a szobába, mialatt Rivera egy kisasztal fiókjában kutakodott. Rivera ellenállt a késztetésnek, és nem nyúlt az övére csatolt Glockhoz. Inkább a válla felett hátranézett a férfira, aki minimum nyolcvan lehetett, meggörnyedt, és egy hatalmas revolvert fogott rá.

– Várjon! Zsaru vagyok – mondta Rivera. – Rendőr vagyok, Mr. Atherton.

– Mit keres a házamban?

Riverának erre nem volt válasza. Az embereknek nem lett volna szabad látniuk, amikor lélekedényért megy. Ez állt a könyvben. Ezt mondta neki Menta Friss. – Igazából nem láthatatlan, csak az emberek nem veszik észre. Besurranhat a házukba, amikor viszik befelé a vásárolt holmit, és ha nem szól hozzájuk, nem veszik észre.

– Elég nehéz elhinni.

– Ja, ezt a részét nehéz elhinni – mondta a nagy ember.

Az öregember most azt mondta: – Ha zsaru, akkor lássam a jelvényt. És ha bármivel próbálkozik, rózsaszín köddé változtatom.

Mikor kezdtek az öregek így beszélni? Sovány, törékeny pasas volt, mintha egyetlen érintéstől szétesne, egy hamuember, mégis olyan rezzenéstelenül tartotta a revolvert, akár egy bronzszobor.

Rivera megfordult és lassan a zakójába nyúlt a jelvényéért. Két napja tért vissza aktív szolgálatba, arra gondolva, hogy a rendőri jogosítványok és hozzáférés segít neki megkeresni a lélekedényeket, de erre nem számított: csak az ötödik név a listán, az első négynél lukra futott, és ő máris visszaél a hatalmával. Felmutatta a jelvényt.

– Mr. Atherton, a felesége halála ügyében nyomozok. Kopogtam, az ajtó nyitva volt. Azt hittem, valami baj van, ezért jöttem be ellenőrizni.

– Az éjjeliszekrény fiókjában? – Az öreg a nagy revolver irányzéka mögül hunyorgott.

Némán és sötéten, mint egy árnyék, a nő kilépett a konyhából Atherton mögött, és az öreg nyakához érintette a sokkolót.

ZZZZZT!

Az öreg rángatózott, elejtette a fegyvert, majd elesett és kicsit még rángott.

– ÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍ! – rikoltotta a banshee. Aztán Riverára nézett. – Helló, szivi.

Rivera leguggolt, előrántotta a Glockot, és a nő mellkasára szegezte: – Vissza! – Az öreghez lépett, megfogta a pulzusát, közben a Glockkal folyamatosan a banshee-re célzott.

– Nem szép dolog így bánni azzal, aki most mentett meg.

– Nem mentett meg. – Elvette Mr. Atherontól a nagy Smith & Wessont, és megborzongott. Egy .41-es Magnum volt, valóban a falra kente volna, ha az öreg lelövi. – Lehet, hogy megölte.

– Ő pedig megölhetett volna téged. Kutya baja, csak kicsit szundikál. Itt a villámdoboz, ha akarsz neki adni még egy löketet. – A banshee bekapcsolta a sokkolót, és elektromos áram ívelt az elektródok között.

– Tegye le. Azonnal. És hátra.

A banshee így tett, de közben végig vigyorgott. Az öreg felnyögött. Rivera tudta, hogy mentőt kéne hívnia, de fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg, hogy ő mit keres itt.

– Miért jött? – kérdezte Rivera.

– Amiért te: a halál előhírnöke vagyok. Mert hát általában halálról van szó, nem igaz?

– Olvastam a magafajtáról. A távolból kéne ijesztően kiabálnia. Nem szabadna csak úgy megjelennie, és öreg embereket sokkolni és visítani, mint…

– Mint mi? Mint mi, drágám? Mondd ki a nevem. Mondd ki a nevem.

– Kinek a végzete? Kinek a halála? Az enyém? Ezé a fickóé?

– Á, neki kutya baja. Nem, az a halál, amelyikre én figyelmeztetek, tényleg ijesztő… sötét vihar az Alvilágból. Sokkal nagyobb fegyver kell annál a semmiségnél.

– Elég nagy volt, hogy megállítsa az egyik tollas nővéredet.

Rivera leeresztette a Glockot. Valójában sokkal kisebb volt a tizenöt töltényes 9 milliméteres Berettánál, amellyel lelőtte a Morrigant még aktív korában, fele akkora, csak tízlövetű, de sokkal erősebb. Különben is, mit tud a fegyverekről ez az ostoba, kormos seggű lidérc?

– Ó, rálőttél az egyik ribancra, és még élsz? Hát nem csodás? – A banshee szemérmesen megrebegtette a szempilláit. – Akkor sem lesz elég arra, ami jön.

– Szóval nem általában akar figyelmeztetni a sötétség erőire…

– Á, az is lesz, persze. De főleg az egyik sötét alakra figyelmezz, az nem olyan szárnyas barom, mint Orcus volt.

Rivera nem látta a hatalmas, szárnyas Halált, amely olyan sok halálkereskedőt megölt. Charlie Asher látta, hogy a Morrigan széttépi azt a micsodát, aztán a Morrigan őrá támadt.

– Ez rosszabb?

– Ja, ez nem az ajtón ront be, mint Orcus. Ez sunyi. Elegáns.

– Elegáns? Szóval maga nem a sötét felkeléshez tartozik, csak azért jött, hogy figyelmeztessen engem? Mármint minket?

– Úgy fest. A nyugtalan lelkek rossz társaságot vonzanak. A ti városotok meg tele van ilyenekkel.

– Ez a ház is? – kérdezte Rivera reménykedve. Talán ez a nő segíthet.

– Nem, drágám, nincs itt emberi lélek, csak a tiéd és az öreg Füstösé.

Rivera lenézett Mr. Athertonra. A gallérja még füstölgött, ahol a sokkoló érte. Rivera elnyomta a zsarátnokot.

– Akkor ezért látott engem… – A banshee-re nézett, de az eltűnt, csak nyirkos moha és égő tőzeg szagát hagyta maga után. Valahogy sikerült megint lenyúlnia a sokkolót.

– A picsába! – mondta Rivera csak úgy.