7
SZÉGYENLŐS KAKIS ÉS A HALÁL

A szomorúság testközelből: Sophie a piknikasztalnál ült a játszótér szélén, távol a többi gyerektől, eltiltva barátoktól, nevetéstől és mókától, arra ítélve, hogy távolról figyeljen, akár egy száműzött. Büntiben volt.

A férfi a játszótéren át közeledett, a járása valahogy a bicegés és a szteppelés közé esett, mintha pergődobon seprűvel kísérnék. Magas volt, de nem túl magas, sovány, de nem túl sovány, a cipőjétől a kalapjáig a sárga szín finom árnyalatait viselte, utóbbi széles karimájú vajszínű puhakalap volt, citromszín szalagjában apró vörös tollal. Leült Sophie-val szemben, és hosszú lábát belendítette az asztal alá.

Sophie látta, mégsem nézett fel, színezte tovább a pónikat. A férfi napszemüveget viselt, pedig borult idő volt, amit Cassie néni úgy magyarázna, hogy a retináját védi az UV-sugárzástól, Jane néni meg úgy, hogy egy barom.

– Nem szabadna itt lenned – mondta neki Sophie. A játszótérnek nem volt kapuja, és a férfi nem az épületen keresztül jött, nem vágott át az apácák között.

– Semmi gond – felelte a sárga ember. A hangja barátságos volt, és déli akcentussal beszélt. – Mér’ vagy úgy letörve, tökmag? – Elmosolyodott, csak az alsó fogsorát villantotta ki, ahol volt egy aranyfog, majd ő is az ajkát biggyesztette, mint aki osztozik Sophie szomorúságában.

– Büntiben vagyok. – Sophie a válla felett az ír apáca, Sister Maria la Madonna con el Corpo de Cristo encima una Tortilla felé sandított, aki megfosztotta a szünettől, és a kerítés melletti hideg pokoltornácára száműzte. Az apáca zord, összeszorított ajakkal, mímelt dühvel viszonozta a pillantást. A jelek szerint a sárga férfit nem látta, mert amiatt még zordabb lett volna.

– Hogy kerültél bajba, tökmag?

– Azt mondtam, hogy haza akarok menni vécére, de nem engedtek.

– Az iskolában is van mosdó, nem? – A mosdót s helyett zs-vel mondta, ami tetszett Sophie-nak, nyomban eldöntötte, hogy ezután ő is így ejti.

– Nagydolgozni kellett. – Letette a zsírkrétát, és most először nézett fel a férfira. – Csak otthon nagydolgozok.

– Szóval szégyenlős kakis vagy. Nincs azzal baj, kiskoromban én is ilyen voltam. A ribancok tisztelhetnék az ember szokásait.

– Én is ezt mondtam. De ezek mind antiszemiták.

– Ezt mostan nem értem, tökmag. Ez katolikus iskola, nem?

– Az, de én zsidó vagyok, csak azért járok ide, mert közel van hozzánk.

– Nem mondod.

– És árva vagyok – tette hozzá Sophie komolyan.

– Ej, az szomorú.

– És a kutyáim is elszöktek.

A férfi a fejét ingatta Sophie szomorú történetének ritmusára, de aztán a kutyák említésére felnézett. Sophie-nak hiányoztak. Nem érezte magát biztonságban nélkülük, ezért hepciáskodott, ahogy Cassie néni mondaná.

A sárga ruhás ember füttyentett, egy hosszú, szomorú jaj nekem hangot. – Szóval szégyenlős kakis vagy, és ráadásul árva?

– Olyan vagyok, mint Némó – bólogatott Sophie, és az alsó ajkát biggyesztve nyomatékosította a tragédiát.

– Tengeralattjáró-kapitány vagy? Ne mondd.

– Nem az a Némó. A bohóchal. – Sophie apukája nagy nörd volt, hallott Némó kapitányról és a Nautilusról, de ő az igazi Némóra gondolt.

– Ennél szomorúbb történetet még nem hallottam, Szégyenlős Kakis.

– Nem az a nevem.

– De én így hívlak.

Sophie elgondolkodott. Ez lehetne a hip-hop neve. A titkos hip-hop neve. Vállat vont, ami okét jelentett.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte.

– Hívj csak Mágikus Négernek.

– Azt a szót nem szabad használni.

– Nekem szabad.

– Van olyan szó, ami fáj másoknak, ezért nem szabad használni. Nekem is van egy szavam, amit nem szabad használnom. Nagyon csúnya szó.

– Tényleg? Mi az?

– Nem mondhatom meg. Titok.

– Jó sok titkod van.

– Aha.

– Akkor ez a találkozás is lehet a kettőnk titka.

– Amikor egy felnőtt azt mondja, „a mi titkunk”, akar valamit. Légy óvatos.

– Fején találtad a szöget, tökmag. Tényleg óvatosnak kell lennem. Mikor láttad utoljára a kutyáidat?

– Ma reggel – füllentett Sophie. A vérebek már egy hete eltűntek. – Tetszik a kalapod – váltott témát. – Szép. Apu azt szokta mondani, mindig dicsérjük meg a másik kalapját, mert így lehet könnyen bókolni.

– Köszönöm, tökmag. – Végighúzta ujját a kalap peremén. – Hiányzik apukád, ugye?

Honnan tudja? Ez gyanús. Csak egy idegen. Sophie bólintott, csücsörített és folytatta a pónik színezését.

– Lefogadom, hogy anyukád is hiányzik.

Sophie nem ismerte az anyukáját, de azért hiányzott neki.

– Azt hiszed, miattad ment el? Mer’ ilyen különleges vagy?

Sophie felnézett rá.

– Ne nézz így rám. Én tudom. Én is különleges vagyok.

– Légy óvatos. Most mennem kell.

Sophie felállt és az épület felé nézett. A gonosz apáca mutatta, hogy üljön vissza, de akkor megszólalt a csengő, és az apáca intett neki, hogy menjen be.

Sophie a sárga ruhás férfi felé fordult, és odanyújtotta a lapot, amelyet színezett. – Ezt neked adom.

– Köszönöm, tökmag. – Az ember elvette a rajzot, majd kikászálódott az asztal mögül, felállt és megnézte. – Nagyon kedves vagy.

– Úgy hívják őket, hogy Halál, Betegség, Háború és Csilivili Csillámcsöcs. Az apokalipszis négy pónija. – Sophie szeretett olyasmiket mondani, amivel megdöbbenti az embereket, főleg apácákat és öregeket, de a sárga férfi nem döbbent meg.

A sárga férfi csak bólintott, összehajtotta és a zsebébe csúsztatta a rajzot. Átnézett a napszemüvege felett, és Sophie most először látta, hogy aranyszínű a szeme. – Vigyázz magadra, Szégyenlős Kakis.

– Viszlát! – Sophie fogta a marék zsírkrétát, és visszaszökdécselt az iskolába. Az ajtón belépve hátranézett a piknikasztal felé. A sárga ruhás férfi nem volt sehol.

– Nem vagyok láthatatlan – mondta Rivera a telefonba.

– Nem is mondtam, hogy az – felelte Menta Friss. – A Nagy könyv sem mondta soha, hogy láthatatlan. Csak azt mondja, „az emberek talán nem látják”. Akkor is észrevehetik, amikor lélekedényért megy, ha felhívja magára a figyelmet.

– Nem hívtam fel magamra a figyelmet. Az öregember csak úgy benyitott. Le akart lőni.

– És a ribanc sokkolta? Az a banshee aztán tud bulizni.

– Örülök, hogy élvezi ezt, Mr. Friss, de ha nem ismertem volna a kiérkező mentősöket, akik az öreghez jöttek, most betörés vádjával néznék szembe.

– Szóval a központ nem rögzítette a hívását?

– Nem telefonáltam. Az öregemberen volt egy olyan elektronikus riasztó. Csak megnyomtam a gombot, és küldtek egy mentőt.

– Ja, általában megoldódnak a dolgok. Ha ezek a gyakori telefonok nem hozzák el a világvégét, majd elmesélem magának az irónia egyesített elméletét.

– Alig várom. Addig is öt emberből ez az ötödik, akihez elmentem, és nyomát sem találtam lélekedénynek.

– És ötből egyet még maga is megtalálna. Még egy vak mókus…

– Nem voltak ott.

– Akkor kezdje a lista végén. A legfrissebb nevekkel, akik most kerültek be a naptárba. Azokat hozza el, és onnan haladjon visszafelé.

– Mégis mikor? Hivatalosan újra szolgálatban vagyok. Igazi ügyekben kell nyomoznom.

– Hát, ha ezt még tovább halogatja, nagyon hamar nagyon nagy szarban leszünk. Hadd mondjak csak egy példát, nyomozó: egy kibaszott banshee embereket csapat meg sokkolóval a saját otthonukban.

– Jó, jó. De ha találok is lélekedényt, hogyan adom el? A munkám mellett ki sem tudom nyitni az antikváriumot.

– Vegyen fel valakit.

– Nem engedhetem meg magamnak. Így is alig jövök ki, hogy egyedül dolgozom, pedig még a fizetésemet sem veszem fel.

– Csinálja, amit kell, gyűjtse be a lélekedényeket, és majd jön pénz. Mindig így van.

– Ez is benne van a maga híres elméletében?

– Ez tapasztalat. Ismerek tucatnyi halálkereskedőt. Mindenki ugyanazt mondja: amint elkezded csinálni, lesz pénz. Majd belejön, nyomozó. Nem lesz ideje az antikváriumban dolgozni. Az egy antikvárium. Tömkelegével vannak okos, túliskolázott, bölcsészdiplomás faszkalapok, akik boldogan dolgoznak magának, hátha megkérdezi őket valaki Miltonról vagy a posztmodernről vagy valamiről. Az én lemezboltomban is megfordult egy rakás kiállhatatlan okostojás hipszter, akik szarért-húgyért hajlandóak dolgozni, csak hogy lealázhassák a vevőket a zenei műveltségükkel. Csak adjon fel egy hirdetést, és vegyen fel valakit.

– Mit szólna ahhoz az ijesztő lányhoz, aki Ashernek dolgozott? Ő mindent tudott rólunk. Már ha maga meg ő nem…

– Megmondtam, hogy kurvára nem vagyunk együtt, Rivera.

– Jó, bocs. Meg tudja adni a számát?

– Felhívom magának.

– Nagyon kedves magától, Mr. Friss.

– Nem szívesen, csak azért, mert ha maga próbálná elmondani neki, mi folyik itt, magának nem hinne.

– Nem hinne? Pedig zsaru vagyok.

– Komolyan? Ezt egy feketének mondja? – Azzal Menta letette.

– Krízisközpont. Hogy szólíthatom?

– Kevin.

– Üdv, Kevin. Én Lily vagyok. Honnan hív, Kevin?

– A Golden Gate hídról. Le fogok ugrani.

– Dehogy fog.

– De le fogok.

– Nem, az kizárt. Az én műszakom alatt nem.

Kevin most el fogja mesélni az élettörténetét. Lily többnyire francia filmeket nézett felirattal a tabletjén, miközben az élettörténetet hallgatta. A történetek általában eléggé hasonlítottak egymásra, legalábbis így tűnt, mivel mind ugyanannál a fejezetnél tartottak. Ott, amikor valaki azon gondolkodik, hogy leugrik egy narancssárga hídról, vagy vonat elé veti magát.

Kevin tényleg elmesélte az élettörténetét. Szomorúnak tűnt, de nem olyan szomorúnak, mint szegény Audrey Tautou a képernyőn. Lily tudta, hogy bús francia harmonikazene kíséri a jelenetet, és próbálta bedugni a fülhallgatót a telefon alá, hogy érezze Audrey kétségbeesésének teljes súlyát…

Kevin elhallgatott. Lily megállította a filmet.

– Ne csináld – mondta a telefonba. – Van miért élni. Kóstoltad már azt a gabonapelyhet, amelyikben csoki van? Nem rajta, hanem benne. Vagy a lángoló pizzát? Az őrülten jó. Kevin, baszki, ne légy öngyilkos úgy, hogy nem próbáltad, mert még jobban fogod magad utálni, mint most. Én képzett szakács vagyok, Kevin, én tudom.

– Legalább vége lesz.

– A büdös picsát lesz. Becsapódsz a vízbe, beszakad a dobhártyád, elroppan egy rakás csigolyád, ott halsz meg kínok között a hideg vízben, aztán öt perccel később mókus leszel cilinderben meg szteppcipőben, és egy kanálvillával küzdesz egy galambbal egy megrágott fánkért. Láttam dolgokat, Kevin, rettenetes, sötét, felkavaró dolgokat. Ne akard tudni.

– Kanálvillával?

– Persze, Kevin, most a legfontosabb részlet a kanálvilla. Ez volt a mondanivaló lényege. Nem az, hogy mókus leszel, amely egy galambbal küzd egy fánkért. Pudingos fánkért, Kevin. A puding kifolyik a fánkból az aszfaltra. Hangyák másznak a fánkon, Kevin.

– Hű, hangyák?

– Nem is a hangya a fontos, Kevin, te baromarc.

– Én nem szeretem a pudingos fánkot.

– Ugorj le, Kevin. Gyerünk.

– Mi?

– Ugrás! Sikolts egy jó hosszút közben, hogy figyelmeztesd a szörfösöket, húzzanak alólad a picsába. Nincs értelme mást is magaddal vinni.

– Hé!

– Ugorj csak le, Kevin. Bele a szenvedés örvényébe, amely majd megnyílik alattad.

– Legalább más lesz.

– Ja, más, olyan értelemben, hogy rosszabb. Szerinted egy hatvanméteres ugrás cápákkal teli vízbe mióta sugall reményt? Szerinted most vagy depressziós? Várd ki, amíg feltámadsz egy őrült, surranó kis lény alakjában, amely kétségbeesett, mindentől fél, és hülye ruhát visel. Láttam őket, Kevin, megmutatom. Nézd meg őket, nézd meg, mivé leszel, és ha még mindig le akarsz ugrani, kocsival visszahozlak, és én löklek le. Áll az alku?

– Hazudsz.

– Eltaláltad. Nincs is kocsim. De fizetem a taxit, és telefonon elbúcsúzom tőled, miközben zuhansz. A legrosszabb esetben látsz pár bizarr állatot, és két óra múlva ugyanott vagy, mint most, és forró telefonszexet nyomok neked, miközben a cápabüfé felé repülsz.

– Komolyan?

– Komolyan. Van kamera a telódon?

– Van.

– Csinálj egy selfie-t.

– Most?

– Most hát. Különben honnan ismerlek meg?

– Jó, de az ingemen van egy kávéfolt.

– Értem. Most indulj a híd város felőli végéhez. Tíz perc múlva ott vagyok.

– Nincs autód.

– Elkérem a főnökömét. A fizetős kapuhoz menj. A látogatóközpontnál parkolok le, és onnan megyek gyalog.

– Nem tudnál addig vonalban maradni?

– Szeretnék, Kevin, de nem foglalhatom le a krízisvonalat. Mindjárt visszahívlak a mobilomról. Az öltözőben kell hagynunk, adj öt percet. Menj a fizetős kapuhoz. Mindjárt hívlak.

– Honnan ismerlek meg?

– Ázsiai vagyok. – Lily nem volt ázsiai, de több tonna ázsiai csaj lesz a hídon. – Tíz perc. Addig ne ugorj, oké?

– Oké.

– Megígéred?

– Megígérem. De merül az akkum.

– Nehogy leugorj amiatt, mert merül az akkud, Kevin. Legyen egy kis hited, a kurva életbe.

– Örülnék, ha nem káromkodnál annyit.

– Ja, tényleg, én vagyok a tündérkeresztanyád. Hadd teljesítsem a kívánságod. Találkozunk tíz perc múlva. – Lily bontotta a vonalat.

Elküldte Kevin fényképét a hídon állomásozó járőröknek azzal az üzenettel: Le akart ugrani, felétek tart. Átmentileg megállítottam. Elfogás és pszichiátriai felmérés. Darquewillow Elventhing újra mentett!

– Juhé, ribik! – Felírni a táblára! Lily felállt és elindult a helyiség elején álló nagy tábla felé. A másik három tanácsadó a némítógombra tenyerelt. Lily felkapta a markert, és felírta, hogy HAVI MENTÉSEK, majd alá a nevét és nagy betűvel, hogy 5 ½, utána felkiáltójelet.

– Öt egész öt, lúzerek, és még csak tizenhetedike van. Még két hetetek van, hogy utolérjétek ezt a kurva hatékony válságmegelőző vonatot!

– Nem versenyzünk, Lily – mondta neki Sage, egy szeplős szőke lány, olyasmi korú, mint ő, hatalmas horgászmellényben és munkásnadrágban, aki a jelek szerint már azelőtt szart a hajápolásra, mielőtt elkezdte a főiskolát. Az efféle elhanyagoltság nem egyik napról a másikra jelentkezik. A mesterdiplomáját írta krízistanácsadásból, vagy mi.

– Te nem is, mert lúzer vagy. Lú-lú-lúzer. – Lily tudta ugyan, hogy túl idős hozzá, és a dolog méltóságon aluli, mégis ellejtett egy dögös kis győzelmi táncot.

– Te totál sérült vagy – mondta Sage. – Hogyan vettek fel ide?

– A halál a szakmám, Sage. Azért kerestek meg, mert tudták, hogy tarolni fogok. Öt és fél, juhé!

Egy másik tanácsadó, magas, negyvenes, szőke fazon, átnézett a szemüvege felett. Ujjával úgy szorította le a némítógombot, mintha egy mérgeskígyó száját tartaná csukva. – Lily, befejeznéd végre? Ki kell szednem ebből a lányból a címét és hogy milyen tablettákat vett be, mielőtt elveszti az eszméletét.

– Ó, persze. Gyerünk, mentsd meg, Brian. Felírjam neked a táblára?

– Nem versenyzünk, Lily. – Felemelte az ujját, és beleszólt a mikrofonba. – Igen, Darla, itt vagyok. Megmondanád a címet?

– A tábla hirdetéseknek meg körözéseknek van – mondta Sage –, a városban zajló olyan eseményeknek, amelyekről tudnunk kell, mielőtt fogadunk egy hívást.

– Mint az, hogy Lily megmentett ÖT ÉS FELET? – kopogtatta meg a táblát a szám mellett Lily. Közben azt gondolta: Seggrázós tánc Sage asztalán. Seggrázós tánc Sage asztalán…

– Lily, kérlek, hagyd békén az asztalomat.

– Jó, szünetet tartok. Ne öljetek meg senkit, amíg nem vagyok itt.

– Szánalmas vagy.

– Nem, te vagy szánalmas. – Azzal megvetően megrázta a didkóit Sage felé, és kiment az öltözőbe.

Kiásta mobilját a szekrényből, és az üzeneteket böngészve kiment cigizni. A pasas megint rábőgött az üzenetrögzítőre, ami először kielégítő érzés volt, de aztán csak szánalmas. Nem fogja visszahívni csak azért, mert a pasit egy pillanatra elfogta a nyámnyilaság. Hát Menta a Halál! Vagy legalábbis halálsegéd. Hogy lehet ezzel versenyezni? Mind különlegesek valamiben, még Charlie Asher is, még a kis Sophie-t is kiválasztotta a világegyetem, közben ő, Lily Darquewillow Elventhing Severo (a Darquewillow Elventhing néma) csak egy bukott éttermi vállalkozó és részidős krízistanácsadó. De legalább ez megvan. Életeket ment. Többnyire. Mondjuk.

Megint meghallgatta Menta Friss sírós üzenetét, melyet soha nem fog letörölni. A következő üzenet is tőle jött, és könyörgésre számítva – most jólesett volna egy kis könyörgés – meghallgatta, de amint meghallotta, hogy „a sötétség meg miafaszom erői”, megszakította az üzenet, és már nyomta is a visszahívás gombot.