4
MENTA MEGPRÓBÁLTATÁSAI

A Castro és a Haight között megbújva, a Noe Street és a Market Street sarkán állt a Friss zene. A pult mögött a kétszáztíz centi magas, százharmincöt kilós színhús, a bolt névadója, Mr. Friss. Menta Friss. Mentazöld vászonpantallót és fehér öltönyinget viselt, az ujját feltűrve. Borotvált fejbőre csillogott, akár a fényezett diófa; a szeme aranyszín; a lazasága, amely mindig jellemezte, odalett.

Menta éppen Coltrane My Favorite Things című lemezének borítóját tartotta a kezében, és Trane arcát fürkészve kereste saját lazasága nyomát. Háta mögött a bakelitkorong forgott egy alumínium lemezjátszón, amely úgy nézett ki, mint egy Mars-járó, és annyit nyomott, mint egy szupermodell. Bízott benne, hogy ez a zene majd segít átéreznie a pillanatot, kiemeli a jövőből vagy a múltból, nyugtalanságból vagy megbánásból, de Gershwin Summertime-ja következett, és nem hitte, hogy el tudja viselni azt a jövőt-múltat, amelyet a szám felidéz.

Rábőgött a csaj hangpostafiókjára.

Vajon Trane tényleg felnézett a lemezborítóról, leengedte a szopránszaxit, és azt mondta: Ez rohadt szánalmas, ugye, tudod? Akár meg is tehette.

Letette a lemezborítót a műanyag „most szól” állványra, és éppen hátralépett, hogy felemelje a tűt a korongról, amikor egy éles arcvonású, spanyolajkú férfi profilját látta elhaladni a kirakat előtt. Rivera nyomozó. Ritka vendég. Rivera nem jár ide. Nyugi. Amikor utoljára beszélt Riverával, az Alvilág rettenetes lények formájában jelent meg a városban, a káosz kis híján felemésztette az ismert világot. De ez már a múlt, már nem számít.

Nyugalmat erőltetett magára, ahogy Rivera belépett. Aztán…

– Rohadt élet, hogy nem! Húzzon ki innen!

– Mr. Friss – biccentett Rivera. – Azt hiszem, szükségem van a segítségére.

– Nem végzek rendőrmunkát – közölte Friss. – Húsz éve kiszálltam a biztonságiőr-szakmából.

– Már nem vagyok rendőr. Antikváriumom van a Russian Hillen.

– Könyveket sem árulok.

– De lélekedényeket még igen, ugye? – Rivera a zárt, golyóálló vitrinre biccentett, amelyben mindenféle lemezek, CD-k, magnókazetták voltak, sőt még két régi viaszhenger is.

Menta Friss számára a vitrinben lévő összes tárgy tompa vörösen izzott, mintha kemencében hevítették volna fel, jelezve a bennük lakozó emberi lelket, de a halálkereskedőkön kívül mindenki más csak szedett-vedett hanghordozókat látott. Rivera tudott a halálkereskedőkről. Charlie Asherrel járt itt először, amikor megindult a szarlavina, amikor a város halálkereskedőit sorban legyilkolták, és az üzleteikből elvitte a lélekedényeket a három Morrigan, vagy ahogy Charlie nevezte őket, a „csatornahárpiák”. De most, hogy Rivera is közéjük tartozott, hogy halálkereskedő lett, ő is látta az izzást. Menta maga küldte el neki A halál nagy könyvét.

– Ha olvasta a könyvet, akkor tudja, hogy nem lenne szabad itt lennie és velem beszélgetnie. Tudja, mi történt legutóbb, amikor halálkereskedők szóba elegyedtek egymással. Csak menjen vissza a boltjába, gyűjtse be a tárgyakat, ahogy felbukkannak a naptárban, mint eddig.

– Éppen erről van szó. Egyáltalán nem gyűjtöttem lélekedényeket.

– Mi a picsát akar mondani azzal, hogy „egyáltalán nem”? – Menta Friss két kezével vízszintes mozdulatot tett, mintha képzeletbeli nyugiabroszt simítana rá a kiakadásból tákolt asztalra. Némi erőfeszítéssel és mélyebb regiszterben rákérdezett: – Egyet sem?

– Megvettem a határidőnaplót meg egy 2B-s ceruzát – igyekezett hangsúlyozni a pozitív dolgokat Rivera. Mosolygott. A háttérben Coltrane boppos, játékos riffet rögtönzött a Summertime édes, nyugis dallamára. – A nevek és címek megjelentek a naptárban, ahogy a Nagy könyvben meg van írva, de nem csináltam semmit.

– Az nem lehet, hogy nem csinálja. Valakinek meg kell csinálnia. Ezért írták bele a könyvbe, rögtön az elején, rögtön azután, hogy nem szabad kapcsolatba lépni más halálkereskedőkkel. Ha letojja a Nagy könyvet, kibaszottul rábaszunk.

– Már el is kezdődött – bólintott Rivera. – Ezért vagyok itt. Egy nő jelent meg a boltomban. Vagyis nem olyan nő. Egy sötét micsoda.

– A Morrigan? – Menta lelki szemei előtt látta, ahogy a Morrigan tízcentis karma végigszántja a sötét metrókocsi falát. Megborzongott.

– Egy másik – felelte Rivera. – Ebben nem volt semmi madárszerű. Csak sápadt volt, és fekete rongyokat viselt. Mint egy lepel. Karmot nem láttam rajta.

– Honnan tudja, hogy nem csak egy hajlesz volt?

– Onnan, hogy eltűnt. Füstfelhőben, a társam szeme láttára. Csukott ajtónál. És mondta is nekem. Azt mondta, Bean Sidhének hívják. Rohadt erős ír akcentusa volt, nem tudom utánozni.

– Banshee – helyesbített Menta Friss. – Úgy ejtik, hogy banshee.

– Így már érthető. Sokat sikoltozott. Szóval maga is látta?

– Tíz másodperce még azt hittem, hogy a banshee csak mítosz, de a leírás alapján ráismertem. Az exem, egy nő, akivel voltam, nagyon rákattant a kelta legendákra azok után, ami… tudja.

– Akkor tudja azt is, mit keresett itt?

– Mivel én nem vagyok nyomozó, csak tippelni tudok, de azt mondanám, hogy az Alvilág ad ilyen hangot, amikor az ember beleszarik a szellőzőbe.

Rivera bólintott, mintha értené. – Mondta is, hogy ő a „végzet hírnöke”.

– Én is azt mondom – bólintott Menta.

– Van még más is.

– Az lepne meg, ha nem lenne.

Rivera mesélt Mentának a Császár feladatáról, hogy feljegyezze a holtak nevét, mert nem szabad feledésbe merülniük, és hogy a múltban a jószívű elmebeteg bizony a rendőrség előtt járt a városban előforduló természetfeletti ügyek tekintetében. Amikor befejezte, rákérdezett: – Szóval maga szerint van benne valami?

Menta Friss vállat vont: – Valószínűleg. Kizökkentette az univerzumot, nyomozó. Ki tudja, mennyire.

– Úgy mondja, mintha örülne neki.

– Én-e? Nekem nem tetszik, hogy oda az univerzum, hisz ott tartom az összes cuccom. – Pillanatnyilag Menta igenis jobban érezte magát, mert akármennyire győzködte magát, hogy kezdi elveszíteni a lazaságát, itt volt valaki, aki még nála is rosszabb passzban volt. Akkor Riverára nézett, ahogy ott állt lezseren az olasz öltönyében, a vonásai élesek, mint a penge, és megértette, hogy a zsaru – vagy volt zsaru –, nem vesztette el a hidegvérét. Lehet, hogy a világ szétesik körülötte, de Rivera kurva laza.

– Szóval mit csináljak? – kérdezte a nyomozó.

– Én kezdeném azzal, hogy végzi a munkáját.

– Nyugdíjba mentem. Félig.

– A lélekedényekre gondoltam.

– Maga szerint még ott lehetnek?

– Ha mázlija van.

– Hogyan találom meg őket?

– Ott a nevekkel teli naptára, felügyelő. Ez volt a rangja, ugye?

Rivera lazasága kicsit berezgett. Kigombolt egy gombot a zakóján, hogy jelezze, akciómódba kapcsolt.

Menta mosolya szikrázó félhold volt az éjszakai égen. – Kigombolta a kabátját, hogy elérje a fegyverét?

– Természetesen nem, csak kicsit meleg van itt. A fegyvert a csípőmön hordom. – Rivera felhúzta a zakót, hogy megmutassa a Glockot.

– Nyugdíjas, de még hordja?

– Félig nyugdíjas. Igen, elkezdtem újra hordani. A banshee elvitte a sokkolót. És még meg is csapatott vele.

– Szóval csak úgy megjelenhet a semmiből, és kiüti?

– Úgy fest.

– Hát, sok szerencsét. – Friss sokkal lazábbnak érezte magát.

– Majd hívom – mondta Rivera. – Elmesélem, hogy haladok.

– Ha muszáj.

Rivera megfordult, mintha indulni akarna, majd visszafordult. – Magának nem egy jazzpizzázója volt Charlie Asher házában, North Beachen?

– Egy ideig. Nem jött be.

– Azzal a fura lánnyal ketten csinálták Asher boltjából.

– Az sem jött be.

– Sajnálom – mondta Rivera, és őszintének tűnt. – Kemény lehet. Én elváltam.

– Nem ért olyan kár, amelyet ne lehetne kikalapálni. Egy csaj csak didkó meg segg.

Rivera bólintott. – Hát, sok szerencsét. – Sarkon fordult és távozott, de megint csak földrebaszott nyugisan.

Menta Friss megborzongott, aztán fogta a mobilját, és elkezdte átpörgetni a neveket. Megállt Lilynél, de mielőtt megnyomhatta volna a hívás gombot, hogy újabb megalázó csapást mérjen a lazaságára, a telefon zümmögött, és a képernyőn a Három Ékkő Buddhista Központ felirat jelent meg.

– Picsááába – mondta Menta lassan, brutálisan baljós előérzetét hosszú, heveny káromkodásba öntve.

Egy muskétásruhát viselő iguána szaladt be Menta Friss széke alá, majd a gyöngyfüggönyön át a tálalóba, ahol Charlie Asher egy üres mogyorósdobozon üldögélt.

– Klassz kalap – mondta Charlie.

A muskétás levette a kalapot, fogta tökéletes kis kezében (Charlie mosómedvemancsnak tippelte), és előkelően meghajolt.

– Szívesen – mosolygott Charlie.

A muskétás továbbiramodott a konyhába. Charlie a lengő gyöngyökön át Menta Frissre nézett, aki egy megfordított konyhai széken ült, térde felért a könyökéig. Egy hatalmas, mentazöld békára emlékeztetett.

– Még sose láttad azt a kalapot? – kérdezte Menta.

– De, mindennap, de különlegesnek érzi magát, ha észreveszed.

– Jaj, de aranyos.

Charlie lecsusszant a dobozról, és át akart bújni a függönyön.

Menta Friss leintette. – Nyugi, Asher, beszélnem kell veled.

– És miért nem tudsz beszélni velem, ha a függöny ugyanazon oldalán vagyunk?

– Mert akkor rád nézek, és mire észbe kapok, elfelejtem, miről beszélek, és úgy érzem, egy bottal kéne elkergesselek.

– Ó. – Charlie visszasunnyogott a tálalóba, és leült a dobozra. – Mi a baj?

– Te hívtál.

– De eljöttél.

Menta Friss leszegte a fejét, és megdörgölte. – Azt hiszem, nem ugyanúgy beszélgetünk, mint annak előtte.

Charlie ezt örömmel hallotta.

– Szóval szerinted most, hogy Sophie a Luminatus, mindennek vége, és nem kell aggódnunk az Alvilág miatt?

– Nem. Szerintem már nyomul fel a szar a lefolyón. Amikor lélekedényeket gyűjtöttél, évente hányat szedtél össze? Sac per kábé.

– Nem tudom, hetente úgy kettőt – felelte Charlie. – Néha többet, néha kevesebbet.

– Ja, én is. Akkor az úgy évi száz. És a városban kábé ötezer-ötszázan halnak meg évente. Vagyis kell, hogy legyen úgy ötvenöt halálkereskedő.

– Nagyjából stimmel. Találkoztam a halálkereskedővel Sedonában, aki anyám edényéért jött, ő is heti kettőt mondott.

– Aha. Szóval, amikor kiborult a bili – folytatta Menta –, tucatnyi halálkereskedőt ismertünk a városban, és a Morrigan hármunk kivételével mindenkit megölt. Vagy kettőnk, ha téged is halottnak számítunk.

– De nem tesszük.

– De már nem gyűjtesz lélekedényeket. Nincs boltod, hogy forgasd őket.

– Jó, engem ne számoljunk.

– És a Nagy könyvedet elküldtem Rivera felügyelőnek.

– Ja. Kíváncsi lennék, hogy megy neki.

– Nálam járt pont azelőtt, hogy hívtál. Egy banshee jelent meg a boltjában, és sokkolóval kicsinálta.

– Szóval nehezen szokja a nyugdíjas létet?

– Egyetlen lélekedényt sem szedett össze.

– Egyet sem?

Menta a fejét ingatta. – Az minimum száz össze nem gyűjtött lélekedény, amely nem jutott új tulajdonoshoz. Plusz nem tudjuk, mi lett azokkal a lelkekkel, akiket a többi halott halálkereskedőnek kellett volna összeszednie.

– Én mindig azt feltételeztem, hogy amikor egy halálkereskedő meghal, valaki átveszi a helyét – mondta Charlie. – Audrey szerint az univerzum gondoskodik róla. Minden egyensúlyra törekszik.

– Audrey az, aki ebbe a kis szörnybe dugott téged?

Charlie legyintett a karmával, mintha ez lényegtelen lenne, de rájött, hogy ezzel a mozdulattal éppen hogy lényegessé teszi. – Szóval azt akarod mondani, hogy… mit is akarsz mondani?

– Rivera azt mondta, a nevek sorban megjelentek a határidőnaplójában, pedig nem ment el a lélekedényekért. Mi van, ha senki nem gyűjtötte be a megölt halálkereskedők lelkeit? Mi van, ha az Alvilág legyőzésével igazából felborítottuk az egyensúlyt? Mi van, ha a megölt halálkereskedők helyére nem került senki? Mi van, ha ezer lelket nem gyűjtöttek össze, amióta a Morrigan feltámadt? Talán még többet. Sokan meghaltak a városban akkoriban. Mi van, ha voltak köztük halálkereskedők, akiket nem ismertünk, és azokat a lelkeket sem gyűjtötte össze senki?

– Hallottam a Morrigant mozogni az utcák alatt, rikoltozott, ha akár csak eggyel is késésben voltam – mondta Charlie. – Amikor megkaparintotta az összes lelket a boltunkban…

– Jó nagy banzáj volt. Most azt szorozd be tízzel. Hússzal.

– Szerinted ez a banshee…

– Szerintem a ribanc beharangozza, ami jön.

– Bassssza meg – sziszegtette meg az sz hangot tömérdek foga között Charlie.

– Ja. Tudod, hol a régi határidőnaplód?

– Gondolom, a lakásomban. Nem hinném, hogy Jane kidobta.

– Hívd fel. – Menta előhúzta mobilját a kabátzsebéből.

– Segíts tárcsázni. – Charlie megint meglengette arca előtt a karmait. Nem érintőképernyőre szabták. Megadta Menta Frissnek a számot. Cassie vette fel, és megvárták, amíg megkeresi Charlie naplóját, egy három évre szóló határidőnaplót, amelyből csak egy évet használt el, mielőtt meghalt.

– Az egész év tele van, Charlie – mondta Cassie. – A legutolsó bejegyzés mai. Az meg hogy lehet?

Charlie felnézett Menta Frissre, és megint hiányolta a szemöldökét: ha lenne, felvonhatta volna.

– Nem tudom, Cassie. Próbálok rájönni. Tedd vissza a könyvet, és hívlak, amint megtudok valamit. Kösz.

Menta bontotta a vonalat. – Ha csak téged meg Riverát veszünk, az már eleve kétszáz begyűjtetlen lélek.

– És szerinted ezrekről beszélünk?

– Csak itt a városban meg a környékén.

– Nem lesz gond. Ott a sok lélek, és semmi nem történt.

– A banshee a végzet hírnökének nevezi magát, Asher. Tudod, mi az a hírnök?

– Nagyon remélem, hogy egy whiskymárka.

– Aki megmondja, mi fog történni. Ha banshee-ről van szó, akkor a halál közeleg.

Charlie vállat vont. – Nagy halál vagy kis halál?

Most Friss vont vállat, és a fejét ingatta.

– Akkor segítened kell nekem keresni egy testet – mondta Charlie.

– Mi?

– Ezért hívtalak. Segíts keresni egy testet, én meg segítek rendbehozni azt, amire a banshee figyelmeztetni akar bennünket.

– A test alatt tetemet értesz?

– Nem egészen. Olyasvalakit, aki tetem lesz, de még nem az.

– Ez mindenkire illik.

– Úgy értem, közvetlen azelőtt, hogy meghal. Úgy értem, ott kell lennünk a halál pillanatában.

– Arra kérsz, hogy segítsek megölni valakit? Mert az ki van csukva.

– Hadd hívjam ide Audrey-t. Ő majd elmagyarázza.