1
HALOTTAK NAPJA

Hűvös, csendes novemberi nap volt San Franciscóban. Alphonse Rivera, ez az ösztövér, ötvenes, sötét bőrű férfi az antikváriuma pultjánál ült és A halál nagy könyvét lapozgatta. Az ajtó felett megszólalt a régimódi csengő, és amikor Rivera felnézett, San Francisco császára, egy nagydarab, gyapjas viharfelhő rontott be az üzletbe, mögötte hű ebei, Betli és Lázár, akik türelmetlenül ugrándoztak, aztán szétszéledtek a boltban, akár a titkosszolgálat ebügynökei, akik ellenőrzik, nem ólalkodik-e egy ravasz orgyilkos vagy egy húsos pizza a polcok között.

– A neveket le kell jegyezni, felügyelő – jelentette ki a Császár –, különben feledésbe merülnek!

Rivera nem ijedt meg, de keze puszta megszokásból a csípőjéhez vándorolt, ahol anno a fegyverét viselte. Huszonöt évet nyomott le zsaruként, a mozdulat a vérévé vált, ám a fegyver most a hátsó helyiség széfjében pihent. Egy elektromos sokkolót tartott a pult alatt, amely az antikvárium egy évvel ezelőtti megnyitása óta csak porosodott.

– Kiknek a nevét?

– A halottak nevét, ki másét – felelte a Császár. – Szükségem lenne egy leltárkönyvre.

Rivera felállt a székről, és olvasószemüvegét letette a pultra a könyv mellé. Abban a pillanatban megjelent a pult mögött Betli, a Boston terrier és Lázár, a golden retriever, előbbi a hátsó lábára állt, gülüszemét reménykedőn a jutifalatok istenei felé emelte, akik panteonjába hajlandó volt Riverát is bepromotálni, a megfelelő árért természetesen.

– Semmit nem tudok nektek adni – mondta Rivera. Úgy érezte, tudnia illett volna, hogy jutifalatokat kell a keze ügyében tartania. – Nem is szabadna bejönnötök. Kutyát behozni tilos. – A táblára mutatott az ajtón, amely nemcsak hogy az utca felé nézett, de történetesen olyan nyelven íródott, amelyet Betli nem beszélt, lévén ebbe a halmazba beletartozott az összes emberi nyelv.

Lázár, aki bajtársa mögött ült és nyugodtan lihegett, elfordult, hogy ne fokozza Rivera szégyenét.

– Jól van, na – mondta Rivera a retrievernek. – Tudom, hogy nem tud olvasni. Csak higgye el nekem, hogy az áll rajta.

– Felügyelő? – A Császár végigsimított a szakállán, és megigazította koszos tweedfelöltője hajtókáját, hogy imigyen rendbe szedve magát felajánlja segítségét az arra rászoruló polgártársnak. – Azt is tudja, hogy Lázár nem tud beszélni?

– Egyelőre nem, pedig lerí róla, hogy lenne mondanivalója. – A volt zsaru sóhajtott, lenyúlt és megvakarta Betli füle tövét.

Betli hagyta, visszaereszkedett négy lábra és nyögdécselt. Klassz ember lehettél volna, egy igazi hős, de most egy mérföldnyi bódító kakát kell megszagolnom, hogy kiűzzem a kudarcod szagát az orromból… Á, ez finom. Nagyon finom. Te vagy a legjobb barátom.

– Felügyelő?

– Már nem vagyok felügyelő, fenség.

– Szolgálatával elnyerte a „felügyelő” címet, amely immár örökre a magáé.

– Örökre – ismételte Rivera mosolyogva. A Császár grandiózus modora mindig is szórakoztatta, egy nemesebb, finomabb korra emlékeztette, amelyet igazából át sem élt. – Azt nem bánom, ha a titulus marad, de abban bíztam, hogy a melóval együtt a sok bizarrságot is otthagyhatom.

– Bizarrságot?

– Tudja maga. Ott volt. A lények az utcák alatt, a halálkereskedők, a pokolfajzat ebek, Charlie Asher. Maga azt sem tudja, milyen nap van, de közben meg…

– Kedd van – mondta a Császár. – Charlie Asher jó ember, bátor ember. Az életét adta városunk népéért. Nagyon fog hiányozni. De attól tartok, a bizarrságok folytatódnak.

– Nem hinném – jelentette ki Rivera határozottabban, mint ahogy érezte. Lépjünk tovább. Día de los Muertos volt, halottak napja, ezért volt feszült, ezért vette elő a fiókból A halál nagy könyvét, de elég a nosztalgiából. Ha elismered a rémálom létezését, azzal erőt adsz neki, mondta neki valaki. Talán az az ijesztő gót lány, aki Charlie Ashernek dolgozott. – Azt mondta, egy leltárkönyvet szeretne?

– Hogy lejegyezzem a holtak nevét. Az éjjel meglátogattak, több százan, hogy írjam le a nevüket, ne merüljenek feledésbe.

– Álmában? – Rivera ezt nem akarta hallani. De nagyon nem. Egy év telt el a történtek óta, és azóta, hogy a Nagy könyv megérkezett és cselekvésre hívta, ő azonban nem vett róla tudomást. Eddig minden oké is volt.

– Tegnap este a St. Francis Jachtklub vécéi mellett szunyókáltunk – mesélte a Császár. – A holtak a vízen lebegve jöttek, akár a köd. Nagyon határozottak voltak.

– Kitelik tőlük – mondta Rivera. A Császár eszelős vénember volt, egy kedves, nagylelkű és őszinte holdkóros. Sajnos a múltban sok őrült hablatyolása igaznak bizonyult, innen a rettegés, mely most ott növekedett Rivera mellkasában.

– Szóval a holtak magához is beszélnek, felügyelő?

– Tizenöt évig dolgoztam a gyilkosságiaknál, az ember megtanul hallgatni.

A Császár bólintott és atyaian megszorította Rivera vállát. – Az élőket védjük, de a holtakat is szolgálnunk kell.

– Nincs leltárkönyvem, de tudok adni egy üres könyvet.

Rivera egy polchoz vezette a Császárt, ahol vászon- és bőrkötéses naplókat tartott különféle méretben. – Hány halottat fogunk elkönyvelni? – Amikor a Császárral kapcsolatba kerülsz, valahogy mindig olyasmit kell mondanod, ami távol esik a józan észtől.

– Az összeset.

– Akkor jókora kötet kell. – Rivera adott neki egy vastag, bőrkötésű naplót levélméretű lapokkal.

A Császár elvette, végigpörgette, megsimogatta a borítóját. A könyvről Riverára nézett, és könnyek gyűltek a szemébe. – Ez tökéletes.

– Szüksége lesz egy tollra is.

– Ceruzára. 2B-s ceruzára. Pontosan megmondták.

– A holtak? – kérdezte Rivera.

Betli horkantott, amit azt jelentette: „Persze, hogy a holtak, te fához kötött mókus. Nem figyelsz?” Rivera még mindig nem kapott elő egyetlen jutifalatot sem, ráadásul abbahagyta a fülének vakarását, szóval kapja be.

Lázár bocsánatkérően nyüszített, ami azt jelentette: „Elnézést, egy elviselhetetlen pöcsköszörű, amióta egy pokolfajzat erejével bír, de az öregember szereti, mit csinálhatnék? De tényleg nem halnál bele, ha tartanál a pult alatt egy kis nasit a barátaidnak.”

– Igen, a holtak – felelte a Császár.

Rivera bólintott. – Ceruzát nem tartok, de ki tudom segíteni. – A pult mögé ment és kihúzott egy fiókot. Amikor A halál nagy könyvét a postaládában találta, az utasítás értelmében vett egy naptárt és ceruzákat. A ceruzákból öt még megvolt. Egyet a Császárnak adott, aki elvette, megvizsgálta a hegyét, majd hatalmas felöltőjének belső zsebébe ejtette, ahol, ebben Rivera biztos volt, sosem fogja megtalálni.

– Mivel tartozom a könyvért? – kérdezte a Császár. Gyűrött bankókat ásott elő a kabátzsebéből, de Rivera leintette.

– Semmivel. A városért.

– A városért – ismételte a Császár, majd a katonáihoz fordult: – Uraim, megyünk a könyvtárba elkezdeni a listát.

– Honnan szerzi a neveket? – érdeklődött Rivera.

– Természetesen a nekrológokból. Aztán talán beugrunk a rendőrőrse megnézni az eltűnt személyekről tett bejelentéseket. Valaki csak segít ott, ugye?

– Biztos vagyok benne. Odaszólok a főkapitányságra a Vallejón. De úgy látom, nagy fába vágta a fejszéjét. Azt mondta, az összes halottat össze akarja írni. A város itt áll vagy százhatvan éve. Az jó sok halott.

– Rosszul fogalmaztam, felügyelő. Az összes halottat, de elsősorban azokat, akik tavaly hunytak el.

– Tavaly? Miért?

A Császár vállat vont. – Mert erre kértek.

– Úgy értem, miért pont őket?

– Hogy ne merüljenek feledésbe. – A Császár hatalmas szakállát vakarva kutatott az emlékezetében. – Bár azt mondták, elvesszenek, nem elfelejtődjenek. Nehogy elvesszenek a sötétségben.

Rivera szája kiszáradt, arcából kiszaladt a vér. Kinyitotta az ajtót a Császárnak, aztán a megszólaló csengőtől visszatért a beszédképessége. – Akkor sok szerencsét, fenség. Hívom a főkapitányságot. Várni fogják.

– Hálás köszönet. – A Császár a hóna alá vágta a bőrkötésű könyvet, és tisztelgett. – Előre, emberek! – Kivezette a kutyákat az üzletből. Betli kirúgott a hátsó lábával, mintha le akarná rázni magáról azt a mocskos melót, amely maga Alphonse Rivera.

Rivera elfoglalta helyét a pult mögött, és A halál nagy könyvének borítóját bámulta. Egy stilizált kísértet vigyorgott vissza rá, aki csontos ujjaira öt emberi testet szúrt fel, mindez vidám halottak napi színekben.

Elvesszenek a sötétségben? Csak tavaly?

Rivera a Nagy könyv utasításai szerint megvette a naptárt és a ceruzákat, de aztán semmit nem kezdett velük, betette a fiókba a kassza mellett. És semmi rossz nem történt. Szépen nyugdíjba ment a rendőrségtől, antikváriumot nyitott, és nekiállt olvasni, kávét inni és meccset nézni a kis tévén a boltban. A világon semmi rossz nem történt.

Ekkor vette észre a Nagy könyv címe alatt a „javított kiadás” szavakat, melyek nem voltak ott, mielőtt a Császár bejött a boltba. Ebben biztos volt.

Kihúzta a fiókot, félresöpörte a ceruzákat és irodaszert, és kivette a naptárt. Január első heténél állt egy név és egy szám. Az ő kézírásával. Aztán pár naponta vagy egy hetente egy újabb, mind az ő írásával, pedig nem emlékezett, hogy bármelyiket is leírta volna.

Lapozgatott. Az egész naptár megtelt, de semmi nem történt. A Nagy könyv egyik baljós figyelmeztetése sem vált valóra. A naplót visszadobta a fiókba, és kinyitotta A halál nagy könyvét az első lapon. Ami megváltozott azóta, hogy először belenézett.

Így kezdődött: Szóval mégis elcseszte...

– ÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁ! – harsant egy éles sikoly közvetlen a háta mögött.

Rivera a levegőbe pattant és elugrott a kasszától, miközben a sikoly forrása felé pördült, csípőre tett kézzel, nagyra nyílt szemmel és elakadó lélegzettel.

– Santa Maria!

Egy sovány, kísértetszerű nő állt ott, sápadt, akár a tej, fekete rongyokban, akár egy szakadozott felhő, tíz centire tőle. Moha, föld és füst szaga áradt belőle.

– Hogy került…?

– ÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁ!

Ezúttal a képébe sikoltott. Rivera hátratántorodott a pultnak, és gerincroppantó rettegéssel hajolt el a nőtől.

– Elég!

A lidérc hátralépett, elvigyorodott, kivillantva kékesfekete ínyét. – Ez a dolgom, aranyom. A végzet hírnöke lennék, vagy mi a kő?

Nagy levegőt vett, mintha újra sikoltani akarna, és akkor a sokkoló elektródái elektromos sistergéssel fogást találtak a rongyai alatt. A jelenés a padlóra rogyott, akár egy rakás vizes rongy.