14
TALÁN ÁLMODNI

Szerda este volt San Franciscóban, és noha puha ködtakaró fedte a várost, és a ködkürt búgta szomorkás, mély altatóját, senki nem aludt jól.

RIVERA

Alphonse Rivera nyomozót megrázta a sokk és gyász, hogy holtan találta Nick Cavutót a könyvesboltjában. Mire odaért, négy járőr és egy mentő volt a helyszínen. A mentősök a padlón fekvő nagydarab rendőrön dolgoztak, nyomták a mellkasát, lélegeztették, fecskendőnyi adrenalint nyomtak bele, defibrillátorral ütötték ki. Amint megindul a szíve, viszik, mondták.

Cavuto ingén vér is volt, bár nem olyan sok.

Rivera még érezte a levegőben a puskapor szagát, valamint az égő tőzeg füstösebb aromáját. Cavuto nagy acélrevolvere a padlón hevert, a teste mellett.

– Mióta csinálják? – kérdezte az első noteszes rendőrt, aki éppen nem hallgatott ki senkit. A Nguyen név állt a névtábláján. Rivera robotpilótára kapcsolt, nem hagyta, hogy befolyásolja a valóságát az, ami pár lépésnyire történik.

– Én tíz perce értem ide, azóta dolgoznak rajta.

– Lőtt seb?

– Nem valószínű – felelte a zsaru. Elfintorodott. – A mentős szerint inkább szúrt. Vékony penge. Talán jégvágó.

– Szemtanú?

– Az utca tele volt emberekkel, piások, vacsorázók, kutyasétáltatók. Ismeri a környéket. Senki sem látott szart sem. Még keresünk. A szomszéd műkörmöstől telefonáltak be, hogy lövést hallottak. – A rendőr a jegyzeteibe pillantott. – Hét óra kettőkor. Az első járőr egy perccel később ért ide. Így találták.

Rivera az órájára pillantott. 7:15.

Körülnézett. A polcra, ahová a lélekedényeket tette, valami finom, olajos dolog fröccsent, akár a fekete tollpihe, és most a szeme láttára párolgott el. Látott már ilyet egy éve, a téglákon a sikátorban, ahol 9 milliméteres golyókat lőtt az egyik Morriganbe, hogy megmentse Charlie Ashert.

– Visszük! – kitáltotta az egyik mentős.

– Él? – kérdezte Rivera.

A mentős a fejét rázta. – Nem. Máshogy döntöttem. Öt perc alatt beérünk a St. Francisbe. Meg kell műteni. A penge elérhette a szívét.

A többi mentős már felemelte Cavutót egy hordágyra. Egyenruhás zsaruk csináltak utat a mentőnek.

– Dolgozunk rajta, amíg lehet – mondta a mentős a válla felett, ahogy kiment.

– Keressenek mérget – szólt utána Rivera.

A mentős felvonta a szemöldökét.

– Csak csinálja.

A mentős bólintott és kiment.

– A szomszédban hat lövést hallottak gyors egymásutánban – közölte Nguyen közrendőr. – Nagyon-nagyon hangosan.

Rivera a polchoz lépett. Az öt könyv, az öt lélekedény még megvolt, a padlón hevert, de már nem izzott. Két golyó eltalálta a legfelső polcon lévő könyveket, sárgadinnye nagyságú lyukat ütött rajtuk, papírcafatokat hagyva az üregben, mintha hörcsögök fészkeltek volna benne. Az üzlet vége felé nézett. További két tépett lyukat látott, ahol a golyók eltalálták a hátsó falon lévő könyveket.

Nguyen odaállt mellé – az utolsó fekete tollak épp elpárologtak.

– Az meg mi a szar? Tele volt vele minden, amikor ideértem.

– Gőzöm sincs – felelte Rivera. Aztán, még mindig robotüzemmódban, megjegyezte: – Csak Cavuto lőtt. – Tollával a négy lyukra mutatott. Látta, hogy Nguyen szeme elkerekedik a lyukas könyvek láttán.

– SWAT töltényt használt – magyarázta Rivera. Cavuto nagyon gyors, előrepesztett golyóval töltötte meg a fegyverét: a rézköpenybe gyantás ólomsörétet tesznek; fele olyan nehéz, mint a rendes. 44-es, ezért is gyorsabb, de becsapódáskor hirtelen szétterül, és hatalmas kárt tesz a húsban. Vagy ez esetben papírban. A rendfenntartók azért használták, mert nem pattog, nem megy át falakon vagy ajtókon, így ártatlanoknak nem eshet bajuk. Lényegében felrobban, amint eltalál valamit, és Cavuto el is találta, amire célzott, ezért volt itt ez a sok pokoli pihe.

Nguyen végigfuttatta tolla hegyét az egyik kráter fölött, de vigyázott, hogy ne érjen hozzá. – Szóval a golyó átment valakin, mielőtt becsapódott?

– Valamin. Ha valaki lett volna, lenne itt egy halom darált hús, hogy azonosíthassák és feltakaríthassák.

– A kurva anyját.

– Jól mondja. Megyek a St. Francisbe. Mondja meg az esetparancsnoknak.

Rivera nem sietett, mert tudta, hogy nincs értelme. Nem hozzák vissza Nick Cavutót az élők közé. Még negyvenöt percig ügyködtek a nagydarab zsarun, miután Rivera megérkezett a kórházba, de még csak egy pittyegést sem tudtak kicsikarni a szívéből. Kicsivel este nyolc után nyilvánították halottnak.

A személy elleni bűncselekmények osztályának egyik kapitánya tájékoztatta Riverát a kórházban, majd két parancsnok felváltva győzködte, hogy menjen haza és maradjon távol az ügytől, és amikor végül felfüggesztéssel fenyegették, így is tett.

Otthon írt egy sms-t Menta Frissnek Cavuto haláláról, aztán evett valamit, de nem is emlékezett, mit, majd bekapcsolta a tévét, de meg nem tudta volna mondani, mi megy, aztán lefeküdt, és csak feküdt, bámulta a plafont a Glockjával a kezében, hajnali hatig, amikor végre nyugtalan álomba merült, amelyben madarak kaparták eszeveszetten az ablakát.

MENTA FRISS

Menta Friss ébren feküdt, fejben jazzlemezeket rendszerezett előadó és a felvétel ideje szerint, megjegyezve, hogy ki milyen hangszeren játszott az adott lemezen, és lelki füleivel hallotta az egyes előadók jellegzetes futamait. Szórakoztató, összetett, megerőltető gyakorlat volt, de így legalább nem gondolt a halott zsarura, a fenyegető sötétségre, és arra, amit másnap csinálnia kell. Így legalább nem jutott el addig a határig, ameddig oly sokszor életében, az agyzsibbasztó sírásküszöbig, amikor azt mondja magában: Nem bírok ki több kibaszott halált. Nem és nem!

Rend. Mindent rendbe tenni. A rendet szolgálja. Ez a lényeg. A rend.

A fejében lemezeket lapozott, olvasott, füstös klubokban készített szemcsés képeket, és rendszerezte. Éjfél körül elszenderedett.

MIKE SULLIVAN

Mike utoljára gyerekkorában, szenteste feküdt le ilyen izgatottan: a feszültség, a várakozás, újra meg újra elképzelni, hogyan lesz, miközben tudod, hogy bárhogyan is képzeled, meg fogsz lepődni. Ez is ilyen volt, de ahelyett, hogy reggelre a Mikulás új bringát, vagy kihúzható létrás tűzoltóautót (imádta) hozna neki, felkel, leugrik egy hídról és meghal.

Tudta, hogy szomorúnak kéne lennie, és kicsit bűntudata is volt, amiért nem szomorú, de ha egyszer nem volt szomorú. Hiányozni fog a lakása, talán néhány barátja is, de nem nagyon. Ahhoz képest nem, ahogyan hiányozhatna. És ott volt a karácsonyiajándék-rész: meghal, de közben mégsem. Van valami más, valami izgalmasabb és ismeretlenebb, mint a bringa a karácsonyfa alatt, és ebben volt valami sorsszerű. Úgy érezte, ezt nem most dönti el – réges-rég megszületett a döntés, ő csak beteljesíti: mint amikor a vonaton utazva nem töprengsz minden egyes állomásnál, hogy leszállj-e vagy sem, hanem a te állomásodhoz érve egyszerűen leszállsz. Hát ő most leszáll.

Átfutotta fejben a szanszkrit kántálást, ami nem volt nehéz. Csak pár szó volt az egész, Audrey fonetikusan leírta neki, és amióta megtanulta és párszor elismételte, azóta folyamatosan csengtek a fejében a szavak. A kántálással a háttérben újra ellenőrizte, mindent előkészített-e Charlie Ashernek, hogy átvegye az életét, egész odáig, hogy felcímkézte, melyik ing áll jól, felírta a háttérinfókat a munkahelyi srácokról, listába szedte a közösségi hálós profiljukat, hogy ha Charlie összefut velük, felismerje őket a képről.

Tetszett neki, hogy valaki megkapja a cuccait, akár a testét is: mintha a szendvicse felét odaadná valakinek, aki igazán éhes, miután már úgyis el akarta dobni. Olyan izgalmas. Charlie felhívta, és azon a fura, kaparós, vékony hangján megköszönte azt, amit ő elveszít. Elveszít? Ugyan már! – Szívesen, de nem veszítek semmit. Ajándék – mondta és hozzátette: – Én köszönöm.

Concepción! Concepción! Concepción! Concepción! Conchitám! Szerelmem! Még sosem érzett ilyet, és fenséges volt. Minden porcikájában vágyott a nőre, a teste dalolt, ha csak rágondolt, és holnap már vele lesz.

Nem emlékezett, mikor aludt el, és nem is érdekelte, mert reggel felkel, elmegy a hídra, leugrik és meghal.

LILY

Lily a Sunset kerületben lakott, ahol San Francisco nyitott a tenger felé, és miközben a város többi része meleg és napfényes volt, itt köd hömpölygött Ocean Beach és az autópálya felől, és megült a háború előtti sorházak között. Lily szerette a ködöt, és még a hideg szelet sem bánta. Úgy vélte, hogy Ocean Beach, a dűnék meg a Sunset van a legközelebb San Franciscóban a baljós, szeles angol láphoz, ahová gyerekfejjel vágyott romantikus, szívszaggató kalandokra. A ködkürt azonban nem Heathcliff sötét alakját idézte meg magányos jajongással, ahogy összeszorított állal őrá vár a lápon, hogy fényt és melegséget vigyen az életébe, hanem olyan hangot adott, mint a szomszéd garázsában megkötözött jávorszarvas, aminek herezacskóját meghatározott időközönként megcsapatják árammal, hogy ne tudjon elaludni. Amiről viszont eszébe jutott, milyen barmok tudnak lenni az emberek, amikor pedig csak egy defibrillátort akarsz kérni tőlük. Aztán egyszeriben ébren volt, és dühös.

– Csak pár órára kéne – mondta a mentősnek.

– Itt kell maradnia a mentőben, kisasszony – felelte a hülye barom. – Nem adhatjuk kölcsön.

– Nézze, nővér, én életeket próbálok menteni. Esküszöm, hogy visszaadom három, max négy órán belül.

– Akkor sem lehet. És még ha lehetne is, ez nem olyan modell, mint amilyen a reptér falán lóg. Minket megtanítottak, hogyan kell használni.

– Quoi? – kérdezte kibebaszott franciasággal. A reptér falán csak úgy lóg egy defibrillátor? Egy ilyen ötezer dolcsiba kerül. (Amit nem tudott, amikor felajánlotta, hogy szerez egyet.) És csak felakasztják, hogy használja, akinek kell? Többet kéne utaznia.

A telefonján egy gyors keresés kidobta, hogy nemcsak a reptéren, de a városházán is van, amely alig pár saroknyira volt. Abban viszont nem volt biztos, hogy jó ötlet egy lopott defibrillátorral buszozni, úgyhogy felhívta a barátnőjét, Abbyt, akinek volt kocsija.

– Újra összejön a banda! – mondta neki.

– Négyig dolgozom – felelte Abby.

– Vészhelyzet van. Egy óra, max. Fel tudsz venni a Polk és a Pine sarkán?

– Jó, de munkaruhában leszek.

Húsz perccel később Abby megjelent az ütött-kopott Priusában, és Lily beugrott. – Mi van rajtad? – ez volt Lily első kérdése.

– Melós cucc. – Abby khaki szoknyát, fekete harisnyát, ropogós fehér blúzt és lapos sarkú cipőt viselt. Ha nincs a még mindig rövid és sötét vörösesbarnára festett haja, Lily meg sem ismeri.

– Eladó vagy?

Abby bólintott. – Csődtömeg vagyok. Rajtad mi van?

Lily fekete farmert, bokacsizmát és vörös tűzoltópólót viselt, mert utóbbiról azt hitte, segíteni fog a mentősöknél. – Én is csőd vagyok.

A két bebukott gót lány pacsizott, majd összeölelkezett, aztán Lily azt mondta: – Indulj el a Van Nessen, és állj meg a városháza előtt.

– Ott nem lehet parkolni. Buszmegálló van.

– Nem parkolsz. Ez vészhelyzet.

Lily menet közben körvonalazta a tervet: – Lopnom kell egy defibrillátort.

– Oké, én vezetek.

– Nem, be kell jönnöd velem.

– Minek? Az nem nehéz. Vagy nehéz?

– Nem, de még nem csináltam ilyet.

Abby feldöccentette a Priust a városház előtti járdára, és mindketten kiugrottak.

– A barátnőmnek szívrohama van! A barátnőmnek szívrohama van! – kántálta Lily, miközben Abbyt felfelé vezette a lépcsőn.

– A barátnőmnek szívrohama van, utat!

Amikor az emberek rájuk néztek, Abby odaszólt: – Kapja be, szívrohamom van.

Végül kiszúrtak egy vörös műanyag dobozt egy nagyobb átlátszó műanyag dobozban, egy poroltó közelében.

– Ez is kell? – fogta meg a poroltó nyelét Abby.

– Nem, csak ez.

Lily kinyitotta a műanyag dobozt, és kivette a defibrillátort, amely akkora volt, mint egy kisebb laptop. Volt rajta egy mutató és egyetlen sárga gomb. Akkor a doboz megszólalt:

– Tegye az elektródákat a páciens mellkasára.

Sajnos Lily és Abby eléggé felhívták magukra a figyelmet idefele, úgyhogy vagy egy tucat ember csődült össze körülöttük, vagy segíteni a sovány lánynak, vagy nézni, ahogy rángatózik.

– Tegye az elektródákat a páciens mellkasára.

Lily felpattintott egy kis ajtót a defibrillátoron, ahonnan két összetapadt bakelitkorong esett ki, akár két söralátét, amelyből vezetékek lógtak.

– Mit csinálunk? – kérdezte Abby.

– Tegye az elektródákat a páciens mellkasára – mondta a doboz.

Lily a lába közé szorította a dobozt, szétválasztotta a két kis kört, majd feltépte Abby blúzát, és rányomta a mellére.

– Te ribanc! – kiáltott fel Abby. Megragadta Lily blúzát, hogy szétrántsa, de csak széthúzta, és félig megpörgette Lilyt.

– Szívritmus normális. Ne sokkoljon – mondta a doboz.

– Mi folyik itt? – jött egy hang a folyosóról.

Egy köpcös, zsaruforma fickó volt, úgy értve, hogy volt fegyvere és egyenruhája, de lerítt róla, hogy soha nem kellett semmilyen komoly zsarufeladattal megbirkóznia.

Abby futásnak eredt arra, amerről jöttek. Lily megragadta a defibrillátort, mielőtt kirepült volna a kezéből, és követte.

– Szívroham! Szívroham! – kiáltozta előtte Abby. – Félre az útból, szívrohamom van, bassza meg!

– Az van neki – mutatta fel futás közben a defibrillátort Lily. – Lassíts, Abby, kirántod a vezetéket!

Abby beugrott a Priusba. Lily a barátnője ölébe lökte a defibrillátort, aztán a hátsó ajtón beugrott mögé. – Hajts! Hajts!

És mint egy bőgve induló golfkocsi a kilences lyuknál, kisüvítettek a Van Ness forgalmába, ahol azonnal beragadtak egy busz mögé, ami szerencsére nem számított, mert kiderült, hogy senki nem üldözi őket.

– Szívritmus normális. Ne sokkoljon – mondta a doboz.

– Elektromos trutyit kentél a legjobb cicifixemre – háborgott Abby. – Most öltözhetek át meló előtt.

– De jól mutat rajtad. Mint egy szexi kínzórobot.

– Tényleg? – Abby vezetés közben megpróbálta szemügyre venni a mellkasát. – Nézd meg, van-e még a dobozban.

Utána Lily felhívta M-et és azt mondta a rögzítőjére: – A defibrillátor oké, meglesz. – Aztán ahogy haladt előre az este, úgy növekedett benne a kétség, aztán éjfélre már nagyon-nagyon szeretett volna aludni, nem pedig egy fickó meggyilkolásán agyalni, de a hülye ködkürt nem engedte. A hajóknak nincs radarjuk vagy mi, még mindig tizenkilencedik századi technikát használnak, hogy ne menjenek neki a szikláknak?

A hálószobája ablakához lépett, felnyomta a tolóablakot, és kidugta a fejét. A ködkürt éppen megszólalt.

– Most komolyan?

Megint.

– Komolyan!?

– Elhallgatnál? – kérdezte Mr. Lee, az öreg kínai, aki az alsó lakásban lakott, és éppen az ablakon kihajolva cigizett.

– Bocs – mondta Lily és visszasurrant az ágyba.

AUDREY ÉS CHARLIE

Audrey három napja ismerkedett meg Mike-kal, azóta böjtölt, kántált és meditált, készült a Csöd szertartásra, igyekezett elérni az ehhez szükséges mentális állapotot, persze anélkül, hogy gondolna a mentális állapot elérésére, ami a buddhizmus trükkös része.

A szerda éjszaka lótuszpózban ülve találta egy széles, párnázott széken az ágy végénél, miközben Charlie kétségbeesetten keringett körülötte, idegesen várva a nagy pillanatot. Audrey nem aludt, és már nem is fog, mert elérte a szertartáshoz szükséges éber transz állapotát, de Charlie körmének kaparászása a szőnyegen azzal fenyegetett, hogy kirángatja ebből az állapotból.

Nyugodtan, halkan mondta: – Charlie, kérlek.

– Nem bírok aludni. Próbáltam. Annyi minden rosszul sülhet el. Mi van, ha nem sikerül, és Sophie sosem látja az apját? Lehet, hogy hiába csinálod ezt az egészet. Mike talán elájul, és ki hibáztatná érte? Biztos el lehet ezt is cseszni. És ha valaki, én el tudom. Sőt…

– Kérlek – ismételte Audrey; a hangjában nem volt semmi türelmetlenség vagy düh, minden lélegzetvétele céltudatos.

– Nem bírok aludni, mert… – és csak mondta és mondta, és csak kapart és kapart.

Audrey, a szép és együttérző Buddha modellje felállt a párnázott széken, lassan, akár a kagylóhéjból kiemelkedő Vénusz, hagyta, hogy a sáfrányszín köntös lecsússzon róla, és ott állt meztelenül.

– Hé. Hű. Te…

Charlie, akinek minden életereje és legtöbb testnedve gyorsan a hatalmas fütykösébe szökött, megpördült, ahogy a derekára kötött hímtag terjes terjedelmében kibomlott, majd eszméletlenül dőlt a szőnyegre, és ott horkolt hajnalig.

Audrey lassan visszaereszkedett lótuszpózba, és egész éjjel meditált.

A MORRIGAN

Valaha kelta halálistennők voltak, és ezer évig uralkodtak az északi harcmezők felett, kicsippentették a lelket a halottakból és haldoklókból, dühvel és rettegéssel hajtották a harcosokat, holló- vagy varjúalakból selymes bőrű, pengekarmú hárpiákká változtak, amikor kedvük szottyant. Most rongyos árnyak voltak, a sebeiket nyalogatták egy lezárt metróalagútban a Fort Mason-i nagyrét alatt, a háromdimenziós formát sem voltak képesek megtartani, csak azért lehetett megkülönböztetni őket az olajfoltoktól, melyeket az alagútban tárolt traktorok és más nehézgépek hagytak, mert ők mozogtak.

– Javultak a fegyvereik? – kérdezte Nemain, mérgező bal karját fogva, amelyet csak egy vékony szál tartott. – Lőttek meg már idefent, de nem emlékszem, hogy ilyen rossz lett volna. – Megpróbált akaraterővel alakot ölteni, de visszaolvadt lapos árnnyá. A sárga ruhás férfira nézett, aki a markoló ülésében, fél könyökén támaszkodva ült.

– És nem ugyanaz lőtt meg, aki korábban? – kérdezte Sárga.

– Egy másik. Nagyobb fickó. Nagyobb fegyver. De mielőtt karon lőtt, szíven szúrtam.

– Lelkek kellenek, ha meg akarunk gyógyulni – jelentette ki Macha, aki visszaváltozott madárrá, dolmányos varjúvá. Az alagútba beszűrődő hideg, köd tompította holdfény átvilágított a szárnyán és mellkasán lévő lyukakon – Az az öt, amely a boltban volt, alig volt elég ahhoz is, hogy alakot öltsünk. Most meg…

– Én a banshee fejét akarom – szólalt meg Babd, a harmadik nővér, aki egy másik markoló kerekén támaszkodott, mivel bal lába térd alatt hiányzott. Ő bocsátotta ki azt a vérfagyasztó sikolyt, amelyik a harcosokat öngyilkos őrületbe kergette a harctéren, így aztán mindig is különösen irritálta a nála szelídebben sikoltozó banshee. – De egy lábbal nem megy. Lelkeket kell szereznünk.

– Nyugalom, hölgyeim, nyugalom. Megszerzem – mondta Sárga. Meg is fogja. Amikor beküldte őket a lélekárus boltjába, nem számított egy fegyveres rendőrre, akit figyelmeztet egy banshee. Ehhez még nem voltak elég erősek, és már ahhoz sem, hogy felmenjenek és hasznos alakot öltsenek, vagy szükség esetén szembeszálljanak a Luminatusszal és a vérebeivel. Igaz, abban sem volt biztos, hogy szeretné, ha elég erősek lennének. Végül is cafatokra tépték az elődjét, Orcust. Ezen a dilemmán el kell töprengeni. Hoz nekik annyit, amennyi a gyógyuláshoz kell, de csak annyit.

– Egyelőre nyalogathatjátok a sebeiteket a Buick csomagtartójában. Egy lepkekacsintásnyi idő, és itt vagyok.

Bicegve elindult az alagútban, a nehézgépek mellett. Nem mintha megsérült volna, csupán menőzött.

Amikor elment, Babd megszólalt:

– Az mennyi? Egy hétnél több?

– Csak színesen fogalmaz – felelte Nemain. – Nagyon színesen.

– Ha színt akarok, feltépem az ereit – mondta Macha.

– Hú, ez jó – mondta Babd. – Ezt fogom mondani a banshee-nek.

– Az nem ugyanaz – rázta árnyékfejét Macha.

– Igen, annak nincs is vére – mondta Nemain.

– Pillangók – mondta Babd. – Pfuj. – Megborzongott, és a tollai még árnyalakban is undortól borzolódtak.