5
ÉLET A TORNÁC ALATT

– Csöd – mondta Audrey.

– Csöd? – ismételte Menta Friss. Nem tudta nem bámulni a nő meglepő frizuráját, amiért hálás volt, mert így nem kellett Charlie-ra néznie, amit kínosnak talált. Amikor Audrey bejött, ragaszkodott hozzá, hogy Charlie előjöjjön a spájzból, így most egy tölgyfa asztalnál ültek a Buddhista Központ reggelizőjében, Audrey és ő széken, Charlie az asztalra feltett mogyorós dobozon.

– A csöd szertartást kell elvégeznem ahhoz, hogy Charlie új testet kaphasson.

Amikor Menta először látta a nőt a boltjában, több évvel azelőtt, Audrey még csontsovány volt, nem viselt sminket, és borotvált feje csak borostás volt – könnyű lett volna elhinni, hogy buddhista szerzetes, bár emlékezett, hogy akkoriban azt hitte, kemoterápiára jár. De most, a transzi frizkóval és a telt alakjával farmerban meg San Francisco Giants termopulóverben, nehezen ment ez az ugrás. Ez a nő kapta meg a halál titkos könyveit egy tibeti mestertől? Az meg hogy lehetséges? Egy bábuval jár!

– Nem végezheti az erőszakos kivetítés p’howája szertartást, amellyel a lelkeket a mókusemberekbe tette – magyarázta Charlie.

– Nem tudnánk, hogy nincs-e már egy másik lélek abban a testben – magyarázta Audrey.

– Nem tudjuk, mi történne, de a legjobb esetben is két személyiség csatázna egymással.

– Vagy inkább két elmebeteg egy testben, és egyik sem funkcionálna normálisan.

– És miért nem használhat egy tetemet azzal a micsodával? – kérdezte Menta.

– P’howa – segített Audrey.

– Mert nem maradandó – mondta Charlie. – Emlékszel az öregasszonyokra, akik itt voltak a buddhista központban, amikor először idejöttünk? Akik szerepeltek a könyvben, de nem haltak meg, mert Audrey elvégezte rajtuk a halhatatlanság p’howáját?

– Ja, nem itt laktak? – kérdezte Menta.

– Mind meghaltak.

– Hat hónap – mondta Audrey. – Az volt a leghosszabb, hogy valaki kibírta.

– Komolyan? – hüledezett Menta. – Sajnálom. Miért nem hívtatok?

– A Nagy könyv szerint nem szabad hívnunk – emlékeztette Charlie. – Mintha olyasmit mondtál volna: „Soha ne hívj, Charlie. Soha a büdös életben.”

Menta lehajtotta a fejét, és bólintott. Tényleg ezt mondta. – De mégis hívtál, ott ülsz, te meg a kis barátaid jól vagytok egy év elteltével is, még egy folt sincs a varázslóköpenyeden, közben az öregasszonyok fél év alatt meghaltak.

– Nem tudjuk, hogyan működnek a… a mókusemberek – mondta Audrey megránduló arccal.

– Semmi gond – nyújtotta a karmát vigasztalón Charlie. – Közéjük tartozom.

Audrey beleakasztotta mutatóujját Charlie karmába, és belenézett kifejezéstelen fekete szemébe.

– Várjunk – mondta Menta Friss. – Ti ugye nem…?

– Nem – mondta Charlie.

– Nem, nem – mondta Audrey.

– Az perverz lenne – mondta Charlie. – Jut eszembe, ezt mutattam már? – Elkezdte kioldani a köntösét, amely alatt mintha egy gumibelső lett volna a derekára tekerve.

– Nem! – Menta Friss. – Vagyis igen, már mutattad. – Felemelte a kezét, hogy kitakarja Charlie-t, és az ujjai között hunyorogva nézte, hogy a krokodilfejű báb megköti varázslóköntöse övét. Könnyebben viselte Charlie látványát, ha úgy tett, mintha egy bonyolult kihangosítós telefon lenne, de a hatalmas lőcs már ebbe a képbe sem fért bele.

– Mr. Friss, segítsen nekünk keresni valakit, aki önként elhagyja a testét Charlie kedvéért – kérte Audrey.

Friss hátratolta a székét, mintha messzebbről jobban látná a nőt. – Hogy a büdös fenébe találjak ilyen embert? És ha találnék, mi a fenéért tenné meg?

– Ha az illető tudná, hogy úgyis meghal, hogy a lelke amúgy is elhagyja a testét, talán megtenné.

És Menta Friss végre felfogta, miért hívták. – Azt akarják, hogy szóljak, amikor egy új név megjelenik a naptáramban, hogy rábeszélhessék, hogy adja oda a testét?

– Igen. És a megfelelő ember kell – tette hozzá Audrey. – Olyasvalaki, aki véletlenül hal meg. Ha valaki halálos beteg, lehet, hogy a betegség folytatódik, mint az öreg hölgyeknél.

Friss a fejét ingatta. – Tudják, hogy nevekhez nincs odaírva a halál oka. Csak egy név és a napok száma, amely idő alatt be kell gyűjtenünk a lelket.

– Igen, de Audrey meg tudja találni a megfelelő embert – mondta Charlie. – Kideríti, beteg-e. Férfi-e. Nőként nem tudnék létezni.

– Mert egy női test visszalépés lenne ehhez képest? – mosolygott Menta Friss.

– Mert ha reggel arra ébredek, hogy mellem van, sosem lépek ki a házból.

– Szereti a melleket – mondta Audrey.

– Pedig csak egy éjszakát töltöttünk együtt.

– De nagyon figyelmes voltál.

– Mindig figyelmes vagyok. Most is a melledet bámulom.

– Elég! – csattant fel Menta. Ez a kettő tényleg egy pár. Úgy beszélnek. A bizarr hajú buddha szerzetes és a krokodil-varázsló-szörnyeteg. Ez így nem oké. Egyáltalán nem oké. Ő az egyetlen a Földön, akinek nincs senkije? – Nem fog menni. Nem lett volna szabad hívnod. – Felállt.

– Csak te segíthetsz – mondta Charlie.

– Lehetetlen. Ki kell derítenem, hogy a többi halálkereskedőt pótolták-e, végzik-e a munkájukat.

– Mr. Friss – állt fel Audrey –, amikor úgy gondoltam, a halálkereskedők fogságba ejtik az emberi lelkeket, amikor a lélekedényeket próbáltam megmenteni maguktól, a mókusemberek segítettek nekem. Szétszóródtak a városban. Én is megtaláltam pár halálkereskedőt, de a többieket mind ők maguk. Látják a lélekedény izzását. Lopva járnak-kelnek a városban. Segíthetnek. Mi is segíthetünk.

– Nem. – Menta Friss indulni készült, lehajolt, hogy kilépjen az ajtón. Már volt tapasztalata az itteni százéves ajtókkal. Még mindig látszott az ajtókereten a homlokforma mélyedés, amely akkor keletkezett, amikor először berontott megmenteni Charlie-t.

Charlie leugrott az asztalról, és az óriás után sietett. – Friss, a lányomnak szüksége van rám! Azt sem tudja, hogy élek.

– Hát látogasd meg.

– Így nem lehet.

– Nem lesz gond, a gyerekek sokat kibírnak. – Menta semmit nem tudott a gyerekekről, de hallotta, hogy az emberek ezt mondják. – Megérti. Ő a Nagy Halál.

– Nem, már nem ő. A jelek szerint elvesztette az… erejét. Csak egy közönséges gyerek. A vérebei is eltűntek, és ha az Alvilág ismét felemelkedik, nem lesz senki, aki megvédje.

Friss megtorpant, de nem fordult meg. – Nem akarlak kritizálni, Asher, mert tudom, hogy sok minden nyomaszt, de ezzel kellett volna nyitnod.

– Bocs. – Charlie megállt a nappali ajtajában. Audrey odaállt mellé.

– Az én ötletem volt, hogy felhívjuk – mondta a nő.

– Szóval az egyetlen, ami véget vetett ennek a „fény kontra sötét alvilág a Földön”-szarságnak, amely egy éve történt, a Luminatus érkezése, az már nem érvényes?

– A jelek szerint.

Menta feléjük fordult és az ujján számolta: – Szóval egy banshee garázdálkodik a városban, és a végzetről kárál. Te, Rivera és valószínűleg még sok halálkereskedő jó egy éve nem gyűjtitek a lelkeket, és nem tudjuk, mi történt azok lelkével, akik ez alatt az egy év alatt meghaltak a városban. Már a boltod sincs meg, hogy a tartályokat mozgasd, ha netán gyűjtenéd. És az egyetlen, aki kordában tarthatja a sötétség erőit, le lett fokozva egy mivé is… kis elsőssé?

– Másodikossá. De olvasásból a haladó csoportban van.

– Szóval totál cseszhetjük. És a többes számot úgy értem, hogy mindenki.

– Nagyjából – bólogatott Charlie, és az álla leffegett.

– Az élet szenvedés – kommentálta vidáman Audrey.

Friss bólintott. – Jól van. Felhívlak a nevekkel.

– Ennyi?

– Amúgy is be kell gyűjtenem a lelkeket. Keresek a könyvben olyat, aki egészséges, férfi és… mi kell még?

Charlie megint elkezdte kioldani a köntöse övét. – Ha ekkora a…

Audrey közbevágott: – Csak név és cím, ha van. Közben mi megkeresünk más halálkereskedőket is.

– Hát, nem lesz könnyű meggyőzni valakit, hogy meg fog halni, ezért hagyja el a testét, hogy egy varázslógyík beköltözhessen. – Menta megfordult, majd megállt és a válla felett hátranézett. – Ja, mondtam, hogy a Császár összeírja a város összes halottját?

– Minek?

– Gőzöm sincs. Csak nem akartam, hogy egyedül te szolgálj meglepetéssel. – A halálra ítéltek rezignált nevetésével felkacagott, és kisétált.

Az utcára kilépve megállt a vérvörös Caddy ajtajánál, és előhalászta a kulcsot a zakója zsebéből. Napnyugtakor köd hömpölygött be az öbölből, hullámokban érkezett délről. Ezen az utcán támadt Charlie-ra a Morrigan, a csatornarácsok közül kígyózott elő a háztömb két végén, gúnyosan énekelt akkor is, amikor Friss legázolta a Caddyvel: visított haragjában és kínjában a három banya, az egyikük karma végigszántotta a Caddy motorházát, ahogy a lökhárító alatt vonszolta, a másik a hátsó sárhányót tépte, miközben a gumik égették a hátát. A műhelyben a szerelő azt mondta, olyan, mintha grizzly támadta volna meg. Még sosem látott ilyet. – Én sem – mondta neki Menta. – Senki sem.

Oldalt biccentette a fejét. Mintha a kulcscsörgés mellett női hangot hallott volna az utcán. Talán csak nevetés – lányok, akik vacsorázni indulnak, vagy inni egyet, egysaroknyira a Mission Streeten, és a hangjukat csak a köd tompítja le. Talán.

Az ajtóra meredve hallgatták, ahogy Menta Friss léptei távolodnak, majd a bejárati ajtó becsukódik mögötte.

Audrey az órára nézett. – Hétkor meditációt vezetek. Nemsokára jönnek. Jobb, ha eltűnsz szem elől.

– Kérdeznem kellett volna Lilyről.

– Ha beszélni akart volna róla, szóba hozza. Kérdezd meg Bobot és a többieket, emlékeznek-e az összes helyre, ahonnan lélekedényeket hoztak. Talán tényleg tudnak segíteni.

– Nem látnak szívesen.

– Ne butáskodj. Szeretnek.

– Újabban olyan érzésem van, mintha meg akarnának ölni. – Hiába szabadították meg a bétahím DNS-étől, Charlie továbbra is üveges tekintetű gyanakvással szemlélte a világot, nem kis részben annak köszönhetően, hogy egyszer már megölték, és ez nem tartozott a kellemes élményei közé.

– Vigyél nasit – javasolta Audrey. – Azt imádják. Van a pulton diákcsemege.

– Jó, nasi – indult a konyha felé Charlie. – Bárcsak Jézus se felejtett volna el nasit vinni az oroszlán barlangjába.

– Nem Jézus ment be az oroszlán barlangjába, hanem Dániel.

– Akkor Dániel. Azt hittem, buddhista vagy.

– Az is, de attól még nem tudatlan tökkelütött.

– Így beszél egy szerzetes? – szólt vissza Charlie, de Audrey már elindult az emeletre átöltözni. Charlie becsámpázott a konyhába, felkapott egy csomag diákcsemegét a pultról, leugrott, kibújt a kutyaajtón, leszökdécselt a hátsó tornáclépcsőn, majd a lépcső alatti kis csapóajtón bebújt a mókusemberek szentélyébe.

A ház alatti városka összeguberált limlomokból épült, amelyeket szilikonragasztó és szigszalag tartott össze, a világítást a nagy viktoriánus ház párnafáira felfűzött kis LED lámpák adták, melyek az egész teret örök félhomályban tartották. Audrey vette a lámpákat Charlie kérésére, aki szemtanúja volt, hogy több mókusember majdnem leégette a házat, amikor eldobott joghurtos dobozokból akartak lakrészt építeni gyertyafénynél.

Most senkit nem látott.

Charlie nagyon kevés időt töltött idelenn, inkább volt a buddhista központ felsőbb szintjein, vagy Audreyval, vagy a könyvtárban. Olvasás közben elszállhatott a képzelet legszínesebb egeibe, nem béklyózta meg az a valóság, hogy a lelke csapdába esett egy nyomorult lényben, amelyet húsból és csontból raktak össze, mint egyébként mindnyájunkat.

Charlie belépett a főfolyosóra, melyet autók oldalsó ablakaiból építettek. Olyan érzés volt, mintha egy hosszú, kanyargós akváriumban járna. A sokféle anyag ellenére, amelyekből készült, a mókusemberek városa különös szimmetriával dicsekedhetett, olyan egységes dizájnnal, amelyet Charlie megnyugtatónak talált, mert az ő méretére készült, ugyanakkor mégis nyugtalanította, mert annyira nem hasonlított egyetlen emberi lakhelyhez sem.

– Hahó, van itthon valaki?

Végigment az utcán, melyet régi számítógép-monitorok szegélyeztek, mindegyikből kibelezték az elektronikát, és szövetdarabokból készített fészkeket helyeztek el bennük.

Sehol senki. A város mérete megháromszorozódott, amióta itt lent járt; talált nyitott, közös tereket, de olyanokat is, amelyek nyilvánvalóan privát szférául szolgáltak. A mókusemberek nem párzottak, mivel nem volt köztük kettő egyforma, nem készült kettő ugyanolyan részekből, de párba rendeződtek, találtak egymásban valamit, amit Charlie nem látott. A méretükön kívül – amelyet Audrey teljesen véletlenszerűen választott, amikor jelmeztervezőnek készült, jóval azelőtt, hogy Tibetbe ment volna, és bonyolult kosztümöket akart tervezni és varrni úgy, hogy megússza az embermodellekkel járó anyagköltséget – az egyetlen közös az volt, hogy mindegyikben emberi lélek lakott. Az első mókusemberek lényegében csak életre kelt szabásminták voltak. Később aztán Audrey a kínai negyed boltjait járta állati testrészekért, próbálta mindegyiket egyedivé tenni, más-más végtagokat választott, kísérletezett, előbb friss húst használt, később füstöltet, a protein miatt, amelyből a lélek egyedi élőlényt formál.

– Az univerzum mindig a rendet keresi – mondta akkor Audrey. – A mókusemberek erre a legjobb példa.

– Ja, meg a fekete mágiára és a nekromanciára.

Audrey megpöckölte Charlie hatalmas hímtagjának végét a villájával, amit Charlie nem tartott túl buddhistás cselekedetnek. Ezt meg is mondta.

– A buddhista szerzetesek találták ki a kung fut, Charlie. Ne szórakozz velünk.

– Hé, Bob! – kiáltott most a folyosón Charlie. – Charlie vagyok, beszélnem kell veletek.

Nem kellett azonosítania magát, hiszen csak ő és Bob kaptak Audrey-tól hangszálakat. Charlie transzplantációja után Audrey megtudta, hogy a mókusemberekkel nem lelkeket mentett meg, hanem éppen hogy megakadályozta a karmikus folyamatot, ezért nem csinált többet.

A monitorutcából vagy fél tucat járat ágazott el, mindegyik más anyagból. Charlie bebújt abba, amelyik egy műanyag csőnek tűnt, és végigcsoszogott rajta, ide-oda csalinkázott, míg végül hangokat hallott a vége felől. Hangokat?

A járat végéhez közeledve lassított, és belesett a széles kamrába, ahová torkollott. A mókusemberek itt egy amfiteátrumot vájtak ki olyan három méterrel a talajszint alatt, nagyobbat, mint a nappali odafent. Mókusemberek nagy csoportját látta, egy dobogót vettek körül, amely mintha régi pergődobból készült volna. Hogy tudták észrevétlen lehozni ezt a rengeteg holmit?

Bob állt a pergődobon a vörös alabárdos egyenruhájában, és úgy tartotta feje fölé a hatalmas kanálvilláját, mintha Mózes botja lenne.

– Hozzátok Theeb fejét! – kiáltotta.

– Hozzátok Theeb fejét. Hozzátok Theeb fejét. Hozzátok Theeb fejét – kántálták a mókusemberek.

Egy másik járatból egy iguánafejű alak bukkant elő, háromszögletű kalapban, és egy mókuslány rózsaszín báli ruhában, akik egy ezüsttálcát cipelek. Egy cirmos macska durván levágott feje volt rajta.

– Hozzátok Theeb fejét – kántálták.

Charlie visszatolatott. Hogy lehet, hogy kántálnak? Jó, páran még mindig cserregtek, morogtak, sziszegtek, ahogy rég, de néhányan kántáltak. Volt hangjuk.

Leguggolt és addig hátrált, amíg az amfiteátrumból már nem láthatták, akkor megfordult és kimenekült a tornác alatti városból.