21
VILLARREAL MEGGYILKOLÁSA

Mike Sullivan fél kézzel lógott az egyik függőleges sodronyról.

– Nézd, pehelykönnyű vagyok. Alig fúj a szél, és vízszintesen lebegek.

– Még a pehelynél is könnyebb vagy, szerelmem. Engedd el, és nem esel le, és a híd azt sem engedi, hogy elsodródj.

– Az elengedéssel még várok kicsit.

– Már nem kell félned. És a hídhoz vagy kötve, épp úgy, ahogy korábban magához vonzott.

– Te miben is haltál meg, diftériában? Ha rögtön utána megkínáltalak volna egy nagy pohár gőzölgő diftériával, mit éreztél volna?

– Most már pohárban adják? Az én időmben láthatatlan volt.

– A te idődben a talicska még csak talicska volt, édes Conchitám.

Concepción az óceán felőli korláton pihent. A hídnak azt a gyalogjáróját többnyire lezárták, a gyalogos- és kerékpárforgalmat az öböl felőli oldalra terelték. Nem mintha számított volna. Az emberek simán átmentek volna rajta, és csak kis hűvösséget éreznek, ami viszont megszokott a hídon.

– Valaki beszélni akar veled, szerelmem.

– Megint? Nem értem, minek akarnak beszélni velem? – Már több tucat szellem beszélt Mike-kal, mind más történetet meséltek: egy nő, aki az 1989-es földrengéskor egy szekrényben rekedt egy gondnokkal, és nem adott neki a Pepsijéből; egy férfi, aki azt képzelte, hogy egy óriás mókus üldözi a John Muir-erdőben. Csak annyi volt közös a történetekben, hogy mindben akadt valami megoldatlan, valami levonatlan tanulság, valami szomorú.

– Nem tudom, miért, mint ahogy azt sem, miért kellett kétszáz évet várnom rád, de biztosan megvan az oka. Hiszem, hogy megvan.

– Hiszed? De az a sok év apácaként… téged felkészített erre?

– Erre? Nem. Az igazi hit nem vár jutalmat, önmaga jutalma. Csak azért dolgoztam, csak azért imádkoztam, hogy megbocsáttassék az önzőségem, a gyengeségem, amiért nem szerettem úgy Istent, ahogyan téged. Az apácaként töltött idő a nélküled töltött évszázadok kárhozatára készített fel, amit megérdemeltem. Erre az örömre itt veled nem voltam felkészülve.

Mike leült mellé a járdára, és átölelte; Concepción viszonozta, és egyetlen pillanat alatt egy lény lettek, a harmadik szellem csak a fehér gardéniát látta, amely Concepción hajában izzott.

– Itt kell beszélnem vele? – kérdezte a harmadik szellem.

Mike és Concepción szétváltak, akár egy fénylő amőba, és a járdán álltak.

– Én sodródom kicsit, szerelmem – mondta Concepción. – Viszlát, uram.

A harmadik szellem, aki baseballmezt viselt, megbillentette a sapkáját.

– Ha megkérdezi valakitől, mit jelent ma a „talicska”, egyhamar nem csinálják… akármit is csináltak az előbb – mondta a szellem Mike-nak, miután Concepción elment.

– Hallotta?

– Aha. Rá akar gyújtani?

– Nem, kösz. Mióta hallgatott bennünket?

– Egy ideje. Itt kevesekkel lehet beszélgetni, mint talán tudja. A legtöbben csak lézengenek.

– Igen.

– Különben is látni akartam, mi történik, amikor a szellemek begerjednek. Még sosem láttam.

– Mióta van a hídon?

– Nem olyan rég, tíz éve, talán tizenöt. Nehéz megmondani. Az idő elég fura, nem?

– Tudja, hogy miért van itt?

– Megátkoztak – mondta a játékos. – Jóval azelőtt, hogy elkaptam az utolsó labdát.

– Tényleg? Mesélje el.

– Szereti a baseballt?

– Néha nézem.

– Hallott Skipper Nelsonról, a Giants beállósáról?

– Nem, sajnálom.

– Akkor kezdem az elején – mondta Skipper.

A madár miatt gondoltam, hogy megátkoztak, de most, hogy belegondolok, inkább Villarreal tervezett meggyilkolása miatt lehetett. Villarreallal még a Kis ligában találkoztam, a madár előtt, szóval sanszosabb, hogy miatta. Sanszosabb.

A Giants rögtön gimi után leszerződtetett, és elküldött egy Kis ligás csapathoz Richmondba, a Repülő Mókusokhoz, innen kaptam a becenevemet is, a Mókust, mert úgy elkaptam a labdát, mint mókus a mogyorót, ezt mondta a kommentátor, és rajtam maradt. Lehetett volna rosszabb is. Mehettem volna az Ágyék Hangyákhoz is, és akkor egész karrierem alatt azt a nevet kellett volna elviselnem. Villarrealt egy évvel utánam hozták a dominikai ligából a Chattanooga Lookoutshoz, amelyik a Dodgers kis csapata, elkapójátékos volt, kétkezes, .325-öt ütött a dominikai ligában, olyan volt a karja neki, mint az ágyú. Korán leigazolták, egyből tudni lehetett, hogy nem lesz sokáig azon a poszton, a negyvenyardos futását napórával lehetett mérni, a Dodgers le akarta venni róla a terhet, hogy kicsit gyorsabb legyen a bázisokon.

Amikor először láttam, egy Markley nevű balkezesnek fogott, sokat látni ilyet a Kis ligában – ijesztő, százhatvan kilométeres labdát dob, olyat, mint a lézersugár –, tudod, a labda a térdedhez jön középre, aztán nyolc dobás után minden tele lesz bőrcafatokkal, szóval ha meg tudod úszni, hogy labda nagyságú égő lyukat üssön a testeden, akkor mázlid van és sétálhatsz. Az első dobás nem volt jó, a fickó előttem akkora luftot ütött, hogy éreztem az ütő huzatát a lelátón. De nem aggódtam, éreztem, hogy mi lesz. Adottság. Elindultam a helyemre, de mielőtt odaértem volna, Villarreal rákezdte:

– Hogy ityeg? Örvendek! Nős vagy? Vannak gyerekeid? Anyukád hogy van? Milyen volt a buszozás? A Travelodge-ban szálltok meg? Milyen a szoba? Van minihűtő? – És csak mondta és mondta, főleg kérdezett, de vagy tizenöt kibaszott évig, csak én akkor még nem tudtam. Biztos voltam benne, hogy ki tudom ütni Markley-t, mielőtt szétcincálna, csak hagynom kell egyet dobni, hogy felmérjem, de közben egyfolytában Villarrealt hallgattam, és mellé ütöttem. Így kezdődött…

Szerencsére az első pont egy bemutatómeccs volt, nem játszottunk többet a Chattanooga ellen. Aztán a rákövetkező évben felvittek a nagyokhoz, amikor a Giants kezdő beállósának a térdét elvitte egy becsúszó bázisfutó. Akkor már elterjedt rólam, hogy gyorsan fordulok, és akármilyen kicsi az esélye, hogy egy szezonban kétszer megtörténjen, ha egy klub elveszít egy kezdőt valamilyen sérülés miatt, el akarták kerülni, hogy megismétlődjön, úgyhogy Fresnóban nekem biccentettek, nem a beállósnak, akinek jobb volt az ütésátlaga, viszont néha lúdtalpas.

Még abban a szezonban Villarrealt áthívta a Dodgers csereelkapónak, mert a kezdő túl sok labdát kapott a fejére, és elég bambatök lett. Akkoriban, még az agyrázkódás-szabályok előtt, ha el tudtál számolni tízig, és képes voltál megkülönböztetni a bal kezedet a jobbtól, simán játszhattál, pedig ha őszinte akarok lenni, ismertem pár játékost, aki nem ment volna át ezen a teszten, ha nem vágják fejbe, de ott volt nekik Villarreal, aki a Kis ligában .300-as feletti átlagot ütött és sok hazafutást, úgyhogy evidens volt, hogy felhozzák, pedig olyan alakja volt, mint egy terhes postaládának.

Szóval végül a Dodgers ellen kaptam az első lehetőséget. A kilencedik játékrész vége volt, kettő-kettő. Az egyik belső védő, aki előttem a beállós, a balkezes Manny Ignacio háromszor hibázott és kiesett, és volt egy jó balkezes dobójuk, szóval egy jobbos kellett oda. A Candlestick Parkban játszottunk, kint egy félszigeten a San Francisco-öbölben, tudja, általában százhúsz kilométeres a szél, de nem is ez a gond, én ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy minden játék kilencedik inningjében megjönnek a sirályok a nézőtéren lepotyogtatott sült krumplira meg hot-dog kiflire, de olyan pontosan ám, mintha olvasnának az ember gondolataiban vagy az eredményjelző tábláról.

Szóval a második bázison elég gyors emberünk volt, én jövök, és ki az elkapó?, hát Chava Villarreal. A Chava a Salvador rövidítése, ami pont annyira logikus, mint egy Villarreal nevű fickó, aki akkor sem tudná kiejteni a V betűt, ha beültetnék egy Volvóba és elvinnék Visaliába Valentin-napon. És kezdte: – Hé, öreg, jó, hogy újra látlak. Hogy vagy? Megnősültél? Van gyerek? Hogy van anyád? Szereted San Franciscót? Voltál a Missionben? – És csak mondta és mondta, ráadásul a dobó mögött lecsapó sirályok mellett csoda lett volna, ha egyáltalán látom a labdát, nemhogy eltalálom.

Ő meg: – Szereted a karibi kaját? Ha Los Angelesben jársz, megmutatom a városban a legjobb sült banánt.

És a dobó labdája úgy mozgott, akár egy luftballon, az idő lelassult, Villarreal egy szúnyog volt, amely egy másik városban zümmög, én meg lecsaptam a rohadék labdára, egész testtel lendítettem, a lábujjamtól a csípőn át az ujjbegyemig, úgy csattan, hogy abban benne van a hazafutás ígérete, én érzem, a tömeg meg hallja, felpattannak, hazafutás lesz, nem magas labda volt, a pálya felett süvített, csakhogy mielőtt kiért volna a belső mezőről, tollak robbantak, de szó szerint robbantak, még ki sem értem az ütődobozból, amikor egy körkörös tollvihar jelent meg a második bázisfutó feje felett, a madár ernyedten lepottyan, a labda is lepottyan, a második bázisfutó a fejét rázza, mint akinek víz ment a fülébe, mert a lelki szemei előtt már ő is messze kint látta a labdát, mint mindenki, de most a lábánál hevert, felvette és egyből kidobott vele engem. A végén nyertünk, de az első nagy meccsemen az első ütésemmel megöltem egy madarat. És nem is sirályt vagy galambot, de nem ám. Egy rohadt albatroszt. Vagy másfél méteres volt a szárnya. Az első ütésemmel a menők között egy pulykát lőttem ki az égen, és amikor a labda az első bázisfutó kesztyűjébe csattant, Villarrealt hallottam: – Ó, haver! Baszki! El se hiszem! Baszki!

Megátkoztak, de nem? Na, annyira azért nem, mert .260-at ütöttem abban az évadban, és bejutottunk a nemzeti liga döntőjébe, és a következő évben kezdő beállós voltam, csakhogy Villarreal meg a Dodgers kezdő elkapója, és abban az évadban tizenkilencszer játszottunk a nyomorékokkal. És minden meccsen, mind a tizenkilenc meccsen háromszor-négyszer, amikor kimentem ütni, az a dagadt fasz jött nekem, hogy: – Hogy ityeg? Jól vagy? Hallom, megnősültél. Van már gyerek? Anyukád hogy van? – És az albatrosz miatt, meg emiatt szinte szart sem értem a Dodgers ellen, százötvenet ütöttem, amikor bőven kétszáz felett kellett volna ellenük, és háromszáz felett mindenki más ellen.

A Giantsszel töltött harmadik évadban fej fej mellett voltunk a Dodgersszel, és a fickó, akit leváltottam Fresnóban, .375-öt ütött és még jól is védekezett, szóval úgy sejtettem, két-három rossz meccs, és kipotyogok a kezdőből, úgyhogy amikor másodszor játszottunk a Dodgers ellen, még ki sem mentem, már mondtam neki: – Villarreal, fogd be, bazmeg. Csak fogd be, amíg ütök, hallod?

Nem hallhatta, mert csak mondta-mondta, három labdán, négy hibás ütésen és egy lufton át: – Bocs, öreg, nem tudtam, hogy zavar. Ha azt akarod, hogy fogjam be, befogom. Profi vagyok, öreg. Egy ütőnek csend kell, én hallgatok. Csak érdekelt, hogy van anyukád.

Két Dodgers-meccsel később, amikor a harmadik labdám is ajándék volt a dobónak, mert harminc centivel mellé esett, megfordultam: – Fogd már be a pofádat, te faszszopó, vagy leverem!

A bíró magára vette. – Tűnés le. – Le akar küldeni. – Így nem beszélhet a pályán – mondja, pedig nem is kellett volna megindokolnia.

– Nem magának mondtam, hogy faszszopó, ennek a faszszopónak mondtam, hogy faszszopó. Őt kéne kiküldenie. Magát nem őrjíti meg? – kérdeztem. – Állandóan jár a pofája.

Vasárnapi forduló volt, sok gyerek kint a meccsen, a tévé országosan közvetítette, engem kisípoltak, de kiderült, hogy sokan tudnak szájról olvasni, úgyhogy a faszszopó – és most a bíróra értem – felfüggesztett két meccsre, és az a faszszopó Villarreal aznap nyerő hazafutást ütött ellenünk. Most már érti, mit akarok mondani, nem? Talán nem is az albatrosz volt. És minden baseballrajongó azt hitte, azért van fekete téglalap a szám előtt, mert még a nagy meccset sem tudom végigjátszani úgy, hogy ne nevezzek minden nagyit faszszopónak.

Minden rohadt meccsen egy bárcáshajszálra voltam attól, hogy az ütésnél torkon vágjam Villarrealt. Aztán jött az ősz, és lehetőségem nyílt rá. A második bázison voltam, amikor Joe Rollo ütött egyet a résbe középen, a fal felé. Rohantam, mint állat, és a középkülsősüknek jó volt a karja, de a harmadik bázisedzőnk intett nekem, én meg felnéztem és láttam, hogy Villarreal áll a lemezen, és a labda előbb fog odaérni, mint én. Egyetlen esélyem volt. Egyetlenegy. Hogy kilapítom Villarrealt, és felszabadítom a labdát. Négy évad frusztrációja repített. Ez nem egyszerű futás volt, hanem a nagy lehetőség. Lerúgom azt a kibaszott fejét. Úgy szétrobbantom, mint a labda az albatroszt. Az egész pálya tele lesz a faszszopó dominikai fejének a cafatjaival. Olyan öt lépésre lehettem, amikor nekirugaszkodtam. Úgy mentem, akár egy olimpiai aranyérmes rúdugró. Ezt nevezték el később Superman-siklásnak.

Igen, kövér faszfej volt, úgy futott, mint egy kád zsír, de gyors volt, és ahogy elrugaszkodtam, Villarrealnak volt esze lebukni, én meg elszálltam felette, hozzá sem értem, el a bíró mellett (a visszajátszáson látni, hogy a maszk alatt azt mondja: „Mi a faszom…?”), és a hazai bázis túloldalán értem le, úgy egy méterre. Villarreal megpördült és kiejtett, én meg még fel se fogtam, mi történt.

Amikor az első nagy meccseden megölsz egy rohadt albatroszt, azt gondolod, ja, ezt játsszák majd be, amikor valami jót csinálok. „Szép ütés, de nézzük meg, amikor megölt egy ritka tengeri madarat.” Pedig nem. Amikor megmutatod a világnak, hogy vagy olyan ügyes, hogy ne szaladj bele egy kövér dominikai faszba, aki elállja az utadat, akkor az a film bekerül az örök archívumba, és egy nap nem telik el az idők végezetéig, hogy neved említésekor meg ne mutatnák, ahogy a levegőben repülsz, aztán eltaknyolsz a porban, és olyan gyengéden ejtenek ki, mint ahogyan Jézus megfogja egy kisded vállát.

Rosszabb már nem lehet, mi? Ugye? Tizenkilencszer egy évadban. Rendes évadban. Huszonkétszer, ha számoljuk a tavaszi edzőmeccseket. Oda jutottam, hogy a Dodgers elleni meccsek előtt már egy héttel kiborultam. Hülye hibákat csináltam a pályán. A dokitól kértem bétablokkolót, hogy lelassítsam a szívemet, amikor L. A.-ben játszunk, de védőnek sem értem szart sem. Úgyhogy hoztak egy kölköt a helyemre kezdőnek. Csere lettem, akkor játszottam, amikor valaki lesérült vagy rossz kézzel kellett ütnie. Kivéve, ha a Dodgers ellen játszottunk, mert nem csak én láttam, hogy megátkoztak, elhiheti. Lehet még rosszabb? Ha dobó vagyok, és hagyom, hogy egy ütő rám hozza a frászt, akkor elmehetek Chevyt árulni Petalumába, mert az kurva isten, hogy nem leszek tévékommentátor, és nézem minden rohadt nap a Superman-klipet, és a csapat meg nem vesz fel madárgyilkos/faszszopózós fazont edzőnek vagy tehetségkutatónak, nem igaz? Úgyhogy megvolt a melóm, évenként hosszabbított szerződés, minimum pénz, ami nem rossz, csak éppen ott volt a gyerek meg ott volt a feleségem, aki azokkal a feleségekkel akart lógni, akiknek a férje nagy lét keresett, és úgy is költött meg öltözött. Lehetne rosszabb, mi?

Aztán a Giants kezdő elkapója lelőtt egy kokaindílert egy miami diszkóban, Villarreal szerződése meg lejárt a Dodgersnél, és az a hadováló fasz lett a kezdőnk. Mindennap, amikor csak bementem, hallgathattam: – Hogy ityeg? Hogy van a feleséged? A gyerek már nő, mi? Hogy van anyukád? – Tíz éve élt már az Államokban, és még mindig csak negyven angol szót tudott, azt variálta százféleképpen, hogy szétcsessze az agyamat.

– Anyám halott, Chava. Mint reggel. Húsz perc múlva is az lesz, amikor újból megkérdezed. Meghalt!

Nem halt meg. Anyám még mindig éldegél a floridai Jupiterben, hét miniatűr pudli társaságában, de nem ez a lényeg. A fickó kiakasztott.

– Jaj, sajnálom, öreg. Tehetek valamit? Nehéz lehet. Nem tudom, mit csinálnék, ha elveszíteném anyámat. Együtt érzek. Hogy van a feleséged?

Na, akkor döntöttem el, hogy megölöm a faszszopót. Nem azonnal, mert most, hogy nem a Dodgersnél játszott, az ütésátlagom emelkedett, és nem akartam elrontani. A kompromisszum mellett döntöttem: kirúgatom a csapatból, és közben tönkreteszem az életét.

Ekkoriban lett nagy hűhó a szteroidok körül a baseballban. Nálunk volt Barry Bonds, aki úgy ütött hazafutást, akár egy mozsárágyú, és akinek akkorára nőtt a feje, hogy a róla mintázott bólogatós reklám báb simán méretarányos volt. Oaklandben meg ott volt Mark McGwire, akinek az alkarja Popeyével vetekedett, és úgy beszélt, mint a lovak, José Cansecót meg egy oszlophoz láncolva tartották a pálya alatt, és nyers húst dobáltak neki a meccs előtt, szóval a liga kicsit érzékeny lett a dologra. Én kerültem a cuccot, mert már így is volt egy kis idegproblémám, amely miatt a feleségem „méregzsák”-nak hívott, és ezen a szteroid állítólag csak ront, de a liga elkezdte a szúrópróbaszerű ellenőrzést, és arra gondoltam, így meg tudok szabadulni Villarrealtól anélkül, hogy a teljesítményemre hatással lenne.

Közben a feleségem úgy rákapott a Yorkshire terrierek tenyésztésére, hogy az állatorvost feltüntethettem volna eltartottként az adóbevalláson, szóval egy marék VIP-jegyért cserébe a doki adott nekem állati szteroidot por alakban, amely elvileg íztelen, kivéve azt az enyhe kutyahere-zamatot, de gondoltam, Villarreal úgysem fogja érezni, mert állandóan karibi kaját zabál, amit szerintem fokhagymával, tűzzel és kutyaherével ízesítenek amúgy is. Szóval elkezdtem egy-egy kanál kutyahereport önteni Villarreal Gatorade-jébe a klubházban, és egy hét elteltével, amikor úgy saccoltam, hogy eléggé felgyűlt a szervezetében, hogy kimutathassa a vizeletteszt, de mielőtt még elkezdene ugatni és meghágni a bíró lábát, a feleségemmel felhívattam az anonim vonalat, hogy felnyomjam.

Na most, nehéz beadni a ligának, hogy valaki teljesítménynövelőt szed, amikor olyan lassú, hogy ha üt, a szurkolók kimennek vizelni, és még így is visszaérnek időben, de kiderült, hogy a feleségem született hazudozó. Abban a hitben éltem, hogy Villarreal bármelyik nap a százmeccses felfüggesztés poharába hugyozhat, de a szúrópróba előtti nap a baromállat luftot ütött, és eltörte a jobb keze horgas csontját, három hétre pihenőre került, amíg a csontot eltávolítják. (Merthogy kiderült, a horgas csont olyan, mint a mandula meg a vakbél meg az algebra, hogy igazából nincs rá szükséged, egy olyan korból maradt vissza, amikor még a fán éltünk, és nem volt számológépünk.)

Viszont így, hogy Villarreal egy hónapra eltűnt a képből, az ütésátlagom egyből felugrott huszonöttel, a vérnyomásom meg visszaesett hússzal, és védekezésben is voltak jó pillanataim. A feleségem megérezte, hogy itt a perc, rákezdte, hogy vegyünk egy házat vidéken nagyobb udvarral a kutyáinak, én meg olyan jó kedvemben voltam, hogy rábólintottam, és mire észbe kaptam, már ingázhattam be a pályára a Golden Gate-en át minden áldott nap.

Villarreal egy héttel azelőtt visszajött Arizonából a rehabról, hogy játszani kezdhetett volna, és egész nap a klubházban rohadt – Hogy vagy? Jól ütsz, öreg. Hogy van az asszony? Tetszik neki az új ház? –, ez ment hatezerszer egy nap, megint szarul ütöttem és védekeztem, és betojtam, hogy visszaküldenek a Kis ligába, ha a kretén Villarreal nem fogja be. De hogyan fogassam be vele?

A feleségem meg rágta a fülemet az új ház miatt, hogy a hátsó udvarban ott a sok növény, ami nem biztonságos a drágalátos kutyáinak, talán a gyereknek se, tüntessük el. Gyűszűvirág, azt mondja. Nagyon magas virág. Ránéztem a yorkie-kra, amelyek húsz-harminc centisek max, és a gyűszűvirágra, amelynek a méreg a virágjában van, az meg jó egy méterre nő a földtől, és mondtam neki, hogy majd a szabadnapomon megcsinálom.

– Digitálisz – mondta. – A virágjában van. Ha az egyik kicsim megeszi, szétrobban a kis szíve, és azt sem fogjuk tudni, mitől.

– Hogy? – kérdeztem. – Mi?

– Digitálisz. Szívgyógyszert csinálnak belőle. Ha gyenge a szíved…

Mégis nekiláttam a kertnek, mert hát azok a kis dögök annyi örömet szereztek neki, nehogy már szétrobbanjon valamelyik szíve a szörnyű virágtól. Kivágtam a szarokat, halomba hordtam, egy egész köteg lett, bevittem a garázsba, ahol a kutyák nem férnek hozzá, hogy kiszáradjon, és felelősen eltüntethessem.

A legközelebbi szabadnapomon az összes száraz virágot letéptem a száráról, összetörtem egy kávédarálóban, megtelt egy babakulacs a finom szemű porral, tényleg finom volt, alig lehetett érezni. Persze nem kóstoltam meg, de szaga semmi nem volt, alig vártam a legközelebbi meccset és a közös kaját. Izgatott voltam. Annyi port tömem a palackba, amennyit bírtam, és indultam a pályára. Ahogy kiértem a sausalitói dombok közül, és ráhajtottam a hídra, szinte túl izgatott voltam. Kapkodva vettem a levegőt, és szakadt rólam a verejték. Aztán elhomályosodott a látásom, és vibrált is, egy pillanatra szem elől tévesztettem az utat, átsodródtam a másik a sávba, azt hiszem.

Egy szembe jövő nyerges vontató akadályozta meg, hogy bárkinek is ártsak, de higgye el nekem, akármilyen biztonságosnak mondják is a Mercedest, nem bír ki egy nyolcvan kilométeres frontális ütközést egy nyergessel. A másik sofőrnek kutya baja sem lett.

Ja, és a digitálisz a bőrön keresztül is felszívódik, szóval tanácsos lett volna kesztyűt viselnem, amikor a port őröltem, de ki tudta?

Villarreal .335-öt ütött abban az évben, és kurvára nem fogta be egész idő alatt. Csak annak örülök, hogy a temetésemre nem ment el, mert addig szövegelt volna, hogy a fele társaság beszáll hozzám a koporsóba, csak hogy nyugta legyen.

– Szóval megátkoztak, ahogy mondtam. Mit gondol, a madár vagy a gyilkossági terv?

– Nem tudom – felelte Mike.

– Hisz a karmában? Mert ha van karma, akkor a gyilkosság lesz.

– Hihetőnek hangzik. De miért nekem mondja el?

– Nem tudja?

– Akkor nem kérdezném.

– Hát mert itt ragadtam. Nem tudok továbbmenni. Ennek nem lenne szabad így lennie. Persze azt nem tudom, hogy kéne lennie, de tutira nem így, hogy örökre itt ragadtam ezen a hídon egy rakás idióta szellemmel. Azt hittem, maga azért van itt, hogy elindítsa a dolgokat.

– És ezen hogy segítene az, hogy mesél egy idegesítő elkapóról?

– Gondolom, ebből kéne rájönnie. Olyan ez, mint ellopni a második bázist. A menedzser mondhatja, az edző jelezhet, az ütő tudhatja, de figyelni kell a dobót, az elkapót és az első bázisfutót, figyelni kell a jeleket, abból lehet tudni, hogy ez az a pillanat. Én az egyik jel vagyok, de lépni magának kell.

– Ez a legkevésbé hasznavehető hasonlat, amelyet valaha hallottam.

– Hát, nem magának kell a segítség, nem igaz?