3
VALAMI SOPHIE-RÓL

Sophie Asher hét éves volt. San Franciscóban élt Jane nénikéjével és Cassie nénikéjével, egy olyan épület második emeletén North Beachben, amely a függővasútra nézett. Sophie-nak sötét haja és kék szeme volt, mint az anyjának, túlfűtött képzelete, mint az apjának, noha már egyik szülője sem élt, ezért nevelték a nénikéi, meg a házban lakó két özvegyasszony, Mrs. Ling és Mrs. Korjev, meg két hatalmas véreb, Alvin és Mohammed, melyek egyszerűen csak megjelentek a szobájában, még totyogó korában. Sophie szeretett hercegnőnek öltözni, műanyag pónikkal játszani, Ropogós Sajtospufit enni és grandiózus kijelentéseket tenni az Alvilág feletti hatalmáról meg a Halál feletti uralmáról, és ezért is volt éppen büntiben a szobájában, miközben Jane néni a telefonba hadart a nagyszobában.

Sophie időről időre kidugta fejét az ajtón, ostobaságok újabb sortüzét ontva kifelé, mert ő a Luminatus, a fenébe is, az övé az utolsó szó.

– Én vagyok a Halál, világok pusztítója! – kiáltotta, bár szenvedélyességét némileg csökkentette, amikor a lófarkát összefogó rózsaszín szalag beakadt az ajtóba, ahogy visszakapta a fejét.

– Hát, ezzel kell boldogulnunk – mondta Jane a telefonba. – Nem lehet bírni vele. – Jane magas és szögletes teremtés volt, rövid platinaszőke haját különféle hihetetlen permutációkba formázva viselte a dühös tüskéktől a lágy hullámokig, melyek mindegyike ellenpontul szolgált a varratott férfiöltönynek, melyet akkor viselt, amikor a bankban dolgozott, és amelytől vagy veszedelmesen csinosnak, vagy ijesztően zavarodottnak látszott. Most éppen tyúklábmintás Savile Row tweedöltöny volt rajta, amelyet Charlie-tól örökölt, meg óraláncos mellény és egy tizenkét centis sarkú vörös műbőr cipő, ugyanolyan árnyalatú, mint a csokornyakkendője. Lehetett volna egy időutazós baleset eredménye, amelyben Ki vagy, Doki?-elemek keveredtek egy robot sztriptíztáncoséival.

– Hét éves – védte a lányát Charlie. – Nem könnyű egy gyereknek, ha rájön, hogy ő a Halál. Harminchárom voltam, amikor azt hittem, én vagyok a Luminatus, és kicsit még mindig sokkos vagyok.

– Mesélj neki a Fogtündérről – mondta Cassie, Jane felesége. Mezítláb állt az étkezőpultnál jóganadrágban és hatalmas, olajzöld gyapjúpulóverben, vörös haja szabadon lógott a vállára – egy nyugodt hölgyemény, kamilla kísérő Jane vodka–szarkazmus italához.

– Csss – szólt rá Jane. Sophie nem tudta, hogy Jane az apjával beszél, mert halottnak hitte. Charlie akarta így.

– Nem jön ki más gyerekekkel – panaszkodott Jane. – Amióta ilyen mágikus lett, irreális elvárásai vannak más mágikus, öhm, személyekkel szemben. A minap kiesett egy foga…

– Jaj – mondta Charlie.

– Jaj – ismételte Bob, a többi mókusember pedig, akik úgy állták körül a telefont, mintha egy mesemondó tábortüze volna, különböző jajgatásszerű hangokat hallatott.

– Ja, aha, szóval a Fogtündér elfelejtett pénzt tenni Sophie párnája alá…

A „fogtündér” szóra Sophie kidugta fejét az ajtón. – Felpofozom azt a ribancot, és elveszem tőle az apróval teli zsákot! Velem aztán ne baszakodjon!

Jane rászögezte az ujját, amíg Sophie vissza nem vonult és be nem tette az ajtót.

– Hallottad? – szólt a telefonba.

– Ezt hol tanulta? – kérdezte Charlie. – A kisgyerekek nem beszélnek így.

– Sophie igen. Most kezdett így beszélni.

– Amikor éltem, még nem beszélt így. Valakitől tanulta.

– Á, szóval az nem gond, hogy hirtelen ő a megtestesült Halál anélkül, hogy akár egy Szezám utca epizódot látott volna a halálról, de egyet káromkodik, és minden az én hibám.

– Nem azt mondom, hogy…

– Jane hibája – szólt oda Cassie.

– Te áruló leszbi.

– Hallod? – kérdezte Cassie. – Faragatlan.

– Kurvára kifaragott vagyok, Cassie. Ki hord manapság készpénzt? Másnap ki akartam fizetni a lányt. Sophie-nak irreális elvárásai vannak.

– És mit akarsz tőlem? – kérdezte Charlie a telefonban. – Nem nevelhetem meg.

– Ez a lényeg: senki nem tudja megnevelni.

– Féltek a cicától? – kérdezte Charlie. Amikor Sophie még csak tanult beszélni, és ő egymás után vette neki a kisállatokat a hörcsögtől az aranyhalon át a madagaszkári bütykös csótányig, és pár nap alatt mind bekrepáltak, felfedezte, hogy ha Sophie egy élőlényre mutat és kimondja a „cica” szót, az élőlény megszűnik élő lenni. Először egy cicával történt meg a Washington Square Parkban, és sokként érte Charlie-t, de másodszor, pár perc múlva, amikor Sophie egy öregemberre mutatott és kimondta a rettegett c-betűs szót, az meg ott helyben összeesett, akkor, nos, probléma lett belőle.

– Igazság szerint nem tudom, hogy használja-e még a c-szót – vallotta be Jane. – Nem tudom, nem vesztette-e el az erejét.

– Ezt miért mondod?

Jane Cassie-re nézett támogatásért. A csinos, vörös hajú nő bólintott. – Mondd meg neki.

– A pokolfajzat vérebek eltűntek, Charlie – árulta el Jane. – Tegnap reggel arra ébredtünk, hogy nincsenek sehol. Az ajtó zárva volt, minden a helyén, de ők sehol.

– Szóval senki nem védelmezi Sophie-t?

– Azért nem senki. Cassie és én védelmezzük. Én elég kemény tudok lenni, Cassie meg ismeri a retardáltak karatéját.

– Tai chinak hívják – méltatlankodott Cassie.

– Az nem harcművészet – mondta Charlie.

– Mondtam neki én is – felelte Cassie.

– Keressétek meg a kutyulikat! És ki kell deríteni, hogy Sophie ereje megvan-e még. Talán meg tudja védeni magát. A Morrigant gyorsan lerendezte. – Annak idején Charlie egy hatalmas föld alatti barlangba kergette a hollóhajú nőket, amely San Francisco alatt nyílt meg, és éppen harcba bocsátkozott velük, amikor megérkezett a kis Sophie Alvin és Mohammed társaságában, és kábé egy legyintéssel elporlasztotta őket. Bár Charlie-t már nem tudta megmenteni a Morrigan mérgétől.

– Hát nem cicázhat akárkivel – mondta Jane. – Ez kábé az egyetlen, amit rendesen megtanítottál neki.

– Nem igaz – szót közbe Cassie. – A szalvétát az ölébe teríti, és mindig mondja, hogy „kérem” meg „köszönöm”.

– Azért próbálkozzatok – kérte Charlie. – Kísérletezzetek.

– Mrs. Lingen? Mrs. Korjeven? A postáson?

– Nem, dehogy, nem emberen. Egy kísérleti állaton.

– Emlékeztetnélek, hogy a legtöbb barátod kísérleti állat.

– Hé! – méltatlankodott Bob.

– Nem rájuk gondoltam – Charlie. – Olyan állatra, amelynek nincs lelke.

– Honnan tudhatnám én azt? Csak rád kell nézni…

– Hát most nem tudsz.

– Ez a buddhizmus – mondta Audrey, aki a szoba sarkába húzódott, hogy a mókusemberek odaférjenek a telefon köré.

– Ez nem segít – jegyezte meg Jane.

– Keressétek meg a vérebeket – mondta Charlie. – Akármi van is Sophie-val, ők megvédik.

– És hogyan keressük meg őket? Tegyek ki szórólapokat a képükkel: Elveszett két kétszáz kilós, elpusztíthatatlan kutya. Alvin és Mohammed névre hallgatnak. Hm?

– Talán bejön.

– Te hogyan találtad őket?

– Találtam? El sem tudtam zavarni. Kekszet szórtam ki nekik a 90-es busz elé, hogy megszabaduljak tőlük. De Sophie-nak szüksége van rájuk.

– Az apjára van szüksége, Charlie. Hadd mondjam el neki, hogy élsz. Megértem, hogy nem akarod, hogy így lásson, de mondhatjuk neki azt is, hogy nem vagy a városban. A hangod nagyjából ugyanaz, kicsit karcosabb és nyikogósabb, de felismerhető.

– Nem, Jane. Csináljátok úgy, ahogy eddig. Klassz munkát végeztek.

– Kösz – szólt közbe Cassie. – Én mindig is bírtalak, Charlie. Kösz a bizalmat, hogy Sophie egyik mamája lehetek.

– Szívesen. Kitalálok valamit, csak beszélnem kell valakivel, aki többet tud nálam. Holnap hívlak.

– Holnap – mondta Jane. Bontotta a vonalat, és arra nézett fel, hogy Sophie bukkant elő a szobájából reménykedőn csillogó szemmel.

– Hallottam, hogy azt mondtátok, „Charlie”. Apu volt? Apuval beszéltetek?

Jane letérdelt és kitárta a karját. – Nem, édesem, apukád elment. Csak róla beszéltem valakivel. A kutyulikat akarjuk megkeresni.

– Ó – lépett nénikéje ölelő karjaiba Sophie. – Hiányzik apu.

– Tudom, szívem. – Jane a kislány fejére hajtotta az arcát, és aznap harmadszor szakadt meg a szíve érte. Kipislogta szeméből a könnyeket, és megcsókolta Sophie feje búbját. – De ha most megint elcsesztem a szemfestékemet, akkor újra bünti lesz.

– Gyere ide – guggolt le Cassie. – Gyere ide a kedves mamihoz. Eszünk egy kis fagyit.

A Három Ékkő Buddhista Központban Alabárdos Bob a néma telefonra nézett, majd Charlie-ra. – Kísérleti állat? Elég durva.

A mókusemberek bólogattak. Tényleg elég durva volt.

– Jane lelkileg nagyon sérült – vont vállat bocsánatkérés gyanánt Charlie.

Bob a többi mókusemberre nézett a miniatűr ruháikban és összevissza testrészeikkel. – A tornác alatt leszünk, ha kellünk. – Kiügetett az ebédlőből. A mókusemberek követték. Akinek volt ajka, lebiggyesztette.

Amikor az utolsó is kiment, Charlie Audrey-ra nézett.

– Valami történik.

– Nyilván.

– A lányomnak szüksége van rám.

– Tudom.

– Meg kell találnunk a kutyáit.

– Tudom.

– De így nem láthat meg.

– Varrhatok neked másik ruhát.

– Nekem egy test kell.

– Féltem, hogy ezt mondod.

– Valami történik – ismételte Charlie. – Beszélnem kell valakivel, aki ebben a szakmában utazik.

Mike Sullivan tizenkét éve dolgozott festőként a Golden Gate hídon, amikor az első öngyilkossal találkozott.

– Lépjen hátra, vagy leugrok – mondta a gyerek.

Igazából nem volt már gyerek, annyi idős lehetett, mint Mike, olyan harmincas, de ahogyan a korlátba kapaszkodott, attól bizonytalannak tűnt, kevésbé felnőttnek. Ráadásul aranyszín pulóvert viselt, amely két számmal kisebb volt a kelleténél. Mintha a nagymamája öltöztette volna fel. Sötétben.

Mike korábban is volt már olyankor a hídon, amikor öngyilkosok ugrottak. Átlagban kéthetente egyszer. Látta – vagy ami még ijesztőbb volt, hallotta –, amikor a vízbe csapódtak, de általában az út szintjén történt, a gyalogoskorláton ugrottak át, nem innen fentről, az egyik toronyból. Mike most először találkozott eggyel szemtől szembe, és próbálta felidézni, mit tanítottak nekik erről a szemináriumon.

– Várjon, beszéljük meg – mondta.

– Nem akarom megbeszélni. Főleg nem magával. Maga micsoda, hídfestő?

– Az – felelte dacosan. Jó meló volt. Narancssárga, sokszor fázós, de jó.

– Nem akarok az életemről olyan fazonnal dumálni, aki narancssárgára fest egy hidat. Aki állandóan ezt csinálja, újra meg újra. Mit mondhat nekem maga, amivel reményt adna? Itt kéne állnia a korláton kívül velem együtt.

– Jól van. Akkor hívja fel az egyik segélyvonalat.

– Nincs telefonom.

Ki megy el otthonról telefon nélkül? Ez a fickó totál lúzer. Ha közelebb tudna kerülni, elkaphatná. Visszahúzhatná. Mike leakasztotta a bal oldali biztonsági kötelet, átkapcsolta a felső gerendára, majd ugyanezt csinálta a jobbal is. Két biztonsági kötéllel dolgoztak, hogy az egyik mindig a hídhoz legyen kapcsolva, a végükön rozsdamentes acélkarabinerek. Már csak pár lépésre volt a torony tetejétől. Fel tud menni a kábelen, és elkapja a béna pulóveres fickót. Az egyik munkatársa egyszer átnyúlt a gyalogoskorláton és elkapott egy ugrót, a gallérjánál fogva visszahúzta a biztonságos részre. A Parkrendészet kitüntette érte.

– Használhatja az én mobilomat. – Mike megpaskolta az övére akasztott mobiltartót.

– Ne nyúljon a rádióhoz! – figyelmeztette a pulóveres.

A karbantartók kapcsolattartásra használták a rádiót, és Mike-nak jelentenie kellett volna az ugrót, mielőtt megszólítja, de szinte robotpilótával jött fel a kábelen, nem nézett szét, csak akkor vette észre a srácot, amikor már majdnem felért.

– Nem, ez csak a mobil. – Mike lehúzta a bőr munkáskesztyűt, és kivette a mobilt a vászontokból. – Nézze, meg is van a szám. – Nagyon remélte, hogy megvan. A főnökük mindenki telefonjába beíratta az öngyilkos segélyvonal számát egyik reggel, műszak előtt, de az már két éve volt. Mike azt se tudta, megvan-e még.

Megvolt. Megnyomta a tárcsázást. – Tartson ki, haver, csak tartson ki.

– Maradjon ott! – A pulóveres fél kézzel elengedte a korlátot, és kihajolt.

Vagy száz méterrel lejjebb gyalogosok nézték az öblöt, sétáltak, mutogattak, fényképeztek. Az alatt úgy száz méterrel egy teherhajó haladt el a híd alatt, akkora, mint két focipálya.

– Várjon! – mondta Mike.

– Mért?

– Mert… ööö… mert fájdalmas. Ezt nem mondják. A víz innen több mint kétszáz méter. Higgye el nekem, én mindennap belegondolok. Kétszázhatvan kilométer per órával csapódik a vízbe, de nem feltétlen hal bele. Viszont megérzi. Pokolian fáj. Összetöri minden csontját a hideg vízben. Mármint nem tudom biztosan, de…

– Krízis segélyvonal. Lily vagyok. Hogy szólíthatom?

Mike felemelt ujjal jelezte a srácnak, hogy várjon egy pillanatot. – Mike vagyok. Bocs, az öngyilkos segélyvonalat akartam hívni.

– Ja, mi vagyunk, de nem szeretem azzal felvenni, mert nyomasztó. Mit tehetek önért?

– Nem magam miatt telefonálok, hanem egy ember miatt, aki segítségre szorul. Kint áll a Golden Gate-en.

– Az a specialitásom – mondta Lily. – Adja.

– Maradjon ott! – mondta az apró pulóveres. Egyik kezével megint elengedte a korlátot. Mike észrevette, hogy a srác keze kezd lilulni. Szép idő volt, de itt fent a szélben azért hideg, az acélkorlátot fogva pláne. A brigádban mind viseltek aláöltözőt az overall alatt, és kesztyűt, még a legmelegebb napon is.

– Hogy hívják? – kérdezte Lily.

– Hogy hívják? – kérdezte Mike a pulóverest.

– Geoff. G-vel.

– Geoff. G-vel – közvetített Mike.

– Mondja meg neki, hogy nem kell külön kiemelni a G-t.

– Azt mondja, nem kell külön kiemelni a G-t.

– De igen, kell. Kell. Kell – mondta Geoff, G-vel.

– A G fontos neki – közölte Mike Lilyvel.

– Cuki?

– Tessék?

– Hogy néz ki a fazon? Cuki?

– Nem tudom. Egy fazon. Le akar ugrani a hídról.

– Írja le a külsejét.

– Nem is tudom. Olyan harmincas. Szemüveges. Barna hajú.

– Ápolt?

Mike megnézte. – Az. Ránézésre.

– Jó pasasnak tűnik.

– Azt mondja, maga jó pasasnak tűnik – adta tovább Geoffnek.

– Mondja meg neki – folytatta Lily –, hogy ha lejön, összejöhetünk, dumálhatunk a problémáiról, és leszopom.

– Komolyan?

– Az a lényeg, hogy átsegítsük a válságon, Mike. Hogy lecsaljuk a hídról.

– Oké. – Mike Geoffhoz fordult. – Szóval Geoff, Lily azt mondja, ha lemegy, maguk ketten összejöhetnek és dumálhatnak a problémáiról.

– Eleget dumáltam – mondta Geoff.

– Mondja meg neki a végét is – utasította Lily Mike-ot. – A második rész általában bejön.

– Azt is mondja, hogy leszopja magát.

– Mi? – kérdezte Geoff.

– Nem ismétlem meg – közölte Mike Lilyvel.

– Mondja meg neki, hogy szép vagyok.

– Komolyan?

– Ja, maga faszporonty, komolyan. Hogy a picsába nem érti, mit akarok?

– Kihangosítom, mondja meg neki maga.

– Neeeeeeeeeem – jajgatott Geoff. Felemelte a szabad kezét, és kijjebb dőlt.

– Szép csaj – győzködte Mike.

– Többet nem – mondta Geoff. – Soha többet. – Azzal ellökte magát. Nem sikoltott. Csak a szél fütyült.

– Bassza meg. – Mike lenézett, majd elkapta a tekintetét. Nem akarta látni a becsapódást. Előre borzongott a hangtól. Úgy hangzott, mint egy távoli puskalövés.

– Mike? – kérdezte Lily.

Lélegzethez jutott. Fülében dübörgött a vér, lentről kiáltozást hallott. A rádió kék kódot mutatott, jelezve a brigádnak, hogy mindenki maradjon bekapcsolva a helyén, amíg a hídkapitány fel nem méri a helyzetet.

– Leugrott – mondta Mike a mobilba.

– Picsába – mondta Lily. – Ezért maga a felelős, Mike, nem én. Ha odaadta volna neki a mobilt…

– Nem vette volna el. Nem tudtam közel menni hozzá.

– Akkor rá kellett volna vennie, hogy ő hívjon fel.

– Nem volt telefonja.

– Milyen lúzer már, akinél nincs telefon?

– Ja, én is erre gondoltam.

– Hát, ez van, mit lehet tenni – foglalta össze Lily. – Az ember úgyis elveszít párat. Csinálom már ezt egy ideje, de még a legjobb trükkök mellett is mindig lesz, aki megy a levesbe.

– Kösz – mondta Mike.

– Maga jó fejnek hangzik. Szingli?

– Öhm, mondjuk.

– Én is. Heteró?

– Ühüm.

– Nézze, megvan a száma. Felhívhatom?

Mike még mindig remegett Geoff ugrásától. – Persze.

– Sms-ben átküldöm a számomat. Bármikor hívhat.

– Oké.

– De a szopás nem átruházható, Mike. Az szigorúan válságoldó módszer.

– Érthető.

– De nincs kizárva – mondta Lily.

– Oké. És mit csinál, ha nő hívja?

– Együttérzek. Seperc alatt elérek nulláról a nyomorig.

– Aha.

– Tudok dolgokat, Mike. Mindenféle dolgokat. Rettenetes, sötét, felkavaró dolgokat.

– Azt hiszem, be kell ezt jelentenem.

– Oké, hívjon. Viszhall – mondta Lily.

– Viszhall – mondta Mike.

Visszadugta a telefont a tokba, majd felment a torony tetejére, ráakasztotta a biztosítókötelet a felső kábelekre, aztán leült, levette a sisakot, beletúrt a hajába, mintha kifésülhetné belőle a reggel különösségét. Felnézett a repülőket figyelmeztető hatalmas lámpára, amely narancssárga acélketrecben világított három méterrel a feje felett, a híd legtetején, és látta, hogy mögötte elsötétedik az ég, ahogy a látótere hirtelen összeszűkült. Már majdnem elájult, amikor az acélketrec oldalából egy női felsőtest bukkant elő, mintha ablak nyílt volna rajta, és azon hajolna ki. Csakhogy ott nem volt ablak. Magából a fémből nyúlt ki a női törzs, akár egy hajó orrszobra, fehér csipkeruhában, sötét haja hátrakötve, a füle mögött valami fehér virág.

– Végre egyedül van – mondta a nő. Sugárzón elmosolyodott. – Szükségünk van a segítségére.

Mike felállt és nekihátrált a korlátnak. Próbálta visszatartani a sikolyt. A torkából nyöszörgás tört elő.