2
ÁLLÍTÓLAGOS KIMÚLÁSOM

– Az nem elég, hogy egyszer megkefélsz egy szerzetest, aztán egész életedben ezzel hencegsz fűnek-fának – jelentette ki Charlie.

– Hát, fűnek-fának biztos nem – jegyezte meg Audrey. Harmincöt éves volt, sápadt és csinos, mogyoróbarna haját oldalra fésülte, hosszú és inas végtagjai azt a benyomást keltették, hogy sokat jógázik. Sokat is jógázott. – Ki sem lépsz a házból.

Szerette Charlie-t, de az együtt töltött egy év alatt a férfi megváltozott.

Audrey egy keleti szőnyegen ült a hatalmas viktoriánus ház egykori ebédlőjében, amely most a Három Ékkő Buddhista Központnak adott otthont. Charlie a közelben ácsorgott.

– Pont ezt mondom. Így nem mehetünk el sehová. Igazi életet akarok, csinálni valamit.

– Már csináltál valamit. Megmentetted a világot. Legyőzted a sötétség erőit. Győztes vagy.

– Nem érzem magam győztesnek. Harmincöt centi magas vagyok, és járás közben a földön vonszolom a fütykösömet.

– Bocs, vészhelyzet volt. – Audrey leszegte a fejét, és a térdét felhúzta az álláig, hogy elrejtse az arcát. Charlie bizony megváltozott. Amikor megismerte, édes, jóképű özvegyember volt, egy sovány pasas, aki turkálóban vásárolt öltönyt viselt és kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan nevelje fel egymaga a hatéves lányát egy igencsak bizarr világban. Most térdig ért, krokodilfeje meg kacsalába volt, és lila szatén varázslóköntöst viselt, amely alatt a huszonöt centis hímdorongja lógott.

– Semmi gond, aranyos gondolat volt.

– Azt hittem, tetszeni fog – védekezett Audrey.

– Tudom, és tényleg megmentetted az életemet. Nem akarok hálátlan lenni. – Charlie próbált megnyugtatóan mosolyogni, de hetvennyolc hegyes foga és üveges fekete szeme némiképp rontotta a hatást. Nagyon hiányolta például a szemöldökét, hogy ilyenkor barátságosan felvonhassa. Nyúlt, hogy megpaskolja a nő karját, ám a raptorkarmok, amelyeket kéz helyett kapott, bökték Audrey-t, aki elhúzódott. – Nagyon szép fütykös – tette hozzá gyorsan Charlie –, csak ebben a formában nem valami hasznos. Más körülmények között mindketten élveznénk.

– Tehetségtelen dzsinnek érzem magam.

– Ne cukkolj, Audrey, elég nehéz anélkül is, hogy dzsinnöltözékben képzelnélek el.

Egyszer szeretkeztek, vagyis párszor, az azt megelőző éjszakán, hogy Charlie meghalt, de miután Audrey feltámasztotta a lelkét ebben a testben, melyet pótalkatrészekből és löncshúsból készített, megegyeztek, hogy tartózkodnak a szextől, mert bizarr lenne, és mert Charlie elvesztette az eszméletét, ahányszor erekciója lett. De főleg, mert bizarr lenne.

– Nem, úgy értem, hogy kívántál valamit, és én teljesítettem, de elfelejtetted pontosítani a részleteket, ezért csalódnod kellett.

– Mikor kívántam ezt? – mutatott Charlie a lőcsére, amely előbújt a köntöséből, és a szőnyegre puffant.

– Amikor haldokoltál, deliráltál. Nem kifejezetten kérted, de beszéltél arról, hogy mit sajnálsz az életben, főleg olyan nőkről, akikkel nem feküdtél le. Szóval gondoltam…

– Megmérgeztek – emlékeztette Charlie. – Haldokoltam.

Amikor a San Francisco alatti szennyvízcsatornákban harcolt három hollószerű kelta halálistennővel, akik a Morrigan nevet viselték, egyikük megkarmolta a mérgező karmával, amibe végül belehalt.

– Rögtönöznöm kellett – mentegetőzött Audrey. – Tizenkét év óta először szexeltem, talán túl nagy hangsúlyt fektettem a férfi ivarszervre. Túlkompenzáltam.

– Mint a hajaddal?

– Mi van a hajammal? – Audrey megsimogatta a haját, amely Hokuszai hullámát utánozta a híres fametszetről, és még egy avantgárd párizsi divatbemutató kifutóján is jobban mutatott volna, mint bárhol San Franciscóban, pláne egy buddhista központban.

– Nincs vele semmi – szívta vissza Charlie. Hogyan követhette el azt a hibát, hogy a hajáról beszél? Bétahím volt, és ösztönösen tudta, hogy nem nyerhet, ha egy nő hajáról beszél. Akárhol térsz rá erre az ösvényre, mindenképpen csapdába esel. Néha úgy gondolta, talán kihagyott egy-két mentális lépést a folyamatból, miközben a lelke ebbe a testbe került, még ha pillanatokkal a halála után történt is. – Imádom a hajadat – próbálta menteni a menthetőt. – De te mondtad, hogy túlkompenzáltál, amiért a Tibetben töltött tizenkét év alatt végig kopaszra nyírtad a fejed.

– Lehetséges. – Audrey tisztában volt vele, hogy nem lovagolhat ezen. Egyrészt buddhista szerzetes lévén a hiúság és a hajról való rinyálás határozott visszaesés a spirituális fejlődésben, plusz csapdába ejtette a szeretett férfit egy parányi testben, amelyet állati testrészekből meg egy jókora pulykasonkából tákolt össze, és ezért felelősnek érezte magát. Nem először folytatták le ezt a beszélgetést, és nem tudta rávenni magát, hogy a leszólt frizura kung-fuval meneküljön a sarokból. Sóhajtott. – Nem tudom, hogyan tegyelek át rendes testbe, Charlie.

Hát, tessék az igazság, leterítve a szőnyegre, pont olyan ernyedten és hasztalanul, mint a… szóval mint az.

Charlie álla (amely jó széles volt) leesett. Audrey eddig mindig azt mondta, hogy bonyolult, hogy nehéz, de most…

– Amikor elkezdtem lélekedényeket venni tőled meg a többi halálkereskedőtől, és a lelkeket áttenni a mókusemberekbe, nem tudtam, hogyan kell. Mármint ismertem a szertartást, de semmi nem garantálta, hogy sikerülni fog, mégis sikerült. Szóval, talán most is kitalálok valamit.

Audrey egy pillanatig sem hitte, hogy ki tud találni valamit. A lelkeket az edényekből általa készített húsbabákba helyezte át, amihez az erőszakos kivetítés p’howáját használta, és úgy gondolta, megmenti őket. És használta a halhatatlanság p’howáját hat halálosan beteg öreg hölgyön is, úgy gondolva, hogy megmenti az életüket, pedig csak lassította a halálukat. Buddhista szerzetes volt, aki megkapta a tibeti halottaskönyv elveszett tekercseit, olyasmire képes, amire senki a Földön, de arra nem, amit Charlie akart tőle.

– A test a probléma, igaz? – kérdezte Charlie.

– Mondjuk. Úgy értem, tudjuk, hogy vannak, akik lélek nélkül járnak-kelnek, és hogy egy lélekedény végül megtalálja őket, vagyis ők találják meg azt, de mi történik a személyiségükkel, ha a lelkedet belekényszerítjük valakibe, és aztán találkozik az ő lélekedényével?

– Valószínűleg semmi jó.

– Ja. Plusz amikor egy lélek edénybe kerül, elveszíti a személyiségét: minél tovább van távol a testtől, annál inkább elveszíti, ami jó. Buddhistaként ezért tanuljuk, hogy el kell engednünk az egónkat ahhoz, hogy spirituálisan fel tudjunk emelkedni. Szóval mi lenne, ha a lelkedet olyasvalakibe tudnánk tenni, akinek nincs lelke, aki még nem találkozott a lélekedényével? Megsemmisülne a személyisége. Vagy a tiéd. Nem akarlak megint elveszíteni.

Charlie erre nem tudott mit mondani. Természetesen Audrey-nak igaza volt. A mókusemberek remek példái voltak azoknak a lelkeknek, akik nem emlékeznek a személyiségükre. Néhány kivételével, akiket Audrey akkor helyezett át, amikor a lélek még Friss volt a lélekedényben; mind csak fura kis húsbábok voltak. Saját kis várost építettek a tornác alatt.

– Telefon – mondta Bob húsbáb, ahogy belépett, és követte még tucatnyi mókusember, akkorák, mint Charlie. Bobot egy hiúzkoponya segítségével alkotta Audrey, és most olyan vörös alabárdosegyenruhát viselt, mint a londoni Tower őrei. Charlie-n kívül ő volt az egyetlen mókusember, aki tudott beszélni; a többiek csak sziszegtek, cuppogtak és mutogattak, de mindannyian elegáns kosztümöt viseltek, amelyet Audrey készített nekik.

Bob egy vezeték nélküli telefont adott át Audrey-nak, aki lenyomta a kihangosító gombot.

– Halló?

Egy kislányhang szólt bele: – Én vagyok a Halál, világok pusztítója!

Audrey Charlie-nak nyújtotta a telefont. – Téged keresnek.

Nick Cavuto felügyelő, aki tizenöt évig volt Rivera társa a testületnél, a sápadt és fekete kupac felett állt, amely Rivera antikváriumának padlóján hevert a pult mögött.

– Úgy fest, hogy megöltél egy boszorkányt. Pech. Ebédelünk?

Százkilencven centi volt, százharminc kiló, és büszkén játszotta a régimódi, kemény nyomozót: negyvenes évekbeli puhakalapot meg gyűrött öltönyt viselt, meggyújtatlan szivart rágcsált, és bokszert hordott a hátsó zsebében, melyet, legalábbis Rivera előtt, sosem használt. A Castróban, ahol élt, „Medve felügyelő”-nek hívták. Persze nem mondták a szemébe.

– Nem halt meg – mondta Rivera.

– Kár. Bíztam benne, hogy jönnek a mumpicok, és dalra fakadnak a boltodban.

– Nem halt meg.

– Pár versszakot azért elgajdolhatunk, ha akarod. Kezdem én. Szállj be ott, hogy „ha lapos a banya”.

– Nem halt meg.

– Mióta eszméletlen?

– Először húsz percig, aztán harminc percig, akkor hívtalak, aztán – Rivera az órájára nézett – tizenöt perce.

– Szóval magához tért, te meg sokkoltad? Többször is?

– Amíg ki nem találom, hogy mit csináljak.

– Hiányzik a meló, mi? – Cavuto hátratolta a kalapját, és fürkészőn nézett Riverára. – Tudod, szigorúan véve aktív tartalékos vagy, bármikor beülhetsz mellém, ha viszket a tenyered, hogy sokkolót használj. Ha mindenféle hippi bigén éled ki magad az antikváriumodban, az nem tesz jót az üzletnek. Te állod az ebédet.

Amikor együtt dolgoztak, Cavuto általában már a reggelinél elkezdett az ebédről beszélni.

– Ez nem egy átlagos hippi bige.

– Sejtem. A legtöbben összecsuklanak, aztán egyből felállnak. Jó sokáig kiütötte a sokkoló.

– Egyelőre ez a legjobb tulajdonsága – vont vállat Rivera.

– Ki kell találnod valamit, nem sokkolhatod folyamatosan. Már így is égett szagot érzek. Vagy ez Scotch?

– Tőzeg, azt hiszem. Ja, az. És nem a sokkolótól van, ilyen a szaga.

– Megbilincseljem? Bevigyem? Egy pszichiáter csak a szerkójáért bent tartja egy ideig.

– Szerintem természetfeletti lény – mondta Rivera. A halántékát dörgölte, hogy ne kelljen látnia Cavuto reakcióját.

– Mint az az állítólagos madárnő, akit állítólag kilencszer meglőttél, mielőtt állítólag óriási hollóvá alakult és állítólag elrepült a picsába? Olyan?

– Az meg akarta ölni Charlie Ashert.

– Azt mondtad, éppen kézimunkázott neki.

– Ez más.

– Nem kézimunkázott?

– Nem, másik lény. Ennek nincs karma, legalábbis nem látszik. Ez csak sikítozik.

– De te biztos vagy benne, hogy természetfeletti lény, mert…?

– Mert amikor sikít, a fejem megtelik haldokló emberek és más szörnyűségek képeivel. Természetfeletti lény.

– Te vagy természetfeletti lény, te tökfej – szólalt meg egy női hang a padlón. A nő felült.

Rivera és Cavuto hátraugrottak, utóbbi halk nyikkanással.

– Te is kis lélekgyűjtő vagy, igaz-e? Láthatatlanul osonsz. – A nő félrerázta a haját az arcából, mire egy gally repült a szőnyegre.

– Maga nem idevalósi, ugye? – kérdezte Cavuto, úgy téve, mintha az előbb nem nyikkant volna fel, mint egy ijedt kiskutya.

– ÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁ!

Még hátrább ugrottak, ahogy a nő felkászálódott. Cavuto megrázta a fejét, mintha a látását akarná kitisztítani.

– Látod? – mondta neki Rivera.

– Tudja igazolni magát, asszonyom? – kérdezte Cavuto.

– Én Bean Sidhe vagyok, te halandó melák pöcs! ÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁ!

– ZZZTT! – mondta a sokkoló.

A nő összezuhant, akár egy rakás rongy. Cavuto ugyanis felkapta a sokkolót, és ezúttal ő maga használta. Most visszaadta Riverának, majd letérdelt, levette övéről a bilincset, és a vékony csuklóra kattintotta.

– Hideg a bőre – jegyezte meg.

– Természetfeletti lény.

– Nyilván nem az egyetlen. – Levette a kalapját, hogy Rivera lássa a kérdőn felvont szemöldökét.

– Én nem vagyok természetfeletti.

– Nem ítélkezem. Nem vagyok olyan. Ez nyomasztó emlék. Tudom, mit éreztem, amikor váratlanul lebuktam.

– Hogy lehetett az váratlan? A melegfelvonuláson masíroztál a kék egyenruhában nadrág nélkül, sárga herevédőben.

– Nem arra gondoltam, hogy meleg vagyok. És abban az évben a „zsaruk nadrág nélkül” volt a téma. Van ragasztószalagod? Az a sikoly kurva ijesztő. – Cavuto simán vette a bizarr dolgokat, mint mindig. Képes volt tagadni a természetfeletti helyzetet úgy, hogy közben gyakorlatiasan boldogult vele. Ezért is őt hívta elsőnek Rivera.

– Beragasztod a száját?

– Csak amíg beviszem a St. Francis kórházba, leszedáltatom és felvetetem egy pszichiáterrel. Majd azt mondom, hogy saját magával csinálta.

– A St. Francis nincs tíz sarok innen. Dobd be a kocsiba, kapcsold be a villogót, és ott leszel, mire magához tér.

– Nem fogom cipelni, amikor maga is tud járni. Legalábbis remélem.

– Segítek kivinni. Talán húsz percig sem tér magához.

– Az elég idő, hogy kiugorj pár hamburgerért.

– Telefonon megrendelem, és csak át kell vennem.

– Hullámos hasábkrumpli. Két dupla burger, paradicsom nélkül. Te fizeted.

– Cavuto nyomozó, maga nagy kajaringyó – kereste a mobilját Rivera.

– Szolgálunk és ebédelünk, ez a San Francisco-i rendőrség mottója. – A nagydarab zsaru vigyorgott. – De talán nem lenne rossz ötlet megkötözni. A kocsiban van ragszalag a bokájára. Hívd a burgerest.

Rivera megnyomta a hamburgeres gyorshívó gombját, és nézte, ahogy a volt társa kiballag a barna Ford szedánhoz, amellyel szokás szerint a tilosban parkolt. A behemót felpattintotta a csomagtartót, és matatott benne.

A lány a hamburgerestől élénk hangon szólt a kagylóba: – Polk Street Gourmet Burgerek, miben segíthetek?

– Halló, kérnék…

ZZZZZT!

Alig hallotta a hangot, csak a gerinctépő, izzó fájdalmat érezte, amely a tarkójánál indult és belenyilallott a végtagjaiba. Ahogy gondolatai sisteregve megakadtak, eszébe jutott, hogy a sokkolót a pulton hagyta a háta mögött. Amikor magához tért, Cavuto térdelt felette.

– Meddig voltam kiütve?

– Tíz-tizenöt másodpercig.

Rivera a tarkóját dörgölte. Esés közben biztos beverte a pult sarkába. Minden ízülete fájt. Négykézlábra állt és oda nézett, ahol az előbb a rongyos nő feküdt.

– Eltűnt – mondta Cavuto, és meglengette a bilincset Rivera szeme előtt. Zárva volt. – Hallottam, hogy megint sikolt, berohantam, de addigra már eltűnt.

– A hátsó ajtó zárva van. Menj utána.

– Hiába, eltűnt.

– Mi ez a sok füst? Tüzet gyújtott?

– Nem. Füstfelhő maradt a pult mögött, ahol állt, amikor téged sokkolt.

– Ó.

– Ja. Kénytelen leszel hívni valakit, akinek nálam nagyobb tapasztalata van ebben. – Cavuto felvette a telefont a földről, és a füléhez tartotta. – Halló, megvan a rendelés? Két dupla hamburger, közepesen átsütve, mehet bele minden, csak paradicsom ne, és mellé hullámos sült krumpli. – Riverára nézett. – Te kérsz valamit?