12
A HORDOZHATÓ SÖTÉTSÉG ÉS A SZEXAPÁCA

A 80-as autópálya pihenőjében, olyan hatvan kilométerre keletre Renótól a vérebek megöltek egy Subarut, és éppen a maradványaiban hemperegtek két elszörnyedt kajakos szeme láttára. Alvin szájából egy vörös kajak műanyag darabja állt ki, miközben a motor még füstölgő romjai között fetrengett, Mohamed pedig a saját tükörképét harapdálta a hátsó ablakban, megpróbálta az utolsó ép ablakot is szétdurrantani, akár egy szappanbuborékot, ami sikerült is neki, majd a pokolfajzat lenyelt egy pofányi gumiszigetelőt és biztonsági üveget.

Alvin feneke alatt valami pukkant és szisszent, mire a kétszáz kilós eb azonnal felpattant és elkezdte ugatni a gőzsugarat. A kajakosok fülében minden ugatása puskadörrenéssel ért fel. Az eb felágaskodott, akár a ló, és mellső mancsával újra meg újra lecsapott a gőzre, amíg az ki nem szenvedett. Ünneplés gyanánt a pokolfajzat leheveredett, mellső mancsa közé vette a motorblokkot, és lerágcsálta a megmaradt csöveket meg vezetékeket. Mohamed csatlakozni akart hozzá, de akkor figyelmes lett egy zöld fagyállópatakra az aszfalton, és nekilátott felnyalogatni.

– Ööö, szerintem… – kezdte az egyik kajakos, egy fitt huszonöt éves férfi földszín terepruhában, aki hallott már arról, hogy kutyákat fagyállóval mérgeztek meg.

– Szerintem nekik meg sem kottyan – vélte a másik. Ő vezetett, amikor Alvin ráharapott a lökhárítóra, ezért csúszott ki a leállósávba.

– A biztosításod fedezi ezt, ugye?

– Le kéne filmeznünk. Nálad van a mobil?

– A kocsiban maradt.

– Picsába.

Mindketten adrenalinfüggők voltak, éppen egy ötös nehézségű zuhatag felé tartottak a Salmon-folyón Idahóban, de most át kellett gondolniuk a kirándulást, mert a vérebek, miután ledöntötték a Subarut, elsőnek a kajakokat zabálták meg. Mindketten kicsit sokkosak voltak, rohantak pár száz métert a pusztában, mire felfogták, hogy a hatalmas vadak rájuk se hederítenek, akkor visszasompolyogtak, hogy végignézzék a kocsijuk és holmijuk elpusztítását.

– Láttál már ilyen kutyát?

– Szerintem senki nem látott még ilyet.

Az ebeknek hosszú lábuk volt, fejük masztiffszerűen szögletes, a fülük hegyes, akár a dán dogé; erős izmok, mély mellkas, hullámzó váll és far. Olyan feketék voltak, hogy szinte elnyelték a fényt – sima bundájuk nem fénylett, és nem is hullámzott, amikor mozogtak –, és olykor úgy tűnt, hogy pusztán a csillagtalan éjszakai ég mélyebb foltjai.

– Száztízzel mentem, amikor elkaptak minket – jegyezte meg a sofőr.

A 80-as autópálya az USA északi részének fő közlekedési ütőere, de ezen a napon gyér volt a forgalom, ráadásul elég messze voltak az úttól, csak annak tűntek volna fel, aki kifejezetten keresi őket.

A sofőr éppen javasolni akarta, hogy induljanak el az autópályán gyalog segítségért, amikor egy krémsárga szárazföldi jacht tért le a pályáról, és jött arra: egy 1950-es Buick Roadmaster – fehér tető, napellenző, sötétített ablakok. A nagy ebek abbahagyták, amivel foglalatoskodtak, felugrottak, a fülüket hegyezték, a hátukon felmeredt a szőr. Uniszónóban morogtak, akár egy bulldózerduó.

Az anyósülés ablaka surrogva lecsúszott, és egy sárga öltönyt és puhakalapot viselő fekete férfi szólította meg a kajakosokat.

– Jól vannak?

Azok bólintottak, mire a sofőr kérdő mozdulattal a pusztítás előttük lejátszódó operájára mutatott.

– Ezek a kutyulik nem viccelnek – értett egyet a sárga. – Seperc alatt megszabadítom magukat tőlük.

A Buick két kipufogójából füstfelhő csapott ki, a verda kicsit leült, mint az ugrani készülő leopárd, majd meglódult. A vérebek elejtették, amit éppen rágtak, és utánairamodtak, mellső mancsuk felkapálta az aszfaltot, ahogy begyorsultak, staccato ugatásuk távoli légiharc gépfegyvertüze. Egy perc alatt eltűntek.

– A tárcám még megvan – szólalt meg a Subaru tulajdonosa. Úgy érezte, ennyi adrenalin egyelőre elég volt. – Azt mondom, stoppoljunk vissza Renóba. Kiveszünk egy szobát.

– Videopóker – bólintott a másik. – És pia. Valami esernyős pia.

Egy előző inkarnációjában sakálok (fekete sakálok) tépték szét, így aztán a sárga ruhás fickó egészséges ellenérzést táplált az ebek társasága iránt, ezért is csalogatta őket minél messzebb San Franciscótól.

– A hölgyek megvannak ott hátul? – kérdezte, ahogy kipörkölt a Roadmasterrel a leállósávból, vissza a 80-as autópályára. A nagy V8-as motor dörgött, a motorház két oldalán a négy króm szelelőlyuk úgy pislogott, mintha szunyókálásból ébrednének, majd kinyíltak, hogy még több levegőt engedjenek az ördögi motorba. A Buick fara leereszkedett, és a motorház fémrácsos szája nyelte a sivatagi levegőt, akár cetcápa a krillt. Messze lent, a kéreg alatt rég halott dinoszauruszok siratták testvéreik folyékony maradványait, melyet felzabált ez a krémszín, epebajos leviatán.

– Ők voltak? – érkezett egy női hang a vérvörös hátsó ülés mögül, a csomagtartóból.

– Én úgy hallottam – mondta egy másik.

– Megnézhetitek – felelte a sárga ruhás férfi. – A csomagtartó nincs zárva.

– Menj gyorsabban – szólt egy harmadik hang.

– Szerintem közel vannak – vélte az első. – Közel vannak?

– Nem kapnak el bennünket – nyugtatta meg a sárga ruhás férfi. – Azok a kutyulik szart sem érnek.

– Gyűlölöm őket. Sokat ugatnak – morgott a második.

– Sokat harapnak.

– Hát, ők szeretnek benneteket – mondta a sárga ruhás. – Ezért hoztalak magammal.

– A fémet is átharapják? Mert én még nem vagyok rá kész, hogy felmenjek.

– Nem, a fénybe nem. Még nem.

– Macha, emlékszel, amikor majdnem széttéptek?

– Asszem, kicsit lelassítok, hogy felzárkózzanak – mondta a sárga.

A hátsó ülés mögül „Ne!” Meg „Faszt!” kórus harsant.

Az alig pár méterrel mögöttük járó vérebek meghallották a hangjukat, dühös vonítással feleltek és felgyorsítottak. A Buick megrándult, ahogy valami eltalálta hátul, tépte a fémet, egyszer, majd még egyszer. A hölgyek sikítottak a sötétben. A sofőr az oldalsó visszapillantóba nézett, és látva, hogy tele van dühös kutyapofával, rátaposott a gázra, mert noha „azok a kutyulik szart sem érnek”, nem akarta, hogy ezt úgy cáfolják meg, hogy belőle sárga pötty lesz egy nagy adag vérebkakában a nevadai sivatagban.

– El akarok jutni Salt Lake-be, mielőtt megtudják, mi történt – mondta.

– Mi van Salt Lake-ben? – kérdezte a csomagtartóban az egyik hang.

– Egy kapu, amelyről ezek a dögök nem tudnak.

– Az Alvilágba? Most jöttünk az Alvilágból.

A sárga pasas kuncogott. – Nyugalom, hölgyek. Lerakjuk ezeket a dögöket Salt Lake-ben, hogy ne üssék az orrukat a dolgomba San Franciscóban. Egykettőre visszaviszlek benneteket valami kevésbé hordozható sötétben, aztán rendbe szedhetitek magatokat.

– És a gyermek? – kérdezte az egyik hang.

– Meglátjuk, ha odaérünk.

– Rosszabb a vérebeknél is.

– Nemain!

– De hát az.

– Nem is olyan rossz itt – váltott témát Babd.

– Van bőven hely. És nem nyirkos.

– És meleg.

– Maradhattok ott, amíg vissza nem érünk a városba – ajánlotta a sofőr. – Szerzek függönyt meg párnát meg minden.

Elmosolyodott magában. Sok évszázadon és sok inkarnáción át megtanult egy általános igazságot: a ribancok imádják a párnákat.

Robogtak tovább, és a két sajnálatos harapás után épp annyira előzték meg Alvint és Mohamedet, hogy a vérebek a kipufógóból kibocsátott fekete füstnek látszottak. Tűz és erő teremtményei voltak, és egy krémfehér tetejű sárga Buickot üldöztek a sivatagban. Sok természetfeletti lényhez hasonlóan mozgás közben el-eltűntek a látható spektrumból, így amikor a nevadai Elko mellett egy autópálya-járőr felnézett a trafipaxáról, először pislogott, aztán majdnem átszólt rádión az út mellett arrébb táborozó kollégáinak: „Hé, nem láttatok két póni nagyságú fekete kutyát? Hetvennel döngettek és egy szelet citromsárga pitét üldöztek.” Aztán azt gondolta, Nem, ezt inkább megtartom magamnak.

Nagyjából ebben az időben, ötszáz mérföldre nyugatra, San Francisco Mission kerületében egy buddhista szerzetesnő és egy kis krokodil varázsló fickó egy gyilkosság részleteit dolgozták ki.

– Akkor is gyilkosság, ha amúgy is ugrani akar? – kérdezte Audrey.

– Szerintem tutira – felelte Charlie. – Azt hiszem, Buddha mondta, hogy nem szabad bántani egy másik embert, vagy engedni, hogy másik emberben kár essen. Ha tudjuk, hogy ugrani fog, és nem akadályozzuk meg, akkor semmibe vesszük azt a szútrát, amelyikben ez áll.

– Először is az nem szútra, hanem Asimov robotikájának első törvénye, másodszor meg nemcsak, hogy engedjük, hogy kárt tegyen magában, de megpróbáljuk rávenni, hogy egy bizonyos időpontban tegye.

– Nem is tudtam, hogy Isaac Asimov buddhista volt. Buddhista robotok, haha!

– Asimov nem volt az, de a robotok majdnem. Hiszen… – Azt akarta mondani, hogy tulajdonképpen te is buddhista robot vagy, de inkább azt mondta: – Vannak azok az agyagkatonák, amelyeket Kínában találtak, és időszámítás előtt a második évszázadban temettek el. Azok elvileg buddhista robotok. Csin Si Huang-ti császár megbízott egy papot, hogy használja az erőszakos kivetítés p’howáját, amelyet én a mókusembereken, hogy katonák lelkét tegye az agyagkatonákba, és így alkosson legyőzhetetlen hadsereget. Talán be is válik, ha megtöltik őket hússal.

– Azt mondtad, a buddhizmus csak az ötödik évszázadban ért el Kínába. – Charlie egyszerűen képtelen volt felfogni a buddhizmus lényegét.

– Mindig is jelen volt, csak nem buddhizmusnak hívták. Buddha történetesen rámutatott néhány elég nyilvánvaló dologra, ezért hívjuk buddhizmusnak. Különben csak mindennek hívhatnánk.

– Néha van egy olyan érzésem, hogy csak menet közben találod ki ezeket a buddhista dolgokat.

– Így is van – vigyorgott Audrey. Charlie viszonozta a vigyort, mire Audrey megborzongott. Nem fog neki hiányozni ez a sok fog. Nagy nyomás nehezedett rá, amikor ezt a testet összerakta, de ha megint lehetősége adódna összerakni a tökéletes férfit, tutira kevesebb foggal dolgozna.

– Lehet, hogy ez a Sullivan benne van valaki naptárában – vetette fel Charlie. – Ha Menta megtalálja az egyik halálkereskedőében, akkor tudni fogjuk, hogy a halála elkerülhetetlen. Akkor tulajdonképpen megmentjük. Legalábbis a testét. Nem?

– Akkor is úgy kell felajánlania a testét a lélekedényednek. Önként, különben a Csöd szertartás nem ér semmit. Amúgy sem vagyok biztos benne, Charlie. Még sosem csináltam. Nem tudom, egyáltalán csinálta-e valaha valaki.

– Hát, Lily majd megkérdezi tőle. Ha igent mond, akkor mehet.

– Te hinnél Lilynek, ha azt mondaná, engedélyt kér tőled, hogy a testedbe egy új lelket költöztessen, és ehhez egy meghatározott időben kell leugranod a hídról?

– Igen, hinnék. Lily nagyon szavahihető. Hat évig dolgozott nálam, és soha semmit nem lopott el. Kivéve A halál nagy könyvét. – Charlie megvakarta hosszú alsó állkapcsát, azt kívánva, bárcsak lenne szakálla vagy akár álla, melyet elgondolkodva vakarhat. – Jó, ez okozott némi problémát, de amúgy… Oké, jogos. De a fickó azt mondta Lilynek, hogy egy szellem beszélte rá, és Lily hitt neki, szóval a fickó tartozik neki.

– Komolyan? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Audrey.

– Igazad van, beszélnünk kell vele.

– Tudod, hogy imádlak, Charlie, de nem hinném, hogy egy idegen az első alkalommal meglátja lényed finomabb esszenciáját, és mi arra kérjük ezt a pasast, hogy higgyen el valamit, ami, ha nem is képtelenség, de elég abszurd dolog.

– Tudom. Ez benne a szép. Én vagyok az abszurditás reklámarca.

– Majd én elmegyek hozzá.

– Jó. Csak fésüld oldalra a hajad, hogy lágy legyen, ne ijesztő.

– Mi a baj a hajammal?

– Semmi. Szóval robotikát tanultál a kolostorban? Hogy mik vannak!

Mivel a hite a pillanat megélését hangsúlyozta, nem pedig a múlton vagy a jövőn való rágódást, Audrey nem kicsit rendült meg, amikor Mike Sullivan ajtót nyitott.

– Üdv, Audrey – nyújtott kezet a férfi. – Mike vagyok. – Sötét, rövid haj, világos szem, zöld vagy talán mogyorószín, de kedves.

Fiatalabb pasas volt, mint várta, pedig Lily mondta, hogy a harmincas évei elején lehet, és jóképűbb is volt, mint várta, pedig Lily azt is megjegyezte, hogy nem kellemetlen látvány. Leginkább az lepte meg Audrey-t, hogy annyira egészségesnek és élettelinek tűnt, mert a múltban mindenki, akit felkészített a bardóra, az átkelésre élet és halál között, beteg volt, gyakran öreg, és haldoklott. Mike Sullivanen nem látszott, hogy haldokolna.

Audrey kezet rázott vele, és belépett az első emeleti lakásába, amely egy viktoriánus épület középső szintjét foglalta el a Richmond kerületben, a Golden Gate Park szomszédságában. Feszengve ült a kanapén, és nézte a férfit, aki vendéglátót játszott, teát készített, nyugodtan, mezítláb, régi farmerban és pólóban. Noha arra tanították, hogy a jelenre koncentráljon, Audrey a jövőbe pillantott, és rájött, hogy ha minden a terv szerint alakul, pár nap múlva ezzel a fickóval kefél majd. Elpirult, érezte, hogy felhevül az arca, és tudta, hogy a férfi is látja.

– Maga nem olyan, mint vártam – mondta Mike Sullivan. – Egy buddhista központ vezetője… persze azt sem tudom, mire számítottam.

– Semmi gond. – Audrey megérintette a haját, melyet hátul csigába tekert. Szóval nem erre számított. – Nincs sok nő a szektámban, még keleten sem. Megtiszteltetés ez a pozíció.

Mike leült egy hátradönthető fotelbe a dohányzóasztal túlsó felén, és előrehajolt. – Annak alapján, amit Lilytől hallottam, maga különleges.

Audrey érezte, hogy megint elpirul, és hirtelen, minden érthető ok nélkül eszébe jutott szegény Lizzie a Büszkeség és balítéletből, aztán eszébe jutott, hogy úgy érzi, Lizzie-nek, sőt az összes Bennett nőnek, sőt a BB összes szereplőjének jót tett volna egy körkörös fejbe rúgás, és ha továbbra is elpirul, meg kell kérnie ezt a pasast, hogy tegye meg neki is ezt a szívességet. (Annak dacára, amit Charlie-nak mondott, igenis tudott kicsit kung-fuzni, csak még a főiskolán tanulta, nem a tibeti kolostorban. Namaste.)

– Tudnia kell, hogy még sosem csináltam ezt, Mike. Áttranszferáltam már tudatot emberből, öhm, más lénybe, ami azt illeti, nem is egyszer, de ilyesmit még soha. Azt sem tudom, működik-e a Csöd. Olvastam tekercseket olyan hegyi emberekről, akik feladták a testüket egy megvilágosodott lény kedvéért, de látni sosem láttam.

– Sejtettem – mondta Mike. És mosolygott.

– Szóval, ha belemegy ebbe, készüljön fel rá, hogy az élete egyszerűen véget ér, ahogy minden élet. Egy része mindenképp megmarad, de csak ezért ne ajánlja fel a testét.

– Értem. Ezt mind értem. Mindig is értettem. Nem a barátjáért csinálom.

– Biztos benne?

– Biztos vagyok.

– És felfogja, hogy ha sikerül, akkor valaki más járkál majd a maga testében? Ha a családja, a barátai meglátják, azt hiszik, hogy maga az.

– Családom nincs, és közeli barátaim sincsenek.

Audrey hallgatott egy sort. Nem tudta, erre hogyan reagáljon. Meg akarta kérdezni, miért nincs, de ez kegyetlenségnek tűnt, tekintve, hogy miért jött.

– Őszinte leszek, Audrey, igazán sosem jöttem ki senkivel – mesélte magától Mike. – Voltak barátnőim, komolyak is, de mindig elhagytak, és én nem kapálóztam. Nem voltam szomorú, nem tört össze a szívem, másnap csak felkeltem, és tettem a dolgom. Aztán jött egy másik lány, és kezdődött elölről a keringő. Ugyanez a helyzet a barátokkal. Kijövök az emberekkel, szívesen meghallgatom őket, pár jó fejjel együtt játszom softballt, de ha holnap mind elmennének, engem nem zavarna. A szüleim nem élnek, a testvéremmel évek óta nem érintkezünk, a távolabbi rokonok meg szanaszét vannak az országban, nem látjuk egymást. Nem vesztünk össze, egyszerűen így alakult. Csak azután jöttem rá, hogy ezek a szellemek meglátogattak a hídon, hogy hosszú ideje tulajdonképpen már én is kísértet vagyok. A barátja valószínűleg jobb hasznát veszi a testemnek, mint én. Szívesen neki adom.

Audrey levegőt sem kapott. A férfi olyan nyugodt volt, olyan magabiztos. A bardóban ezt akarod elérni: hogy az ember elfogadja a halált az élet részeként, egy ajtónak, amelyen mindenkinek át kell lépnie, ahogy eddig is átlépett és ezután is át fog lépni. Mike nyugodtan állt az ajtóban, nem félt. Audrey még nem találkozott ennél szexisebb dologgal, és ha nincs Charlie, akkor és ott ledönti a kanapéra, és hülyére keféli. Nem. A vágy szenvedést szül. Különben is lesz még ideje megdugni, miután meghalt. Megjegyezte magában, hogy a buddhista hozzáállása némi csorbát szenvedett, mióta visszatért az Államokba.

– Nem gondolt valami kevésbé erőszakosra, Mike? Szén-monoxid? Tabletta? – Most tényleg az áldozattal együtt próbálja kitervelni a gyilkosságot?

– Nem, a hídon kell megtörténnie. Oda megyek. Úgy értem, azért megyek. Lily nem mesélt Concepciónról?

– Mesélt, de én nem tudok semmilyen Szellemtolvajról. Még csak nem is hallottam ezt a kifejezést.

Mike bólintott, a teáscsészébe nézett, melyet lazán, a peremét fogva tartott a térde között. – Gondoltam. De szükségük van rám.

– Miért?

– Nem tudom. – Vállat vont, elmosolyodott. – Ha Charlie-nak szüksége lenne magára, megkérdezné, hogy miért?

Ó, igen, addig fogja kefélni, amíg nem könyörög, hogy hagyja abba. Mázlija lesz a pasasnak, ha képes lesz felegyenesedve járni.

Megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, nem – felelte illedelmesen.

Muszáj lesz gyakrabban kefélnie, mint tizenkét évente egyszer. Ilyen lehet a sáskáknak. A hosszú szunnyadást őrült tantrikus bogárdugás követi. Vagy nem.

Megint megköszörülte a torkát, remélve, hogy az agya is megtisztul közben. – Nos, nekünk ott kell lennünk, amikor… amikor… amikor…

– Leugrom? – segített Mike.

– Muszáj ugrania? Nem bújhat be egy kamrába egy üveg altatóval? Muszáj ugrani?

– Azt hiszem, muszáj. Ettől a részétől kiver a víz, elhiheti. Ha tíz éven keresztül heti öt napot a hídon dolgozik, nem telik el öt perc, hogy ne jutna eszébe, elég egyetlen hiba, és a halálba zuhan.

– Ez az! – kiáltott fel Audrey.

– Mi az?

– Ezért maga az. Ezért tudja megcsinálni, és mi is ezért tudjuk megcsinálni. Remélhetőleg. Maga egész életében a hídon élt, és a halálra készült.

– Azért nem igazán készültem…

– De nem fél, amikor fent van, igaz?

– Nem. Vagyis kicsit betojtam, amikor először megjelentek a szellemek.

– De mindig felkészült.

– Annak kell lennem.

– Menni fog, Mike. – Audrey letette a teát, és a férfi kezéért nyúlt. Az is letette a csészéjét, és átnyúlt az asztalon. – Érzem, hogy menni fog, csak meg kell szerveznünk mindent.

– Egy valamit kérnék – mondta Mike.

– Igen?

– Ki tud húzni a testemből, mielőtt a vízbe csapódnék? Nem igazán szeretném átélni.

– Azt hiszem, ez majd magán múlik – a saját részének az időzítése a maga dolga.

– Klassz. Benne vagyok. Hogyan tovább?

– Hát, le kell zárnia az életét. Charlie egy időre kénytelen lesz átvenni, mert maga leugrik és meghal, mégis mindenki azt hiszi majd, hogy túlélte.

– Szóval mit csináljak? Szüntessem meg a bankszámlámat? Rendezzem el a dolgaimat?

– Ami megkönnyíti Charlie-nak, hogy a maga életét átvegye.

– És most hol van a lelke? Egy üvegben? Egy tárgyban? Lily homályosan fogalmazott.

– Mondjuk, hogy egy tárgyban.

– Szegény fickó. És ráadásul van egy kislánya. Tudja, ha a szellemek nem jelennek meg, el sem hinném. Concepción kérte, hogy hívjam fel Lilyt. Egy szellem! Ki hinné el?

– Értem én. Felnőtt életem nagy részében ilyesmit tanultam, és még engem is kiborít kicsit.

– Szeretem Concepciónt. Sosem voltam szerelmes, de őt szeretem.

– Igen – paskolta meg a férfi kezét Audrey.

– Egy szellemet.

– Igen, értem. Írjunk egy listát. A lista mindig segít. Kezdjük tíz olyan dologgal, ami segít abban, hogy ne törjön ripityára, amikor lezuhan.

Szóval tényleg megöljük ezt a fickót, gondolta Audrey, majd azt kérdezte: – A csütörtökhöz mit szól?