10
AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Az öregasszony olyan sovány volt, hogy teste alig emelte meg a takarót, akár fantomszél keltette hullám egy nyugodt tavon, arca egy maszk a párnán, hosszú fehér haja egyik oldalra fésülve, ahogy szerette.

– Próbál eltűnni – dalolta Baptiste az ajtóból –, de én látom. – Begurította a felmosóvödröt a szobába.

– Bonjour, Monsieur Baptiste – mondta Helen, de hangja alig volt több suttogásnál.

– Bonjour, Madame Helen. Comment allez-vous?

– Pas trés bien. Je suis fatiguée, monsieur.

– Mindjárt kész vagyok, és akkor pihenhet. Hozhatok valamit, chère?

– Nem, köszönöm. És köszönöm, hogy beszél velem franciául, senki más nem. Egy szemesztert Párizsban töltöttem, tudja?

A nő ezt mindennap elmondta, és ő mindennap azt felelte: – Á, a Fények városa. A sok-sok élvezet. Mi volt a kedvence?

Erre már gyakran változott a válasz: – Szerettem a Jardin du Luxembourgban sétálni ősszel, amikor kicsit fújdogált a szél, és gesztenye potyogott a fákról, néha eltalált egy öregembert, aki a padon olvasott. Kopp, pont fejen találta. – Nevetett, aztán köhögött. – Most meg én vagyok öreg.

– Ostobaság, chère. – Ő maga sem volt fiatal, és a munkanap végére ősz borította be sötét arcát, mintha hamuval szórták volna be.

– Kér oxigént?

– Non, merci.

Baptiste nem volt felhatalmazva, hogy kanült dugjon az orrába, és oxigénre tegye, mégis megcsinálta már, amikor az asszony nem érezte jól magát, és amúgy is megcsinált sok mindent, amire nem volt felhatalmazva. A vödröt a sarokba gurította, a felmosót a vízbe mártotta, majd addig préselte, amíg majdnem száraz lett. Amikor elkezdett felmosni a sarokban, az egész szobát citromos fertőtlenítő illata töltötte meg, ám ő még így is érezte az asszony leálló szerveinek savanyú szagát. Helen hat hónapja volt a szeretetházban, régebben, mint a legtöbb páciens. Baptiste kötődött hozzá, szomorúsággal töltötte el, hogy Helen ideje lassan lejár. Az, hogy franciául beszélt vele, olyan kedveskedés volt, amely a legtöbb páciensnek nem járt, noha igyekezett aktívan kedves lenni velük minden egyes nap, még ha csak annyiban is, hogy az unokákról kérdezett, csatornát váltott a tévén, vagy énekelt nekik, amíg elaludtak.

Mind elmennek, és ő mindegyiküket meggyászolja, noha csak felmos, a szennyes ruhát szedi össze és a szemetest üríti ki. Mindennap köszönt mindegyiküknek, akár maguknál voltak, akár nem, és este is elköszönt tőlük, hogy ha esetleg éjjel meghalnának, ne menjenek el búcsú nélkül. Helennel azonban többet törődött. A neve nem jelent meg a naptárában, és nem látott a közelében vörösen izzó tárgyat. A szimptómák alapján tudta, hogy csak napjai vannak a lélekedény megszerzésére, az asszony házába viszont nem akart elmenni, ahogy néha tette. Nem akarta látni, Helen milyen életet hagy itt, a nagyszerű, teljes és fényűző életet; ezt onnan tudta, hogy Helen elmondta, és nem akarta látni, mert attól csak még jobban elszomorodna.

A faltól az ágyig ért, majd a felmosót bedugta az ágy alá, onnan meg rátolta egy nagyon szép olasz cipőre. Az ágy túlsó felén egy elegáns latin férfi állt, aki nyugtalanul tekintgetett, elnézett Baptiste mellett, nem pedig rá.

– Ki maga? – kérdezte Baptiste, mire a finom öltönyös férfi úgy hátraugrott, mintha villanypásztor venné körül Helen ágyát.

– Santa Maria! – hördült fel. Aztán hátranézett, hátha követi valami. Végül csak ránézett Baptiste-ra. – Maga lát engem?

Baptiste elmosolyodott. – Én igen, de Madame Helen nem.

– Vak vagyok – mondta Helen.

– Maga féleszű, vagy mi? Köszönjön a Madame-nak – szólt az idegenre Baptiste.

Charlie a Három Ékkő Buddhista Központ nappalijában járkált fel-alá, kacsakarma néha beleakadt a perzsaszőnyegbe. Ilyenkor Audrey igyekezett nem összerezzenni. Nem kötődött anyagi dolgokhoz, de ez egy szép szőnyeg volt.

– Én mondom, Audrey, hogy olyan mókusosak.

– Mókusosak? Tényleg? Ki hitte volna.

– Nem úgy értem. Vagyis igen, de azt akarom mondani, hogy a mókusemberek kezdenek bekattanni. Nem annyira, hogy földet esznek vagy ilyesmi, bár az is volt, de bekattantak. Tessék, kimondtam.

– Szóval nem segítenek nekünk megkeresni a halálkereskedőket és a hiányzó lélekedényeket?

– Azért mentem, hogy megkérdezzem tőlük, de… – Charlie gyorsan átgondolta, el akarja-e mesélni, mit látott, és hogy tudja-e egyáltalán, mit látott. – Nézd, a mókusemberek a barátaim, de akkor is lököttek.

– Jobb szeretjük a mókus népe kifejezést – jegyezte meg Bob, az alabárdos hiúz, aki a tálaló egyik szemetese mögül lépett ki, és a kanálvilláját használva botként besétált a szalonba. – Vagy csak a nép.

– Nem illik hallgatózni, Bob – rótta meg Audrey.

– Klassz a hajad.

Audrey nem használt semmilyen ápolószert, csak alaposan átfésülte a haját, mely lágyan hullt a bal vállára. Tényleg klassz, gondolta Charlie, és a legszívesebben pofán vágta volna Bobot, amiért elorozta előle a bókot.

– Csak el akarja terelni a szót.

– Hallottalak titeket beszélgetni – mondta Bob –, úgyhogy ellenőriztük azokat a helyeket, ahol korábban találtunk lelkeket meg halálkereskedőket.

– És? – kérdezte Audrey.

– Mikor kémkedtetek utánunk? – hőbörgött Charlie.

– Egy sincs meg – folytatta Bob, elengedve a füle mellett a kérdést. – A Morrigan megölte az összes halálkereskedőt, akitől elvettünk lélekedényt, kivéve Charlie-t és Mentát. Nem tudom, vannak-e még mások.

– És mikor akartátok elmondani? – kérdezte Audrey.

– Most mondom.

– Szóval a mókusemberek még kijárnak a városba? – kérdezte Charlie. – A szennyvízcsatornában?

– Általában.

– És a halálkereskedők naptárai? – faggatta Audrey Bobot. – A lélekedények?

Bob vállat vont.

– Ha olyanok, mint én – vélte Charlie –, akkor az ő naptárukban is gyűlnek a nevek…

– Nem olyanok, mint te – mondta Bob. – Az ő lelkük továbbállt. Te egy emberlelkű borzalom vagy.

Audrey összerezzent, de folytatta a kérdezősködést: – Láttatok új halálkereskedőt? – A mókusemberek is látták a lélektárgyak izzását, mint ő. Sosem kérdezte meg, miért, de kapóra jött neki, amikor jó szándékkal, de félreértésből lopkodta őket a halálkereskedők boltjából.

– Nem is kerestünk. Csak ott néztünk körül, ahol már jártunk.

– Nem láttatok lélekedényeket? – kérdezte Charlie.

– Nem.

– Ha azt a sok lelket nem gyűjtötték be…

– Plusz még azt, amelyek a te naptáradban meg Riveráéban voltak. – Audrey Bobra nézett. – A mókus népe segítene Charlie-nak legalább a saját naptárában szereplő lelkeket megkeresni?

– Új öltözékre lesz szükségünk – közölte Bob.

– Tessék?

– Csak egy öltözet ruhát varrtál mindegyikünknek. Kezd elhasználódni. – Bob megmutatta vörös kabátja könyökét, amelyen lyuk tátongott.

– Befoltozhatom…

– Bőrpáncélt szeretnék – közölte Bob. – Mint egy szamuráj. Vagy egy sógun.

– Igazából nincs szükséged ruhára.

– Igazából senkinek nincs.

– A ruhátok elkészítése sok időbe telik, Bob. Miniatűr színházi kosztümök. Sokkal nehezebb megvarrni, mint a rendes ruhát, mert sokkal kisebb. Nem tudom, hogy…

– Jó, a népnek nincs szüksége rád. – Azzal Bob visszatrappolt a tálalóba.

– Audrey veszi a kajátokat! – kiabált utána Charlie.

– Majd keresünk magunknak ennivalót.

– A ruha amúgy is csak az egó maskarája – jegyezte meg Audrey.

Bob megtorpant, visszajött, megállt az ajtóban és leejtette a kanálvilláját. Kigombolta hosszú vörös kabátja rézgombjait, majd széttárta a kabátszárnyakat: csontjait izmok fonták be, a sonkaszín fonatok felkúsztak a nyakáig, és a hiúzkoponyán már megindult az arcképződés. A magas alabárdosgallér mindeddig elrejtette a folyamatot.

– Az egó maskarája? – kérdezte Bob.

– Akkor nézzük ezt – kezdte el kinyitni a köntösét Charlie, de Audrey megállította.

– Varrok új ruhát.

– Mindnyájunknak – alkudozott Bob.

– Mindnyájatoknak.

– És váltást, hogy át tudjunk öltözni.

– Jó. Még ma éjjel nekilátok.

– Helyes – szólt közbe Charlie –, mert ha nem csináljuk, ismét felemekedik a sötétség, és tudjátok, akkor mi lesz…

– Ha már itt tartunk – mondta Bob, és begombolta a kabátját, felvette a kanálvillát –, szerezz magadnak egy kanálvillát vagy valamit.

– Minek? – Charlie utánafutott, de Bob eltűnt. Charlie visszament. – A szemeteskosár mögött van egy szellőző, amely levezet a ház alá.

– Nem vagy borzalom, Charlie.

– Az nem zavar – legyintett a ragadozókarmával. – De így nem tudok lélekedényeket gyűjteni, és nem bízom a mókusemberekben.

– Van egy ötletem – mondta Audrey –, de egy kicsit, hm, megalázó.

– Most alázott le bennünket egy kanálvillás alak.

– Jogos. Szóval hivatalosan még halálkereskedő vagy, ezért a naptárad még aktív, vagyis remélhetőleg láthatatlan leszel, ha lélekedényért mégy.

– Nem láthatatlan, csak nem látnak. Ha felhívod magadra a figyelmet, észrevesznek.

– De nem kell hozzá levetkőznöd, ugye?

– Nem.

– Az jó, mert…

– Jó, tudom.

– Tudsz a macskahordozóról?

– Nem, másvalamire gondoltam.

– Lát engem? – kérdezte Rivera a felmosós embert. Jó pár órája gyűjtött lélekedényeket a listájáról, nőtt az önbizalma halálkereskedőként. Két „ügyfele” házába is sikerült bejutnia észrevétlenül, elment emberek mellett, és rá sem hederítettek. A zsaruként lehúzott évek arra kondicionálták, hogy nagy óvatossággal lépjen be mindenhová, ezért lelkiismerete megnyugtatására a naptárban szereplő nevekre úgy tekintett, mint akiknél házkutatást kell foganatosítania. Ez a friss neveknél bevált, a régebbieknél nem igazán, de ez a név ma reggel jelent meg a naptárban. Most meg lebukik, miközben úgy áll a szegény nő ágyánál, akár egy vámpír. Csak egy módot ismert az ilyen helyzetet kezelésére: elő a jelvénnyel.

– Alphonse Rivera nyomozó – villantotta meg a hétágú aranycsillagot. – Gyilkossági osztály.

– Hm – mondta a felmosó, és sokkal kevésbé szeppent meg, mint Rivera várta. – Jean-Pierre Baptiste. Keres valamit, nyomozó? – Fekete férfi volt, hatvan körüli, dallamos karibi kiejtéssel beszélt. Rivera az egyik francia anyanyelvű szigetre tippelt.

– Egy ügyön dolgozom, és egy könyvet keresek, amelyről azt mondták, itt találom. – Az összes eddigi lélekedény könyv volt, ami kapóra jött, mivel antikváriuma volt. Az univerzum a jelek szerint támogatja a kiskereskedelmet.

– Ez a könyv, amelyet keres, nem vörösen izzik véletlenül?

Riverán a sarkától a feje búbjáig elektromos bizsergés szaladt végig, csak egy fokkal kevésbé bénító, mint amikor a banshee megcsapatta a sokkolóval.

– Nem tudom, hogy érti – felelte, de magának sem hangzott meggyőzően. Kihallgatott már olyan tanúkat, akik annyira pocsékul hazudtak, hogy ő szégyellte magát helyettük, és félre kellett néznie. Pár perc elteltével általában felfogták, hogy nem ússzák meg, és elmondták az igazat. Most már tudta, mit éreznek.

– Menjünk ki a folyosóra, hogy Madame Helen pihenhessen – javasolta Baptiste, majd azt mondta az asszonynak: – À binetôt, madame. Még beugrom, mielőtt hazamegyek.

– Monsieur Baptiste – intett Helen, hogy hajoljon közelebb.

– Itt vagyok, madame – suttogta.

– Ne hagyjon egyedül azzal az emberrel. Szerintem mexikói. A Proust-kötetemet akarja.

– Vigyázok rá, madame, csak nem tudom, hol van.

– Anne nővér törülközőbe tekerte és az alsó fiókba tette. Most ne nézze meg, csak ha ő már elment.

– Úgy lesz, madame. – Baptiste a kis fehér szekrény felé pillantott. Minden szobában volt egy a betegek személyes holmijának. – Úgy lesz.

A vödröt a szobában hagyta, majd kiment a nyomozó után a folyosóra, aztán intett neki, hogy kövesse az udvarra. A recepciós nővérnek azt mondta, szünetet tart, és kikísérte Riverát egy fedett buszmegálló mellé. A szeretetház a Sunset külső részén állt, ahol San Francisco találkozik a tengerrel, és noha derült idő volt, hideg szél kavargott az utcán.

– Hallotta? – kérdezte Baptiste.

Rivera bólintott.

– Ne gondoljon rosszat Helenről. Azt is kérte tőlem, hogy ne engedjem a szobájába a fekete nővéreket. Réges-rég, még kislány korában valaki elültette benne a félelem magját, és most feltörnek benne a félelmek, de életében nem ilyen volt.

– Akkor nem tudja, hogy maga…?

– Franciául beszélek vele – vont vállat Baptiste –, c’est la vie. De maga honnan tudta, hogy egy könyvről van szó, nyomozó?

– Maga honnan tudta, hogy keresek valamit?

– Hányan lepődnek meg, amikor látják, nyomozó?

– Itt én kérdezek – mondta Rivera, és hülyén érezte magát, hogy ezt mondja. Eszébe jutott, hogy Charlie Asher hasonlóan reagált, amikor ő kiszúrta egy ház tetején, ahogy éppen egy orosz nagyi agyát készült kiloccsantani egy salaktömbbel. Charlie már akkor tudta, hogy Rivera is halálkereskedő lesz, jóval azelőtt, hogy a Nagy könyv megjött postán.

– Á, értem. Egy szeretetházban dolgozom. Itt mindig van a közelben lélekedény, ezért sokszor fütyülnöm vagy énekelnem kell munka közben, különben nekem jönnek az emberek.

Rivera úgy döntött, elég a színlelésből. Már korábban is fittyet hányt A halál nagy könyvének figyelmeztetésére, hogy ne lépjen kapcsolatba más halálkereskedőkkel.

– Közénk tartozik, és szeretetházban dolgozik? Elég könnyű dolga van.

– Maga gyilkossági nyomozó, és még nekem van könnyű dolgom?

– Egyik ügyemnél sem gyűjtöttem be edényt.

– Elszalasztott lehetőség. Talán nem elég ügyes. A Nagy könyv szerint nagy baj, ha elszalasztunk egyet. Nagyon nagy baj.

– Majd belejövök. Nem kezdtem el azonnal, csak alig egy éve.

– Én is – mondta Baptiste. – Egy éve kaptam postán a könyvet, és a feleségem nyitotta ki. Azt hittem, rossz vicc, de aztán munka közben folyton nekem jöttek az emberek, és láttam a vörösen izzó lélekedényeket. Még sosem találkoztam mással, aki ezt csinálja.

– Sokan vagyunk. Hogy pontosan hányan, azt nem tudom.

– De találkozott másokkal?

– Igen, párral. Egy éve sokat megöltek a városban. Mind boltos volt. Szerintem maga meg én helyettesek vagyunk.

– Megöltek? Hogyhogy megöltek?

Mivel ha nem avatja be, azzal veszélybe is sodorja, Rivera mesélt neki a felkelő sötétségről, a Morriganről, arról, hogy az Alvilág kiterjeszkedett a San Franciscó-i csatornarendszerbe, a város alatti harcról, és hogy Charlie Asher feláldozta magát, hogy a dolgok visszatérjenek a régi kerékvágásba. A lélekkereskedéshez már hozzászokott Baptiste láthatóan örült, hogy dimenziót nyert a felelősség, amelyet postán kapott.

– Azt mondja, ezek a halálkereskedők mind boltosok voltak? De se maga, sem én nem vagyok az.

– Nekem van egy antikváriumom Russian Hillen. Ezért tudtam, hogy a lélekedény könyv lesz. Valószínűleg az lesz. Ha magának nincs boltja, akkor hogyan…?

– A feleségem árulja az interneten.

– Lelkeket árul az interneten?

– Nem mindig ott. Néha szombatonként elviszi a bolhapiacra a Cow Palace parkolójába, és ott árulja. Az emberek a legostobább dolgokért képesek pénzt adni. Hamarosan talán már házat is tudunk venni magunknak.

– És honnan tudják, hogy a megfelelő ember veszi meg?

– Miért, az antikváriumban honnan tudja?

Rivera nem tudta. Sok lélekedény volt a boltjában, de még egyet sem adott el. És ha majd elad, akkor sem tud meggyőződni róla, hogy a megfelelő személy kapja. A Nagy könyv szerint minden lélek megtalálja a maga gazdáját. A fejét rázta, és mindketten a csatornába néztek. Rivera millió kérdést akart feltenni a másiknak, és sejtette, hogy Baptiste is ugyanígy van vele, de valahogy helytelennek érezték, mintha egy teszten csalnának.

Végül Baptiste azt kérdezte: – Helennek mennyi…?

– Három nap. De tudja, a szám nem mindig azt mutatja, hogy nekik mennyi idejük van, hanem hogy nekünk meddig kell begyűjtenünk a lélekedényt. Szóval annál valószínűleg kevesebb. Sajnálom.

– Miből gondolja, hogy az én naptáramban nem szerepel a neve?

– Nem tudom.

– Gondolom, meg kell szereznem magának azt a Proust-könyvet.

– Én annyiban hagynám, de attól félek, hogy már így is eléggé felborítottam a dolgokat azzal, hogy elmaradtam az ütemtervtől.

– Megértem. Itt várjon. Rögtön hozom.

Rivera várt, lehunyta a szemét, és érezte, hogy a jeges szél áthatol vékony fésűsgyapjú öltönyén. Pár perc múlva Baptiste visszatért, kicsit gyorsabban, mint ahogy bement.

– Eltűnt.

– Megnézte mindegyik fiókot?

– Meg, és megkérdeztem az ügyeletes nővért, aki azt mondta, Helen ellenőriztette vele reggel, és akkor még megvolt.

– Helen nem látott semmit?

Baptiste csak nézett rá.

– Bocs, nem hallott semmit?

– Patkányokat. Arra panaszkodott, hogy patkányok szaladgálnak a szobában. Miután kijöttünk, csengetett a nővérért.

– Patkányok?

– Nagyon jó a hallása.

Csak nézték egymást, a szél átmenetileg elállt, és az addig táncoló levelek megpihentek. Egy női hang azt suttogta: – Húúúúúúús. – Egy női hang, amely mintha egy Audi alól jött volna az utca túlsó felén. Mindketten arra kapták a fejüket, majd szinkronban addig rogyasztottak, amíg az autó alá nem láttak, ahol nem volt más, csak levelek meg egy csokipapír.

– Hallotta? – kérdezte Baptiste.

– Maga?

– Nem én.

– Én sem – mondta Rivera.