25
A HALÁLKÁRTYA

Charlie nem árulta el Audrey-nak, hogy meg fogja támadni a Morrigant, nem árulta el neki, hogy bárki is megtámadja a Morrigant. Amikor Audrey utoljára hallott a támadásról, még csak feltételes módban beszéltek róla, csak Rivera felügyelő próbálta kiengedni a gőzt.

Charlie taxival ment haza a kórházból, miután Mrs. Korjev fia megérkezett Los Angelesből, és benyitott az új lakásba, amelynek még mindig festék- és tisztítószerszaga volt. Bebújt az ágyba Audrey mellé, és addig csókolgatta, míg fel nem ébredt. Akkor elmondta neki, hogy Mrs. Korjev állapota stabil, Audrey pedig azt, hogy Sophie a saját ágyában alszik a másik lakásban, de semmi mást.

Szeretkeztek, és Audrey arca egyszer megrándult, amikor Charlie hozzáért a bokájához, amely még érzékeny volt, ahol a mókusemberek megkötözték, de Audrey szenvedélynek álcázta a dolgot, és elaludt Charlie karjaiban, napok óta először érezve biztonságban magát. Felébredt, amikor Charlie hajnalban felkelt, de visszaaludt, amikor homlokon csókolta és kiosont a lakásból, üzenetet hagyva az ebédlőasztalon: Ki kellett ugranom. Pár óra múlva hívlak. Mondd meg Sophie-nak, hogy szeretem. Szeretlek, Charlie. Nem írta, hogy Szembeszállok a sötétség erőivel, mert legutóbb is olyan jól sikerült. Sem azt, hogy Totál idióta vagyok, nincs egy csepp eszem sem, és szemernyit sem törődök a körülöttem levőkkel. Nem, csak annyit, hogy Ki kellett ugranom. Úgyhogy amikor hét körül telefonált, hogy a San Francisco Kórházba tart, mert a mentő oda viszi Menta Frisst, és öt perc múlva őt is felveszi, Audrey némiképp meglepett és kicsit mérges volt.

Amikor Charlie megállt a Hondával, és ő beszállt, kiabálni akart vele, először megölelni, aztán párat lekeverni neki, de működésbe lépett a hosszú évek gyakorlata, és hosszan, lassan levegőt vett, és tízig számolva fújta ki. Az ember nem úgy lesz az Élők és holtak könyve elfelejtett fejezeteinek gondnoka, hogy kikel magából, ahányszor csak nehézséggel szembsül. Ezért csak egyszer ütötte meg.

– Hé! Ezt miért kaptam?

– Miért nem mondtad meg, mire készültök?

– Nem akartam, hogy aggódj.

Ebbe Audrey nem kötött bele. Ő talán nemesebb okból hallgatott a buddhista központban történt mészárlásról? Nem csak azt akarta elkerülni, hogy Charlie kiakadjon? Sok rosszat tett, igaz, hogy jó szándékkal, de akkor is rosszat. Azzal, hogy nem mondta el, helyesen cselekedett, de nem volt könnyű. Remélhetőleg helyesen.

A sárga ruhás férfi nem olyan lény, mint a többi. Talán sötét, mármint a sötétség szülötte, de hát a sötétségre szükség van, nem? Fény és sötét, férfi és nő, jin és jang: egyensúly. Erről győzte meg, miután megmentette a Morrigantől.

A férfi felállított egy ép széket, és oda húzta, ahol ő megkötözve hevert a padlón, a széttépett mókusemberek maradványaival teli szobában.

– Nem baj, ha leülök? – Olyan abszurd kérdés volt, miközben ő a szőnyegen hevert megkötözve, hogy Audrey majdnem elnevette magát.

– Csak nyugodtan.

A férfi megbiccentette a kalapját, mintha selymes szaxofonhangokat rázna le a pereméről, majd öt csoszogó lépéssel megkerülte a széket, minden második lépésnél megrázva egyik lábát. Leült, előrehajolt.

– Hogy van? – kérdezte. A jobb felső kis őrlőfogán aranykorona volt, és a mosolyával meg is mutatta.

– Megkötözve fekszem a földön, és az elmúlt öt percben kétszer is majdnem megöltek.

– Hát, fiatal még az este – mondta a férfi kissé túl vidáman.

Audrey nagy levegőt vett, és miközben kifújta, magában szanszkritul kántált. Egyelőre, ebben a pillanatban jól van.

– Csak szívatom – nevetett a férfi. – Senki nem bántja, Vöröske. Nem baj, ha Vöröskének szólítom? A „mélyen tisztelt rinpócse” kissé hosszú.

Szigorúan véve nem vörös volt, hanem vörösesbarna, de azért rábólintott. – És maga… a Halál?

– Az inkább cím, mint név. Hívjon inkább Jamának.

– Jama? – Audrey azt hitte, jobban már nem lepődhet meg egy este. Hát tévedett. – A buddhizmus védelmezője?

– Úgy van, de hagyjuk a titulusokat, jó? Ha kiszabadítom, Vöröske, nem fog nekem átmenni kung fuba, ugye?

– Nem, akkor teát csinálok.

A férfi nevetett, borotvát húzott elő a kabátzsebéből, és odahajolt. – Mostan ne mozogjon. – Elvágta a ragasztót a csuklóján, aztán Audrey-nak adta a borotvát, hogy kiszabadítsa magát. Valamilyen csontból volt a nyele, megsárgult a kortól. Audrey elvágta a ragasztószalagot a bokáján, aztán visszaadta a borotvát. Óvatosan, hogy ne lépjen rá senkire, megvetette a lábát, és letépte a szalag maradékát a csuklójáról meg a bokájáról. A férfi fintorgott a hangra.

– Nem beszélhetnénk máshol? Ez a rumli bezavar.

Audrey a konyhán át bevezette a nappaliba.

– A szolgái nagy felfordulást csináltak. Emberi lelkek voltak? – Audrey nem félt tőle. Ma éjjel már harmadszor állt szemtől szemben a halállal, és nem félt.

– Valóban – húzott egy széket a tölgyfa asztalhoz a férfi –, de nem ők tettek emberi lelkeket azokba a kis szörnyekbe, nem igaz? Kiszabadították a lelkeket, vissza a természetes pályájukra. Talán durva a módszerük, de elvégzik, amit kell. Igazából nem az én szolgáim, de csípem az erős, fekete nőket.

– Lemészárolták őket.

– Kiket, Vöröske? A hölgyek nem vehetnek el lelket embertől. Régen talán, de ma nem. Amiket maga csinált, azok nem voltak emberek, börtönök voltak. A hölgyek csak megszabadították őket.

Ez jobban megrázta Audrey-t, mint az összes erőszak aznap este. Mégis tévedett. A szándéka jó volt, de nem cselekedett helyesen. A Morrigan tényleg felszabadította a mókusemberek lelkét? Látta, hogy minden elfogyasztott lélekkel egyre tömörebbek, erősebbek lesznek. Feltette a teavizet, és nekiállt a teakészítés otthonos szertartásának. Megfordult, szembe a férfival.

– Igaza van. Miért nem engedte, hogy megöljenek?

Citrom körülnézett, mintha kihallgatnák őket. – Arra semmi szükség. Nem azért vagyok itt.

– Cavuto felügyelőt megölték.

– Nem miattam. A dolgok néha mennek a maguk útján. Aznap éjjel is. Sokáig voltak lent a hölgyek, ezért kicsit megrészegültek itt fent.

– Szóval nem azért jöttek, hogy sötétséggel borítsák be a világot, amely ezer évig uralkodik, ahogy korábban mondták?

– Korábban? Úgy érti, amikor Orcusszal jöttek? Azzal a barommal? Lófaszt, én nem azért vagyok itt. A katonáknak azt mondja, amivel harcba tudja őket küldeni. A ribancoknak feladat kell, nem cél. Ez az én háborúm.

– Ki ellen?

Citrom vállat vont. – Azt nem én mondom meg. Én csak kielégítek egy szükségletet, rendet teszek. Nincsen jó oldal meg rossz oldal. A halál nem válogat. Nem ítélkezem. Nem tagadok. Nem kerülök senkit. Elfogadok mindenkit. A halál nem büszke, Vöröske. – Elvigyorodott. – A halál csaj, de nem büszke. Szerető és kedves vagyok. Azt hiszi, tudja, melyik élet ér többet az enyémnél? Meggyorsítom ezeknek a lelkeknek, hogy egyek lehessenek a mindenséggel. Maguk csak bebasznak nekem. Maguk meg az összes fasz, aki lelkeket árul ebben a városban. Maga is tudja, Vöröske. Mit gondol, mi hív fel ide ezer év után? Nem ez az első bulija, gondolja végig, és megérti, hogy én nem rúgom fel az egyensúlyt, én éppen hogy visszaállítom. Csak ne álljon az utamba.

– Oké. – Volt ebben igazság. Logika. Az univerzum egyensúlyra törekszik, az univerzum oszcillál, és amikor oszcillál, az univerzum szívverései között felébred a változás közvetítője: a káosz. A káosz ül most az asztalánál. – Milyen teát kér?

– Van koffeinmentes? A koffeintól szívdobogást kapok.

– Koffeinmentes zöld vagy koffeinmentes fahéjas?

– A fahéjas jól hangzik.

– Szóval maga a Szellemtolvaj?

– Mintha abban maradtunk volna, hogy nem használunk címeket.

– Akkor miért vitte a lelkeket a hídra?

– A hídra? Ja, a híd. Hát, olyan biztonságos helynek tűnt.

Audrey akkor hitt neki, elhitte, hogy egyensúlyba állítja a dolgokat, de most, hogy tudomást szerzett Mrs. Korjev szívrohamáról, amelyet Sophie szerint a sárga ruhás ember okozott, és hogy Menta Friss elesett a Morrigan ellen… Jama nem magyarázta meg, hogyan tudja irányítani a Morrigant. Nem magyarázta meg, hogy az új rend kialakítása miért jár akkora pusztítással, és valamiért akkor ő nem kérdezte. Miután beszélt vele, olyan nyugodtan teázott a konyhában. De már nem volt olyan nyugodt.

Charlie a kórház egyik garázsában parkolt le, aztán húsz percig kérdezősködtek, hol találják Mr. Frisst, amikor Charlie mobilja rezgett, és Rivera sms-ben útba igazította őket az intenzívre.

Rivera már levette a taktikai felszerelést, de a sportkabátot még viselte.

– Próbáltam rávenni az orvost, hogy adjon neki ellenmérget, de a kígyó fajtáját kérdezte.

– Miért nem mondta, hogy nagy? – kérdezte Charlie.

– Annál pontosabbat akart. De inkább a vérveszteségtől vagy sokktól ájult el, mint a méregtől. A seb nem volt olyan mély, mint hittük, de egy artériát felszakított. Szerencsére azonnal elszorítottuk. Most már varrják össze.

– Hívta valaki Lilyt? – kérdezte Audrey.

– Megtennéd? – kérdezte Charlie. – Benne van a száma – adta oda a mobilját, Audrey pedig kilépett a váróból.

Amint Audrey már nem hallhatta, Rivera azt mondta: – Visszamentem.

– Mi? Egyedül? – Charlie suttogni akart, de hangosabbra sikerült, mint a normál hangja. A helyiségben ülők közül páran felnéztek.

– Eltűntek. Elmentem egész az alagút túlsó végéig. Le van zárva.

– Eltűntek, mint korábban? Mint amikor Sophie csinált velük valamit? Atomizálta őket, vagy mi.

– Nem hinném. Amelyik elkapta Frisst, nem sérült meg annyira. A másikat viszont rendesen szétlőttük. Láttam, mi történt. De nagyon erősek voltak, sokkal erősebbek, mint amelyiket meglőttem a sikátorban, amikor… tudja.

– Amikor megigézett engem vagy mi – fejezte be Charlie, aki még mindig kínosan emlékezett vissza arra, amikor a Morrigan kiverte neki egy sikátorban a Broadway mellett, és Rivera kilenc életmentő 9 milliméterest lőtt bele. – Szomorú voltam. Gyenge és szomorú.

– Nem érdekes, Charlie. Azt akarom mondani, hogy kijutottak az alagútból, és nincs más kijárat, csak amelyiken bementünk, még szervizalagút sincs, mint a földalattinál. És nem mellettem mentek el.

– A vízelvezető rácsokat ellenőrizte? Tudja, hogy ki-be járnak a csatornákba, nem kell nekik sok hely, amikor…

– Az alagútban áll egy Buick. Egy nagy vén sárga Buick. Egész a Fort Mason-i végén, amelyik tíz centi vastag gerendákkal van lezárva. Szóval ez a sárga ruhás férfi vagy kivitt húsz nehézgépet az alagútból, leparkolt, aztán visszavitte őket, vagy máshogy jár ki-be abba az alagútba. Én nem tudom, hogyan.

Audrey jött be a dupla üvegajtón.

– Az anyja már hozza Lilyt.

– Jó, nincs egyedül – bólintott Charlie. – Lily anyja kedves asszony. Ami meglepő.

– A számára te halott vagy.

– Miért, mit csináltam?

– Nem, úgy értem, hogy Charlie Ashert halottnak hiszi. Nem fog felismerni ebben a testben.

– Ja, az igaz.

Egy nővér közeledett a kórterem felől, és mindenki felnézett. Egyenesen Riverához ment.

– Felügyelő, felébredt és magát akarja látni. – Bocsánatkérőn nézett Audrey-ra és Charlie-ra. – Csak a felügyelőt engedhetem be és a családtagokat. Sajnálom.

– Családtagok vagyunk – mondta Charlie.

A nővér ránézett, majd Audrey-ra, mintha azt latolgatná, hogyan válaszoljon úgy, hogy ne tűnjön iszonyú rasszistának, de akkor Rivera megszólalt: – Részt vesznek a nyomozásban. Nem akartam elmondani az orvosnak, de támadás történt. Mr. Sullivan herpetológus, Ms. Rinpócse rajzoló.

A nővér szinte megkönnyebbült, de azért tekintetével kereste Audrey vázlatfüzetét. Audrey felmutatta az okostelefonját. – Ma már minden digitális.

– Adtunk neki fájdalomcsillapítót – mondta a nővér.

És bevezette őket Menta szobájába, amelynek üvegfala a nővérpultra nézett. Audrey azt súgta: – A „rinpócse” nem a nevem, hanem a címem.

– De nem is rajzoló, igaz? – súgta vissza Rivera. – Nem jutott eszembe a neve.

Menta Friss sérült lábát bekötötték és kifeszítették, hogy a térde a megfelelő szögben álljon. A kórházi ágyat olyan harminc fokban megdöntötték, a másik lába kissé kilógott. Elmosolyodott, amikor beléptek. Az arca már kezdett szürkülni.

– Ez aztán a szívás. Lehet, hogy meghalok, és fázik a lábam.

Audrey próbálta megigazítani a takarót, de a felemelt lába miatt nem tudta anélkül, hogy a derékig ki ne takarja. Lekapta a pulóverét, és azt tekerte Menta lábára. – Amíg a nővérrel nem hozatok egy plusz takarót.

– Kösz.

– Hogy vagy? – kérdezte Charlie.

– Te hogy voltál, amikor veled történt? – Menta Audrey-ra nézett. – Nehogy belerakjon egy olyan bábuba, mint őt, csak engedjen el, oké?

– Nagyon sajnálom. – Audrey megölelte a kimeredő lábát. – Nem tudtam. Figyelmeztettem volna. Láttam, hogy megerősödnek minden egyes megölt mókusembertől. Szörnyű volt. Nem tudtam, hogy utánuk akar menni. Nem tudtam.

– Miről beszél?

Audrey hát mesélt nekik a buddhista központ elleni támadásról, hogy a Morrigan hogyan nőtt, öltött alakot a mókusemberek mészárlásával. Mesélt nekik arról, hogy Jama elengedte, megmentette a Morrigantől, és hogy mit mondott az új rendről.

– Csak úgy elengedett? – hitetlenkedett Charlie.

– Ki a faszom az a Jama? – kérdezte Menta.

– A sárga ruhás férfi – felelte Audrey. – A halál buddhista megszemélyesítője. A legenda szerint szerzetes volt, akinek azt mondták, ha ötven évig meditál, eléri a megvilágosodást, úgyhogy bevette magát egy barlangba a hegyekben, és negyvenkilenc év, háromszázhatvannégy napig meditált, és az utolsó nap tolvajok mentek be a barlangba, egy lopott bikát vezettek, amelyet ott lefejeztek, és amikor a szerzetes az életéért könyörgött, őt is lefejezték. Jamaként reinkarnálódott, hatalmas démonistenként, a bika fejét tette a testére, és megölte a tolvajokat, és a Halál első ura lett, a buddhizmus védelmezője. Ő az egyik, akiről nem szabad tudomást vennünk, amikor az embereket vezetjük a bardón keresztül az életből a halálba.

– Jama, mi? – ingatta a fejét Menta Friss.

– Igen. Sajnálom, el kellett volna mondanom mindenkinek.

– Semmi baj. De a lábamat elengedhetné.

Audrey végig Menta lábát ölelte, és most már nem csak sajnálkozott, de szégyenkezett is.

– De te tudomást vettél róla, igaz? – kérdezte tőle Charlie.

– Őszintén szólva, eddig nem is emlékeztem rá. Van ennek értelme?

– Semmi baj, Audrey – nyugtatta Menta Friss. – Valami dzsudzsut bocsát az emberekre. A srác is bele volt esve, aki nálam dolgozott, azt kérdezgette, hová vittem a lélekedényeket. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Az a kurvapecér már kiskorunkban is sunyi dög volt.

– Hogy? – nézett rá Charlie.

– Jama a rokonom.

– Várjunk csak. Micsoda? – csodálkozott Audrey.

– Most lehet, hogy Jama, de amikor én ismertem, Citromnak hívták, és a rokonom volt.

– Citrom Friss? Akkor ez nem gúnynév? – kérdezte Charlie.

Rivera elfordult, hogy elrejtse a mosolyát.

– Ne nevessen – mondta Menta. – Citrom akkoriban nem volt ritka név Louisianában. Különben is haldoklom.

– Azt mondta, csak új rendet akar – mondta Audrey elkeseredetten. – És mi is azt hittük, hogy új rend alakul. Része a körforgásnak, az élet és halál kereke… nem?

– Audrey – mondta Menta Friss, és a szemhéja kicsit rebegett. – Nem akarom siettetni meg semmi, de talán korlátozott a hátralévő időm, szóval ha elmondaná…

– Azt hiszem, elmondtam neki, hogy az elveszett lelkek a hídon vannak.

Menta Friss Charlie-ról Riverára nézett, majd újra Audreyra. – És ezt el akarták valamikor mondani nekem?

– Én igen – felelte Charlie –, de csak tegnap délután tudtam meg, és azóta elég gyorsan pörögnek a dolgok. És te el akartad mondani nekünk, hogy a valóságot fenyegető új veszedelem a rokonod?

– Ne szemtelenkedj, Charlie, haldoklom.

– Nem játszhatod ki állandóan a halálkártyát.

– Nem akarom állandóan a halálkártyát kijátszani. Már kijátszották. Hadd menjek el méltósággal. – Lehunyta a szemét, és zihálva levegőt vett.

– Úgy érted, ahelyett, hogy szégyentelenül hazudnál?

Menta Friss egyik szeme felpattant, a méltóságteljes halál elhalasztódott, mert lebukott.

– Tudod, Asher, csak mert már van bicepszed, még nem beszélhetsz így velem.

– A rokonod?

– Ő küldte nekem a könyvet, oké? Ő tett halálkereskedővé húsz éve, aztán eltűnt. Csak azért tudtam, hogy a városba jött, mert még mindig azt a rozoga Buick Roadmastert vezeti. Köpnék, de kiszáradt a szám.

Volt egy palack víz az ágy melletti szekrényen, Audrey odatartotta neki, hogy ihasson.

– Hol a napszemüvegem? Hadd haljak meg menőn.

Rivera kivette Menta Friss napszemüvegét a kabátzsebéből, és segített neki felvenni, aztán egy percig csak álltak és vártak.

– Valakinek a mobilján nincs Coltrane? Vagy Miles?

Szomorú fejrázások.

– Sejtettem – mondta Menta Friss. Hátradőlt, mintha hallaná a zenét. Hallgatták a légzését, és nézték a szívmonitor cakkos vonalát.

A nővér jött be az üvegajtón, mire mindenki kihúzta magát, és igyekezett hivatalosabb lenni, mintha nem láthatta volna őket végig az üvegen keresztül.

– Mr. Friss?

– Mi az? – emelte fel a fejét Menta Friss. – Olyan sötét van. Miért van olyan sötét? Indulok? Jövök, Citrom, te kurva…

– Napszemüvegben van – közölte a nővér.

– Ja, igaz. Bocs.

– Mr. Friss, egy fiatal nő van odakint, aki azt mondja, a maga papja.

– Nagy csöcsű? Vámpírruhás?

– Az első stimmel – pillantott idegesen Riverára a nővér –, de inkább katolikus iskoláslánynak van öltözve.

– Ja, az a papom. Küldje be.

– Akkor jó a fájdalomcsillapító? – kérdezte Rivera.

– Finom, mint a békaszőr – felelte Menta, infúzió nélküli kezét öklözésre nyújtva, és Rivera öklözött vele.

Charlie Asher a homlokát ráncolta. A nagy ember vele sosem öklözött, és ezt a szívére vette.

– Hagyjuk őket kettesben – javasolta Audrey. Kifelé menet sorban megpaskolták a belépő Lily vállát. A folyosón, a többi aggodalmas várakozó között egy vékony, negyvenes, sötét hajú nő állt, elegáns kötött ruhában, amelynek katonai aranyszegélye volt. Charlie felismerte Lily anyját, de aki még nem látta őket egymás mellett szemfesték nélkül (ahogy Charlie sosem látta Lilyt), és nem látta azokat az egyforma hatalmas, kék szemeket, ki nem találta volna, hogy rokonok. Charlie oldalba bökte Riverát, és odasúgta: – Lily anyja, Mrs. Severo.

Rivera „viccel?” tekintettel nézett rá, aztán összeszedte magát, és bemutatkozott a nőnek.

– Rivera felügyelő? – rázott vele kezet a nő. – Félek megkérdezni, honnan ismeri a lányomat.

– Charlie Asher boltjában találkoztam vele, amikor ott dolgozott.

– Charlie Asher jó ember volt.

– Az.

– Jó hatással volt Lilyre. Vad gyerek volt, de az a munka lekötötte, legalábbis egy időre. Sokat dolgozom, és csak ketten vagyunk… Abban sem vagyok biztos, hogy feldolgozta Charlie halálát, most meg ez.

Rivera látta rajta, hogy felelősnek érzi magát a lánya fájdalmáért, és meg akarta nyugtatni, hogy ez abszolút nem az ő hibája. Át akarta ölelni és tisztességesen viselkedni, de nem ment könnyen, mert ez – a Menta elleni támadás – gyilkosság volt, és az áldozatok hozzátartozóival mindig protokoll szerint viselkedett. Ami most nem tűnt helyénvalónak.

– Mr. Friss jó ember.

– Őt nem ismerem. Nem is találkoztam vele. Engem aggasztott, hogy idősebb, de Lily láthatóan odavan érte. Nem akarom, hogy egyedül legyen. Pocsék egyedül.

– Az. Fel akartam ajánlani, hogy itt maradok Lilyvel, ha magának dolgoznia kell, de gyanítom, hogy marad. Hozhatok egy csésze kávét?

– Az csodás lenne, felügyelő.

– Szólítson Alphonse-nak.

A nő bólintott. – Én meg Elizabeth vagyok. Liz.

– Liz – mosolygott Rivera. – Tizenhat éves kora óta ismerem Lilyt, Liz. Nem volt egyszerű dolga vele. Ijesztő gyerek volt.

– Ha tudná.

– Talán tudom. Hogyan kéri a kávét?

Ki akart lépni az üvegajtón a hallba, amikor egy ismerős orvost látott a nővérpulthoz lépni, aki beszélt a nővérrel, majd körülnézett és elkapta Rivera tekintetét. Rivera ott érte a pultnál. Dr. Hathaway, emlékeztette magát.

– Hogy van, felügyelő? – kérdezte az orvos.

– Az attól függ.

– Nem tudom, tehetünk-e érte valamit. Át akartuk vinni egy csendesebb szobába, hogy mellette lehessenek, de őszintén szólva nem hinném, hogy van rá idő. A szervei sorban leállnak, azon is csodálkozom, hogy tudatánál van, szóval ha kérdezni akar tőle bármit, most tegye.

– Igazából a barátom.

– Sajnálom. Korábban…

– Semmi gond, doktor.

– Kék kód, doktor! – szólt oda a nővér, futva megkerülte az asztalt, és berohant abba a szobába, ahol Menta feküdt.

Az orvos szó nélkül követte. Lily támolygott ki az üvegajtó mögül, az arcán sminktől fekete könnyek csorogtak.