DOLGOZÓSZOBA

FAUST
(belép a kutyával)
Otthagytam az erdőt, a rétet;
már éj ül rajta feketén,
s tőle szent borzongással ébred
lelkem mélyén a jobbik én.
Vad vágyaim mind szenderegnek,
nagy szertelenségem pihen;
helyükben emberszeretet meg
Istenvárás kél hirtelen.

Nyughass, te pudli! Fel s alá ne futkoss!
Mit szaglászod mind a küszöböt?
Kályha mögé húzódj, be a suthoz,
jó párnám meg se köszönöd?
Amint odakint a kaptatós utacskán
kedveltetted szökdösve, bukva magad,
ezt jó vendégként vívd ki most, fiacskám,
légy illedelmes, hallgatag.
Ó, amikor keskeny szobánkban
meggyúl a kedves mécsvilág,
lelkünkbe is fényt hint a lángja,
s szivünk annál magára lát.
Az ész ismét hallatja hangját,
s virágzik újra a remény;
már szomjazom a lét patakját,
jaj, kútfejére vágyom én!

Pudli, ne mormogj! A lelkemben kiáltó,
szent zengzetekhez az állat
hangja hogy is lehetne méltó?
Az ember gúnnyal, tudjuk, arra támad,
amit meg nem ért,
s így a szépnek, a jónak ártnak,
mint kelletlent meg is morogják,
kutya, te is ezért morogsz hát?

Haj, hiába minden jó igyekezésem,
lelkem enyhülését többé már nem érzem.
Dagadása mért apadt el újra gyorsan,
s kell fetrengenem újra szomjan?
Megéltem ezt én egyre-másra.
De van mivel ezt az űrt betöltsük;
a földöntúlit nagyra becsüljük,
s várunk a kinyilatkoztatásra,
mely legméltóbban és szebben ég
az Újszövetségből felénk.
Érzem, legfőbb ideje volna,
hogy a szent őseredetit
felüssem és szivem szerint
forditsam a szerettem német szóra.
(Felüt egy kötetet, hozzálát)
Szól az Irás: “Kezdetben volt a szó.”
Ki ád tanácsot? Igy aligha jó.
Ily súlyt sehogy sem adhatok a szónak,
más szavakat kell rá csiholjak,
ha helyes fény vezérli szellemem.
Tehát: “Kezdetben volt az értelem.”
Az első sort már jól ügyeld meg,
tollad szabadjára ne engedd!
Az értelem valóban itt a fő?
Tán így jobb: “Kezdetben volt az erő.”
De jaj, alighogy e pár szót leírom,
valami int, ne tűrjem a papíron.
A szellem, lám, mégiscsak segitett!
S bátran leírom: “Kezdetben volt a tett.”

Akarod, hogy szobám megosszam?
Pudli, ne nyíj te ottan,
az ugatást hagyd!
Ilyen zajos, izgága társat
nem türhetek meg otthonomban.
Kettőnk közül egyik
jobb, ha elmenekszik.
Fáj sértenem vendég-jogod:
de hordd az irhád, ajtóm nyitott!

Ez már megint mi volna?
Természetnek lehetne dolga?
Árnyék? Avagy való lehet?
Kutyám mind hosszabb, szélesebb!
Milyen dagadva nő;
immár nem is kutyaforma ő!
Mily szörnyet hoztam haza én?
Vizilónál nagyobb e rém.
Szeme tüzet hány, csattog a foga.
Már sejtem, kicsoda!
E félig-pokolból való
ellen Salamon kulcsa jó.

SZELLEMEK
(a folyosón)
Odabent egy megfogódott,
kint maradj, ha jó van dolgod!
Mint csapdában a ravasz,
kuksol a vén agyaras.
Légy óvatos!
Ide s amoda szálldoss,
fel s le hágdoss,
s kimenekszik hamarost.
Javát akarnád?
Rabnak ne hagyd hát!
Mert sok szivességet
tett ő is tenéked.

FAUST
Hogy a bestiát megfogjam,
a négyes rontást hadd mondjam:

Szalamandra, lobogjál,
Undéne, csak úszkálj,
Szilfe, suhogjál,
Kobold, szaladgálj!
Ki bánni nem mer
az elemekkel,
erejükkel
s jellemükkel,
úr az nem lehet,
szellemek felett.

Tűnj el a tűzbe,
Szalamandra!
Szakadj vele össze,
Undéne!
Világolj, hulló csillag fénye,
Szilfe!
Siess, segíts meg,
Inkubus! Inkubus!
Segíthetsz, ha most idefutsz.

A négy közül
ebben egyik sem űl,
berzenkedik, mutogatja fogát:
még nem tapintám gyenge oldalát,
de ha ez nem hat,
lesz jobb kuruzslat.

Valóban oly nagy
pokol-lakó vagy?
Nos nézz e jelre!
Társaid erre
földre hajolnak!
Már horgad is s a szőrzete borzad.

Elvetemültje!
Hát kibetűzte
a sose-szültet,
nem-nevezettet,
a mennyben idvezültet,
a Megfeszitettet?

Ihol, szűk neki a sut,
elefánttá vaskosult.
Betölti ezt a szobát,
foszlana, mint a felleg.

Azért a boltozatig ne hágj,
gazdád lábánál telepedj meg!
Meglátod, fele se tréfa ennek.
Hogy elpusztulj, szent tűzbe vetlek!
Ne várd be hát
a háromszor izzó sugárt!
Ne várd be hát,
hogy fő cselemet produkáljam!

MEFISZTÓ
(mialatt a köd eloszlik, vándordiák alakjában előlép
a kemence mögül) E lárma mért? Szolgálhatok alássan?

FAUST
Ez bujt a pudli-bőr alatt!
Csak egy vándordiák! A móka megnevettet!

MEFISZTÓ
Hadd üdvözöljem tudós-uramat!
Rútul megizzasztott kegyelmed.

FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud,
hallván: Légyisten és Gebbesztő vagy Hazug.
Kicsoda vagy tehát?

MEFISZTÓ
Az erő része, mely
örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.

FAUST
Mit értsek voltaképp rejtvényeden?

MEFISZTÓ
A tagadás a lényegem!
És joggal az, mert minden születő:
elpusztulást érdemelő;
inkább ne jönne létre semmi.
Mit Bűnnek szoktatok nevezni,
Romlásnak, Rossznak röviden,
az hát sajátos elemem.

FAUST
Résznek mondod magad - s egészben állsz elém?

MEFISZTÓ
Szerény igazság az enyém.
Ha az ember, e kis bolond-világ,
egésznek tartja általán magát,
én részből rész vagyok, mely egy volt valaha,
a Sötét része, mely a Fényt szülé vala,
a büszke Fényt, mely örökségiért
Éj-anyja jussát perli itt: a Tért;
de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad,
lekötve testeken tapad.
Testekből árad, széppé test teszi,
az testen torpan meg fennakadva,
s hiszem, nincs messze már a napja,
pusztulni is testekkel kell neki.

FAUST
Már ismerem gyönyörű tiszted!
Mivel nagyban nem semmisíthetsz,
most már kicsinyben míveled.

MEFISZTÓ
És persze sokra ezzel sem megyek.
Mi elszakadt a semmitől,
a valami, ellenszegül:
az irdatlan világ, s hiába,
még nem léphettem a nyakára,
hiába tűz, földrengés, vihar, ár;
megnyugszik végül tenger és határ!
Az átkozott állat- meg emberfaj pedig
teljességgel elveszthetetlen.
Pedig már mennyit eltemettem!
S mégis minduntalan örök, új vér kering.
Ez így halad, s engem megöl a mérgem!
Földön-vizen, levegőégben
ezer mag játszik ki velem,
sziken, havon, hőben csirát ont!
Ha nem tartottam volna meg a lángot,
nem volna semmi fegyverem.

FAUST
Az Alkotó felé, az üdvös
Hatalmasság felé ugyan
hiába rázod ördög-öklöd s
készülsz irígyen s gonoszan!
Valami új módszert eszelj ki,
Káosz csodálatos fia!

MEFISZTÓ
Fogunk még erről értekezni,
ha eljutottunk annyira!
Elillannom megengeded hát?

FAUST
Nem értem, ezt mért kérded itt?
Végtére már ismerjük egymást,
jöjj el, mikor csak jólesik.
Ott van az ajtó, ott az ablak,
no meg a kémény, legkivált!

MEFISZTÓ
Megvallom hát! hogy innen elszaladjak,
megtiltja egy picinyke gát:
küszöbödön az a lidércláb!

FAUST
A Pentagramma fáj neked?
Pokol fia, ha ez veszély rád,
be mégis hogy jöhettél, mondsza meg?
Csapdába ily szellem hogy eshet?

MEFISZTÓ
Nézd meg! Hibája van bűvös jelednek:
egyik szöge, a kifelé való,
kissé nyitott itt, nem találod?

FAUST
A véletlen ma jól bevágott!
Hogy foglyom vagy: igaz s való?
És véletlen remeke volna!

MEFISZTÓ
Nem látta meg az eb szobádba beugorva,
de most másképp áll a dolog:
mint ördög ki nem juthatok.

FAUST
Miért nem mégy ablakon repülvén?

MEFISZTÓ
Mert hát szellem- s ördögre az a törvény,
hogy ott mehet ki csak, ahol besompolyog.
Be mindenütt szabad - ki törvényszabta út van.

FAUST
Pokolban törvény? Sose tudtam.
Tetszik nekem. Ez hát annyit jelent,
veletek, uraim, szerződhetik az embert?

MEFISZTÓ
Jól jársz, ne félj, minden igéretemmel,
én meg nem rövidítelek.
De nem oly könnyű, mint te hinnéd.
Lesz még beszélni alkalom.
Most arra kérlek, de nagyon,
eressz ki még ezegyszer innét.

FAUST
Hát tölts itt még néhány pillanatot,
valami jóhirt mondj, barátom.

MEFISZTÓ
Most hadd megyek! Visszajövök legott,
s kérdezhetsz bármit a világon.

FAUST
Tudd meg, nem én üldöztelek,
magadnak ástad ezt a vermet.
Ki ördögöt fog, fogja meg!
Másodszor egyhamar nem csípi meg, ha elmegy.

MEFISZTÓ
Ha erre vágysz, hát én is vállalom
barátokul együtt maradnunk,
feltételül csak azt szabom,
hogy csínjeimmel méltóan mulassunk!

FAUST
Lássam tehát! Terajtad áll;
csak tetszetőset produkálj!

MEFISZTÓ
Barátom, már ez óra, hidd meg,
többet kínál érzékeidnek,
egy év minden napjainál.
Meglásd, a zsenge szellem-ének,
a megidézett tünde képek,
nemcsak silány kuruzsolás.
Attól cimpád remegve tágul,
attól a szád bízvást elámul,
s érzésed: elragadtatás.
Hagyjunk minden huzavonát,
együtt vagyunk mind: rajta hát!

SZELLEMEK
El ti homályos
boltivek innen!
Jöjjön a kéklő,
szálljon a fénylő éter ide!
Hulljon a baljós
felleg, omoljon!
Csillag aranylós
napja ragyogjon
közepibe.
Égbeli népség,
szellemi szépség
ringva-repesve
száll-suhog erre,
új örömökre
vágynak epedve,
drága ruhájuk
lebben utánuk
elfedi tájunk,
el a lugast, hol
nagyszerű lények,
szép avatottak,
boldogan élnek.
Mennyi lugas van!
Tők rogyadoznak,
fürt leve csurran,
ömlik a kádba,
majd habos árja
nő patakokká
és a boros hab
drágakövek közt
futva csoboghat.
Most a hegyekből
le hirtelen dől,
tóra dagadva
nő, s mutogatja
dombjai zöldjit.
Szárnyasok öltik
csőrük a tóba,
szállnak a napra,
néki a zsenge
kis szigeteknek
miket a lenge
hullám lebegtet;
zendül a kardal,
zeng diadallal,
és ki-ki járja
nagy karikába,
végül a zöldbe
el-bevegyülnek.
Van, ki a hegyre
fut ki lihegve,
másik a tóra
száll rucamódra,
más fel az égnek:
mind vigan élnek,
s mind odaszállnak,
hol üde csillag
lángja ragyog.

MEFISZTÓ
Alszik! Derék volt, lenge-zsenge lények!
Szépen álomba éneklétek!
E koncertért adósotok vagyok.
Hogy elcsípj ördögöt, nem vagy még az az ember!
Övezvén édes álomképzetekkel,
sodorja téboly tengere!
Majd teszek én küszöb-varázslatodról!
Csak egy patkányfog kell ide.
Nem kell igézgetnem sokáig,
egy itt matat s figyel parancsszavamra máris.
Ura pockoknak, egereknek,
békáknak, tetveknek, legyeknek,
parancsolom most ideállnod
és a küszöbbe belerágnod,
hol kenetétől olajos. -
No lám, beszökdelsz hamarost!
Dologra hát! Botlasztó szegeletje
ott van a peremén kifestve.
Még egy marás - s kész a dolog.
No, Faust, aludj tovább, míg újra itt vagyok.
(Elmegy)

FAUST
(ébredezve) Ó jaj, hát becsapódtam újra?
Látások tűntén azzal maradok,
hogy álmom a Sátánt idehazudta,
s egy pudli volt, mely itthagyott!