MAGAS HEGYSÉG

Meredek, csipkézett sziklacsúcsok.
Felhő közeledik, odasimul egy kiugró sziklalaphoz,
leszáll rá, majd kettéválik

FAUST
(előlép) Lábam alatt minden magányok legmélyebbike,
a csúcsperemre megfontoltan lépek én
s búcsút mondok fellegkocsimnak, mely derűs
napokon át szelíden vitt föld s víz felett.
Szét nem foszolva, lassan válik tőlem el.
Sűrű gomolyként hömpölyög kelet felé,
s kíséri a csodálkozás-nyűgözte szem.
Száll s szétszakad, hullámszerű és változó.
De most formát ölt. - Úgy van! nem csal a szemem! -
Napfényes párnákon hever fenségesen
egy isteni, bár óriási nőalak,
látom! Tán Junó, Léda vagy Heléna az,
mily méltósággal s mégis bájosan lebeg.
Ó, már enyészik! Szétterül s feltornyosul
kelet fölött, s mint messzi gleccser, az elfutó
nap nagyszerű emlékét tükrözi csillogón.
De gyöngéd, fényes ködsáv leng még homlokom
s keblem körül, derítőn, hűsen, kedvesen.
Föl, egyre följebb száll habozva s könnyedén;
most egybeáll. - Elbűvölő kép áltat-e,
mint ifjúságom rég hiányzó fő java?
A szív mélyének zsenge kincse fölbugyog;
vágy hajnalát, az első, rögtön érezett,
alig értett tekintetet idézve leng,
mely őrzőjének minden kincsnél fényesebb.
Mint lelki szépség, nő a bájos látomás,
nem oszlik el, a messzi űrbe száll tova,
és elviszi magával lelkem jobb felét.

Egy hétmérföldes csizma toppan be. A párja nyomban követi.
Mefisztó leszáll. A csizmák továbbsietnek

MEFISZTÓ
Most aztán jó gyorsan haladtunk!
De mondd, mi lelt? Mért szállsz le itt,
hol kőkatlan tátong alattunk,
s mereszti szirt-förtelmeit?
Jól ismerem, ha nem is e vidéken,
mert ez volt a pokol feneke régen.

FAUST
Bolond legendád van töméntelen;
megint ilyesmit tálalsz föl nekem.

MEFISZTÓ
(komolyan)
Midőn az Úr - én jól tudom, miért -
a légből minket száműzött a mélybe,
hol egyre fűti a központi tért
az örök tűz, s lángol magát emésztve,
szorongatóan szűk volt új lakásunk,
s ily kivilágításra sose vágytunk.
Köhögött ott az ördög valamennyi,
s meg nem szűntek felül-alul szelelni;
kénbűzzel telt meg és kénsavban ázott
poklunk, s gázok fejlődtek, szörnyű gázok!
S hiába volt a föld sík kérge vastag,
reccsent s repedt, hol e gázok dagadtak.
Minden tótágast áll most, semmi kétség:
ami ma csúcs, hajdan az volt a mélység.
Igaz tanoknak adja ez alapját,
melyek az alsót felsővé avatják.
Mert elhagytuk mi, szolgák, láng-odúnk,
s szabad lég tengerén uralkodunk.
Ez nyílt titok volt, de jól leplezett,
s a néppel csak későn közöltetett. (Efez., 6., 12.)

FAUST
Itt áll a hegy nemes-hallgatagon;
honnan s miért? - én nem találgatom.
A természet, önnönmagát teremtve,
maga formálta a földet kerekre,
kedvéből kelt csúcs s szurdok, maga tett
sziklára sziklát, hegy mellé hegyet,
s a domboldalt szelíd vonalba törve
ő futtatta kényelmesen a völgybe.
Zöldel, virul, és örömét keresve
nem kell, magát hogy kergén hányja-vesse.

MEFISZTÓ
Úgy mondjátok: ehhez kétség se fér!
De ki tanúja volt, másképp beszél.
S ott voltam én, mikor fortyogva tört fel
a mélység lángözönt ontó öle,
sziklát sziklára vert Moloch pöröllyel,
s hegyroncsokat pattintott messzire.
Ki fejti meg, a síkot mely parittya
szórta fura, mázsás tömbbel teli?
A bölcselő nem tudja, mi a nyitja;
ott áll, örökre ott marad a szikla,
s kudarcot vall, aki fejét töri. -
Csupán a jámbor és egyszerü nép
tapint rá, s meg nem ing hitében;
ő nagy bölcsen leszűrte rég,
hogy csoda ez, s a sátáné az érdem.
Hitmankón sántikál fel vándorom ma
Ördöghídra, Ördögoromra.

FAUST
Lám csak, föl kellene figyelni végre
az ördög természetszemléletére.

MEFISZTÓ
Természet így vagy úgy! Mit bánom én!
Az ördög ott volt! - ő a nagylegény!
Fajtánk magasra tör; itt a jelek még;
vad zűrzavar, erőszak, esztelenség! -
De, hogy végül világosan beszéljek:
földünkön nem találtál semmi szépet?
Fölmérted, mit a roppant tér mutat,
a föld birodalmait s pompájukat. (Máté, 4.)
S te, az örök elégedetlen,
nem éreztél vágyat szivedben?

FAUST
De igen! egy nagy cél hat át.
Találd ki!

MEFISZTÓ
Megvan. Halld tehát.
Holmi nagy főváros nem volna tán rossz,
magva polgár-megélhetési-káosz,
sikátorok, tetők csúcsosra szabva,
szerény piac, káposzta, répa, hagyma;
mészárszékek sora, ahol jó
kövér cubákon él a dongó;
ha odadugod orrodat,
mindig sürgés és bűz fogad.
Széles utcák, tágas terek
előkelőnek tetszenek;
s hol nincs kapu, amely határt szab,
külvárost látsz, tengernyi házat.
Csengős kocsikban telne kedvem,
s lótó-futó, lármás tömegben,
mely egyre föl s alá rohanna,
mint sürgő-forgó bolynyi hangya.
S ha bakon ülnék, ha nyeregben,
középpont volnék, s el lehetne nyernem
sok százezrek tiszteletét!

FAUST
Nem érzek hozzá semmi kedvet!
Örömünk a szapora nép,
ha tápláléka van elég,
s tanul, csiszolja az eszét -
s mind lázadókká növekednek.

MEFISZTÓ
Akkor tehát fényűzően s kevélyen
kéjpalotát rakatnék szép vidéken.
Erdő, mező, domb s rét helyén
díszkert támadna hevenyén.
Zöld falak alján bársonyos gyepágyak,
zsinórutak, művészi lombok, árnyak,
rendezett sziklák és műzuhatag
s különböző szökőkutak;
tömör sugár ível, meg kell csodálni,
s oldalt zizeg, pisilget száz parányi.
S kapnának tőlem a gyönyörű dámák
kényelmes, meghitt palotácskát;
időm vég nélkül telne-múlna
édes társas-magányban, elvonulva.
Dámákat mondok; s nálam ez szabály:
a szépnem mindig többesszámban áll.

FAUST
Rossz és modern! Sardanapal!

MEFISZTÓ
Mire törhetsz? Számomra rejtély.
Nyilván merész, nagy terv hevít.
Mikor a holdhoz oly közel lebegtél,
nem kóros vágy hatalma vitt?

FAUST
Szavamra, nem! e földgolyó
a nagy tettekhez még talajt ad.
Erőm merész munkára hajt csak;
a túl csodás legyen való.

MEFISZTÓ
Nos, a hírnevet hajszolod?
Így jár, aki hősnők között forog.

FAUST
Hatalmat szerzek, földeket!
Semmi a hír, minden a tett.

MEFISZTÓ
Mindamellett lesz majd poéta bőven,
ki dicsőséged zengi a jövőben
s hóborttal hóbortot szít balga főkben.

FAUST
Tőled mindez fölötte távol.
Mit tudsz te az emberi vágyról?
Fonák, epés, gúnyos sziveddel
hogy tudnád, mit kíván az ember?

MEFISZTÓ
Legyen akaratod szerint! De végre
avass be már rigolyáid körébe.

FAUST
Magára vonta szememet a tenger;
dagadt önnönmagára tornyosulva,
majd abbahagyta, s bősz hullámsereggel
a part lapályát ostromolta zúgva.
És bosszantott ez; a jogtisztelő
szabad lélekben így ébreszt dacot
a szenvedélyes, önhitt nyers erő
izgágasága, és utálatot.
Véletlen volna? Néztem egyre már:
megállt, majd visszahömpölygött az ár,
büszkén elért célját feladta ő;
s így játszik ismét, ha órája jő.

MEFISZTÓ
(ad spectatores)
Nem tár föl semmi újat a beszéde,
ismerem mindezt vagy százezer éve.

FAUST
(szenvedélyesen folytatja)
Kúszik felénk ezer s ezernyi ponton,
meddő maga, hogy meddőséget ontson;
nő, hömpölyög, kicsap, s a partvidék
rút, puszta sávja jelzi árterét.
Hullámokat lelkes rohamra késztet,
majd meghátrál, s közben semmit se végzett.
Kétségbe kell esnem, míg tart e látvány,
a bősz elem céltalan tombolásán!
S megpróbál önmagán túlnőni elmém;
itt küzdenék, legyőzni ezt szeretném.
S van rá reménység! - Hisz a híg elem
dombok körül gyűrűzni kénytelen;
a síkon bármily háborogva zúg át,
csekély magaslat büszkén állja útját,
sekély völgy vonzza már hatalmasan.
És tervet tervre szőtt legott agyam:
telj be a legpompásabb élvezettel,
a zsarnok tengert partjától rekeszd el,
szűküljön össze nedves, tág határa,
szorítsd ki innen, vissza önmagába.
Átgondoltam már nyomról nyomra is;
ez a vágyam. Ha mersz, ebben segíts!

Dobpergés és harci zene a nézők
háta mögött, jobb felől, a távolból

MEFISZTÓ
Könnyű ez! Hallod ott a dobzenét?

FAUST
Új harc! sérti e zaj a bölcs fülét.

MEFISZTÓ
Harc, béke mindegy. A bölcs dolga az, hogy
mindenből szipolyozzon némi hasznot.
Fülel, figyel, esélyt el nem szalaszt.
Most itt az alkalom, Faustus, ragadd meg azt!

FAUST
Ócska rejtvénynek nincs most ideje!
Mi légyen ez? Csak bátran! Ki vele!

MEFISZTÓ
Amíg ide utaztam, kinyomoztam,
hogy a jó császár nyakig ül a gondban;
hisz ismered. Míg pártoltuk, s a talmi
vagyont segítettünk kezére csalni,
világgá szórta azt mohón.
S mert ifjan szállt reá a trón,
e balhitű úgy látta jónak,
hogy nincsen akadálya semmi,
s szép és csábos egyszerre lenni
kéjencnek és uralkodónak.

FAUST
Nagy tévedés. Parancsolót csak a
parancsolás maga tölthet örömmel.
Keblét duzzasztja hő akarata,
de terveit ki nem fürkészi ember.
Hívek fülébe súgja szándokát,
mely teljesül, és ámul a világ.
Így mindig legfőbb, legméltóbb lehet!
Közönségessé tesz az élvezet.

MEFISZTÓ
Ő nem ilyen. Habzsolta a gyönyört,
s hogyan! Pusztult az ország, s romba dőlt,
mivel nagyok s kicsik mentek vadul ökölre,
testvér a testvért űzte, öldökölte.
Hány város villong, mennyi vár,
céhek s nemesség közt viszály,
csatáznak püspök, káptalan s hivek;
meglátni s meggyűlölni egy.
A templomokban vér, a kapukon túl
kalmár és vándor végórája kondul.
S megnőtt a mersz, mert ki védekezik,
az életet nyer. - Nos, így ment ez itt.

FAUST
Ment, sántikált, bukott, felállt, s ledőlve
otromba, görgő halmaz lett belőle.

MEFISZTÓ
S e helyzet ellen nem volt mód panaszra,
ki-ki érvényesült, mert úgy akarta.
A törpe is fennhordta orrát;
de legjobbak végül megsokallták.
Fellázadtak, s kimondták kereken:
ki nyugalmat hoz, urunk az legyen.
A császár nem tud, s nem akar - helyébe
válasszunk mást, ki megteremti végre
a biztonságot és új szellemet;
egy szebb világban ülje meg
nászát a jogrend és a béke.

FAUST
Igen papos szó.

MEFISZTÓ
Sok csuhás akadt,
ki félt, hogy nagy pocakja leapad.
Többet nyerhettek ők akárki másnál.
Nőtt és szent harccá lett a lázadás már;
s császárunk, kit mulattattunk, s hada
épp erre tart, tán végcsatára, ma.

FAUST
Jó volt és nyílt; szánakozom szegényen.

MEFISZTÓ
Jöjj, lássuk, mint lesz! aki él, reméljen.
Húzzuk ki hát e csávából is őt még!
Ezerszer ment, ki egyszer menti bőrét.
Ki tudja, mint fordul a kocka végül?
Vazallus-nép szerencsések köré gyűl.

Átmennek a középhegységen, és a völgyben felvonuló sereget
szemlélik. Alulról dobpergés és harci zene hangzik

MEFISZTÓ
Lám, kedvező állása a hadaknak;
csatlakozunk, és győzelmet aratnak.

FAUST
Ezek után mit várhatok?
Csalást! Varázst! Káprázatot!

MEFISZTÓ
Hadicseleket, harcnyerőket!
Nagy eszmédből merítsd erődet,
miközben töprengsz terveden.
Trónját s földjét hadd tartsa meg a császár;
letérdelsz, és a végtelen
part hűbérbirtokul reád száll.

FAUST
Furfangod egy s mást végbevitt;
nos, nyerj meg egy csatát is itt!

MEFISZTÓ
Nem! Te fogod megnyerni! Máris
te vagy a fő-fő generális.

FAUST
Az volna csak bolond dolog még:
hol mit se tudnék, ott parancsnokolnék!

MEFISZTÓ
Hagyd a gondot vezérkarodra,
tábornagynak könnyű a dolga.
Harc-bűzt orrontva jóelőbb itt,
az ősi hegység őserőit
hívtam haditanácsba már;
boldog, ki ilyet verbuvál.

FAUST
Fegyverben ott kik közelednek?
Mozgósítod népét a hegynek?

MEFISZTÓ
Nem én! Mint Vackor gazda, csak
a legszebb mákvirágokat.

A Három Hatalmasok színre lépnek. Sám. II., 23., 8.

MEFISZTÓ
Három fickómat jönni látom!
Más-más fegyverzetük s ruhájuk,
különböző korú is mind a három;
panaszkodni nem fogsz reájuk.
(Ad spectatores)
Irigyli ma minden gyerek
vértjét s gallérját a lovagnak;
s mivel jelképek e gazemberek,
csupán annál nagyobb tetszést aratnak.

BALTAKÉZ
(fiatal, könnyű fegyverzetű, tarka köntösű)
Egy görbe pillantás miatt
kész vagyok bárkit is ököllel vágni képen,
s a nyúlszívűnek, ha szalad,
minden hajaszálát kitépem.

PRÉDAZSÁK
(javakorabeli, erősen fölfegyverzett, pompás öltözetű)
Virtuskodás csak léha játék,
így kárba vész a drága nap;
kitartóan zsebeld a másét,
mert ez mindennél fontosabb.

GÖRCSMAROK
(hajlott korú, állig fölfegyverzett, mezítelen)
Ezúton sem jutunk mi révbe;
vagyont könnyű pazallni, véle
hamar lezúg az életár.
Habár elvenni szép, de megtartani még szebb;
szabad kezet a vén legénynek,
s nem érhet egy petáknyi kár.

Mindnyájan lejjebb ereszkednek

AZ ELŐHEGYSÉGBEN

Dobpergés és harci zene alulról.
Felütik a császár sátrát.
Császár, főgenerális, darabontok

FŐGENERÁLIS
Hebehurgyának tervünk most se tetszhet,
hogy visszavont seregeink
e jó fekvésű völgyben gyülekeznek;
jól üt ki ez hitem szerint.

CSÁSZÁR
Kiderül abból, ami ránk vár;
de bosszant ez: félig fut, aki hátrál.

FŐGENERÁLIS
Nézd jobbszárnyunkat, felség, sose lelne
eszményibb terepet stratéga-elme:
nem menedékes bár, de meredek se,
nekünk előny, ellenségnek kelepce;
fedeznek minket buckák, hajlatok;
ránk a lovasság nem támadhat ott.

CSÁSZÁR
Rám csak a dicséret marad;
állja kar és szív a sarat!

FŐGENERÁLIS
Tekints a rétközép lapályos terepére,
ott áll phalanxunk, harci lázban égve.
A napderűs légben fényes pikák
villognak a hajnali ködön át.
Mily zordan ring hatalmas négyzetük!
Itt ezreket nagy tettek vágya fűt.
Ebből ítéld meg erejét hadunknak;
hiszem, hogy támadóink szertefutnak.

CSÁSZÁR
Szép látvány, mit először élvezek.
Kétakkorával ér föl e sereg.

FŐGENERÁLIS
Balszárnyunkról sokat nem mondhatok,
derék vitézek őrzik a szirtfokot.
S a kőszál, melyen most lándzsák ragyognak,
védi fontos hágóját a szorosnak.
Az ellenség, úgy tartom, meglepetten
kudarcot vall itt véres ütközetben.

CSÁSZÁR
Ott közeleg már az álnok rokonság;
“bátyám!”, “öcsém!”, mily nyájaskodva mondták,
s megrabolták e mind arcátlanabbak
a trón fényét, hatalmát a jogarnak;
torzsalkodtak, országot döntve romba,
s most egyesülten törnek hatalomra.
Áll tétován az ingatag tömeg,
s hová az ár sodorja, arra megy.

FŐGENERÁLIS
Egy hírszerzésre küldött emberünk
kúszik le ott; ó, csak jó hírt vegyünk!

ELSŐ HÍRSZERZŐ
Jó szerencse fogta pártunk,
furfangos művészetünk
révén erre-arra jártunk;
jót mégsem jelenthetünk.
Bár magát hű hódolódnak
vallja egy sereg személy,
mégis tétlenül szabódnak:
belviszály van s közveszély.

CSÁSZÁR
Önfenntartás az önzés fő szabálya,
nem tisztesség, hűség, őszinte hála.
Nem sejtitek? Ha számlátok betell,
a szomszéd ház tüze emészthet el!

FŐGENERÁLIS
A másik lassan vág a meredeknek,
s fáradtan hág le, minden tagja reszket.

MÁSODIK HÍRSZERZŐ
Vígan szemléltük a bőszült
zűrzavart s dúló viszályt,
ám váratlanul előtűnt
egy új császár, s élre állt.
S most, elárasztván a rónát,
a tömeg parancsra lép;
a hazugság lobogóját
követik mind. - Birkanép!

CSÁSZÁR
Az ellencsászár csak hasznomra van:
így érzem végre császárnak magam.
Csak mint harcos vettem föl vasruhám,
s dicsőbb célért hordom már ezután.
Átmulattam sok fényes ünnepélyt,
mindent kínáltak, egyet nem: veszélyt.
Gyűrűbökést javalltatok, puhányok,
s mohó szivem lovagtornára vágyott;
s ha nem ellenzitek a háborút örökkön,
ma már hősként lehetne tündökölnöm.
Keblem, midőn a lángözönben álltam,
önérzetére döbbent végre bátran;
a bősz elem ijesztőn tört reám;
káprázat volt, de nagy káprázat ám.
Felködlött harc, hír kúsza álma bennem;
a nagy mulasztást jóvá kell ma tennem.

Követeket küldenek, hogy
az ellencsászárt viadalra hívják ki

Faust páncélosan, félig leeresztett sisakrostéllyal.
A Három Hatalmasok
az előbbi fegyverzetben és öltözetben

FAUST
Jövünk, s ezért tán senki sem hibáztat;
óvatosság, ha nincs is baj, nem árthat.
Tudod, a hegylakó elmélkedik,
bújván természet s sziklák könyveit.
A rónát rég elhagyta mind a szellem,
s sziklás hegyen tanyázik szívesebben.
Csendben járják az útvesztőt a mélyben,
nemes gázok fémtartalmú ködében:
szétválaszt, vizsgál, összeköt e fajta,
újat lelni, őket egyéb se hajtja.
Szellemhatalmak, légies kezek
áttetsző formákat építenek;
s néznek kristályba, örök-hallgatagba,
mely a földfelszín életét mutatja.

CSÁSZÁR
Hallottam ezt, s hiszek neked; no de
mondd csak, jó ember: hogy jön ez ide?

FAUST
A szabin mágus, a Norcia-béli,
magát hű és derék szolgádnak érzi.
Mily szörnyűséges sors várt volna rá ott!
A rőzse pattogott, már nyaldosták a lángok;
száraz hasábfák minden oldalon,
szurkos, kénes venyige, nagy halom;
Isten, ember, ördögnél nincs segítség,
felséged törte szét izzó bilincsét.
Rómában történt ez. S ő csupa hála,
bárhová mégy, kísér gondoskodása.
Azóta nem törődik, csak veled,
rólad faggat planétát, mélyeket.
Hogy sürgősen jöjjünk melléd szegődni,
ő hagyta meg. Nagyok a hegy erői;
hatalmas ott a természet, s szabad,
s ezért bűbájt kiált sok bamba pap.

CSÁSZÁR
Ünnepnapon, vendégeket köszöntve,
kik vigasságra vígan gyűlnek össze,
örvendünk, míg torlódik és tolong
a nép, s a nagy termekben is szorong.
S még szívesebben látott a vitéz,
ki izmos karral támogatni kész,
midőn gonddal terhes hajnal dereng,
mert fenn a sorsmérleg habozva leng.
De e dicső percben vasmarkotok
a hű kardról vissza kell vonnotok,
szent ez a perc, ezrek indulnak éppen,
harcolni ellenem vagy értem.
A férfi maga küzd! Ha koronára
s trónra vágyik, önérdeme az ára.
S az ellenünk föllázadt síri árnyat,
ki a császárnak, földjeink urának,
had- s hűbérúrnak címét bitorolja,
saját öklöm taszítsa a pokolba!

FAUST
Bárhogy buzog a nagy tett vágya benned,
mégsem helyes fődet kockára tenned.
Mért díszít toll s taréj sisaktetőt?
Mert védi virtusunk fészkét, a főt.
Mi haszna fej nélkül a többi tagnak?
Ha álom száll rá, mindahány lelankad;
megsínyli mindahány, ha megsebezték,
s ha felgyógyul, feledve a betegség.
Jogával él a kar, megjött a kedve,
pajzsot emel, a koponyát fedezve;
a kard is tudja már feladatát,
csapást kivéd, és gyorsan visszavág,
a fürge láb megosztja sikerét,
s a földresújtott nyakszirtjére lép.

CSÁSZÁR
Ez kell dühömnek, így végzek vele;
lábzsámolyom legyen kevély feje!

KÖVETEK
(visszatérnek)
Nem hozott sikert minékünk,
sem becsülést a követség,
szép, vitézi küldetésünk
bárgyú tréfaként nevették:
“Uratok feledve; kongó
visszhang ő a völgy falán;
régi mondához hasonló:
volt egy császár hajdanán.”

FAUST
Így óhajtotta ezt sok jó vitéz,
ki melletted híven harcolni kész.
Jön az ellenség, lázban ég hadunk;
kedvez a perc, vezényelj, s támadunk.

CSÁSZÁR
Nem! A parancsoklást átengedem.
(A fővezérhez)
Rád bízom e tisztséget, hercegem.

FŐGENERÁLIS
Induljon hát a jobbszárny mielőbb!
Az ellenség balszárnya tör felénk már,
harcokban edzett hű, ifjú erők
lendülete torpantsa meg a célnál.

FAUST
Hadd álljon be e virgonc dalia
tüstént ármádiád soraiba,
lássák maguk között a harcosok,
s ő küzdjön hathatósan, mint szokott.
(A jobb felől álló alakra mutat)

BALTAKÉZ
(előlép)
Ki énrám bámészkodni mer, törött
állkapcával fordul el az ebadta;
ki hátat fordít, rémesen lötyög
nyakán majd kókadt üstöke, kobakja.
Minden vitéz forgassa a
kardot s a bunkót oly dühöngve,
mint én, s az ellenség hada
vérébe fúlva omlik össze. (El)

FŐGENERÁLIS
Kövesse lassan a derékhadunk,
ésszel s egész erőnkkel támadunk;
ott jobbra már keserves csata tört ki,
s erőnk szándékukat dugába dönti.

FAUST
(a középső alakra mutat)
Fogadjon szót tehát ez is neked!
Fürgén ragad magával ezreket.

PRÉDAZSÁK
(előlép)
Császár hadában a vitézség
párja legyen a prédaéhség;
tűzzük ki dús célul tehát
az ellencsászár sátorát.
Trónszékén dölyffel nem sokáig ülhet,
ha magam állok élére zömünknek.

ZSEBELLA
(markotányosnő, hozzásimul)
Bár pap minket nem esketett,
ő nékem a legkedvesebb.
Szüret vár ránk, de még minő!
Ha markol, megvadul a nő,
könyörtelen, ha fosztogat;
fel győzelemre! és mindent szabad.

Mindketten el

FŐGENERÁLIS
Mint vártuk, most a balszárnyunkra támad
erős jobbszárnyuk. Ám ők ellenállnak
egy szálig a rohamnak, mely a keskeny
hágót vívja a sziklák közt veszetten.

FAUST
(bal felé int)
Uram, ez is hadd lépjen már elő;
erőseknek sem árthat több erő.

GÖRCSMAROK
(előlép)
Gondot a balszárny ne okozzon!
Semmi se vész, hol én állok a poszton;
vén harcos kell ilyen dologra,
mit markolok, mennykő se fogja. (El)

MEFISZTÓ
(fentről jő)
Tekintsetek most arra távol,
a sziklák minden zegzugából
fegyveres nép árad tolongva,
s a szűk utat eltorlaszolja,
sisakban, vértben, pajzzsal, fringiával
állnak hadunk hátában, mint szilárd fal,
a támadást vezénylő jelre lesve.
(Halkan, a beavatottakhoz)
Kik ők? Ne kérdje egyitek se.
Dehogyis ültem tétlenül,
üres minden fegyverterem körül;
ott álltak, ültek lovagolva,
hatalmuk mintha a régi volna;
hősök, császárok, fejedelmek
egykor, s üres csigaházak jelenleg;
számos kísértet bújt efféle tokba
hogy a középkort életre pofozza.
S ha csak ördögfióka lakja,
ma annak is lesz foganatja.
(Fennhangon)
Lám, máris fel vannak dühödve,
csörömpölve ütköznek össze!
Zászlórúdon rongyok lebegnek ottan,
élénk szellőre vártak izgatottan.
Hinnétek-e, hogy ez az ósdi had
új küzdelemtől vissza nem riad!

Fentről félelmes harsonaszó, az ellenség
hada szemmel láthatóan meginog

FAUST
A láthatárt homály borítja,
csak itt-ott villan fel vakítva
egy-egy baljós vörös sugár;
kard, lándzsa villog már a vértől,
a bérc, az erdőség, a légkör
s maga az ég is harcba száll.

MEFISZTÓ
Helytáll a jobbszárnyunk, de látom
fejét, magasan a vitézek
fölött, a fürge Baltakéznek,
az óriás legény a gáton.

CSÁSZÁR
Csak egy kar nyúlt ki a gomolyból,
s lám, már vagy egy tucatnyi tombol;
bűbájnak sejtem ott jelét.

FAUST
Nem hallottad hírét a vándor
ködpásztáknak Szicíliából?
Ott délben tisztán leng a lég
napos középső rétegében,
sajátos párák tükörében,
egy ritka tünemény eléd:
városok úsznak a magasban
és kertek, föl-le szállva lassan,
száz fénytörés-festette kép.

CSÁSZÁR
Még sincs rendjén! Szikrázva égnek
az ölnyi hosszú lándzsavégek;
villogó hegyű dzsidákon
fürge lángok táncát csodálom.
Kísérteties ez nagyon.

FAUST
Bocsánat, felség, szellemeknek
nyoma ez, kik homályba vesztek,
a két Dioszkur fénye reszket,
kikhez hajósok esedeztek,
s utolsót lobban e napon.

CSÁSZÁR
Világosíts fel, mi a titka,
hogy a Természet kegye ritka
erőket is pártunkra von?

MEFISZTÓ
A mestert áldd és nagy hatalmát,
szívügye néki jósorod.
Hallván, hogy ellenség rohan rád,
lelke mélyéig háborog.
S téged megmenteni akar ma
hálából, bárha belehalna.

CSÁSZÁR
Körülujjongva vittek díszmenetben;
hatalmat kaptam, próbáljuk ki menten,
s máris megvolt az alkalom, a kellő:
a vén szakállt had fújja üde szellő.
Elrontottam a papság kedvtelését,
s kegyükbe nem jutottam, semmi kétség.
És most, bár annyi éve annak,
a régi tréfa jót foganhat?

FAUST
Jótett kamatja hétszeres;
szemed csak a magasba nézzen!
Ő jelt fog nékünk adni, érzem,
figyelj, majd értelmet nyer ez.

CSÁSZÁR
Egy sas az égen tovaszárnyal,
nyomában ádáz griffmadárral.

FAUST
Vigyázz: ezt jóra vélem én.
A griff csak mesebeli lény;
mit szállt fejébe e madárnak,
hogy egy valódi sasra támad?

CSÁSZÁR
Egymást elnyúlt ívben körözve
kerülgetik; - s ím, most a két
küzdő egymás nyakát s begyét
célozva ront egyszerre össze.

FAUST
Nézd, már a griff, a nyomorult
kárt vallott megvagdalva, tépve,
oroszlánfarka lekonyult,
s lehull a hegycsúcs erdejébe.

CSÁSZÁR
Csak hozna jót e látomás!
Hiszek neki, bármily csodás.

MEFISZTÓ
(jobb felé fordulva)
Vagdalkoznak katonáink,
ellenségünk sorra már ing,
ím, vaktában hadakozva
tódulnak mindegyre jobbra,
s megbontják, amerre törnek,
balszárnyán rendjét a zömnek.
Élhadunk szilárdan állva
jobbra tart, s villám gyanánt a
gyenge pont felé nyomul, lám. -
S mint két szélvész-űzte hullám,
párharcban, tombolva csapnak
össze egyenlő hatalmak;
nagyszerűbbet sose láttam,
seregünk győz e csatában!

CSÁSZÁR
(balra fordulva, Fausthoz)
Nézd! Ott baj van, úgy itélem,
állásunk komoly veszélyben.
Látom, már követ se dobnak,
fent a sziklák elhagyottak,
lent az ellenség kezében.
Íme! - Főhadunk keményen
küzd, és mintha közelednék,
tán a hágót is bevették.
Pogány bűbáj foganatja!
Mesterkedtek, de mi haszna?

Szünet

MEFISZTÓ
Jönnek hollóim mind a ketten;
mi hírt hozhatnak? Félve sejtem,
hogy helyzetünk nem kedvező.

CSÁSZÁR
E csúf madárpár mit jelenthet?
A szirti harcból mért lebegnek
sötét vitorlásként elő?

MEFISZTÓ
(a hollókhoz)
Csak üljetek közel fülemhez,
Akit ti védtek, el sosem vesz,
tanácsotokban van velő.

FAUST
(a császárhoz)
A galamb, hisz hallottad ezt te,
hogy költhessen, fészkére messze
országokból is visszaszáll.
Esetünk, bár hasonlatos, más:
mert a galamb csak békepostás,
de hadban hollóposta jár.

MEFISZTÓ
Szörnyű veszélynek sejtem árnyát.
Látjátok-e? Gyűrűbe zárják
a sziklapárkány hőseit
Megszállva már körül a sziklák,
s hogyha a hegyszorost kivívnák,
bizony csehül állnánk mi itt.

CSÁSZÁR
Végül hát mégis rászedettem!
Hálóba csaltatok ti ketten;
félek, mióta az fon át.

MEFISZTÓ
Ne félj! Nem vesztettünk csatát.
Türelem, furfang jó bog-oldók!
Végén csattan az ostor ám.
Hű követeim itt e hollók;
bízd a parancsnoklást reám!

FŐGENERÁLIS
(közben odaérkezett)
Ezekre hallgattál te híven,
sajog azóta is a szívem,
bűvészcselek nem harcnyerők.
A csata megfordíthatatlan;
botomat vissza kell hogy adjam;
ők kezdték, végezzék be ők.

CSÁSZÁR
Botod tartsd, jobb órákra várva,
miket a sors talán megad.
Borzaszt e hollók-cimborája,
a visszatetsző torzalak.
(Mefisztóhoz)
Botot nem kapsz, sehogy se hiszlek
méltónak arra; igyekezz
a csávából kihúzni minket!
Parancsnokolj, lesz, ami lesz.
(El a sátorba a főgenerálissal együtt)

MEFISZTÓ
Hadd boldogítsa tompa botja!
Mi úgyse mennénk véle sokra,
holmi kereszt volt a nyelén.

FAUST
Mit tegyünk?

MEFISZTÓ
Már megtettem én! -
Sötét komák, köszöntsétek, de menten,
a nagy tengerszem sellőit nevemben!
Most látszat-árvíz kell nekünk.
Női cselük, előbb, mint bárki sejti,
a valóról a látszatot lefejti,
s való a látszat, esküszünk.

Szünet

FAUST
Úgy látom, hollóink remek hizelgők,
s megnyerték valamennyi sellőt;
a víz csobogva feltolul.
Száraz, kopár hátán a sziklakőnek
sebes forrás fakad, zuhogva nő meg,
s az ő győzelmük abba fúl.

MEFISZTÓ
Csodás fogadtatás, merészebb
hegymászókat is futni késztet.

FAUST
Patakból lett patakraj zúg a mélybe,
s mind kétszeresre duzzad visszatérve,
ível folyónyi vízsugár:
egy lapos sziklahát felszínén szétomolva,
tajtékot hányva tódul balra, jobbra,
és fokról fokra ront a völgybe már.
Itt mégoly elszánt hősi dac se győzhet:
erős a hullám, elsodorja őket.
E vészes ártól én is reszketek.

MEFISZTÓ
Nyomát se látom én hazug vizeknek,
bennük csupán emberszemek hihetnek,
s engem mulattat e bohó eset.
Csapatostul szalad a remegő nép,
vízbefúlástól mentve bőrét,
szívják szilárd föld szabad levegőjét,
s úszótempókkal futnak el a dőrék.
A zűrzavar legteljesebb.

A hollók már visszatértek

Nagy mesterünk előtt dicsérni foglak;
bizonyságául mester-voltotoknak,
tüzes kohóhoz szálljatok ti,
hol törpenép szikrát csihol ki
ércből és kőből szorgosan.
Ott kérjetek, nagy rábeszélők,
fényes tüzet, pattogva égőt,
minőt csak képzelet fogan.
Bár villámfényt, mely távolban tünik föl,
s gyors csillagot zuhanni a zenitről
láthat nyáréjszakán ki-ki,
de ha villám cikázik a bokorban,
s a csillag sárban sisteregve lobban,
az már nem oly mindennapi.
Nem kell soká húzódni ennek,
kértek, s parancsoltok, ha nem megy.

A hollók el. Minden az utasítás szerint történik

MEFISZTÓ
Az ellenséget éj borítsa!
Hadd tibláboljon összevissza!
Lidérclángocskák közepette
vakító fénysugár ijessze!
Bár mindez itt fölötte szép,
hiányolom a rémzenét.

FAUST
A termek kongó páncéljait ismét
életerővel tölti el a friss lég;
zörög, csörömpöl fent jó ideje
a furcsa, csalfa vas-zene.

MEFISZTÓ
Helyes! Nincs már számukra korlát,
egymást lovagmód elporolják,
mint szép időkben, rég, de rég.
Kar- és combvértek harcra keltek,
s felújítják tüstént a guelfek
s ghibellinek örök perét.
Öröklődött a régi szellem,
ma is mind engesztelhetetlen;
zajuktól zúg a föld s az ég.
Hisz ha az ördög ünnepet csap,
legszebben a pártgyűlölet hat,
végső borzalmat az teremt;
a hang s visszhangja páni, metsző,
olykor sátáni, fülrepesztő,
s a völgybe rémítőn lezeng.

A zenekarban harci lárma, mely
végül vidám katonazenébe csap át

AZ ELLENCSÁSZÁR SÁTRA

Trón, díszes környezet. Prédazsák, Zsebella

ZSEBELLA
No lám, elsőnek érkezünk!

PRÉDAZSÁK
Holló se versenyez velünk.

ZSEBELLA
Ó, mennyi kincs, egész halom!
Hol kezdjem! Abba hol hagyom?

PRÉDAZSÁK
A sátrat szinte fölveti!
Csak tudnám, hol fogjak neki.

ZSEBELLA
Ily szőnyeget kerestem én,
a fekhelyem sokszor kemény.

PRÉDAZSÁK
Egy csatacsillag lóg amott,
effélét régen áhitok.

ZSEBELLA
Aranyszegélyű, rőt köpeny,
ilyenről álmodott szivem.

PRÉDAZSÁK
(megragadva a fegyvert)
Gyorsan jár ezzel a kezünk,
lesújtunk, és tovább megyünk.
Nálad degeszre telt a zsák,
s nem zsákoltad be a javát.
Az olcsó limlomot ne vidd,
e ládikót ragadd meg itt!
A had zsoldpénze ott buvik,
hasában vert arany dugig.

ZSEBELLA
Annak kegyetlen súlya van!
Meg sem mozdítom egymagam.

PRÉDAZSÁK
Guggolj le, s dőlj előre mélyen!
Izmos hátadra fölsegélem.

ZSEBELLA
Ó, jaj! Ó, jaj! A rakomány,
széttöri minden csigolyám.

A ládikó a földre zuhan, és felnyílik

PRÉDAZSÁK
Halomban a vörös arany-
csak rajta, szedd szorgalmasan!

ZSEBELLA
(lekuporodik) Kötényem hadd szedem tele!
Bátran beérhetem vele.

PRÉDAZSÁK
Elég! most végy egérutat!

Zsebella feláll
Jaj, a kötényed kilyukadt!
Ha mégy, ha állsz, potyogtatod,
pazarlod a jó pénzmagot.

DARABONTOK
(császárunk seregéből)
Miért jöttök e szent helyre, hé?
Császári kincsben túrtok-é?

PRÉDAZSÁK
Bőrünk vittük vásárra ma,
s dukál a zsákmány hányada.
Levert ellenség sátorát
kifoszthatjuk mi katonák.

DARABONTOK
Mi nem teszünk ilyet soha;
nem martalóc a katona;
császár testőrének a jó,
becsületes vitéz való.

PRÉDAZSÁK
Becsület! Vigye a manó!
Igaz nevén: hadiadó.
Mind egyformák vagytok, hiszen
egy a céh-jelszó: mind viszem!
(Zsebellához)
Amit fogsz, uccu, futva vidd,
mert görbe szemmel néznek itt. (El)

ELSŐ DARABONT
Mért nem adtál egy nyaklevest
a gazfickónak egyenest?

MÁSODIK
Karom furcsán elernyedett,
ezek nem élő emberek.

HARMADIK
Hályogos lett a két szemem,
káprázni kezdtem hirtelen.

NEGYEDIK
Mily furcsánál furcsább jelek:
egész nap tikkasztó meleg,
mely fülledten fojt és nyomaszt,
ezt állni láttuk, hullni azt;
vaktában osztottunk halált,
mégis minden csapás talált;
a lég, melyet fátyol födött,
sistergett, zúgott, zümmögött;
így ment tovább, hogy s mint, magunk
se tudjuk, és most itt vagyunk.

A császár négy herceggel színre lép,
a darabontok távoznak

CSÁSZÁR
Mindegy, akárhogyan, a győzelem miénk lett!
Az ellenség fut, és a síkon szerteszéled.
Üresen áll a trón, és szőnyegek fedik
a bitorolt vagyont, mely alig fér el itt.
Mi, tiszteletben és őrségünk által óva,
népek küldötteit várjuk császári módra;
örvendünk sokfelől jövő jó híreken,
az ország már nyugodt, s meghódol szívesen.
Ha működtek is a harcban varázshatalmak,
magunk vívtuk ki a végén a diadalmat.
Hányszor segítik a küzdőt véletlenek:
az égből kő zuhan, vagy véreső pereg,
barlangokból dörög hatalmas csodaszózat,
keblünk dagad, szorong szive a támadónak.
A vesztes elbukott, nevén szégyen tapad,
a győztes büszke bár, de áldja az Urat.
Nem szükséges parancs, együtt énekli vélünk
milliók torka már: Téged, Isten, dicsérünk!
De szebb dicséret az, hogy békén nézhetek
saját szivembe is, ez még ritkán esett.
Az ifjan idejét fecsérlő fejedelmet
megtanítja a kor értékére a percnek.
Négyetekkel hamar szövetkezem tehát,
szolgálva így a ház, udvar s ország javát.
(Az elsőhöz)
Herceg, szerzője vagy az okos haditervnek,
s a döntő percben a csatát hősként vezetted;
tedd meg békében is, mint főtábornagyom,
amit a kor kiván, a kardot átadom.

FŐTÁBORNAGY
Hű hadad, mely maig belföldön volt tevékeny,
határainkra áll, trónod támaszaképpen;
hadd teljenek meg az ősi vár termei,
s adjunk díszlakomát tiszteletedre mi.
Bárhol e meztelen karddal megyek előre,
s állok melléd, dicső császárom örök őre.

CSÁSZÁR
(a másodikhoz)
Szíves, tapintatos vagy, nemcsak jó vitéz!
Légy hát főkamarás; e hivatal nehéz.
Magad rendelkezel háznépemmel nevemben,
gyakran civódnak ők, s rosszul szolgálnak engem;
a te becsületes példád mutassa meg,
úrnak, udvarnak és másnak mint tessenek.

FŐKAMARÁS
Ki vágyát ellesi, az úr olyat kegyel meg:
ki jókkal jót tesz és a rosszakkal kegyelmet,
ki csel nélkül szemes, csalás nélkül szerény!
Ha te szivembe látsz, azzal beérem én.
Mért ne álmodjon a képzelet lakomáddal?
Asztalhoz ülsz, aranymedencét nyújtok által
a vigasság előtt, s gyűrűid őrizem,
hogy frissüljön kezed, mint láttodon szivem.

CSÁSZÁR
Bár túl komoly vagyok, hogy ünneppel törődjem,
legyen! Hiszen van a vígságnak haszna bőven.
(A harmadikhoz)
Főasztalnok leszel! Vadaskert meg major
s baromfiudvar az, mivel foglalkozol;
kedvenc fogásaim szolgálják fel naponta,
idény szerint, s ügyelj, hogy jó legyen a konyha.

FŐASZTALNOK
Keserves böjtöt is örömmel vállalok,
amíg ízes fogást eléd nem tálalok.
Versengve hoz velem szakács és kuktagárda
távolit közelébb és évszakot korábbra.
Bár étket félretolsz, ha ritka, fűszeres;
tápláló s egyszerű, mit ízlésed keres.

CSÁSZÁR
(a negyedikhez)
Az ünnepről a szó le nem tér semmiképpen,
légy hát pohárnokom te, fiatal vitézem.
Főpohárnok, vigyázz, a pincebolt alatt
jó borral százakós hordók szorongjanak.
Te légy mértékletes, érd be könnyű derűvel;
hogy csábos alkalom messzebb csaljon, ne tűrd el!

FŐPOHÁRNOK
Felség, az ifjúság, csak benne bízzanak,
megfontolt férfivá serdül egy perc alatt.
Lelkemben szárnyalok győzelmi ünnepedre
s ott császári, pazar tálalót rendezek be,
arany- s ezüstedény bár lesz ott rengeteg,
tenéked szánom én a legszebb serleget:
csiszolt velencei kristályt, jókedved őrét,
melyből nem árt a bor, habár ereje nő még.
Bűvös kincs, benne oly sokan bíznak vakon,
de önmérsékleted, felség, jobb oltalom.

CSÁSZÁR
Mit néktek szántam e magasztos pillanatban,
közölte nyílt szavam, bízvást bízhattok abban.
Szent a császár szava, ígéretet bevált,
de kell az oklevél, úgy nyer teljes hatályt,
kell kézjegyem. S ki a formaságokat érti,
éppen kapóra jön, úgy látom, az a férfi.

Az érsek-főkancellár színre lép

CSÁSZÁR
Szilárd záróköve ha biztonságot ad,
örök időkön át fennáll a boltozat.
Lásd, itt négy herceg áll! Most tárgyaltuk meg együtt,
hogy Házam s Udvarom szilárddá mint tehetjük.
De a birodalom egészének ügyét
tekintély és erő által öten vigyék.
S mert országszerte kell, hogy fényüket csodálják,
kibővítem tehát a birtokuk határát
a trónt cserbenhagyók jószágával legott.
Legyetek, híveim, szép földdel gazdagok,
s egyben élvezzetek kiváltságos jogot ti
öröklés, vétel és cserével gazdagodni;
hozzá elrendelem: tirátok szálljon ott
háborítatlanul a hűbéri jog.
Mint ítélőbírák, végérvénnyel itéltek,
nem fellebezhető a döntés, ha tiétek.
Megillet az adó, tized, hídvám, robot,
só- s bányajövedék s a pénzverési jog.
Hogy háláját szivem hiány nélkül lerója,
ím fölemeltelek magasra, szinte trónra.

ÉRSEK
Mindnyájunk szívbeli köszönetét fogadd!
Ha erőssé teszel, hatalmad biztosabb.

CSÁSZÁR
Akkor hát ötötök rangját még megtetézem.
Még birodalmamért élek, és öröm élnem;
de nagy ősök sora vonja már szememet
e hajszából oda, hol a vég fenyeget.
Szeretteim között ha majd időm letellett,
öten válasszatok császárt, kit fölemeltek
a szent oltár fölé, koronával fején;
békén kapja, amit viharban nyertem én.

FŐKANCELLÁR
Szivükben büszkeség, de arcukon alázat,
öt herceg hajt fejet, elsői a világnak.
Míg dús erünkben a hűséges vér kering,
egy-test leszünk, amely mozog kedved szerint.

CSÁSZÁR
Oklevél s kézjegyem legyen hát a jövendő
számára a mai végzést megőrizendő.
Ti vagytok földetek korlátlan urai,
egy feltétel alatt: tilos megosztani.
S bármekkorára nő idővel adományom,
teljes egésze az első fiúra szálljon.

FŐKANCELLÁR
A pergamentre a fontos döntést, a hon
s magunk javára is, örömmel bízhatom,
mit kancelláriám letisztáz és pecsétel,
s mit végül szentesít a szent császári kézjel.

CSÁSZÁR
S most elbocsátalak, hogy ezt a nagy napot
meghányva-vetve mind elgondolkodjatok.

A világi főméltóságok távoznak

AZ EGYHÁZFEJEDELEM
(ott marad, és nagy pátosszal beszélni kezd)
A kancellár kiment, de itt maradt a főpap,
intő sugallata készteti szólni őt csak!
Atyai szíve fáj, érted emészti gond.

CSÁSZÁR
E víg órán milyen gond tör szivedre? mondd!

ÉRSEK
Mily szörnyű fájdalom ez órán látni nékem
fölkent személyedet Sátán cinkosaképpen!
Bár látszólag szilárd trónod talapzata,
de jaj, megszégyenül az Úr s a Szent Atya.
Ha ezt megtudja ő, nyomban meg is torolja,
bűnös hatalmadat szent villám sújtja porba.
Hisz megmentetted a varázsló életét
koronázásodon, s ezt sem feledte még.
Fejékedből, a szent egyház gyalázatára,
átkozott főre hullt a kegy első sugára.
Hát verd a melledet, s amelyen nincs malaszt,
hasznodból rój le a szentélynek pár garast.
A dombvidéket ott, hol sátradat emelték,
hol meghallgattad a Hazugság Fejedelmét,
s hol gonosz szellemek segítették csatád,
okulva jámborul, engedd szent célra át;
hozzá erdőt, hegyet a távol szemhatárig,
legelőket, miket zölden fed buja pázsit,
halban bő tavakat, számtalan patakot,
melyek kígyózva a völgybe omolnak ott,
síkját s szurdokait a nagy völgynek magának:
ez bűnbánatra vall, s nem késik a bocsánat.

CSÁSZÁR
Súlyos hibám miatt méltán félek bizony;
jelöld ki a határt, mértékét rád bizom.

ÉRSEK
Nos! A terület, melyen bűn mocska szárad,
a Magasságbeli szolgálatára szánjad.
Lelkemben látom én a dóm erős falát,
már kórusán derűs hajnalfény villan át,
keresztet képez az épület, és a boltok
hosszú, magas hajót, a hívők nyája boldog,
s a tágas főkapun betódul lelkesen,
első haranghivás zeng a völgyön és hegyen,
s az ég felé törő tornyokból messze kondul,
vezeklő tér be rá, és másképp él azontúl.
A templomszentelés - bár látnánk mielőbb! -
a te részvételed által lesz még dicsőbb.

CSÁSZÁR
Hirdesse nagy müvünk: jámborság él szivemben;
dicsérje az Urat, és oldozzon föl engem.
Elég! Keblem magas érzésektől dagad.

ÉRSEK
Végzem, mint kancellár, a formaságokat.

CSÁSZÁR
Az egyház jogait foglald szabályszerűen
okmányba, nyujtsd be azt, s örömmel szentesítem.

ÉRSEK
(távozni készül, de kifelé menet visszafordul)
S mihelyt áll templomunk, örökre átadod
a föld összhozamát: dézsmát, úrbért, adót.
Mert sok pénz kell nekünk, hogy fenntartsuk a pompát,
és az igazgatás költsége sem potomság.
Segítsd, a dús hadizsákmányból adva részt,
a lakatlan helyen a gyors építkezést.
És kell azonfelül, mért köntörfalaznék,
sok-sok szekérnyi fa, pala, mész s más anyag még.
Fuvar lesz, ha a nép szószékről értesül:
ki nékünk szekerez, áldásban részesül. (El)

CSÁSZÁR
Bűnöm nagy és nehéz, hogy vállam szinte roskad;
a gaz bűbájosok keserves kárt okoznak.

ÉRSEK
(újból visszafordul, mélyen meghajolva)
Felség, bocsánat! A partsávot elnyeri
a rosszhírű személy, és átok terheli,
hacsak nem kötsz le, így mutatván töredelmet,
úrbért, dézsmát, adót a szent egyházi rendnek.

CSÁSZÁR
(kedvetlenül)
Nincs ott még semmi föld, ott a tenger terül.

ÉRSEK
Hol jog van s türelem, alkalom is kerül.
Örök érvénye lesz nekünk-adott szavadnak! (El)

CSÁSZÁR
(egyedül)
Végül szétoszthatom az egész birodalmat.

ÖTÖDIK FELVONÁS