VEGYKONYHA

Középkori elképzelés szerint; fantasztikus célokra alkotott,
terjedelmes, ormótlan készülékek

WAGNER
(a kemencénél)
A félelmes harangütések
rázzák kormos falú szobámat.
Közel a perc, mely végre véget
vet a komor várakozásnak.
Fény derengi át a sötétet;
mint eleven szén tüze, halvány
láng éledezget a lombik alján,
sziporkát szórva, mint a drága
karbunkuluskő, a homályba.
Most egy fehér sugár ragyog!
Ó, csak szem elől ne veszítsem! -
Ki zörget az ajtón? Nagy Isten!

MEFISZTÓ
(belépve)
Üdv! Legjobb szándékkal vagyok.

WAGNER
(aggodalmasan)
Üdv, jó-csillagzat-hozta jó barát! (Halkan)
Fojtsa vissza lélegzetét s szavát,
a dicső mű mindjárt megszületik.

MEFISZTÓ
(halkabban)
S mi légyen az?

WAGNER
(suttogva)
Egy ember készül itt.

MEFISZTÓ
Ember? S e füstös oduba
mily szerelmespárt zárt be, mondja?

WAGNER
Isten ments! Nézetünk szerint csak ostoba
móka a nemzés régi módja.
A gyöngéd hely, hol élet kelt elő,
meg a belülről buzgó hő erő,
mely vett s adott, s közelből kölcsönözve,
majd távolból, önképét rakta össze,
megfosztatik rangjától e napon;
kéjelegjen, ha tetszik, a barom,
de az ember, ki legfőbb lény a földön,
dicsőbb, dicsőbb leszármazásra törjön.
(A kemence felé fordul)
Ni, hogy ragyog! - Most már remélni merjük,
hogy ha száz anyagból keverjük
- a keverés a fontos, semmi más -
az embergyurmát gonddal, türelemmel,
mit zárt edényben, tűz felett kell
felfőznünk, párolnunk ezerszer,
titkon elkészül a nagy alkotás.
(Újból a kemence felé fordul)
Meglesz! Ime, tisztul a gyurma!
Miben hiszek, bebizonyul ma:
nem áll ellent a kísérletező
elmének a természet semmi titka,
s mindazt, mit szervesen hoz létre ő,
az ember kikristályosítja.

MEFISZTÓ
Ki hosszan él, sokat fedez fel,
számára semmi sem újság e földtekén,
a kristályosult emberfajt nemegyszer
láttam már vándoréveimben én.

WAGNER

(aki eddig állandóan a lombikot figyelte)
Villog, sűrűsödik, dagad,
kész lesz szempillantás alatt.
Dőrének látszik a nagy terv előbb,
de mi szemébe nevetünk a sorsnak,
s majd gondolkodni képes agyvelőt
gondolkodó is létrehozhat.
(Elragadtatva figyeli a lombikot)
Gyöngéd erőtől cseng-bong az üveg,
borong, derül; meg kell lennie nyomban!
Lám, már a legtörékenyebb
emberke ott ficánkol lombikomban.
Kívánhatunk többet mi s a világ?
Feltörve a titok pecsétje.
Hallgassa csak, mint folyik át
a hang tagolt és értelmes beszédbe.

HOMUNCULUS
(a lombikban, Wagnerhoz)
Hogy vagy, papus?
Nem volt ez tréfaság!
Jöjj és öleld meg szíved magzatát!
De csak vigyázva, szét ne törd üvegcsém.
A dolgokat így jellemezném:
szűk a mindenség a természetesnek,
a művi dolgok zárt teret keresnek.
(Mefisztóhoz)
Itt vagy, bátyámuram, vén csínytevő?
Köszönöm, hisz ez a legjobb idő.
Áldom a sorsot, mely közénk hozott;
mivel vagyok, cselekszem is legott.
Gyürkőznék már a munka nehezéhez.
Kurtítsd meg az utat, te leleményes.

WAGNER
Egy szót! Kérdésekkel zaklatva, gyakran
tört rám ifjú, vén, s szégyenben maradtam.
Például senki sem fejtette még meg,
mért illik össze úgy a test s a lélek,
s ha egybeforrnak, mint kik sose válnak,
mi oka köztük az örök viszálynak?
Aztán...

MEFISZTÓ
Várj! Van nagyobb kérdés is ennél:
férj s feleség miért, hogy össze nem fér?
Barátom, itt zöldágra sose vergődsz.
Itt tenni kell, s épp ebben jár e gyerkőc.

HOMUNCULUS
S mit tegyek?

MEFISZTÓ
(az egyik oldalajtóra mutat)
Ott mutasd meg tudományod!

WAGNER
(egyre a lombikot szemlélve)
Nálad elbűvölőbb fiút ki látott!

Az oldalajtó kitárul, s látni lehet
az ágyon elterült Faustot

HOMUNCULUS
(meglepődve) Ez már döfi! -

A lombik kisiklik Wagner keze közül,
Faust fölé lebeg és megvilágítja őt

Szép táj! - Cserjék borítják
a víz partját; vetkőző nők csoportja,
gyönyörűek! - A látvány egyre cifrább.
De egyikük társnőit túlragyogja,
s hősi vagy tán istentörzsből eredhet.
Az áttetsző ragyogásba mártja lábát:
a lágy kristályhabokban a nemes test
így hűti vére édes lobogását. -
De mily szárnycsattogás kél? Szét mi dúlja
a tiszta víztükört csobbanva, zúgva?
Riadtan szertefut a lánycsapat;
de a királyi nő helyén marad
s büszkén látja, hisz ízig-vérig asszony,
hogy a hattyúherceg szelíd-furakvón
a térdéhez simul, mint hű lovagja.
De most a vízre köd lebeg
s a csodaszép jelenetet
sűrű fátylával eltakarja.

MEFISZTÓ
Összehordasz te itt hetet-havat!
Amily kicsiny, oly nagy fantaszta vagy.
Én mit se látok -

HOMUNCULUS
Sejtem. Északabbra
s ködös korban nőttél te nagyra,
lovagi és papi limlom között;
hogy lenne tág látóköröd!
Csak a homályban vagy te otthon.
(Körültekint)
Csúcsíves, cafrangos köveknek
rút doha fojtja itt a lelket! -
Kutyául jár ez, annyit mondhatok,
fölébred s szörnyethal legott.
Hattyúk, szép nők forrás vizében:
sejtelmes álma ködbe vész;
hogy bírná ezt itt, ami nékem,
simulékonynak is nehéz.
Csak el vele!

MEFISZTÓ
Nem tudnék jobb megoldást.

HOMUNCULUS
Küldd csatába a katonát,
a fruskát vidd körtáncba folyvást,
s ne fájjon a fejed tovább.
De néki még jobbat javallhatok:
a klasszikus boszorkányszombatot,
melyet ma éjjel ülnek éppen.
Vidd oda, ott lesz elemében.

MEFISZTÓ
Ilyesmiről nincs tudomásom.

HOMUNCULUS
Hogy hírét sem hallottad, nem csodálom.
Romantikus rémek között vagy csak te honn;
légy klasszikus, ha rém vagy a talpadon.

MEFISZTÓ
És mely irányba kell vennünk utunkat?
A sok antik kolléga szörnyen untat.

HOMUNCULUS
Vígan élsz, sátán, északnyugat ormán,
de délkeletnek fordul most a kormány -
Nagy síkon fut a Péneiosz folyó
fák és bokrok közt, párás öble néma;
hegyszorosokba torkollik a róna,
s fölötte Pharszalosz, az új s az ó.

MEFISZTÓ
Elég! Legyen feledve valahára
a zsarnokság és szolgaság viszálya.
Unalmas ez; mert régi háborút
feledve már újat kezd táboruk;
s hátuk mögött - észre sosem veszik -
csupán Asmodeus ingerkedik.
Itt dől el a szabadság ügye! - mondják;
s lám, szolgák ellen harcolnak a szolgák.

HOMUNCULUS
Most ne törődj a konok emberekkel,
ki-ki úgy áll ellent, ahogy lehet,
így lesznek férfivá a gyermekek.
Az a kérdés, hogyan ápoljuk ezt fel?
Ha van szered, próbáld ki szaporán;
ha nem segíthetsz rajta bízd reám.

MEFISZTÓ
Brockeni labdacs még akadna éppen,
de a pogányság zára áll elébem.
Nem volt nagy nemzet a görög soha!
De a szabad gyönyörök mámora
emberszivet derűs bűnökre indít;
mi komoran fogunk vétkezni mindig.
Nos, mit tegyünk?

HOMUNCULUS
Az elméd most se tompább:
s így rád a thesszáliai boszorkák
neve nem lesz hatástalan.

MEFISZTÓ
(sóváran)
Thesszáliai boszorkák! No lám csak!
Rég fúrja ez az oldalam.
Hogy éjről éjre oda járjak,
ahhoz nem fűlik a fogam;
de próbaúthoz...

HOMUNCULUS
Hol a köpönyeg?
Azzal kell most körültekerned
a lovagot! Kettőtöket
elbír, mindeddig, e lebernyeg;
fényem vezet.

WAGNER
(aggodalmasan)
Hát én?

HOMUNCULUS
Magad
itthon művelsz jelentős dolgokat.
Bújj pergamentet, gyűjtsd recept szerint
az élet tényezőit össze mind,
és illeszd egybe azokat vigyázva.
A magva szép, de a mikéntje szebb.
Én meg kiruccanok a nagy világba
s az “i” betűre pontocskát teszek.
Akkor a nagy terv sikerül,
és küzdelmedhez méltó lesz a béred:
pénz, tisztelet, dicsőség, hosszu élet.
Tudás, erény - talán az is kerül.
Élj boldogul!

WAGNER
(szomorúan)
Te is! Szívem nehéz.
Félek, hogy mindörökre messze mész.

MEFISZTÓ
Gyerünk hát délre! Eszerint
öcsémuramból vezető lett.
(Ad spectatores)
A saját teremtményeink
végül is a fejünkre nőnek.