AZ ALSÓ PÉNEIOSZNÁL

Péneiosz vizektől és Nimfáktól körülvéve

PÉNEIOSZ
Élénkülj, te nádi zsongás!
Suttogj, testvérsás-zsibongás.
Dúdolj, fűz, zizegj, te lenge
rezgőnyárfalomb fülembe,
míg álmomból ébredek!...
Ég-föld-rázó mély morajra
riadok föl, mely zavarja
békés hömpölygésemet.

FAUST
(a folyóhoz közeledve)
Hogyha jól hall a fülem még,
azt kell hinnem, hogy e cserjék
s fák lombkárpitján keresztül
emberfélék hangja csendül.
Tán fecsegnek a habok ma?
Vagy tréfás szellő csacsogna?

NIMFÁK
(Fausthoz)
Jó lenne tenéked
a gyepre ledőlnöd,
a hűsben erőre
kapnál, te törődött;
élvezd a nyugalmat,
mely számkivetett;
dúdolva, csevegve
zárjuk le szemed.

FAUST
Ébren vagyok! Ó, tünemények,
kiket szememmel látni vélek,
maradjatok velem ti még.
Csodásan elfogódva állok!
Emlékek ők vajon, vagy álmok?
Egyszer már elbűvölt e kép.
A lágyan ringó, dús bozótnak
hűsén kis csermelyek lopódznak,
vizük nem zúg, halkan csobog;
s hol összefutnak az erecskék,
sekély vizű fürdőmedencét
vájnak a kristályos habok.
Fiatal nők viruló teste,
a víztükörtől visszaverve,
a szemnek kétszeres varázs!
A fürdőző víg társaság hol
bátran úszik, hol félve gázol,
s van vízi harc, sikongatás.
Gyönyörből ez elég lehetne,
legeltethetném, a szemem, de
gondolatom nem áll meg itt.
Tekintetem csak arra fordul,
hol a buja, zöld lombokon túl
a szép királynő rejtezik.

Mily csodás! Hány fejedelmi
hattyút látok útra kelni
a kis öblöcskék felől.
Ringanak kényes-szelíden,
de fejüket büszke ívben,
öntetszelgőn szegve föl...
Most az egyik, aki nyilván
legrátartibb, mint a villám,
a raj közt utat hasít
felborzoltan, mintha tolla
hullámok hulláma volna,
s így nyomul a szent helyig...
Sima tollakkal, tündökölve
úszkál a többi hattyu föl-le
s remek viaskodásba fog,
hogy a riadt lányok figyelmét
szolgálatukról eltereljék,
s csak magukat féltsék azok.

NIMFÁK
Hajtsa most fülét ki-ki
a zöld partra s hallgatózzon;
lódobogást hallani
messziről, ha nem csalódom.
Bár többet tudnék felőle,
ki az éj gyors hírvivője?

FAUST
Mintha ló vágtatna erre,
és alatta a föld remegne.
Szemem figyeld!
Nem várom a sikert
ezek szerint hiába?
Ó, csodáknak csodája!
Lovas poroszkál, erre tartva,
mily bátor, értelmes az arca,
lova a hónál is fehérebb...
Ráismerek, ő Philüra
híres-nevezetes fia! -
Állj, Kheirón! állj! Beszédem volna véled...

KHEIRÓN
Mi az? Mi baj?

FAUST
Lassítsd meg léptedet!

KHEIRÓN
Nincs rá időm.

FAUST
Úgy hadd menjek veled!

KHEIRÓN
Ülj fel! Így kérdhetem meg útirányod
kényelmesen. Állsz s nézed a vizet;
átviszlek a folyón, ha úgy kivánod.

FAUST
(felülve)
Vígy bárhová. Örök hálám tied...
Ime, a jó tanító, a nagy ember,
ki hősi sarjakat dicsőn nevelt fel,
az Argonauták színét-virágát
s mind, kik alkotják a költő világát.

KHEIRÓN
Ne bolygasd ezt! Becsületet
Mentór képében még Pallasz se szerzett;
maguk feje után mennek az emberek
végül, mint kiket nem neveltek.

FAUST
Az orvost, ki minden gyökért
ismer, minden növényhez ért,
ki által enyhül kór, seb, gyötrelem,
testi-lelki erőben ölelem!

KHEIRÓN
Gyógyítottam harcban kapott
sebet, segítve hősökön, de
javasasszonyok és papok
léptek végül is örökömbe.

FAUST
Te igazi nagy férfi vagy,
ki dicséretre mit sem ad,
sőt azt szerényen elkerüli,
mondván: nem ő az egyedüli.

KHEIRÓN
Úgy látom, nagy képmutató vagy,
ki bókol a népnek s a trónnak.

FAUST
Annyit mégiscsak vallj be, hogy nagy
alakjait jól ismerted korodnak,
s tettekkel törtél az Eszményire,
idődet félistenként élve le.
Mondd meg tehát, a sok-sok hős szereplő
közül ki volt szerinted a legelső?

KHEIRÓN
A hős argonauták hajóján
mindenki bátor volt a maga módján,
kit-kit más-más erő hevített,
s miben a többi gyarló volt, segített.
A Dioszkurok diadalt arattak,
hol duzzadó ifjúság bája hathat.
Ha döntés, gyors tett társaik javát
szolgálta, helytállt a két Boreád.
Higgadt, bölcs, jótanács-tudó, erős
volt Iaszon, ez a nők-kedvelte hős.
És Orpheusz, a gyöngéd, halk, merengő,
hatalmas volt, ha lantot pengetett ő.
Lünkeosz sasszeme megóvta sokszor
a szent hajót szirtektől, zátonyoktól.
Vésszel jobb együtt szembeszállani:
ha egy helytáll, dicsérik társai.

FAUST
S vajon hallgatnál Herkulesről?

KHEIRÓN
Ó, jaj, sóvárgásom ne keltsd föl...
Phoebust nem láttam azelőtt,
sem Árészt, sem Hermészt, de látták
szemeim színről színre őt,
az ember isten-ideálját.
Született király volt e szép, sőt
elragadó ifjú, aki
bátyját, no meg a legigézőbb
asszonyokat szolgálta ki.
Gaia nem szül még egyszer ilyet,
se Hébé égbe nem vezet;
dalért hiába küzd az ihlet,
hiába gyötrik a követ.

FAUST
A művésznép hivalkodik csak,
véső olyat sosem farag.
A legszebb férfit, lám, leírtad,
s a legszebb nőről nincs szavad?

KHEIRÓN
Eh!... Mit számít a női szépség,
e kőbe dermedt műremek!
Magam csupán oly lényt dicsérnék,
kiben friss életkedv pezseg.
A szépség csak magának áldoz,
de bárkit meghódít a bájos,
mint Heléna, kit vittem én.

FAUST
Vitted őt?

KHEIRÓN
A hátamon ült fenn.

FAUST
Az eszem úgy sincs már helyén,
s most még ily drága helyre ültem!

KHEIRÓN
Hajamba így kapaszkodott,
ahogy te most.

FAUST
Odavagyok
egészen! Mondd el, mint esett?
Ő az én egyetlen szerelmem!
Ó, hova, merre mentetek?

KHEIRÓN
Kérdésedre könnyű felelnem.
Dioszkur-bátyjai a szép hugocskát
rablók kezéből kiszabaditották.
S azok, kik győztek még minden tusán,
elszántan vágtak a futók után.
Az eleusziszi mocsár előtt
megálltak a menekülők;
láboltak a fiúk, én úszva keltem által;
a lány leszállt, hízelkedően
simogatta vizes sörényem,
s kecses-bölcsen, büszkén köszönte meg.
Mily ifjú báj! Vén szívem repesett!

FAUST
Tízéves volt csak!...

KHEIRÓN
Lám, hatott reád a
szövegkritikusok önámítása.
Az antik mondák nője különös lény.
Így festi őt le a poéta-önkény:
nem lesz se vén, se hervatag,
mindig kívánatos marad.
Zsengén csábul el, vénen is megejtő;
nem sokra nézi az időt a költő.

FAUST
Hát álljon ő is az idő felett!
Akhileusz is csak Pheraén lelte meg,
időn kívül maga is. Üdvök üdve
a szerelem a sors ellen kiküzdve!
S a páratlan formát életre én
vágyam hatalmával ne kelteném?
Az örök lényt, ki isteni ranggal ékes,
nagy s mégis gyöngéd, fennkölt s mégis édes!
Rég láttad; s én ma láttam őt, ki bájos
és szép, felette szép s felette csábos.
Gúzsban vergődik elmém s testi lényem;
nem élhetek tovább, ha el nem érem.

KHEIRÓN
Jó idegen! ki emberként rajong,
az szellemszemmel nézve sült bolond.
De pártfogol ma a szerencse,
mert minden évben csak pár röpke percre
szoktam betérni Aesculap
lányához, Mantóhoz, ki halk imát
rebeg, hogy adjon önhírére atyja,
sugározzon fényt az orvos-agyakba,
s a dőre gyilkolást hagyassa abba...
Ő a Szibülla-céh legkedvesebbje,
nem rángatózik, jót tesz, szíve szende;
gyógygyökerekkel kis idő alatt
gyökeresen kiirtja bajodat.

FAUST
Nem kell gyógyulás, épeszű vagyok még;
hisz úgy többiekhez aljasodnék.

KHEIRÓN
Ne vesd meg a nemes forrást! Azonban
célunkhoz értünk. Szállj le gyorsan!

FAUST
Mondd, a kövecses medren át milyen
partra hoztál e rémes éjjelen?

KHEIRÓN
A Péneiosz s Olümposz közti róna
e föld, itt tört görög hadakra Róma;
nagy ország omlott össze itt, királya
futott, s polgár-vezéré lett a pálma.
Nézz föl! Magasztosan előtted áll
az örök templom, rásüt a holdsugár.

MANTÓ
(odabenn, álomba merülve)
Paták dobognak
lépcsőin templomomnak.
Kik jönnek? Félistenek?

KHEIRÓN
Úgy van!
Nyisd ki végre a szemed!

MANTÓ
(fölébredve)
Üdv! rád sosem várok hiában!

KHEIRÓN
Hisz templomod áll még szilárdan!

MANTÓ
Bolygásodnak nincs soha vége?

KHEIRÓN
Téged körülölel a béke,
míg keringek kedvem szerint.

MANTÓ
Én várok, s az idő kering.
Hát ez ki?

KHEIRÓN
Ő e hírhedett
éj örvényéből érkezett.
Helénának lett a bolondja,
Helénát kívánja rajongva;
hogy s mint kezdje, ez most a gondja;
aesculapi kúrára méltó.

MANTÓ
A lehetetlenért harcolni szép s jó.

Kheirón már messze jár

MANTÓ
Lépj hát be, vakmerő, remélhetsz!
Ez a sötét út visz Perszephonéhez,
ki az Olümposz üreges
mélyében tiltott hírre les.
Ez az a hely, hol Orpheuszt beloptam;
vedd több hasznát! előre! gyorsan!

Alászállnak