MAGAS BOLTHAJTÁSÚ, KESKENY GÓTIKUS SZOBA

Hajdan Fausté, azóta is változatlan.
Mefisztó előlép egy függöny mögül.
Miközben föllebbenti és hátranéz, Faust látható,
egy ódivatú nyoszolyán elterülve

MEFISZTÓ
Nyugodj itt, te szegény! Ravasz
szerelmi háló foglya lettél!
Kit Heléna bénít meg, az
egyhamarjában észre nem tér.
(Körülnéz)
Föl-, le-, szétnézek a szobában,
s mindenfelé a régi rend fogad;
csak a pókháló több, mint hajdanában,
s a színes ablak lett homályosabb;
beszáradt a tinta, a papiros
sárga, de meghagyták az évek,
sőt itt a toll, a bizonyos,
mely által Faust lelke az ördögé lett.
Igen! A lúdtoll belsején
száradt vércsöppje, mit kicsaltam én.
Melyik műgyűjtőnek ne fájna
a foga ilyen ritkaságra!
A régi kampón lóg a régi ködmön;
s ama csíny jut eszembe rögtön:
egy nebulót oktattam itt,
tán még ma is azon rágódhatik.
Kedvem támad, hogy benned, egykor
viselt, meleg prémű kabát,
kidüllesszem a mellem, mint professzor,
ki csalhatatlannak hiszi magát.
Ám higgye a tudós, a boldog;
az ördög erről rég lemondott.

Megrázza a szegről leakasztott bundát;
kabócák, egyéb bogarak
és pillék rajzanak ki

A ROVAROK KARA
Ujjongva köszöntünk,
furfangos öreg!
Zümmögve kerengünk:
ismert a neved.
Nagy titkon elültetsz
pár csöppnyi petét,
s rajzunk ezerével,
nemzőnk tefeléd.
A szív a hamisság
búvóhelye, oly
elrejtve nem élhet
prémben soha moly.

MEFISZTÓ
Mily meglepő öröm! Új nemzedék fogad.
Aki vetett, idő múltán arat.
Megrázom a vén göncöt emberül,
s imitt-amott egy még kipenderül.
Fel! Körbe-körbe! Százezernyi résben
bújjatok el, kicsikéim, serényen.
Régi dobozok várnak ott,
itt barna pergamentlapok,
cseréptégelyek porosodva
és a koponyák szemeodva.
A doh s a limlom kúsza halma
rovarok örök birodalma.
(Belebújik a bundába)
Född vállamat még egyszer, vén guba!
Főnök úr leszek újra ma.
De mit ér magam-adta rangom,
ha nincs, ki főnökének elfogadjon?

Meghúzza a csengőt, melynek fülsértő,
átható hangjától megremegnek a csarnokok,
és felpattannak az ajtók

FAMULUS
(előbotorkál a hosszú, sötét folyosón át)
Mily hang tölt el borzadállyal?
Ing a lépcső, reng a házfal,
tarka ablakon keresztül
villámfény villog veszettül.
Padló pattog, s hull alá a
vakolat s mészpor szitálva,
s az ajtót, a kulcsra zártat
felpattantja a varázslat. -
Ott egy óriás alakja,
Faust kopott bundája rajta!
Rám néz, int a jobbja nékem,
megroggyan remegve térdem.
Fussak? Álljam a helyem?
Ó, jaj, most mi lesz velem?

MEFISZTÓ
(int neki) Ide, komám! - A neved Nicodemus.

FAMULUS
Az a nevem, nagyjó uram. - Oremus...

MEFISZTÓ
Ezt hagyjuk el!

FAMULUS
Tud rólam? Ó, be jó!

MEFISZTÓ
Tudok. Koros vagy s mégis tanuló,
öregdiák! A tudós is azért
tanul tovább, mert egyébhez nem ért.
Szerény kártyavárat így raknak ők,
s a legnagyobb ész sem tesz rá tetőt.
De ti jól választottátok a mestert,
a nemes Wagner doktort, ő közismert.
Ő a tudósvilág fő csillaga!
Ő tartja össze azt ma; általa
bővül a bölcsesség naponta.
Fülelő s hallgató tolongja
körül mindentudásra szomjan.
Ő a katedra óriása,
kulcsos Szent Péter földi mása,
a Lentit s Fentit ő feltárja nyomban.
Ma ő a láng, és ő a szikra,
hír s név, ha másé nem szilárd;
Faustét is elhomályosítja,
ő az, ki mindent feltalált.

FAMULUS
Nagyjó uram, bocsánat, ha vitába
szállok önnel, szavába vágva:
Wagner nem szolgált rá e vádra;
szerénysége a legpáratlanabb.
A nagy ember megfejthetetlen
eltűnésén búslakodik szünetlen,
s míg ő meg nem kerül, vigasztalan marad.
Nem bolygattak meg semmit e szobában,
mióta Faustus messze jár;
e hely régi urára vár.
Alig merem betenni lábam.
Ugyan mely csillag tündököl fenn? -
Falat, ajtót inogni láttam,
zárak pattantak fel csodásan;
tudom, be nem jut ön különben.

MEFISZTÓ
A ház ura hol lelhető?
Vezess hozzá, vagy hívd elő!

FAMULUS
Tilalma szigorú nagyon.
Merjem zavarni? Nem tudom.
Hónapszám csak nagy műve láza szítja,
és csöndesebb a háza, mint a kripta.
A tudósok legkényesebbje
akár szénégető lehetne,
kormos az orra, füle, arca,
szemét a füst pirosra marta;
minden perctől sikert remél,
kezében csípővas zenél.

MEFISZTÓ
Megtiltaná, hogy én belépjek?
Hisz meggyorsítom útját sikerének.

A famulus eltávozik, Mefisztó ünnepélyesen leül

Alig foglaltam helyet itt,
rég ismerős vendég közeledik.
De ezuttal fő-fő modern ez;
határtalanul szemtelen lesz.

BACCALAUREUS
(beront a folyosóról)
Kapu, ajtó nyitva áll mind!
Végre hát reménysugár int,
hogy az élő élni vágyik,
hulla volt bár szinte máig,
dohban, porban aszalódva,
az élettől is halódva.

E falak, e helyiségek
roskadtan várják a véget;
s ha meg nem szökünk, maholnap
az egész ház ránk omolhat.
Bátorságban nincs hiányom,
beljebb menni mégse vágyom.

Ámde mit kell fölfedeznem!
Nem itt álltam és remegtem,
nem itt izzadtam s szorongtam
hajdan, zöldfülű koromban,
s hittem vén szakállasoknak,
kik hetet-havat locsogtak?

Fóliánsokból hazudtak
ezt, azt, mit betéve tudtak,
mit tudtak, de ők se hittek;
önnön zátonyukra vittek.
Nini! Mintha egy a fülke
mélyében még ott csücsülne!

Félúton elhűl a vérem,
ő ül ott rőtbarna prémben,
így láttam pár év előtt
bolyhos bundájában őt!
Azt hittem tudós személy,
mert nem értem, mit beszél.
E fogás már mit se hat rám,
üssünk rajta a mihasznán!

Öregúr, ha a Léthe szürke árja
nem mosta át még e tar, reszketeg főt,
becsülve nézzen a tanári vesszőt
kinőtt, régen látott diákra.
Ön az, ki annak idején;
de merőben más lettem én.

MEFISZTÓ
Jó, hogy behívta önt a csengő.
Akkor se kicsinyeltem én;
hisz a hernyó, a báb is a leendő
tarka lepkét festi elém.
Csipkegallér, bodoritott haj
töltötte még gyermeteg öntudattal. -
Copfja sosem volt, ugyebár? -
Lám, svéd frizurát hord ma már.
Rég láttam ily remek, merész fiút;
jaj, csak ne legyen abszolút.

BACCALAUREUS
Kedves öreg úr! Ez a hely a régi,
de lássa be, hogy az idő halad,
kár kétértelműen beszélni;
élesebb a fülünk manap.
Ugratta a kamaszt, a hinni készet;
nem kellett ahhoz nagy művészet,
amit ma nem mer senki sem.

MEFISZTÓ
A zöldfülű tacskó a meztelen
igazságot nem hallja szívesen;
ha aztán, ifjúsága múltán,
tulajdon bőrén tapasztalja durván,
kobakjából jön az, büszkén hiszi;
S “a mester bárgyú volt!” jelenti ki.

BACCALAUREUS
Vagy selma! - Hisz melyik tanár meri
az igazat szemünkbe mondani?
Míg komolyan s bölcs derűvel beadják
a jó fiúknak, tódítják, faragják.

MEFISZTÓ
Tanuláshoz idő kell, nem kevés;
látom, ön is inkább oktatni kész.
Néhány hold- s napfordulat, mit tagadjam,
gazdaggá tette önt tapasztalatban.

BACCALAUREUS
Tapasztalás! Köd s buborék!
Szellemünkkel versenyre nem kel.
Ismerje be, merő szemét,
amit eddig tudott az ember.

MEFISZTÓ
(némi szünet után) Rég sejtem ezt. Mily balga voltam,
mily sült bolond, csak most látom valóban.

BACCALAUREUS
Örülök ennek! Ez okos beszéd:
az első agg, kinek van esze még!

MEFISZTÓ
Ástam, rejtett aranykincset kutatva,
s a sírvilág szenét vittem tovább.

BACCALAUREUS
Csak vallja be, különb-e tar kobakja,
mint ott azok az odvas koponyák?

MEFISZTÓ
(kedélyesen) Hogy mily goromba vagy, nem is tudod.

BACCALAUREUS
Kik németül bókolnak, hazugok.

MEFISZTÓ
(tolószékével egyre közelebb gördül a proszcéniumhoz,
a nézőtérhez intézve szavait)
Nincs számomra itt fenn fény és szabad lég;
a tisztelt publikum tán befogad még?

BACCALAUREUS
Túl nagyra lát a roskadt agg, ha lenni
akar valami még, bár senki-semmi.
Az élet a vérben lakik, s ugyan
hol buzog úgy az, mint az ifjuban?
Pezsgő vérében friss erő kereng
s az életből új életet teremt.
Ott mozgalom van s tettek televénye,
rátermett lép bukott gyöngék helyébe.
Míg mi bevettük felét a világnak,
önök mit tettek? Bólogatva vártak,
s ábrándoztak, tervet tervvel cserélve.
Igen! Hidegláz élete a vénnek,
már képzelt bajtól is vacog.
Ki harmincnál több évet élt meg,
az voltaképpen már halott.
Mindet le kellene bunkózni jókor.

MEFISZTÓ
Itt már az ördög is kifogy a szóból.

BACCALAUREUS
Ördög sincs másképp, csak ha én kivánom.

MEFISZTÓ
(magában) Az ördög mégis elgáncsol, barátom.

BACCALAUREUS
Az ifjúság szent hivatása ez!
Nélkülem a világ sötétbe vesz;
a nap nem kel föl, csak kedvem szerint;
a változó hold általam kering;
az ég az én utamra hint világot,
nekem virul a föld, amerre járok.
A csillagtábor intésemre támadt,
hogy beragyogja első éjszakámat.
A filiszter-gondolkodás nyügében
vergődőket ki oldta fel, ha én nem?
Engem pedig csak szellemem vezet,
bátran követem benső fényemet,
s haladok önmagamtól ihletetten,
a fény előttem, a homály mögöttem. (El)

MEFISZTÓ
Távozz pompázva, te eredeti! -
Bosszantó volna fölfedezned,
hogy nincs oly bölcs vagy balga eszme, melyet
a múlt ne gondolt volna ki. -
De mireánk veszélyt ez mégse hozhat,
pár év múltán lehiggad és kiforr:
a must bármily bolondosan buzoghat,
mégis belőle lesz a bor.
(A nézőtéren ülő fiatalokhoz, akik nem tapsolnak)
Bár a fogadtatás hideg,
elnézem, jó fiúk, tinektek;
lássátok: az ördög öreg;
vénüljetek, úgy értitek meg!