21

A Kilencedik Barlang népe azóta készült a zelandoniak évente megtartott Nyári Találkozójára, mióta a legutolsóról visszatértek, de indulásuk közeledtével a tevékenységek sokasodtak, a várakozás türelmetlenebb lett. Döntéseket hoztak, mit vigyenek magukkal, és mit hagyjanak otthon, mégis mindig lakóhelyük bezárása a nyárra volt az a feladat, ami tudatosította bennük az utazást, s hogy nem térnek vissza a hideg szelek beköszöntéig.

Kevesen maradtak hátra időleges vagy súlyosabb betegség miatt, hogy befejezzenek egy munkát, vagy hogy megvárjanak valakit. Mások alkalmanként visszatértek téli otthonukba, többségük azonban egész nyáron távol tartózkodott. Néhányan közel maradtak ahhoz a helyhez, melyet a Nyári Találkozóra választottak, sokan azonban eltérő okokból más-más helyekre utaznak az egész meleg évszak során.

Lesznek vadászutak, gyalogos növénygyűjtés, rokonlátogatások, vendégeskedések más zelandoni csoportok találkozóin, és utazás szomszédos népekhez. Néhány fiatal továbbmerészkedik, és Utazásokra indul. Jondalar hazatérése új felfedezésekkel és találmányokkal, izgalmas történetekkel és egy csodálatos, egzotikus, kiváló tehetségű asszonnyal bátorságot öntött azokba, akik már fontolgatták az önálló Utazást. Néhány anya azonban, aki tudta, hogy Jondalar fivére a távolban halt meg, boldogtalan volt, hogy az utazó visszatért, és akkora útrakelési lázt okozott.

Az indulást megelőző estén a teljes Kilencedik Barlang nyugtalanul szorgoskodott. A Nyári Találkozóra gondolva, ahol nászt ülnek majd Jondalarral, Ayla alig hitte, hogy jegyességük valóra válik. Gyakran megtörtént, hogy felébredt, és csaknem félt kinyitni a szemét, attól tartva, hogy az egész csak egy csodálatos álom, és hamarosan felébred, és a kisbarlangban találja magát magányosan a völgyben. Gyakran gondolt Izára, azt kívánva, bárcsak az asszony, akit anyjának tekintett, tudhatná, hogy hamarosan lesz társa, és hogy végül megtalálta saját népét, legalábbis azokat, akiket ő választott népéül.

Ayla régen elfogadta már azt a tényt, hogy soha nem fogja megtudni, kikhez született, vagy legalább azt, kik voltak, és megértette, hogy nem az a fontos. Amikor a törzsnél élt, hozzájuk akart tartozni, olyan lenni, mint ők, a Törzs egy asszonya, de hogy melyik Törzshöz, az nem volt fontos. Amikor azonban végül megértette, hogy nem törzsbeli asszony, és soha nem is lesz, az egyetlen különbségtétel, ami számított, az volt, hogy ő a Mások egyike, az Ő lelki rokonuk. Boldog volt, hogy mamutoj lehet, annak a népnek a tagja, amelyik örökbe fogadta, és elégedett lett volna, ha sharamudoj lehet, ahhoz a néphez tartozó, amely Jondalarral együtt megkérte, hogy maradjon és éljen velük. Csak azért akart zelandoni lenni, mert Jondalar népe volt, és nem azért, mert bármiben is jobbak lettek volna vagy nagyon különböztek volna a Mások bármelyikétől.

A hosszú télen az emberek többsége a Kilencedik Barlang közelében maradt, és a következő Nyári Találkozóra tervezett ajándékok készítésével töltötte az időt. Amikor meghallotta az ajándékokról beszélgető zelandoniakat, Ayla elhatározta, hogy ő is összeállít valamit. Noha csak rövid ideje maradt, kis ajándékok készítésével ügyeskedett, melyeket olyanoknak szándékozott adni, akik különösen kedvesek voltak hozzá, és akikről tudta, hogy ajándékokat kapnak majd tőlük a nyári Nász Ünnepségen. Jondalarról sem feledkezett meg. Még a mamutojok Nyári Találkozójáról hozta magával az Utazás minden nehézsége és viszontagsága ellenére.

Jondalar is meglepetéssel készült. Megbeszélte Joharrannal, hol lenne a legjobb hely, ahol otthont készíthetnének Aylának és saját magának a zelandoniak Kilencedik Barlangjának sziklamenedékében, és meg akarta építeni, hogy ősszel majd készen várja vissza. Addig pedig előkészítette, amire szükség volt. Beszélt a külső falelemek gyártóival és más mesterekkel, akik a legjobban értettek az alacsonyabb kőfalak építéséhez, azokkal, akik a kövezet lerakásában voltak jártasak, és azokkal, akik belső térelválasztókat gyártottak, majd azokkal a szakemberekkel, akik a lakhely felállításában szükséges egyéb elemek elkészítéséhez értettek.

Jövőbeli otthonuk megtervezése bonyolult kereskedést és alkudozást is igényelt. Először Jondalar megegyezett néhány emberrel, hogy elad nekik egypár jó kőkést friss bőrért, leginkább a legutóbb elejtett megaceros- és bölénybőrért. A kések élét ő pattintja majd, de a Solaban gyártotta, szépen kidolgozott nyélbe lesznek faragva, mert Solaban munkáját Jondalar különösen nagyra becsülte. A nyelekért cserébe Jondalar felajánlotta, hogy karcolótűket – vésőhöz hasonló kovafaragó eszközöket – készít a nyélgyártó külön kérésére. A két férfi közti hosszas beszélgetések során, melyeken megvitattak faszénnel nyírfakéregre rajzolt ábrákat is, végül egyezségre jutottak a szükséges dolgokban.

A bőrök egyikéből-másikából Jondalar bőr térelválasztókat akart készíteni a lakhelyükre, néhányat pedig Shevolának, a bőrlapkészítőnek adott volna fizetségül idejéért és erőfeszítéséért. Megígérte neki, hogy különleges bőrvágó késeket, bőrkaparókat és favágó eszközöket is készít neki.

Hasonló megállapodásokat kötött Zelandoni tanítványával, a művész Jonokollal is, hogy saját elképzelésű alakzatokat és kompozíciókat fessen a bőrlapokra, amelyek alapvető szimbólumokat és állatokat használnak fel, melyek használatát általában szinte minden zelandonitól elvárják, és olyanokkal is, amilyeneket Jondalar akart. Jonokol néhány különleges szerszámot is kért. Szeretett volna megfaragni egy mészkő domborművet, de nem volt olyan kovakőpattintó eszköze, melynek csúcsos hegye karcolótűben végződött, és amellyel megálmodott terveit kiformálhatta volna.

Az alapanyagok és különböző alkotóelemek elkészülte után nem kellett sok idő a lakhely tényleges megépítéséhez. Jondalar már meggyőzte néhány rokonát és barátját, hogy szakértő munkásokkal, de Ayla nélkül, jöjjenek vissza vele a Nyári Találkozóról a Kilencedik Barlangba, hogy segítsenek neki az építkezésnél. Már előre boldogan mosolygott magában, amikor elképzelte, hogy Ayla milyen boldog lesz, amikor ősszel visszatérve meglátja saját otthonát.

Noha Jondalarnak több hosszú délutánjába került, hogy jártasságát a cserekereskedelemben és a kovakőpattintásban áruba bocsássa másokkal, akik el tudják készíteni a lakhelyükhöz szükséges elemeket, az alkudozás gyakran szórakoztató volt. Rendszerint udvariaskodással kezdődött, majd jóindulatú vitákkal folytatódott, melyek néha heves csatáknak hangozhattak, vagy sértő megjegyzéseknek, ennek ellenére rendszerint nevetésben végződtek egy csésze tea, bor vagy ser, esetleg étkezés mellett. Jondalar vigyázott arra, hogy Ayla ne legyen jelen az alkudozásokon, ez azonban nem jelentette azt, hogy sejtelme sem volt az alkudozás mesterségéről.

Az első alkalommal, amikor Ayla alkudozást hallott, nem értette a résztvevők egymást színesen ócsárló, hangos szóváltását. Proleva és a kosárfonó Salova, Rushemar társa közt zajlott a vita. Ayla azt hitte, haragszanak egymásra, és Jondalarhoz sietett, azt remélve, tehet valamit, hogy abbahagyják.

– Azt mondod, Proleva és Salova rettenetesen veszekszik? Mit mondanak? – kérdezte Jondalar.

– Proleva azt, hogy Salova kosarai rondák, és gyatrán készítette el őket, ez azonban nem igaz. Csodálatosak a kosarai, és szerintem Proleva is annak tartja őket. Többet is láttam a lakhelyén. Miért mondott ilyesmit neki? – kérdezte Ayla. – Nem tudsz csinálni valamit, hogy abbahagyják azt a veszekedést?

Jondalar megértette Ayla őszinte aggodalmát, de nehezen tudta elrejteni mosolyát. Végül már képtelen volt visszafojtani, és hangosan felkacagott.

– Ayla, Ayla, nem veszekszenek, egyezkednek! Proleva kosarat szeretne Salovától, és azt így csinálják. Majd megállapodnak, és mindketten örülnek neki. Alkudozás a neve, így adnak-vesznek, és nem mondhatom nekik, hogy hagyják abba, mert úgy éreznék, elvettem tőlük a szórakozásukat. Miért nem mész vissza, és figyeled meg, hogyan csinálják? Meglátod, nem kell hozzá sok idő, és már mosolyognak, s mindegyik elégedett lesz, mert jó üzletet kötöttek.

– Biztos vagy benne, Jondalar? Olyan mérgesnek tűnnek – mondta Ayla. Nehezen hitte el, hogy Proleva csak kosarat akart Salovától, és egyszerűen így kötöttek üzletet.

Visszament hozzájuk, keresett egy közeli ülőhelyet, és onnan figyelte és hallgatta őket. Ha Jondalar népe így kereskedett, ő is meg akart tanulni alkudozni. Néhány perc után észrevette, hogy többen is figyelik az adásvételt – mosolyogva és egymás felé bólogatva! Hamarosan észrevette, hogy a két nő valóban nem volt igazán mérges, kételkedett azonban abban, hogy ő valaha is képes lenne olyan szörnyű dolgokat mondani, ha a tárgyat, melyet meg akar vásárolni, valójában szépnek tartja. Csodálkozva csóválta a fejét. Milyen különös viselkedés!

Miután az üzletet nyélbe ütötték, megkereste Jondalart.

– Miért szeretnek az emberek olyan borzalmas dolgokat mondani, amikor valójában nem is az a véleményük? Nem vagyok biztos benne, valaha is megtanulok-e így „alkudozni".

– Ayla, Proleva és Salova is tudta, hogy egyikük sem azt mondta, amit gondolt. Játszmát vívtak egymással. Mindketten tudták, hogy csak játszma, így nem bántották meg egymást – magyarázta Jondalar.

Ayla elgondolkodott Jondalar magyarázatán. Van valami más is benne, ami nem az, aminek látszik, vélte, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

Az elindulást megelőző éjszakán, miután a csomagokat összeállították, a sátrakat ellenőrizték és az utazási felszerelést előkészítették, Marthona otthonában mindenki oly izgatott volt, hogy senki nem akart aludni. Proleva benézett hozzájuk Jaradallal, hogy nincs-e szükségük segítségre. Marthona behívta, és hellyel kínálta őket, Ayla pedig felajánlotta, hogy teát készít. A bejárat felől érkező második kopogásra Folara beengedte Joharrant és Zelandonit. Együtt érkeztek, de különböző irányokból, mindketten ajánlatokkal és kérdésekkel, valójában azonban csak látogatóba jöttek, és beszélgetni akartak. Ayla még több vizet tett fel, és még több gyógynövényt készített elő a teához.

– Javításra szorult az utazósátor? – kérdezte Proleva.

– Nem nagyon – válaszolta Marthona. – Ayla segített Folarának. Ayla új cérnabefűzőjét használták.

Az utazósátrak, melyeket majd minden este felállítanak, elég nagyok voltak ahhoz, hogy jó néhány embert elszállásoljanak. Marthona családi sátrán pedig Joharran, Proleva és Jaradal osztozik, valamint Ayla és Jondalar. Ayla örömmel tudta meg, hogy Zelandoni is velük tart. Családtagnak tekintették, mint egy társ nélküli nagynénit. A sátornak lesz még egy lakója, a négylábú vadász, Farkas, a két ló pedig a közelben lesz majd.

– Nehézséget okozott a sátorrudak beszerzése? – kérdezte Joharran.

– Belecsorbult egy fejszém, mire elegendő fát kivágtam – válaszolta Willamar.

– Meg tudtad élesíteni? – kérdezte Joharran. Bár a magas, egyenes fákat sátorrudaknak vágták ki, azokon kívül is szükségük volt fára, hogy útközben tüzet tudjanak rakni, sőt utána is, a Nyári Találkozó helyszínén, és kellettek a fejszék is a favágáshoz, bár a csiszolatlan kőbaltáknak megvolt a sajátos használati módjuk.

– Eltört. Nem tudom megélezni, még csak egy élt sem tudtam kifaragni belőle – mondta Willamar.

– Rossz kovakődarab volt – magyarázta Jondalar. – Tele göbökkel.

– Jondalar készített egy új baltát, és megélesítette a többit – mondta Willamar. – Jó, hogy újra itthon van.

– Kivéve, hogy most megint vigyázhatunk, nehogy rálépjünk az új kovakőszilánkokra – tréfált Marthona. Ayla észrevette, mosolyog, és megértette, hogy valójában nem panaszkodott. Ő is boldog volt, hogy fia otthon van. – Most azonban feltakarította az élezéskor keletkezett szilánkokat. Nem úgy, mint kisfiú korában. Egyetlen éles kőszilánkot sem láttam. Természetesen már nem látok olyan jól.

– Elkészült a tea – szólalt meg Ayla. – Kér valaki csészét?

– Jaradal nem hozott magával. Máskor ne feledd el magaddal hozni a csészédet, Jaradal – intette kisfiát Proleva.

– Nekem nem kellett idehoznom a saját csészémet. Nagyinál van egy – válaszolt Jaradal.

– Igaza van – helyeselt Marthona. – Emlékszel, hol van, Jaradal?

– Igen, Thona – felelte a kisgyerek, és felkelt, odafutott egy alacsony polchoz, és egy fából kivájt és megformált kis csészével tért vissza. – Tessék. – Magasra emelte, hogy megmutassa mindenkinek, amivel örömteli mosolyt csalt az összegyűltek arcára. Ayla észrevette a bejárat melletti szokásos helyéről előóvakodó Farkast, amint farkát magasra emelve a hasán kúszik a fiú felé, minden mozdulatával kifejezve sóvárgását, hogy elérje óhajának tárgyát. A fiú Farkast kémlelte, egy-két korttyal felhajtotta teáját, majd kijelentette:

– Most Farkassal szeretnék játszani. – Közben fél szemmel Aylát figyelte, hogy lássa, hogyan reagál.

Jaradal annyira Durcre emlékeztette, hogy nem állhatta meg mosoly nélkül. A fiú a farkas felé indult, aki kis nyüszítéseket hallatott, miközben négy lábra állt, hogy találkozzon kis barátjával, majd nyalogatni kezdte az arcát. Ayla azt mondhatta volna, hogy Farkas kezdi otthonosan érezni magát új, bár nagyon nagy falkájában, különösen a tágabb családja és barátai gyermekei között. Farkas miatt csaknem sajnálta, hogy oly korán indulnak. Tudta, nehéz lesz Farkasnak a sok új ember között, akikkel találkozni fog. Neki is nehéz lesz. Örömmel várta a Nyári Találkozót, de nyugtalankodott is miatta.

– Nagyon finom tea – dicsérte Zelandoni. – Medvecukorgyökérrel édesítetted?

Ayla mosolygott.

– Igen. Gyomorcsillapító. Mindenki oly izgatott az utazás miatt! Úgy gondoltam, valami nyugtatót kell készítenem.

– És jó ízű – Zelandoni szünetet tartott, mérlegelve szavait. – Eszembe jutott, hogy mivel mindannyian itt vagyunk, talán megmutathatnád Joharrannak és Prolevának, hogyan raksz tüzet. Tudom, én kértelek meg benneteket, hogy ne beszéljetek róla, de mindannyian együtt utazunk, és egyébként is látni fogják.

Jondalar fivére és társa kérdő tekintettel nézett a többiekre, majd egymásra.

Folara elmosolyodott.

– Kiolthatom a tüzet?

– Igen, miért ne? – kérdezte a donier. – Sokkal hatásosabb lesz utána látni a fényt.

– Nem értem. Mi van ezzel a tűzzel? – kérdezte Joharran.

– Ayla a tűzgyújtás új módját fedezte fel – mondta Jondalar –, de egyszerűbb, ha megmutatjuk.

– Miért nem te mutatod meg nekik, Jondalar? – kérdezte Ayla.

Jondalar megkérte fivérét és Prolevát, hogy menjenek vele a főzőtűzhelyhez, és miután Folara elfojtotta a tüzet, mások pedig eloltották a közelükben levő lámpásokat, Jondalar elővette a tűzkövet és a kovakövet, s hamarosan már égett is egy kis tűz.

– Hogyan csináltad? – kérdezte a vezető. – Még hasonlót sem láttam soha.

Jondalar fölemelte a tűzkövet.

– Ayla fedezte fel a varázslatot ezekben a kövekben – mondta. – El akartam mondani nektek, de oly sok minden történt, hogy még nem volt rá időm. Még csak Zelandoninak mutattuk meg, nemrég pedig Marthonának, Willamarnak és Folarának.

– Azt mondod, bárki tud a kövekkel tüzet csinálni? – kérdezte Proleva.

– Igen, gyakorlással mindenki csiholhat így tüzet – válaszolta Marthona.

– Igen, hadd mutassam meg, hogyan kell használni a köveket – mondta Jondalar. Összepattintotta a köveket, Joharrant és Prolevát pedig ámulatba ejtette a látvány.

– A kövek egyike kovakő, és mi a másik? És hol találtátok? – kérdezte Proleva.

– Ayla tűzkőnek nevezi – válaszolta Jondalar, és elmagyarázta, hogyan talált rá véletlenül Ayla, és fedezte fel tulajdonságait. – Kerestünk másutt is, de a visszafelé vezető úton egyáltalán nem találtunk. Már-már kezdtem azt hinni, csak napfelkelte vidékén találhatók, de aztán Ayla talált valamennyit nem messze innen, s ha néhány van, többnek is lennie kell. Keresünk továbbra is. Van elég valamennyiünknek, ezek azonban fontos ajándékok lehetnek, és Willamar szerint jól lehetne kereskedni velük.

– Jondalar, azt hiszem, hosszas beszélgetések állnak előttünk. Azon tűnődöm, vajon mit nem mondtál még el nekem: elindultál egy Utazásra, és lovakkal tértél vissza, melyek a hátukon hordanak, egy farkassal, amely engedi, hogy a gyerekek ráncigálják a szőrét, hatékony hajítófegyverekkel, varázskövekkel, melyek azonnal tüzet gyújtanak, intelligens laposfejűekről szóló történetekkel és egy csodálatos asszonnyal, aki ismeri a laposfejűek nyelvét, és tőlük tanulta a gyógyítást. Biztos vagy benne, hogy nincs még valami, amit elfelejtettél megemlíteni? – kérdezte Joharran.

Jondalar savanyúan mosolygott.

– Legalábbis más most nem jut eszembe – válaszolta. – Amikor mindezt így felsorolod, nekem is valóban meglehetősen hihetetlennek tűnik.

– Meglehetősen hihetetlen? Miket nem mondasz! – csodálkozott Joharran. – Jondalar, van egy olyan érzésem, hogy „meglehetősen hihetetlen" Utazásodról még sok évig beszélnek.

– Tényleg érdekesek a történetei – ismerte el Willamar.

– Mindez a te hibád, Willamar – vigyorgott Jondalar, majd fivérére pillantott. – Nem emlékeztek, amikor késő estékig fennmaradtunk, sőt hallgattuk a történeteit az ő utazásairól és kalandjairól, Joharran? Én mindig jobbnak tartottam a legtöbb utazó Történetmondónál. Megmutattad Joharrannak az ajándékot, amit neked hozott, anya?

– Nem. Joharran és Proleva még nem látta – válaszolta Marthona. – Megyek, idehozom. – Bement az alvószobába, egy tányér alakú agancs sík részével tért vissza, és odaadta Joharrannak. Két láthatóan úszó teremtmény faragott alakja díszítette, jól visszaadta az állatok körvonalait. Halhoz hasonlítottak, de nem azok voltak. – Szerinted mik ezek, Willamar?

– Fókának nevezik őket – válaszolta a férfi. – Vízben élnek, de levegőt lélegeznek, és kimennek szülni a partra.

– Figyelemre méltó – dicsérte Proleva.

– Igen, valóban – mondta Marthona.

– Láttunk ilyen állatokat Utazásunk során. Egy belső tengerben élnek innen messze, napfelkelte vidékén – mesélte Jondalar.

– Vannak, akik a víz szellemeinek hiszik őket – tette hozzá Ayla.

– Láttam egy másik teremtményt, amely a Nyugati Nagy Vizekben él, és amelyet a környéken lakó nép Földanya különleges lelki segítőjének tart – mondta Willamar. – Ők még inkább hasonlítanak a halakhoz, mint a fókák. A tengerekben szülnek, de állítólag levegőt lélegeznek, és szoptatják kicsinyeiket. A víz tetején fel tudnak állni a farkukra – egyet magam is láttam –, és állítólag van saját nyelvük. Az ott élők delfineknek nevezik őket, és vannak, akik azt állították magukról, hogy tudnak a nyelvükön beszélni. Magas, füttyögő hangokat hallatva mutatták meg nekem a delfinek beszédét.

– Sok történetet és legendát mesélnek a delfinekről – folytatta Willamar. – Állítólag segítenek az embereknek halászni, mégpedig úgy, hogy a halakat hálókba terelik. Életet is mentettek, halászokét, akiknek a hajója a partoktól távol felborult, s máskülönben megfulladtak volna. Az ő Régiek Legendáriumában az áll, hogy valamikor régen minden ember a tengerben élt. Némelyikük visszatért a szárazföldre, azok azonban, akik a vizekben maradtak, delfinné változtak. Vannak, akik atyafiaknak tartják őket, és az ő Zelandonijuk szerint rokonságban állnak az emberekkel. Az ő Zelandonijuk adta nekem ezt a dísztáblát. Csaknem annyira tisztelik a delfint, mint Földanyát. Minden családnak van egy donija, de mindenkinek van valamilyen delfintárgya is, egy ehhez hasonló faragás, vagy az állat egy testrésze, egy csont vagy fog. Azt nagyon szerencsésnek tartják.

– S még te mondtad, hogy nekem vannak érdekes történeteim, Willamar! – szólalt meg Jondalar. – Levegőt lélegző és a víz tetején, a farkukon álló halak! Már-már kedvet kaptam arra, hogy veled utazzam.

– Talán jövőre, amikor elindulok sóért kereskedni, velem jöhetsz. Nem olyan nagy Utazás, különösen a tiéddel összehasonlítva – mondta Willamar.

– Mintha azt mondtad volna, hogy többet nem kelsz Útra, Jondalar – mondta Marthona. – S most tessék, csak rövid ideje van itthon, s máris új utat tervez! Kialakult benned valami mehetnék, mint Willamarban?

– Nos, a kereskedelmi utak nem igazán Utazások – válaszolta Jondalar és a Nyári Találkozó kivételével most még nem készültem fel új útra. Egy év azonban hosszú idő.

Folara és Jaradal, Farkassal összegömbölyödve a kislány ágyában, megpróbált ébren maradni. Nem akartak lemaradni semmiről, de a közöttük fekvő Farkassal, és a történeteket és a halk beszélgetést hallgatva, mindketten álomba merültek.

A következő nap szürke szitálással virradt rájuk, a nyári zápor azonban nem fojtotta el a Barlang lelkesedését a közelgő út iránt. Annak ellenére, hogy előző este sokáig fennmaradtak, Marthona családjának tagjai korán felkeltek. A vacsora maradékából készítettek reggelit, majd befejezték a csomagolást. Az eső elcsendesedett, és a nap aranysugarai megpróbálták felperzselni a fellegeket, az éjszaka a leveleken és tócsákban összegyűlt nedvesség azonban ködössé, hűvössé és nyirkossá tette a levegőt.

Miután mindenki összegyűlt az előteraszon, útnak eredtek. Jondalarral az élen az örök jég tája felé vették az irányt, lefelé haladva a kő előcsarnokról az Erdei Folyó Völgyébe. Nagy társaság volt, sokkal nagyobb, vette észre Ayla, mint az Oroszlán Tábor csoportja, amikor ők mentek a mamutojok Nyári Találkozójára. Még ekkor is sokan voltak, akiket nem nagyon ismert, eddigre azonban legalább csaknem mindenkinek tudta a nevét.

Kíváncsi volt, Joharran melyik ösvényt választja. A lovakkal megtett útból emlékezett, hogy induláskor az árterület völgye a Folyó jobb partján – a kilencedik barlangi oldalán – széles volt. Ha a víz sodra ellen haladnak végig a Folyó kanyargós, de jellemzően jégföldi irányába, a fák közel kerülnek a vízhez, és nagy kiterjedésű zöld mező választja el mindkét oldalon a magasföldtől, majd kapaszkodik fel rá fokozatos emelkedőben. Egy rövid távolság után azonban a víz meredek sziklát karolt át a szemben levő bal parton, ami jobb oldalra kerül, ha az utazó a víz forrása felé tart. „Bal part" és „jobb part" kifejezések mindig azokra a folyópartokra vonatkoztak, amikor folyásirány mentén haladtak lefelé a folyón. Ők ekkor felfelé haladtak a Folyón.

Jondalar azt mondta neki, hogy a zelandoniak legközelebbi közössége csak pár órás útra van, céljuk eléréséhez azonban vízi eszközre lesz szükségük, ha közel maradnak a Folyóhoz, mert megváltozott a medre. Folyásiránnyal szemben még feljebb, északibb irányban elkanyarodott, és a talaj lejtése a vizet a sziklafalhoz kényszerítette a jobb oldalon, az ő oldalukon, majd miután északra kanyarodott, még csak szűk ösvénnyi helyet sem hagyott. Végül azonban, a következő sziklamenedék előtt, újra keleti irányba fordult. A Kilencedik Barlang népe rendszerint szárazföldi útvonalon látogatott el legközelebbi északi szomszédaihoz.

A vezető az Erdei-folyó mellékága melletti ösvényen kanyarodott fel a sekély átkelőhöz, majd egyenesen keresztülvágott az Erdei-folyó Völgyén. Ayla észrevette, hogy nem azt az utat követik, melyet Jondalarral és a lovakkal tettek meg röviddel megérkezésük után. Ahelyett, hogy a meredek, kiszáradt folyómederben keltek volna át a szűk völgyön, Joharran a Folyóval párhuzamos ösvényt választott, amely a jobb part sík alföldjére vezetett. Magas füvön, bokrokon keresztül balra fordultak, és felfelé indultak a fokozatos emelkedőn, majd egy zegzugos útvonalon kanyarogtak fel a magaslatra.

Ayla fél szemmel figyelte az elöl futó, szaglását követő Farkast. Felismerte a látott növények többségét, megjegyezte, mire használhatók, és hogy hol növekszenek. Odaát a Folyó mentén cukornyírfák ligete áll, gondolta. A kérge segít megakadályozni a vetélést. Kálmost is látott, amely viszont előidézheti a vetélést. Azt pedig mindig jó tudni, hol nő a fűzfa, amelynek kérgéből készített főzet oly jó fejfájás ellen, és az idősebbek fájó csontjainak gyógyítására és más fájdalmak enyhítésére is. Nem is tudtam, hogy majoránna is van errefelé. Finom tea készíthető belőle, jó ízt ad a húsoknak, és fejfájás ellen is jó, s kiválóan oldja a csecsemők bélgörcseit. Ne felejtsem el ezt a helyet, mondta saját magának. Durc nem sokat kínlódott a bélgörcsök miatt, egyes babák azonban igen.

Ahogy a hegytető közelében meredekebb lett a hegyhát, úgy lett meredekebb kaptató az ösvény is, majd a magaslatra nyílva kiszélesedett. A szeles fennsíkra felérve Ayla előregyalogolt a sziklaperemhez, majd megállt pihenni, és bevárta Jondalart, akinek némi gondot okozott Villám és a rudas hordozó felvonszolása a meredek, váratlan kanyarulatokkal teli sziklás ösvényen. Várakozás közben Nyihaha friss füvet legelt. Megigazította a kanca rudas hordozóját, és ellenőrizte hátán és a málháskosarakban cipelt rakományt, majd megsimogatta, és lónyelven beszélt hozzá. Ayla lenézett a Folyóra és árterületére, a vándorlók, fiatalok és idősek ösvényen felkapaszkodó hosszú sorára, majd az előtte kinyíló tájra.

A fennsík széles körű panorámát nyújtott a környező vidékre, lent pedig ködpárába bújt, káprázatos tájképet. Csekély ködfolt libegett a fák közt a víz közelében, és egyes helyeken puha fehér fátyol rejtette el a Folyót, a fátyol azonban emelkedett, és a ragyogó égitest már visszatükröződő fénynyalábokat tárt fel a sietős Folyó felől. A Folyón túl, a távolban a köd megvastagodott, és a mészkősziklák szürkésfehér égboltba fakultak.

Miután Jondalar Villámmal megérkezett, együtt indultak el a fennsíkon át. A magas férfi mellett gyalogolva, akivel oly hosszú utat tett meg, Farkassal a lába mellett, és a hordszállítós lovakkal közvetlenül mögötte, Ayla eufórikus hangulatban volt. Azokkal volt, akiket a legjobban szeretett, és alig hitte el, hogy a mellette levő férfi hamarosan a társa lesz. Túl jól emlékezett egy hasonló gyalogtúrán érzett érzelmeire, melyet az Oroszlán Táborral tett meg. Akkor úgy érezte, hogy minden egyes lépése közelebb viszi egy elkerülhetetlen sorshoz, melyet nem akart. Megígérte egy férfinak, hogy társul megy hozzá, akivel igazán sokat törődött, és talán boldog lehetett volna vele, ha nem találkozik és nem szeret bele Jondalarba. Akkor azonban Jondalar eltávolodott, mintha már nem is szerette volna, és kétség sem férhetett hozzá, hogy Ranec nemcsak hogy szerette, hanem kétségbeesetten akarta is Aylát.

Aylában most már nem voltak ilyen ellentétes érzelmek. Annyira boldog volt, hogy úgy érezte, szeretete túlcsordul, és megtölti körülötte a levegőt, még a földet is átjárva, melyen gyalogolt. Jondalar szintén a mamutojok Nyári Találkozójára vezető útjukra emlékezett. Eszébe jutott féltékenysége és félelme attól, hogy egy olyan asszonnyal együtt nézzen szembe népével, aki talán elfogadhatatlan lesz nekik. Megoldotta nehézségeit, és nem kevésbé volt boldog, mint Ayla. Akkor biztosra vette, hogy örökre elveszítette Aylát, mégis most itt volt vele, és mindenkor, ha ránézett, az asszony szerelemmel teli szempárral tekintett vissza rá.

Követték a magas fennsíkon keresztülvezető ösvényt, amely egy másik kilátóhoz vitte őket a sziklaszirt pereménél, ahol megálltak, amikor egyedül jöttek erre. Mielőtt átkeltek volna a kis patakon, elidőztek kissé, hogy megnézzék a sziklaperemről lehulló vékony kis vízesést, mely közvetlenül alattuk a Folyóba ömlött alá. A Barlang népe szétszóródott a magasföldön, némelyek a saját útjukon indulva tovább. A túrázók csak azt vitték magukkal, amit elbírtak, s annak ellenére, hogy a csomagok nehezek lehettek, néhányan tervezgették, hogy visszatérnek egy második málháért, rendszerint olyan dolgokért, amivel kereskedni akartak.

Ayla és Jondalar felajánlotta Joharrannak és a Barlangnak a két ló teherhordó tehetségét. A vezető többekkel beszélt, de elhatározta, hogy a legutóbbi szarvas- és bölényvadászatból származó hússal málházzák fel a lovakat. Amikor eredetileg megszervezte a vadászatokat, arra számított, hogy jó néhány embernek lesz majd szüksége arra, hogy visszatérjen a Kilencedik Barlangba, és elvigyék a húst a Nyári Találkozó helyére.

A lovak segítsége sok bajtól mentette őket, és Joharran most először tapasztalta, hogy a megszelídített lovak több, mint újdonság – hasznosak is lehetnek! Még a vadászatban nyújtott segítségük és Jondalar gyors útja vissza a Kilencedik Barlangba, hogy beszámoljon Zelandoninak a tragikus balesetről sem ismertette meg vele a lovak minden lehetséges jótékony képességét. Jobban megértette, amikor többekkel együtt megspórolt egy gyalogtúrát vissza a Kilencedik Barlangba, de a lovak ilyen közelsége arra is ráébresztette, hogy az állatok mennyi gondoskodást igényelnek.

Nyihaha hozzászokott már a rudas hordozóhoz, hiszen Utazásuk során szinte végig azon vitte a málhát. Villámnak kevésbé volt ínyére a cipelés, és kezelhetetlenebb volt. Joharran látta már, hogy fivérének együtt kell dolgoznia a lovakkal, különösen ahol az ösvény kanyarodott, és a hordszállító rúdjai korlátozták mozgását. Türelem kellett a fiatal csődör megnyugtatásához, és hogy körbevezesse az úti akadályokon, miközben a málhát is vinnie kellett. Elinduláskor Ayla és Jondalar még a csoport elejéhez közel indult útnak, de mire átkeltek a kis patakon és újra északnyugatra kanyarodtak, már inkább csak a csoport közepével tartottak.

Ahhoz a helyhez értek, ahol az ösvény ereszkedni kezdett, és ahonnan korábbi útján Ayla és Jondalar visszafordult. Most arra haladtak rajta tovább, ahol a legcsekélyebb lejtésű volt, miközben cserjésen, nyílt füves térségeken, majd védett horpadásokban kanyargott végig. Egy sziklamenedékhez értek, amely oly közel volt a vízhez, hogy egy része föléje nyúlt. Valójában még csak talán ha három kilométert tehettek meg, bár a meredek emelkedők miatt hosszabbnak érezték az utat.

A sziklamenedék tornáca oly közel volt a Folyóhoz, hogy még fejest is lehetett volna ugrani róla. A menedéket Folyópartnak nevezték, és délre nézett. Nyugatról keletre nyúlt végig a Folyó délre kanyarodó íve mentén, amely aztán oly közel fordult vissza, hogy az így leírt hurok nyakánál csatlakozott volna vissza, ha a magasföld ujja nem lett volna köztük. Bár lakható menedéknek látszott, Barlang nem élt benne, noha utazók, különösen a vízi járműveken közlekedők időnként megszálltak ott. A víz kissé túl közel volt, és néha, amikor a Folyó megáradt, befolyt a menedékbe.

A Kilencedik Barlang nem állt meg a Folyópartnál, hanem visszakapaszkodott a menedék mögötti sziklára. Az ösvény örök jég vidékének irányába haladt tovább, majd napfelkelte földje felé körbekanyarodott. Úgy másfél kilométerrel a Folyópart után az ösvény egy viszonylag meredek lejtőben szaladt le a völgybe, melyet egy nyaranta rendszerint kiszáradó kis patak szelt át. Miután átkeltek a sáros folyómedren, Joharran megállt, és mindenki lepihent, bevárva Jondalart és Aylát. Kis tüzeket raktak, hogy vizet forraljanak teának. Néhányan, különösen a gyerekekkel utazók, elemózsiát vettek elő, és reggeliztek.

– Itt döntenünk kell, Jondalar – szólalt meg Joharran. – Szerinted melyik úton haladjunk tovább?

Mivel a Folyó keresztültekergett a völgyön, közel szorulva a sziklafalakhoz először az egyik, majd a másik partján, időnként könnyebb volt a felföldeken keresztülgyalogolni a barlangok között. A következő helyszín eléréséhez azonban volt egy másik lehetőség is.

– Innen két úton folytathatjuk utunkat – mondta Jondalar.

– Ha ezt az ösvényt követjük, a sziklaormok között, meg kell másznunk ezt az emelkedőt, keresztül a felföldön körülbelül az eddig megtett út felét megtéve újra, majd megint vissza, le, amíg egy másik kis patakhoz nem érünk. Rendszerint van benne víz, de sekély, és könnyű átkelni rajta. Utána újabb meredek kapaszkodó következik, amely átlósan keresztezi a Folyóra néző sziklafalat, majd újra lefelé tart. A Folyó ott egy nagy, füves legelő közepén folyik át, az árterén. Valószínűleg éjszaka ott állunk meg, és meglátogatjuk a Huszonegyedik Barlangot.

– Van azonban egy másik út – vette át a szót Joharran. – A Huszonkilencedik Barlangot Három Sziklának nevezik, mert három menedéke van, nem közvetlenül egymás mellett, hanem elosztva a Folyó és a nagy árterület körül. Kettő ezen az oldalon található, a harmadik pedig a túlparton.

Joharran az előttük levő emelkedőre mutatott.

– Ahelyett, hogy erre felkapaszkodnánk, fordulhatunk napfelkelte irányba a Folyó felé. Előttünk jégföld felé kanyarodik, és át kell kelnünk a túloldalra, mert a víz ezen az oldalon közvetlenül a sziklák mellett folyik, van azonban egy hosszú, sekély szakasza, melyen könnyű átkelni. És a Huszonkilencedik Barlang átkelőköveket rakott le ott, ahogy mi az Átkelőnél. Egy ideig a túlparton haladunk, majd a Folyó újra napfelkelte felé fordul, és vize a túlparton a sziklákat mossa, így tehát vissza kell jönnünk, utána azonban kiszélesedik, és újra sekély vizű lesz, és azon az átkelőn szintén vannak átkelőkövek. Ezen a parton két menedéknél tehetünk látogatást, de utána megint át kell kelnünk, hogy a Harmadikhoz és legnagyobbhoz érjünk, mert valószínűleg ott szállunk meg, különösen, ha elered az eső.

– Ha arra megyünk, hegyet kell másznunk, ha erre, folyóvízen kell átkelnünk – fejezte be helyette Jondalar. – Szerinted melyik lenne a legjobb út a lovakkal és a rudas hordozóval?

– Lovakkal könnyű átkelni a folyókon, de ha a víz nagyon mély, a hordszállítón levő hús átnedvesedhet, és megromolhat, ha nem szárítjuk ki újra – mondta Ayla. – Utunk során a rudakat hozzáerősítettük a teknőcsónakhoz, így mindig vízfelszínen maradt, amikor folyókon kellett átkelnünk. De nem azt mondtad, hogy legalább egyszer mindenképpen át kell kelnünk a Folyón?

Jondalar Villám rudas hordozója mögé lépett.

– Gondolkodtam, Joharran. Ha néhány ember a lovak mögött haladna, és fölemelné a rudak végét, épp csak annyira, hogy ne érjenek bele a vízbe, azt hiszem, átkelhetnénk anélkül, hogy bármi is vizes lenne.

– Biztosan találnánk rá embereket. Mindig van egy-két ifjú, akik az átkelőkövek helyett szeretnek átgázolni a vízen.

Körbekérdezősködöm – mondta Joharran. – Azt hiszem, az emberek nem szívesen másznak többet hegynek fel, mint amennyi feltétlenül szükséges annyi málhával, mint amennyit cipelnek.

Amikor Joharran elment, Jondalar elhatározta, hogy ellenőrzi Villám vezetőszárját. Megsimogatta a lovat, és a tarisznyájából elővett gabonát adott neki. Ayla rámosolygott. Ő Farkassal foglalkozott, aki odament hozzá, hogy megnézze, miért álltak meg. Farkas érezte az Ayla és Jondalar közt az Utazásuk idején kialakult különleges köteléket. Majd megértette, hogy létezik egy másik kötelék is: ők voltak az egyedüli emberek, akik megértették a kapcsolatot, amely egy személy és egy állat között kialakulhat.

– Van egy másik út is felfelé a Folyón... nos, inkább kettő – mondta Jondalar várakozás közben. – Az egyik, ha dereglyével haladunk, de nem hiszem, hogy az a lovakkal jó megoldás lenne. A másik a Folyó túloldalán végig a sziklaszirteken. Akkor az Átkelőt kell használnunk, és valójában könnyebb végig arra menni a Harmadik Barlang felé, onnan pedig tovább. Volt egy jó ösvényük a Két Folyó Sziklájának csúcsára, amely egy ösvényben folytatódott a felföldön keresztül. Az vízszintesebb, mint ez az oldal, csak néhány kisebb lejtő volt benne. A Folyónak azon az oldalán nincs annyi mellékfolyó, de ha azt tervezzük, hogy megállunk a Huszonkilencedik Barlangnál, le kell jönnünk, és újra átkelni a Folyón. Ezért döntött úgy Joharran, hogy maradjunk ezen az oldalon.

Pihenés közben Ayla arról a népről kérdezte, akikhez ellátogatnak. Jondalar leírta a Zelandoniak Huszonkilencedik Barlangja népének szokatlan elrendezését. A Három Szikla három elkülönült sziklatelepülésből állt három külön sziklában, amely egy háromszöget formált a kanyargós folyó árterülete körül, mindegyik két és fél kilométeren belül.

– Legendáriumuk szerint valamikor különálló Barlangok voltak, melyeket kis számolószavakkal számoztak, és háromnál több volt – magyarázta Jondalar –, de ugyanazokon a legelőkön és folyókon kellett osztozniuk, és mindig vitatkoztak a jogokon, hogy melyik Barlang mit használhat, és mikor. Úgy vélem, ezek kellően megkeseredett viták lettek, egyik-másik pedig már tényleges verekedésbe is torkollott. Majd a Déli Sziklafal Zelandonijának az az ötlete támadt, hogy alkossanak egy Barlangot, dolgozzanak együtt, s osszanak meg mindent. Ha őstulokcsorda vonul keresztül a területükön, ne a különböző Barlangok vadászai menjenek külön-külön utánuk, hanem egy egész csapat, minden Barlangból összefogva.

Ayla gondolkodott kis ideig.

– A Kilencedik Barlang azonban együttműködik a szomszédos Barlangokkal. Az utolsó vadászaton a Tizenegyedik, a Tizennegyedik, a Harmadik, a Második és néhányan a Hetedikből mindannyian együtt vadásztak, és mindenki osztozott az ételen.

– Ez igaz, de a mi Barlangjainknak nem kell osztozniuk mindenen – mondta Jondalar. – A Kilencedik Barlangnak ott van az Erdei-folyó Völgye, és az állatok gyakran a Folyó partján vonulnak el az előcsarnok előtt. A Tizennegyediké a Kis-völgy, a Tizenegyedik átevezhet egy tágas legelőre pontosan szemben a Folyóval, a Harmadik Barlangé a Legelő-völgy, és csak a Második és Hetedik osztozik az Édes-völgyön – amikor visszaértünk, elmegyünk és meglátogatjuk őket. Mindannyian összedolgozhatunk, ha akarunk, de nem muszáj. Minden Barlangnak, amely azért állt össze, hogy Huszonkilencedik legyen belőle, ugyanazon a vadászterületen kellett osztoznia. Most a Három Szikla Völgyének nevezik, de része a Folyó-völgynek és az Északi-folyó Völgynek.

Elmagyarázta, hogy a Folyó keleti irányba fordult, keresztülhaladt a tágas árterület közepén. Egészséges mellékág és annak völgye kötötte össze északon. A települések közül kettő a Folyó jobb partján helyezkedett el, az egyik naplemente iránya felé, melyet Első-folyó felől szárazföldön lehetett elérni, és egy másik északra. Déli irányban lehetett megtalálni egy harmadik sziklatömböt a sziklamenedékek különböző történeteivel, a Folyó túlsó, bal partján. A lakatlan sziklamenedékek egyike volt jégvidék felé tekintő homlokzattal.

A nyugati település, avagy a zelandoniak Huszonkilencedik Barlangjának Nyugati Birtoka több kis sziklamenedékből állt a hegyoldalban. Jondalar azt is elmondta Aylának, hogy van egy fészerekből, tűzhelyekből és szárítóállványokból, nyaranta pedig sátrakból és más ideiglenes hajlékokból álló, többé-kevésbé állandó táboruk a Nyugati Birtok közelében. Mandulafenyők védett völgyének bejáratánál volt, melyek fenyőmaggal teli tobozai oly dús növényi olajforrás volt, hogy lámpásokban lehetett használni, bár annyira finom volt, hogy ritkán vették igénybe arra a célra.

A Harmadik és más Sziklák teljes közösségeiből származó emberek gyülekeztek a fenyőtoboz-aratásra, akik rész kaptak segítségükért. Ez volt a szabadtéri tábor elsődleges célja, de közel volt egy nagyon jó halászóhely is, ahol halcsapdákat és gátakat helyeztek el. A közösség egész gyakran használta az év melegebb időszakában, és általában kinn hagyták, míg a fagy meg nem dermesztőbe a folyót télire. Noha az emberek a Nyugati Birtok különböző menedékeiben éltek egész évben, és a csonthéjasok gyűjtése, amely a táborozás eredeti oka volt, ősszel történt, az első sátrakat a meleg évszak elején állították fel, hogy kirakják a halcsapdákat, és mindenki ezért nevezte „nyári tábornak". A nyugati település Nyári Táborként vált ismertté.

– A Zelandonijuk jó művész – mondta Jondalar – a menedékek egyikében állatokat vésett a falakra, talán lesz majd időnk meglátogatni. Kicsi, hordozható faragásokat is készít. De egyébként is itt leszünk majd a diószüretre.

Joharran három ifjúval tért vissza, és egy fiatal nővel, akik önként vállalták, hogy a hordszállító mögött gyalogolnak, és kiemelik a rudakat a vízből, miközben átkelnek a folyón. Mindegyiküknek meglehetősen tetszett, hogy kiválasztották őket a feladatra. Joharrannak nem okozott nehézséget készséges embereket találnia, a gondot a kiválasztás okozta. Sokan akartak közel kerülni a lovakhoz és a farkashoz, és jobban megismerni az idegen asszonyt. Ez valami érdekes élményben részesítené őket, amiről majd beszélhetnek a Nyári Találkozó idején.

A vízszintesebb területen, a vízi átkelőhelyek kivételével, Jondalar és Ayla már egymás mellett haladhatott, a lovakat vezetve. Farkas, szokása szerint, már nem követte őket oly szorosan. A vándorlások során szeretett felfedezőutakat tenni, előreszaladt, lemaradt, a kíváncsisága vezette, és az illatok, melyeket érzékeny orra kiszimatolt. Jondalar felhasználta az alkalmat, hogy többet meséljen Aylának arról a népről és a területükről, ahol majd tartózkodni fognak.

Beszélt északról, az örök jég vidék felől érkező nagy mellékfolyóról, amely a jobb parton torkollt a Folyóba. A füves árterület északi oldalát az Északi-folyó Völgye növelte meg, ahogy a Folyó völgye maga is folyamatosan terjeszkedett a folyón felfelé. A mellékág és az elsődleges folyó völgyei közt szögelt ki a közösség legrégibb lakóterülete, az északi település, formálisan a Zelandoniak népe Huszonkilencedik Barlangjának Északi Birtoka, amelyet csak Déli Sziklafalnak neveztek. Hogy a Nyári Táborból oda lehessen jutni, mondta Jondalar Aylának, egy olyan ösvényt használtak, amely a mellékágon átsegítő lépőkövekhez vezetett, most azonban a Folyó mentén közelítették meg.

Előttük, a nyílt vidékre néző dombon egy háromszög alakú szikla magasodott, melynek délre néző három terasza, egyik a másik fölött, lépcsőzetesen helyezkedett el. Noha a Három Szikla közösségét alkotó lakóhelyeken belül úgy két kilométernél közelebb helyezkedett el, néhány Tartalék hely sokkal közelebb épült, és most a Huszonkilencedik Barlang Északi Birtoka részének tekintették magukat.

Elmagyarázta, hogy egy sokat használt ösvény keresztben halad fel a hegyoldalban két zegzuggal a középső szintig, a Déli Sziklafal legfontosabb lakóhelyéig. A felső kis sziklamenedéket, ahonnan látni lehetett a tágas völgy nagy részét, kilátónak használták, és általában a Déli Sziklafal Kilátójának nevezték, vagy egyszerűen csak Kilátónak. A legalsó szint félig a föld alatt volt, és inkább raktáraknak használták, mint mindennapi lakóhelyként. Az ételeken és egyéb készleteken kívül a Nyári Tábor idején gyűjtött csonthéjasokat tárolták ott. A Déli Sziklafal településegyüttes részét alkotó többi sziklamenedéknek is megvolt a saját jellegzetes neve, mint például Hosszú Szikla, Mély Part és Jó Forrás, a közelben felfakadó természetes forrásra utalva.

– Még a raktárterületnek is megvan a neve – magyarázta Jondalar. – Puszta Sziklának nevezik. A vének azt a történetet mesélik, amit nekik mondtak, amikor fiatalok voltak. A Legendárium része. Egy nagyon kemény télről szól, és egy hideg, esős tavaszról, amikor kifogytak minden elraktározott élelmükből – az alsó szikla raktárterület Puszta Szikla lett. Majd a tél utolsó fuvallata süvített hóviharokkal. Egy ideig mindenki éhezett. Egyetlen dolog mentette meg őket az éhhaláltól: a mókusok összegyűjtötte és elraktározta fenyőmag hatalmas készlete, melyet az alacsonyabban fekvő sziklamenedékben rejtettek el, és egy fiatal lány találta meg véletlenül. Csodálatos, hogy azok a kis mogyorókergetők milyen sokat tudnak felhalmozni!

– Ám miután az időjárás eléggé megjavult ahhoz, hogy vadászni mehettek, az elejtett szarvasok és lovak is lesoványodottak voltak – folytatta a történetet Jondalar. – A hús sovány volt és kemény, és hosszú idő telt még el addig, mire a tavasz első zöldjei és gumói megjelentek. Következő ősszel az egész közösség sokkal több mandulafenyő-tobozt gyűjtött, védekezésül a kemény telek és éhes tavaszok ellen. Akkor kezdődött el a fenyőtoboz gyűjtésének hagyománya.

A fiatalok, akik segítettek az ételt szárazon tartani az átkelés során, Jondalar köré csoportosultak, hogy meghallgathassák a legközelebbi északi szomszéd nép történetét.

Nem igazán ismerték őket sem, és érdeklődéssel hallgatták Jondalart.

Úgy két kilométerre a Folyón túl láthatták a zelandoniak Huszonkilencedik Barlangjának Déli Birtokát, a legnagyobb és legszokatlanabb sziklát a környéken. Noha az északi fekvésű helyeket ritkán hasznosították lakóhelyként, ez a Folyó déli oldalán található túlzottan is kedvező volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna hagyni. A fél kilométernyi hosszú, a Folyótól öt szintben, fél méternél is meredekebb emelkedésű függőleges sziklafal csaknem száz barlangot és odút tartalmazott, emellett előrecsüngő sziklapadokat és teraszokat.

Minden teraszról csodálatos látvány nyílt a völgyre, ezért kilátóként használt külön menedékre vagy barlangra nem volt szükség, hiszen maga a szikla nyújtott különleges, egyéni látványt. A folyó egy csendes szakaszára ráhajló alacsonyabb terasz egy részéről le lehetett nézni, és a vándor megláthatta tükörképét a mozdulatlan víztükörben.

– Nem a kiterjedéséről kapta a nevét, ahogy azt gondolnátok – mondta Jondalar –, hanem a szokatlan látványról. Tükörsziklának nevezik.

A szikla oly hatalmas volt, hogy a lehetséges lakóhelyek többségét nem lakták – ha úgy történt volna, oly zsúfolt lenne, mint egy mormotabucka. A környező terület természetes erőforrásai nem tarthattak volna el oly sok embert. Egész csordákat pusztítottak volna ki, és lekopaszították volna a növényzetet. Az óriási szikla azonban kivételes hely volt, és akik ott éltek, tudták, hogy otthonuk puszta látványa csodálatot kelt az idegenekben és az először odalátogatókban.

Még azokat is bámulatba ejti, akik már ismerik, gondolta Jondalar, miközben a rendkívüli természetes alakzatra nézett. Csodálatos, lecsüngő sziklamenedékével a tágas és kényelmes Kilencedik Barlang bizonnyal figyelemre méltó volt a maga nemében, és a legtöbbféleképpen nyújtott kényelmes élhetőséget – hatalmas előnye volt elsődlegesen déli fekvése be kellett azonban ismernie, hogy bámulatba ejtette az előtte magasodó óriási és impozáns szikla.

Ám a legalsó teraszon álló embereket hasonlóan bámulatba ejtették a feléjük közeledők. A valamelyest a társai előtt álló asszony üdvözlő kézmozdulata a szokásosnál bizonytalanabb volt. Tenyérrel maga felé fordítva emelte fel kezét, köszöntése azonban meglehetősen lagymatag volt. Hallott már Marthona utazó második fiának visszatéréséről és a magával hozott idegen asszonyról. Annak is hírét vette, hogy két ló és egy farkas van velük, de hallani valamit egy dolog, s megint más a szemtanúja lenni és a két lovat látni, amint a Kilencedik Barlang népével lépdelnek békés nyugalomban, és egy farkast – egy nagy farkast mögötte pedig egy magas, szőke, ismeretlen asszonyt és egy férfit, akiben Jondalart ismerte fel, legalábbis nyugtalanító volt.

Joharran félrefordította tekintetét, hogy elrejtse mosolyát, amit nem tudott elfojtani, amikor meglátta az asszony arckifejezését, bár teljesen megértette érzelmeit. Nem oly régen történt, hogy ő ugyanezt a nyugtalanító félelmet élte át ugyanezen hátborzongató látvány miatt. Meghökkent, amikor elgondolkodott azon, milyen gyorsan hozzászokott a „vendégek" látványához. Oly gyorsan, hogy nem számított előre vendéglátói reakciójára, pedig sejtenie kellett volna. Boldog volt, hogy megálltak. Legalább némi fogalma lett arról, milyen hatással lesznek majd az emberekre, a Nyári Találkozó helyszínére érve.