20

– Jön – jelezte boldogan Proleva, aki kis idővel korábban kiment lakhelyéről, hogy megnézze, jön-e Ayla. Attól tartott, a meghívott asszonyok elunják magukat, és hamarosan kifogásokat gyártanak a távozásra, még ha kíváncsiak is. Csak annyit mondott nekik, hogy Ayla beszélni szeretne velük. Külön ösztönzés volt részükre az, hogy a vezető társa hívta meg őket az otthonába. Proleva elhúzva tartotta az ajtódrapériát, és egy kézmozdulattal beinvitálta a vendégeket. Ayla jelzett Farkasnak, hogy menjen haza, majd előreengedte Lanogát a babával.

Kilenc asszony volt benn, a zsúfoltság érzetét keltve, és meglehetősen szűkösnek láttatva Proleva lakhelyét. Hárman a terhesség különböző stádiumában, hatan pedig kisbabát tartottak karjukban, s mindegyik újszülött csak valamivel tűnt idősebbnek Loralánál. Rajtuk kívül két totyogós játszott a padlón. Mindannyian többé-kevésbé ismerték egymást, egyik-másik csak futólag, ketten pedig testvérek voltak, és a beszélgetés könnyedén haladt. Összehasonlították hibáikat, és megvitatták a szülés, szoptatás intim részleteit, hogy megtanuljanak együtt élni egy új és gyakran követelődző kicsiny egyéniséggel az otthonukban. Abbahagyták a beszélgetést, és a meglepődés különböző megnyilvánulásaival felnéztek a jövevényekre.

– Mindannyian tudjátok, kicsoda Ayla, így hát nem megyek végig a hosszas formális bemutatáson – szólalt meg Proleva – ti pedig később is bemutatkozhattok.

– S ki a kislány? – kérdezte az egyik, többségüknél idősebb asszony. Hangja hallatán az egyik totyogós baba felállt, és odatotyogott hozzá.

– És a baba? – kérdezte valaki más.

Proleva Aylára nézett, akit belépésekor lenyűgözött, hogy annyi anya eljött, és nyilvánvaló volt, hogy nem voltak félénkek, kérdéseik mégis elősegítették, hogy meg merjen szólalni.

– Ő Lanoga, Tremeda legnagyobb lánya. A csecsemő a legkisebb, Lorala – válaszolta Ayla, biztos lévén, hogy valamelyikük ismeri a gyerekeket.

–Tremeda! – mondta az idősebb asszony. – Ezek Tremeda gyerekei?

– Igen. Nem ismered meg őket? A Kilencedik Barlang tagjai – válaszolta Ayla. Mormolás érkezett az asszonyok felől, miközben alig hallhatóan beszélgettek egymással. Ayla elkapta néhány megjegyzésüket mind az ő szokatlan akcentusáról, mind pedig a gyerekekről.

– Ő Lanoga, Tremeda második gyermeke – mondta Proleva. – Stelona, biztosan emlékszel, te segítetted a születését. Lanoga, gyere ide Loralával, és ülj ide mellém.

Az asszonyok figyelték, amint a kislány fölemelte csípőjéről a kishúgát, és a vezető társa felé lépdelt, majd leült mellé, ölébe téve kishúgát. Nem nézett a többi asszonyra, csakis Aylára, aki rámosolygott.

– Lanoga jött el Zelandoniért, amikor Bologan megsérült. Verekedett, és megsérült a feje – kezdett bele Ayla. – Csak ezután fedeztünk fel egy sokkal súlyosabb problémát. Ez a kisbaba mindössze néhány hónapja él, és az anyja teje elapadt. Eddig Lanoga gondozta, de ő csak főtt gyökérpéppel tudta táplálni. Azt hiszem, mindannyian tudjátok, hogy egyetlen csecsemő sem maradhat életben vagy fejlődhet, ha csak főtt gyökereket kell ennie. – Észrevette, hogy az asszonyok sokkal szorosabban ölelik magukhoz gyermekeiket.

Magyarázatra nem szoruló anyai mozdulat volt, mert csak most kezdett megfogalmazódni bennük a gondolat arról, mi lehet Ayla célja.

– Én a zelandoniak földjétől távoli helyről jöttem, de függetlenül attól, hogy hol vagy kivel nevelkedünk fel, egyetlen dolgot mindenki tud: az újszülötteknek anyatejre van szükségük. A nép közt, amellyel én felnőttem, amikor egy asszonynak elapad a teje, a többiek segítik táplálni a csecsemőjét. – Mindannyian tudták, hogy Ayla azokról beszél, akiket ők laposfejűeknek neveznek és a zelandoniak többsége állatoknak tart. – Még azok is, akiknek már nagyobb a gyereke, és nincs túl sok plusz teje, időnként felajánlja keblét a kisbabának. Egyszer, amikor egy fiatal nőnek elapadt a teje, egy másik asszony, akinek bőségesen volt a sajátja szoptatására, úgy bánt a másik babával, mintha a sajátja lenne, és úgy szoptatta mindkettőt, mintha együtt születtek volna – mondta Ayla.

– És az asszony saját gyereke? Mi van, ha a sajátjának sem tud eleget adni? – kérdezte az egyik terhes nő. Egészen fiatal volt, és valószínűleg az első kisbabáját várta.

Ayla rámosolygott, majd a többi asszonyra nézett, de rájuk is ragyogtatta mosolyát.

– Csodálatos módon az anya teje a szükségletével együtt gyarapodik. Minél többet szoptat, annál több teje termelődik.

– Ez teljesen így van, különösen közvetlenül szülés után – mondta valaki a bejárat felől, és Ayla felismerte hangját. Megfordult és rámosolygott a magas, gömbölyű asszonyra.

– Sajnálom, hogy nem értem ide előbb, Proleva. Laramar jött el megnézni Bologant, és faggatni kezdte. Nem helyeseltem, hogy zaklatja a fiút, és elküldettem Joharranért, végül azonban ketten mégis kihúztak válaszokat Bologanból arra, hogy mi történt.

Az asszonyok izgatottan suttogni kezdtek. Nagyon kíváncsiak voltak, és remélték, hogy Zelandoni többet is mond nekik, de tudták, semmi értelme kérdezni. Úgyis csak annyit mond nekik, amennyit ő jónak tart. Az oldalt levő kőtömbről Proleva levette a teával félig teli magas, vízhatlan kosarat, és egy tömött gyékényt tett rá. Az volt Zelandoni rendszeres ülőhelye a vezető lakhelyén, melyet más feladatra használtak, amikor ő nem volt ott. Miután a donier leült, egy csésze italt nyújtottak át neki. Mosollyal köszönte meg.

Ha a hely zsúfoltnak tűnt korábban, ekkor, a termetes donierrel együtt, teljesen megteltnek tűnt, de mintha a jelenlévők egyike sem bánta volna. A találkozás a vezető társával és a Földanyát Szolgálók Közt Elsővel fontosságérzetet adott az asszonyoknak. Ayla érzékelte érzelmeiket, de nem élt köztük elég régóta ahhoz, hogy teljes mértékben megértse, milyen fontos lehet a találkozó az asszonyoknak. Jondalar rokonaként és barátjaként gondolt Prolevára és Zelandonira. A donier Aylára nézett, a folytatásra bátorítva.

– Proleva elmondta nekem, hogy a zelandoniak minden ételt megosztanak egymással. Megkérdeztem tőle, hogy a zelandoni asszonyok megosztanák-e a tejüket is. Azt válaszolta, hogy rokonokkal és közeli barátokkal gyakran megteszik, Tremedának azonban nincs semmilyen rokona, akit ismernének, olyan lánytestvére, rokona pedig biztosan nincs, aki szoptatna – mondta Ayla, s közeli barátokat meg sem említhetett. Intett Lanogának, aki felállt, és karjában kishúgával lassan feléje közeledett.

– Bár egy tízéves talán képes gondozni egy csecsemőt, szoptatni képtelen. Már megmutattam Lanogának, hogyan készítsen el egy-két dolgot, amit a gyökérpépeken kívül megehet. Lanoga nagyon tanulékony, csak arra van szüksége, hogy valaki tanítsa, a babának azonban ez kevés. – Ayla elhallgatott, és az asszonyokra nézett.

– Te is fürdetted meg őket? – kérdezte Stelona.

– Igen. A Folyónál, ahogy ti is csináljátok – felelte Ayla, majd hozzátette. – Tudom, hogy Tremedára nem mindig tekintenek jó szemmel, és talán nem ok nélkül, ez a csecsemő azonban nem Tremeda. Csak egy újszülött, akinek anyatejre van szüksége, legalább egy kevés anyatejre.

– Őszintén megmondom – Stelona lett az asszony csoport szószólója –, nem bánom, én időnként szívesen szoptatom, de oda, a lakhelyükre én nem akarok bemenni, és nem különösebben akarok találkozni Tremedával.

Proleva félrefordult, hogy elrejtse mosolyát. Ayla meggyőzte őket, gondolta. Már kapott egy ígéretet, a többi pedig jön utána, vagy legalábbis többségük.

– Nem kell külön erőfeszítést tennetek. Már megbeszéltem Lanogával. Ő elviszi hozzátok a kishúgát. Megtervezhetjük a sorrendet. Ha sokan segítetek, egy asszonyra nem esik akkora teher – mondta Ayla.

– Nos, hozd őt ide – mondta az asszony. – Lássuk, egyáltalán tudja-e még, hogyan kell szopizni. Mióta nem kapott anyatejet?

– Valamikor tavasz óta – válaszolt Ayla. – Lanoga, vidd a kishúgodat Stelonához.

A lány kerülte az asszonyok tekintetét, miközben az idősebb asszonyhoz vitte kishúgát, aki az ölében alvó csecsemőjét odaadta a mellette ülő terhes asszonynak. Stelona tapasztalt könnyedséggel odaadta keblét a csecsemőnek. A baba kis ideig dörzsölgette ajkával az asszony mellbimbóját, láthatóan éhesen, de régóta ismeretlen volt már számára a szituáció, ám amikor kinyitotta csöpp kis száját, az asszony beletette mellbimbóját. Lorala pár pillanatig ízlelgette, és végül szopni kezdett.

– Nos, a szájában tudja tartani – jelentette ki Stelona. Az asszonyok sorban a megkönnyebbülés sóhaját hallatták, és mosolyogtak.

– Köszönöm, Stelona – hálálkodott Ayla.

– Azt hiszem, ez a legkevesebb, amivel segíthetünk. Végtére is ő is a Kilencedik Barlanghoz tartozik – mondta Stelona.

– Nem teljesen úgy kérte meg őket, hogy szégyent keltsen bennük – mondta Proleva –, de éreztette velük, hogy ha nem segítenek, rosszabbak lesznek a laposfejűeknél. Most mindannyian erényesnek érzik magukat attól, hogy azt teszik, ami helyes.

Joharran a könyökére támaszkodott, és a társára nézett.

– Te szoptatnád Tremeda csecsemőjét? – kérdezte.

Proleva az oldalára fordult, és a vállára húzta a takaróját.

– Igen, természetesen – válaszolta –, ha megkérnének, de elismerem, nem gondoltam végig a beosztást mindenki számára, akik megosztják a feladatot, és szégyellem, nem tudtam arról, hogy Tremeda teje elapadt. Ayla alkalmasnak tartja Lanogát, csak arra van szüksége, hogy tanítsák. Aylának igaza van, a lány ügyes. Gondozta a kishúgát, és inkább anyja az összes testvérének, mint az anyjuk, de mégiscsak kislány, aki maga is talán ha körülbelül tízéves. Nem lehet anyja az egész fészekaljának. Még az Első Rítusa sem volt meg. A legjobb az lenne, ha valaki örökbe fogadná azt a csecsemőt, s talán a kisebbeket is.

– Talán találsz valakit, aki elviszi őket a Nyári Találkozóra – mondta Joharran.

– Arra gondoltam, megpróbálom, de nem hiszem, hogy Tremeda túl van már a szüléseken. Mintha Földanya szívesebben adna több gyermeket azoknak az asszonyoknak, akiknek már van, de az új adományozásával rendszerint megvárja, amíg túljut az előző szoptatásán. Most, hogy nem szoptat, Zelandoni szerint Tremeda valószínűleg egy éven belül újra szülhet.

– A szülésről beszélve te hogy érzed magad? – kérdezte Joharran, szerelemmel s örömmel nézve az asszonyra.

– Jól – válaszolta Proleva. – Mintha a rosszulléteken már túl lennék, és remélem, a nyári hőségben még nem leszek túl kövér. Azt hiszem, lassan közlöm majd az emberekkel is a terhességet. Ayla már sejti.

– Én még semmilyen jelét nem látom, kivéve, hogy sokkal szebb vagy – bókolt Joharran pedig nem hittem volna, hogy még szebb is lehetsz.

Proleva kedvesen mosolygott társára.

– Ayla bocsánatot kért, amiért megemlítette nekem, még mielőtt én tudtára adtam volna – csak kicsúszott a száján. Azt mondta, ismeri a jeleket, mert javasasszony, ahogy néha ők nevezik a gyógyítókat. Valóban gyógyítónak tűnik, de nehéz elhinni, hogy olyan sokat tanulhatott azoktól a...

– Tudom – mondta Joharran. – Azok, akik fölnevelték, valóban ugyanolyanok lehetnek, mint ezek itt a környéken? Nyugtalanít, ha igen. Nem részesítettük jó bánásmódban őket, s nem is tudom, miért nem torolták meg. S mi történik, ha egy napon mégis úgy döntenek, hogy visszafizetik a kölcsönt?

– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene – nyugtatta Proleva s biztosra veszem, hogy Ayla alaposabb megismerésével jobban megismerjük őket is. – Elhallgatott, Jaradal alvóhelye felé fordítva fejét, és hallgatózott. Korábban valami hangot hallott, de most csend volt. Jaradal talán csak álmodott valamit, gondolta, majd visszafordult társa felé. – Tudod, zelandoni asszonnyá akarják tenni, mielőtt elindulunk s Jondalarral jegyességet kötnek.

– Igen, tudom. Nem gondolod, hogy kicsit túl korán lesz? Úgy tűnik, mintha sokkal régebb ideje ismernénk, mint valójában, pedig nem volt oly rég, hogy hazaértek – mondta Joharran. – Rendszerint szívesen megteszem, amit édesanyám ajánl. Ritkán ad tanácsot, annak ellenére, hogy még most is befolyásos asszony, és amikor javasol valamit, az általában olyasmi, amire én nem gondoltam, de érdemes fontolóra venni. Amikor a barlang irányítását átadta nekem, elgondolkodtam azon, vajon valóban abba tudja-e hagyni a vezetői szerepet, de engem akart vezetőnek, s mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne avatkozzon be. Annak azonban semmi értelmét nem látom, hogy Aylát miért kell oly gyorsan felavatni. Egyébként is a Barlang tagja lesz, amikor majd nászt ülnek Jondalarral.

– De nem a saját jogán, hanem Jondalar társaként – felelte Proleva. – Édesanyád a megbecsültség miatt aggódik, Joharran. Emlékszel Shevonar temetésére? Kívülállóként Aylának a menet végén kellett volna jönnie, Jondalar azonban ragaszkodott ahhoz, hogy vele tartson, bárhova menjen is. Édesanyád nem akarta, hogy a fia Laramar mögött menjen. Azt a benyomást keltette volna, hogy az asszony, akit fia a társául választott, alacsony tekintélyű. Zelandoni akkor jelentette ki, hogy Ayla a gyógyítók közé tartozik, azért halad a gyászmenet elején. Laramarnak azonban nem tetszett ez, és zavarba hozta Marthonát.

– Ezt nem is tudtam – mondta Joharran.

– A probléma az, hogy nem tudjuk, milyennek értékeljük Ayla közösségi helyzetét – folytatta Proleva. – Nyilvánvalóan magas közösségi rangú Mamutok fogadták örökbe, de mennyire ismerjük a mamutojok népét? Nem olyanok, mint a lanzadoniak vagy losadunajok. Korábban még csak nem is hallottam róluk, bár vannak, akik igen. És laposfejűek nevelték fel! Milyen pozíciót adna az neki? Ha Ayla nem kap magas közösségi rangot, az leminősítheti Jondalarét, ami pedig befolyással lehetne mindannyiunk „nevére és családi kötelékeire", Marthonáéra, a tiedre, az enyémre, Jondalar teljes rokonságára.

– Erre nem is gondoltam – mondta Joharran.

– A donier is pártfogolja a felavatását. Ő is zelandoniként, egyenrangúként bánik Aylával. Nem tudom, őt mi motiválja, de ő is eltökéltnek tűnik abban, hogy Aylát magas rangú, megbecsült zelandoninak lássa. – Proleva újra a fia alvóhelye felől érkező hang felé fordította fejét. Ösztönös mozdulat volt, melyet szinte észre sem vett. Élénk álmai lehetnek, gondolta.

Joharran Proleva mondatait mérlegelte, boldogan, hogy asszonya művelt és okos. Igazi segítség volt számára, és nagyra becsülte tehetségét. Most is az ő kiváló esze értette meg vele anyja motivációit, melyeket ő tiszteletben tartott. A saját maga módján Joharran mindig figyelmesen meghallgatott másokat, véleményüket, és jó tárgyalófél volt, ez volt az egyik oka annak, amiért oly tehetséges vezető lett, de hiányzott belőle Proleva vele született érzéke, amelynek segítségével megértette egy helyzet következményeit és rejtett, burkolt céljait vagy indítékait.

– Elegendő lesz egyszerűen csak kinyilvánítanunk hozzájárulásunkat? – kérdezte Marthona előrehajolva.

– Joharran vezető, te a korábbi vezető és tanácsadó vagy, Willamar a Kereskedőmester...

– Te pedig az Első – mondta Marthona –, de a tisztségek ellenére, a te kivételeddel, Zelandoni, rokonok vagyunk, s mindenki tudja, hogy a barátunk vagy.

– Ki tiltakozna?

– Laramar – Marthona még ekkor is bosszankodott, és zavarban volt, amiért Laramar rajtakapta, hogy megszegte az etikettet, és arca elárulta ingerültségét. – Ellenkezni fog, csak hogy bajt keverjen. Megtette a temetésen is.

– Én nem vettem észre semmit. Mit csinált? – kérdezte a testes asszony. A donier lakhelyén voltak, teáztak és csendesen beszélgettek. Az Első boldog volt, hogy utolsó páciense is hazament végre, visszaadva magánéletét, amikor egyedül meditálhat, és meghitt, privát dolgokat megbeszélhet.

– Laramar közölte velem, hogy Aylának a gyászmenet végén lenne a helye.

– De ő gyógyító, és a Zelandoniakhoz tartozott – mondta a donier.

– Lehet, hogy gyógyító, de nem tagja a Zelandoniának, akár odatartozik, akár nem, és Laramar tudja ezt.

– De mit tehet?

– A Kilencedik Barlang tagjaként felhozhatja Ayla és Jondalar ellen. Talán vannak mások is, akik a serfőzőhöz hasonlóan gondolkodnak, de haboznának megemlíteni. S ha Laramar megemlíti, a társai esetleg követik. Azt hiszem, többekre lenne szükségünk, akik pártfogolnák Ayla felavatását – mondta Marthona, a beszélgetést lezáró hangszínnel.

– Talán igazad van. Kit javasolsz, Marthona? – kérdezte Zelandoni. Belekortyolt teájába, és elgondolkodva összeráncolta homlokát.

– Stelona és családja jó lehetőség lenne – mondta a korábbi vezető. – Proleva szerint ő volt az első, aki beleegyezett Tremeda kisbabájának szoptatásába. Tisztelik, kedvelik és nem rokon.

– Ki kéri fel?

– Joharran vagy talán én. Asszony az asszonyt. Mi a véleményed? – kérdezte Marthona.

Zelandoni letette csészéjét, és homlokránca elmélyült.

– Azt hiszem, neked kellene beszélned vele először, puhatold ki a véleményét – tanácsolta. – Majd, ha hajlandónak véled, Joharran megkéri, de családtagként, és nem vezetőként. Így nem keltené a hivatalos kérés látszatát, sem azt, hogy vezetői tekintélyét akarná latba vetni. Sokkal inkább szívességkérés lenne...

– Ami valójában lenne is – mondta Marthona.

– Természetesen. Ám pusztán az a tény, hogy a vezető kéri a szívességet, már magában foglalja, hogy a pozíció tekintélye nyomatékosítja a kérést. Mindannyian ismerjük Joharran közösségben betöltött szerepét. Nem szükséges megemlítenünk. És Stelona talán a tisztelet megnyilvánulásának tekintheti a vezető részéről. Mennyire ismered Stelonát? – kérdezte az Első.

– Ismerem, természetesen. Stelona megbízható családból származik, de személyesen még nem nyílt lehetőség a megismerkedésre. Proleva jobban ismeri. Ő kérte meg, hogy jöjjön el, amikor Ayla beszélni akart Tremeda csecsemőjéről. Tudom, hogy nagyon segítőkész bármikor, ha összejövetelt szervezünk, vagy ételt kell készíteni, és a közös munkákban is mindig látom segíteni – mondta az idősebb asszony.

– Akkor beszélj Prolevával, és vidd magaddal, amikor látogatóba mész Stelonához – javasolta Zelandoni. – Kérdezd meg tőle, szerinte mivel lehetne a leginkább megközelíteni Stelonát. Ha szívesen vesz részt a közösségi feladatokban, és segítőkész, fordulj ezekhez a tulajdonságaihoz.

A két asszony egy ideig csendben iszogatta a teáját, és gondolkodott. Majd Marthona megkérdezte:

– Legyen a felavatási szertartás egyszerű, vagy hatásosabbnak szeretnéd?

Zelandoni Marthonára nézett, és megértette, hogy az asszony nem ok nélkül tette fel kérdését.

– Miért kérdezed?

– Ayla mutatott nekem valamit, ami igazán hatásos lehet, ha megfelelően használják – felelte Marthona.

– Mit mutatott?

– Láttad valaha is, hogyan gyújt tüzet?

A nagy termetű asszony csak egy pillanatig habozott, majd visszaült helyére, és elmosolyodott.

– Csak egyszer, amikor tüzet rakni készült, hogy vizet forraljon Willamar nyugtató itala elkészítéséhez, aki éppen akkor jött haza, és megtudta, mi történt Thonolannal. Valóban mondta, hogy majd megmutatja nekem, hogyan gyújt tüzet oly gyorsan, de elismerem, a temetés, a Nyári Találkozó szervezése és minden egyéb mellett egyszerűen kiment a fejemből.

– Egy éjszaka, mire hazaértünk, kialudt a tűz, és Jondalar Aylával megmutatta, hogyan lehet tüzet csiholni. Willamar, Folara és én azóta is úgy rakunk tüzet. Arra a kőre van hozzá szükség, amit ők tűzkőnek neveznek, és nyilvánvalóan itt a közelben is találtak. Nem tudom, mennyit gyűjtöttek, de ahhoz eleget, hogy másoknak is adjanak belőle – mondta Marthona. – Gyere át ma este! Úgy tudom, azt tervezték, megmutatják neked, s akkor miért ne ma este? Gyere, vacsorázz velünk! Még egy kis borom is maradt az utolsó főzetből.

– Igazán kedves tőled, Marthona. Köszönöm a meghívást.

– Nagyon finom volt, Marthona, mint mindig – mondta Zelandoni, s letette csészéjét egy csaknem teljesen tiszta tál mellé. Párnákon és kitömött gyékényeken ültek az alacsony asztalka körül. Jondalar mosolyogva nézett mindenkire az étkezés idején, mintha valami különösen ízletesre számítana. A donier bevallotta saját magának, hogy ez fölkeltette kíváncsiságát, noha nem állt szándékában, hogy ezt mások is lássák rajta.

Lassan eszegette ételét, megvendégelve őket történetekkel és anekdotákkal, arra biztatva Jondalart és Aylát, hogy meséljenek Utazásukról, s rábírva Willamart, hogy beszámoljon kereskedői élményeiről. Teljes mértékben kellemes este volt mindannyiuk számára, kivéve, hogy Folara türelmetlen várakozással viselkedett, Jondalar pedig annyira elégedett volt önmagával, hogy mosolyt fakasztott az asszonyok ajkára.

Willamar és Marthona jobban hozzászokott ahhoz, hogy kivárják az alkalmas időt – gyakran használt taktika volt a kereskedelmi üzletkötéseknél és más Barlangokkal való tárgyalásoknál. Aylának szintén nem okozott gondot a várakozás, bár az Elsők Közt Első nehezen sejtette meg igazi érzéseit. Még mindig nem ismerte elég jól az idegen asszonyt, rejtély volt, de az még érdekesebbé tette.

– Ha jóllaktatok, szívesen vennénk, ha közelebb telepednénk le a tűzhelyhez – mondta Jondalar lelkes mosollyal.

A hatalmas asszony felvonszolta magát a gyékényhalomról, melyen ült, és a főzőtűzhely felé indult. Jondalar sietősen felszedte a gyékényeket, majd a tűzhely mellett újra letette, Zelandoni azonban állva maradt.

– Talán jobb, ha leülsz, Zelandoni – ajánlotta Jondalar.

– Kioltjuk a tüzeket, és olyan sötét lesz itt, mint egy barlangban.

– Ha gondolod – mondta Zelandoni, helyet foglalva a gyékényhalmon.

Marthona és Willamar magukkal vitték saját párnáikat, és szintén leültek, miközben a fiatalabbak összeszedték az olajlámpásokat. Zelandoni meglepetten vette észre, hogy a kis falfülkében, Doni előtt álló lámpást sem hagyták a helyén. Hogy az összes lámpást a tűz körül helyezték el, még sötétebbé tette a lakhely többi részét.

– Mindenki készen áll? – kérdezte Jondalar, és amikor a három várakozó bólintott, a többiek elkezdték kioltani a kis lángokat. Senki nem szólt, miközben sorra kihunytak. Az árnyak mélyültek, mígnem a betolakodó sötétség legyőzött minden pislákoló fényt, és betöltötte az egész teret, a nem tapintható levegőben egy közeli, áthatolhatatlan sötétség hátborzongató érzését teremtve. Olyan sötét lett, mint egy barlangban, de a lakóhelyen, amelyet csak percekkel korábban kellemes aranyfény töltött meg, a hatás még hátborzongatóbb, nyugtalanítóbb volt, és érdekes módon ijesztőbb, mint lenn a barlangok hideg mélységeiben. De ott számítunk a sötétre. Nem mintha a tüzek nem aludhatnának ki egy lakhelyen, de hogy a teljes megvilágítást szándékosan oltsák ki, olyan érzetet keltett, mintha megkísértenék a szerencséjüket. A misztikus hatás nem hagyta hidegen az Elsőt sem.

Az idő múlásával, és ahogy a szemük hozzászokott a sötétséghez, Zelandoni észrevette, hogy a sötétség feketesége mintha enyhült volna. Még ekkor sem láthatta a szeme elé emelt kezét sem, de a tető nélküli lakhely fölött, az alácsüngő szikla belső oldalán más tüzek fénye halványan visszatükröződött a környező terekre. Halvány fény volt csupán, de a lakhely már nem volt annyira sötét, mint egy barlang. Erre emlékeznie kell, gondolta Zelandoni.

Gondolatait egy közeli fény terelte el, amely meglepte tekintetét, amely már kezdett hozzászokni a mélységes sötétséghez. Egy hosszú percig világított, kiemelve Ayla arcát, majd kialudt, egy perccel később azonban kis láng gyúlt fel, s hamarosan már lobogott.

– Hogyan csináltad? – kérdezte az Első.

– Mit? – kérdezett vissza Jondalar széles vigyorral.

– Azt a lángot oly gyorsan! – Zelandoni láthatta, hogy most már mindenki mosolyog.

– Ez a tűzkő! – válaszolta Jondalar, és előrenyújtott egyet, hogy megmutassa Zelandoninak. – Ha megütöd egy kovakővel, tartós, nagyon forró szikrát termel, és ha jól célzol vele a jó száraz gyúanyagra, az tüzet fog és lángra kap. Nézd csak, megmutatom, hogyan működik.

Tűzifabolyhókból és szárított fű közé kevert fakéregből gyújtóshalmocskát formált. Az Első felállt párnázott üléséről, és leült a földre a tűzhely mellett. Jobban szeretett emelt helyeken ülni, mert onnan könnyebb volt felkelnie, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem tudott leülni a földre, ha akart, vagy elég fontosnak tartotta. És ez a tűzgyújtó trükk fontos volt. Jondalar megmutatta, majd odaadta neki a köveket. Zelandoni megpróbálta párszor, de sikertelenül, minden egyes próbálkozásánál egyre mélyebb homlokráncolással.

– Pedig jól csinálod – bátorította Marthona. – Ayla, miért nem mutatod meg?

Ayla átvette Zelandonitól a kovakövet és a vaspiritet, megigazította a tűznyalábot, hogy a Zelandoni lásson, majd óvatosan megmutatta neki, hogyan tartsa a kezét. Majd úgy pattintotta a szikrát, hogy az pontosan a gyújtóson érjen földet. Vékony füstcsík szállt a levegőbe, amit kioltott, majd visszaadta Zelandoninak a köveket.

Az Első maga elé tartotta a köveket, és összeütni készült őket, amikor Ayla megállította, és igazított kéztartásán. Zelandoni újra megpróbálta. Ekkor megfigyelhette, amint egy forró szikra ér földet a gyújtós közelében, s kissé változtatott kéztartásán, majd összepattintotta a két követ. Most a szikra beletalált a gyújtósba. Tudta, mi a következő lépés. Felkapta a gyújtóshalmocskát, közel vitte arcához, és ráfújt. Az aprócska izzó folt fényes vörösre változott. A második lélegzet kis lánggá alakította a dudvát, a harmadik pedig lángra gyújtotta a fakérget. A donier letette, és kis, majd nagyobb faforgácsokkal táplálni kezdte. Kiegyenesedett, és teljesítményével elégedetten elmosolyodott.

Mindenki más is mosolygott, és egyszerre dicsérték.

– Gyorsan megtanultad – mondta Folara.

– Tudtam, hogy meg tudod csinálni! – így Jondalar.

– Mondtam, hogy csak technika kérdése – jegyezte meg Marthona.

– Nagyon jól csináltad! – dicsérte Willamar.

– S most próbáld meg újra – tanácsolta Ayla.

– Igen, ez jó ötlet – értett egyet Marthona.

Földanya Szolgálói Közt Első kötelességtudóan tette, amit mondtak neki. Másodszor is tüzet gyújtott, a harmadik próbálkozással azonban gondjai támadtak, amíg Ayla meg nem mutatta neki, hogy rosszul irányítja a szikrát, és hogy miként üsse össze a köveket egy másik szögben. A harmadik sikeres próbálkozás után Zelandoni abbahagyta, felállt, majd visszaült kitömött gyékényére, és Aylára nézett.

– Otthon még gyakorlom – mondta. – Legelőször, amikor majd nyilvánosság előtt csinálom, éppolyan biztos akarok lenni a tűzgyújtásban, mint te. De mondd meg nekem, Ayla, hol tanultad ezt?

Ayla neki is elmesélte, hogy a marokkő helyett, melyet arra akart használni, hogy új szerszámot készítsen a régi, eltört helyett, hogyan vett fel szórakozottan egy követ a völgy sziklás tópartjáról, ahol annak idején élt. Mivel tüze kialudt, a forró szikra és a kis füst adta neki az ötletet, hogy megpróbálja azokkal meggyújtani a tüzet. Meglepetésére sikerült.

– S valóban vannak ebből a kőből itt a környéken is? – kérdezte a donier.

– Igen – válaszolta Jondalar izgatottan. – Összegyűjtöttünk, amennyit csak tudtunk Ayla völgyéből, és reméltük, hogy útközben is találunk majd. Nem találtunk sehol, Ayla azonban megállt inni annál a kis pataknál az Erdei Völgyben, és ott talált néhányat. Nem sokat, de ahol van néhány, kell lennie többnek is.

– Ez logikusnak tűnik. Remélem, igazad van – mondta Zelandoni.

– Kivételes kereskedelmi árucikk lesz – újságolta Willamar.

Zelandoni kissé összeráncolta homlokát. Már inkább a szertartás látványosságain gondolkodott, ahhoz azonban arra lett volna szükség, hogy rajta kívül senki ne tudjon a tűzszerszámokról – csakhogy arról már lekésett.

– Talán igazad van, Kereskedőmester, de azzal talán még várjál – válaszolta. – Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ezeknek a köveknek a tudománya most egy ideig még maradjon titokban.

– Miért? – kérdezte Ayla.

– Bizonyos szertartásokon hasznosak lehetnek – felelte Zelandoni.

Váratlanul Aylának eszébe jutott a Talut tartotta találkozó, ahol megmondta a többieknek, hogy Mamut örökbe akarja fogadni. Mind Talut, mind Tulie, az Oroszlán Tábor fivér-nővér vezetője és vezetőnője meglepetésére, akik mindketten támogatták, egy férfi tiltakozott. Csak a tűzkövekkel való tűzgyújtás rögtönzött, de hatásos bemutatója és az ígéret, hogy tűzkövet kap, engesztelte ki Frebecet, s járult hozzá Ayla örökbe fogadásához.

– Szerintem is – mondta Ayla.

– De mikor mutathatom meg a barátaimnak? – kérdezte könyörgő hangon Folara. – Anya megígértette velem, hogy még nem mondom el senkinek, de nagyon szeretném megmutatni a barátaimnak.

– Édesanyád bölcs volt – mondta Zelandoni. – Megígérem, hogy lehetőséged lesz megmutatni nekik, de nem most. Ez túl fontos, és helyesen kell megmutatni. Valóban jobb lenne, ha várnál. Megteszed?

– Természetesen, Zelandoni, ha így tartod helyesnek – válaszolta Folara.

– Úgy tűnik, mintha több ünnepség, szertartás és gyülekezés lenne az alatt a néhány nap alatt, mióta visszajöttek, mint egész télen – jegyezte meg Solaban.

– Proleva kért meg, hogy segítsek, és tudod, hogy nem utasítom vissza – mondta Ramara ahogy te tetted Joharrannal. Jaradal egyébként is mindig játszik Robenannal, s szívesen vigyázok rá.

– Egy-két napon belül indulunk a Nyári Találkozóra, miért nem várhat, amíg odaérünk? – panaszkodott a társa. Jó néhány tárgyat sorakoztatott fel lakhelyük padlóján, s megpróbálta eldönteni, mit vigyen magával. Nem volt ínyére a feladat. Mindig az utolsó pillanatig halogatott része volt a Nyári Találkozóra felkészülésének, és most, hogy végül nekilátott, nem úgy akarta befejezni, hogy közben gyerekek játszanak körülötte, és összezavarják mindenét.

– Azt hiszem, a jegyességükkel kapcsolatos – felelte Ramara.

Az asszony a saját Jegyességi Szertartásukra gondolt, és sötét hajú társára pillantott. Jaradal haja volt talán mindenkiénél a legsötétebb a Kilencedik Barlangban, és amikor találkozott vele, tetszett neki a kontraszt saját világosszőke hajszínével. Solaban haja csaknem fekete volt, noha a szeme kék, különösen a nyári évszak elején. A Barlang minden férfija közül a legcsinosabbnak is Solabant tartotta, még Jondalarral összehasonlítva is. Rá is hatott a rendkívül kék szemű, magas szőke férfi vonzereje, és amikor fiatalabb volt, a nők többségéhez hasonlóan bele volt habarodva. De akkor tanulta meg, mi a szerelem, amikor Solabannal találkozott. Jondalar mintha már nem látszana olyan vonzónak, mióta hazaért, talán amiért minden figyelmét Aylának szenteli. Azonkívül meglehetősen szimpatizált az idegen asszonnyal.

– Miért nem ülnek nászt úgy, mint mindenki más? – zsörtölődött Solaban.

– Nos, mert nem olyanok, mint mindenki más. Jondalar a minap ért vissza egy Útról, amely oly hosszú volt, hogy senki nem számított a visszajövetelére, Ayla pedig még csak nem is zelandoni. De őszintén az akar lenni. Legalábbis azt hallottam – mondta Ramara.

– Amikor társul megy hozzá, egyébként is zelandoni lesz

– mondta Solaban. – Miért kell vesződniük egy beavatási szertartással?

– Az nem ugyanaz. Attól még nem lesz zelandoni, hanem a Mamutok Aylája, a zelandoniak népéhez tartozó Jondalar társa. Bárhol bemutatkozna, mindenki tudná, hogy idegen – felelte az asszony.

– Csak szóra kell nyitnia a száját, s máris mindenki tudja – mondta Solaban. – Ha felveszik zelandoninak, attól az nem változik meg.

– Dehogynem. Talán furcsán beszél, de amikor az emberek találkoznak vele, tudni fogják, hogy többé már nem idegen – mondta Ramara.

Az eszközökre nézett, a sima felszínt eltakaró fegyverekre és ruhákra. Jól ismerte társát, és megértette, hogy zsémbelődése igazi okának semmi köze Aylához vagy Jondalarhoz. Elmosolyodott magában, és ezt mondta:

– Ha nem ered el az eső, kiviszem a fiúkat az Erdei-folyó Völgyébe, hogy megnézzük a lovakat. Mindegyik gyerek kedveli a lovakat. Ritkán van lehetőségük oly közelről látni az állatokat.

Solaban homlokránca elmélyült.

– Ami azt jelenti, gondolom, hogy itt kell maradniuk.

Ramara ugrató vigyort villantott felé.

– Nem, én nem gondolom. Úgy tervezem, a menedék másik végébe megyek, ahol mindenki főz és előkészíti a dolgokat, és segítek a gyerekfelvigyázó asszonyoknak, hogy az anyák dolgozni tudjanak. A fiúk játszhatnak a velük egykorúakkal. Amikor Proleva megkért, hogy vigyázzak Jaradalra, azt akarta, hogy különösen figyeljek oda rá. Minden anya azt tenné. A gyerekfelvigyázóknak ismerniük kell azokat, akikért felelősséget vállalnak, különösen a Robenan korabeli gyerekeket. Már függetlenebbek, és időnként megpróbálnak elkószálni – mondta Ramara, figyelve, ahogy társa homlokránca kisimul. – De jó lenne, ha elkészülnél a szertartás előtt. Utána talán idehozom a gyerekeket.

Solaban körülnézett személyes tárgyai szépen összeállított készletén és az agancsok, a körülbelül ugyanakkorára faragott agyarak során, és megrázta a fejét. Még mindig nem tudta pontosan, mit visz magával, de minden évben ez volt a helyzet.

– Rendben – válaszolta –, amint mindent előkészítek, hogy lássam, mit akarok magammal vinni a Nyári Találkozóra, és mivel akarok kereskedni. – Azon kívül, hogy Joharran egyik közeli segédje volt, Solaban fogantyúk készítésével foglalkozott. Különösen késnyelek készítéséhez értett.

– Azt hiszem, csaknem mindenki itt van már – mondta Proleva –, és elállt az eső.

Joharran bólintott, kiment a lecsüngő szikla alól, amely megvédte őket a felhőszakadástól, és felugrott a kőemelvényre a menedék távoli végében. A gyülekező emberekre nézett, majd Aylára mosolygott.

Ayla visszamosolygott rá, de ideges volt. Felpillantott a szintén a nagy, emelt kő körül gyülekező tömegre néző Jondalarra.

– Nem itt voltunk minap is? – szólalt meg Joharran ironikus mosollyal. – Amikor először bemutattam nektek, alig ismertük Aylát, kivéve, hogy a fivéremmel, Jondalarral utazott haza, és hogy szokatlanul bánik az állatokkal. Sokat megtudtunk a Mamutok Aylájáról az alatt a rövid idő alatt, mióta itt van.

– Azt hiszem, mindannyian gyanítottuk, hogy Jondalar társul készül választani azt a nőt, akit magával hozott, és igazunk lett. A Nyári Találkozó Első Menyegzőjén ülnek nászt. Utána pedig köztünk élnek majd a Kilencedik Barlangban, s én elsőként üdvözlöm őket.

A gyülekezet felől helyeslő megjegyzések hangzottak fel.

– De Ayla nem zelandoni. Bármikor, ha egy zelandoni társul választ valakit, aki nem közülünk való, rendszerint megállapodásokat és más hagyományok megtartását kell kidolgozni köztünk és a másik nép közt. Ayla esetében azonban a mamutojok oly távol élnek, hogy egy évig kellene utazni, hogy találkozzunk velük, és hogy őszinte legyek, túlzottan öregszem már egy olyan hosszú Úthoz.

Nevetés és tréfák fogadták Joharran mondatait.

– Már elhullattad a csikófogad, Joharran? – kiáltotta egy fiatalember.

– Várd csak meg, amíg annyi esztendőt éltél, mint én. Akkor majd megtudod, mi az öregség! – mondta egy fehér hajú férfi.

Miután lecsillapodtak, Joharran folytatta.

– Jegyességük után az emberek többsége a Zelandoniak Kilencedik Barlangja Aylájának tekinti majd őt, Jondalar azonban azt kéri, hogy a Jegyességi Szertartás előtt a Kilencedik Barlang először fogadja be zelandoninak. Valójában az a kérése, hogy fogadjuk örökbe. Ez megkönnyítené és kevésbé zavarba ejtővé tenné a Nász Szertartást, és ha elindulás előtt megtartjuk az avatási ünnepséget, nem lenne szükség arra, hogy külön hozzájárulást kérjünk mindenkitől a Nyári Találkozón.

– Ő mit akar? – kérdezte egy asszony.

Mindenki a kérdező felé fordult. Ayla nagyot nyelt, majd arra koncentrálva, hogy a lehető legpontosabban ejtse ki a szavakat, ezt válaszolta:

– Ezen a világon mindennél jobban szeretnék zelandoni asszony és Jondalar társa lenni.

Noha megpróbálta, nem tudta megakadályozni beszédmódjának szokatlanságát, és mindenki, aki hallotta, észrevehette idegen származását. Az egyszerű mondat azonban, melyet oly őszinte meggyőződéssel mondott ki, meggyőzte az emberek többségét.

– Valóban hosszú utat tett meg!

– Így is, úgy is zelandoni lesz!

– De mi lesz a státusa? – kérdezte Laramar.

– Ugyanaz, mint Jondalaré – válaszolt Marthona. Laramartól számított a bajkeverésre, így hát nem érte váratlanul.

– Jondalarnak magas a tisztsége a Kilencedik Barlangban, mert te vagy az anyja, róla azonban nem tudunk semmit azon kívül, hogy a laposfejűek nevelték fel – mondta hangosan Laramar.

– Örökbe fogadta a legmagasabb rangú Mamut is, ami náluk a Zelandoni rangja – mondta Marthona.

– Miért van mindig valaki, aki okvetetlenkedik? – kérdezte Ayla halkan Jondalartól mamutoj nyelven. – Csináljunk nekik tüzet egy tűzkővel, majd adjunk mindenkinek egyet, hogy meggyőzzük őket, mint Frebecet az Oroszlán Táborban?

– Frebecről kiderült, hogy jó ember. Valahogy Laramarról ezt nem hiszem – mormolta szintén Jondalar.

– Ezt mondja ő. Honnan tudhatjuk? – folytatta hangos ellenkezését Laramar.

– Mert a fiam ott volt, és ő ugyanezt állítja – válaszolta Marthona. – A vezető, Joharran, nem kételkedik bennük.

– Joharran a családotok tagja. Jondalar bátyja természetesen nem fog kételkedni fivére választottjában. Ayla a családotok része lesz, és ti mind azt akarjátok, hogy magas státusa legyen – mondta Laramar.

– Nem értem, te miért ellenzed, Laramar – szólalt meg egy másik hang egy másik helyről. Az emberek megfordultak, és meglepetten látták meg Stelonát. – Ha Ayla nem lenne, a társad legkisebb lánya valószínűleg éhen halt volna, Laramar. Te nem mondtad meg nekünk, hogy Tremeda megbetegedett, és elapadt a teje, ahogy azt sem, hogy Lanoga tört gumóval próbálta meg életben tartani a csecsemőt. Ayla a te gyereked életét mentette meg. Nem tudom, egyáltalán van-e fogalmad róla. Zelandoniak nem hagyhatnak éhezni zelandoniakat. Jó néhányan közülünk, anyák közül, szoptatjuk a csecsemőt, a te gyerekedet, és Lorala már mostanra is erősödött. Én több mint támogatója vagyok Aylának, ha szüksége van rám. Olyan asszony, akire a zelandoniak büszkék lehetnének.

Több asszony is felszólalt Ayla védelmében, mindannyian szoptató anyák, kezükben tartva újszülött csecsemőjüket. Ayla és Tremeda csecsemőjének története már terjedni kezdett, ám még nem mindenki hallott róla, vagy hallotta az egész történetet. Az emberek többsége értette, miféle „betegsége" van Tremedának, mindenesetre a teje elapadt, és boldogok voltak, hogy a kisbabát szoptatják.

– Van-e még bármilyen ellenvetésed, Laramar? – kérdezte Joharran. A férfi megrázta a fejét, és visszavonult.

– Van-e bárkinek bármi ellenvetése azzal, hogy Aylát felvegyük a Zelandoniak Kilencedik Barlangjába? – A háttérben mormogás hallatszott, de senki nem szólalt meg. Joharran kinyújtotta a kezét, felsegítette Aylát a vízszintes kőlapra, majd szembenéztek az emberekkel. – Mivel számosan pártfogolják, és nincs ellenvetés, hadd mutassam be a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Ayláját, korábban a Mamutok népe Oroszlán Táborának Tagját, a Mamut Házi Tűzhely Leányát, az Oroszlán Barlang Szellemének Kiválasztottját, a Barlangi Medve Pártfogoltját, a Lovak, Nyihaha és Villám, és a négylábú vadász, Farkas Barátját.

– Jondalarhoz fordult, hogy meggyőződjön arról, biztosan jól sorolta-e Ayla neveit és családi kötelékeit, és jól jegyezte meg őket. – S hamarosan Jondalar társa lesz – tette hozzá.

– Most pedig menjünk enni.

Mindketten leléptek a Szólókőről, és miközben az ételek felé igyekeztek, megállították őket újra bemutatkozó emberek, akik dicsérték Tremeda kisbabáját, és általánosságban üdvözölve Aylát.

Egyvalaki azonban nem óhajtotta üdvözölni. Laramar nem olyan ember volt, aki könnyen zavartatja magát, de nagyon kínos helyzetbe hozták, és nem volt túlzottan boldog tőle. Mielőtt elhagyta a gyülekezést, oly haraggal teli tekintettel meredt Aylára, hogy az asszony szinte összeborzadt tőle. Nem vette észre, hogy Zelandoni is látta. A lakoma helyére érve észrevették, hogy Laramar serét szolgálják fel, és aki felszolgálja, nem más, mint a serfőző társának legidősebb fia, Bologan.

Amint nekiláttak az étkezésnek, újra eleredt az eső. A mélyen alácsüngő sziklapad alatt kerestek menedéket, hogy elfogyaszthassák ételüket. Némelyek a földön találtak helyet, mások eltérő időben hozott és jövőbeli felhasználásra ott hagyott kivágott fatörzseken vagy sziklatömbökön. Zelandoni utolérte Aylát, miközben ő Jondalar családja felé igyekezett.

–Attól tartok, ellenségre tettél szert Laramarban – mondta.

– Sajnálom – válaszolta Ayla. – Nem akartam problémát okozni neki.

– Nem te okoztad a problémáit. Ő próbált meg problémát okozni neked, illetve lealacsonyítani Marthonát és családját, helyette azonban önmagának okozott bajokat. Most azonban, azt hiszem, téged hibáztat – magyarázta Zelandoni.

– Miért akarja bajba keverni Marthonát?

– Mert ő a Kilencedik Barlang legalacsonyabb rangú tagja, Marthona és Joharran pedig a legmagasabb, s Laramar észrevette, hogy Marthona a minap egy apró hibát elkövetett. Amint már ismerheted Marthonát, az nem könnyű. Azt hiszem, az a diadal pillanatnyi illúziójával áltatta a serfőzőt, és annyira megtetszett neki, hogy azt hitte, újra megpróbálhatja – válaszolta a donier.

Zelandoni magyarázata hallatán Ayla homlokráncai elmélyültek.

– Nemcsak Marthonán akar felülkerekedni és becsapni – mondta Ayla. – Szerintem én is elkövettem egy hibát a minap.

– Mire gondolsz?

– Aznap, amikor elmentem hozzájuk, hogy megmutassam Lanogának, hogyan készítsen ételt a babának, fürdesse meg, és tisztálkodjon meg ő is, Laramar hazaért. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt arról, hogy a csecsemő anyjának elapadt a teje. Még Bologan sérüléseiről sem tudott. Ez felbosszantott. Egyáltalán nem kedvelem Laramart. Farkas velem volt, és amikor Laramar meglátta, megrémült. Megpróbálta leplezni félelmét, én pedig azon vettem észre magam, hogy felöltőm a falkavezér szerepet, aki az alacsonyabb rangú farkast a helyére teszi. Rájöttem, nem kellett volna megtennem. Egyszerűen csak még több rossz érzést keltett benne irántam – mondta Ayla.

– A falkavezérek valóban rendreutasítják az alacsonyabb rangú farkasokat? – kérdezte Zelandoni. – Honnan tudod?

– Előbb megtanultam húsevőkre vadászni, mint húsra – mondta Ayla. – Napokon át figyeltem őket. Ez lehet az oka annak, hogy Farkas emberek közt él. Szokásaik nem állnak oly távol az emberekétől.

– Milyen csodálatos! – lelkesedett Zelandoni. – S attól tartok, igazad van. Keltettél valamelyes rossz érzést, de nem volt teljesen a te hibád. A temetésen a Kilencedik Barlang legmagasabb rangú lakói közt voltál, ahová, szerintem, tartozol. Marthona és én egyetértünk ebben. Laramar azon a helyen akart látni, ahová őszerinte tartozol, azaz mögötte. A szokások szerint igaza volt.

– Egy temetésen ugyanis egy Barlang minden tagja a látogatók előtt halad. Te azonban nem teljesen vagy látogató. Először, gyógyítóként, a Zelandoniával voltál, s mindig ők mennek legelöl. Majd Jondalarhoz és családjához csatlakoztál, ami szintén az a hely, ahová tartozol, azzal ma mindenki egyetértett. A temetésen azonban Laramar ezt megemlítette Marthonának, amire ő egyáltalán nem számított. Ezért hitte a serkészítő, hogy legyőzte Marthonát. Majd, anélkül hogy tudtál volna róla, te tetted a serkészítőt a helyére. Laramar azt hitte, Marthonán keresztül visszavághat mindkettőtöknek, de súlyosan alábecsülte Marthonát.

– Nos, tessék – szólalt meg Jondalar. – Éppen Laramarról beszélgettünk.

– Ahogy mi is – mondta Ayla, de kételkedett abban, hogy az ő beszélgetésük ugyanazzal a következtetéssel végződött volna. Részben saját tette, részben pedig előtte ismeretlen körülmények miatt ellenséget kreált magának. Egy másikat, jött rá. Nem akart Jondalar népében semmilyen rossz érzést kelteni, de a rövid idő alatt, mióta a Barlangok népéhez megérkezett, két embert is magára haragított. Marona is gyűlölte. Ráébredt, hogy egy ideje nem látta már az asszonyt, és eltűnődött, vajon hol lehet.