9

Sötét volt odabenn, amikor beértek Marthona lakhelyére.

– Folara a barátnőjéhez, Ramirához mehetett éjszakára, mert nem akart egyedül várakozni anyjára, Willamarra, Aylára és Jondalarra. Az esti étkezés idején még látták, a beszélgetések azonban személyesebben folytatódtak, és Folara nem tartotta valószínűnek, hogy korán hazatérnek.

A házi tűzhely kihűlt parazsában már halvány szikra sem látszott, amikor félretolták a bejárati bőrlapot.

– Hozok egy lámpást vagy fáklyát, és Joharranék tűzhelyéről meggyújtjuk a füzünket – szólalt meg Willamar.

– Nem látok ott semmi fényt – mondta Marthona. – Ő is ott volt a találkozón, ahogy Proleva is. Valószínűleg elmentek Jaradalért.

– És Solabanéknál? – kérdezte Willamar.

– Ott is sötét van. Ramara biztosan elment. Solaban szintén egész nap a találkozón volt.

– Ne nyugtalankodjatok a tűz miatt – szólalt meg Ayla. – a ma talált tűzkövekkel egy pillanat alatt meggyújtom.

– Mi az a tűzkő? – kérdezte szinte egyszerre Marthona és Willamar.

– Megmutatjuk – válaszolta Jondalar.

Noha nem látta az arcát, Ayla tudta, hogy mosolyog.

– Gyúanyagra van szükségem – mondta Ayla –, ami meggyullad a szikrától.

– A tűzhely mellett van gyújtós, de nem vagyok biztos benne, hogy odatalálok anélkül, hogy valamibe bele ne botlanék – mondta Marthona. – Valakitől kérnünk kell parazsat.

– Be kellene menned, és keresned egy lámpást vagy fáklyát a sötétben, nem igaz? – kérdezte Jondalar.

– Kölcsönözhetünk egy lámpást – mondta Marthona.

– Azt hiszem, elég szikrafényt tudok csiholni ahhoz, hogy odataláljunk a tűzrakó helyhez – felelte Ayla, s ki vette kovakő kését, és tarsolyában kitapogatta a délután talált tűzköveket.

Ő lépett be először a lakóhelyre, bal kezében maga előtt tartva a vaspirit göröngyöt, jobbjában pedig a kését. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy mély barlangba lépne. Oly mély koromsötétség fogadta, hogy az mintha vissza lökte volna. Megborzongott. Kovakő kése élével ráütőt a tűzkőre.

– Ó-ó-ó! – hallotta Ayla Marthona hangját, miközben fényes szikra világította be a szénfekete barlangot egy pillanatra, majd kihunyt.

– Hogyan csináltad? – kérdezte Willamar. – Meg tudód újra csinálni?

– A kovakő késemmel és ezzel a tűzkővel – válaszolta Ayla, s késével újra a tűzkőre ütött, hogy megmutassa, valóban ő csiholta a szikrát. A valamivel tartósabb szikra fényében a tűzhely felé tett néhány lépést. Újra szikrát csiholt s még közelebb lépett a tűzrakó helyhez. A főzőtűzhelyhez érve látta, hogy Marthona is odatalált.

– Ezen az oldalon van a szövétnekem – szólalt meg Marthóna. – Hol akarod használni?

– Itt a szélén jó lesz – válaszolta Ayla. A sötétben hozzáért Marthona kezéhez, és megérezte benne valami bojtos anyag száraz, lágy darabkáit. A földre tette a gyúanyagot, közel hajolt hozzá, és újra szikrát csiholt. A szikra most a szövétnek aprócska halmára pattant, és halvány vörös fényt gyújtott. Ayla gyengéden ráfújt, és kicsiny lángot kapott jutalmul. Kissé több gyújtószövétneket halmozott rá. Marthona már előkészített egy kis halom gyújtóst, majd nagyobb apró fát, és egy szívdobbanásnyi időnél kicsivel hosszabb idő alatt meleg tűz világította be a barlang belsejét.

– Megnézhetném azt a tűzkövet? – kérdezte Willamar, miután meggyújtott néhány lámpást.

Ayla odaadta neki a kis vaspirit göröngyöt. Willamar vizsgálgatta a szürkés-aranyszín követ, forgatta kezében, hogy minden oldalát megnézze.

– Éppen olyan, mint egy kő, csak érdekes a színe. Hogyan csinálsz vele tüzet? – kérdezte. – Mindenki meg tudja csinálni?

– Igen, bárki – válaszolta Jondalar. – Megmutatom. Kérlelek valamennyit abból a gyújtószálból, anya?

Miközben Marthona több gyúanyagot hozott, Jondalar az úti csomagjához ment a tűzgyújtó felszerelésért, és kivette belőle a kőpattintót és a tűzkövet. Majd a puha szálából kis halmot rakott – valószínűleg nádbuzogány vagy dudva rostjait keverték össze egy darab szurokkal és egy kiszáradt fa száraz, korhadó, szétmorzsolt kérgével, gondolta.

Ez volt az a gyújtószövétnek, melyet anyja mindig a leginkább kedvelt. Közel hajolva a gyorsan lángra lobbanó gyúanyaghoz, Jondalar összeütötte a kovakövet és a vaspiritet. A szikra, a már égő tűz mellett, a szövétnekhalmon ért földet, barnára perzselte, és füstgomolyt bocsátott ki. Jondalar ráfújt levegőjétől kis láng lobbant fel, amire még tett némi gyújtóst. Hamarosan egy második tűz égett a kövekkel körülrakott, hamu sötétítette körben, a lakóhely házi tűzhelyében.

– Megpróbálhatom? – kérdezte Marthona.

– A szikracsiholáshoz kell némi gyakorlás, és ahhoz is, hogy a szikra oda hulljon, ahová akarod, de nem nehéz – válaszolta Jondalar, s odaadta Marthonának a tűzkövet és a kőpattintót.

– Utánad én is szeretném megpróbálni – szólalt meg Willamar.

– Nem is kell várnod – mondta Ayla. – Idehozom a kőpattintómat a tűzgyújtó felszerelésemből, és megmutatom neked. A kés tompa élét használom, de már kicsorbítottam és nem szeretném eltörni a pengéjét.

Első próbálkozásaik furcsák és esetlenek voltak, de Ayla és Jondalar segítségével mind Marthona, mind pedig Willamar kezdte megtanulni. Willamar volt az első, akinél sikerült tüzet csiholnia, bár másodszorra már nehezebben boldogult. Marthona sikeres tűzgyújtása után már mesterien használta a tűzgyújtó eszközöket, gyakorlással és a két szakértő tanácsait követve, sok nevetés kíséretében nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindketten szikrát csiholjanak a kővel, és könnyedén tüzet gyújtsanak.

A hazaérkező Folara mind a négyüket mosolyogva találta, amint a házi tűzhely körül térdelnek, amelyben több kis tüzecske égett. Farkas bejött vele. Belefáradt az égész napos egy helyben állásba Ayla mellett, és amikor rátalált a Jaradallal levő Folarára, aki magukkal hívta, Farkas nem tudott ellenállni annak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nagyón tetszett nekik, hogy hivalkodhatnak a furcsán barátságos ragadozó ismeretségével, s ez kevésbé félelmessé tette az állatot a Barlang többi lakója szemében.

Miután Farkas mindenkit illendően üdvözölt és ivott egy kis vizet, a bejárat melletti sarokba húzódott, melyet a sajátjának tartott, és összegömbölyödött, hogy kipihenje magát egy csodálatosan fárasztó nap után Jaradallal és néhány más gyerekkel.

– Mi történik? – kíváncsiskodott Folara az üdvözlései után, amikor észrevette a házi tűzhelyet. – Miért ég annyi tűz a házi tűzhelyben?

– Megtanultunk kövekkel tüzet gyújtani – válaszolta Willamar.

– Ayla tűzkövével? – kérdezte Folara.

– Igen. Oly könnyű! – lelkendezett Marthona.

– Megígértem, hogy megmutatom neked, Folara. Szeretnéd most megpróbálni? – kérdezte Ayla.

– Tényleg te csiholtad a tüzet, anya? – csodálkozott Folara.

– Természetesen.

– És te is, Willamar?

– Igen. Kell hozzá egy kis gyakorlás, de nem nehéz – felelte.

– Nos, úgy vélem, nem lehetek én az egyetlen a családban, aki nem ért a tűzcsiholáshoz – válaszolta Folara. Miközben Ayla megmutatta neki a tűzcsiholás legfontobb lépéseit Jondalar és az új szakértő, Willamar tanácsaival, Marthona a már égő tüzek segítségével hevíteni kezdte a főköveket. Megtöltötte teafőző kosarát vízzel, és nekilátott a hideg főtt bölényhúst szeletelni. Amikor a főzőkövek felforrósodtak, beletett néhányat a teafőző kosárba, gőzfelhőt teremtve, majd a fűzfaágakból font tartóba rakott még párat, melynek fából készítették az alját, a fűzfaágakat pedig rostokkal fonták szorosra. Aznap reggel párolt zöldségségből készítette a levest: sásliliomrügy, szeletekre vágott, bazsalikom, bodzavirággal ízesített bogáncs- és bojtorjánszár, frissen kinőtt páfránytekercs, hagymagumó és gumóskömény járult még hozzá a fűszerezéséhez.

Mire Marthona összeállított egy könnyű vacsorát, Folara hozzátette kis tüzét a már a házi tűzhelyben égőkhöz. Mindenki elővette saját evőtálját és teáscsészéit, és leültek az alacsony asztalka körüli párnákra. Az étkezés után Ayla egy a maradékot és plusz adag húst vitt Farkasnak, még egy teát öntött magának, és visszament a többiekhez.

– Szeretnék többet tudni ezekről a tűzkövekről – szólalt meg, Willamar. – Még soha nem hallottam olyan emberekről, akik így csiholnak tüzet.

– Hol tanultad ezt, Jondé? – kérdezte Folara.

– Ayla mutatta meg – válaszolta Jondalar.

– És te, Ayla? – tette fel az újabb kérdést Folara.

– Nem tanultam vagy terveztem, vagy gondolkodtam rajta, egyszerűen csak megtörtént.

– De hogy lehet, hogy egy olyan dolog „csak úgy megtörténik? – kérdezte Folara.

Ayla kortyolt egyet a teájából, lehunyta szemét, hogy visszaemlékezzen az eseményre.

– Azoknak a napoknak az egyike volt, amikor minden mintha rosszul alakult volna – fogott bele a történetbe, Éppen csak megkezdődött első telem a völgyben, a folyó befagyott, és a tüzem kialudt az éjszaka kellős közepén. Nyihaha még csak kiscsikó volt, és hiénák szaglásztak sötétben a barlangom körül, de nem találtam a parittyámat. A főzőköveimet feléjük dobálva kellett elkergetnem őket. Reggel kimentem fát vágni, hogy tüzet rakjak, de elejtettem a baltámat, és eltört. Az volt az egyetlen, nem volt több, így hát újat kellett csinálnom. A barlang alatt felhalmozódott kövek és állatcsontok között szerencsére észrevettem egy kovagöröngyöt.

Lementem a folyó sziklás partjára, hogy egy új baltát és néhány másik eszközt pattintsak. Miközben dolgoztam, letettem marokkövemet, de az eszem a kovakövön járt, és tévedésből a rossz követ vettem fel. Nem az én marokkövem volt, hanem olyan kő, mint ez, és amikor ráütöttem vele kovakőre, szikra keletkezett. A tűz jutott eszembe róla, és egyébként is szükségem volt arra, hogy tüzet rakjak, ezért elhatároztam, hogy megpróbálok a kővel tüzet csiholni. Néhány próbálkozás után sikerült is.

– Úgy csinálsz, mintha olyan egyszerű lenne – szólalt meg Marthona –, pedig nem vagyok biztos benne, hogy valaha is megpróbáltam volna így tüzet gyújtani, még ha láttam volna is a szikrát!

– Egyedül éltem a völgyben, senki nem volt, aki megmutatta volna, hogyan csináljak bármit is, vagy megmondta volna, mit nem lehet – válaszolta Ayla. – Akkorra már vadásztam, és megöltem egy lovat, ami ellentétes volt a törzsbeli hagyományokkal, és örökbe fogadtam a kiscsikóját, amit a Törzs soha nem engedett volna meg. Annyi új, szókatlan dolgot csináltam már akkorra, hogy készségesen kipróbáltam bármit, ami eszembe jutott.

– Sok ilyen tűzköved van? – kérdezte Willamar.

– Sok tűzkő volt azon a sziklás folyóparton – válaszolta Jondalar. – Mielőtt végül elhagytuk a völgyet, összegyűjtöttünk, amennyit csak tudtunk. Útközben elhasználtunk néhányat, de amennyit csak tudtam, megpróbáltam megmenteni ittenieknek. Utazásunk során sehol nem találtunk.

– Az bizony rossz – mondta a kereskedőmester. – Jó lett volna adni belőle másoknak is, vagy még talán kereskedni is

– Hiszen van rá lehetőség! – válaszolta Jondalar. – Ayla talált ma reggel néhányat az Erdei-folyó Völgyében éppen az előtt, hogy elmentünk a tanácskozásra. Mióta elhagytuk Ayla Völgyét, most találtunk először.

– Többet is találtál? Itt? Hol? – érdeklődött Willamar.

– Egy kis vízesés lábánál – válaszolta Ayla.

– Ha egy kis helyen van néhány, több is lehet a közelben tette hozzá Jondalar.

– Így van – válaszolta Willamar. – Hány embernek beszéltél ezekről a tűzkövekről?

– Nem volt időm beszélni róluk senkivel, de Zelandoni tud róluk – felelte Jondalar. – Folara mondta meg neki.

– S neked ki mondta? – kérdezte Marthona.

– Ayla, vagyis inkább láttam, hogy használja – felelte Folara. – Tegnap, amikor hazajöttél, Willamar.

– De ő maga látta? – kérdezte Willamar, s elmosolyodott.

– Ez érdekes lesz. Alig várom, hogy megmutassam neki! – mondta Willamar. – Biztosan meglepődik, de nagyon vigyáz majd, nehogy meglátsszék rajta.

– Jó szórakozás lesz – Jondalar is szélesen mosolygott, nem könnyű meglepni azt az asszonyt!

– Mert olyan bölcs! – dicsérte Marthona. – De már így is nagyobb hatással voltál rá, mint ahogy azt észrevetted Ayla.

– Az igaz! – tette hozzá Willamar. – Mindketten. Van-e még kettőtöknek valami elrejtett meglepetése, amiről nem beszéltetek nekünk?

– Nos, azt hiszem, nagyon tetszik majd nektek a dárdahajító, amit holnap mutatunk be, és el sem tudjátok képzelni, mennyire ért Ayla a parittyához! – szólt elismerően Jondalar. – S bár talán nem sokat jelent számotokra, de megtanultam néhány érdekes, új kőpattintó technikát. Még Dalamart is elbűvölte!

– Ha Dalamarra nagy hatást tettél, engem is biztosan lenyűgözöl – mondta Willamar.

– S van még cérnabefűzőnk is! – újságolta Ayla.

– Cérnabefűző? – csodálkozott Marthona.

– Igen, varráshoz használom. Egyszerűen csak nem tudtam megtanulni, hogyan fűzzek át egy vékony kis szálat vagy ínszalagot egy árszerszám lyukán. Akkor jutott eszembe, hogy készítek egy cérnabefűzőt, de az egész Oroszlán Tábor segített. Ha gondoljátok, idehozom a varrrófelszerelésemet, és megmutatom – ajánlotta Ayla.

– Gondolod, hogy segítségére lenne olyanoknak, akiknek a szeme már nem látja olyan jól a tű lyukát? – kérdezte Marthona.

– Szerintem igen – válaszolta Ayla. – Hadd mutassam meg!

– Miért nem várunk holnapig, amikor világosabb lesz. Nem oly könnyű a tűz fényénél látni, mint napfényben – szabadkozott Marthona. – De szeretném megnézni.

– Nos, Jondalar, te aztán okoztál itt némi izgalmat! – állapította meg Willamar. – Már a visszatérésed is elég volt, de önmagadon kívül sokkal többet hoztál! Mindig is azt mondtam, hogy az utazás új lehetőségeket nyit meg előttünk, és új ideákat segít elő.

–Azt hiszem, igazad van, Willamar – mondta Jondalar,

– De megmondom neked őszintén, belefáradtam az utazásba. Egyre inkább kedvemre való, hogy most jó ideig nem utazom.

– A Nyári Találkozóra azért majd elmész, nem igaz, Jondé? – kérdezte Folara.

– Természetesen. Ott fogunk nászt ülni, kis húgom – mondta Jondalar, átkarolva Aylát. – A Nyári Találkozóra menni nem igazán utazás, különösen nem a mostani Utazásunk után. A Nyári Találkozó az itthonlét része. Ami eszembe juttatja, Willamar, hogy mivel Joharran külön vadászatot tervez az elindulásunk előtt, tudod, honnan szerezzünk álcát? Ayla is akar vadászni, és mindkettőnknek szüksége van rá.

– Biztos vagyok benne, hogy találunk valamit. Van egy plusz, agancsom, ha esetleg vörös szarvasra akarnánk vadászni. Sokaknak van állatbőre és egyéb tárgyai – válaszolta a kereskedőmester.

– Mik azok az álcák? – kérdezte Ayla.

– Állatbőröket öltünk magunkra, néha agancsokat vagy szarvakat teszünk a fejünkre, és így közelebb lopakodhatunk a csordához. Az állatok megsejtik, hogy emberek vagyunk, s gyanakszanak ránk, de így megpróbáljuk elhitetni velük, hogy mi is állatok vagyunk – magyarázta Willamar.

– Jondalar, talán magunkkal vihetjük a lovakat, mint abban az időben, amikor Nyihaha és én segítettem a mamutojokat bölényre vadászni – mondta Ayla, majd Willamarra nézett. – Lóháton az állatok a lovakat látják, de minket nem. Nagyon közel tudunk jutni hozzájuk, és a dárdahajítóval, meg ha csak ketten voltunk is, és Farkas, nagyon sikeresen vadásztunk.

– Az állataitok segítségével vadásztok állatokra? Ezt nem említetted, amikor megkérdeztem tőled, hogy van-e még valamilyen elrejtett meglepetésetek. Azt gondoltad, ez nem lesz elképesztő? – kérdezte mosolyogva Willamar.

– Van olyan érzésem, hogy talán még ők maguk sem sejtik, mennyi meglepetést tartogatnak számunkra – jegyezte meg Marthona, majd némi szünet után hozzátette: – Kár még valaki egy kis kamillateát lefekvés előtt? – Aylára pillantott. – Szerintem nagyon jó nyugtató és csillapító, neked pedig ma rengeteg kérdésre kellett válaszolnod. Ez a törzsbeli nép sokkal több mindenhez ért, mint gondoltam.

Folara erre hegyezni kezdte a fülét. Már korábban mindenki a sokáig tartó tanácskozásról beszélt, és a barátai, feltételezve róla, hogy tud valami hírt vinni, már keresték. Már akkor azt mondta nekik, hogy nem tud többet, mint bárki más, de sikerült úgy fogalmaznia, hogy azt higgyék, csak nem akarja megmondani. Most legalább volt némi fogalma a tanácskozás témájáról. Figyelmesen hallgatózott tehát.

– ...mintha sok jó tulajdonságuk lenne – mondta éppen Marthona. – Törődnek a betegeikkel, és vezetőjüknek mintha a népe lenne a legfontosabb. Gyógyító asszonyuk tudománya egész széles körű lehet, már amennyire Zelandoni reagálásából kivettem, és van egy olyan érzésem, hogy többet akar tudni szellemi vezetőjükről. Azt hiszem, sokkal többet szeretett volna kérdezni tőled, Ayla, de türtőztette magát. Joharrant jobban érdekelték az emberek és életmódjuk.

Elgondolkodó csend állt be. Az olajlámpások és a tűz lángja vetette halvány, meghitt fényben körülnézve Marthona csodaszép otthonában, Ayla még több tetszetős részletet fedezett fel. A lakhely az asszonyt dicsérte, és Aylát arra az eleganciaérzetre emlékeztette, amellyel Ranec rendezte be lakóterét az Oroszlán Barlangban. Ranec művész volt, csodálatos faragómester, önmaga kedvére és a Nagy Földanya tiszteletére, s nem sajnálta az időt arra, hogy elmagyarázza Aylának az érzéseit és elképzeléseit a művészeti alkotásról és a szépség megbecsüléséről. Ayla úgy vélte, Marthona valamelyest Ranechez hasonlóan gondolkodik.

A meleg teát iszogatva figyelte az alacsony asztal körül csendesen pihenő családot, és olyan béke és elégedettség, töltötte el, melyet addig nem ismert. Olyan emberek voltak, akiket megértett, hozzá hasonlók, és abban a pillanatban felfogta, hogy ő valójában hozzájuk tartozik. Ekkor Brun törzsének barlangja jelent meg előtte váratlan emlékképként, ahol felnőtt, és az ellentét megdöbbentette.

A zelandoniak közt minden egyes családnak külön lakóhelye volt, elválasztó bőrlapokkal és falakkal. Hangok és zajok áthallatszhattak ugyan, melyet szokásból figyelmen kívül hagytak, a tekintetek elől azonban az egyes családok megőrizhették magánéletüket. A mamutojok minden egyes családja szintén körülhatárolta lakhelyeit az Oroszlán Tábor földépítményeiben, melyek a tekintetek elől biztosítóták számukra a magánéletet, ha úgy óhajtották.

Ayla Törzsének barlangjában mindenki ismerte és tiszteletben tartotta az egyes családok szállásának határait, még ha csupán néhány stratégiailag elhelyezett kővel jelölték is. A magánélet tisztelete a társadalmi szokásjog gyakorlatához tartozott. Senki nem nézett be szándékosan a szomszédja házi tűzhelyébe, nem nézett a láthatatlan határ mögé. A törzsbeliek jól értettek ahhoz, hogy ne lássák azt, amit nem illett vagy nem volt szabad látniuk. Aylának szívfájdító gyötrelemmel jutott eszébe, hogy amikor megtudták, halállal átkozták meg, még azok sem vetettek többé rá egy pillantást, akik szerették.

A zelandoniak szintén körülhatárolták a teret a lakhelyeiken belül és kívül is, és külön tereket alakítottak ki az alvásra, főzésre, étkezésre és a különböző munkákra. A Törzsben a különböző tevékenységek területeit nem különítették el ilyen pontosan. Jellemzően alvóhelyeket készítettek, és különválasztották a főzőhelyet, többségében azonban a tér elválasztása szokás, használat és viselkedés dolga volt. Ezek mentális és társadalmi elválasztófalak voltak nem fizikaiak. A nők elkerülték azokat a helyeket, ahol a férfiak dolgoztak, a férfiak távol maradtak a női tevékenyegektől, a munkákat pedig gyakran ott végezték, ahol az adott időben alkalmas volt.

A zelandoniaknak mintha több idejük lett volna a tevékenységekre, mint a Törzsnek, gondolta Ayla. Ők mintha mindannyian oly sok mindent csinálnának, és nem csak szükséges dolgokat. Talán vadászatuk módjából fakad a különbség. Belemerült gondolataiba, s nem hallotta a neki feltett kérdést.

– Ayla...? Ayla! – kérdezte hangosan Jondalar.

– Ó, ne haragudj, Jondalar. Mit is mondtál?

– Min gondolkodtál, hogy még csak nem is hallottál?

– A Mások és a törzsbeliek közti különbségeken, és azon tűnődtem, miért tűnik úgy, hogy a zelandoniak mintha több mindent csinálnának, mint a Törzs emberei?

– Jutottál valamilyen válaszra? – kérdezte Marthona.

– Nem tudom, de talán az eltérő vadászati módokban rejlik a megoldás – válaszolta Ayla. – Amikor Brun és vadászai kimentek, rendszerint egy egész állattal tértek vissza, néha kettővel. Az Oroszlán Tábor körülbelül ugyanannyi embert számlált, mint Brun törzse, de amikor vadásztak mindenki, aki csak tudott, kiment, férfiak, nők, még egy két gyerek is, még ha csak hajtónak is. Általában sok állatot megöltek, és csak a legjobb, legzsírosabb részeket hozták be, és a hús többségét félretették télre. Nem emlékszem olyan időre, amikor bárki éhezett volna, de tél végére gyakran csak a legsoványabb és legkevésbé laktató ételek maradtak meg, és néha tavasszal kellett vadászni, amikor az állatuk soványak. Az Oroszlán Tábor kifogyott bizonyos ételekből, és sóvárogtak zöldségfélékre, mégis mintha jól táplálkoztak volna még késő tavasszal is.

– Ezt később talán érdemes lesz megemlíteni Joharrannak – állapította meg Willamar, és ásítva felállt –, most azonban megyek aludni. Valószínűleg holnap is sok dolgunk lesz.

Willamarral egy időben Marthona is felkelt a párnákról és a főzőhelyiségbe vitte a felszolgálótálakat.

Folara felállt, s nyújtózkodása, ásítozása annyira hasonlított Willamaréra, hogy a hasonlatosság mosolyt csalt Ayla szájára.

– Én is lefekszem. Reggel majd segítek megtisztítani azokat az edényeket, anya – mondta, egy kis darab puha szarvasbőrrel kitörölve fa evőtálját, mielőtt eltette volna. – Most túl fáradt vagyok.

– Te is mész vadászni, Folara? – kérdezte Jondalar.

– Még nem döntöttem el. Attól függ, hogy érzem magam – válaszolta, s elindult alvóhelyisége felé.

Miután Marthona és Willamar is a hálóhelye felé indult, Jondalar az alacsony asztalka mellé lépett, és leterítette alvóprémjeiket. Épp hogy csak elhelyezkedtek, megjelent farkas, hogy Ayla mellett aludjon. Amikor emberek voltak Ayla közelében, Farkas nem bánta, ha nem volt közvetlenül a lány mellett, de amint aludni tért, úgy érezte, mellette a helye.

– Tényleg kedvelem a családod, Jondalar – szólalt meg Ayla. – Azt hiszem, kezd megtetszeni, hogy a zelandoniak közt éljek. Gondolkodtam azon, amit az éjjel mondtál, és igazad van. Néhány kellemetlen ember miatt nem szabad mindenkit megítélnem.

– S ne ítélj meg mindenkit a legjobbak alapján sem – válaszolta Jondalar. – Sosem tudhatod, hogyan reagálnak valamire. Én egyénenként formálok véleményt róluk.

– Szerintem mindenkiben van jó és rossz tulajdonság – mondta Ayla. – Van, akiben az egyikből van több, van, akiben a másikból. Mindig reménykedem abban, hogy az emberekben több a jóság, mint a gonoszság, és szeretnék hinni abban, hogy többségük is ezt reméli. Emlékszel Frebecre? Ő kezdetben mindig undok volt, de aztán valahogy rendes lett.

– Be kell látnom, hogy meglepett – válaszolta Jondalar, közel bújva Aylához, és a nyakához simult.

– Te azonban nem lepsz meg – mondta Ayla mosolyogva, amint megérezte a férfi kezét a combjai közt. – Tudom, mire gondolsz.

– Remélem, te ugyanarra – válaszolta Jondalar, miközben Ayla megérintette az arcát, hogy megcsókolja, s viszonozta kézmozdulatát. – S remélem, te is.

A csók hosszú és epekedő volt. Mindketten érezték növekvő vágyukat, de nem siettek, nem volt szükség kapkodásra. Itthon vagyunk, gondolta Jondalar. A hosszú és veszélyekkel teli Utazás közepette mégis hazahozta magágával Aylát. Most biztonságban volt, a veszélyeknek vége. Abbahagyta a csókot, és lenézett asszonyára, s oly mérhetetlen szerelmet érzett iránta, hogy nem is tudta, hogy annyi szerelem van benne.

Ayla még a kihunyó tűz halvány fényében is láthatta a szerelmet a kék szemekben, melyek a tűz fényében az ibolyaszín gazdag árnyalataiban játszottak, és úgy érezte, őt is a szerelem hasonló érzése tölti el. Felnövekedése során soha még csak nem is álmodott arról, hogy Jondalarhoz, hasonló férfit talál, soha nem gondolta volna, hogy olyan szerencsés lesz.

Jondalar torka elszorult, miközben Aylára hajolt, hogy újra megcsókolja, és tudta, hogy magáévá kell tennie, szeretnie, egyesülnie vele. Hálás volt, hogy vele van. Ayla mindig mintha készen állt volna rá, hogy bármikor akarja, ha Jondalar akarta. Soha nem játszott vele szemérmes játékokat, ahogy némelyik nő.

Egy pillanatra Marona jutott eszébe. Ő szerette azokat a játszmákat, nem annyira vele, hanem másokkal. És váratlan hálát érzett, amiért a fivérével útnak indult egy ismeretlen kalandra, és nem maradt Maronával, hogy a társa legyen, Bárcsak élne Thonolan...!

Ayla azonban élt, bár nemegyszer közel járt ahhoz, hogy elveszítse. Jondalar megérezte, hogy Ayla kinyitotta száját az ő kutató nyelve előtt, érezte lélegzetének melegét. Megcsókolta nyakát, a fülcimpáját harapdálta, s száját betöltötte cirógató nyelve.

Ayla mozdulatlanul tartotta magát, ellenállva az izgató érzésnek, s hagyva, hogy a várakozás belső lüktetésévé alakuljon. Jondalar belecsókolt a szájüregébe, majd szája oldalra, egy megmerevedett mellbimbóra terelődött, és körbe járta, majszolgatta. A lány várakozása oly heves volt, hogy szinte megkönnyebbülést érzett, amikor Jondalar végül a szájába vette, és szopta, mint egy csecsemő. Lénye mélyéről és Örömei helyéről fakadt fel az izgalom.

Jondalar készen állt, olyannyira felajzott, de érezte, amint még inkább elönti a vágy, amikor meghallotta Ayla halk nyögdécselését, miközben szopta és gyengéden harapdálta először az egyik, majd a másik mellbimbóját. A vágy hirtelen oly erősen tört rá, hogy abban a pillanatban a magáévá akarta tenni Aylát, de azt szerette volna, hogy Ayla is éppoly vágyakozó legyen iránta. Jondalar tudta, hogyan juttassa el arra a pontra.

Ayla érezte Jondalar mohó vágyát, és az felgyújtotta az övét. Boldogan kitárta volna önmagát előtte abban a pillanatban, de amikor a férfi lehajtotta hálóprémjeik felső takaróját és lejjebb mozdult, Ayla visszatartotta lélegzetét, tudva és akarva, ami következik.

Jondalar nyelve csak egy pillanatig járta körbe a köldökét. Nem akart várni, ahogy Ayla sem. Miközben Ayla lerúgta magáról a felső takarót, pillanatnyi habozás fogta el a közeli hálóhelyekben alvók miatt. Nem szokott hozzá, hogy másokkal legyen együtt egy szálláson, s kissé feszélyezetten érezte magát. Jondalar mintha nem szorongott volna emiatt.

A nyugtalanságot egy pillanat alatt elfelejtette, amint megérezte, hogy Jondalar a combját csókolja, szétnyomja lábait, megcsókolja a másik combját, majd nőiességének lágy redőit. Jondalar ízlelgette Ayla ismerős ízét, lassan nyalogatta, majd megtalálta kicsiny, kemény, legérzékibb pontját.

Ayla nyögése hangosabb lett. Az Öröm villámai lobbantak fel benne, miközben Jondalar nyaldosta és szopta. Ayla nem is vette észre, hogy felkészült Jondalarra. Gyorsabban történt meg, semmint számított rá. Csaknem figyelmeztetés nélkül a tetőpontra ért, az Öröm csúcsait érezve, és elállhatatlan vággyal Jondalar után, a férfiassága után.

Jondalarért nyújtotta kezét, magához vonta, és segítette, hogy behatoljon testébe. Jondalar mélyen beléhatolt. A férfi először erőlködött, hogy visszatartsa magát, hogy várjon kicsit, Ayla azonban rá várt, sürgette, és Jondalar átadta magát. Boldog önfeledtséggel hatolt be újra Aylába, majd újra majd ott volt, ahol Ayla, érezve, ahogy az Öröm hullám a feltornyosulnak, és elárasztják, újra meg újra meg újra.

Jondalar Aylán feküdt, olyan pillanat volt, melyet a nő mindig szeretett, de aztán a férfinak eszébe jutott, hogy Ayla terhes, és aggodalom fogta el, hogy nagy súllyal nehezedik rá. Ayla pillanatnyi csalódottságot érzett, amikor Jondalar oly gyorsan oldalra gördült.

Jondalar újra eltűnődött azon, igaza lehet-e Aylának. Az a csecsemő így kezdett kifejlődni a belsejében? Az ő, Jondalar kisbabája is volt, ahogy Ayla mindig is állította? Földanya nemcsak az Öröm e csodálatos Adományát adta nekik, ha nem így Áldotta meg a nőket új élettel? Lehet, hogy a férfiak ezért teremtődtek, hogy új életet teremtsenek egy nő belsejében? Azt szerette volna, ha Aylának lenne igaza, azt akarta, hogy valóban úgy legyen, de hogyan győződhetne meg róla?

Egy idő után Ayla felkelt. Egy úti csomagból kis fatálat vett elő, és vizet öntött bele a vizestömlőből. A bejárat közelében kiválasztott sarokba korábban visszavonult Farkas Ayla és Jondalar Öröme után szokásos, próbálkozó farkas módján közeledett a lányhoz. Ayla a farkasra mosolygott és a „jól viselkedtél" jelzést adta neki, majd az éjszakai kosár fölé állva megtisztálkodott, ahogy Iza tanította, amikor először lett asszony. Iza, tudom, kételkedtél abban, hogy szükségem lenne a tanításodra, gondolta Ayla, de jól tetted, hogy akkor ráneveltél a tisztálkodási szertartásokra.

Jondalar félig aludt már, s túl fáradt volt ahhoz, hogy felkeljen, amikor Ayla visszament, de reggel majd kilevegőzteti és kirázza hálóprémjeiket. Most, hogy egy ideig egy helyen maradnak, még arra is rászánja az időt, hogy kimossa prémjeiket, gondolta. Nezzi megmutatta neki, hogyan kell csinálni, de időt és odafigyelést igényel.

Az oldalára feküdt, és a szintén az oldalán fekvő Jondalar hátához simult. Egymáshoz bújva pihentek békésen. A férfi álomba szenderült, az asszony azonban képtelen volt elaludni, noha kényelmesen elhelyezkedett és elégedett volt. Reggel a szokásosnál sokkal tovább aludt, s most ébren feküdt, s újra a Törzsről meg a Másokról kezdett gondolkodni. A Másokkal és különböző csoportjaik közt töltött esztendeinek emlékképei törtek fel emlékezetébe, és azon kapta magát, hogy összehasonlítgatja őket.

Mindkét népnek ugyanazok az alapanyagok álltak rendelkezésére, ám nem teljesen ugyanazokra a dolgokra használták őket. Mindketten vadásztak állatokra, mindketten gyűjtötték a magtermő növényeket, használtak állatbőrt, csontokat, növényi anyagokat és köveket a ruházkodáshoz, lakhelykészítéshez, szerszámokhoz és fegyverekhez, de voltak különbségek.

A legfigyelemreméltóbb talán az, hogy miközben Jondalar népe állatfestményekkel, faragásokkal és egyéb alakzatokkal díszítette környezetét, a Törzs nem. Noha Ayla nem talált rá magyarázatot, még gondolatban sem, mégis észrevette, hogy a Törzs embereinél is megmutatkoztak a dekoráció kezdetei. Például a vörös okker egy temetésen, amely színt adott a holttestnek. Érdeklődésük a szokatlan tárgyak iránt, melyeket azért gyűjtöttek, hogy amulettjükbe tegyék. Különleges célból totemsebekkel és színjelekkel díszítették testüket. A Törzs ősi népe azonban nem teremtett művészetet.

Csak Ayla népe értett a művészethez, csak a mamutojohoz és zelandoniakhoz hasonló emberek, és a többi Más, akikkel Utazásuk során találkoztak. Eltűnődött azon, vajon az ismeretlenek, akikhez született, díszítették-e világuk anyagi tárgyait, és úgy hitte, igen. A később jövők, akik egy ideig megosztották a Törzsnél azt a hideg, ősi világot, akiket Másoknak neveztek, akik elsőként láttak mozgó, élő, lélegző állatot, majd pedig rajzként vagy faragványként reprodukálták. Lényeges különbség.

Az alkotóművészet, az állatábrázolás vagy tervszerű minták az absztrakt gondolkodás képességének megnyilvánulásai – az a képesség, hogy megértsék valaminek a lényegét, és szimbólumot készítsenek belőle, amely már a tárgy helyettesítője: jelképe. Egy tárgy szimbólumának van egy másik formája is: a hang vagy a szó. Egy agy, amely már a művészet összefüggéseiben képes gondolkodni, már teljes kifejlettségében képes kialakítani egy másik igen fontos absztrakciót a nyelvet. S ugyanaz az agy, amely képes szintézist alkotni a művészet absztrakciója és a nyelvi absztrakció közt, egy napon kialakítja majd a két szimbólumrendszer gyakorlati együttműködését, a szavak emléktárát, az írást.

Az előző naptól eltérően Ayla másnap reggel nagyon korán ébredt. A tűzhelyben nem ragyogott vörös parázs, és egyetlen lámpás sem világított, de a nap ébredését jelző első sugarakban, az égbolt kezdeti fényében Ayla magasan a feje felett, Marthona lakóhelyének sötét falapja fölött kivehette a mészkő polcok kontúrjait. Senki nem mozdult, amikor csendesen kibújt a prémek alól, és a nem teljes veremsötetségben elindult az éjjelikosár felé. Farkas abban a pillanatban, amikor Ayla felébredt, fölemelte fejét, köszöntésként boldogan rávakkantott, és követte.

Kissé émelygett, hányni mégsem kényszerült, s éhség, fogta el valami szilárd táplálék iránt, hogy lecsillapítsa háborgó gyomrát. A főzőhelyiségbe ment, és kis tüzet rakott, majd evett néhány falatot, amely a medencecsont tálcán megmaradt az előző esti ünnepségből, és kevéske, már megvizesedett zöldséget a tárolókosár aljáról. Nem volt benne biztos, hogy jobban érzi-e magát vagy sem, de elhatározta, hogy megnézi, tud-e gyomornyugtató teát főzni magának. Nem tudta, ki készítette neki a teát az előző nap, de úgy sejtette, Jondalar, és arra gondolt, elkészíti neki is egyik kedvencét.

Elővette gyógyfüves zsákját az utazócsomagjából. Most, hogy végül ideértünk, újra feltölthetem gyógyfű- és orvosság, készletemet, gondolta, miközben végignézte a csomagocskákat, és átgondolta használatuk módját. Édes káka jót tesz a nyugtalankodó gyomornak, de most mégsem jó. Iza azt mondta, vetélést okozhat, azt pedig nem akarom. Miközben a lehetséges mellékhatásokat mérlegelte, gondolatban már kiválasztott egy másik orvosságot gyógytudománya hatalmas raktárából. Fekete nyírfakéreggel megelőzhető a vetélés, de nekem sajnos egyáltalán nincs. Nos, nem hiszem, hogy az a veszély fenyegetne, hogy ezt a gyermeket elveszítem.

Sokkal keservesebb időket éltem át Durckel. Eszébe jutott, amikor Iza kiment friss kígyógyökeret szedni, hogy ne vetéljen el. Iza akkor már beteg volt, s ráadásul meg is fázott, átázott, s még betegebb lett. Nem hiszem, hogy valaha is újra teljesen felépült, gondolta Ayla. Hiányzol, Iza. Bárcsak a közelben lennél, hogy megmondhatnám neked, találtam társat magamnak. Bárcsak élnél még, hogy találkozhass vele! Azt hiszem, helyeselnéd választásomat.

Bazsalikom! Hát persze! Az megakadályozhatja a vetélést, és finom. Félretette a zsákocskát. A menta is jó. Megszünteti az émelygést, megszünteti a gyomorfájást, és ízletes. Jondalar is kedveli. Félretette azt a zsákocskát is. És a komló! Az hatásos a fejfájás és görcsök ellen, és nyugtat bár nem túl sok, mert elálmosít –, gondolta, miközben a menta mellé tette.

A szamárkórómag most éppen jó lenne, de hosszú ideig kellene áztatni, mérlegelt, miközben folytatta magával hozott, fogyóban lévő gyógynövényei leltárba vételét. Szagos müge, igen, az pompás illatú! És lecsillapítja a gyomrot, de nem túl erős. Kamilla! Azt is használhatok menta helyett, az is hatásos gyomoridegességre. A többi gyógyfűvel ízletesebb, Jondalarnak azonban mentát készítek. A majoránna nem rossz, de nem, Iza mindig a növény friss zöldjét használta gyomorpanaszokra, és nem a szárítottat.

Miből is használta még szívesebben Iza a frisset? Málnalevél! Hát persze! Arra van szükségem! Az különösen jó reggeli émelygésre. Egyáltalán nincs semmilyen növény levelem, de az ünnepségen volt málna, így nyilvánvalóan valahol a közelben nő. S most van szezonja is. Legjobb akkor leszedni a levelét, amikor a málna megérett. Gondoskodnom kell arról, hogy eleget gyűjtsek még a szülés előtt. Iza mindig azt használt, amikor egy nő szült. Azt mondta lazítja a méhet, és elősegíti, hogy a csecsemő könnyebben kibújhasson.

Maradt még valamennyi hársfavirágom is; az különösen hasznos gyomoridegességre, a levelei édesek, és jóízű tea készíthető belőle. A sharamudojoknak csodálatos, nagy hársfájuk volt a közelben. Nem tudom, itt a környéken vajon nő-e hársfa. Mozgást vett észre a szeme sarkából, és felpillantva a hálóterületéről előjövő Marthonát látta meg. Farkas is felnézett, majd várakozón felállt.

– Korán felkeltél ma reggel, Ayla – mondta halkan az asszony, nehogy zavarja a még alvókat. Lehajolt, hogy üdvözlésként megsimogassa Farkast.

– Rendszerint korán kelek... ha előző éjszaka ünnepség és erős italok iszogatása miatt nem maradok fenn sokáig – válaszolta Ayla ugyancsak halkan és kissé savanyú mosollyal.

– Igen, Laramar hatásos italt készít, de az emberek mintha kedvelnék – jegyezte meg Marthona. – Látom, már megraktad a tüzet. Éjszakára általában megpróbálom lefojtani, így reggelre marad parázs, hogy könnyedén felélesszem. Azokkal a tűzkövekkel azonban, melyeket mutattál, lustálkodhatom. Mit készítesz?

– Reggeli teát – válaszolta Ayla. – S szeretnék ébresztő teát főzni Jondalarnak is. Készíthetek neked is?

– Egy teakeveréket szoktam főzni, melyet Zelandoni előírására iszom reggelente – felelte Marthona, s nekilátott megtisztítani az asztalt a késő éjszakai vacsora maradékaitól. – Jondalar említette nekem azt a szokásodat, hogy reggeli teát főzöl neki. Tegnap elhatározta, hogy ő készít neked, mire felébredsz. Azt mondta, mindig előkészítesz neki egy forró teát, és most az egyszer ő akarta elkészíteni neked. Mentát tanácsoltam neki, mivel az hidegen is ízletes, és úgy tűnt, sokáig alszol majd.

– Sejtettem, hogy a teát Jondalar főzte, de a lavórt és a vizet te készítetted elő nekem, igaz? – kérdezte Ayla. Marthona mosolygott és bólintott.

Ayla fölemelte a főzőkövek kiszedésére használt hajlított fogót, kivett egy forró követ a tűzből, és beleejtette a vízzel teli, sűrűn szőtt teáskosárba. Gőzölgött, sistergett, és buborékokat bocsátott ki. Újabb követ tett a vízbe, majd egy idő után kivette őket, aztán újabbakat tett bele. Amikor vizük felforrt, mindkét asszony beleöntötte saját teafűkeverékét. Noha az alacsony asztalt közelebb vitték a bejárathoz, hogy helyet adjanak a plusz alvóprémeknek, bőségesen volt hely a két asszony számára, hogy forró teájukat iszogatva barátságosan körülüljék a párnákon.

– Alkalmat kerestem, hogy beszélgethessek veled, Ayla. Marthona halk hangja szelíd volt. – Gyakran tűnődtem azon, Jondalar vajon talál-e valaha is olyan asszonyt, akit szerethet. – Majdnem hozzátette: „újra", de időben elhallgatott. – Mindig sok barát vette körül, közkedvelt volt, de soha nem fitogtatta érzelmeit, és kevesen ismerték valójában. Thonolan mindenki másnál közelebb állt hozzá. Mindig úgy hittem, egy nap majd nászt ül valakivel, de nem tudtam, egyáltalán megengedi-e magának valaha is, hogy beleszeressen valakibe. Úgy gondolom, beléd beléd szeretett. – Aylára mosolygott.

– Igaz, hogy gyakran nem mutatja ki az érzelmeit. Majdnem feleségül mentem egy másik férfihoz, mielőtt erre rájöttem. Mert noha én szerettem Jondalart, azt hittem, ő már nem szeret engem – válaszolta Ayla.

– Teljesen nyilvánvaló, s kétség sem férhet hozzá, hogy szeret téged, és én boldog vagyok, hogy rád talált. – Marthona belekortyolt a teájába. – Büszke voltam rád a minap, Ayla. Tetszett, ahogy Marona aljas trükkje után bátran szembenéztél az emberekkel... tudod, hogy ő és Jondalar annak idején beszéltek a jegyességről, igaz?

– Igen, megmondta nekem.

– Bár nem ellenezhettem volna, természetesen, be kell vallanom, boldog vagyok, hogy nem őt választotta. Marona szép nő, és mindenki mindig őt tartotta Jondalar tökéletes párjának, én azonban nem – folytatta Marthona.

Ayla remélte, hogy az asszony megmondja az okát, de nem szólalt meg, s ivott a teájából.

– Szeretnék adni neked valamit, ami valóban illik hozzád, nem úgy, mint Marona „ajándéka" – mondta, miután megitta teáját és letette csészéjét.

– Már adtál valami nagyon szépet – emlékeztette Ayla. Dalanar édesanyjának nyakláncát.

Marthona elmosolyodott, miközben felkelt, és csendesen az alvóhelyére ment. A karjára terített ruhaneművel tért vissza. Fölemelte, hogy megmutassa Aylának. Egy tunika volt, melynek halvány pasztellje a hosszú tél után kifehéredett fűszál színére hasonlított. A gyöngyökkel, kagylókkal, színes szálak öltéseivel és hosszú rojtokkal csodálatosan dekorált viselet nem bőrből készült. Közelről megvizsgálva Ayla látta, hogy valamilyen rostok vékony szálaiból készítették, egymás fölött és alatt keresztezve, talán a kosárfonáshoz hasonlóan, de nagyon sűrű szövéssel. Hogyan tudott egyáltalán bárki megszőni oly vékony fonalakat? Hasonlított az alacsony asztalka térítőjéhez, de még annál is kiválóbb minőségű munka volt.

– Még soha nem láttam ehhez hasonlót – szólalt meg, Ayla. – Milyen anyag ez? Honnan való?

– Én készítettem. Egy különleges kereten szőttem – válaszolta Marthona. – Ismered a len nevű növényt? Kék virágú, magas, vékony szárú...

– Igen, ismerős, és azt hiszem, Jondalar is lennek mondta – felelte Ayla. Nagyon jó súlyos bőrpanaszokra, mint például kelésre, nyílt sebekre és pörsenésekre, még szájsebekre is.

– Megpróbáltál valaha is összesodorni két szálat, hogy egy zsinór legyen belőle?

– Talán, nem emlékszem, de értem, hogyan lehetséges. Hosszú szálai vannak.

– Ezért használtam ennek elkészítéséhez.

– Tudom, hogy a len hasznos, de azt nem, hogy ilyen szép holmi elkészítésére is alkalmas.

– Arra gondoltam, talán majd viselheted a Menyegződön. Hamarosan, a következő teliholdkor indulunk a Nyári találkozóra, és azt mondtad, nincs semmid, amit különleges alkalmakra fölvehetsz.

– Ó, Marthona, milyen kedves tőled – lelkendezett Ayla – de a Menyegzőre van ruhám. Nezzie készített nekem egyet, és én megígértem neki, hogy azt fogom viselni. Remélem, nem bánod. A tavalyi Nyári Találkozó óta egész úton hozom magammal. Mamutoj stílusban készült, a viseletére pedig különleges szokásaik vannak.

– Azt hiszem, leginkább valóban az illik majd hozzád, hogy Mamutoj Jegyességi Öltözéket viselj, Ayla. Csak egyszerűen nem tudtam, van-e bármi, amit felvehetnél, s nem voltam biztos benne, hogy lesz-e elég időnk készíteni valamit az elindulásunk előtt. Kérlek, azért fogadd el tőlem – kérte Marthona, s mosolyogva nyújtotta át a tunikát. Ayla megkönnyebbültnek látta. – Majd lesz még egyéb alkalom, amikor valami különlegeset szeretnél felvenni.

– Köszönöm! Csodálatosan szép! – dicsérte Ayla, fölemelve és újra megnézve a ruhát, majd maga elé illesztette, hogy lássa, a bő ruha hogyan állna neki. – Sokáig tarthatott az elkészítése.

– Igen, de szerettem csinálni. Sok éven át dolgoztam ki a módszert. Willamar segített elkészíteni a keretet, melyet használtam, és Thonolan, mielőtt elutazott. Az emberek többségének van valamilyen mestersége. Gyakran kereskedünk a tárgyainkkal, vagy elajándékozzuk őket. Kissé öregszem már ahhoz, hogy mindent magam csináljak, s nem látok már olyan jól, mint egykor, különösen olyan munkákat, melyeket közelről kell nézni.

– Megmutatom neked a cérnafűzőt! – mondta Ayla, e felugrott. – Azt hiszem, megkönnyíti a varrást annak, aki nem lát már hiánytalanul. Máris hozom! – Az úti csomagokhoz sietett, hogy kivegye varrókészletét, és megpillantotta egyik magával hozott különleges csomagját. Magában mosolyogva azt is az asztalhoz vitte. – Szeretnéd látni a Jegyességi Ruhámat, Marthona?

– Igen, de udvariasságból nem akartam kérni. Van, aki az ünnepségig szereti titokban tartani, hogy mindenkinek meglepetés legyen – válaszolta Jondalar édesanyja.

– Én más meglepetést tartogatok – mondta Ayla, kicsomagolva menyegzői ruháját. – Neked azonban mégis megmondom. Élet keletkezett bennem. Jondalar gyermekét hordom a szívem alatt.