7

Egész nap csodálatos illatok áradtak a közösség főzőhelyiségeiből a sziklamenedék távoli, lakóterületként nem használt délnyugati végéből, étvágygerjesztőül mindenki számára, és számos ember az utolsó pillanatok előkészületeivel foglalatoskodott Joharran beszéde előtt. A bemutatásokat követően, miközben a gyülekezet hátrafelé igyekezett, Jondalart és Aylát előrenógatták, noha óvatosan helyet hagytak az asszonyt egy lépéssel követő farkas körül.

Az ételeket ízlésesen helyezték el csontból formázott, fűszálakból vagy rostokból font és fából faragott tálakon, tányérokon, és mészkőlapokból s -tömbökből összeállított hosszú, alacsony asztalokon terítettek meg. Hajlított fa húsfogókat, agancsból kifaragott kanalakat és nagy kovakéseket helyeztek el alkalmas közelségben, készen arra, hogy felszolgálóeszközökként használják őket. A vendégek többsége magával hozta saját étkezési edényeit, bár a házigazdák azokról is gondoskodtak, akiknek szükségük volt rá.

Ayla megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja az ételbemutatót. Egészben sütött fiatal szarvascombok, kövér nyírfajd, több tálnyi pisztráng és csuka, és a nyárelő még inkább becsült ételei, a még ritka zöldségfélék: zsenge gumók, friss zöldek, rügyek és szorosan összecsavart korai páfrány. Ehető édes csorbókavirág nyújtott tetszetős díszítést számos fogáshoz. Az előző ősz terméséből csonthéjánk, aszalt gyümölcsök és gombával, gumóval, szárított bölényhús főtt darabjaival teli húsleveses tálak sorakoztak az asztalokon.

Ayla elgondolkodott azon, hogy ha a hosszú, zord tél után még ennyi finom ételt tudtak felszolgálni, az valóban a megfelelő élelmiszer-elkészítés, -elosztás, -tárolás és -gyűjtés szakértelmét dicséri, amellyel fenn tudják tartani a jó néhány Zelandoni Barlangot a hideg évszakban. A körülbelül kétszáz tagból álló Kilencedik Barlang túl nagy közösség lett volna az életben maradáshoz egy kopárabb területen, azonban a kivételesen termékeny környezet és a szokatlanul alkalmas és használható természetes menedékek nagy száma jó néhány Barlang népességének gyarapodását ösztönözte.

A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának otthona egy magas mészkőszikla volt, melynek homlokzatát az időjárás és a használat hatalmas, alácsüngő padozattá faragta, amely valamelyest délkeletről csaknem délnyugati ívben, a Folyó útját követve kanyarodott hosszan, kis szögben. Az alá csüngő sziklamenedék csaknem kétszáz méter hosszú és ötven méter mélységű területnek adott fedelet, egy majdnem kilencezer-háromszáz négyzetméternyi fedett lakóterületet biztosítva. Az alatta levő sziklamenedék kőpadozata, melyet évszázadok kőtörmeléke és döngölt talaja rétegelt, teraszként vagy tornácként nyúlt előre valamelyest az óriási sziklaperem szélén túl.

Ily sok szabad térséggel a Kilencedik Barlang tagjai nem töltötték meg a teljes védett területet lakóépítményekkel. Szándékosan senki nem döntött úgy, ösztönösen azonban mégis igényelhették a válaszfalakat, melyekkel elhatárolták az egymás mellett lévő lakóterületeket. A mesteremberek pedig elkülönülten, a sziklamenedék keleti végében csoportosultak. Mivel rengeteg szabad helyük volt, a lakóhelyektől nyugatra levő elhatárolt térséget közösségi munkahelyekként használták. Attól délnyugatra és a menedék vége felé nagy, üres játszótérség nyílt a gyerekeknek és azoknak, akik a lakóhelyükön kívül gyűltek össze, de védelmet kerestek az időjárástól.

Számos Zelandoni Barlang élt tágas tornácú, hasonló mészkő csarnokokban végig a Folyó és mellékágai mentén, noha egyiknek a mérete sem közelítette meg a Kilencedik Barlangét, s többségüket lakták, legalábbis télen. Ugyan az emberek nem tudtak róla, és még leszármazottaik sem gondolkodtak ilyen összefüggésekben több ezer esztendőn keresztül, a zelandoniak földje félúton helyezkedett el az északi-sark és az Egyenlítő között. Területük előnyeinek megértéséhez nem volt szükségük arra, hogy ismerjék földjük földrajzi szélesség szerinti elhelyezkedését. Számos generáció óta éltek ott, tapasztalataikból tanultak, és továbbadták leszármazottaiknak, ahogy azt a tudományt is, hogy térségük milyen előnyökkel bír az egyes évszakokban, ha valaki tudja, hogyan hasznosítsa azokat az előnyöket.

Nyaranta szívesen beutazták a tágasabb vidéküket, melyet szintén Zelandoni földnek tartottak, rendszerint a szabadban éltek sátrakban vagy természetes anyagokból készített lakhelyeken, különösen, amikor nagyobb csoportokban gyűltek össze, és gyakran akkor is, amikor meglátogatták egymást, vagy vadásztak, vagy növényeket gyűjtöttek hatalmas mennyiségben. Amikor azonban lehetőségük nyílt rá mindig inkább kerestek egy déli fekvésű kőmenedéket, hogy nyilvánvaló előnyei miatt időlegesen igénybe vegyék, vagy megosszák barátokkal, rokonokkal.

Még a jégkorszak idején is, amikor a legközelebbi jégtömeg első peremei csupán néhány száz kilométerre voltak északra, a meleg évszakban a tiszta napok egészen fölmelegedtek a középső szélességi övben. Ahogy a nap elhaladt a fejük felett, mintha a nagy anyaföldet kerülné meg, magasan fenn haladt a délnyugati égbolton. A Kilencedik és a délre vagy délkeletre néző más Barlangok hatalmas, védelmet nyújtó, lecsüngő sziklája árnyékot nyújtott a déli napszak heve elől, enyhítő hűvösséggel kecsegtetve.

S amikor az időjárás már fagyosabbra fordult, a dermesztő hideg zord évszakát jelezve a jégkorszak közeli területeken, a barlangok lakói visszatértek állandóbb és védettebb otthonaikba. A jégkorszaki telek idején, noha az éles szelek és a jóval a fagypont alatti hőmérsékletek uralkodtak, a keserves hideg napok gyakran szárazak és tiszták voltak. A fénylő napkorong alacsonyan csüngött az égen, és a délutáni nap hosszú sugarai mélyen bejutottak a délre néző menedékbe, hogy a szoláris meleg csókjával hevítsék a sziklát. A hatalmas mészkő menedék nagy becsben tartotta a nap értékes ajándékát, megőrizte estig, amikor a fagy foga mélyebben harapott bele, majd visszaadta melegét az óvott térségnek.

Az alkalmas öltözék és a tűz létfontosságú volt az élethez az északi kontinensen, ahol a gleccserek csaknem a földfelszín negyedét borították, a zelandoniak földjén azonban a passzív naphő lényegesen hozzájárult a lakóhelyek átmelegítéséhez. Az óriási sziklák védelmet nyújtó menedékeikkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a térség a legnépesebb területek közé tartozott abban az ősi, jéghideg világban.

Ayla rámosolygott az ünnepség szervezéséért felelős asszonyra.

– Nagyon szép, Proleva. Ha a csodálatos illatoktól nem éheztem volna meg, egyszerűen csak nézegetném ezt a sok finomságot!

Proleva elégedetten viszonozta a mosolyt.

– Ez a specialitása – mondta Marthona. Ayla megfordult s kissé meglepődött Jondalar édesanyja láttán; már kereste korábban, mielőtt lement volna a Szólókőről, de nem találta – Senki nem tud egy ünnepséget vagy összejövetelt olyan jól megszervezni, mint Proleva. Jó szakácsnő is, de az ételek, a segítség és egyéb kellékek megszervezésének szakértelme teszi őt valóságos kinccsé Joharran és a Kilencedik Barlang számára.

– Tőled tanultam, Marthona – válaszolta Proleva nyilvánvaló örömmel a társa anyjától kapott dicséretre.

– Messze túltettél rajtam, Proleva! Én soha nem értettem ennyire az ünnepségek szervezéséhez – mondta Marthona.

Ayla észrevette, hogy Marthona kifejezetten az ünnepségek szervezését említette, és eszébe jutott, hogy Marthona „specialitása" korábban nem igazán az volt. Szervezési Ügyességét a Kilencedik Barlang vezetőjeként hasznosította Joharran hazaérkezése előtt.

– Remélem, legközelebb én is segíthetek, Proleva – mondta Ayla. – Szeretnék tanulni tőled.

– Boldog lennék, ha segítenél, de mivel ez az ünnepség nektek készült, és az emberek arra várnak, hogy hozzáfogjatok, megkínálhatlak-e ebből a zsenge rénszarvassültből?

– És a farkasállatod? – kérdezte Marthona – Neki nem ízlene némi hús?

– Dehogynem, de neki nincs szüksége porhanyósra. Ő valószínűleg egy csontnak is örülni fog, ha van olyan, amelyiken maradt egy kis hús, és nem használható levesbe – válaszolta Ayla.

Odaát, a főzőtüzek mellett van jó néhány – válaszolta Proleva –, de először fogadd el ezt a szelet rénszarvassültet és hozzá egy kis sásliliomrügyet.

Ayla kinyújtotta evőtálkáját, hogy Proleva megrakja sülttel és egy merőkanálnyi forró zöldséggel, majd odahívott egy másik asszonyt, hogy helyette szolgálja fel az ételt, ő pedig Aylával a főzőtűzhelyek felé indult, a bal oldalán maradva, Farkastól távol. Egy nagy tűzhely mellé felhalmozott csontokhoz vezette őket, és segített Aylának kiválasztani egy hosszú törött csontot, fényes gömbbel a végén. A velőt kivették a csontból, de száradó, barnás nyershúsdarabok még itt-ott lógtak rajta.

– Ez pompás lesz – mondta Ayla, miközben nyálcsorgató várakozásban Farkas le nem vette róla a szemét. – Szeretned odaadni neki te, Proleva?

Proleva nyugtalanul összeráncolta a homlokát. Nem akart udvariatlan lenni Aylával, különösen nem Marona aljas tréfája után, de abban azért nem buzgólkodott, hogy csontot adjon a farkasnak.

– Majd én – szólalt meg Marthona, tudva, hogy mindenki nyugodtabb lesz, ha látják, hogy ő adja oda a csontot Ayla állatának. – Hogy adjam oda neki?

– Nyújtsd felé, vagy dobd eléje – tanácsolta Ayla. Észrevette, hogy többen, köztük Jondalar is csatlakozott hozzájuk. Jondalarnak derűs mosoly fénylett az arcán.

Marthona fogta a csontot, és az állat felé nyújtotta, miközben az közeledett, majd meggondolta magát, és egyenesen feléje dobta. Farkas felugrott, és a fogaival elkapta a levegőben. A mutatvány elismeréseket váltott ki, majd a far kas várakozón Aylára pillantott.

– Vidd át oda, Farkas – mondta Ayla, kézjelzéssel a terasz szélén levő nagy, kormos rönk felé mutatva. Az állat úgy tartotta fogai közt a csontot, mint valami becses kincset, majd letelepedett a farönk mellett, és rágni kezdte.

Amikor visszatértek a felszolgálóasztalokhoz, mindenki meg akarta kínálni Aylát és Jondalart különleges főztjeivel, melyekről az asszony észrevette, hogy ízesítésük egészen eltérő a gyermekkorában ismerttől. Utazásai során azonban megtanulta, hogy bármilyen ételt kedveljenek is legjobban egy adott terület lakói, még ha számára szokatlanok is, általában jóízűek.

Egy Jondalarnál valamelyest idősebb férfi közeledett az Aylát körülvevő csoporthoz. Annak ellenére, hogy Ayla szerint lomposan és ápolatlanul jelent meg – vizet nem látott szőke haja sötét volt a zsírtól, koszos ruhája javításra szorult –, sokan rámosolyogtak, különösen a fiatal férfiak. A vizestömlőhöz hasonló zsákot vetett át a válla fölött. Az állatgyomorból készült, csaknem vízhatlan tömlő annyira tele volt folyadékkal, hogy az oldala kidudorodott.

A mérete alapján Ayla úgy vélte, ló gyomrából készült, mert mintha nem rendelkezett volna a kérődzők összetett gyomrának körvonalaival. S az illatáról ítélve nem víz volt benne. A szag inkább Talut italára emlékeztette, arra az erjesztett italra, melyet az Oroszlán Tábor főnöke készített nyírfaszirupból és más összetevőkből – melyeket Talut szeretett titokban tartani, de rendszerint tartalmazott valamiben gabonafélét is.

Egy Ayla közelében lézengő fiatalember pillantott fel, s szélesen elmosolyodott.

– Laramar! – szólalt meg. – Hoztál a seredből?

Jondalar örömmel látta, hogy az ifjú figyelme elterelődik. Nem ismerte, de megtudta, hogy Charezalnak hívják. A Kilencedik Barlang új lakója volt, aki a zelandoniak egy meglehetősen távoli közösségéből jött, és egészen fiatal. Talán az első doni-asszonyával sem találkozott még, amikor elutaztam, gondolta Jondalar, de úgy sürgölődik Ayla körül, mint egy púposszúnyog.

– Igen. Gondoltam, én is elhozom ajándékomat ennek a fiatalasszonynak az Üdvözlési Ünnepségére – szólalt meg Lamar, Aylára mosolyogva.

A férfi mosolya őszintétlennek tűnt, ami azonnal felébresztette Ayla törzsbeli gyanakvását. Alaposabban megfigyelte viselkedését, gesztusait, és gyorsan eldöntötte, hogy a férfi nem olyan ember, akiben meg lehet bízni.

– Ajándék? – kérdezte az egyik asszony az irónia árnyalatával a hangjában. Ayla Rushemar társának, Salova hangjának vélte. Rushemar Joharran két segédjének egyike volt, ahogy Grod Brun helyettese volt a Törzsben. A vezetőknek szükségük van valakire, akiben bízhatnak, döntötte el.

– Gondoltam, ez a legkevesebb, amit tehetek – válaszolt Laramar. – Nem gyakran történik, hogy egy barlang üdvözölhet valakit, aki oly messziről érkezik.

Miközben a férfi leemelte válláról a súlyos zsákot, és megfordult, hogy letegye egy közeli kőasztalra, Ayla hallotta, amint egy asszony ezt mormolja maga elé:

– S még ritkább, hogy Laramar bármilyen ajándékot hozzon. Vajon mit akar?

Ayla számára nyilvánvalónak tűnt, hogy nincs egyedül férfi iránti bizalmatlanságában. Mások sem bíztak benne. Ez fölkeltette kíváncsiságát Laramar iránt. Már emberek gyülekeztek Laramar körül pohárral a kezükben. Ő azonban határozottan kiválasztotta magának Aylát és Jondalart.

– Azt hiszem, a hazatért utazónak és a magával hozott asszonynak kell kapnia az első italt – jelentette ki Laramar.

– Aligha tudnak visszautasítani ekkora megtiszteltetést – mormolta Salona.

Ayla épp hogy csak hallotta a megvető megjegyzést, és azon tűnődött, vajon más hallotta-e. Az asszonynak azonban igaza volt. Nem utasíthatták vissza. Ayla Jondalarra nézett, aki félreérthetetlenül kiöntötte a vizet poharából, és a férfi felé bólintott. Ayla is kiürítette poharát, miközben Laramar felé lépdeltek.

– Köszönöm – udvariaskodott Jondalar mosolyogva. Ayla úgy vélte, mosolya éppoly őszintétlen, mint Laramar.

– Igazán nagyon előzékeny tőled. Mindenki tudja, hogy a te sered a legjobb, Laramar. Találkoztál már Aylával?

– A többiekkel együtt, valójában azonban még nem mutattál be.

– Mamutok Népének Aylája, ő Laramar, a Zelandonik Kilencedik Barlangjából. S valóban, nála senki nem készít jobb sert – mondta Jondalar.

Ayla meglehetősen korlátozottnak találta a bemutatást, a férfi azonban mosolygott a dicséreten. Átnyújtotta poharát Jondalarnak, hogy mindkét kezét szabaddá tegye, és a férfi felé nyújtsa.

–A Nagy Földanya nevében üdvözöllek a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából származó Laramar – szólalt meg.

– Én is üdvözöllek – válaszolta a férfi, s kezébe vette Ayla mindkét kezét, ám csak röpke ideig tartva a sajátjában, mintha zavarba jött volna. – A formális bemutatkozó, helyett hadd ajánljak fel egy jobbat.

Laramar nekilátott, hogy kinyissa az italtárolót. Először kicsomagolt egy tisztított béldarabból készült vízhatlan öntőcsövet, amely egy bölénygerinc egyetlen csontjából készült. Faragással eltávolította a cső alakú csont fölöslegét, és a külsejébe barázdát vájt. Majd beleillesztette az állatgyomor egy természetes nyílásába, és egy erős szállal körbetekerte a csontot úgy, hogy a kiöntőcsövet hozzáerősítette vele a barázdába, hogy ne mozduljon el, és a folyadék se szivárogjon ki mellette. Majd kihúzta a dugót, egy vékony bőrszíjjal, melyet az egyik végén többször összecsomózott, míg elég nagy nem lett ahhoz, hogy bedugaszolja a középső lyukat. A szilárd kiöntőcsővel így sokkal könnyebb volt a folyadék öntését szabályozni a rugalmas tömlő közepén levő lyukon keresztül.

Ayla visszakérte poharát Jondalartól, és előrenyújtotta, Lamar több mint félig töltötte, majd töltött valamennyit Jondalarnak is. Ayla belekortyolt.

Finom – szólalt meg mosolyogva. – Amikor a mamutojok közt éltem, a vezető, Talut ehhez hasonló italt készített nyírfanedvből, gabonából és más összetevőkből, de be kell látnom, hogy ez finomabb.

Laramar affektált és önelégült mosollyal nézett a körülötte állókra.

– Ez miből készült? – kérdezte Ayla, megpróbálva az íze alapján megállapítani.

– Nem mindig csinálom egyformán. Attól függ, mit tudok gyűjteni. Néha nyírfanedvből és gabonából – válaszolta kitérően Laramar. – Meg tudod mondani, mi van benne?

Ayla újra megkóstolta. Nehezebb volt megállapítani az erjesztett összetevőket.

– Azt hiszem, gabona, talán nyírfanedv vagy valamely más fa nedve, és talán gyümölcs, de valami más is, valami édes. Az arányokról azonban, hogy miből mennyi van benne, sejtelmem sincs – válaszolta Ayla.

– Nagyon jó az ízérzéked – ismerte el Laramar, akit nyilvánvalóan nem hagyott hidegen Ayla szakértelme. – Ebben a készítményben van gyümölcs, alma, melyet a fán csípett meg a fagy, amitől kissé édesebb lett, az édesség azonban melyet ízleltél, méz.

–Hát persze! Most, hogy említed, tényleg a méz ízét éreztem – válaszolta Ayla.

– Nem mindig tudok mézet szerezni, de amikor igen, attól a ser jobb és erősebb lesz – magyarázta Laramar, most őszinte mosollyal. Nem sok embert ismert, akivel megbeszélhette italai főzésének módszereit.

A barlangok népe többségének volt mestersége, amelyben kiemelkedő jártasságra tettek szert. Laramar tudta, hogy mindenkinél jobban ért a serkészítéshez. Ő a serfőzést tekintette a mesterségének, az egyetlen dolgot, amit jól csinált, de úgy vélte, kevesen adják meg neki azt az elismerést, melyet szerinte megérdemelne.

Számos élelem természetes módon erjedt, néhányuk kúszónövényen vagy szőlőtőkén, vagy a fán, amelyen termett, még az állatok is, melyek fogyasztottak belőle, néha a hatása alá kerültek. És sokan készítettek erjesztett italokat, legalábbis esetenként, de nem tudták összeegyeztetni az alapanyagokat, és termékeik gyakran megkeseredtek. Marthonát gyakran emlegették kitűnő borászként, ezt a szakértelmet azonban sokan nem tartották fontosnak, és természetesen nem ez volt az egyetlen, amihez kiválóan értett.

Laramarra mindig lehetett számítani abban, hogy készít erjesztett italokat, melyek alkoholosak lesznek és nem ecetesednek meg, és az övé gyakran nagyon jól sikerült. Ő tudta, hogy a serkészítés nem semmiség, és jó elkészítése ügyességet és hozzáértést igényel. Az emberek többsége azonban csak a végtermékkel törődött. Laramarnak nem tett jót, hogy arról ismerték, hogy sokat iszik, s hogy reggelente gyakran túl „beteg" ahhoz, hogy vadászni menjen, vagy részt vegyen a Barlang együttműködést igénylő, néha kellemetlen, de rendszerint szükséges tevékenységeiben, melyeket a közösség érdekében meg kellett tenni.

Nem sokkal azután, hogy sert öntött a becses vendégeknek, egy asszony jelent meg Laramar mellett. Togyogó kisgyerek kapaszkodott a lábába, akit a nő mintha észre sem vett volna. Poharat tartott a kezében, s Laramar felé nyújtotta. Pillanatnyi nemtetszés suhant át Laramar arcán, de óvatosan közönyösnek mutatkozott, miközben öntött az asszonynak.

– Nem akarod bemutatni őt a társadnak? – Az asszony nyilvánvalóan Laramarnak tette fel a kérdést, de közben Aylára nézett.

– Ayla, ő a társam, Tremeda, a belecsimpaszkodó kicsi pedig a legkisebb fia – válaszolta a férfi, kissé vonakodón teljesítve társa kérését, gondolta Ayla.

– Tremeda, ő Ayla a... mamutoj népből.

– A Földanya nevében üdvözöllek, Tremeda... – fogott hozzá Ayla, letéve poharát, hogy így mindkét kezét a formális köszöntésre nyújthassa.

– Üdvözöllek, Ayla – válaszolta Tremeda, majd ivott egyet, nem zavartatva magát azzal, hogy megpróbálja szabaddá tenni két kezét az üdvözléshez.

Két további gyerek jelent meg mellette. Mindegyikük ruhája oly rongyos, pecsétes és piszkos volt, hogy nehéz lett volna meglátni a kisebb különbségeket, melyeket a többi zelandoni kislányon és kisfiún Ayla észrevett. Tremeda maga sem nézett ki jobban. Haja fésületlen volt, ruhái koszfoltosak és szakadtak. Ayla gyanította, hogy Tremeda túlzottan is rákapott társa italára. A gyerekek közül a legnagyobb, akit Ayla fiúnak vélt, elutasítóan nézett rá.

– Miért beszél olyan furcsán? – kérdezte, felnézve anyjára. – S miért visel fiú alsóruhát?

– Nem tudom. Miért nem kérdezed meg tőle? – válaszolta az anyja, s az utolsó kortyot is kiitta a pohárból.

Ayla Laramarra pillantott, és észrevette, hogy dúl-fúl haragjában. Úgy tűnt, mint aki kész megütni a gyereket. Mielőtt megtette volna, Ayla szólt a fiúhoz.

– Azért beszélek másként, mert nagyon messziről jöttem, és olyan emberek közt nőttem fel, akik nem úgy beszélnek, mint a zelandoniak. Jondalar tanított megbeszélni a ti nyelveteken, miután már felnőttem. Ami a ruhákat illeti, ma délelőtt kaptam ajándékba.

A kisgyerek meglepettnek látszott, hogy a nő válaszolt neki, de nem habozott újabb kérdést feltenni.

– Miért adott neked valaki fiúruhát?

– Nem tudom – felelte Ayla. – Talán tréfának szánták, de nekem tetszenek. Nagyon kényelmesek. Nem gondolod?

– Szerintem is. Nekem soha nem volt ilyen jó ruhám mondta a fiú.

–Akkor talán készíthetünk. Szívesen csinálok, ha segítesz – válaszolta Ayla.

A kisfiú szeme felragyogott.

– Komolyan mondod?

– Igen. Megmondanád a neved?

– Bologan vagyok.

Ayla a fiúcska felé nyújtotta mindkét karját. Bologan meglepetten nézett rá. Nem számított teljes formális bemutatkozásra, és nem volt biztos benne, mit kell tennie. Nem is tudott arról, hogy lenne egyáltalán szabályos, formális neve. Soha nem hallotta, hogy az anyja vagy a házi tűzhelyénél élő férfi valaha is köszöntött volna bárkit a nevén vagy a titulusaival együtt. Ayla lefelé nyújtotta a kezét, és megfogta a kisfiú mindkét szutykos kis kezét.

– Ayla vagyok a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor tagja – kezdett bele, és folytatta teljes formális bemutatkozásával. Amikor a fiú nem válaszolt a sajátjával, Ayla tette meg helyette.

– Mut, a Nagy Anyaföld nevében, akit Doniként is ismerünk, üdvözöllek, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából származó Bologan, Laramarnak, a Legkitűnőbb Serfőző Társának, Tremedának, a Doni Áldottjának Fia.

Ahogy Ayla mindezt mondta, úgy hangzott, mintha a gyereknek valóban lenne neve és olyan családi kötelékei, melyekre büszke lehet. Felnézett anyjára és Laramarra, Laramar már nem volt mérges. Mosolyogtak, s úgy tűnt, meglehetősen tetszett nekik, ahogy Ayla felsorolta nevüket

Ayla észrevette, hogy Marthona és Salova csatlakozott hozzájuk.

– Szeretnék kérni abból a legkitűnőbb serből – szólalt meg Salova. Laramar több mint boldogan teljesítette a kérést.

– Én is – tette hozzá Charezal, és a Laramar körül gyülekezőket megelőzve előrenyújtotta poharát.

Ayla észrevette, hogy Tremeda is kapott egy újabb pohárnyit, mielőtt a gyerekek kíséretében elindult. Bologan nézte az idegen asszonyt, miközben távolodtak. Ayla rámosolygott, és boldogan látta, hogy a kisfiú visszamosolyog rá.

– Azt hiszem, barátoddá tetted azt a fiatalembert – szólalt meg Marthona.

– Meglehetős csirkefogó ifjú ember – tette hozzá Salova. – Tényleg csinálni akarsz neki téli alsóneműt?

– Miért ne? Szeretném megtanulni – válaszolta Ayla, rajta levő ruhákra mutatva. – Talán egy nap majd nekem is lesz fiam. És talán magamnak is készítenék egy másikat.

– Saját magadnak? Úgy érted, ezt viselni akarod? – kérdezte Salova.

– Némi változtatással, mint például kissé jobban illő felsővel. Felpróbáltál egyet valaha is? Nagyon kényelmes. Ráadásul üdvözlési ajándékként kaptam. Meg akarom mulatni, mennyire becsülöm az ajándékot – válaszolta Ayla, pusztán cseppnyit mutatva ki haragjából és büszkeségéből|.

Salova szeme elkerekedett, ahogy az idegenre nézett, akit Jondalar hozott magával, váratlanul felfigyelve Ayla szokatlan kiejtésére. Ez az asszony nem olyan valaki, akit megszabad haragítani. Marona megpróbálhatta zavarba hozni, ő azonban visszafordította Maronára. Marona lesz az, aki majd megalázottan végzi. Megalázottnak érzi majd magát mindig, amikor meglátja Aylát ebben a ruhában. Nem akarnám, hogy Ayla megharagudjon rám, gondolta magában.

– Biztos vagyok benne, hogy Bologannak lesz valami meleg téli ruhája – szólalt meg Marthona. Nem mulasztotta el a két asszony közti halk beszélgetés egy szavát sem. Ayla így talán éppoly jól elkezdheti megalapozni helyét a Barlangban, gondolta. Jó, ha tudják az emberek, hogy nem könnyen lehet kihasználni és becsapni. Végtére is a zelandoniak felelős vezetői közé született és köztük felnőtt férfi társa lesz.

– Bologannak rendes ruhára lenne szüksége – mondta Salova. – Volt valaha is valami tisztességes öltözéke? Azoknak a gyerekeknek egyáltalán azért van valamijük, mert az emberek megkönyörülnek rajtuk, és odaadják nekik a levett ruhájukat. Amennyit Laramar iszik! Észrevetted, hogy mindig úgy intézi, hogy elég sere legyen ahhoz, hogy kereskedjen vele, főleg azért, hogy még többet készíthessen, de ahhoz már nem elég, hogy ennivalója legyen a társának és a gyerekeinek. És sosincs sehol, amikor valamit meg kell csinálni, mint például sziklatörmeléket elteríteni az árkokban, de még akkor sem, amikor vadászni kell menni.

– És Tremeda sem segít – folytatta Salova. – Nagyon hasonlítanak egymásra. Mindig túl „beteg", amikor segíteni kell az élelemgyűjtésben vagy a közösségi feladatokban, bár az mintha nem zavarná, hogy alamizsnát kolduljon valaki más megdolgozott részéből, hogy enni tudjon adni „szegény éhes gyermekeinek". És ki tudná elutasítani? A gyerekek tényleg gyakran éhesek, ritkán tiszták, a ruhájuk nyomorúságos.

Az étkezést követően az ünneplők mind szilajabbak lettek, különösen Laramar sere után. A sötétség beálltával a mulatozók az egész településnek tetőül szolgáló óriás sziklapadozat alatti tér közepének közelében található részre vonultak, és a csaknem teljesen a fejük felett levő szikla pereménél nagy tüzet raktak. Az északi, hatalmas, jégkorszaki jégtömegek emlékeztetőjéül az éjszaka még a legforróbb nyári napokon is dermesztő hideget hozott.

A tábortüzet olyan helyen rakták, hogy melege a menedék alatti lakhelyekre jusson be, és a szikla felmelegedése hozzájárult a környezet nyújtotta komfortérzethez. A barátságos, bár állandóan változó tömeg a nemrég érkezett pár köré csoportosult. Ayla oly sokakkal találkozott, hogy kivételes memóriája ellenére sem volt biztos abban, hogy később is emlékszik-e majd mindannyiukra.

Csaknem ugyanakkor, amikor az álmos Jaradalt magával cipelő Proleva csatlakozott a csoporthoz, váratlanul Farkas is újra felbukkant. A fiú felriadt, és anyja nyilvánvaló neheztelése ellenére le akart szállni az öléből.

– Farkas nem bántja – szólalt meg Ayla.

– Nagyon kedves a gyerekekhez, Proleva – tette hozzá Jondalar. – Az Oroszlán Tábor gyerekei közt nőtt fel, és különösen vigyázott egy nagyon gyenge, beteges fiúra.

Az ideges anya előrehajolt, letette gyerekét a földre, de vállát átkarolva tartotta. Ayla odament hozzájuk, átölelve a négylábút, elsősorban azért, hogy az asszonyt megnyugtassa.

– Szeretnéd megsimogatni Farkast, Jaradal? – kérdezte Ayla. A fiú komolyan bólogatott. Ayla megfogta a kezét, és a farkas feje felé irányította.

– Szúrós! – mondta Jaradal mosolyogva.

– Igen, a farkasbunda szúrós. Őt magát is csiklandozza. Vedlik, ami azt jelenti, hogy hullik a szőre – magyarázta Ayla.

– Fáj neki? – kérdezte Jaradal.

– A vedlés nem, csak viszket tőle. Ezért különösen kedveli, ha vakargatják.

– Miért jön ki a szőre?

– Mert melegszik az idő. Télen, amikor hideg van, vastag szőrt növeszt, hogy melegen tartsa, de az nyáron túl meleg neki – magyarázta Ayla.

– Miért nem vesz fel kabátot, amikor hideg van? – kérdezte a kisfiú.

A válasz más forrásból érkezett.

– Nehéz a farkasoknak kabátot készíteniük, így Földanya készít nekik minden télen – felelte Zelandoni. Nem sokkal Proleva után csatlakozott hozzájuk. – Nyáron, amikor felmelegszik az idő, Földanya leveszi a kabátjukat. Doni úgy veszi le Farkas kabátját, hogy az állat levedli a szőrét, Jaradal.

Aylát meglepte az asszony hangjának szelídsége és gyengéd tekintete, ahogy magyarázott a kisfiúnak. Ez elgondolkodtatta azon, vajon Zelandoni akart-e valaha is gyereket. Ayla biztosra vette, hogy gyógyászati tudományával Zelandoni biztosan ért a magzatelhajtáshoz, de sokkal nehezebb tudomány volt ahhoz érteni, hogyan lehet teherbe esni, vagy megakadályozni a vetélést. Vajon szerinte hogyan kezdődik az élet, gondolta Ayla, vagy tudja-e, hogyan kell megakadályozni?

Amikor Proleva felkapta kisfiát, hogy hazavigye, Farkas utánuk indult. Ayla visszahívta.

– Azt hiszem, Marthona szállására kell menned, Farkas – mondta neki egy „menj haza" intés kíséretében. Farkas otthona bárhol lehetett, ahol Ayla leterítette saját prémtakaróit.

Ahogy a dermesztő sötétség eluralkodott a területen, a megnyugtató tábortűzön túl, sokan elhagyták az ünneplés terét. Néhányan, különösen a kisgyermekes családok, hazatértek saját személyes lakóhelyükre. Mások, főleg fiatal párok, de idősebbek is, és előfordult, hogy kettőnél több, a tűz széle körüli árnyékba vonult, sokkal magánjellegűbb elfoglaltsághoz, hol beszélgetve, hol ölelkezve. Ilyen eseményeken nem volt szokatlan osztozni a partnereken, és ameddig minden részt vevő fél beleegyezett, nem merülhetett fel rosszakarat.

Az összejövetel a Földanya Tiszteletére rendezett ünnepségre emlékeztette Aylát még a mamutojok törzsénél, és ha az megtisztelte Földanyát, hogy megossza Öröm Adományát, az az éjszaka valóban megtisztelés volt részére. A zelandoniak mintha nem különböznének annyira a mamutojoktól, gondolta Ayla, vagy a sharamudojoktól, vagy a losadunajoktól, s még a nyelvük is ugyanaz, mint a lanzadoniaké.

Jó néhány férfi próbálta csábítani a szép idegent, hogy vegyen részt a Nagy Földanya Öröm Adományában. Aylának tetszett a figyelem, de egyértelművé tette, hogy Jondalaron kívül nem vonzódik senkihez.

Jondalar vegyes érzelmekkel fogadta az Ayla iránti érdeklődést. Tetszett neki, hogy asszonyát oly szívélyesen fogadta népe, és büszke volt arra, hogy oly sok férfi csodálatát fölkeltette, de azt szerette volna, ha nem buzgólkodnának oly nyíltan abban, hogy a prémjeikre vigyék – különösen nem az a Charezal nevű idegen –, és boldogan látta, hogy rajta kívül Ayla senki máshoz nem vonzódik.

A féltékenységet rosszul tolerálták a zelandoniak. Viszályhoz és civakodáshoz, sőt veszekedéshez vezethetett, kis közösségként mindenekfelett a harmóniát és együttműködést becsülték. Egy világban, amely az év nagy részében alig volt több fagyott pusztaságnál, a készséges kölcsönös segítség elengedhetetlen volt az életben maradáshoz. Szokásaik és tevékenységeik a jóakarat megőrzését szolgálták, és elutasítottak mindent, így a féltékenységet is, ami jóindulatú, békés kapcsolataikat veszélyeztethette.

Jondalar tudta, nehezen lett volna képes elrejteni féltékenységét, ha Ayla valaki mást választana. Nem akart rajta osztozni senkivel. Oly sok esztendeje voltak együtt szeretetben, és tudta, s talán meg is értené, hogy a megszokás kényelme esetenként utat nyithat egy új társ érdekességéhez, de nem most, és szívében kétségbe vonta azt is, hogy egyáltalán valaha is kész lenne bárkivel osztozni Aylán.

Egy-két ember énekelni, táncolni kezdett, és Ayla megpróbált feléjük indulni, ám a többiek szorosan körülvették, mert beszélgetni akartak vele. Különösen egy férfi, aki az este nagy részében addig a csoport szélén őgyelgett, most azonban mintha eltökélte volna magát, hogy beszél az idegennel. Aylának eszébe jutott, hogy korábban már észrevett egy furcsa alakot, de amikor megpróbált ráfigyelni, valaki más kérdezett valamit, vagy tett megjegyzést, ami elterelte figyelmét.

Fölemelte tekintetét, amikor egy férfi újabb pohár sert nyújtott felé. Noha az ital Talut italára emlékeztette, ez valamivel erősebb volt. Kicsit szédült, és elhatározta, hogy egy kortyot sem iszik többet. Tudta, milyen hatással vannak rá az erjesztett italok, és nem akart túl „barátságos" lenni már az első alkalommal, amikor Jondalar népével találkozik.

A férfira mosolygott, aki úgy nyújtotta felé az ivópoharat, mint aki udvarias elutasításra számít. A férfi látványának döbbenete azonban egy pillanatra ráfagyasztotta a mosolyt az arcára, majd a mosoly mégis gyorsan az őszinte szívélyesség és jóakarat megnyilvánulásává változott.

– Brukeval vagyok – mutatkozott be a férfi. Tétovának és szégyenlősnek tűnt. – Jondalar unokatestvére. – Hangja egészen mély volt, de gazdag árnyalatú, tetszetős.

– Üdvözöllek! Én Ayla vagyok a Mamutok népéből – válaszolta Ayla, és a férfi hangjánál és viselkedésénél több keltette fel érdeklődését

A férfi nem egészen hasonlított azokhoz a zelandoniakhoz, akikkel addig találkozott. A náluk látott kék vagy szürke szempártól eltérően az ő nagy szeme egészen sötét volt. Ayla inkább barnának látta, a tűz fényénél azonban nehezen lehetett biztos benne. Teljes megjelenése azonban még a szeménél is meglepőbb volt. A külseje volt ismerős a számára. Vonásai a Törzs vonásai voltak!

A férfi keverék: Törzs és Mások! Biztos vagyok benne, gondolta Ayla. Figyelte Brukevalt, de csak futó pillantásokkal. A férfi mintha kihozta volna belőle a törzsbeli asszonyi felkészültségét, és arra lett figyelmes, hogy nagyon vigyáz arra, ne nézze túl nyíltan. A férfi nem egyenlő arányban Törzs és Mások, mint Echozar, akinek Joplayát ígérték... vagy a saját fia, gondolta Ayla.

A Mások arcberendezése meghatározóbb volt nála: homloka alapvetően magas és egyenes, csak enyhén hátrahajló, és amikor megfordult, Ayla láthatta, hogy amíg a feje hosszúkás, koponyája hátsó része gömbölyű, és hiányzik róla a kiálló, csontos koponyadudor. Ám nagy, mélyen ülő szemére csüngő szemöldökcsontja volt a legsajátosabb jellegzetessége, amely nem volt annyira impozáns, mint a Törzs férfijainál, ám határozottan feltűnő. Orra is egészen nagy volt, és bár finomabban formált, mint a törzsbeli férfiaké, általános alakja mégis ugyanolyan.

Ayla arra gondolt, a férfinak valószínűleg csapott az álla. Sötétbarna szakálla miatt nehéz lett volna megállapítani, maga a szakáll azonban hasonlóvá tette azokhoz a férfiakhoz, akiket gyerekként ismert. Megrázkódtatás volt Ayla számára, amikor Jondalar legelőször megborotválkozott, amire rendszerint nyáron kerített sort, és nagyon fiatalnak, éretlen fiúnak látszott szakáll nélkül. Korábban soha nem látott felnőtt férfit szakáll nélkül. Ez a férfi valamelyest alacsonyabb volt az átlagosnál, kicsit alacsonyabb nála, bár erőteljes testfelépítésű, köteges izmokkal és jókora hordómellkassal.

Brukevalban megvoltak azoknak a férfiaknak a maszkulin tulajdonságai, akikkel felnőtt, és kellemesen jóképűnek találta. Még a vonzódás kis bizsergését is érezte, ahogy azt is hogy kicsit sokat ivott – nyilván egy csepp sert sem ihat többet.

Ayla szívélyes mosolya kifejezte érzéseit, Brukeval azonban megnyerő szégyenlősséget is vélt látni abban, ahogy félrepillantott és lefelé nézett. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a nők oly szívélyesen fogadják, különösen nem a karizmatikus, magas unokatestvérével levő szép nők.

– Arra gondoltam, talán innál egy pohárral Laramar seréből – szólalt meg Brukeval. – Oly sokan voltak körülötted, mindegyik beszélni akart veled, de egyik sem gondolt arra, hogy esetleg szomjas lehetsz.

– Köszönöm. Valóban szomjas vagyok, de abból már nem merek inni többet – válaszolta Ayla, a pohárra mutatva. – Már így is annyit ittam, hogy szédelgek tőle. – Ellenállhatatlan mosolya beragyogta arcát.

Brukevalt annyira elbájolta Ayla, hogy egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Egész este arra várt, hogy találkozhasson az idegen asszonnyal, de tartott attól, hogy meg közelítse. Korábban a szép nők esetenként elutasították A tábortűz fényében ragyogó aranyló haja, erős és figyelemreméltóan formás teste, melyet a testhezálló bőrruha előnyösen kiemelt, és az enyhén idegen vonások egzotikus külsőt adtak Aylának, amitől Brukeval a valaha látott legkülönlegesebb szép nőnek tartotta.

– Kérsz valami mást inni? – kérdezte végül Brukeval, fiús tetszeni akarással mosolyogva. Nem számított arra, hogy Ayla oly kedves és jóindulatú lesz hozzá.

– Menj el, Brukeval. Én voltam itt előbb – szólalt meg Charezal, nem igazán tréfásan. Látta, ahogy Ayla Brukevalra mosolygott, ő pedig egész este megpróbálta elcsábítani az asszonyt, vagy legalábbis egy ígéretet kicsikarni belőle, hogy találkozzanak valamikor máskor.

Kevés férfi lett volna oly kitartó abban, hogy felkeltse egy nő, Jondalar választottjának érdeklődését, Charezal azonban csak az előző évben költözött egy távoli Barlangból a Kilencedikbe. Jó néhány évvel fiatalabb volt Jondalarnál, még csak a férfikorba sem lépett, amikor Jondalar és a fivére Útnak indult, és nem tudta, hogy a magas férfi híres arról, hogy összehasonlíthatatlanul ért a nőkhöz. Csak annyit tudott, hogy a vezetőnek van egy fivére. Brukevalról azonban hallotta a pletykákat.

– Csak nem gondolod, hogy őt érdekelne olyan valaki, akinek az anyja félig laposfejű volt? – kérdezte Charezal.

A tömegnek elállt a lélegzete, és hirtelen elnémult. Évek óta senki nem tett nyíltan ilyen megjegyzést Brukevalra. Arcát eltorzította a tiszta gyűlölet dühös pillantása, ahogy alig türtőztetett haraggal a fiatal férfira meredt. Aylát megdöbbentette az átalakulás látványa. Azt a fajta dühöt látta már korábban egy törzsbeli férfin, és megrémisztette.

Nem most történt azonban először, hogy valaki kigúnyolta Brukevalt. Ezért különösen érzékenyen érintette Ayla kínos helyzete, amikor kinevették a ruhák miatt, melyeket Marona és bűntársnői adtak rá. Brukeval is kegyetlen tréfák áldozata volt. Amikor kinevették, oda akart rohanni hozzá, hogy megvédje, ahogy Jondalar tette, és amikor látta, ahogy kiáll nevetésükkel szemben, könnyek szöktek szemébe. Amikor figyelte, ahogy Ayla büszkén feléjük sétál és a tekintetével legyőzi őket, örökre meghódította Brukeval szívét.

Később, bár sóvárgott arra, hogy beszélgethessen vele, gyötörte a határozatlanság, és habozott bemutatkozni. A nőktől nem mindig kapott kedvező választ, s inkább távolról csodálta őket, semmint lássa a lenézést vagy megvetést, amiben a szép nők egyike-másika részesítette. De miután figyelte egy ideig, végül úgy döntött, szerencsét próbál. Utána pedig milyen kedves volt vele! Úgy tűnt, jó szívvel látta, hogy odament hozzá. Mosolya oly szívélyes és kedves volt, hogy az még szebbé tette.

A Charezal megjegyzését követő csendben Brukeval figyelte, amint Jondalar Ayla mögé lép, védelmezőn föléje magasodik. Irigyelte Jondalart. Mindig is irigyelte, mert meg a többségnél is magasabb volt. Noha soha nem vett reszt a gúnyolódás „sportjában", sőt valójában többször is megvédte őt, érezte a sajnálatát, és az még rosszabb volt. Most pedig Jondalar hazajött ezzel a csodálatos asszonnyal, akit mindenki csodált. Mitől kedvelnek annyira egyeseket?

Brukeval Charezalra vetett gyűlölködő tekintete jobban felzaklatta Aylát, semmint azt a férfi sejthette volna. Azóta nem látott ilyen arckifejezést, mióta elhagyta Brun törzsét; Brun társának fiára, Broudra emlékeztette, aki gyakran nézett rá ilyen gyűlölettel. Noha Brukeval nem rá haragudott, beleborzongott az emlékbe, és el akart menni.

Jondalar felé fordult.

– Menjünk. Elfáradtam – súgta mamutoj nyelven, és rájött, hogy valóban kimerült. Egy fárasztó, nehéz Utazás vérére értek, és annyi minden történt, hogy nehéz volt elhinni, csak aznap érkeztek. Épp elég volt az aggodalom a Jondalar családjával való találkozás miatt, a bánat, hogy meg kell mondaniuk Thonolan halálát, a kínos érzés Marona aljas tréfája miatt, és a nagy Barlang minden lakójával való találkozás izgalma is; most pedig Brukeval. Túl sok volt.

Jondalar látta, hogy a Brukeval és Charezal közti incidens aggodalommal töltötte el Aylát, és sejtette az okát.

– Hosszú nap volt a mai – szólalt meg. – Azt hiszem, ideje mennünk.

Brukeval idegesnek tűnt korai távozásuk miatt, miután végre sikerült összeszednie a bátorságát, hogy beszéljen Aylával. Tétován elmosolyodott.

– Muszáj mennetek? – kérdezte.

– Későre jár. Sokan már elmentek lefeküdni, és fáradt vagyok – válaszolta Ayla, visszamosolyogva Brukevalra. Most már nem látta a férfi arcán azt az ellenséges kifejezést, így viszonozni tudta mosolyát, de már hiányzott belőle a korábbi szívélyesség. Jó éjt kívántak a körülöttük állóknak, amikor azonban visszanézett, észrevette, hogy Brukeval újra gyűlölködve mered Charezalra.

Miközben visszafelé sétáltak a lakóhelyek és Marthona lakása felé, Ayla megkérdezte:

– Láttad, hogyan nézett az unokatestvéred Charezalra? Tele gyűlölettel!

– Nem mondhatom, hogy hibáztatnám a Charezal iránti ellenszenve miatt – válaszolta a férfi. Jondalar sem volt oda Charezalért. – Jól tudod, milyen borzalmas sértés laposfejűnek nevezni valakit, és még rosszabb, ha valakinek az anyját nevezik annak. Brukevalt már korábban is érte inzultus, különösen kiskorában – a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni.

Jondalar tovább mesélte, hogy gyermekkorában ha valaki bántani akarta Brukevalt, laposfejűnek hívta. Bár nála hiányzott az a bizonyos törzsbeli jellegzetesség, amelyről a jelzőt kapták – a hátrahajló, lapos homlok –, ez volt az az egyetlen szó, amely garantáltan felgerjesztette haragját. És a fiatal árva számára, aki alig ismerte anyját, rosszabb volt, ha anyjáról is úgy beszéltek, mint az elképzelhető legmegvetendőbb utálatféle: félig ember, félig állat.

Előre látható érzelmi reagálása miatt kiskorában – a gyerekek mivel sem törődő kegyetlenségével – a nála nagyobbak vagy idősebbek gyakran csúfolták „laposfejűnek" vagy utálatosság fiának". Ahogy azonban növekedett, erővel pótolta azt, ami termetben hiányzott belőle. Néhány verekedés után olyan fiúk, akik bár magasabbak voltak nála, még- sem vehették fel a versenyt rendkívüli izomerejével, melyet megduplázott féktelen haragja, abbahagyták a gyűlölt kötekedést, legalábbis előtte.

– Nem tudom, miért zavarja az annyira az embereket, de valószínűleg igaz – mondta Ayla. – Azt hiszem, részben törzsbeli. Echozart juttatja eszembe, Brukevalban azonban kevesebb a törzsbeli vonás. Te is láthatod, hogy nem olyan erős a jellegzetesség, kivéve azt a tekintetet. Broud nézett rám úgy annak idején.

– Nem vagyok biztos abban, hogy keverék lenne. Talán valamelyik őse egy távoli helyről jött, és csupán véletlen, hogy felületesen hasonlít valamennyire a la... a törzsbeli emberekhez – mondta Jondalar.

– Az unokatestvéred. Mit tudsz róla?

– Valójában nem sok biztosat, csak amit hallottam – válaszolta Jondalar. – Az idősebbek egyike-másika szerint amikor Brukeval nagyanyja még csak fiatal nő volt, valahogy elszakadt népétől egy nagyon távol tartott Nyári Találkozóra utazás alatt. Állítólag azon a találkozón lett volna az Első Szertartása. Nyár vége lett, mire rátaláltak. Azt mondták, teljesen esztelenül viselkedett, már-már féleszű volt. Azt hajtogatta, hogy állatok támadták meg. Az öregek azt mondják, soha többé nem jött rendbe, és nem is élt sokáig. Nem sokkal azután, hogy visszatért, felfedezték, hogy az Anya áldottja annak ellenére, hogy soha nem volt Első Szertartása. Meghalt hamarosan azután, hogy megszülte Brukeval anyját.

– Az öregek szerint hol volt?

– Senki nem tudja.

Ayla elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Kellett, hogy találjon élelmet és fedelet, míg távol volt – szólalt meg.

– Nem hiszem, hogy éhezett.

– Beszélt arról, hogy milyen állatok támadták meg?

– Amennyire én tudom, nem.

– Volt rajta bármilyen karmolás, harapásnyom vagy ma sérülés? – kérdezte Ayla.

– Nem tudom.

Miközben a lakóterület felé közeledtek, Ayla megtorpant, és a magas férfira nézett a félhold és a távoli tábortűz félhomályában.

– Nem a törzsbelieket nevezik a zelandoniak állatoknak? Brukeval nagyanyja mondott valaha bármit azokról, akiket ti laposfejűnek neveztek?

– Valóban mondták, hogy gyűlölte a laposfejűeket és ha meglátott egyet, sikoltozva menekült – válaszolta Jondalar.

– És Brukeval édesanyja? Te ismerted? Hogy nézett ki?

– Nem sokra emlékszem. Egész kicsi voltam – felelte a férfi. – Alacsony volt. Emlékszem, hogy nagy, szép szeme' volt, sötét, mint Brukevalé, barnás, de nem igazán sötét, hanem inkább mogyoróbarna. Az emberek szerint a szeme volt rajta a legszebb.

– Barnás volt, mint Gubané? – kérdezte Ayla.

– Most, hogy említed, azt hiszem, igen.

– Biztos vagy benne, hogy Brukeval édesanyjának nem olyan volt a külseje, mint a törzsbelieknek, mint Echozamak... és Rydagnek?

– Nem hiszem, hogy nagyon csinosnak tartották, de nem emlékszem arra, hogy erős szemöldökcsontja lett volna, mint Yorgának. Soha nem választott társat. Úgy vélem, a férfiak nem igazán érdeklődtek utána.

– Hogyan lett terhes?

Még a sötétben is láthatta Jondalar mosolyát.

– Meg vagy győződve róla, hogy ahhoz férfi kell, igaz? Mindenki azt állította, a Földanya Áldotta meg, de Zolena... Zelandoni egyszer azt mondta nekem, hogy egyike volt a azon kevés asszonyoknak, akik közvetlenül az Első Szertartásuk után lettek Áldottak. Az emberek mindig úgy hiszik, ahhoz túl fiatal egy nő, de megtörténik.

Ayla egyetértően bólintott.

– Mi történt vele?

– Nem tudom. Zelandoni szerint soha nem volt nagyon egészséges. Azt hiszem, meghalt, amikor Brukeval egészen kicsi volt még. Marona anyja, Brukeval anyjának unokatestvére nevelte fel, de nem hiszem, hogy sokat törődött volna vele. Inkább csak kötelességnek tekintette. Marthona néha Vigyázott rá. Emlékszem, hogy kiskorunkban játszottam vele. A nagyobb fiúk egyike-másika már akkor gúnyolódott rajta. Mindig utálta, amikor laposfejűnek csúfolták.

Nem csoda, hogy olyan dühös lett Charezalra. Legalább most már értem, miért. De az a tekintet... – Ayla újra elborzadt. – Éppen olyan volt, mint Broud. Amennyire emlékszem, Broud gyűlölt engem. Nem tudom, miért. Egyszerűen csak utált, és bármennyire igyekeztem, nem változott meg. Egy ideig megpróbáltam, de egyszer majd elmesélem neked, Jondalar. Soha nem szeretném, ha Brukeval meggyűlölne.

Farkas üdvözlésként felpillantott, amikor beléptek Marthona lakhelyére. Ayla „menj haza" kérése után megkereste Ayla hálóprémjeit, és mellettük gömbölyödött össze. Az asszony elmosolyodott, meglátva Farkas csillogó szemét az egyetlen lámpás fényében, melyet Marthona égve hagyott. Amint leült, Farkas megnyalta az arcát és a nyakát boldog üdvözléssel, majd Jondalart üdvözölte.

Nincs hozzászokva ennyi emberhez – mondta Ayla.

Farkas visszafordult Aylához, aki két kezébe vette a fejét, és ragyogó szemébe nézett.

– Mi a helyzet, Farkas? Egy csomó szokatlan idegen? Tudom, hogyan érezhetsz.

– Nem sokáig lesznek idegenek, Ayla – nyugtatta Jondalar. – Már mindenki szeret téged.

– Kivéve Maronát és barátnőit – válaszolta Ayla. Felült, és meglazította a téli fiúruhának készült puha bőr felső szíjait.

Jondalart még ekkor is nagyon bántotta, ahogy Marona bánt Aylával, és úgy vélte, Aylát is. Bárcsak ne kellett volna elviselnie olyan megpróbáltatást, különösen nem a megérkezése napján. Jondalar azt szerette volna, hogy Ayla boldog legyen népénél. Hamarosan közéjük tartozik majd. De büszke volt arra, ahogy Ayla megoldotta a helyzetet.

– Csodálatos voltál! Ahogy Maronát helyére tetted! Mindenkinek ez volt a véleménye – mondta.

– Miért akarták azok a nők, hogy az emberek nevessenek rajtam? Nem is ismernek, és meg sem próbáltak megismerkedni velem!

–Az én hibám, Ayla – válaszolta Jondalar, abbahagyva a körbetekert lábbelije felső része körüli fonatok kifűzését.

– Marona teljes joggal számított arra, hogy ott leszek a Jegyességi Szertartáson azon a nyáron. Magyarázat nélkül hagytam itt. Borzalmasan megbántódhatott. Hogyan éreznéd magad, ha te és mindenki, akit ismersz, arra számít, hogy társul mész valakihez, aki még csak meg sem jelenik?

– Nagyon boldogtalan lennék, és nagyon haragudnék rád, de remélem, meg sem próbálnék bántani valakit, akit még csak nem is ismerek – válaszolta Ayla, meglazítva lábszárvédőjének derékkötőit. – Amikor azt mondták, hogy meg akarják csinálni a hajam, Deegie jutott eszembe, de amikor belenéztem a látófába, és láttam, mit csináltak, újrafésültem a hajam. Mintha azt mondtad volna, hogy a zelandoniak olyan nép, akik hisznek a vendégszeretetben és udvariasságban.

– Így van – felelte Jondalar. – Többségük.

– De nem mindegyik. Korábbi barátnőid biztosan nem. Talán megmondhatnád, kitől kell még tartanom.

– Ayla, ne hagyd, hogy Marona befeketítse véleményedet mindenki másról. Nem beszélnél inkább arról, hogy az emberek többsége mennyire megkedvelt? Adj nekik egy esélyt!

– S azok, akik árva fiúkat gúnyolnak, és Broudokká változtatják őket?

– Az emberek többsége nem olyan, Ayla – válaszolta Jondalar gondterhelt arckifejezéssel.

Ayla hatalmasat sóhajtott.

– Igazad van. Édesanyád nem olyan, és a húgod sem, sem a többi rokonod. Még Brukeval is rendes volt velem. Csak azért rémültem meg, mert legutóbb akkor láttam azt az arckifejezést, amikor Broud azt mondta Goovnak, hogy szórjon rám halálos átkot. Bocsáss meg, Jondalar. Talán csak fáradt vagyok. – Váratlanul a férfi felé nyújtotta kezét, arcát a nyakába temette, és zokogásban tört ki. – Jó benyomást akartam kelteni a népedben, és új barátságokat kötni, azok a nők azonban nem akarnak barátnők lenni. Csak színleltek.

– Jó benyomást tettél, Ayla. Nem is csinálhattad volna lobban. Maronának mindig rossz természete volt, de biztosra vettem, hogy a távollétemben talál valakit helyettem. Nagyon vonzó nő. Mindig mindenki azt mondta, hogy a Nyári Találkozókon ő a Társaság Szépe, a legkívánatosabb nő Úgy sejtem, ezért számított mindenki arra, hogy ő és én társak leszünk – mondta Jondalar.

– Amiért te voltál a legjóképűbb, ő pedig a legszebb? – kérdezte Ayla.

– Sejtésem szerint – válaszolta Jondalar, s érezte, hogy el- vörösödik, s örült a félhomálynak. – Nem tudom, most miért nincs férje.

– Azt mondta, volt neki, de nem tartott sokáig.

– Tudom. De miért nem keresett valaki mást? Nem olyan nő, aki egyszerre csak elfelejtette, hogyan szerezzen Örömöt egy férfinak, s nem lett csúnyább sem, sem kevésbé vonzó.

– Talán talált, Jondalar. Ha te nem akartad őt, talán ma férfiak úgy határoztak, hogy újra megnézik maguknak. De az olyan nő, aki képes arra, hogy megbántson valakit, akit még csak nem is ismer, talán kevésbé vonzó, mint ahogy gondolod – mondta Ayla, miközben lehúzta egyik lábáról a lábszárvédőt.

Jondalar a homlokát ráncolta.

– Remélem, nem az én hibám. Elég rossz már így is, hogy olyan kínos helyzetben hagytam. Szörnyű érzés lenne a gondolat, hogy én tettem lehetetlenné számára, hogy új társat találjon.

Ayla értetlenül nézett rá.

– Miért gondolod ezt?

– Nem azt mondtad, hogy ha talán én nem akartam őt, akkor más férfiak...

– Más férfiak újra megnézhetik maguknak... S ha nem tetszik nekik, amit látnak, hogy lenne az a te hibád?

– Nos... hm...

– Hibáztathatod magad amiatt, hogy magyarázat nélkül hagytad itt. Biztos vagyok benne, hogy megbántódott, és nem értette, miért tetted. De volt öt éve, hogy találjon valaki mást, te pedig azt mondtad, hogy nagyon vonzónak találják. Ha nem tudott találni valaki mást, az nem a te hibád, Jondalar – mondta Ayla.

Jondalar habozott, majd bólintott.

– Igazad van – mondta, és tovább vetkőzött. – Aludjunk! Reggeli fényben jobbnak tűnnek majd a dolgok.

Miközben kényelmes, meleg alvóprémjei közé bújt, Aylának még eszébe jutott valami:

– Azon tűnődöm, ha Marona annyira ért az „örömadás hoz", vajon miért nincsenek gyerekei?

Jondalar kuncogott.

– Remélem, igazad van abban, hogy a gyereknemzés Doni Adománya. Mintha két Adomány lenne... – Elhallgatott, miközben fölemelte a takarók szélét. – De igazad van! Nincsenek gyerekei.

– Ne emeld fel annyira a takarót! Hideg van! – mondta Ayla hallható suttogással.

Jondalar gyorsan bebújt a hálóprém alá, és Aylához simult.

– Talán amiatt nem lett soha társa – folytatta Jondalar –, vagy legalábbis részben. Amikor egy férfi úgy dönt, hogy társat választ, általában olyan asszonyt akar, aki gyereket tud szülni a házi tűzhelyhez. Egy asszonynak lehetnek gyermekei, és maradhat az anyja házi tűzhelye mellett, vagy még a sajátját is megteremtheti, de egy férfinak csak akkor lehet gyereke a házi tűzhelyénél, ha társul választ egy asszonyt, és a nőnek gyermekei lesznek. Ha Marona férjhez ment, és nem lettek gyerekei, az csökkentette vonzerejét.

– Az szégyen lehet – mondta Ayla, váratlan empátiát érezve a nő iránt. Tudta, ő mennyire akart kisbabát. Azóta akart saját gyereket, mióta látta, hogyan adott életet Uba a sajátjának, és biztos volt benne, hogy Broud gyűlölete miatt lett neki gyereke. Broudot a gyűlölete vette rá, hogy őt megerőszakolja, és ha nem erőszakolta volna meg, nem fejlődött volna új élet a méhében.

Abban az időben ezt, természetesen, nem is sejtette, de amint alaposan megnézte gyermekét, megértette. Brun törzse soha nem látott olyan gyermeket, mint az övé, s mivel a fia nem egészen hasonlított rá – azaz a Másokra –, azt hitték, a fiú a Törzs torzszülöttje; Ayla azonban látta, hogy keverék. Volt benne néhány a saját jellemvonásából, néhány pedig az övékéből, és váratlan megértéssel felfogta, hogy amikor egy férfi oda teszi a nemi szervét, ahonnan az újszülöttek kijönnek, azzal valahogy egy új élet kezdődik el. Ez nem egyezett azzal, amiben a Törzs hitt, Ayla azonban meggyőződött róla, hogy igaz.

Jondalar mellett fekve, azzal a bizonyossággal, hogy az ő gyermekét hordja a méhében, Ayla a szánalom és szomorúság fájdalmát érezte az asszony iránt, aki elveszítette Jondalart, s talán nem lehetnek gyermekei. Valóban hibáztatja Maronát, amiért neheztelt rá? Hogyan érezne ő, ha elveszítené Jondalart? Már-már könnyekre fakadt a gondolattól, és a jó szerencséje miatt forróság öntötte el.

Mindennek ellenére aljas trükk volt, amit műveltek vele és sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az egész. Ayla nem tehetett arról, hogy mérges lett, és sejtelme sem volt hogyan reagálnak, amikor úgy döntött, hogy szembenéz velük. Mindannyian ellene fordulhattak volna. Szimpátiát érezhetett Marona iránt, de senki nem kényszeríthette arra, hogy kedvelje. S akkor ott volt Brukeval. Törzsbeli külseje miatt Ayla barátságot érzett iránta, most azonban mérges volt.

Jondalar a karjában tartotta, s megpróbált ébren maradni, amíg meg nem győződött róla, hogy elaludt. Majd ő is lehunyta a szemét, és álomba merült. Ayla azonban felébredt az éjszaka kellős közepén, feszülést érezve a hasában, s muszáj volt kimennie. Farkas hangtalanul követte a bejárat melletti éjszakai kosárig. Amikor visszaért fekhelyükhöz, Farkas mellette gömbölyödött össze. Hálás volt a farkas melegéért és védelméért egyik oldalán, és a férfiért a másikon, de sokáig tartott, mire újra el tudott aludni.