13

Nyihaha idegesen felágaskodott, erősen verejtékezett, miközben a bölények beözönlöttek a karámcsapdába. Ayla kivette gyógyszeres zsákját az egyik hordkosárból, egy pillanatra megsimogatta lovát, hogy megnyugtassa, agya azonban már a sebesült férfira koncentrált, hogy vajon mit lehet érte. Még azt sem vette észre, amikor a karám kapuja bezáródott, csapdába ejtve a csordát, sem azt, amikor a válaszok egyike-másika elkezdte módszeresen leölni azokat, amelyeket akartak.

Farkas élvezettel hajtotta a bölényeket, de már a kapu bezárodása előtt váratlanul megtorpant, és Aylát kezdte kenni. A sebesült férfi mellett térdelve talált rá. Néhányan kört kezdtek alakítani Ayla és a földön fekvő férfi körül, de mert a farkas ott volt már, távolságot tartottak. A lány észre sem vette, hogy a vadászok figyelik, miközben elkezdte vizsgálni sérült társukat. Eszméletlen volt, Ayla azonban enyhe pulzust tapintott ki a nyakán, az álla alatt. Meglazította ruháját.

Nem talált vért, de már nagy kékesfekete folt alakult ki a sérült vadász mellkasán és hasán. Ayla óvatosan végigtapogatatta mellkasát és gyomrát a sötétedő seb körül. Az egyik sebet megnyomta. A férfi szeme megrebbent, és fájdalmában felkiáltott, de nem tért eszméletére. Az asszony a légzést hallgatta, miközben halk nyöszörgés hagyta el a férfi ajkát, majd észrevette, hogy vér tör fel szája sarkán, és tudta, hogy belső sérülései vannak.

Felpillantva meglátta Jondalar átható, kék szemét s ismerős, aggodalmas homlokráncolását, majd egy második, csaknem azonos homlokráncolást és kérdő tekintetet. Joharranra nézve megrázta a fejét.

– Sajnálom – szólalt meg. – A bölény rátaposott. – A halott állatra nézett maga mellett. – A barátotok bordái eltörtek. Átlyukasztották a tüdejét, s nem tudom, még melyik szervét. Belső vérzése van. Attól tartok, semmit nem tehetünk. Ha van társa, valaki elmehetne érte. Félek, még reggel előtt átjut a szellemek világába.

– Ne-e-e-em! – hallatszott a kiáltás az összegyűltek felöl. Egy fiatal férfi tolakodott előre, és lerogyott a sérült férfi mellé. – Nem igaz! Nem lehet igaz! Ő honnan tudhatná? Ilyet csak egy Zelandoni tudhat! Még csak nem is közülünk való!

– A fivére – szólalt meg Joharran.

A fiatal férfi megpróbálta átölelni földön fekvő testvérét, majd megfordította a fejét, hogy megkísérelje rávenni, hogy nézzen rá.

– Ébredj fel, Shevonar! Kérlek, ébredj fel! – kiáltozta.

– Ugyan, Ranokol, így nem segítesz rajta. – A Kilencedik Barlang vezetője megpróbálta felsegíteni Ranokolt, de a férfi ellenállt, és ellökte magától Joharrant.

– Rendben, Joharran, hadd maradjon. A fivérnek meg van a joga ahhoz, hogy elbúcsúzzon – mondta Ayla, majd, észrevéve, hogy a sérült megmoccant, hozzátette. – Egy testvér azonban eszméletre is térítheti, és nagy fájdalmai lesznek.

– Nincs nálad fűzfakéreg vagy valami más fájdalomcsillapító, Ayla? – kérdezte Jondalar. Tudta, hogy a lány mindig tart magánál alapvető gyógynövényeket. A vadászat soha nem volt veszélytelen, s neki ezzel számolnia kellett.

–Természetesen van, de azt hiszem, ilyen súlyos belső sérüléssel nem ihat semmit. – Elhallgatott, majd így folytatta. – A dunsztkötés talán mégis segíthet rajta. Megpróbálhatom. Először valami kényelmes helyre kell vinnünk, fa kell a tűzrakáshoz, és víz. Van társa, Joharran? – kérdezte újra. A férfi bólintott. – Akkor valaki menjen el érte, és a Zelandoniért is.

– Természetesen – válaszolta Joharran, váratlanul felfigyelve Ayla idegenes akcentusára, pedig már-már megfeledkezett róla.

Manvelar avatkozott közbe.

– Néhányan keressenek egy helyet, távol a vadászmezőktől, ahová ezt az embert elviszik, és ahol kényelmesen elhelyezhető.

– Ott, abban a sziklában nincs egy barlang? – kérdezte Thefona.

– Kell lennie egynek valahol a közelben – válaszolta Kimeran.

– Így igaz – helyeselt Manvelar. – Végy magad mellé néhány embert, és keressetek neki helyet.

– Vele megyünk – mondta Kimeran, és magához hívta azokat, akik a Második és Hetedik Barlangból csatlakozlak a vadászathoz.

– Brameval, te talán néhánnyal elmehetnél fát gyűjteni, és vízért. S szükségünk lesz valamire, amin szállíthatjuk. Néhányan hoztak magukkal hálóprémeket, adhatunk neki, és mindent, amire szükség lehet – folytatta Manvelar, majd a vadászokhoz fordult: – Egy jó futárra van szükségünk, hogy üzenetet vigyen a Két Folyó Sziklához.

– Hadd menjek én – ajánlkozott Jondalar. – Én elviszem az üzenetet, és itt Villám a legjobb „futár".

– Azt hiszem, ebben igazad van.

– Utána pedig elmehetnél a Kilencedik Barlanghoz, és idehozhatnád Relonát és Zelandonit is – kérte Joharran. – Mondd meg Prolevának, mi történt. Ő tudja, hogyan kell mindent megszervezni. Zelandoninak kellene megmondania a balesetet Shevonar társának. Talán azt akarja majd, hogy te mondd meg Relonának, mi történt, de hagyd rá a feladatot.

Joharran szembefordult a még ekkor is a sérült ember körül ácsorgó vadászokkal, kiknek többsége a Kilencedik Barlangból érkezett.

– Rushemar, a nap magasan áll, és egyre melegebb lesz Drágán fizettünk a mai vadászatért, nem hagyhatjuk kárba veszni. A bölényt ki kell zsigerelni és megnyúzni. Kareja és a Tizenegyedik Barlang már hozzákezdett, de biztosan hasznát venné némi segítségnek. Solaban, te talán magadhoz vehetnél néhány embert, és hozhatnátok Bramevallal fát, vizet és mindent, amire Aylának szüksége lehet, s mi után Kimeran és Thefona helyet talált, oda vihetnétek Shevonart.

– Valakinek el kellene mennie a többi Barlangba, és segítséget kérhetne – mondta Brameval.

– Jondalar, visszafelé megállhatnál, és tudathatnád velük, mi történt – mondta Joharran.

– A Két Folyó Sziklának mondd meg, hogy gyújtsák a jelzőtüzet – tette hozzá Manvelar.

– Jó ötlet – felelte Joharran. – A Barlangok abból tudják majd, hogy baj van, s futárra számíthatnak. – Az idegen asszonyhoz ment, aki egy napon valószínűleg Barlangjának tagja lesz, s vélhetőleg Zelandoni, és ehhez már mindennel ahogy csak tudott, hozzájárult. – Tégy meg érte mindent, Ayla, amit csak tudsz. Amilyen gyorsan csak lehet, idehozzuk a társát és Zelandonit. Ha bármire szükséged van, szólj Solabannak. Megszerzi neked.

– Köszönöm, Joharran – válaszolta Ayla, majd Jondalar felé fordult. – Ha megmondod neki a balesetet, biztosra veszem, hogy Zelandoni tudni fogja, mit hozzon magával, de hadd nézzem a zsákomat. Egy-két gyógynövényt jó lenne, ha hozna magával. S vidd magaddal Nyihahát. Ő jobban hozzászokott a használatához, mint Villám – használhatjátok a rudas hordozót a szükséges dolgok ideszállítására. Zelandoni ide is lovagolhat rajta, Shevonar társa pedig Nyihaha hátán, ha beleegyeznek.

– Nem tudom, Ayla, Zelandoni elég nehéz – válaszolta Jondalar.

– Biztos vagyok benne, hogy Nyihaha megbirkózik a súllyal. Csak valami kényelmes ülésről kell gondoskodnod. – Savanyú arckifejezéssel nézett Jondalarra. – De igazad van, az emberek többsége nem szokott hozzá a lóháton közlekedéshez. Meggyőződésem, hogy a nők inkább gyalogolnak, de szükségük lesz sátrakra és felszerelésre. Ahhoz jó lesz a rudas hordozó.

Ayla levette a hordkosarakat, mielőtt felrakta a kötőféket Nyihahára, és a hozzákötött szárat odaadta Jondalarnak. A másik végét Villám kötőfékjének végéhez erősítette elegendő ráhagyással, hogy tudjon mögötte haladni, és elindult. A kancának azonban teljesen szokatlan volt, hogy a csődör mögött poroszkáljon, akit ő hozott a világra. Mindig a csődör követte őt. Annak ellenére, hogy Jondalar Villám hátán ült és a kötőfékéhez erősített gyeplővel irányította, Nyihaha kissé előttük haladt, mégis mintha érzékelte volna, hogy a férfi merre akar menni.

A lovak mindig követik ember barátaik utasításait mindig, amíg azok nem sértik a dolgok helyes rendjébe vetett felfogásukat, gondolta Ayla, magában mosolyogva, miközben figyelte távozásukat. Visszafordulva látta, hogy Farkas figyeli. Maradásra intette, amikor a lovak elindultak, s most türelmesen várt.

Ironikus belső mosolya a lovak viselkedése láttán gyorsan eltűnt a férfira pillantva, aki ekkor is ott feküdt, ahova zuhant.

– Szállítani kell majd, Joharran – állapította meg.

A vezető bólintott, majd segítségül odahívott néhány embert. Először egymáshoz erősítettek néhány dárdát, hogy erős rudakat készítsenek, majd a két rúdon rongyokat feltettek keresztül, így összetákolva egy hordozóeszközt. Mire Thefona és Kimeran visszatért a hírrel, hogy egy kis menedéket találtak a közelben, a sérültet óvatosan ráemelték a hordágyra, és készen állt a szállításra. Ayla maga mellé szólította Farkast, miközben négy ember a négy végén fölemelte a hevenyészett hordágyat.

Miután megérkeztek, Ayla azoknak segített, akik elkezdték kitisztítani a talajszinti kimélyített üreget a közeli sziklafalban, melyet egy kis alácsüngő perem védett. A földpadlót a szél behordta száraz falevelekkel, és törmelék borította, meg száraz hiénaürülék, melyet régebben hagyhattak maguk után az üreget búvóhelyként használó dögevők.

Ayla örömmel fedezte fel, hogy a közelben víz található A teraszos bemélyedés végében egy kisebb barlang nyílt, a belsejében forrás táplálta friss vizű tavacskával, amely a sziklafal mentén formálódott kis árokban folyt el. Meg mondta Solabannak, hol rakjanak tüzet a Brameval és társai hozta fából.

Ayla kérésére többen is felajánlották hálóprémjüket amelyeket egymásra raktak, hogy egy kissé magasított fekvőhelyet készítsenek. A sérült férfi eszméletére tért, amikor ráemelték a hordágyra, de amire a menedékhez értek, már újra elájult. Nyöszörgött fájdalmában, amikor az ágyra helyezték, és újra eszméletére tért, arca vonaglott, és levegő után kapkodott. Ayla összegöngyölt egy hálóprémet, és feltámasztotta vele a hátát, hogy megpróbáljon kényelmesebb fekvést biztosítani neki. Hálája jeléül a férfi megkísérelt mosolyogni, ehelyett azonban vért köhögött fel. Ayla letörölgette állát a rendszerint a gyógyeszközei között tartott puha nyúlbőr darabbal.

Átnézte gyógyzsákja korlátozott tartalmát, és megpróbálta átgondolni, van-e még valami, amiről talán megfeledkezett, holott enyhíthetné a sérült fájdalmát. Tárnics esetleg segítene, vagy árnikalemosás. Mindkettő csillapítja a sebek okozta belső fájdalmat és más gyötrelmeket, ám egyik sem volt nála. A komló termésének finom szösze nyugtatóként használható, hogy elősegítse a beteg pihenését, és azt elég belélegezni. Csakhogy nem volt nála. Talán valami füstölő jót tenne, mivel folyadékot nem fogyaszthat. Nem, az valószínűleg megköhögtetné, ami tovább rontana állapotán. Tudta, hogy a sérült gyógyíthatatlan, csak idő kérdése volt, meddig él, de tennie kellett valamit, hogy legalább a fájdalmát csillapítsa.

Várj csak, gondolta, nem láttam azt a növényt a valeriánák családjából az idevezető úton? Amelyiknek aromatikus a gyökérzete. Amelyiket az egyik Mamuti a Nyári Találkozón nárdusnak nevezett. Nem tudom a nevét zelandoni nyelven. Felnézett a körülötte állókra, és meglátta azt a fiatal nőt, akit Manvelar mintha nagyon tisztelne, a Harmadik Barlang, őrét, Thefonát.

Thefona ott maradt, hogy segítsen az általa talált kis menedék kitakarításában, s most Aylát figyelte. Az idegen asszony kíváncsivá tette. Volt benne valami, ami felkeltette az emberek figyelmét, és a rövid idő alatt, mióta Jondalarral megérkezett, mintha elnyerte volna a Kilencedik Barlang tiszteletét. Thefona elgondolkodott azon, valójában mennyire érthet az asszony a gyógyításhoz. Egyáltalán nem volt tetoválása, mint a Zelandoniknak, de talán a népnek, melyből származik, mások a szokásai. Voltak emberek, akik a tudásukat arra használták, hogy megpróbáljanak becsapni másokat, de az idegen nem tűnt olyannak, aki kérkedéssel vagy lódítással szándékozik jó benyomást kelteni. Thefona Aylán gondolkodott, mégis meglepődött, amikor az asszony a nevén szólította.

– Thefona, kérhetek tőled valamit?

– Igen – válaszolta Thefona, és arra gondolt, tényleg furcsán beszél. Nem a szavai, hanem ahogy kiejtette őket. Talán ezért nem beszél sokat.

– Ismered a növényeket?

– Valamennyire mindenki ismeri őket – válaszolta Thefona.

– Azokra gondolok, melyeknek a levelei a gyűszűvirágéra emlékeztetnek, de sárga virágai vannak, mint a gyermekláncfűnek. Én nárdus néven ismerem, de az mamutoj szó.

L

– Sajnálom. Én csak néhány ehető növényt ismerek. Nem sokat tudok a gyógynövényekről. Ahhoz egy Zelandonira lenne szükséged – válaszolta Thefona.

Ayla várt, majd megszólalt:

– Vigyáznál Shevonarra? Idefele jövet mintha láttam volna nárdust. Visszamegyek arra, amerről jöttünk, és meg keresem. Ha újra eszméletre tér, vagy ha bármi váltózás történik, utánam küldenél valakit? – kérdezte. Majd úgy döntött, magyarázatot ad, bár gyógyítóként jellemzően nem magyarázta meg, mit miért tesz. – Ha a sérülése az, amin gondolok, az a növény segíthet. Az összetört gyökeret szoktam használni dunsztkötéshez, hogy segítsen a csonttörések gyógyításában, de könnyen felszívódik, és csillapító hatású, Ha összekeverem egy kis maszlaggal és talán valamennyi porított cickafarkkóró-levéllel, azt hiszem, könnyen enyhíti a fájdalmat. Szeretném megkeresni azt a növényt.

– Igen, persze, vigyázok Shevonarra – válaszolta Thefona, és valami ismeretlen okból örült annak, hogy az idegen asszony a segítségét kérte.

Joharran és Manvelar Ranokollal beszélgetett halkan, és noha egészen közel voltak hozzá, Ayla alig hallotta őket A sérült vadászra koncentrált, és a túl lassan melegedő vizet figyelte. Farkas a földön feküdt a közelben, s fejét a két mancsa közt pihentetve figyelte Ayla minden mozdulatát. Amikor a víz gőzölögni kezdett, beletette a nárdusgumót, hogy eléggé megpuhuljon, hogy aztán pépet készítsen belőle a dunsztkötéshez. Boldog volt, hogy fekete nadálytőt is talált. A frissen összetört gumókból és levelekből készített vizes pakolás is jó a sebekre és törésekre, s miközben nem hitte, hogy meggyógyíthatja Shevonar sérüléseit, készségesen megpróbálkozott mindennel, amivel csillapíthatta fájdalmát.

Amikor a meleg, pépesített gumó elkészült, bekente vele a mellkasáról már a hasáig terjedt csaknem fekete sebet.

Észrevette, hogy a sebesült hasa megfeszül. Szeme kinyílt, miközben az asszony betakarta egy darab bőrrel, hogy melegen tartsa.

– Shevonar? – szólalt meg Ayla. A férfi szemében felcsillant az értelem fénye, de a meglepődés is. Talán mert nem ismer, gondolta Ayla. – A nevem Ayla. A társad – egy pillanatra elhallgatott, mert nem emlékezett a névre –, Relona már úton van ide. – A férfi levegőt vett, és arca megrándult a fájdalomtól. Mintha meglepődött volna. – Megsérültél, Shevonar. Egy bölény rád taposott. Zelandoni is jön. Megpróbálok segíteni, amíg ide nem ér. Dunsztkötést tettem a mellkasodra, hogy kivegye valamennyire a fájdalmat.

A férfi bólintott, de az is erőfeszítésébe került.

– Meg akarod nézni a fivéredet? Alig várja, hogy beszélhessen veled.

A férfi újra bólintott, Ayla felállt, és a közelben várakozó férfiakhoz lépett.

– Eszméletén van. Szeretne látni – mondta Ranokolnak.

A fiatalember gyorsan felállt, és a fivére ágyához lépett. Ayla Joharrannal és Manvelarral együtt követte

– Hogy érzed magad? – kérdezte Ranokol.

Shevonar megpróbált mosolyogni, de a mozdulat fájdalomgrimasszá torzult, amikor egy váratlan köhögéssel vörös nyál habzott ki a szája sarkánál. Pánik ült ki egy pillanatra Ranokol szemében, majd észrevette a kötést fivére mellkasán.

– Mi ez? – tette fel a kérdést Ranokol feszült, csaknem fojtott hangon.

– Fájdalomcsillapító dunsztkötés – Ayla hangja rendszerint eléggé halk volt, és lassan, higgadtan ejtette ki a szavakat. Megértette sebesült fivérének félelmét és pánikját.

– Ki mondta, hogy csinálj vele bármit is? Talán még rontja is az állapotát. Vedd ezt le róla! – üvöltötte.

– Nem, Ranokol – válaszolta Shevonar alig hallhatóan.

– Nem az ő hibája. Jót tesz. – Megpróbált felülni, majd eszméletlenül hanyatlott hátra.

–Shevonar! Ébredj fel, Shevonar! Halott! Ó, Nagy Föld anya, halott! – Ranokol sírva fakadt, és leroskadt fivére mellé az ágyra.

Ayla ellenőrizte Shevonar pulzusát, miközben Joharran félrevonszolta Ranokolt.

– Nem, még nem halt meg – szólalt meg –, de nincs sok ideje hátra. Remélem, a társa hamarosan ideér.

– Nem halott, Ranokol, de lehetne – mondta mérgesen Joharran. – Ez az asszony talán nem Zelandoni, de tudja hogyan kell segíteni. Te vagy az, aki ártasz a fivérednek. Ki tudja, eszméletre tér-e még, hogy utolsó szavait elmondja Relonának?

– Már senki nem árthat neki, Joharran. Nincs remény a számára. Bármelyik pillanatban meghalhat. Ne hibáztass valakit, aki a fivérét siratja – mondta Ayla, majd fel akart állni a fekvőhely mellől. – Hadd főzzek teát mindannyiunk megnyugtatására.

– Pihenj kicsit, Ayla. Majd én főzök! Csak mondd meg, mit csináljak.

Ayla felpillantott, meglátta Thefonát, és elmosolyodott.

– Csak tegyél fel vizet forrni, én pedig összeállítok valamit – mondta, majd visszafordult, hogy megnézze Shevonart. A sebesült férfinak minden lélegzetvétel fáradsággal járt.

Kényelmesebb testhelyzetbe akarta igazítani, de amikor megpróbálta megmozdítani, a sérült felnyögött a fájdalomtól. Ayla hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy a férfi még életben van, majd az orvosságos zsákjáért nyúlt, hogy megnézze, miből készíthetne teát. Talán kamillából, az édesítéshez szárított hársvirággal vagy medvecukorral, gondolta.

Lassan vánszorgott a hosszú délután. Emberek jöttek mentek, Ayla azonban észre sem vette őket. Shevonar visszanyerte eszméletét, és a társát kereste, majd többször is nyugtalan alvásba zuhant. Hasa felpüffedt, megkeményedett, és a bőr csaknem megfeketedett. Ayla biztosra vette, hogy Shevonar már csak azért igyekszik életben maradni, hogy még egyszer lássa a társát.

Valamivel később Ayla felvette a vizestömlőjét, hogy igyon, de üresnek találta, ezért letette, s meg is feledkezett szomjúságáról. Portula lépett be a kis menedékbe, hogy megnézze, hogy állnak a dolgok. Még mardosta a bűntudat, amiért részt vett Marona aljas trükkjében, és igyekezett elkerülni áldozatukat, de aztán meglátta, hogy Ayla felveszi a vizestömlőt, megrázza, majd visszateszi. Portula a tavacskához sietett, megtöltötte a saját tömlőjét, és visszament a hideg vízzel.

. – Kérsz inni, Ayla? – kérdezte, felé nyújtva a csöpögő vizestömlőt.

Ayla felnézett, és meglepődött a nő láttán.

– Köszönöm – szólalt meg, előrenyújtva ivópoharát. – Kicsit megszomjaztam.

Portula csak állt egy pillanatra, miközben Ayla ivott, s feszengve nézte a lányt.

– Szeretnék bocsánatot kérni – szólalt meg végül. – Sajnálom, amiért hagytam, hogy Marona rábeszéljen arra, hogy tréfáljunk meg. Nem volt szép dolog tőlünk. Nem tudom, mit mondjak.

– Arra igazából nem lehet mit mondani, igaz, Portula? – válaszolta Ayla. – S végtére is kaptam egy meleg és kényelmes vadászruhát. Bár kétlem, hogy Maronának valójában az volt a szándéka, hasznát veszem, tehát egyszerűen feledjük el.

– Tehetek bármit, amivel segíthetek? – kérdezte Portula.

– Shevonaron semmivel nem lehet segíteni. Meglep, hogy még köztünk van. Amikor eszméletre tér, a társát kéri. Joharran azt mondta neki, hogy már úton van – felelte Ayla.

Azt hiszem, miatta él még. Bárcsak többet tehetnék érte, hogy megkönnyíthessem számára, de a fájdalomcsillapítók többségét le kell nyelni. Bevizezett bőrdarabbal időről időre megnedvesítem az ajkát, de az ő sebével, attól tartok, ha inna bármit is, még rosszabb lenne az állapota.

Joharran a délre néző menedék előtt állt, amerre Jondalar ellovagolt, aggodalmasan várva fivére visszatérését Relonával. A nap már alacsonyan pihent nyugaton, és hamarosan sötétség váltja fel. Már elküldött fáért, hogy jelzőtüzet rakhassanak, hogy Jondalarék visszataláljanak. A környékről is gyűjtötték a fát. Legutóbb, amikor Shevonar eszméletre tért, a szeme üveges volt, és a vezető tudta, közel van a halálhoz.

A fiatalember oly bátran viaskodott azért, hogy az élet utolsó foszlányaiba kapaszkodjon, s Joharran remélte, társa megérkezik, mielőtt Shevonar elveszíti a csatát. Végül a távolban mozgást vett észre. Valami közeledett. Abba az irányba sietett, és megkönnyebbülten egy lovat pillantod meg. Amikor közelebb értek, Relonához lépett, hogy a kétségbeesett asszonyt haldokló társához a kőmenedékbe kísérje.

Odaérve Ayla gyengéden megérintette a sérült karját.

– Shevonar. Shevonar! Itt van Relona. – Újra megmozdította a férfi karját. A haldokló kinyitotta szemét, és Aylára nézett. – Itt van Relona... Itt van... – ismételgette Ayla. Shevonar újra lehunyta szemét, és alig észrevehető fejrázással megpróbált eszméletre térni.

– Shevonar, én vagyok. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Szólj hozzám, Shevonar! Kérlek, szólj hozzám! Relona hangja elcsuklott a zokogástól.

A sebesült ember kinyitotta szemét, és a rá hajoló arcra igyekezett koncentrálni.

– Relona – mondta ki a nő nevét alig hallhatóan. Mosolyogni próbált, de a fájdalom eltörölte mosolyát. Újra az asszonyra nézett, és meglátta könnyekkel teli szemét. – Ne sírj. – suttogta, majd lehunyta szemét, és levegőért kapkodott.

Relona könyörögve nézett Aylára, aki lesütötte szemét, majd felnézett, és megcsóválta a fejét. Riadt pillantással nézett körül, kétségbeesetten keresve valakit, aki más választ adhatna Relonának, de senki nem viszonozta tekintetét.

Újra a férfira tekintett, és figyelte, amint erőlködve lélegzik, majd meglátta, hogy vér szivárog a szája sarkából.

– Shevonar! – kiáltotta, és a férfi kezéért nyúlt.

– Relona... még egyszer látni akartalak – suttogta, kinyitva a szemét. – Búcsúzz el tőlem, mielőtt elmegyek a... szellem világba. Ha Doni megengedi... ott találkozunk.

Lehunyta szemét, majd gyenge hörgést hallottak, ahogy levegőt próbált venni. A fojtott nyöszörgés valamelyest felhangosodott, s bár Ayla biztosra vette, hogy a férfi igyekszik uralkodni légzésén, nyöszörgése hangosabb lett. Abbamaradt, majd megpróbált levegőt venni. Ayla mintha mély hörgést hallott volna a férfi belsejéből, majd a haldokló váratlanul szívet tépő sikolyt hallatott. Amikor a hang elhalt, nem lélegzett többé.

– Ne, ne! Shevonar, Shevonar! – jajveszékelt Relona. A férfi mellkasára hajtotta fejét, és gyászában, bánatában felzokogott. Ranokol mellette állt, arcán könnyek csoroglak végig, megdöbbentette, szinte kábává tette a halál. Nem tudta, mit csináljon.

Váratlanul hangos, kísérteties üvöltés dermesztette meg őket, amely oly közelről hangzott fel, hogy hallatára kirázta őket a hideg. Egy emberként kapták fejüket a farkas felé. Négy lábán állt, s fejét hátraszegve hallatta hátborzongató farkasüvöltését.

– Mit csinál? – kérdezte rémülten Ranokol.

– Gyászolja a fivéredet – adott választ Zelandoni ismerős hangja. – Ahogy mi mindannyian.

Mindenki megkönnyebbült, meglátva Zelandonit. Relonával és másokkal együtt érkezett, de hátramaradt, látva, hogy Shevonar társa előrerohan. Relona zokogása, gyászának hangot adva, jajveszékeléssé lett. Zelandoni s többen mások is bekapcsolódtak kétségbeesett lamentálásába. Farkas gyászüvöltése a többiekéhez csatlakozott. Ranokol végül zokogva halott fivérére vetette magát. Egy másodperccel később Relonával egymást átölelve, zokogva, himbálódzva próbálták kisírni magukból gyászukat.

Ayla úgy gondolta, a zokogás mindkettejüknek jót tett Tudta, fájdalma és haragja csillapítására Ranokolnak szüksége volt arra, hogy kisírja magát, és Relona segítette ebben. Amikor Farkas újra felüvöltött, Ayla oly élethű vonítással csatlakozott hozzá, hogy sokan először egy másik farkasnak hitték. Majd a menedékben a halottért virrasztást tartók megdöbbenésére egy másik, távoli farkasüvöltés csatlakozott Farkas keserves gyászdalához.

Egy idő után a donier felsegítette Relonát, és a tűz mellett a földre terített prémhez támogatta. Joharran a tűzhely másik oldalán kialakított helyre vezette a halott vadász fivérét. Relona csak ült, előre-hátra ringott, halkan nyöszörgött, mindenre közönyösen, ami körülötte volt. Ranokol csak ült, s vakon a tűzbe meredt.

A Harmadik Barlang Zelandonija csendesen beszélgetett a Kilencedik óriás Zelandonijával, majd nem sokkal utána mindkét kezében gőzölgő folyadékkal teli csészével tért vissza. A Kilencedik Barlang donierje átvett egy csészét a Harmadik donierjétől, és odasietett vele Relonához, aki tiltakozás nélkül megitta, mintha nem is tudná, vagy nem törődne azzal, mit tesz. A Harmadik Zelandoni Ranokolnak is adott egy csészét, aki tudomást sem vett a felkínált italról, végül azonban, némi unszolásra, megitta. Hamarosan mindketten a prémeken feküdtek a tűz mellett, és aludtak.

– Jó látni, hogy megnyugodott – szólalt meg Joharran és a fivére is.

–Szükségük volt arra, hogy gyászoljanak – válaszolta Ayla.

– Most pihenésre van szükségük – mondta Zelandoni. – S neked is, Ayla.

– Először egyél valamit – mondta Proleva. Joharran társa Relonával, Zelandonival s másokkal jött a Kilencedik Barlangból. – Sütöttünk bölényhúst, a Harmadik Barlang pedig más ételeket hozott.

– Nem vagyok éhes – ellenkezett Ayla.

– De biztosan fáradt vagy – mondta Joharran. – Szinte egy percre sem hagytad magára.

– Bárcsak többet tehettem volna érte! Semmilyen megoldást nem találtam, amivel segíthettem volna rajta – sajnálkozott Ayla, szomorúan megrázva fejét.

– Hiszen megtettél mindent – mondta az idősebb férfi, – a Harmadik Barlang Zelandonija. – Csillapítottad a fájdalmát. Senki nem tehetett volna többet, és a segítséged nélkül addig sem élhetett volna. Én nem használtam volna úgy a dunsztkötést. Fájdalmak csillapítására és sebek gyógyítására igen, de belső sebekre? Erre biztosan nem gondoltam volna. Mégis, mintha segített volna rajta.

– Igen. Jó ítélőképességre vall az a gyógymód – mondta a Kilencedik Zelandonija. – Már korábban is alkalmaztad?

– Nem. És nem voltam biztos benne, hogy jót tesz, de meg kellett próbálnom – felelte Ayla.

– Jól tetted – nyugtatta meg a donier. – De most enned és pihenned kell.

– Nem, enni nem kérek, de azt hiszem, kicsit lepihenek – válaszolta Ayla. – Hol van Jondalar?

– Elment Rushemarral, Solabannal és egy-két emberrel fát gyűjteni. Néhányan velük tartottak a fáklyákkal, de Jondalar gondoskodni akart arról, hogy a fa kitartson éjszakára, és ebben a völgyben nincs elég fa. Most már hamarosan vissza kell érniük. Jondalar oda rakta le az alvóprémjeidet – Joharran megmutatta a helyét.

Ayla lefeküdt, arra gondolva, pihen kicsit, amíg Jondalar vissza nem ér. Szinte abban a pillanatban elaludt, amikor letette a fejét. Amikor a fagyűjtők visszaértek, csaknem mindenki aludt már. A tűz mellé rakták egy halomba, majd kiválasztott hálóhelyükre mentek. Jondalar észrevette a fatálat, melyet Ayla rendszerint magával vitt mindenhova, és arra használta, hogy forró kövekkel kevéske vizet melegítsen benne a gyógyteákhoz. Tavaly váltott agancsból hevenyészett keretet is készített, amellyel a vizestömlőjét közvetlenül a lángok fölé tudta tartani. Noha a szarvashólyag megtartotta a vizet, valamelyest azért szivárgott belőle, ami megakadályozta, hogy lángra kapjon, amikor vízmelegítésre vagy főzésre használta.

Joharran néhány perces beszélgetésre feltartotta fivérét.

– Jondalar, többet szeretnék tudni arról a dárdahajítóról Láttam, ahogy az a bölény elesik a dárdáitoktól, s ti voltatok a legtávolabb. Ha mindegyikünknek lenne, nem kellene olyan közel mennünk a vadhoz, és Shevonart nem taposta volna agyon az a bölény.

– Megmutatom mindenkinek, aki meg akarja tanulni, de gyakorlást igényel – válaszolt Jondalar.

–Te mennyi idő alatt tanultad meg? Nem arra gondolok, hogy olyan ügyességgel, ahogy most használod, hanem hogy annyira értsünk hozzá, hogy valóban tudjunk vadászni velük – kérdezte Joharran.

– Már vadászunk néhány éve a dárdahajítóval, de az első nyár végére megtanultuk – válaszolt Jondalar. – Azonban csak mire felkészültünk a hazafelé vezető Utazásunkra, tanultuk meg használatát lóhátról. Ám Farkas is jó segítség.

– Még mindig nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy a húson és prémen kívül bármi másra is jók lennének az állatok – mondta Joharran. – Ha a saját szememmel nem látom, nem hittem volna, hogy ti bármi másra használhatnátok. Én mégis inkább a dárdahajítóról szeretnék többet megtanulni Holnap megbeszéljük.

A fivérek jó éjszakát kívántak egymásnak, majd Jondalar Ayla alvóhelyéhez ment, és lefeküdt mellé. Farkas felpillantott. A tűz fényében a férfi csendesen figyelte Ayla légzését, majd visszanézett a farkasra. Boldog vagyok, hogy Farkas mindig vigyáz rá, gondolta, és megsimogatta az állat fejel majd bebújt Ayla mellé a prémek alá. Nemcsak azért sajnálta, hogy Shevonar meghalt, mert a férfi a Kilencedik Barlang népéhez tartozott, hanem mert tudta, mennyire megviselte Aylát, ha valaki meghalt, és ő nem tehetett a betegért semmit. Gyógyító volt, ám léteztek sebek, melyeket senki nem gyógyíthatott be.

Zelandonit egész reggel elfoglalta, hogy felkészítse Shevonar holttestét arra, hogy visszaszállítsák a Kilencedik Barlangba. Olyan valaki közelében lenni, akinek lelke elhagyta a testét, az emberek többsége számára nagyon felzaklató volt, és Shevonar temetése több mindennel járt, mint a szokásos halotti szertartás. Nagy balszerencsének vélték, ha valaki vadászaton halt meg. Ha egyedül volt, a balszerencse nyilvánvaló volt, Zelandoni azonban rendszerint tisztító szertartást végzett, hogy elűzzön mindenféle lehetséges jövőbeli ártalmas hatást. Ha ketten vagy hárman mentek vadászni, és egyikük meghalt, még mindig személyes ügynek tekintették halálát, és a túlélőkkel és a családtagokkal együtt ült szertartást tartották alkalmasnak. Ám komoly bajnak tekintették, amikor olyan vadászat során halt meg, melyben nemcsak egy barlang vett részt, hanem az egész közösség. Ekkor közösségi szinten kellett tenni valamit.

Az Elsők Közt Első azon gondolkodott, mire lehet szükség, talán bölényvadászati tilalomra az évszak többi részében, a balszerencse elűzésére. Ayla látta, amint egy csésze teával a kezében pihen a tűz mellett, egy halom különböző vastagságú tömött gyékényen, melyet Nyihaha rudas szállítóján hoztak el neki. Ritkán ült le az alacsony párnákra, mert ahogy évről évre egyre testesebb lett, mind nehezebbnek és fáradságosabbnak találta, hogy felkeljen róluk.

Ayla a donierhez közeledett.

– Zelandoni, beszélhetek veled?

– Igen, természetesen.

– Ha túl elfoglalt vagy, ráér. Csak kérdezni akartam tőled valamit – mondta Ayla.

– Rászánhatok kis időt – válaszolta Zelandoni. – Hozz egy csésze teát, és ülj ide mellém. – A földön heverő egyik gyékényen mutatott helyet Aylának.

– Csak azt szerettem volna megkérdezni tőled, ismersz-e olyan gyógymódot, amit megtehettem volna Shevonarért. Van-e bármilyen módja a belső sebek gyógyításának? Amikor a Törzsnél éltem, egy férfit véletlenül leszúrtak egy késsel. A kés egy darabja beletört, Iza pedig belevágott, és kivette, de nem hiszem, hogy bármilyen módon is belevághattam volna Shevonarba, hogy úgy gyógyítsam meg a sebeit – mondta.

Nyilvánvaló volt, mennyire nyugtalanította az idegen asszonyt, hogy oly keveset tudott tenni a sebesült vadászért s Zelandonit meghatotta Ayla törődése. A jó tanítvány lelki ismeretességével tette fel a kérdést Zelandoninak.

– Nincs sok minden, amivel segíteni lehetne valakin, akire egy teljesen kifejlett bölény rátaposott, Ayla – válaszolta Zelandoni. – Bizonyos kinövéseket, dudorokat fel lehet vágni, hogy kiürüljenek, vagy kis tárgyakat kivágni, szilánkot, halszálkát vagy annak a késnek a letört darabkáját, melyet a ti törzsbeli asszonyotok eltávolított a testből, de nagyon bátor dolog volt az tőle. Veszélyes belevágni a testbe. Gyakran nagyobb sebet ejtesz, mint az, amelyet meg, akarsz gyógyítani. Néhányszor én is metszettem, de csak akkor, amikor biztosra vettem, hogy azzal segítek, és nincs más megoldás.

– Én is így gondolom – mondta Ayla.

– Szükséges az is, hogy ismerjük valamennyire a test belsejét. Számos hasonlóság van az emberi és állati test belseje közt, és én nagyon óvatosan gyakran feldaraboltam egy állatot, hogy lássam, milyen, és hogy a testrészek hogyan kapcsolódnak. Könnyű megnézni azokat a csöveket, amelyek a vért szállítják a szívből, és az inakat, melyek az izmokat mozgatják. Azok a dolgok nagyon hasonlóak minden állatban, bizonyos dolgok azonban különböznek. Például egy bölény gyomra más, mint egy lóé, és sok minden másként helyezkedik el a két állatban. Hasznos lehet, és egészen érdekes.

– Én is így tapasztaltam – mondta Ayla. – Sok állatot levadásztam már, sokat feldaraboltam, és valóban segít megismerni az emberi testet. Biztosra veszem, hogy Shevonar bordái eltörtek, és a csontszilánkok átszúrták a... légzőzsákjait.

– Tüdő.

– A tüdejét, és azt hiszem, más... szerveit is. Mamutoj nyelven májnak és lépnek mondanám, a zelandoni szavakat nem tudom rájuk. Amikor megsérülnek, erősen véreznek. Tudod, melyekre gondolok? – kérdezte Ayla.

– Igen – válaszolta az Első.

– A vérnek nincs hova folynia. Azt hiszem, azért feketedett meg és puffadt fel. A vér szétfolyt a testében, amíg valami szét nem szakadt benne – mondta a fiatal nő.

– Megvizsgáltam, és egyetértek veled. A vér elöntötte a gyomrát és a belek egy részét. Azt hiszem, a belei robbanlak szét – mondta a donier.

– A belek azok a hosszú csövek, melyek kivezetnek a testből?

– Igen.

– Jondalar tanította meg ezt a szót. Shevonarnál is azok érültek meg, azt hiszem, de az ölte meg, hogy a belsejét elöntötte a vér.

– Igen. A bal alsó lábának kis csontja is eltört, és a jobb csuklója, azok azonban természetesen nem lettek volna halálosak – mondta Zelandoni.

– Nem, és azok a törések nem aggasztottak volna annyira. Csak szerettem volna tudni, tehettem volna-e bármit érte – kérdezte Ayla, s komoly, jó szándékú arcát aggodalom felhőzte.

– Az nyugtalanít, hogy nem tudtad megmenteni, igaz?

Ayla bólintott, és lehorgasztotta a fejét.

– Mindent megtettél, amit csak tehettél, Ayla. Egy napon mindannyian elmegyünk a szellemek világába. Amikor Doni szólít bennünket, fiatalon vagy öregen, nincs választásunk. Még egy Zelandoninak sem adatott meg az a tehetség, hogy a halált megállítsa, de még az sem, hogy tudja, mikor történik meg. Olyan titok ez, melyet Földanya senkivel nem oszt meg. Ő engedte meg a Bölény Szelleminek, hogy elvigye Shevonart azért a bölényért cserébe, melyet elejtettünk. Olyan áldozat ez, melyet Doni néha megkövetel. Talán úgy vélekedett, emlékeztetnie kell bennünket arra, hogy az Ö Adományait és a Tehetséget megbecsüljük. Azért öljük meg Földanya teremtményeit, hogy mi élhessünk, nekünk pedig tisztelnünk kell az Élet Adományát, melyet Tőle kapunk, amikor elvesszük állatainak élét. A Földanya nem mindig szelíd és nemes lelkű. Leckéi és a belőlük levont tanulságok nem mindig könnyűek.

– Igen, erre jöttem rá magam is. Nem hiszem, hogy a Szellemvilág békés, szelíd hely. A leckék nehezek, de értékesek – mondta Ayla.

Zelandoni nem reagált. Úgy tapasztalta, ha nem válaszol azonnal, az emberek gyakran beszélnek egyszerűen azért, hogy mondjanak valamit, és többet megtudott abból, amit önként mondtak, mint amikor a kérdéseire feleltek. S egy idő után Ayla valóban folytatta.

– Emlékszem, amikor Creb megmondta nekem, hogy a Barlangi Oroszlán szelleme engem választott. Szerinte a Barlangi Oroszlán erős totem, aki erős védelmet nyújt, de az erős totemekkel nehéz élni. Azt mondta, ha törődöm a dolgokkal, a totemem segít, és tudatja velem, mikor döntöttem helyesen, de próbára is tesznek, hogy meggyőződjenek arról, érdemes vagyok-e arra, amit adni készülnek. Creb szerint a Barlangi Oroszlán nem választott volna engem, ha nem lennék rá méltó – mondta Ayla. – Talán úgy értette, túl nagy teher lenne.

A doniért meglepte az értelmezés mélysége, melyről Ayla megjegyzése tanúskodott. Az a nép, melyet Törzsnek nevez, valóban ily fejlett értelemre lenne képes? Ha a Barlangi Oroszlán Szelleme helyett a Nagy Földanya kifejezést használta volna, előző mondatai elhagyhatták volna egy zelandoni száját is.

Végül az Elsők Közt Első folytatta:

– Shevonarért a fájdalomcsillapításon kívül semmit nem lehetett tenni, azt pedig te megtetted. A dunsztkötés érdekes gyógymód volt. A törzsbeli asszonytól tanultad?

– Nem – válaszolta Ayla, megrázva a fejét. – Korábban soha nem használtam. De oly erősen szenvedett, és tudtam, hogy a sérülése miatt semmilyen folyadékot nem adhatok neki. Arra gondoltam, füstöt használok. Ökörfarkkórót égettem már, hogy füstöt csináljak, mert az csillapít egyes köhögéseket, és ismerek olyan növényeket, melyeket néha izzasztókunyhóban égetnek el, de féltem attól, hogy az megköhögteti, és mivel a légzőzsákjai megsérültek, nem akartam azt tenni. Akkor észrevettem a zúzódást, bár azt hiszem, az már több volt zúzódásnál. Egy idő után csaknem elfeketedett bőrén a zúzódás, de tudom, hogy egyes növények enyhíthetik a zúzódás okozta fájdalmat, ha a bőrre teszik, és a vadászkerítéstől idefelé jövet véletlenül észrevettem olyan növényeket. Ezért visszamentem, és szedtem vamennyit. Mintha kicsit segített volna.

– Igen, én is azt hiszem – válaszolta a donier. – Talán egyezer majd én is kipróbálom. Valóban mintha természetes, veled született gyógyító tehetséged lenne, Ayla, s azt hiszem, az most azt mondja, hogy nagyon rosszul érzed magad. Minden jó gyógyítót, akit ismerek, mindig felzaklat, ha valakit nem tudott meggyógyítani, és meghalt. De semmit nem tehettél. Nagy Földanya úgy döntött, magához szólítja, És az Ő akaratának senki nem állhat ellen.

– Természetesen igazad van, Zelandoni. Nem hittem, hogy lenne bármi remény, de mindenképpen meg akartam kérdezni tőled. Tudom, sok a dolgod, és nem akarom több idődet elvenni – mondta Ayla, miközben felállt, hogy magára hagyja Zelandonit. – Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre.

Zelandoni figyelte a távozni készülő fiatal nőt.

– Ayla – szólt utána –, nem tudom, értem megtennél-e valamit.

– Természetesen, bármit, Zelandoni.

– Miután visszaérünk a Kilencedik Barlanghoz, kiásnál nekem valamennyi vörös okkert? Van egy védőgát a Folyónál a nagy szikla mellett. Ismered a helyet?

– Igen, láttam az okkert, amikor Jondalarral úszni mentünk. Nagyon élénkvörös, vörösebb, mint a többi. Hozok neked.

– Megmondom, hogyan tisztítsd meg a kezed, és adok egy külön kosarat, amelyben elhozhatod – mondta Zelandoni.