11

A gyakorlómező a Két Folyó Sziklájának közelében helyezkedett el, és nem volt más, mint egy széles földes vadcsapás, amelyet a gyakori használat kopárra döngölt. Még körülötte a növényzetet is lelapította az ott álló vagy taposó rengeteg ember. A vadcsapás egyik végét nagy mészkőlemez jelölte, amely valamely ismeretlen idővel korábban leszakadt, kiugró sziklaszirt volt. Egykor éles széleit az idő vasfoga és a rá felkapaszkodó lábak koptatták el. A másik végén négy kidolgozatlan állatbőrt göngyöltek és kötöztek össze száraz fű kötegeivel, melyeken jó néhány korábbi, lándzsa ütötte lyuk tátongott. A nyersbőrök mindegyikére különböző állatalakzatokat festettek.

– Távolabbra kell vinnünk azokat a célpontokat, legalább kétszer olyan messzire – tanácsolta Jondalar.

– Kétszer ilyen messzire? – kérdezte Kareja, a faeszközt méregetve Jondalar kezében.

– Legalább.

A férfi kezében tartott tárgyat egyenes fadarabból faragták, és körülbelül olyan hosszú volt, mint karjának hossza kinyújtott ujjaitól a könyökéig. Keskeny és lapos, hosszú vájattal a közepétől lefelé, az elejéhez közel két bőrhurokkal. Hátoldalán egy támasztólemezből hegyes villa nyúlt ki, egy kampószerűség, amely beleillett a könnyű lándzsa vastag végébe faragott lyukba.

Nyersbőr tegezéből Jondalar kovakő hegyet vett elő, melyet patából és nyersbőrkaparékból főzött ragasztóval és inakkal egy rövid fadarabhoz erősítettek. A rövid nyél hátsó végét tompa hegyőre vékonyították. A tárgy aránytalanul rövid dárdának tűnt, vagy talán egy szokatlan nyelű késnek. Majd egy tartóból hosszú hajítódárdát vett elő, amely egyik végén két tollal tollaztak fel, mint egy lándzsát, a másik végén azonban tompa volt. A tömeg kíváncsi morgást hallatott.

Jondalar a kovakő hegybe illesztett nyél kihegyezett végét beletette a jóval hosszabb hajítódárda első végébe faragott lyukba, és kinyújtott karral maga elé tartotta a két részből álló, elég vékony dárdát. A megértés felkiáltása hallatszott fel itt-ott, de nem mindenünnen.

– Változtattam egy-két dolgon, mióta kifejlesztettem ezt a dárdahajítót – mondta Jondalar az összegyűlteknek. – Új meg új ötleteket próbálok ki, hogy lássam, hogyan működnek. Ez a levehető lándzsahegy jó megoldásnak bizonyult. Sokkal eredményesebb, mint a hosszú dárda, amelynek mindig letört a hegye, amikor rossz helyre lőttem ki, vagy beletört az elmenekülő állatba. – Magasra emelte a lándzsát, és szétszedte a két részét. – Ennél a hegyet ki lehet húzni a nyélből, és nem kell az egész dárdát újra elkészíteni.

Érdeklődő mormogás hallatszott válaszul a tömeg felől. Időt és sok erőfeszítést igényelt, hogy egyenesre formáljanak egy hajítódárdát, hogy az az elhajítása után pontosan és egyenesen repüljön, és nem volt vadász, aki már ne tört volna el egyet-kettőt a lehető legrosszabbkor.

– Észrevehetitek, hogy ez a lándzsa kisebb és könnyebb a hagyományosnál – folytatta Jondalar.

– Ez az! – kiáltotta Willamar. – Tudtam, hogy van valami rendkívüli abban a hajítódárdában azon kívül, hogy két részből áll. Valahogy kecsesebbnek, már-már nőiesnek látszik. Mint egy „Anya" lándzsa.

– Rájöttünk, hogy a könnyebb dárda valójában jobban száll – mondta Jondalar.

– De beledöf az állatba? – kérdezte Brameval. – Talán nem repül oly messzire, de rájöttem, hogy egy lándzsának súlya is kell legyen. Ha túlságosan könnyű, visszapattan a vastag állatbőrről, vagy beletörik a hegye.

– Azt hiszem, itt az ideje a bemutatónak – mondta Jondalar, felkapva tarsolyát, tegezét, és visszagyalogolt a lezuhant szikla felé. Hozott magával tartalék lándzsákat leszedhető hegyeket, de nem mindegyik volt egyforma. Némelyiknek kovahegye volt, ám az alakja valamelyest mindegyiknek különbözött. Másokat hosszú csontból faragtak éles heggyel s olyanra hasított alappal, hogy jól illeszkedjen a rövidebb, középső nyélbe. Előre összeállított még néhány dárdát, miközben Solaban és Rushemar távolabb vonszolta az egyik céltáblát.

– Elég távol van, Jondalar? – kiáltotta Solaban.

Jondalar Aylára pillantott. A farkas mozdulatlanul állt mellette. Ayla a saját dárdahajítóját tartotta kezében, és hosszú tegez nyúlt le a hátáról, benne már összeillesztett további dárdákkal. Jondalarra mosolygott, aki, bár aggodalmasan, visszamosolygott rá. Elhatározta, hogy a bemutatóval kezdi, és utána ad magyarázatot, és válaszol a kérdésekre.

– Megteszi – válaszolta. Jóval a lándzsahajító távolságán belül volt, valójában egészen közel, de az első bemutatóhoz jó lesz. Pontosabb is lehet így. Nem kellett szólnia vadásztársainak, hogy álljanak félre. Mindannyian nagy léptek kihátráltak több mint boldogan, hogy távol maradhatnak a lándzsa útjából, melyet egy ismeretlen eszközzel hajítanak el. Jondalar megvárta, hogy elhelyezkedjenek, és miközben várakozásteljes vagy kételkedő arckifejezéssel mindannyian feléje néztek, ő felkészült a dárda elhajítására.

Jobb kezében vízszintesen tartva a dárdahajítót, hüvelyk és mutatóujjával elöl a két hurokban, gyorsan egy lándzsát illesztett a vájatba. Hátrahúzta, hogy a kampó, amely ütközőként is szolgált, beleilleszkedjen a dárdahajító vastag végébe fúrt lyukba, és habozás nélkül kilőtte a dárdát Oly gyorsan csinálta mindezt, hogy sokan alig vették észre, hogy a dárdahajító hátsó vége, azáltal, hogy a hurkok segítségével felemelte, megemelkedett, hatékonyan megnyújtva a karja hosszát a lándzsahajító hosszával, ennek következtében pedig a plusz emelőerő előnyéhez jutva.

Amit a szemlélők láttak, egy dárda volt, amely a szokásosnál kétszer gyorsabban repült, és oly erővel talált a nyersbőrre festett szarvas közepébe, hogy teljesen belefúródott a fűkötegbe. A vadásztársak meglepetésére egy második dárda követte az elsőt, csaknem ugyanolyan erővel, és az előző lyuk közvetlen közelében landolt. Jondalar dárdahajítását Ayla követte a sajátjával. Döbbent csend állt be, majd kérdések sora hallatszott.

– Láttátok?

– Nem láttam, hogy hajítottad el, megcsinálnád újra, Jondalar?

– A dárda csaknem keresztülfúrta a céltáblát! Hogyan tudtad olyan erővel elhajítani?

– A lányé is átfúrta! Mi ad a dárdának olyan erőt?

– Megnézhetném azt a holmit? Hogyan is nevezitek? Dárdahajító?

Az utolsó kérdést Joharran tette fel, és Jondalar odaadta neki a vadászfegyvert. Fivére alaposan megszemlélte, még meg is fordította, és észrevette hátulján a hatalmas szarvast ábrázoló egyszerű faragást. Mosolyra fakasztotta. Korábban látott már hasonlót.

– Nem rossz egy kőpattintótól – dicsérte, a faragásra mutálva.

– Honnan tudod, hogy én csináltam?

– Eszembe jutott, amikor azt tervezted, hogy képfaragó leszel, Jondalar. Azt hiszem, még ma is megvan az a tányér, melyet hasonló faragás díszít, s egyszer te adtad nekem. De ez honnan? – kérdezte, visszaadva Jondalarnak a dárdahajítót… – S tényleg, meg szeretném nézni, hogyan használod.

– Akkor dolgoztam ki, amikor Aylánál éltem a völgyében. Igazán nem nehéz használni, de gyakorlás kell hozzá, hogy irányítani tudd. Én távolabbra tudom hajítani a dárdát, Ayla azonban pontosabb nálam – magyarázta Jondalar miközben elővett egy másik lándzsát. – Látod ezt a kis lyukat, melyet a dárda végébe faragtam?

Joharran és még néhányan gyülekeztek mellette, hogy lássák a lekerekített bemetszéseket.

– Mi a célja ennek? – kérdezte Kareja.

– Megmutatom. Látod ezt a kampószerű kilövőt a hajító végén: Így illesztem össze – magyarázta, beleillesztve a kampó hegyét a lyukba. A dárdát vízszintesen helyezte rá a hajítóra, két oldalán a tollakkal, majd hüvelyk- és mutatóujját begörbítette a bőrhurkokba, s vízszintesen tartva összefogta a dárdát és a hajítót. Mindenki köréje csoportosult, hogy láthassa. – Ayla, te miért nem mutatod meg, nekik? – Ayla is megmutatta a dárdahajításhoz szükséges mozdulatokat.

– Ő másként tartja – szólalt meg Kareja. – Ő a két első ujját fűzi át a hurkon, Jondalar pedig a hüvelyk- és mutató ujját.

– Nagyon jó megfigyelő vagy, Kareja – jegyezte meg Marthona.

– Én így tudom használni a legjobban – magyarázta Ayla.

– Jondalar is így használta valamikor, de most már inkább úgy, ahogy mutatta. Mindkét megoldás jó. Úgy tartod, ahogy neked a legkényelmesebb.

Kareja bólintott, majd megszólalt:

– A te dárdáid kisebbek és könnyebbek a szokásosnál.

– Eleinte nagyobbakat használtunk, de aztán egy idő után Jondalar előállt ezekkel a kisebbekkel. Könnyebb kezelni őket, és pontosabban célba találnak – magyarázta Ayla.

Jondalar folytatta a bemutatót.

– Amikor hajítasz, észrevetted, hogyan emelkedik meg a dárdahajító vége, többleterőt adva a dárdának? – A dárdával és a hajítóval a jobb kezében, Jondalar a baljával föl emelte a dárdát, hogy lassú kézemeléssel szemléltesse a mozdulatot anélkül, hogy engedte volna, a dárda kiessen a kezéből. – Az adja neki a plusz erőt.

– Amikor azt a lándzsahajítót teljesen kifeszíted, olyan, mintha a fél karoddal meghosszabbodna – szólalt meg Brameval. Eddig nem sokat beszélt, és Aylának némi időre volt szüksége ahhoz, hogy visszaemlékezzen arra, hogy ő i tizennegyedik Barlang vezetője.

– Elhajítanád újra a dárdát? Megmutatnád még egyszer, hogyan működik? – kérdezte Manvelar.

Jondalar visszahúzta, célzott, és kilőtte a dárdát. Újra átütötte a célpontot. Ayla dárdája egy szívdobbanásnyi idővel később követte Jondalarét.

Kareja az asszonyra nézett, akit Jondalar magával hozott, és mosolygott. Nem is sejtette, hogy Ayla ilyen kiváló. Eléggé meglepte. Azt feltételezte, hogy a nyilvánvalóan vonzó asszony Maronához fog hasonlítani, ahhoz a nőhöz, akit Jondalar az elutazása előtt választott, ez az asszony azonban megérdemli, hogy jobban megismerje.

– Szeretnéd kipróbálni, Kareja? – kérdezte Ayla, felajánlva neki a dárdahajítóját.

– Igen – válaszolta a Tizenegyedik Barlang vezetője szélesen mosolyogva. Átvette a dárdahajítót, és nézegette, miközben Ayla elővett egy másik levehető hegyű dárdát, Kareja észrevette az aljára faragott bölényt, és azon tűnődött, vajon Jondalar készítette-e azt is. Tűrhető faragás volt, nem kivételes, de élethű.

Farkas elkóborolt, miközben kétlábú barátai megmutatták az embereknek, hogyan kell gyakorolniuk annak érdekében, hogy hatékonyan használják az új vadászfegyvert. Miközben néhányaknak sikerült egy-két jó távolra hajítás, nyilvánvaló volt, hogy a pontosság több időt vesz igénybe. Ayla hátul állt, s figyelt, amikor a szeme sarkából megpillantott egy mozdulatot. Megfordult, és a valamit üldöző Farkast pillantotta meg. Amikor meglátta, elővette tarsolyából a parittyáját és néhány lecsiszolt, lekerekített követ.

A parittya közepén levő bőrdarabba helyezte a követ, és amikor a teljes nyári tollazatában pompázó hófajd felröppent, Ayla készenlétben állt. Kilőtte a követ a kövér madárra, és látta, amint a földre zuhan. Egy második hófajd röppent fel, és Ayla parittyájának második köve leterítette azt is. Akkorra Farkas már megtalálta az első madarat. Ayla megállította az állatot, mielőtt magával vitte volna a zsákmányt, és kivette a szájából, majd a lábuknál megragadva vitte őket. Váratlanul ekkor tűnt fel neki, hogy a jó évszakban járnak, és a fűben kezdett keresgélni. Egy fészekre esett a tekintete, és örömteli vigyorral kivett néhány tojást, később majd elkészíti Creb kedvenc ételét: tojással rakott hófajdot.

Elégedett volt önmagával, miközben visszafelé ballagott az oldalán Farkassal, és amíg a közelükbe nem ért, észre sem vette, hogy mindenki abbahagyta a gyakorlást, és őrá mered. Néhányan mosolyogtak, de az emberek többsége meglepetten nézett. Jondalar vigyorgott.

– Nem említettem nektek parittyázó tehetségét? – kérdezte Jondalar. Büszkének tűnt, és ez látszott is rajta.

– Azt sem mondtad, hogy a farkas segítségével ugrasztja ki a vadat! Az ő parittyájával és a farkassal, miért van erre szükségetek? – kérdezte Joharran, fölemelve a dárdahajítót.

– Valójában az ő parittyája adta nekem az ötletet a dárda hajítóra – válaszolta Jondalar –, és Farkas akkor még nem volt meg. Igaz, abban az időben egy barlangi oroszlánnal vadászott.

Az emberek többsége azt hitte, Jondalar tréfál, bár az asszonyt elnézve, a lelőtt hófajdokkal a kezében, oldalán a farkassal, nem voltak biztosak abban, mit higgyenek, és mit nem.

– Hogyan fejlesztetted ki ezt a dárdahajítót, Jondalar? – kérdezte Joharran. Rajta volt a sor, hogy kipróbálja, s még ekkor is kezében tartotta a fegyvert.

– Aylát figyelve, amint parittyájával elhajítja azokat a köveket, azt szerettem volna, bárcsak én tudnék úgy elhajítani egy dárdát, mint ő a köveit. Valójában én is parittyával próbálkoztam először, de aztán rájöttem, hogy valami merevebbre, kevésbé rugalmasra van szükségem. Végül ez a dárdahajító lett belőle – magyarázta Jondalar. – De abban az időben nem tudtam, valójában mire lehet használni. Gyakorlást igényel, ahogy mostanra ti is sejtitek, de mi megtanultuk lóhátról is használni. Most, hogy nektek is lehetőségetek volt a kipróbálására, talán tarthatunk egy igazi bemutatót. Kár, hogy a lovakat nem hoztuk, de legalább azt is megmutathatom, milyen távolságra lehet lőni vele.

Néhány dárdát visszahoztak a céltábláktól. Jondalar elkért egyet, és a hajítót is Joharrantól, és néhány lépést tett hátra. A céltáblák irányába célzott, ám ahelyett, hogy egyenesen a szalmakötegekre célzott volna, oly erővel lőtte ki, amennyire csak tudta. A dárda elrepült a szalmakötegek fölött, több mint felével megnövelve a teljes távolságot, mielőtt a távoli fűben földet ért. Az elképedt csodálkozás tetszésnyilvánítása hallatszott.

Ayla következett, és noha nem rendelkezett a magas, izmos férfi erejével, az ő dárdája csupán kicsivel előbb hullott a földre. Felnövekedése eredményeként fizikai ereje meghaladta a nők többségéét. A Törzs népe erősebb és robusztusabb volt a Másoknál. Aylának, hogy lépést tarthasson velük. pusztán ahhoz, hogy ellássa a törzsbeli asszonyoktól vagy lányoktól elvárt szokásos hétköznapi munkát, felnövekedése során erősebb csontozatot és több izomerőt kellett kifejlesztenie, mint ami az ő népénél megszokott volt.

A dárdák összegyűjtése közben az emberek az imént látott új vadászfegyverről beszélgettek. A dárdahajítóval kilőni egy dárdát mintha nem különbözött volna annyira attól, mint amikor kézzel hajították el. A különbség az eredményben mutatkozott meg. Kétszer akkora távolságra repült, és sokkal nagyobb erővel. Ez volt a legkevesebbet vitatott jellemzője, mert azonnal érthetővé vált, mennyivel biztonságosabb nagyobb távolságból hajítani a dárdákat.

Vadászbalesetek, bár nem voltak jellemzőek, ritkák sem.

Több vadászt megnyomorítottak a fájdalomtól megvadult, sérült állatok. A kérdés az volt, mennyi ideig tart és mennyi erőfeszítést igényel – ha nem is a Jondalar és Ayla bizonyította hozzáértés, de legalább az ahhoz elegendő ügyesség elsajátításához – a dárdahajító megfelelő használata. Néhányan úgy érezték, nekik már megfelelő a módszerük a hatékony vadászathoz, néhányan azonban, különösen a fiatalabbak, akik még csak tanulták, sokkal érdeklődőbbek voltak.

Első pillantásra oly egyszerűnek tűnt az új vadászfegyver, s valóban az is volt. Ám olyan törvényszerűségek adták az alapját, melyeket intuitíven megértettek ugyan, de csak jóval később kodifikáltak. A dárdahajító egy kar volt egy különleges, levehető kar, amely az emelőerő mechanikai előnyeit hasznosította, hogy lendítőerőt adjon a dárdának, sokkal távolabbra jutó és gyorsabb repülésre késztetve, mint a kézzel elhajítottat.

Már emberemlékezet óta használtak különböző karokat és mindegyik megnövelte az izmok erejét. Például egy éles kőszilánk – jáspis, kovakő, kvarc vagy obszidián – vágó eszköz volt a kézben, egy nyél azonban megsokszorozta az élére ható erőt, megnövelve a kés hatékonyságát, használója pedig jobban tudta irányítani.

A dárdahajító azonban több volt, mint velük született ismeretek újfajta alkalmazása. A Jondalarhoz és Aylához hasonló emberek veleszületett jellemzőjének jó példája volt, amely megkönnyítette életüket, és valószínűbbé tette túlélésüket: azt a képességet, hogy az emberi lénynek önálló gondolata, ötlete legyen, és azt hasznos tárggyá alakítsa, az absztrakt gondolkodás képessége, amelyet realitássá vall Ez volt Ayla és Jondalar legnagyobb Tehetsége, noha e képességüket tudatosan még csak fel sem ismerték.

A vendégek a közeledő vadászat stratégiájának megbeszélésével töltötték a délután további részét. Elhatározták, hogy a megpillantott bölény csorda után erednek, mivel ott több állatot láttak. Jondalar újra megemlítette, hogy szerinte letudnák vadászni az óriásszarvasokat és a bölényeket is, de nem erőltette a dolgot. Ayla nem mondott semmit, úgy határozott, vár, s majd a lehetőség szerint dönt. A vendégek újra falatozni kezdtek, és marasztalták őket éjszakára. Néhányan a maradás mellett döntöttek, Joharran azonban elő akart készíteni néhány dolgot a vadászat előtt, és korábban megígérte Karejának, hogy a visszaúton betérnek egy rövid látogatatásra a Tizenegyedik Barlangba.

Világos volt még, noha a nap már lehanyatlott nyugaton, amikor a Kilencedik Barlang elindult lefelé az ösvényen. A Folyó partjának közelében a viszonylag sík földnyúlványra érve Ayla megfordult, és újra felnézett a Két Folyó Sziklájának padozatához hasonlatos sziklamenedékre. Néhányan a sokak által használt, hívogató „gyertek vissza" kézmozdulattal integettek nekik. Ayla észrevette, hogy a vendégek hasonló kézmozdulattal visszaintegetnek, az ő kézmozdulatuk azt jelentette: „gyertek, látogassatok meg bennünket".

A folyópart közelében haladva, jobbra követték a sziklakanyarulatát vissza észak felé. A folyón felfelé, mellettük a Folyó sziklafala egyre alacsonyabb lett. Egy emelkedő alján, a legalacsonyabb rész közelében megláttak egy kőmenedéket. Valamivel távolabb a hátuk mögött s fenn az emelkedőn, körülbelül negyvenméternyire, egy második sziklamenedék nyújtózott többé-kevésbé folyamatosan ugyanazon a teraszszinten. Egy kis barlang is feltűnt a közelben. A két menedék, a barlang és a hosszú terasz alkotta egy másik közösség élőhelyét ezen a sűrűn lakott vidéken a zelandoniak Tizenegyedik Barlangját.

A csoport közeledése közben Kareja és a Tizenegyedik Barlang népe a Kilencedik előtt hagyta el a Két Folyó Szikláját és vezetőjük a Tizenegyedik Barlang Zelandonija mellett állt, arra várva, hogy üdvözölhessék őket. Egymás mellett látva őket Aylának feltűnt, hogy Kareja magasabb a Tizenegyedik Barlang Zelandonijánál. S ez nem azt jelentette, hogy Kareja oly magas volt, vette észre Ayla, ahogy közel értek, hanem hogy a férfi volt meglehetősen alacsony. Miközben üdvözölte, újra feltűnt neki erős kézszorítása. Ám valami mást is érzékelt a férfiban. Volt benne valami mesterkéltség, amely megtévesztette, amikor először találkozott vele, most azonban, a vendégek üdvözlésekor, egyértelműen megmutatkozott.

Váratlanul megértette, hogy ez az ember nem úgy mérte' fel, ahogy a zelandoni férfiak, akár nyíltan, akár illendőbben, és megértette, hogy nem férfiként néz a nőkre. Eszébe jutott, hogy amikor az Oroszlán Táborral élt, érdeklődve hallgatott egy beszélgetést olyan emberekről, akik mind a női, mind a férfi lényeggel rendelkeznek. Majd vissza emlékezett arra is, amint Jondalar azt mondja, az olyan Zelandonikból gyakran kiváló gyógyító lesz, és most nem állhatta meg mosolygás nélkül. Talán éppen ő lesz az, akivel megbeszélheti a gyógymódokat és a gyógyítási eljárásokat.

A Zelandoni barátságosan viszonozta mosolyát.

– Légy üdvözölve Folyami Helyen, a zelandoniak Tizenegyedik Barlangjának otthonában – köszöntötte. Egy másik férfi, aki oldalt, kissé mögötte állt, kedves, szeretetteli mosollyal nézte a Zelandonit. A meglehetősen magas férfinak szép, szabályos arcvonásai voltak, s Ayla szerint bizonnyal jóképűnek tekintették, meglepetten vette azonban észre nőies mozgását.

A Zelandoni hátrafordult, hogy a magas férfira nézzen és intett neki, hogy lépjen előre.

– Szeretném bemutatni a barátomat, a zelandoniak Tizenegyedik Barlangjából származó Marolant – szólalt meg, majd folytatta a formális bemutatást, amely valahogy hosszabbnak tűnt a szokásosnál, gondolta Ayla.

Miközben a Zelandoni beszélt, Jondalar Ayla mellé lépett, amitől új szituációban a lány kissé jobban érezte magát, és sok új helyzetbe került, mióta visszatértek Jondalar népének földjére. Megfordult, hogy Jondalarra mosolyogjon, majd vissza, hogy elfogadja a férfi mindkét kezét. Marolan alacsonyabb Jondalarnál, vette észre, nálam azonban kissé magasabb.

Mindenek Nagy Anyja, Mut nevében, akit Doninak is neveznek, üdvözöllek a zelandoniak Tizenegyedik Barlangjából való Marolan – viszonozta a köszöntést. A férfi szívélyesen mosolygott, és mintha beszélgetéshez is lett volna kedve, de Ayláéknak félre kellett lépniük, hogy helyet adjanak másoknak, hogy a Tizenegyedik Barlang Zelandonija és vezetője őket is üdvözölhesse, és emberek jövése-menése választotta szét őket, még mielőtt bármilyen társalgási szófordulatot válthattak volna egymással. Lesz majd idő a beszélgetésre később, gondolta Ayla.

Körbepillantott, hogy felmérje környezetét. Noha a hely a folyópartnál magasabban feküdt, és valamelyest távolabb a víz szélétől, még mindig közel volt a Folyóhoz. Meg is jegyezte ezt Marthonának.

– Igen, közel élnek a Folyóhoz – válaszolta Marthona. Néhányan attól tartanak, az árvíz áldozataivá válnak.

Zeladoni szerint a Régiek Legendáiban vannak utalások árvízről, de most már nem él senki, még a legidősebbek közül sem, akik emlékeznének itt árvízre. És előnyükre fordítják elhelyezkedésüket.

Willamar a folyó közvetlen közelségével magyarázta ezt, mert így a Tizenegyedik Barlang népe jó hasznát veszi a folyó nyújtotta lehetőségeknek. Alaptevékenységük a halászat volt, ám ennél is fontosabb a vízi szállítás, amelyről a Tizenegyedik Barlangot ismerték.

– A vízi járműveket bármilyen alapvető áru – élelmiszer, eszközök, emberek – tekintélyes mennyiségének szállítására használják – mondta Willamar. – A Tizenegyedik Barlang népe nem csupán a tutajok rúddal hajtásában a legnevesebb, hanem abban is, hogy önmaguk és a környező Barlangok részére ők készítik a legtöbb tutajt.

– Ez a mesterségük – tette hozzá Jondalar. – A Tizenegyedik Barlang ahhoz ért a legjobban, hogy vízi járműveket készít és használ. Az ő otthonukat ismerik Folyami Helynek.

– Azokból a szálfákból készítik tutajaikat? – kérdezte Ayla, a szálfákból és deszkákból készített építményekre mutatva a víz szélének közelében. Nem voltak ismeretlenek. Látott már hasonlókat, és megpróbált visszaemlékezni arra, hol. S akkor eszébe jutott. A s'armunaj asszonyok használtak tutajt. Amikor megpróbálta megtalálni Jondalart, és követte az egyetlen nyomot, amely eltűnésének helyéről elvezetett, egy folyóhoz ért, és annak közelében látott egy kis tutajt.

– Nem mindegyiket. Amelyik egy nagy tutajnak látszik, a kikötőjük. A hozzá erősített kisebb padozatok a tutajok. A Barlangok többsége kialakított valamilyen helyet a víz mellett, ahol biztonságban tudhatják tutajaikat. Egyik-másik nem több egyszerű cölöpzetnél, más Barlangoknak jobban kidolgozott kikötőik vannak, de egyik sem teljesen olyan, mint az övéké. Amikor valaki utazni akar, vagy szállítani valamit, akár le- vagy felfelé a folyón, a Tizenegyedik Barlangot bízza meg. Viszonylag rendszeres időközönként közlekednek – mondta Jondalar. – Örülök, hogy megálltunk itt. Szeretnék beszélni nekik a sharamudojok népéről és arról, milyen csodálatosan manőverezik szálfákból kiformált folyami járműveiket.

Joharran meghallotta, amit mondott.

– Nem hiszem, hogy most lenne időd arra, hogy beszélgetésbe bocsátkozz a vízi járművekről, hacsak nem akarsz itt maradni. Én sötétedés előtt szeretnék visszaérni a Kilencedik Barlangba. Megígértem Karejának, hogy megállunk, mert ő körbe akart vezetni téged, Ayla, én pedig a vadászat után szeretnék feltutajozni a folyón, hogy a Nyári Találkozó miatt találkozzam néhány más vezetővel is.

– Ha lenne olyan fatörzsből kivájt kis ramudoj csónakunk, pár ember felfelé evezhetne a folyón, és nem kellene nyugtalankodni a nehéz tutajok rudazása miatt – mondta Jondalar.

– Mennyi idő alatt készíthetünk egyet? – kérdezte Joharran.

– Sok munka – ismerte el Jondalar. – De ha elkészült, hosszú ideig használható.

– Az most nem segít, nem igaz?

– Nem. Azon gondolkodtam, milyen nagy segítség lehet később.

– Talán, de nekem a következő pár napban kell felfelé mennem a folyón, majd vissza – válaszolta Joharran. – Ha Tizenegyedik Barlang vízi utat tervezne, könnyebb és sokkal gyorsabb lenne a visszaút, de gyalogolhatok is, ha muszáj.

– Használhatod a lovakat – mondta Ayla.

– Te használhatod a lovakat, Ayla – válaszolta savanyú mosollyal Joharran. – Én nem értek ahhoz, hogy oda irányítsam őket, ahová én akarok menni.

– Egy ló két embert is vihet. Ülhetsz mögöttem – ajánlotta fel Ayla.

– Vagy mögöttem – mondta Jondalar.

– Nos, talán majd valamikor, de most azt hiszem, meg kell tudnom, hogy a Tizenegyedik Barlang tervez-e hamarosan utat felfelé a folyón – mondta Joharran.

Nem vették észre Kareja közeledését.

– Azon gondolkodtam, hogy szervezzünk egy vadászatot a folyón felfelé – szólalt meg. Mindannyian felpillantottak. – Én is elmegyek a tanácskozásra, Joharran, és ha a vadászat sikeres lesz – még ha valószínűnek tekintették is, sikerességét soha senki nem tételezte fel előre, mert lehet balszerencséjük is –, jó ötlet lenne húst vinnünk a Nyári találkozó helyszínére, és a közelben már előre elraktároznunk. Azt hiszem, igazad van, hogy a Találkozóra különösen sokan jönnek idén. – Aylához fordult. – Tudom, nem maradhatsz sokáig, de meg akartam mutatni neked a lakhelyünket, és bemutatni néhány embernek. – Nem mellőzte egyértelműen Jondalart, de megjegyzéseit Aylához intézte.

Jondalar figyelmesebben megnézte a Tizenegyedik Barlang vezetőjét. Kareja azok közé tartozott, akik a leginkább gúnyolták vadászmódszerei és új vadászfegyvereik miatt, bár Ayla most mintha egészen elbűvölné... miután bizonyította hozzáértését. Talán várnia kellene, mielőtt előhozakodna az új csónakokkal, és talán nem Karejának kellene beszélnie róluk, gondolta, azon tűnődve, ki lehet most a legjobb vízijármű-készítőjük.

Megpróbált visszaemlékezni arra, amit Karejáról tudott Nem sok férfi érdeklődött iránta, jutott eszébe. Nem mintha nem lett volna szép, de mintha nem különösebben érdeklődött volna a férfiak iránt, és nem bátorította őket. Arra sem emlékezett azonban, hogy a nők iránt érdeklődött volna. Mindig az édesanyával, Dorovával élt. Jondalar eltűnődön vajon most is így van-e még.

Tudta, hogy Dorova, Kareja anyja soha nem döntött úgy. hogy együtt éljen egy férfival. Nem emlékezett arra, ki volt házi tűzhelyének férfija, vagy bárki is sejtette volna, hogy a Nagy Földanya melyik férfi lelkét választotta, hogy teherbe ejtse Dorovát. Az emberek elcsodálkoztak a néven, melyet a lányának választott, leginkább azért, mert hasonlított a kurázsi szóra. Úgy gondolta vajon, hogy Karéjának bátorságra lesz szüksége? Valóban bátorság kellett egy Barlang vezetéséhez.

Ayla tudta, hogy a farkas magára vonja a figyelmet, és lehajolt, hogy simogatással és csillapító szavakkal meg nyugtassa. Ő is megnyugvást merített Farkasból. Nehéz volt annyi állandó érdeklődés középpontjában állni, s valószínűtlennek vélte, hogy hamarosan csökkenne a figyelem. Éppen ezért nem igazán örült a Nyári Találkozónak még ha a Jegyességi Szertartást, amikor nászt ül Jondalarral, várta is. Nagyot lélegzett, és észrevétlenül sóhajtott, majd fölegyenesedett. A „maradj mellettem" jelzést adva Farkasnak Karejához lépett, és elindultak az első lakóhely felé.

Hasonlított a térség többi sziklamenedékéhez. A mészkő keménységének viszonylagos különbségei a szikla eltérő mértékű erodálását okozták, tereket hozva létre a teraszok és a lecsüngő sziklaperemek között, melyek a csapadéktól védettek voltak, a napfény mégis szabadon áramolhatott be. A szél és a tűz blokkolására emelt plusz építmények és a meleget adó tűz védelmére a mészkősziklákban kialakult térségek nagyon előnyös életkörülményeket nyújtottak még jégkorszaki telek idején is a periglaciális területeken.

Miután találkozott néhány emberrel, és némelyiknek Farkast is bemutatta, Aylát egy másik sziklamenedékbe vezették, Kareja lakhelyére. Találkozott a vezető anyjával, Dorovával, más rokonával azonban nem. Karejának mintha nem lett volna sem társa, sem testvérei, és egyértelművé tette, hogy nem akart gyermeket, kijelentve, hogy a Barlangról gondoskodni éppen elég felelősségteljes feladat.

Habozott, mintha Aylát vizsgálgatta volna, majd ezt mondta:

– Mivel olyan jól értesz a lovakhoz, szeretnék mutatni valamit.

Jondalar kissé meglepődött, amikor Kareja egy kis barlang felé indult, mert tudta, merre mennek, holott első látogatásukon a vezetők rendszerint nem visznek alig ismert látogatókat a szent helyeikre. A barlang egyetlen fedett folyosójának közelében titokzatos vonalak sora tárult fel, bent pedig elég nehezen kivehető, kidolgozatlan vésetek. A mennyezeten azonban egy nagy, szépen karcolt ló látszott, a végén pedig még több ábrázolás.

– Igazán figyelemreméltó ló – dicsérte Ayla. – Akárki készítette, biztosan jól ismeri a lovakat. Itt lakik az illető?

– Nem hiszem, bár a lelke talán még itt időzik – válaszolta Kareja. – Az ábrázolás régóta itt van már. Valamelyik ős készíthette, nem tudjuk, kicsoda.

Utoljára a kikötőt mutatták meg Aylának, melyhez két vízi járművet kötöttek, és egy építőhelyet, ahol új tutaj volt készülőben. Ayla szívesen időzött volna tovább, és tanult volna még, Joharran azonban sietett, Jondalar pedig korábban azt mondta, hogy még valamilyen előkészületeket is kell tennie. Ayla nem akart egyedül maradni, különösen nem az első látogatásakor, de megígérte, hogy visszatér.

A társaság folytatta útját északi irányba, felfelé a Folyó mentén, egy kis sziklás, meredek lejtő lába felé, ahol kis sziklamenedék rejtőzött. Ayla észrevette, hogy a törmelék könnyen összegyűlik a lecsüngő szikla pereménél. A törmelék-felhalmozódás éles szélű kavicsokból álló lejtőtörmelék falat hozott létre a sziklamenedék bejárata alatt.

Látszott, hogy használják. Néhány védőfalelem állt a lejtőtörmelék mögött, egy pedig lezuhant. Egy régi hálóprémet, mely oly elnyűtt volt, hogy a szőrme többsége már el tűnt róla, hajítottak a hátsó falhoz. Egyértelműen látszott egy-két tűzrakó hely fekete körmaradványa, melyek közül kettőt kövekkel vettek körbe, egynél pedig, szemben egymással, két villás botot szúrtak a földbe, s Ayla biztosra vette, hogy arra használták, hogy a nyársakat tartsák, melyeken a húst sütötték.

Mintha egy-két füstcsíkot látott volna fölemelkedni az egyik tűzhelyből, és meglepődött. A hely elhagyatottnak tűnt, mégis mintha nemrég használták volna.

– Itt milyen Barlang él? – kérdezte.

– Itt nem lakik Barlang – válaszolta Joharran.

– De mindegyik használja – tette hozzá Jondalar.

– Esetenként mindenki használja – mondta Willamar. Olyan hely, ahová be lehet húzódni az eső elől, vagy egy csapat gyerkőc gyülekezőhelye, vagy egy pár akar éjszakára egyedül maradni, állandóan azonban senki nem lakja. Az emberek csak „Menedéknek" nevezik.

Miután megálltak a Menedéknél, folytatták útjukat fel a Folyó völgyébe az Átkelőhöz. Előretekintve Ayla újra látta a Kilencedik Barlang szikláit és jellegzetes, lecsüngő sziklájú menedéket az éles kanyar jobb partjának külső részén. Miután átkeltek, jól kitaposott ösvényen haladtak a Folyó mellett egy ritkuló fasor és bokrok szegélyezte lanka lábánál.

Újra libasorban gyalogoltak, mivel a Folyó és a függőleges, meredek szikla között az ösvény elkeskenyedett.

– Ezt nevezik Magas Sziklának, nem igaz? – kérdezte Ayla, lelassítva, hogy Jondalar beérhesse.

– Igen – válaszolta a férfi, miközben a kopár falon túl az ösvény elágazásához közeledtek. Egyik ága visszafelé indult, amerről jöttek, ám felfelé kanyarodott.

– Hova vezet az az ösvény? – kérdezte Ayla.

– Egy-két olyan barlanghoz, melyek magasan fenn vannak abban a meredek falban, melyet épp az imént hagytunk el – válaszolta a férfi. Ayla bólintott.

Jó néhány lépés után az északi irányba vezető ösvény sziklákkal körülvett, kelet-nyugati tájolású völgybe vezetett. Kis patak tartott lenn, a völgy közepén a Folyóba, amely azon a szakaszon csaknem pontosan északról keletre folyt. A már-már szurdokká keskenyedett völgy két meredek védőgát közt helyezkedett el: egyik a délen húzódó függőleges Magas Szikla, északon pedig egy még hatalmasabb második sziklatömeg között.

– Annak a hegynek van neve? – kérdezte Ayla.

Mindenki csak Nagy Sziklának nevezi – válaszolta Jondalar –, a patakot pedig Halas-pataknak.

Felnézve a patak mellett haladó ösvényre, lefelé gyalogló embereket pillantottak meg. Brameval haladt elöl, hatalmas mosollyal közeledve feléjük.

– Gyere, látogass meg bennünket, Joharran – szólalt meg, amikor odaértek. – Szeretnénk körbevezetni Aylát, és bemutatni egy-két embernek.

Jondalar a fivére arckifejezéséből megállapíthatta, hogy valójában nem szándékozott már megállni sehol, bár tudta, hogy udvariatlanság lenne elutasítani a meghívást. Marthona is megértette arckifejezését, és közbeavatkozott, mert nem akarta, hogy fia baklövést kövessen el, amely szembeállítja egy jó szomszéddal csak azért, mert azt hiszi, sietnie kell. Bármik legyenek is tervei, nem lehetnek annyira fontosak, hogy megérjék a rossz viszony kialakulását.

– Természetesen – válaszolta hát –, boldogan megállunk kis időre. Most nem maradhatunk sokáig. Fel kell készülnünk a vadászatra, és Joharrannak még meg kell csinálnia néhány dolgot.

– Honnan tudta, hogy most jövünk erre? – kérdezte Jondalartól Ayla, miközben felfelé sétáltak a Halas-patak mentén futó ösvényen, és Bramevalék lakhelye felé közeledtek.

– Emlékszel az ösvénynek arra az elágazására, amely a Magas Sziklában levő barlangok felé haladt? – kérdezte – Bramevalnak bizonnyal van ott őre, és amikor látta, hogy jövünk, egyszerűen csak leszaladt, és megmondta neki.

Ayla egy rájuk várakozó embercsoportot pillantott meg, és észrevette, hogy a hatalmas mészkősziklatömbök patakra néző szegmensei jó néhány kis barlangot és szikla mélyedést rejtenek, és egy hatalmas menedéket is. Amikor odaértek, Brameval az egész helyet körbemutató mozdulattal tárta ki a kezét.

– Legyetek üdvözölve a Kis-völgyben, a zelandoniak Tizennegyedik Barlangjának otthonában – szólalt meg.

A tágas sziklamenedék előtt hatalmas terasz nyújtózott, melyet a sziklafalból kivésett alacsony lépcsőfokokból álló keskeny, lépcsőzetes feljárón mindkét oldalról meg lehetett közelíteni. Fent a sziklafalban egy kis lyukat kissé megnagyobbítottak, hogy őrhelynek vagy füstlyuknak használhassák. A kőmenedék első bejáratának egy részét felhalmozott mészkődarabokból épített fal védte az időjárás ártalmaitól.

A Kilencedik Barlangból érkezett vendégeket behívták a szűk völgyben élő közösség legfontosabb területére, és megkínálták egy már előre elkészített csésze teával. Ayla az íze alapján kamillának tartotta. Farkas nagyon kíváncsinak tűnt, hogy felfedezze az új kőmenedéket – valószínűleg; nem annyira, mint Ayla –, az asszony azonban maga mellett tartotta. Természetesen mindenki ismerte a farkast, aki engedelmeskedett Aylának, és sokan látták is már, de csak bizonyos távolságból. Ayla egyértelműen látta házigazdákon, hogy nyugtalanítja őket, hogy ott van mellette az otthonukban.

Bemutatta Farkast Brameval húgának és a Zelandonijuknak, miközben a többiek figyelték őket. Noha a Kilencedik Barlang közeli barátságban állt a Tizennegyedikkel, mindenki tudta, hogy az idegen, Ayla áll a figyelem középpontjában. A bemutatás és egy második csésze tea után az a feszélyezett csend állt be, amikor idegenek nem tudják pontosan, mit is mondjanak vagy tegyenek. Joharran vágyakozva tekingetett a Folyó irányába vezető ösvény felé.

– Szeretnéd látni a Kis-völgy többi részét, Ayla? – kérdezte Brameval, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Joharran már türelmetlenkedik.

– Igen – válaszolta Ayla.

A Kilencedik Barlangból és a Tizennegyedikből érkezettek némi megkönnyebbüléssel indultak el egyes sorban lefelé a falba vésett lépcsőkön, miközben elöl gyerekek ugráltak föl-alá. A nagy sziklamenedék a Tizennegyedik Barlang elsődleges otthona volt, de a délre néző szikla lábánál használtak két másik, egymás melletti kis sziklarejteket is.

Megálltak egy közeli kis helynél.

– Ez a Lazac Menedéke – mondta Brameval, egy csaknem kör alakú, úgy hat méter átmérőjű odúba vezetve őket.

Felfelé mutatott. Ayla felnézett, és az ívelt mennyezeten domborműnek kifaragott, életnagyságú lazacot pillantott meg. A hím lazac horoggal a szájában, a folyón felfelé, az– ivóhelyére úszott. Egy összetettebb életkép részlete volt, melyből egy hét vonallal felosztott háromszög, egy ló első lábai és egyéb enigmatikus ábrázolás rajzolódott ki, a fekete háttérből kivehető negatív kéznyomattal együtt. Az egész boltozat meghatározó színe az egybefüggő vörös és fekete volt, melyet a sziklakarcolatok kiemelésére használtak.

Meglehetősen gyors körutat tettek a Kis-völgy többi részén. Délnyugatra, a nagy sziklamenedékkel szemben, meglehetősen tágas barlang nyílt, délen pedig egy sziklaperemes rejtek, melyet úgy húsz méter hosszú fedett folyosóvá nyújtottak a sziklafal belsejébe. A barlang bejáratától jobbra, egy kis, természetes teraszocskára bölényt véslek életteli körvonalakkal, egy harmadik pedig mintha orrszavúnak látszott volna.

Aylát teljesen lenyűgözte a Kis-völgy minden természeti látványossága, és kíváncsi szemekkel figyelt mindent, amit mutattak neki. Brameval és a Tizennegyedik Barlang büszke volt otthonára, és boldogan mutatták meg olyanoknak, akik tetszésüket nyilvánították. Már lassan hozzászoktak a farkashoz is, különösen, mert Ayla gondosan vigyázott rá. Jó néhányan marasztalták a látogatókat, vagy legalábbis Aylát, ebédre.

– Örömest – mondta –, de nem most. Ám máskor szívesen eljönnék.

– Nos, mielőtt elmentek, megmutatom nektek a gátunkat a Folyóhoz vezető útnál – invitálta őket Brameval,

Ő haladt az összegyűlt, meglehetősen nagy csapat élén a Halas-patakban épített állandó, zárt halcsapda felé. A szűk völgyön keresztülfutó vízi út egy lazacívó patak volt, ahova a felnőtt halak évről évre visszaúsztak. A csapda különféle változatai hatékonyan tudtak kihalászni más halfajtákat is melyek szintén csábítónak találták a kis patakot. A legbecsesebb azonban az óriás lazac volt, melynek szokásos hossza a kifejlett példányoknál 1,2 méter volt, ám megnőtt még, másfél méteresre is.

– Hálókat is készítünk, különösen ha a Folyóban halászunk – mondta Brameval.

– A nép, amely közt felnőttem, egy beltenger közelében élt. Néha elmentek a barlangjuk közelében található folyó torkolatához, és hálóval fogtak tokhalat. Boldogok voltak amikor nőstényeket halásztak ki, mert különösen kedvelték a kaviárt, azt az apró fekete halikrát – mesélte Ayla.

– Én kóstoltam már tokhalikrát – mondta Brameval amikor meglátogattuk a Nyugati Nagy Vizek közelében élő népet. Finom, de a tokhal nem gyakran jön fel idáig a folyón. A lazac felúszik, természetesen, és az ő ikrájuk is ízletes. Azok nagyobbak és világos színűek, csaknem pirosak. Bár én a halat jobban kedvelem az ikránál. Azt hiszem, a lazac szereti a piros színt. Tudtad, hogy a hím lazac piros lesz, amikor felfelé úszik a folyón? A tokhalat nem ismerem annyira. Ha jól tudom, egész nagyra megnőhetnek.

Jondalar fogta ki az egyik legnagyobb tokhalat, melyet életemben láttam. Azt hiszem, két hal hosszát is meghaladta – dicsérte társát Ayla, s megfordult, hogy a magas férfire mosolyogjon, s szemében is mosollyal hozzátette: – Egészen megizzasztotta, mire kihalászta!

– Hacsak nem tervezitek a maradást, azt hiszem, Jondalarnak később kell majd elmesélnie azt a történetet – szólt közbe Joharran.

– Igen, persze, majd később – válaszolta Jondalar. A történet egyébként is kissé zavarba ejtő volt, és nem szívesen mondta volna el.

Tovább beszélgettek a halászatról, miközben együtt gyalogoltak vissza a Folyó felé.

– Amikor az emberek egyedül szeretnek halászni, gyakran használnak horgászbotot. Tudjátok, hogyan kell használni, nem igaz? – kérdezte Brameval. – Vesztek egy kis darab fát, kihegyezitek mindkét végét, és a közepébe vékony zsinórt kötöztök – magyarázta lelkesen, gesztikulálva közben. – Én általában úszót kötök a végére, a másik végét pedig egy rúdhoz erősítem. Csaliként kukacot teszek a horogra, és belelógatom a vízbe, majd figyelem. Amikor észreveszek egy buborékot, és ha szerencsém van, egy rándítással megrántom a pecabotot úgy, hogy a horog vízszintesen beleakadjon hal szájába vagy torkába. Még a gyerekek is egészen jól csinálnak pecabotot, és halásznak vele.

Jondalar mosolygott.

– Tudom. Te tanítottál meg rá még gyerekkoromban – válaszolta, majd Aylára nézett. – Ne hagyd, hogy Brameval a halászatról beszéljen. – A vezető kissé zavarban nézett AyIára. – Ayla is pecázik, Brameval. – A férfi az asszonyra mosolygott. – Ő puszta kézzel tud halat fogni.

– Igen, mondta – felelte Brameval. – Biztosan nehéz.

– Sok türelem kell hozzá, de nem nehéz – nyugtatta Ayla. – Majd valamikor megmutatom.

Miután elhagyták a Kis-völgy keskeny szurdokját, Ayla észrevette, hogy a Nagy Sziklának nevezett mészkőtömb, amely a Tizennegyedik Barlang kis völgyének északi oldalát adta, meredeken emelkedett a magasba, a Magas Sziklától eltérően azonban nem nyomult a Folyó közelébe. Pár lépés után az ösvény kiszélesedett, a jobb partot szegélyező magas mészkőfalak pedig eltávolodtak a víz szélétől, mígnem tágas mező választotta el a kőfalakat a folyótól.

– Ez a Gyülekezés Mezeje – mondta Jondalar. – Ez is a környékben élő Barlangok közös helye. Amikor mindannyian össze akarunk jönni valamilyen ünnepségre vagy találkozóra, hogy mindenkivel tudassunk valamit, ez a mező elég nagy ahhoz, hogy valamennyien elférjünk. Néha egy nagy vadászat után is használjuk, hogy télire kiszárítsuk a húst. Azt hiszem, ha lenne itt egy sziklamenedék vagy alkalmas barlang, valaki talán magáénak akarta volna, most azonban bárki használhatja. Leginkább nyáron, amiket egy sátor elég jó menedéket nyújt egy-két nap itt-tartózkodásra.

Ayla elnézett a mészkőfal irányába. Noha lakható sziklamenedék vagy mély barlangok nem voltak benne, a sziklahomlokzat peremeiben és hasadékaiban madarak fészkelhettek.

– Fiatal koromban sokszor megmásztam azt a falat mondta Jondalar. – Mindenféle ülőhely van rajta, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Folyó-völgyre.

– A kamaszok manapság is felmásznak – mondta Willamar.

A Gyülekezés Mezején túl és a Kilencedik Barlangtól lefelé a folyón újabb mészkőszikla-gerinc tömörült a Folyó közelében. A szikla köveit ezen a helyen erodáló erők itt lekerekített, a hegytetőig emelkedő, gömbölyded formát hoztak létre, és az összes mészkősziklához és lecsüngő sziklákhoz hasonlóan a kő meleg, sárgás természetes színét sötétszürke árnyalatai csíkozták.

Az ösvény egy meglehetősen meredek emelkedőn kapaszkodott fel a Folyótól egy meglehetősen nagy vízszintes sziklateraszra, mely helyenként meredek, oltalmat nyújtó kiszögellések nélküli szilafalak elválasztotta sziklamenedékek során túlra nyúlt. Déli irányban kidolgozatlan bőrből és fából készített egyszerű építmények látszottak a sziklamenedékek kiöblösödő kiszögellése alatt. A hosszúház mintájára építették, lenn a sziklafal mellett, középen sorakozó házi tűzhelyekkel.

A terasz északi végén, körülbelül negyven-ötven lépésnyire egymástól két elég nagy, kerek menedék csaknem összeért a Kilencedik Barlang hatalmas lecsüngő sziklamenedékével, a sziklagörbület miatt azonban a lakóhelyek nem délre néztek, ami Ayla szerint kevéssé vonzóvá tette a helyet. Lenézett a Kilencedik Barlang teraszának délibb végére egy forrás táplálta patak felé, amely lefolyt a kőtornác peremén túlra, és észrevette, hogy az a szirt valamivel meredekebben emelkedik.

– Az a hely melyik Barlangé? – kérdezte.

– Valójában egyiké sem – felelte Jondalar. – Vízesésnek nevezik, talán mert a Kilencedik Barlangtól folyik le. A tavaszi olvadás hátsó falból felszínre törő vize medret vájt a kőtornácon át, és természetes elválasztó falat hozott létre a Kilencedik Barlang és a Vízesés között. Építettünk egy hidat a két hely között. A Kilencedik Barlang vélhetőleg többször használja a többieknél, de használja mindegyik.

– Mire? – kérdezte Ayla.

– Az a munkálkodás helye. Ott készítik el az eszközöket, különösen olyanokat, melyekhez szilárd alapanyagokat használnak fel.

Ayla akkor vette észre, hogy a Vízesés egész teraszát, de különösen a két legészakibb sziklamenedék területét és környékét is agyarmaradékok, csont-, agancs-, fa- és a kőpattintásból, eszközgyártásból, vadászfegyverek és egyéb eszközök készítéséből visszamaradt törmelék borítja.

– Jondalar, én előremegyek – mondta Joharran. – Hamarosan hazaérünk, és tudom, hogy ti maradni szeretnétek, hogy mindent elmondhass Aylának a Vízesésről.

A Kilencedik Barlang népe folytatta útját Joharrannal. Alkonyodott már, és hamarosan besötétedik.

– Az első kőmenedéket leginkább a kovakőpattintok használják – szólalt meg Jondalar. – A kovakő megmunkálásából sok éles szilánk keletkezik. Jobb egy helyen összegyűjteni őket. – Körülnézett, és meglátta a kések, lándzsa hegyek, kaparók, a karcolótűnek nevezett, vésőhöz hasonló eszközök és a kemény kovasavas kőből készített egyéb fegyverek és szerszámok megmunkálása során visszamaradt kőszilánkok és forgácsok halmát. – Nos – mosolygott –, itt kezdődik az ötlet kidolgozása.

Elmondta neki, hogy az előállított kőeszközök többségét egy második sziklamenedékbe viszik, hogy más anyagokból, így például fából vagy csontból faragott nyélhez erősítsék, jó néhányukat pedig majd arra használják, hogy újabb tárgyakat készítsenek velük ugyanazokból a kemény anyagokból, de szigorú szabályok nem írták elő, mit hol kell készíteni. Gyakran közösen dolgoztak.

Az a munkás például, aki a kovakőből késélet pattintott, gyakran dolgozott együtt azzal, aki a nyelet gyártotta hozzá, hogy talán kicsit többet pattintson le a pengének abból a részéből, melyet majd a nyélbe illesztenek, hogy jobban illeszkedjen, vagy a markolat igazítását vagy vékonyításit javasolja a jobb kiegyensúlyozás érdekében. Vagy a dárda csonthegyének kihegyezője megkérheti a kovakőpattintót, hogy élezzen neki egy eszközt, vagy másik módszert javasolhat, amellyel megkönnyíthető a használat. Vagy a hajítódárdát vagy nyelet díszítő faragó egy különlegesen kidolgozott hegyet szeretne, és csak a mesterségéhez jól értő és tapasztalt kőpattintó tud a kovaeszköz végéről pontosan a megfelelő szögben pattintani egy karcoló tű forgácsot, hogy a kívánt eredményt elérje.

Jondalar a második kőmenedéknél, a terasz északi végén még ekkor is dolgozó mestereket üdvözölt, és bemutatta nekik Aylát. Óvatosan meredtek Farkasra, de miután az állal és a pár továbbgyalogolt, visszatértek munkájukhoz.

– Sötétedik – szólalt meg Ayla. – Hol alszanak azok az emberek?

– Elmehetnek a Kilencedik Barlangba, de valószínűleg, tüzet raknak, és sokáig fenn maradnak, és az éjszakát azoknak az alvószállásoknak egyikében töltik az első menedékek alatt, melyeket az imént hagytunk el – magyarázta Jondalar. – Megpróbálják még ma befejezni az eszközeiket. Ha visszaemlékszel, sokkal több mesterember volt itt ma, korábban. A többiek vagy hazamentek, vagy barátok közt töltik az éjszakát a Kilencedik Barlangban.

– Mindenki idejön dolgozni? – kérdezte Ayla.

– Minden Barlangnak van egy munkaterülete a lakóhelyük közelében, ennél általában kisebb, de bármikor, ha egy mesternek kérdése vagy elképzelése van, amit ki akar dolgozni, idejön – válaszolta Jondalar.

Tovább magyarázta, hogy idejönnek azok a fiatalok is, akikben kialakult az érdeklődés valami mesterség iránt, és meg akarják tanulni. Jó hely a megbeszélésekre, így például hogy milyen a különböző térségekből való kovakövek minősége, és hogy miként és mire lehet használni a változatokat. Vagy hogy megvitassák nézeteiket a munkamódszerekről, vagy bármiről: hogyan kell kivágni kovakő fejszével egy fát, hogyan kell eltávolítani alkalmas darabokat egy mamutagyarról, vagy levágni élt egy agancsról, vagy lyukat fúrni a kagylóba vagy állatfogba, vagy gyöngyszemet megformálni vagy átlyukasztani, vagy csont dárdahegynek kinagyolni egy körülbelüli alakzatot. Itt beszélték meg azt is, hogyan és honnan szerezzék be a nyersanyagot, hogy Útnak induljanak-e, vagy kereskedőmissziókat tervezzenek a beszerzésükhöz.

S csöppet sem mellékesen jó hely volt egyszerűen csak a beszélgetésre arról, hogy ki ki után érdeklődik, kinek van problémája a társával vagy a társ anyjával, arról, kinek a lánya, fia vagy tűzhelyének gyermeke tette meg az első lépéseket, ejtett ki egy új szót, vagy készített új eszközt, talált egy jó málnaszedő ösvényt, vagy követte egy vad nyomát, esetleg az első vadászatról. Ayla gyorsan megértette, hogy a menedék mind a komoly munka, mind pedig a barátságos együttlét helye volt.

– Jobb, ha most már megyünk, mielőtt túlzottan besötétedik ahhoz, hogy eltévedjünk – mondta Jondalar. – Különösen hogy nincsenek fáklyáink. Azonkívül ha holnap vadászni akarunk, néhány szükséges dolgot be kell csomagolnunk, mert korán indulunk.

A nap már lenyugodott, bár legutolsó fényeinek pislákolása még beszínezte az égboltot, amikor végül lefelé indultak a forrásból lefelé csobogó patakon átvezető híd felé. Jondalarnak és népének, a zelandoniak Kilencedik Barlangjának otthonánál, a kőmenedéknél jutottak át a túlpartra. Amint az ösvény egy szintre jutott a Sziklamenedékkel, Ayla észrevette, hogy az előttük lobogó tüzek fénye visszaverődik a lecsüngő mészkőszikla aljáról. Otthonos látványt nyújtott, mert az Aylát segítő állati Szellemek minden védelme ellenére csak az emberek tudták, hogyan kell tüzet rakni.