6

Farkas meglátta a lovak legelőjén keresztülvezető ösvényen sétáló Aylát és a három nőt, s felé vágtatott. Lorava felsikoltott a hatalmas ragadozó láttán, Portulának elállt a lélegzete és pánikszerűen körülnézett, menedéket keresve, Marona pedig belesápadt a félelembe. Amint a farkast észrevette Ayla a nőkre pillantott, és látván reagálásukat, gyorsan megállásra intette.

– Állj meg, Farkas! – szólt rá hangosan, inkább a nők megnyugtatására, semmint az állat megállításra, bár a kezével is jelzett. Az állat megtorpant, és Aylát figyelte, arra a jelére várva, hogy a közelébe mehet. – Szeretnétek találkozni Farkassal? – kérdezte, majd a nők arcára változatlanul kiülő félelem láttán hozzátette: – Nem bánt benneteket.

– Miért akarnék megismerkedni egy állattal? – kérdezte Marona.

Hangszíne arra késztette Aylát, hogy alaposabban megnézze magának a világos hajú nőt. Észrevette félelmét, de, meglepően, az utálkozás, sőt a harag árnyalata is feltűnt neki. A félelmet megértette, ám a többit valahogy helytelennek találta. Semmiképpen nem az a reagálás volt, amilyet egy vadállat látványa másokban szokásosan kivált A két másik nő Maronára nézett, majd, mintha az ő reagálását utánoznák, semmilyen jelét nem adták annak, hogy közel akarnának kerülni a farkashoz.

Ayla látta, hogy Farkas testtartása óvatosabb lett. Ő is érzékel valamit, gondolta.

Farkas, menj, keresd meg Jondalart – szólt oda hozzá, és az indulás jelét is mutatta Farkasnak. Farkas még várt egy pillanatig, Aylát figyelve, majd tovaszökellt, miközben Ayla megfordult, hogy a három nővel együtt folytassa útját az ősvényen a Kilencedik Barlang hatalmas menedéke felé.

Többen haladtak el mellettük, és szinte mindegyik haladéktalanul jelét adta annak, hogy észrevették a nők társaságában. Egyik-másik töprengő pillantást vetett rá, vagy zavartan elmosolyodott, némelyikük meglepettnek tűnt, talán még riadtnak is. Szinte csak a kisgyerekek nem figyeltek fel rájuk. Ayla óhatatlanul is észrevette, és kissé ingerült lett.

Maronát figyelte, és a két másik nőt, noha nem nyíltan, hanem a Törzs asszonyainak módszereivel. A törzsbeli asszonyoknál senki nem lehetett jobb megfigyelő. Észrevétlenül, hangtalanul bele tudtak olvadni a háttérbe, mintha eltűnnének, és azt a benyomást keltették, hogy semmit nem tudnak arról, ami a környezetükben történik, ez azonban félrevezető volt.

Kiskoruktól arra nevelték a lányokat, hogy soha ne bámuljanak meg, de még nyíltan se nézzenek férfira, hogy szerények, tartózkodóak legyenek, mégis elvárták tőlük, hogy tudják, mikor van szükség rájuk vagy a gondoskodásukra. Ennek következtében a Törzs asszonyai megtanultak pontosan és alaposan koncentrálni, s egyetlen pillantással fontos információt szerezni testhelyzetekből, mozgásból, megnyilvánulásokból, kifejezésekből, mégpedig gyorsan. És ritkán tévedtek.

Ayla éppoly szakértő volt ebben, mint bármelyikük, bár a Törzsnél töltött évei miatt nem volt annyira birtokában ennek a tudásnak, mint a testnyelv képességének. A három növel kapcsolatos észrevételei azonnal elővigyázatossá tették, és újra elgondolkodott Marona indítékain, de nem akart semmilyen előzetes feltételezésre jutni.

Miután a kőpadozat alá bejutottak, más irányba indultak tovább, mint korábban, és beléptek a barlang közepéhez közelebb levő tágas lakhelyre. Egy negyedik asszony üdvözölte őket, aki mintha várt volna rájuk.

– Ayla, ő az unokatestvérem, Wylopa – mutatta be Mi róna, miközben a középső helyiségen keresztülvezette őket egy oldalt levő hálóhelyiségbe –, Wylopa, ő Ayla.

– Üdvözöllek – válaszolta Wylopa.

A meglehetősen formális bemutatások után, melyekben Jondalar közvetlen rokonai részesítették, nagyon furcsának találta ezt a felszínes bemutatást Marona unokatestvérének, melyből hiányzott minden kedvesség annak ellenére, hogy most volt először náluk. Nem illett ahhoz a viselkedéshez, melyre már számított a zelandoniaktól.

– Üdvözöllek, Wylopa – válaszolta Ayla. – Ez a lakóhely a tiéd?

Az asszony meglepődött Ayla szokatlan megnyilvánulásán, és a sajátján kívül annyira nem szokott hozzá más. nyelvhez, hogy gondot okozott neki az idegen megértése.

– Nem – válaszolt helyette Marona. – Ez a fivérem, a társa és a gyermekeik otthona. Wylopa és én itt élünk velük. Ebben a helyiségben együtt.

Ayla gyorsan körbepillantott a bőrlapokkal elválasztott térségben, melyet ahhoz hasonlóan különítettek el, ahogy Marthona felosztotta lakóterületüket.

– A hajunkat és az arcunkat indultunk rendbe hozni az esti ünnepségre – szólalt meg Portula. Behízelgő mosollyal pillantott Maronára, amely affektált, önelégült mosollyá torzult, amikor visszanézett Aylára. – Arra gondoltunk, talán szívesen tartasz velünk.

– Köszönöm, hogy megkérdeztetek. Szívesen megnézném, mit csináltok – válaszolta Ayla. – Nem ismerem a zelandoni szokásokat. Régebben néha a barátnőm, Deegie csinálta meg a hajam, ő azonban mamutoj, és nagyon messze él innen. Tudom, soha többé nem találkozom vele, és nagyon hiányzik. Jó, hogy vannak barátnőim.

Portulát meglepte és meghatotta az idegen őszinte és baráti válasza; vigyora valódi mosollyá változott.

Mivel ez a te üdvözlési ünnepséged – mondta Marona arra gondoltunk, adunk neked ruhát is. Megkértem az unokatestvéremet, szedjen össze neked némi öltözéket,

– Próbáld fel őket, Ayla. – Marona a körülöttük kirakott ruhákra nézett. – Jókat válogattál, Wylopa – Lorava kuncogott Portula félrenézett.

Ayla észrevette az ágyra és a padlóra terített öltözéket, elsősorban lábszárvédőket, hosszú ujjú ingeket és tunikákat. Majd a négy nő ruháját nézte meg. A Maronánál idősebbnek látszó Wylopa a kiterítettekhez hasonlót visel egész lazán, vette észre. Az elég fiatal Lorava rövid ujjú bőrtunikája, a csípője körül övvel, valahogy más szabású volt, mint az előtte heverő ruhák. A meglehetősen gömbölyded Portula valamilyen rostos anyagból készült hosszú szoknyát vett fel, és a szoknya fölé lógó elég bő felsőt hosszú rojttal. A sovány, de jó alakú Maronán nagyon rövid, ujjatlan, elöl nyitott felső volt, amelyet bőségesen díszítettek gyöngyök és tolldíszek, alja körül a vöröses rojt leért a dereka alá, és egy ágyékkötő szoknya, ahhoz hasonló, melyet Utazása során Ayla hordott forró napokon.

Jondalar megmutatta neki, hogyan vegyen fel egy háromszög alakú puha bőrdarabot, húzza fel a két lába között, és kösse meg szíjjal a dereka körül. Ha elöl és hátul hagyta lelógni a hosszú végeket, kétoldalt pedig összehúzta őket, az ágyékkötő hasonló lett egy rövid szoknyához. Maronáé, amint Ayla észrevette, rojtozott volt elöl és hátul is. Mindkét oldalon kihagyott egy-egy helyet, amely hosszú, csupasz, formás lábat tárt fel, és lent, épp csak a csípője fölött kötötte meg a szíjat, amitől járás közben a rojt előre-hátra libegett. Ayla szerint Marona ruhái – a nagyon rövid felső, amely nem ért össze elöl, és soha nem is érne, mert oly szűk volt, és a szűk ágyékkötő szoknya – kicsik rá, mintha gyermeknek készültek volna, és nem felnőtt asszonynak. Ennek ellenére Ayla biztosra vette, hogy a világos hajú nő szándékosan és nagy gonddal válogatta össze így az öltözékét.

– Válassz valamit – szólalt meg aztán rendbe hozzuk a hajadat. Azt akarjuk, hogy ez különleges éjszaka legyen a számodra.

– Ezek a ruhák mind oly nagynak és nehéznek tűnnek felelte Ayla. – Nem lesznek túl melegek?

– Éjszakára lehűl a levegő – válaszolt Wylopa –, és ezeket a ruhákat lazán kell viselni. Mint ezt – fölemelte két karját, és megmutatta laza, blúzos ruháját.

–Tessék, próbáld fel ezt – ajánlotta Marona, s fölemelt egy tunikát. – Megmutatjuk, szerintünk miként kell hordani.

Ayla levette a saját tunikáját, majd amuletterszényét oldotta le nyakából, egy polcra tette, és hagyta, hogy a nők a fején keresztül ráadják a másik tunikát. Noha magasabb volt a négy nő bármelyikénél, a ruha leért a térdéig, és a hosszú ujjak túllógtak kézfején is.

– Ez túl nagy – mondta. Nem látta Loravát, de mintha elfojtott hangot hallott volna a háta mögött.

– Dehogy! – ellenkezett Wylopa széles mosollyal. – Csak egy övre van szükséged, és hajtsd fel az ujjait. Ahogy én, látod? Portula, hozd ide azt az övet, hogy megmutassam neki.

A gömbölyű nő odavitte az övet, de Maronától és unokatestvérétől eltérően, akiknek arcáról nem hervadt le a széles mosoly, ő már egyáltalán nem mosolygott. Marona átvette az övet, és Ayla dereka köré illesztette.

– Lenn kösd össze, így, a csípőd körül, s hagyd, hogy előrebuggyosodjon, s akkor a rojt lelóg. Látod?

Ayla még ekkor is túlméretezettnek érezte a ruhát.

– Nem, nem hiszem, hogy jól állna. Tényleg túl nagy. S nézzétek csak ezt a lábszárvédőt – szólalt meg, kezébe véve a tunika mellé tett lábbelit, és maga elé tartotta. – A dereka túl magasra ér. – A fején áthúzva levette a tunikát.

– Igazad van – mondta Marona. – Próbálj fel egy másikat. – Kiválasztottak egy másikat, valamivel kisebbet és elefántcsont gyöngyökkel, kagylókkal nagyon szépen díszítettet.

– Ez nagyon szép! – dicsérte Ayla, lenézve a tunika elejére. – Szinte túl szép...

Lorava furcsán prüszkölt, mire Ayla megfordult, hogy ránézzen, de a nő elfordította a fejét.

– Tényleg nagyon nehéz, s még ez is túl nagy – folytatta Ayla, és levette a második tunikát is.

– Gondoltam, hogy ezt is túl nagynak tartod, mivel nem szoktál hozzá a zelandoni ruhákhoz – jelentette ki Marona a homlokát ráncolva, majd fondorlatos mosoly vidította fel az arcát. – De talán igazad van. Várj itt. Azt hiszem, tudok valamit, ami tökéletes lesz, és éppen most készült el. – Elhagyta a hálóhelyiséget, és a lakóhely másik részébe ment. Egy idő után egy újabb ruhával tért vissza.

Ez sokkal kisebb és könnyebb volt. Ayla felpróbálta. A szűk lábszárvédő félig leért a combjáig, de a derekánál pontosan az ő mérete volt, elejének két része átfedte egymást, és erős, rugalmas szíjjal lehetett összekötni. A felső ujjatlan tunika volt mély V alakú kivágással, és vékony bőrszíjakkal fűzték össze. Kicsit szűk volt, és nem tudta szorosan összefűzni, de a meglazított szíjakkal nem mutatott olyan rosszul. A többiektől eltérően egyszerű volt, díszítetlen, puha bőrből készítették, melyet jó érzés volt viselni.

– Ez nagyon kényelmes – szólalt meg.

– S itt van az, amivel magadra tudod igazítani. – Marona egy övet mutatott, melynek szép mintázatát különböző színű szálakból szőtték.

– Ez nagyon szép és nagyon érdekes – mondta Ayla, miközben Marona a dereka körül alacsonyan megkötötte. Ayla elégedett volt a ruhával. – Ez megteszi. Köszönöm az ajándékodat. – Feltette amulettjét, és összehajtogatta a többi ruhát.

Loravát nevetés fojtogatta és köhécselt.

– Vizet kell innom! – nyögte ki, és kirohant a helyiségből.

– Most pedig engedd, hogy megcsináljam a hajad mondta Wylopa, változatlanul szélesen mosolyogva.

– Megígérem, hogy miután Portula arcát kifestettem, a tiedet is megszépítem – szólalt meg Marona.

– Nekem is ígérted, hogy rendbe hozod a hajam, Wylopa – mondta Portula.

– És az enyémet is – szólt vissza Lorava a bejárattól.

– Miután túl vagy a köhögési rohamodon – válaszolta Marona, szigorú tekintetet vetve barátnőjére.

Miközben Wylopa fésülte és rendezgette a haját, Ayla érdeklődéssel figyelte, ahogy Marona a két másik nő arcát szépíti. Kemény zsírt kevert össze finomra porított vörös és sárga okkerral a száj, az arc és a homlok színezésére, és fekete faszénnel keverte a szem kiemelésére. Majd ugyanezeknek a színeknek élénkebb árnyalatával pöttyöket, íves vonalakat és különböző alakzatokat rajzolt az arcukra oly módon, hogy azokra a tetoválásokra emlékeztették, melyeket egyeseken már látott.

– Most hadd díszítsem ki a te arcodat, Ayla – szólalt meg Marona. – Azt hiszem, Wylopa elkészült a hajaddal.

– Ó, igen! – válaszolta Wylopa. – Kész vagyok vele. Engedd, hogy Marona kiszépítse az arcod, Ayla!

Miközben Ayla érdekesnek találta a nők arcdíszítését, saját maga ódzkodott tőle. Marthona otthonában a színeket és mintákat finoman, szolidan használták, ami nagyon tetszetős volt, ezeknek a nőknek a külseje azonban valahogy nem tetszett Aylának. Túl soknak találta.

– Nem... köszönöm, nekem ne! – tiltakozott.

– De kell! – válaszolta Lorava aggodalmasan.

– Mindenki díszíti az arcát! – tette hozzá Marona. – Te lennél az egyetlen, akin nincs arcdísz!

– Így van. Hagyd, hogy Marona megcsinálja! Minden nő festi az arcát – bizonygatta Wylopa.

– Tényleg neked is kellene – nógatta Lorava. – Mindenki mindig Maronát kéri meg, hogy fesse ki az arcát. Szerencsés vagy, hogy hajlandó rá.

Olyannyira győzködték, hogy azzal Ayla csak dacolni akart. Marthona egy szóval sem említette, hogy ki kellene festenie az arcát. Időt akart szánni arra, hogy megtalálja a saját útját-módját, nem pedig hogy belekényszerítsék olyan szokásokba, melyekben nem volt jártas.

– Nem, most nem. Talán később.

– Ugyan már, hadd csinálja meg! Ne ronts el mindent próbálta ráerőltetni Lorava.

– Nem! Nem akarom, hogy ki legyen festve az arcom válaszolta Ayla oly szilárd eltökéltséggel, hogy végül abbahagyták az unszolását.

Ayla figyelte, amint bonyolult fonatokat és fürtöket készítenek egymásnak, és szemrevaló hajtűket, fésűket helyeznek el díszesen. Végül arcdíszekkel egészítették ki a szépítkezést. Ayla mindaddig észre sem vette a hiányokat arcuk stratégiai pontjain, amíg fülbevalókat nem tettek a fülcimpájukba, gyűrűszerű díszeket az orrukba, arcukra és alsó ajkukba, de látta, hogy a festett díszek egyikét-másikát az akkor hozzáadott ékszerek emelik ki.

– Neked nincs semmilyen testgyűrűd? – kérdezte Lorava. Neked is kell hogy legyen! Most sajnos nem tudjuk megcsinálni.

Ayla nem volt benne biztos, hogy egyáltalán akar-e testgyűrűt, hacsak talán a fülcimpáját nem akarja kilyukasztatni, hogy viselhesse azt a fülönfüggőt, melyet magával hozott a Mamutvadászok Nyári Találkozójáról. Figyelte, amint a nők gyöngyöket, medálokat tesznek a nyakuk köré, és díszt a karjukra.

Észrevette, hogy időről időre az elválasztó fal mögé lesnek. Végül, kissé beleunva a rengeteg fésülgetésbe és dekorálásba felállt, és odament, hogy megnézze, mire tekinget a három nő. Amikor meglátta azt a feketített, fényes fát, amely hasonlított ahhoz, melyben Marthona otthonában látta önmagát, meghallotta Lorava felszisszenését.

Belenézett, de nem volt boldog a látványtól. Haját fonatokba és fürtökbe csavarták, de furcsán és csúnyán fésülték.

Nem abba a tetszetős, szimmetrikus rendbe, amilyen a többieké volt. Észrevette, hogy Wylopa és Marona egymásra néz, majd elfordítják tekintetüket. Amikor megpróbálta elkapni valamelyikük tekintetét, mindegyik félrenézett. Valami furcsa dolgot művelnek, s Ayla egyáltalán nem gondolta, hogy tetszene neki. S egyáltalán nem tetszett neki az sem, amit a hajával csináltak.

– Azt hiszem, leengedem a hajam – szólalt meg, mi közben elkezdte kiszedni a fésűket, hajtűket, szalagokat.

– Jondalarnak jobban tetszik így. – Amikor kivette az összes cókmókot, felvette a fésűt, és végighúzta hosszú, vastag, a friss mosás természetes hullámától göndör, sötétszőke haján.

Megigazította nyakán az amulettjét – soha nem érezte jól magát az amulett nélkül, noha sokszor viselte a ruhája alatt –, majd megnézte magát a látófában. Talán egy napon majd megtanulja saját maga megcsinálni a haját, most azonban sokkal jobban tetszett neki így, hogy természetesen omlott a vállára. Wylopára pillantott, és elgondolkodott azon, a nők miért nem látták, hogy milyen furcsa lett a haja úgy, ahogy megcsinálták.

Tekintete a bőr amuletterszényre esett a látófában, s megpróbálta mások szemével látni. A benne levő tárgyaktól kidudorodott, és színe sokkal sötétebb volt a verejtéktől és viseléstől, mint korábban. A kis díszes zsákocska eredetileg varrókészletnek készült. Mostanra csak sötét tolltöredékek maradtak az egykor fehér madártollakból, melyek lekerekített alját díszítették, az elefántcsonttal kirakott minta azonban sértetlen maradt, és érdekes látványt nyújtott az egyszerű bőrtunikával. Úgy döntött, nem rejti a ruhája alá.

Eszébe jutott, hogy barátnőjétől, Degee-től kapta, és ő beszélte rá arra is, hogy amulettként viselje, amikor meglátta Ayla addig viselt egyszerű és elpiszkolódott amulettzsákocskáját. Mostanra ez volt már régi és elnyűtt. Arra gondolt, hamarosan újat kellene készítenie helyette, de ezt biztosan nem fogja kidobni. Túl sok emlék fűződött hozzá.

Odakintről mozgást hallott, és kezdett nagyon belefáradni abba, hogy a nőket figyelje, amint jelentéktelen kis utolsó simításokkal díszítgetik egymás arcát vagy haját, aminek semmi látható eredménye nem volt, amiből tanulhatna. Kaparászást hallott a lakóépítmény bejárata felől, a marhabőr lapon.

– Mindenki Aylára vár – szólt be egy hang. Folaráéra hasonlított.

– Mondd meg nekik, hogy hamarosan ott lesz – válaszolt Marona. – Biztosan nem akarod, hogy kicsit is befessem az arcod, Ayla? Végtére is ez a te ünnepséged.

– Nem, tényleg nem akarom.

– Nos, mivel várnak rád, talán indulnod is kellene. Nemsokára mi is megyünk – mondta Marona. – Még át kell öltöznünk.

– Azt hiszem, nekem is – felelte Ayla, és boldog volt, hogy kifogást talált a távozásra. Úgy tűnt neki, hogy nagyon régóta voltak benn. – Köszönöm az ajándékaitokat – jutott eszébe. – Ez valóban nagyon kényelmes ruha. – Felkapta saját viseltes tunikáját, rövidnadrágját, és kiment.

Senkit nem látott az alácsüngő szikla alatt; Folara nem várta meg, így Ayla gyorsan Marthona otthona felé fordult, régi öltözékét a bejárat mellett felejtve. A magas kőpadozat védelmet nyújtó árnyékán kívül látott embertömeg felé igyekezett.

Ahogy kilépett a késő délutáni napfénybe, egy-két közelben ácsorgó ember észrevette, és tátott szájjal rámeredtek. Majd újabbak figyeltek fel és bámultak rá, könyökükkel megbökve szomszédjukat, hogy ők is nézzék. Ayla lelassított, majd megállt, visszanézve az őt bámuló emberekre. Nem sokkal később minden beszéd elnémult. Fojtott nevelés hallatszott fel váratlanul. Majd másvalaki nevetett fel, és egy harmadik. Hamarosan mindenki hahotázott.

Miért nevetnek? Rajta nevetnek? Valami nincs rajta rendben? Elvörösödött zavarában. Valami borzalmas baklövést követett el? Körülnézett, el akart rohanni, de nem tudta merre.

Látta, amint Jondalar siet felé nagy léptekkel és haragos tekintettel. Marthona is feléje igyekezett egy másik irányból.

–Jondalar! – kiáltott fel Ayla a férfi közeledése láttán.

– Miért nevet rajtam mindenki? Mi a baj? Mit követtem el?

– Mamutoj nyelven beszélt, s észre sem vette.

– Fiú téli alsóruhát viselsz. Az övet egy fiú viselte a férfivá avatásán, amikor tudatta az emberekkel, hogy készen áll doni-asszonya számára – magyarázta Jondalar Ayla nyelvén. Mélységesen felháborodott és dühös volt, amiért Aylát ilyen kegyetlen tréfa áldozatává tették népével való találkozása első napján.

– Kitől kaptad azokat a ruhákat? – kérdezte Marthona, amikor odaért hozzá.

– Maronától – válaszolt Ayla helyett Jondalar. – Amikor a folyónál voltunk, odajött hozzánk, és azzal hívta el Aylát, hogy segíteni akar neki az öltözködésben az esti ünnepségre. Sejthettem volna, hogy valami alattomos tervet forgat a fejében, hogy rajtam bosszút álljon.

Megfordultak, és visszanéztek a menedék alá, Marona fivérének lakhelye felé. Az alácsüngő szikla árnyékának szélén ott állt a négy nő. Az oldalukat fogták, és egymásnak dőltek a nevetéstől. Aylán röhögtek, akit oly aljasul becsaptak azzal, hogy egy teljességgel hozzá nem illő fiúruhát adtak rá. Az arcukon végigcsorgó könnyek vörös és fekete csíkokkal tették tönkre gondosan elkészített sminkjüket. Ayla észrevette, mekkora örömet találnak az ő kellemetlen helyzetében és zavarában.

A nőket figyelve érezte, hogy a harag heve önti el. Ez volt az ajándék, amelyet adni akartak neki? Így üdvözölték? Azt akarták, hogy az emberek így kinevessék? Akkor értette meg, hogy az összes ruha, amit előkészítettek neki, nem női, hanem férfiöltözék volt. De nemcsak a ruhák, jött rá. Ezért csinálták meg a haját is oly furcsának? Hogy az emberek nevessenek rajta? S az arcát is úgy tervezték kifesteni, hogy azzal is nevetségessé tegyék?

Aylát mindig felvidította a nevetés. Amikor a Törzsnél élt, ő volt az egyetlen, aki boldogan nevetett, míg a fia meg nem született. Amikor a törzsbeliek mosolyra emlékeztető grimaszt vágtak, az nem a boldogság jele volt, hanem a nyugtalanság vagy félelem megnyilvánulása, vagy a lehetséges agresszió fenyegetésének jele. Az ő fia volt az egyetlen csecsemő, aki hozzá hasonlóan mosolygott és nevetett, s noha a törzsbelieket nyugtalanította, ő imádta Durc boldog kacarászását.

A völgyben élve boldogan nevetett a még kölyök Nyihaha és Bébi bohóckodásán. Jondalar szívélyes mosolya és ritka, felszabadult nevetése tudtára adta, hogy a férfiban saját népe tagjával találkozott, és emiatt csak még jobban szerette. És Talut üdvözlő mosolya és szívből jövő hahotája bátorította arra, hogy megismerkedésük után ellátogasson az Oroszlán Táborba. Sokakkal találkozott utazásaik során, és sokszor nevetett velük együtt, de még soha nem nevették ki. Soha még csak nem is gondolt arra, hogy a nevetést hántásra lehessen használni. Most történt vele először, hogy a nevetés bánatot és nem örömet okozott neki.

Marthona sem volt boldog az aljas tréfa miatt, amit az idegen asszonnyal műveltek, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának vendégével, akit fia hozott haza, mert társául választotta, s hogy barlangjuk tagja legyen.

– Gyere velem, Ayla – szólalt meg Marthona. – Engedd, hogy alkalmasabb öltözéket adjak neked. Biztos vagyok benne, hogy az én ruháim között találsz majd valamit, amit viselhetsz.

– Vagy az enyéim közt – mondta Folara. Látta az egész incidenst, és jött segíteni.

Ayla elindult velük, majd megtorpant.

– Nem – válaszolta.

Azok a nők rossz ruhát adtak neki „üdvözlési ajándékként", mert azt akarták, hogy idegenszerűnek lássék, szókatlannak, hogy megmutassák, nem tartozik közéjük. Nos, már köszönetet mondott nekik „ajándékukért", és viselni fogja! Nem most történt először, hogy megbámulták. Mindig ő volt a különc, a csúf, a furcsa a törzsbeliek között. Ők soha nem nevették ki – nem is tudták, hogyan kell kinevetni valakit –, de mindig megbámulták, amikor megjelent a Törzsi Gyűlésen.

Ha kibírta, hogy az egyetlen volt, aki különbözött, aki nem tartozott a Törzshöz, az egyetlen, aki az egész Törzsi Gyűlésben nem volt törzsbeli, minden bizonnyal bátran szembeszáll a zelandoniakkal is. Ók legalább mind egyformák voltak. Ayla kiegyenesítette a hátát, összeszorított a száját, konokul előretolta állát, és merev tekintettel szembenézett a röhögő csődülettel.

– Köszönöm, Marthona. S neked is, Folara. De ez a ruha éppen megteszi. Üdvözlési ajándékként adták. Nem lehetek olyan udvariatlan, hogy eldobom.

Maga mögé nézett, s észrevette, hogy Marona és társai eltűntek. Visszamentek Marona lakhelyére. Ayla visszafordult, hogy farkasszemet nézzen a feléjük induló tömeggel. Folara és Marthona döbbenten meredt Jondalarra, amikor Ayla ellépdelt mellettük, a férfi azonban nem tehetett mást, mint megvonta vállát, és a fejét csóválta.

Előrehaladva Ayla a szeme sarkából észrevett egy ismerős mozdulatot. Farkas tűnt fel az ösvény elején, és rohant feléje. Amikor odaért hozzá, Ayla megérintette a vállát, Farkas fölegyenesedett, két mancsát Ayla vállára tette, majd megnyalogatta az állát, s gyengéden a szájába vette. A tömeg hallható nyugtalanságban morajlott fel. Ember barátja egyetlen mozdulatára Farkas a négy lábára ereszkedett, majd a Mamutvadászok Nyári Találkozóján tanult jelzésre szorosan mellette maradt.

Ahogy Ayla keresztülment a tömegen, volt valami a járásában, valami az eltökéltségében, valami, ahogy dacos tekintettel nézett szembe a nevetőkkel, és volt valami a mellette sétáló Farkasban is, ami elnémította a csődületet. Hamarosan egyiknek sem volt már kedve a nevetéshez.

Ayla egy embercsoport közepébe sétált, akikkel korábban már találkozott. Willamar, Joharran és Zelandoni köszöntötte. Ayla megfordult, s látta, hogy közvetlenül mögötte Jondalar áll, nyomában pedig Marthona és Folara.

– Még nem ismerek itt mindenkit. Bemutatnál, Jondalar? – szólalt meg.

Helyette Joharran lépett elő.

– Ő Ayla a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor tagja, a Mamutok Házi Tűzhelyének Leánya, az Oroszlán Barlang Szellemének Kiválasztottja és a Barlangi Medve Szellemének Védelmezettje... a lovak és egy farkas Barátja. Ő a társam, Proleva, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából, Lánya...

Willamar elvigyorodott, mivel a formális bemutatásokra közeli rokonok és barátok közt került sor, arckifejezése azonban semmilyen módon nem volt gúnyos. Marthona mind nagyobb bámulattal és érdeklődéssel figyelte a fiatal nőt, akit a fia hazahozott magával. Elkapta Zelandoni tekintetét, és értő pillantást váltottak; ezt majd később megbeszélik.

Most már egyre többen többször is megnézték Aylát – különösen férfiak, akik kezdték észrevenni, milyen jól áll neki az öltözék és az öv annak ellenére, hogy számukra mit jelentett. Az elmúlt esztendeje gyalogos vagy lóháton megtett utazással telt el, és izmai erősek, edzettek voltak. A szűk téli fiú alsóruha kiemelte karcsú, izmos, jó alakú testét. Mivel nem tudta összefűzni a szíjakat erős, de meglehetősen nagy keble előtt, a nyíláson át kilátszott a dekoltázsa, valahogy csábítóbban, mint az ismerősebb kebleké, melyeket gyakran láttak. A lábszárvédő megmutatta hosszú, formás lábát, gömbölyű fenekét és a hevederövet, amely annak ellenére, amit ábrázolásai szimbolizáltak, kiemelte derekát, melyet csak enyhén vastagított meg a terhesség korai stádiuma.

Aylán az öltözék új értelmet nyert. Noha számos nő valóban viselt arcdíszeket és festéket, az idegen asszony festetlen, tiszta, dísztelen arca csak kiemelte naturális szépségét. Természetes fürtökben és hullámokban lazán leomló hosszú haja, melyet beragyogtak a lenyugvó nap utolsó sugarai, megnyerő és érzéki kontrasztot alkotott a többi nő agyonfrizurázott hajával szemben. Fiatalnak tűnt, és a felnőtt férfiakat a saját fiatalságukra emlékeztette, és első felébredésükre a Nagy Földanya Öröm Adományára. Ayla láttán visszakívánták fiatalságukat, s azt, hogy ő legyen a doni asszonyuk.

Öltözékének szokatlansága gyorsan feledésbe merült, és a mély hangú, egzotikus akcentusú, szép idegenhez illőnek találták. Semmiképpen nem volt szokatlanabb, mint barátsága a lovakkal és a farkassal.

Jondalar észrevette, hogy az emberek nézik Aylát, és hallotta, hogy beszélgetéseikben a nevét említik:

– Különösen szép nő, akit Jondalar hazahozott magával.

– Számíthattunk arra, hogy szép nőt hoz magával – válaszolt egy női hang de benne bátorság is van, és erős akarat. Szeretném jobban megismerni.

A megjegyzések arra késztették Jondalart, hogy újra Aylára nézzen, és váratlanul a külsejére figyelt fel, s nem öltözékének abszurditására. Kevés nő rendelkezett oly kivételes alakkal, különösen nem a vele egykorú nők, akiknek rendszerint már volt egy-két gyermekük, melyek petyhüdtté tették ifjúkori izomtónusukat. Kevesek mertek volna oly szűk öltözéket viselni, még ha illendő lett volna is. Többségük inkább bővebb, palástolóbb s kényelmesebb ruhát választott volna. S tetszett Jondalarnak az is, hogy leengedte a haját. Szép nő, gondolta, és bátor. Megnyugodott és mosolygott, eszébe jutott délutáni kilovaglásuk, megállásuk a fennsíkon, és eltűnődött azon, milyen szerencsés.

Marona és három bűntársa visszatért, még akkor is nevetve, a lakóhelyükre, hogy kijavítsák az arcfestékükön esett hibákat. Úgy tervezték, csak később jelennek meg az ünnepségen, legjobb és az alkalomhoz illőbb öltözékükben, nagy fellépésre, pompás fogadtatásra számítva.

Marona lecserélte ágyékkötő ingét egy nagyon puha, rugalmas bőrből készült hosszú, elegánsra, melyre hosszú, rojtos felsőszoknyát vett, a derekán és csípőjén pedig körbetekerte, majd megkötötte. Díszes, rövid felsőingét azonban nem vette le. Portula a kedvenc szoknyáját és felsőjét viselte már addig is. Lorava csak a rövid tunikáját hozta magával, a többiek azonban kölcsönadtak neki egy hosszú, rojtos felsőszoknyát és még néhány nyakláncot és karkötőt is, s soha nem frizurázkodott és festette ki arcát oly választékosan, mint most. Wylopa még akkor is nevetett, amikor levette a díszes férfiinget és nadrágot, és a saját nagyon díszes, a vörös narancsos árnyalatára festett nadrágjába és sötétebb színű, sötét rojtos tunikájába öltözött.

Miután elkészültek, elhagyták a lakhelyet, és együtt indultak a nyitott előcsarnok felé. Amikor azonban az emberek észrevették Maronát és barátnőit, szándékosan hátat fordítottak nekik, s tudomást sem vettek róluk. A zelandoniak nem volt kegyetlen nép. Csak azért nevettek az idegenen, mert megdöbbentette őket, hogy egy felnőtt nő egy fiú téli alsóviseletébe és kamaszövébe öltözködjön. Többségüknek azonban egyáltalán nem tetszett a kegyetlen tréfa. Mindannyiukra rossz fényt vetett, udvariatlannak és nem vendégszeretőnek tüntette fel őket. Ayla a vendégük volt, nagyon valószínű, hogy hamarosan már közösségük tagjai lesz. Azonkívül pedig oly ámulatba ejtően megállta a helyét, s oly bátornak bizonyult, hogy büszkék lehettek rá.

A négy nő egy csoportosulásra lett figyelmes, és amikor néhányan távoztak, középen Aylát láthatták, még akkor is a tőlük kapott ruhákban. Még csak át sem öltözött! Marona megrökönyödött. Biztos volt benne, hogy Jondalar valamelyik rokona ad majd a jövevénynek valami alkalmasabb ruhát – már ha egyáltalán újra mutatkozni mer! Tervei azonban, hogy rossz fényben tüntesse fel a nőt, akit Jondalar magával hozott, miután őt egy üres ígérettel itt hagyta, inkább azt bizonyították, hogy ő milyen utálatos, rosszindulatú és hitvány nőszemély.

Marona kegyetlen tréfája saját maga ellen fordult, és dúlt-fúlt mérgében. Hízelgéssel rávette és belecsalta barátnőit a bűnbe azzal az ígérettel, hogy ők kerülnek a figyelem középpontjába, s hogy milyen ragyogóak lesznek. Ehelyett pedig mindenki mintha Jondalar asszonyáról beszélt volna. Még furcsa kiejtését is, melyet Lorava majdnem hangosan kinevetett, Wylopa pedig alig értett, egzotikusnak és bájosnak tartották.

Aylára összpontosult minden figyelem, Marona három barátnője pedig sajnálta, hogy hagyták magukat rábeszélni a kegyetlen tréfára. Egyedül Portula vonakodott részt venni a fondorlatosságban. Csak azért tette meg, mert Marona akit arról ismertek, hogy bonyolult arcdíszeket tud festeni – megígérte neki, hogy kifesti. Aylán nem látszott, hogy kínosan érzi magát. Barátságos volt, most pedig kétségtelenül barátságot köt... mindenkivel.

Hogyhogy nem vették észre, amikor felvette, hogy a fiúruha milyen jól kiemeli a jövevény szépségét? A bűntársnők azonban csak azt látták, amit látni akartak, a jelképiséget, és nem a valóságot. Önmagáról egyikük sem tudta volna elképzelni, hogy nyilvánosan olyan öltözéket hordjon, Ayla számára azonban a viseletnek nem volt szimbolikus jelentése. Semmilyen érzelmi vagy kulturális kötődése nem volt a ruhákhoz vagy jelképiségükhöz. Ha egyáltalán elgondolkodott rajtuk, csak arra figyelt fel, hogy milyen kényelmes a viselet. Miután a nevetés megrázkódtatása lecsillapodott, megfeledkezett az egészről. S mivel ő így cselekedett, mindenki más is így tett.

Meglehetősen sík tetejű nagy mészkősziklatömb foglalta el a hatalmas előcsarnok előtti terasz egy részét. Oly réges-rég tört le a lecsüngő sziklakőpadozat végéről, hogy senki nem emlékezett már arra az időre, amikor nem volt ott. Gyakran használták, amikor valaki fel akarta hívni az ott gyülekezők figyelmét, mert amikor felálltak rá, néhány méterrel a tömeg fölé emelkedtek.

Amint Joharran felugrott a Szólókőre, várakozó csend ereszkedett a gyülekezetre. Joharran Ayla felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, majd Jondalart invitálta az asszony mellé. Farkas hívás nélkül ugrott fel, és lépett az asszonyból és a férfiból álló egyetlen falka mellé, melyet valaha ismert. A magas, jó alakú férfi, a szép, egzotikus asszony és az óriási, csodálatos farkas elbűvölő látványt nyújtott a többiek fölé magasodó sziklán. Az egymás mellett álló Marthona és Zelandoni a trióra nézett, majd egy pillantást vetettek egymásra, s mindketten saját gondolataikba merültek, melyeket nehéz lett volna szavakba foglalni.

Joharran állt, várva, hogy a tömeg észrevegye őket és elcsendesedjen. Az embereket figyelve biztos volt benne, hogy az egész Kilencedik Barlang őt nézi. Úgy tűnt, senki nem hiányzik. A közeli Barlangokból is felismert néhányat, majd még többeket. Rájött, hogy a találkozó sokkal nagyobb, mint amekkorára számított.

A Harmadik Barlang többsége a bal oldalán volt, a Tizennegyedik pedig mellettük. Jobb oldalán, kissé mögötte, a Tizenegyedikből érkezettek várakoztak. Még a Második Barlangból is voltak néhányan, és a rokonságukból is jött egy pár a völgy túloldaláról, a Hetedik Barlangból. A Huszonkilencedik egy-két lakója vegyült el a többiek között, s nem maradtak el az Ötödikből sem. A közeli szomszédság minden Barlangja képviselte magát, néhány pedig jókora távolságból érkezett.

A meghívó gyorsan eljutott mindenhová, gondolta Joharran, a futárok elérhették céljukat. Talán nem lesz szükségünk egy második találkozóra – mintha mindenki itt lenne.

Biztosra vehettem, hogy itt lesznek. A Folyó felső folyásánál levő Barlangok is láthatták őket. Végtére is Jondalar és Ayla déli irányba lovagolt ki. Az idén talán jóval többen lesznek a Nyári Találkozón. Az elutazásunk előtt talán tervezhetünk egy nagy vadászatot, hogy segítsünk az élelmiszer-ellátásban.

Amikor mindenki rá figyelt, várt még egy kicsit, hogy összeszedje gondolatait. Végül belekezdett:

– A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Vezetőjeként én, Joharran, beszélni óhajtok. – A legutolsó néhány hang is elnémult. – Látom, hogy ma este számos látogatónk érkezett, és a Nagy Földanya, Doni nevében boldogan üdvözlöm e gyülekezés összes résztvevőjét, hogy megünnepeljük fivérem, Jondalar visszatérését hosszú Utazásáról. Hálásak vagyunk, hogy Földanya vigyázta lépteit, miközben idegen földeken járt, és köszönettel tartozunk, amiért újra hazavezette világjáró lábait.

Egyetértő kiáltások hangzottak fel. Joharran szünetet tartott, és Ayla észrevette, hogy homloka ugyanazzal az ismerős mozdulattal ráncolódik, mint Jondalaré. A szeretet ugyanolyan szívélyessége fogta el iránta, mint legelőször, amikor ezt a hasonlatosságot észrevette.

– Mint közületek a legtöbben már tudjátok, a fivér, aki Jondalarral együtt indult útnak, nem tér már vissza – folytatta Joharran. – Thonolan már a következő világban utazik. A Földanya visszahívta magához egyik kedvencét. Egy pillanatra maga elé nézett.

Szerintük Földanyához térnek vissza az eltávozottak, gondolta Ayla. Nem feltétlenül tekintették szerencsésebbnek azt, aki túl sok tehetséggel, készséggel rendelkezik, vagy túlzottan szeretik annál, akit Földanya kedveltjének tartottak. Földanya néha hiányolta kedvenceit, és korán magához szólította őket, amikor még fiatalok voltak.

– Jondalar azonban nem egyedül jött haza – folytatta Joharran, majd Aylára mosolygott. – Nem hiszem, hogy sokakat meglepetésként érne a hír, hogy Utazása során a fivérem találkozott egy nővel. – Visszafojtott nevetés hallatszott, az arcokon pedig számos „mindentudó" mosolyt látott. – Be kell azonban látnom, hogy még Jondalartól sem számítottam arra, hogy ilyen figyelemre méltó asszonyt találjon.

Megértve Joharran szavait, Ayla érezte, hogy elpirul. Zavarát most nem a gúnykacaj okozta, hanem a Joharran dicséreteként kapott elismerő mosolyok.

A jelenlevők teljes és pontos bemutatása napokba kerülne, különösen, ha mindenki úgy határozna, hogy valamennyi nevét és családi kötelékét tartalmazná bemutatása. – Joharran újra mosolygott, és számosan bólintással és értő tekintettel reagáltak. – Vendégünk pedig soha nem emlékezne mindenkire, ezért úgy határoztunk, hogy mindannyiótoknak egyszerre mutatjuk be vendégünket, ti pedig bemutatkoztok, amikor lehetőségetek nyílik rá.

Joharran az emelt kövön mellette álló nő felé fordult, és rámosolygott, de aztán a magas, szőke férfira nézett, és arckifejezése elkomolyodott.

– A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jondalarja, a kőpattintás Mestere; Marthona, a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének fia; aki a Lanzadoniak Vezetőjének és Alapítójának, Dalanarnak Házi Tűzhelyébe született; Fivére Joharrannak, a Kilencedik Barlang Vezetőjének. Öt évig tartó hosszú és fáradságos Utazásról tért vissza. Oly távoli földről hozott asszonyt magával, hogy visszaútja egy teljes esztendeig tartana. – Ayla mindkét kezét a kezébe vette.

– A Nagy Földanya, a Doni nevében bemutatom valamennyi zelandoni népe valamennyi tagjának Aylát, a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor egy tagját, a Mamut Házi Tűzhely Leányát, a Barlangi Oroszlán Szellemének Kiválasztottját és a Barlangi Medve Szellemének Védelmezettjét – elmosolyodott –, és amint láthattuk, a lovak és ennek a farkasnak a barátját. – Jondalar meg volt róla győződve, hogy a farkas mosolygott, mintha tudta volna, hogy őt is bemutatták.

Mamutok Aylája, gondolta az asszony, s eszébe jutott, amikor ő volt Ayla, Akinek Nincs Népe, és hála öntötte el Talut, Nezzie és a többi oroszlán táborbeli iránt, amiért helyet adtak neki, melyet a magáénak mondhatott. Alig tudta elfojtani feltörő könnyeit. Valamennyiüket hiányolta.

Joharran elengedte Ayla egyik kezét, de a másikat föl emelve az összegyűlt más barlangbeliek felé fordult.

– Fogadjátok szívesen, kérlek, ezt az asszonyt, aki oly távolról utazott Jondalarral, üdvözöljétek őt, zelandoniak, a Nagy Földanya Gyermekeinek földjén. Mutassátok meg ennek az asszonynak azt a vendégbarátságot és tiszteletet, amellyel a zelandoniak tisztelik meg valamennyi vendégűket, különösen, ha az a Doni Áldottja. Tudassuk vele, hogy mi becsüljük vendégeinket.

Az összegyűltek a szemük sarkából Marona és barátnői felé néztek. Aljas tréfájukat már senki nem találta viccesnek, Most a bűntársnők voltak zavarban, és – legalábbis Portula – vörös színt öltött szégyenében, amikor felnézett a Szóló kövön álló idegen asszonyra, akire egy zelandoni fiú alsóruháját és kamaszövét adták. Az idegen nem ismerhette a ráadott öltözék szerepét és jelentését – de már nem számított. Teljességgel megnemesítette, ahogy viselte.

Ekkor Ayla, valahogy úgy érezve, hogy tennie kell valamit, kis lépést tett előre.

– Mindenek Nagy Anyja, Mut nevében, akit ti Doni néven ismertek, üdvözöllek benneteket, zelandoniak, e szépséges föld gyermekei, a Nagy Földanya Gyermekei, és köszönöm üdvözlésetek. Hálásan köszönöm, hogy lakóhelyeteken befogadtátok állat barátaimat, és hogy megengedtétek, hogy Farkas velem lehessen egy lakóhely belsejében.

– A neve hallatán Farkas felnézett Aylára. – S köszönöm azt is, hogy helyet adtok a lovaknak, Nyihahának és Villámnak.

A tömeg döbbent meglepődéssel reagált. Noha Ayla akcentusa észrevehető volt, mégsem a beszédmódja lepte meg az embereket. A bemutatkozások formalitásának szellemében Ayla úgy mondta lovának nevét, ahogy eredetileg adta, Nyihahának, így a szájából kijövő hang döbbentette meg őket. Oly tökéletes nyerítést hallatott, hogy egy pillanatra azt hitték, igazi ló hangját hallották. Nem most történt előtör, hogy meglepte az embereket azzal a képességével, hogy állatok hangját tudta utánozni – s nem csupán lóét.

Aylának semmilyen emléke nem maradt a gyermekként ismert beszédről; egy-két homályos álmon és a földrengésektől való halálfélelmen kívül semmire nem emlékezett vissza a Törzs előtti életéből. Ayla népe azonban rendelkezett az éhséggel csaknem azonos erejű genetikai ösztönnel, az élő beszéd szükségével. Amikor egyedül élt a völgyben, miután elhagyta a Törzset, s mielőtt Jondalartól újra megtanult beszélni, kialakított magának egy nyelvet, melyet csak ő és bizonyos mértékig a két állata, Nyihaha és Villám értett.

Aylának természetes tehetsége volt a hangutánzás, de élő beszéd híján, és mert egyedül élt, csak az állatok hangját hallva, elkezdte utánozni őket. A saját maga kifejlesztett nyelv azon csecsemőhangok kombinációjából, melyeket a gyereke kezdett formálni, mielőtt arra kényszerült, hogy elhagyja, a Törzs által ismert néhány szóból és az állathangok, köztük madárfüttyök utánzásából állt. Az idő és a gyakorlás oly kiválóvá tette az állathangok utánzásában, hogy talán már az állatok sem tudták a különbséget felfedezni.

Számos ember utánozta az állatok hangját, hasznos vadászstratégia volt, Ayla azonban annyira értett hozzá, hogy már-már csalhatatlan volt. Ez okozta a döbbent pillanatot, az emberek azonban, akik a bemutatkozásokkor hozzászoktak a dagályosság bizonyos elemeihez, amikor az alkalom nem volt teljesen komoly, meggyőződhettek arról, hogy Ayla a humor gesztusaként nyerített, mint egy ló. A kezdeti döbbenet, miután megnyugodtak, mosolyoknak és kuncogásnak adta át helyét.

Ayla, akit aggodalommal töltött el első reagálásuk, észrevette a feszültség enyhülését, s attól maga is megnyugodott. Amikor rámosolyogtak, önkéntelenül ő is visszamosolygott csodálatos szép mosolyával, amely mintha beragyogta volna.

– Jondalar, egy olyan kancacsikóval, mint ő, hogyan akarod távol tartani a fiatal csődöröket? – kiáltotta hangosan valaki. Ayla szépségének és megnyerő viselkedésének ez volt az első nyílt elismerése.

A szőke férfi elmosolyodott.

– Majd gyakran ki kell vinnem lovagolni, hogy ne maradjon ráérő ideje – válaszolta. – Tudod, míg távol voltam, magam is megtanultam lovagolni.

– Jondalar, te már azelőtt is tudtál „lovagolni", mielőtt elutaztál!

Hangos kacagás volt a válasz, de most, Ayla megértette, hogy a nevetés jóakaratú volt.

Joharran szólalt meg, miután a kacaj elcsöndesedett.

– Már csak egy dolgot kell mondanom. Meg akarom hívni a szomszédos Barlangokból érkezett összes zelandoniI, hogy csatlakozzanak a Kilencedik Barlanghoz arra az ünnepségre, melyet Ayla és Jondalar hazaérkezésére előkészítettünk.