17

Kitartó kopogás hallatszott a bejárati függöny melletti tábla felől. Felébresztette Jondalart, de fekve maradt hálóprémjükön, azon tűnődve, miért nem reagál valaki a kopogásra. Majd megértette, hogy mintha egyedül lenne otthon. Felkelt és kiszólt:

– Egy pillanat! – Magára kapott valamit. Csak azért lepődött meg a művész Jonokol, Zelandoni tanítványa láttán a bejárat előtt, mert ritkán látogatott el bárhová mentora nélkül. – Gyere be – invitálta.

– A Kilencedik Barlang Zelandonija azt mondja, elérkezett az ideje – szólalt meg Jonokol.

Jondalar homlokán összefutottak a ráncok. Nem tetszett neki, ahogy ezt Jonokol mondta. Nem volt teljesen biztos abban, jól értette-e, amit Jonokol mondani akart, de nem sok kedvet érzett hozzá. Ki kell vennie részét a következő világból. Nem igazán akart újra foglalkozni azzal a hellyel.

– Megmondta Zelandoni, hogy minek van itt az ideje? – kérdezte.

Jonokol elmosolyodott a magas férfi váratlan nyugtalanságán.

– Azt mondta, te tudod majd.

– Attól tartok, sejtem – válaszolta Jondalar, megadva magát az elkerülhetetlennek. – Tudsz várni, amíg eszem egy falatot, Jonokol?

– Zelandoni mindig azt mondja, az a legjobb, ha nem.

– Talán igazad van. De egy csésze teára igazán szükségem lenne, hogy kiöblítsem vele a szám. Még az alvás íze van a számban.

– Ők biztosan adnak neked teát – makacskodott Jonokol.

– Lefogadom, csak nyilván nem mentát, reggel pedig először azt szeretek inni.

– Zelandoni gyakran ízesíti a teáit mentával.

– Ízesíti, igen, de biztosan nem az az alapanyaga.

Jonokol egyszerűen csak mosolygott.

– Rendben – válaszolta Jondalar savanyú mosollyal, Azonnal megyek. Remélem, az ellen senkinek nincs ellenvetése, ha először elmegyek könnyíteni magamon.

– A vizeleted visszatartása nem szükséges – válaszolta a fiatal tanítvány –, de hozz magaddal valami meleg ruhát.

A visszaérő Jondalar meglepetten látta a meleg tunikája övét a derekára kötő Aylát Jonokol mellett, de örült is neki Jonokol valószínűleg neki is megmondta, hogy hozzon magával meleg öltözéket. Aylát nézve eszébe jutott, hogy előző éjjel történt meg először, hogy nem aludt Aylával, mióta útjuk során a s'armunajok foglyul ejtették, és ez eléggé nyugtalanította.

– Jó reggelt, asszony – suttogta Ayla fülébe, amikor üdvözlésül megsimogatta arcát a sajátjával, és átölelte. – Hol voltál ma reggel?

– Kiüríteni az éjjelikosarat – válaszolta Ayla. – Amikor visszaértem, megláttam Jonokolt, aki azt mondta, Zelandoni látni akar bennünket, így elmentem Folarához, hogy megkérjem, vigyázzon Farkasra. Megígérte, keres néhány gyereket, hogy foglalkozzanak vele. Majd lementem a legelőre megnézni őket. Más lovakat is hallottam a közelben. Nem tudom, építhetnénk-e valami karámot, hogy befoghassuk őket.

– Talán – válaszolta Jondalar. – Különösen, amikor eljön Nyihaha Örömideje. Nagyon nem szeretném, ha egy ménes megpróbálná elragadni, Villám pedig valószínűleg, megpróbálná követni.

– Először megelli a kiscsikóját – mondta Ayla.

Jonokol érdeklődéssel hallgatta beszélgetésüket a lovakról. Nyilván abból, hogy olyan kiváló kapcsolatban állnak a lovakkal, nagyon jól ismerik őket. Együtt indultak el, és amikor elértek a Kilencedik Barlang kő előcsarnokához, Jondalar észrevette, hogy a nap egészen magasan áll.

– Nem is vettem észre, hogy ilyen késő van – szólalt meg.

– Miért nem ébresztett fel valaki korábban?

– Zelandoni azt tanácsolta, hagyjunk aludni, mert olyan sokáig fenn voltál előző éjjel – válaszolta Jonokol.

Jondalar hatalmasat lélegzett, majd a száján fújta ki, miközben a fejét csóválta.

– Mellesleg hova megyünk? – kérdezte, miközben a tanítvány mellett lépdeltek végig a sziklaperemen a Vízesés felé.

– A Forrás Sziklákhoz – válaszolta Jonokol.

Jondalar szeme elkerekedett a meglepődéstől. A szikla, amely két barlang és közvetlen környezetének jellegzetessége volt, egyetlen Zelandoni Barlangnak sem szolgált otthonául. Annál sokkal fontosabb szerepet töltött be. Az egész környék egyik legszentebb helye volt. Noha állandóan senki nem élt ott, ha bármely közösség az otthonának nevezhette volna, akkor az a Zelandonia lehetett volna, az Őt Szolgálóké, mert a helyet Maga a Nagy Földanya áldotta és szentelte meg.

– Megállnék inni egy korty vizet – mondta határozottan, a friss forrásvizű patak fölött átívelő hídhoz közeledve, amely elválasztotta a Kilencedik Barlangot a Vízeséstől. Nem hagyja, hogy Jonokol a beszéddel elterelje figyelmét arról, hogy a szomját oltsa, még ha a reggeli mentateájáról hagyta is lebeszélni magát. A hídtól néhány lépésnyire levő patakocska közelében egy póznát süllyesztettek a földbe. csíkokra tépett nádlevekből vízhatlan sűrűségűre szövött ivópoharat kötöttek rá zsinórral, mert ha nem erősítették a rúdhoz, gyakran eltűnt. A poharat időszakosan, ahogy elhasználódott, cserélték, de ameddig Jondalar vissza tudott emlékezni, egy pohár mindig volt ott. Régen megtanulta már, hogy a friss, csillogó víz látványa szomjassá teszi az arra haladót, és sokkal könnyebb volt készenlétben tartott pohárból, mint a víz fölé hajolva, tenyérből inni.

Mindhárman a szomjukat oltották, majd folytatták útjukat a sokak által használt ösvényen. Az átkelőnél átgázoltak a Folyón, és a Két Folyó Sziklájánál befordultak a Legelő-völgybe, átkeltek a második folyón, majd a túlpartján folytatták útjukat. Más Barlangok népe integetett nekik, ahogy elhaladtak előttük, és üdvözölték, de nem kísérelték meg feltartani őket. A környék minden Zelandonija, köztük a tanítványok is, elmentek már a Forrás Sziklákhoz, és mindenki sejtette, hová tart a két ember a Zelandoni tanítványával.

Arról is volt némi elképzelésük, miért. A közösségben, ahol szinte mindenki ismerte egymást, tudták már, hogy Jondalarék valami fontosat hoztak vissza, ami segítheti a Zelandoniát, hogy megtalálják halott fivérének, Thonolannak eltévedt lelkét. Noha tudták, hogy egy újonnan felszabadult elánt fontos útbaigazítani, hogy megtalálja saját helyét a szellemek világában, a következő világba belépés azelőtt, hogy Földanya szólította volna, nem olyasmi volt, amit az emberek többsége tenni akart. Elég félelmetes volt Shevonar elanja segítésének még a gondolata is, pedig ő csak egy-két nappal korábban hunyt el, és valószínűleg a közelben bolyongott, arra pedig a legkevésbé sem szerettek gondolni, hogy megkeressék olyan valakinek a lelkét, aki távol halt meg, és nagyon régen.

A zelandoniak kivételével – és még ők sem mindegyik – nem sokan akartak volna érintkezni olyan helyekkel, mint Jondalar és Ayla. Az emberek többsége boldogan hagyta Földanya Első Szolgálóira, hogy foglalkozzanak a szellemek világával. De senki más nem is tehette volna meg csak ők tudták, hol halt meg Jondalar fivére. Még az Elsők Közt Első is tudta, hogy kimerítő nap elé néznek, noha nagyon kíváncsivá tette, és szerette volna tudni, hogy megtalálják-e Thonolan kóbor lelkét.

Ahogy Ayla, Jondalar és Jonokol folytatta útját fölfelé a folyón, hatalmas sziklakiszögellés emelkedett ki bal oldalukon. A sziklatömeg oly szembetűnő volt, hogy szinte monolitnak látszott, alaposabban megvizsgálva azonban feltűnt, hogy csak egy hegylánc első hegye, amelynek vonala a Legelő-folyóig húzódik. A méltóságteljes kőszirt meredeken magasodott fel a völgy aljáról, magaslattá kerekedett a közepén, a csúcsa felé elkeskenyedett, majd váratlanul hetyke sapkává szélesedett.

Az elejére haladva s egyenesen az előttük elnyújtózó sziklára nézve, némi képzelőerővel a gyalogló a hasadékokban és a lekerekített alakzatokban könnyen maga elé képzelhette hajként a hegytetőt, a sapka alatt egy magas homlokot, lapos orrot és két csaknem teljesen lehunyt szemet, amely titokzatosan néz el az omladékos, bokros lejtő felé. Azok, akik tudták, hogyan nézzék, az enyhén antropomorf elölnézetben Földanya Titkos Arcát láthatták, azon kevés Ábrázatát, melyet láttatni választott, s még azt is kiválóan palástolta. Földanya arcát soha senki nem nézhette nyíltan, még csak a hasonlatosságát sem, ám még ha titokzatosan elrejtette is, Arca kimondhatatlan erőt sugárzott.

A sziklák sora egy kisebb völgyet szegélyezett, melynek közepén, lenn, patakocska sietett a Legelő-folyóba. A kis patak egy forrásból eredt, amely oly energiával bugyogott elő a földből, hogy kis forrást alkotott, melyet mély tavacska vett körül egy fával benőtt szurdok közepén. Közismert neve a Mélység Forrása volt, a belőle kifutó kis vízi utat pedig Forrás-pataknak nevezték, a Zelandonia azonban más néven is ismerte őket, melyeket az emberek többsége szintén tudott. A forrás és a tavacska Földanya Szülővizei voltak, a patak pedig az Áldott Víz. Nagy gyógyító erőt tulajdonítottak neki, s úgy vélték, ha helyesen alkalmazzák, különösen segít a nőknek a fogamzásban.

Hosszú-hosszú ösvény kapaszkodott fel a kőfal oldalában, jóval a hegyvonulat első nyúlványán túlra egy teraszra, nem messze a hegytetőtől, kis lecsüngő sziklával, amely két barlang nyílásának szolgált tetőül. E terület mészkőszikláinak számos üregét néha „barlang"-nak nevezték, de kimélyített odúnak is tartották, így gyakran csak „odú"-ként emlegették. Ennek megfelelően egy különösen hosszú vagy mély barlangról néha mint „mélység”-ről beszéltek. Balra a kis teraszból mindössze hatméteres mélységbe behatoló üreget lakóhelynek is használták azok, akik időnként ott tartózkodtak, általában a Zelandonia. Jellemzően Forrás Üregként ismerték, néhányan azonban Doni Üregének nevezték.

A jobb oldalon levő barlang egy mély folyosóba vezetett, amely hatvanméternyi mélységbe nyúlt a hatalmas szikla szívéig kamrákkal, alkóvokkal, falfülkékkel és a főfolyosóba vezető más folyosókkal. Ez volt az a hely, mely oly szent volt, hogy titkos nevét még csak kimondani sem szabadott. Oly jól ismerték, és annyira tisztelték, hogy szent mivoltát és hatalmát szükségtelen volt kinyilvánítani a földi világnak. Ha egyáltalán bárki, akik ismerték igazi lényegét, inkább meg sem említették hétköznapi létezését, és meg sem próbálták bagatellizálni. Ez volt az oka, hogy a sziklákat egyszerűen csak Forrás Sziklákként emlegették, s hogy a barlangot miért nevezték a Forrás Sziklák Mély Barlangjának vagy néha Doni Mélységének.

Nem ez volt az egyetlen szent hely a környéken. A legtöbb barlanghoz fűződött valamilyen szentség, és a barlangokon kívüli helyek egyike-másika szintén áldott volt, a Forrás Sziklák mély barlangját azonban az egyik legmagasztosabbnak tartották. Jondalar ismert még egy-két másikat is, amely egyenrangú volt a Forrás Sziklákkal, de egyik sem volt fontosabb. Ahogy folytatták útjukat felfelé a sziklán Jonokollal, Jondalart az izgalom és halálfélelem elegye fogta el a terasz felé közeledve, s valami félelem, borzongással teli várakozás. Nem olyasmi volt ez, amiben igazán kedve telt, de minden aggodalma ellenére szerette volna tudni, hogy Zelandoni megtalálja-e fivére szabadon kóborló lelkét, s hogy mit várnak tőle, és milyen érzés lesz.

Amikor felértek a barlangok előtti magas teraszra, két másik tanítvánnyal találkoztak, egy férfival és egy nővel. A mély barlang bejáratának jobb oldalánál várakoztak. Ayla megállt egy pillanatra, és megfordult, hogy lássa, honnan jöttek. A kiemelkedő kő előcsarnok a Forrás-patak Völgyére, a Legelő-völgy egy részére és folyójára tekintett le, és lenyűgöző panorámát nyújtott, ám így még ijesztőbb volt a sötét barlangon belül eléjük táruló látvány.

Különösen nappal a belépés a barlangba azonnali átalakulással járt, a perspektíva változását a nyílt, tágas kilátásról egy zárt, szűk folyosóra, a kövek visszatükrözte napfénytől a nyugtalanító sötétségre. A változás meghaladta a fizikait vagy külsőt. Különösen azoknál, akik megértették és fogékonyak voltak a hely benne rejlő erejére, olyan metamorfózist jelentett, amely a könnyed ismerősségtől a nyugtalan félelemig terjedt, ugyanakkor átmenet is volt valami értékes és csodás, bámulatos felé.

A kinti fényben a bejáratból csak néhány métert lehetett látni, ahogy azonban a szem hozzászokott a gyengülő fényhez, a leszűkült folyosó sziklafalai sejtették az utat a homályos sziklabelsőbe. A bejáraton túli kis előcsarnokban egy égő és néhány még meg nem gyújtott kőlámpa pihent egy előrenyúló falrészen. Az előcsarnok alatti természetes falfülkében fáklyák voltak. Jonokol és a másik fiatalember felvett egy lámpát, majd egy vékony, száraz botot, melyet a világító lámpás lángjához érintett, amíg meg nem gyulladt. Mindketten azzal gyújtották meg a mohakanócot, amely egy-egy tálkalámpás fogantyújával szemben kilógott a peremnél a kissé fagyott faggyúból. Az asszony fáklyát gyújtott, és feléjük biccentett.

– Vigyázzatok a lépteitekre – szólalt meg, alacsonyabban tartva a fáklyát, hogy mutassa a hepehupás talajt és a kiugró sziklák közti repedéseket megtöltő vizes, fénylő agyagot. – Csúszós lehet.

Amikor az egyenetlen talajon óvatosan vigyázva lépteikre bementek a folyosóba, még halvány fény szűrődött be kintről. Gyorsan sápadt az is. Valamelyest száz lépés után a teljes sötétséget csak az apró lángok halvány fénye törte meg. Sóhajnyi légmozgás tévelygett le a mennyezetről lecsüngő függő cseppkövektől, a félelem borzongását keltve, ahogy a mécsesek aprócska fénye meg-meglebbent. Tudták, ha leérnek a mélybe, és a lángok kialszanak, a legsötétebb éjszakánál is sötétebb feketeség tesz lehetetlenné bármilyen látást. Csak hideg, nyirkos sziklákat kitapogató kezek, lábak mutathatnák az utat, és inkább csak egy zsákutcafolyosóba vezethetné őket, semmint kijáratba.

Jobb oldalon a mélyebb feketeség, ahol a nyirkos kőfalakról már nem tükröződtek vissza a kis fények, jelezte, hogy abba az irányba növekedett a távolság – talán egy falfülke vagy egy másik folyosó nyílt ott. Az alagútban járók mögött és előtt kézzelfogható volt a sötétség, a feketeség csaknem fojtogatóan megsűrűsödött. A felszínre visszavezető folyosónak a légmozgás volt az egyetlen megnyilvánulása. Bár csak megfoghatnám Jondalar kezét, kívánta Ayla.

Ahogy előrejutottak, már nem csak a tanítványok vitte mécsesek adták az egyedüli fényt. Több sekély, tálka alakú kőlámpást helyeztek a földre bizonyos távolságra a sötét folyosóban, amely elbűvölően fényesnek tűnt a barlang sötétjében. Egyik-másik azonban sercegett. Vagy több faggyúra volt szükségük, hogy beleolvadjon a tálkába, vagy pedig új kanócra, és Ayla remélte, hogy valaki hamarosan gondoskodik róluk.

A lámpások azonban azt a hátborzongató érzést keltették Aylában, hogy már járt a barlangban, és egy irracionális félelmet, hogy újra odamegy. Nem akarta követni az előtte haladó asszonyt. Nem tartotta magát félősnek, nem félt a barlangoktól, ebben azonban volt valami, ami visszafordulásra akarta bírni, arra, hogy elmeneküljön, vagy megnyugtatásért megérintse Jondalart. Majd eszébe jutott, amint egy másik barlang sötét folyosóiban gyalogol, a mécsek és fáklyák kis fényét követve, azon kapva magát, hogy Crebet és a többi mogurt figyeli. Összeborzongott az emléken, és váratlanul észrevette, hogy fázik.

– Talán meg akartok állni, és felvenni a meleg ruháitokat – szólalt meg az elöl haladó asszony, hátrafordulva és fölemelve a mécsest, hogy világítson Aylának és Jondalarnak.

– Elég hideg van itt lenn a mélyben, különösen nyáron. Télen, amikor havazik, és csupa jég minden, valójában eléggé meleg van itt. A mély barlangoknak egész évben egyenletes a hőmérséklete.

A megállás valami olyan mindennapos dologért, mint hogy felvegyék hosszú ujjú tunikájukat, megnyugtatta Aylát. Noha már-már éppen azon volt, hogy megfordul és kirohan a barlangból, amikor a tanítvány újra elindult, Ayla nagy levegőt vett, és követte.

Bár a hosszú folyosó keskenynek tűnt, és a hőmérséklet mind alacsonyabb lett, újabb ötven lépés után a sziklás folyosó még inkább leszűkült. A levegő nagyobb nyirkosságát megerősítette a falakról, a mennyezetről lecsüngő cseppkő-jégcsapokról és az alagút padozatából kinövő sztalagmit-párjaikról visszatükröződő nedvességfény. Aligha több mint kétszáz lépésnyire a sötét, nyirkos, jéghideg barlangban a folyosó padlója emelkedett, nem állva el az utat, de megnehezítve az előrehaladást. Csábító volt a visszafordulás gondolata azzal az ürüggyel, hogy már elég messze jutottak, és sok bátortalan azt is tette volna. Az alagút próbára tette az eltökéltséget az út folytatására.

Elöl a fáklyát tartó asszony felkapaszkodott a sziklás emelkedőn egy magasabban található kicsiny, szűk nyílásba. Ayla figyelte az ingó fényt, miközben felfelé kapaszkodott, majd mélyeket lélegzett, és továbblépdelt az éles köveken, míg utol nem érte az asszonyt. Követte egy szűk nyíláson keresztül, még több sziklán botladozva, hogy átjusson egy nyíláson, amely leereszkedett a kőszikla mélyébe.

A barlangfolyosó első szakaszában csaknem észrevehetetlen légmozgásnak most csak a hiánya tűnt fel. A sziklák körülzárta hasadék után semmilyen légmozgást nem lehetett érzékelni. A bal oldali falra festett három vörös pont volt az első jele annak, hogy valaki korábban már járt arra. Nem sokkal később Ayla valami mást látott meg az elöl haladó asszony tartotta fáklya imbolygó fényében. Alig hitt a szemének, s azt szerette volna, ha a tanítvány megáll egy pillanatra, és közelebb tartja fáklyáját a bal oldali falhoz. Megállt, és bevárta maga mögött a magas férfit.

– Jondalar – szólalt meg halkan azt hiszem, egy mamut van a falon!

– Igen, van, több is – válaszolta Jondalar. – Azt hiszem, ha Zelandoninak most nem lenne fontosabb teendője, a barlangot a helyes szertartással mutatná meg neked. Többségünket még gyerekként hoztak le ide. Elég nagyok voltunk már, hogy megértsük, de mégiscsak gyerekek. Ijesztő, de csodálatos, amikor először látod ezt a helyet, ha jól mutatják be a szertartást. Félelmetes, még ha tudod is, hogy csak a szertartás része.

– Miért vagyunk itt, Jondalar? Mi olyan fontos?

Az elöl haladó tanítvány megfordult, és visszament hozzájuk, amikor észrevette, hogy senki nem követi.

– Nektek senki nem mondta? – kérdezte.

– Jonokol annyit mondott, hogy Zelandoni csak Jondalart és engem kéret – válaszolta Ayla.

– Nem vagyok teljesen biztos benne – mondta Jondalar –, de azt hiszem, azért vagyunk itt, hogy segítsünk Zelandoninak megtalálni Thonolan lelkét, és ha szükséges, segítsük megtalálni az útját. Csak mi ketten láttuk a helyet, ahol meghalt, és Zelandoni hisz abban, hogy a kővel – amit mellékesen nagyon jó ötletnek talált – megtalálhatjuk – mondta Jondalar.

– Mi ez a hely? – kérdezte Ayla.

– Sok neve van – válaszolta az asszony. Jonokol és a másik tanítvány beérte őket. – Az emberek többsége a Forrás Sziklák Mély Barlangjának nevezi, vagy időnként Doni Mélységének. A Zelandonia ismeri megszentelt nevét, és az emberek többsége is, noha ritkán említik. Ez a Bejárat, vagy az egyik bejárat, Földanya Méhébe. Vannak más, éppilyen szent helyek is.

– Mindenki tudja, természetesen, hogy a bejárat egyben a kijárat is – tette hozzá Jonokol. – Azaz a bejárat Földanya Méhébe a szülőcsatorna is.

– Tehát ez Nagy Földanya szülőcsatornáinak egyike – mondta a fiatal férfi tanítvány.

– Akkor, ahogy Zelandoni énekelte a dalban Shevonar temetésén, ez azon helyek egyike, ahonnan Földanya „világra hozta a Föld Gyermekeit" – mondta Ayla.

– Ő érti az éneket – mondta az asszony a két másik tanítvány felé biccentve. – Bizonyára jól ismered Földanya dalát – mondta Aylának.

– A temetésen hallotta először – mondta mosolyogva Jondalar.

– Ez nem teljesen igaz, Jondalar – felelte Ayla. – Nem emlékszel? A losadunajoknak is volt hasonló daluk, csak nem énekelték. Csupán a szavakat mondták. A Losaduna tanította meg nekem az ő nyelvükön. Nem pontosan ugyanaz, de hasonló.

– Talán mert a Losaduna nem tud énekelni, mint Zelandoni – mondta Jondalar.

– Nem mindannyiunk énekli – mondta Jonokol. – Sokan csak a szavakat mondják. Én nem énekelem, és ha valaha is hallottál volna, megértenéd, miért.

– Más Barlangok némelyike más dallammal énekli, és a szavak sem pontosan azonosak – mondta a fiatal férfi tanítvány. – Szívesen meghallgatnám egyszer a losadunajok dalát, különösen, ha lefordítanád nekem, Ayla.

– Boldogan. Az ő nyelvük nagyon közel áll a zelandoniakéhoz. Te talán megértenéd még fordítás nélkül is – válaszolta Ayla.

Valami miatt mind a három tanítvány váratlanul észrevette szokatlan akcentusát. Az idősebb asszony mindig különlegesként gondolt a zelandoniakra – a nyelvre és azokra, akik használták – őket tekintette Embereknek, a Föld Gyermekeinek. Nehéz volt megérteni, hogy ez az asszony úgy vélekedik, hogy a keletre, a magasföld gleccserén túl élők az övékéhez hasonló nyelven beszélhetnek. Az idegen asszony biztosan számos, távoli tájakon élő nép nyelvét hallotta, amelyek nagyon sokban különböztek a zelandoniakétól.

Csodálkozásra késztette őket, hogy az idegen asszony családi háttere mennyire különbözik az övékétől, és hogy milyen sok, előttük ismeretlen dolgot tud más népekről. Jondalar is sokat tanult Utazása során. Az alatt a néhány nap alatt, mióta visszaért, már sok újdonságot mutatott nekik. Talán ez az Utazások célja, új dolgok tanulása.

Mindenki ismert Utazásokat. Csaknem minden fiatalember tervezgette, hogy útra kel, valójában mégis kevesen indultak el, s még kevesebben jártak be nagy távolságokat, legalábbis nem azok, akik visszajöttek. Jondalar azonban öt évig volt távol. Ő messzire utazott, sok kalandot élt ál, de még fontosabb, olyan tudást hozott haza, amely hasznára lehet népének. És olyan ideákkal, ötletekkel, melyek sok mindent megváltoztathatnak, és a változás nem mindig volt annyira óhajtott.

– Nem tudom, megmutathatnám-e a festett falakat. Talán ünneprontó lesz a mostani különleges szertartás előtt, de muszáj megnéznetek legalább egy részét, ezért talán föl emelhetem a fáklyát, hogy kicsit jobban lássatok – mondta az elöl haladó asszony.

– Szeretném megnézni őket – szólalt meg Ayla.

A tanítvány magasra emelte a fáklyát, hogy az asszony, akit Jondalar magával hozott, lássa a falfestményeket. Az elsőt, a mamutot oldalnézetből festették, ahogy az állatportrék többségét, melyeket már látott. Nemcsak a fején volt púp, hanem a marján is, de mivel a görbe hátán valamivel lejjebb, ez könnyen megkülönböztethetővé tette. Púpja sokkal inkább a nagy gyapjas mamut jellegzetessége volt, mint az íves agyar és a hosszú ormány. Vörösre festették, de vőrösesbarna és fekete árnyalatokkal, megmutatva a körvonalakat és a pontos anatómiai részleteket. Az állat a bejárat felé tekintett, és tökéletesen kidolgozták, hogy Ayla már- már arra számított, hogy kisétál a barlangból.

Ayla nem egészen értette, a festett állatok miért látszanak oly élethűnek, s azzal sem volt tisztában, mihez volt rá szükség, de nem tudott ellenállni, hogy közelebbről ne nézze meg, hogyan készítették. Elegáns és kiváló művészeti módszer volt. Valami kovakő eszközzel karcolták bele a mamut finom, jellegzetes körvonalát pontos részletekkel a barlang mészkőfalába, mellyel párhuzamosan egy fekete vonalat festettek. A karcolt vonalon kívül a falat ledörzsölték, hogy láttassa a kő természetesen világos elefántcsont színét. Ez kiemelte a mamut körvonalait és színeit, és hozzájárult az ábrázolás háromdimenziós minőségéhez.

Pedig valójában a körvonalon belüli festék volt figyelemre méltó. Az állatok megfigyelésén és tanulás révén azoktól, akikben először megszületett a gondolat, hogy élő állatot örökítsenek meg kétdimenziós felszínen, a barlangfestők a perspektíva meglepő és új tudományát sajátították el. A művészi eljárást örökül hagyták utódaikra, s bár néhány művész tehetségesebb volt, többségük az árnyékolást használta arra, hogy ábrázolása az életteliség érzetét keltse.

Ahogy Ayla elhaladt a mamut előtt, az a hátborzongató érzése támadt, hogy a mamut is megmozdult. Nem tudott ellenállni, kinyújtotta kezét a festett állat felé, és megérintette a követ, majd lehunyta a szemét. Hideg volt, kissé nyirkos, bármely mészkőbarlang felszíne ilyen tapintásérzetet keltett, de amikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a művész magát a kőfalat fordította előnyére a hihetetlenül valósághű alkotásban. A mamutot úgy jelenítették meg a falon, hogy egy lekerekített kő adta a has gömbölydedségét, és a falhoz tapadó, lábra hasonlító sztalaktitot festették meg az egyik láb hátsó részeként.

Az olajlámpások libegő fényében Ayla észrevette, hogy amikor mozgott, az állatot valamelyest más szögből látta, ami megváltoztatta a kő természetes domborzatának meg jelenését, és a mamut kissé más beállításaira vetett árnyakat, Még ha mozdulatlanul nézte is a fényvisszaverődések mozgását a falon, az volt a benyomása, hogy a falra festett állat lélegzik. Akkor értette meg a mamut látszólagos elmozdulásának okát, és tudta, ha nem figyelte volna meg alaposan, könnyen el is hitte volna, hogy mozog.

Azt az időt juttatta eszébe, amikor a Törzsi Gyűléseken el kellett készítenie a moguroknak az italt, melyre Iza tanította. A mogur mutatta meg neki, hogyan húzódjon meg észrevétlenül az árnyékban, és pontosan mikor lépjen elő, azt a látszatot keltve, hogy váratlanul akkor jelent meg. Ismertek módszert azok elvarázsolására, akik a szellemek világával foglalkoztak.

Érzett valamit, amikor megérintette a falat, valamit, amit nem tudott megmagyarázni, s nem is értett. Arra a bizonyos idegenségre hasonlított szemernyire, melyet időnként érzel I azóta, mióta véletlenül lenyelte a mogurok italának maradékát, és követte őket a barlangba. Attól fogva esetenként felzaklató álmai vannak, és néha nyugtalanító érzékieteket tapasztalt még ébren is.

Megrázta fejét, hogy megszabaduljon az érzéstől, majd felpillantott, s látta, hogy a többiek figyelik. Bátortalanul mosolyogva, gyorsan elrántotta kezét a kőfaltól, attól félve, valami rosszat tett, majd a fáklyát tartó asszony felé nézett A tanítvány egy szót sem szólt, miközben előrefordult, az utat mutatva a folyosóban.

Az apró lángok fényei halványan villództak a nyirkos falakon, hátborzongatóan tükröződve, miközben csendesen haladtak előre egyes sorban végig a folyosón. Nyugtalanság érződött a levegőben. Ayla biztosra vette, hogy a meredek mészkőszikla legmélyébe haladnak, és boldog volt, hogy nincs egyedül, mert úgy biztosan eltévedt volna. Összerezzent a hirtelen rátörő balsejtelemtől, félelemtől és attól az érzéstől, hogy milyen lehet egyedül lenni egy barlangban. Megpróbálta lerázni magáról az érzést, a sötét, hideg barlangban nem volt könnyű elűzni a félelmet.

Nem messze az első mamuttól egy újabb, majd még újabbak következtek, utána pedig két kis, elsődlegesen feketére festett ló. Megállt, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. A ló alakját is tökéletes körvonallal karcolták a mészkősziklába, melyet egy feketére festett másik vonal emelt ki. A vonalon belül a lovakat feketére színezték, de ahogy a többi festmény esetében is, a satírozás meglepő valósághűséget adott nekik.

Ayla észrevette, hogy a folyosó jobb falán is festmények sorakoznak, melyek némelyike a szemlélő felé nézett, némelyike pedig befelé. A mamutok voltak többségben, mintha egy csordát festettek volna a falakra. A számolószavakat használva Ayla legkevesebb tízet számolt meg a folyosó mindkét oldalán, és talán több is lehetett. Tovább számolva a sötét folyosón, a pillanatokra megvilágított festményekre nézve, ahogy elhaladt előttük, a baloldalon két-két egymást üdvözlő rénszarvas jelenete állította meg. Alaposabban meg kellett vizsgálnia őket.

A barlang belseje felé tekintő első rénszarvas bak volt. Feketére festették, s jellegzetes alakjával és körvonalaival, köztük az óriási agancsokkal, pontosan ábrázolták, noha az ívelt vonalak inkább csak sejtették, semmint pontos ábrázolást adtak. A bak lehajtotta a fejét, és Ayla csodálkozására és meglepődésére szelíden nyalogatta egy nőstény szarvas homlokát. A szarvasok többségétől eltérően a festmény ábrázolta nősténynek is voltak agancsai, és ahogy az életben, az övéi is kisebbek voltak. Vörösre festették, és a térdét behajtotta, hogy meghajolva fogadja a bak gyengéd kedvességét.

A jelenet a gyengédség és törődés őszinte érzését örökítette meg, amitől Ayla önmagára és Jondalarra gondolt.

Soha még csak eszébe sem jutott, hogy állatok is szerethetik egymást, ezek azonban olyannak tűntek. Csaknem kicsordultak a könnyei, annyira meghatotta a jelenet. A tanítványok megengedték neki, hogy elidőzzön a falábrázolás előtt. Megértették reagálását. Őket is meghatotta a remek jelenet.

Jondalar szintén csodálkozva meredt a festett rénszarvasokra.

– Ez új – szólalt meg. – Mintha egy mamut lett volna itt.

– Az volt. Ha alaposabban megnézed a nőstényt, észreveheted alatta a mamut egy-két részletét – magyarázta a hátul álló fiatalember.

– Jonokol készítette – mondta az elöl álló asszony.

Mind Jondalar, mind Ayla új tisztelettel nézett a művész tanítványra.

– Most már értem, miért vagy Zelandoni tanítványa Rendkívül tehetséges vagy – dicsérte Jondalar.

Jonokol, a dicséretet megköszönve, biccentett.

– Mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben. Nekem azt mondták, te rendkívül jó kovakőpattintó vagy. Boldogan megnézném néhány munkádat. Az a helyzet, hogy van egy eszköz, aminek elkészítésére hiába próbálok keresni valakit, de mintha nem tudnám elmagyarázni egyetlen szerszámkészítőnek sem úgy, hogy megértsék. Reméltem, hogy Dalamar eljön majd a Nyári Találkozóra, n megkérhetem őt.

– Tervezi jövetelét, de ha nem bánod, én szívesen megpróbálnám elkészíteni – mondta Jondalar. – Örülnék egy jó megbízásnak.

– Talán holnap megbeszélhetjük – javasolta Jonokol.

– Kérhetek tőled valamit, Jonokol? – kérdezte Ayla.

– Természetesen.

– Miért festetted a szarvasokat a mamutra?

– Az a fal, az a hely hívta fel a figyelmemet – felelte Jonokol. – Oda kellett festenem a rénszarvasokat. A falakban voltak, és ki akartak jönni.

– Ez egy különleges fal. A túlra vezet – mondta az asszony. – Amikor az Első ott énekel vagy furulyázik, a fal válaszol. Visszhangzik, rezonál a hangra. Néha megmondja, mit akar.

– Ezek a falak mondták meg valakinek, hogy készítsen rájuk festményeket? – kérdezte Ayla, a faliképekre mutatva, melyek mellett elhaladtak.

– Ez az egyik oka, amiért ez a mélység oly szent hely. A falak többsége beszél, ha valaki tudja, hogyan hallgassa; elvezetnek helyekre, ha hajlandó vagy menni – mondta a női tanítvány.

– Erről még soha senki nem beszélt nekem. Legalábbis nem pontosan így. Most miért mondod el nekünk? – kérdezte Jondalar.

– Mert meg kell hallgatnod, vagy talán keresztülmenned rajtuk, ha segíteni akarsz az Elsőnek megtalálni a fivéred elánját, Jondalar – mondta az asszony, majd hozzátette: – A Zelandonia megpróbálta megérteni, mi ihlette Jonokolt arra, hogy idefesse azokat az alakzatokat. Én lassan kezdem megérteni. – Az asszony titokzatosan mosolygott Jondalarra és Aylára, majd megfordult, hogy továbbmenjen, még mélyebbre a barlangba.

– Ó, mielőtt továbbmennél – szólt Ayla az asszonynak, megérintve a kezét, hogy visszatartsa. – Nem tudom, hogyan szólítsalak, megkérdezhetem a neved?

– A nevem nem fontos – válaszolta az asszony. – Amikor Zelandoni leszek, egyébként is le kell mondanom róla. Én vagyok a Második Barlang Zelandonijának Első Tanítványa.

– Akkor, gondolom, a Második Tanítványának nevezhetlek – mondta Ayla.

– Igen, bár a Második Zelandoninak egynél több tanítványa van. A másik kettő nincs itt. Már előrementek a Nyári Találkozóra.

– Akkor talán a Második Első Tanítványa?

– Ha neked tetszik, hogy így szólíts, elfogadom a nevet.

– S hogy hívhatlak téged? – kérdezte Ayla a sor végét záró fiatalembert.

– Én csak az utolsó Nyári Találkozó óta vagyok tanítvány, és Jonokolhoz hasonlóan többnyire még a saját nevemet használom. Talán formálisan is üdvözölhetlek, s bemutatkozhatom. – Mindkét kezét előrenyújtotta. – A Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjába született Mikolan vagyok, a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangja Zelandonijának Második Tanítványa. S üdvözöllek téged.

Ayla kezébe vette a tanítványét.

– Üdvözöllek, Mikolan, a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjából. Én a Mamutok Aylája vagyok, az Oroszlán Tábor Tagja, a Mamut Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi Medve Védelmezettje, Nyihaha és Villám nevű lovak és a vadász Farkas Barátja.

– Mintha már hallottam volna, hogy napkelte felé bizonyos népek Mamut Házi Tűzhelynek nevezik a Zelandoniájukat – jegyezte meg a női tanítvány.

– Igen, így van – mondta Jondalar. – Ők a Mamutok. Ayla és én egy évig éltünk köztük, de meglep, hogy itt bárki hallott már róluk. Innen távol élnek.

Aylára nézett.

– Ha a Mamut Házi Tűzhely leánya vagy, az megmagyaráz egyes dolgokat. Te zelandoni vagy!

– Nem, nem vagyok – válaszolta Ayla. – A Mamut fogadott örökbe a Mamut Házi Tűzhelybe. Nem voltam elhivatott, de ő tanítani kezdett, mielőtt eljöttem Jondalarral.

Az asszony mosolygott.

– Nem fogadtak volna örökbe, ha nem elhivatottságra születtél volna. Biztosan elhivatott leszel.

– Nem tudom, akarok-e az lenni – felelte Ayla.

– Az meglehet – mondta a Második Zelandoni Első tanítványa, majd megfordult, hogy tovább vezesse őket a Forrrás Szikla mélyébe.

Előttük fény tűnt fel, és ahogy közeledtek, csaknem ragyogóvá vált. A barlang csupán néhány kis fény megtörte teljes sötétsége után szemük alkalmazkodott, és bármilyen erősebb fény kápráztató volt. A folyosó kiszélesedett, és Ayla több várakozó embert pillantott meg egy nagyobb térségen. Csaknem zsúfoltnak tűnt, és amint odaért és felismerte az ott lévőket, látta, hogy Jondalaron és saját magán kívül mindenki Zelandoni.

A Kilencedik Barlang termetes Zelandonija egy ülőalkalmatosságon helyezkedett el, melyet valaki odavitt neki. Felállt és mosolygott.

– Vártunk benneteket – szólalt meg az Első. Bizonyos távolságot tartva mindkettejüket átölelte, és Ayla hirtelen megértette, hogy formális ölelésben részesítette őket, úgy üdvözölve őket, ahogy jó barátok teszik mások előtt.

A Zelandoniák egyike biccentett Ayla felé. Ayla bólintással válaszolt az alacsony, vékony testfelépítésű férfinak, akit a Tizenegyedik Barlang Zelandonijaként ismert fel, és aki megdöbbentette erős kézszorításával és magabiztosságával. Egy idősebb férfi mosolygott rá, és Ayla viszonozta a Harmadik Zelandonijának mosolyát, aki oly kedves és segítőkész volt, amikor próbálta megmenteni Shevonart. A többiek közül azonban szinte mindegyiket csak annyira ismerte fel, mint embereket, akikkel már találkozott. Kis tüzet raktak egy kőhalom tetején, melyet tűzrakás céljából hoztak ide, távozásukkor pedig visszaviszik majd. Egy félig-meddig megtöltött vizestömlő állt a földön egy fából készült, gőzölgő vízzel teli nagyobb főzőüst mellett. Ayla figyelte, amint egy fiatal nő hajlított favillával kihalász egypár főzőkövet az üst aljáról, majd újabbakat tesz bele a tűzből. Sistergő gőz csapott fel, amikor a kövek a vizet érintették, felpillantva Ayla felismerte Mejerát, és rámosolygott.

Az Elsők Közt Első tett valamit erszényéből a vízbe. Főzetet készít, nemcsak áztatja a teát, gondolta Ayla. Valószínűleg van valami gumóféle vagy fakéreg abban az italban, valami erős. Legközelebb, amikor forró köveket tettek a vízbe, a gomolygó gőz erős aromával töltötte meg a levegőt. Könnyű volt felismerni a mentát, de más illatokat is megérzett, melyeket megpróbált felismerni, és gyanította, hogy a mentát azért használta, hogy elfedje valami kevésbé kellemesnek az ízét.

Néhányan egy súlyos bőrt terítettek ki a nyirkos és sziklás kövezeten az Első ülőhelye mellett.

– Ayla, Jondalar, miért nem jöttök át ide, és helyezitek kényelembe magatokat? – kérdezte a testes asszony a bőrre mutatva. – Főztem nektek egy italt. – A tűzről gondoskodó fiatal nő négycsészényit készített. – Még nincs teljesen kész, de azért pihenhettek.

– Aylának nagyon tetszettek a falfestmények – mondta Jonokol. – Azt hiszem, szívesen megnézne még néhányat, Pihentetőbb lenne, mint itt üldögélni, és az ital elkészültéré várni.

– Igen, szívesen megnéznék többet is – mondta gyorsan Ayla. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy váratlan nyugtalanságot érez amiatt, hogy igyon valami ismeretlen főzetet, amely azzal a szándékkal készült, hogy segítsen megtalálni valami más-világot. Múltbéli tapasztalatai hasonló italokkal nem voltak túlzottan kellemesek.

Zelandoni alaposabban figyelte Aylát egy ideig. Elég jól ismerte Jonokolt ahhoz, hogy megértse, jó ok nélkül nem tette volna azt a javaslatot. Észrevehette, hogy a fiatal nőt valami nyomasztja, és valóban gondterheltnek tűnt.

– Bizonnyal, Jonokol. Persze, mutasd csak meg a festett falakat – mondta az Első.

– Szeretnék velük menni – mondta Jondalar. Maga sem igazán érezte higgadtnak magát. – S talán a fáklyavivő is velünk jöhetne.

– Igen, természetesen – mondta a Második Zelandoni Első Tanítványa, s felvette az előbb kioltott fáklyát. – Újra meg kell gyújtanom.

– Van néhány szép munka a Zelandoniák mögötti falon, de nem akarom megzavarni őket – mondta Jonokol. – Hadd mutassak valami érdekeset lenn, ezen a folyosón.

Végigvezette őket a főfolyosótól jobbra kanyarodó járaton, s balra azonnal megállt egy másik rénszarvas- és lófestmény előtt.

– Ezeket is te csináltad? – kérdezte Ayla.

– Nem, hanem a tanárom. Kimeran húga előtt ő volt a Második Zelandonija. Kivételes tehetségű festő volt – mondta Jonokol.

– Jó festő volt, de azt hiszem, a tanítvány túlszárnyalta mesterét – dicsérte Jondalar.

– Nos, a Zelandoniának nem annyira a minőség a fontos, bár tisztelik. Neki a tapasztalat a fontos. Tudjátok, ezek a festmények nem csak arra valók, hogy nézzék őket – mondta a Második Zelandoni Első Tanítványa.

– Biztosan így van – mondta Jondalar savanyú mosollyal –, de azt hiszem, én a látványt értékelem. Be kell ismernem, nem túlzott lelkesedéssel várom ezt a... szertartást. Segítek, persze, s azt hiszem, érdekes lehet, de boldogan engedem át az élményt a Zelandoniának.

Jonokol elvigyorodott Jondalar beismerésén.

– Nem vagy egyedül, Jondalar. Az emberek többsége inkább szilárdan áll ebben a világban. Gyertek, hadd mutassak valami mást a szertartás előtt.

A művésztanítvány egy másik területre vezette őket a folyosó jobb oldalán, ahol a szokásosnál még több sztalagmit és sztalaktit alakult. A falat mésztartalmú alakzatok borították, de az ábrázolásokra két lovat festettek, melyek hosszú, bozontos téli szőrzetükben ábrázolták őket. A hátul levő jellegzetes mozdulattal emelte fel lábát.

– Ezek nagyon élethűek – dicsérte álmélkodva Ayla. Látott már hasonlóan viselkedő lovakat.

– Amikor fiúk először látják ezt a festményt, mindig azt mondják, hogy a hátsó ló „Örömért lép" – mondta Jondalar.

– Az is egy értelmezés – mondta a női tanítvány. – Valóban nézhető csődörnek, aki megkísérli meghágni az előtte levő kancát, de azt hiszem, szándékosan kétértelmű ábrázolás.

– A tanárod festette ezeket, Jonokol? – kérdezte Ayla.

– Nem. Nem, nem ismerem a festőt – válaszolta Jonokol,

– Senki nem ismeri. Réges-régen készültek, amikor a mamutok is. Az emberek szerint őseink munkája.

– Van még valami, amit szívesen megmutatnék neked, Ayla – szólalt meg az asszony.

– Meg akarod neki mutatni a szeméremtestet? – kérdezte Jonokol némi meglepődéssel. – Azt rendszerint nem mutatják meg az első látogatáson.

– Tudom, de azt hiszem, Ayla kedvéért kivételt tehetünk – mondta a másik tanítvány, fölemelve a fáklyát, és olyan helyre indult, amely nem volt messze a lovaktól. Amikor megállt, leengedte a fáklyát, hogy lenn megvilágítson egy nagyon szokatlan sziklaalakzatot, amely a padlóval párhuzamosan emelkedett ki a falból, de aztán fölemelkedett.

Amikor Ayla először megpillantotta, felfigyelt egy vörös színnel kiemelt kőtérségre, de csak alapos szemrevételezés után ismerte fel, mi az, és akkor is csak azért, mert több nőnek segített már világra hozni gyermekét. Egy férfi talán egy nőnél előbb felismerte volna. Véletlenszerűen – vagy a természet játéka következtében – a kőalakzat egy nő nemi szerv pontos másolataként fejlődött ki. Az alakja, az ajkak még a vaginához vezető bemélyedés is valósághű volt. Csak a vörös színt adták hozzá kiemelésként, hogy biztosan könnyen megtalálják.

– Ez egy asszony! – mondta meglepetten Ayla. – Pontsan olyan, mint egy asszony! Még soha nem láttam semmi ilyet!

– Most már érted, miért oly szent ez a hely? Maga Föld anya készítette nekünk. Annak egyik bizonyítéka, hogy ez a barlang a Bejárat Földanya Méhébe – mondta az asszony, akit a Nagy Földanya szolgálatára tanítottak.

– Te már láttad ezt, Jondalar? – kérdezte Ayla.

– Csak egyszer. Zelandoni megmutatta nekem – mondta – Figyelemre méltó. Azon dolgok egyike, amihez művészi szem kell, mint amilyen Jonokolé, hogy ránézzen egy barlangfalra, meglásson benne egy alakzatot, s felszínre hozza, hogy mindenki láthassa. Ez azonban éppen így volt itt. A hozzáadott szín csak megkönnyíti kicsit a felismerését.

– Van még egy hely, amit meg akarok mutatni neked – szólalt meg Jonokol.

Visszament abba az irányba, amelyről jöttek, és amikor a térséghez értek, ahol mindenki várakozott, elsietett előtte, jobbra fordult, vissza a főfolyosóra. Ami a folyosó végének tűnt, baloldalon, egy kerek, zárt helynek bizonyult, a falon pedig homorú bemélyedések, a lekerekített dudorok ellentéte tűnt fel. Egyik-másikba szokatlan illúziót keltő mamutokat festettek. Első pillantásra nem bemélyedésnek tűntek, hanem az előregömbölyödő mamuthas jellegzetes alakját öltötték. Aylának kétszer is meg kellett néznie, majd megérintenie, hogy meggyőződjön arról, valóban homorúak és nem domborúak, hogy mélyedések és nem dudorok.

– Nagyon figyelemreméltóak! – csodálkozott Ayla. – Úgy festették őket, hogy éppen annak ellentétének tűnnek, amik!

– Ezek újak, nem igaz? Nem emlékszem, hogy korábban láttam volna őket – mondta Jondalar. – Te festetted, Jonokol?

– Nem, de biztosan találkozol az asszonnyal, aki készítette – válaszolta.

– Mindenki egyetért abban, hogy az alkotója kivételes tehetség – mondta a női tanítvány. – Ahogy Jonokol is, természetesen. Szerencsések vagyunk, hogy két ilyen tehetséges művészünk van.

– Néhány kis alakzat van még kicsit arrébb – mondta Jonokol, Aylára nézve. – Egy gyapjas orrszarvú, egy barlangi oroszlán, egy faragott ló, de ez egy nagyon keskeny folyosó, s nehéz odajutni. Egy vonalsor jelzi a végét.

– Talán már felkészültek. Az hiszem, vissza kellene mennünk – mondta a másik tanítvány.

Miközben megfordultak és visszafelé indultak, Ayla a kápolnaszerű kör alakú helyiséggel szemben levő jobb oldali falra pillantott, ahol a mamutok voltak, majd valamelyest visszafelé a folyosón. A szorongás különös érzése fogta el Attól félt, tudja, mi következik. Már korábban is érezte. Legelőször akkor, amikor a különleges gumóból elkészítette az italt a moguroknak. Iza mondta neki, hogy túl szent ahhoz, hogy elpazarolják, így nem engedték meg neki, hogy gyakorolja elkészítését.

Már az elkészítése során dezorientált lett tőle, először attól, hogy meg kellett rágnia a gyökereket, hogy megpuhítsa őket, majd a különleges szertartás és ünnepség éjszakáján ivott többi készítménytől. Amikor észrevette, hogy maradt egy kis folyadék az ősi tál alján, megitta, nehogy kárba vesszen. A hatékony főzet az áztatástól még erősebb lett, rá pedig szinte halálosan hatott. Zavart állapotában követte a tüzek fényét a barlang lépes mézhez hasonlatos mélységeibe és amikor rátalált Crebre és a többi mogurra, már képtelen volt visszamenni.

Creb megváltozott az után az éjszaka után, és ő sem volt már az, aki előtte. Akkor kezdődtek rejtélyes álmai és az ébredés különös érzései és enigmatikus látomásai, melyek más helyekre vitték, néha pedig figyelmeztetésként érkeztek. Utazásuk idején erősebbek és gyakoribbak lettek.

S most, amint felnézett a falra, a tömör, szilárd kőzet váratlanul oly vékonynak tűnt, mintha belelátna vagy átláthatna rajta. A kemény felszínről alig visszatükröződő lángok fénye helyett a falat lágynak és mélynek érzékelte s rendkívül feketének. Ő pedig ott volt a fenyegető, homályos térség belsejében, és nem találta a kiutat. Kimerültnek gyengének érezte magát, s mélyen a belsejében fájdalmat érzett. Farkas akkor érkezett meg hirtelen, feléje rohant, jött, hogy megtalálja.

– Ayla! Ayla! Jól vagy? – kérdezte Jondalar.