2

Az óriás termetű asszony felpillantott a bejáratot eltakaró bőrfüggöny mozgása láttán, majd gyorsan lesütötte tekintetét, ahogy a fiatal, szőke idegen előbukkant Marthona lakhelyéről. A szokásos helyén, egy tömör mészkőtömbből kifaragott ülőhelyen helyezkedett el, amely elég erős volt ahhoz, hogy elbírja hatalmas testét. A bőrrel párnázott ülőhelyet kifejezetten neki készítették, és pontosan ott állt, ahol ő akarta: a nagy nyitott térség vége felé, a telepet védő mérhetetlen lecsüngő szikla alatt, ám csaknem teljesen a közösségi élőhely látókörén kívül.

Az asszony mintha meditált volna, de nem most történt először, hogy arra használta a helyet, hogy csendesen megfigyeljen embereket és tevékenységeket. Az emberek megtanulták, hogy ne zavarják meditálásában, hacsak nem volt feltétlenül szükséges, különösen, ha dísztelen oldalával kifelé viselte elefántcsont melltáblácskáját. Amikor a szimbólumokkal és állatokkal faragott oldala látszott, mindenki szabadon odamehetett hozzá, amikor azonban az üres lapjára fordította, melldísze a csendesség szimbóluma lett, és azt jelentette, hogy nem kíván szólni, és nem akarja, hogy bárki megzavarja.

A Barlang annyira hozzászokott ottlétéhez, hogy rendszerint tekintélyes jelenléte ellenére szinte már észre sem vették. Az óriás termetű asszony óvatosan használta ezt a módszert, s nem volt miatta lelkiismeret-furdalása. A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának spirituális vezetőjeként saját kötelességének tekintette az emberek jóllétét, és termékeny agyának minden ötletét felhasználta, hogy ezt a humanitárius kötelességét teljesítse.

Nézte, amint a fiatalabb asszony elhagyja a sziklamenedéket, és elindul a völgy felé vezető ösvény irányába, és észrevette bőrtunikájának eltéveszthetetlen idegenségét. Megfigyelte azt is, hogy az egészség és erő ruganyosságával mozog, és észrevett benne egy magabiztosságot is, amely rácáfolt fiatal korára, és arra is, hogy teljességgel idegenek lakhelyén tartózkodik.

A donier felállt, és a mészkő abri belsejében szétszórt különböző méretű lakhelyek egyike felé indult. A hajlék magánlakhelyét a nyílt közösségi térségtől elválasztó bejáratnál kopogásként enyhén megütögette a bejáratot elzáró drapéria melletti merev nyers marhabőr táblát, és hallotta a puha bőr lábbelik tompa neszének közeledését. A magas, szőke, meglepően jóképű férfi elhúzta az ajtófüggönyt. Szokatlanul világoskék árnyalatú szempár nézett rá meglepetten, majd tekintetét megenyhítette az öröm.

– Zelandoni! De jó, hogy látlak! – szólalt meg, de anya most nincs itt.

– Miből gondolod, hogy Marthonához jöttem? Te mentél el öt évvel ezelőtt! – Hangja éles volt.

A férfi váratlanul elpirult, és nem találta a szavakat a válaszhoz.

– Nos, azt akarod, hogy idekinn ácsorogjak, Jondalar?

– Ó... Gyere be, természetesen – nyögte ki, szemöldökét rá jellemzően összevonta, ami eltörölte szívélyes mosolyát. Hátralépett, félrehajtva az ajtófüggönyt a belépő óriás asszony előtt.

Egy ideig szótlanul méregették egymást. A nő éppen akkor lett Nagy Földanya Szolgálói Közt Első, amikor Jondalar útnak indult; öt éve volt, hogy felnőjön a feladathoz, és felnőtt hozzá. Az asszony, akit Jondalar ismert, elképesztően elhízott. A nők többségénél kétszer-háromszor kövérebb volt, hatalmas keblekkel és széles farral. Puha, kerek arca alatt nyakát háromszoros toka hurkázta, átható kék tekintetét azonban mintha semmi nem kerülte volna el. Mindig magas és erős volt, és valami méltóságteljességgel viselte hatalmas testét, és olyan magatartással, amely nyomatékosította tekintélyét és presztízsét. Volt egy fellépése, és az uralkodóiság aurája lengte körül, ami tiszteletet parancsolt.

Egyszerre szólaltak meg.

– Hogy megy sorod...? – kezdte Jondalar.

– Megváltoztál...

– Bocsáss meg... – szabadkozott Jondalar, ami olybá tűnt, mintha félbeszakította volna az asszonyt, és különös feszélyezettséget keltett benne. Majd a nő szemében észrevett egy nagyon halvány mosolyt és ismerős tekintetet, s megkönnyebbült.

– Boldog vagyok, hogy láthatlak... Zolena – szólalt meg. Homlokránca kisimult, mosolya visszatért, ahogy ellenállhatatlan szempárját szívélyességgel és szeretettel telten összpontosította az asszonyra.

– Te nem változtál oly sokat – mondta a nő, úgy érezve, hogy ezzel reagál a férfi karizmájára és az általa felidézett emlékekre. – Régóta nem hívott senki Zolenának. – Újra alaposan szemügyre vette a férfit. – Bár változtál... Valamelyest felnőttél. Sokkal jóképűbb vagy, mint régen...

A férfi szabadkozni kezdett, a nő azonban a fejét rázta.

– Ne tiltakozz, Jondalar. Tudod, hogy így van. Csak van egy különbség. Te nem nézel úgy... hogy is fogalmazzak... neked nincs az az éhes tekinteted, mely arra vágyik, hogy minden nő boldoggá tegye. Azt hiszem, megtaláltad, amit kerestél. Boldog vagy, amilyen soha korábban nem voltál.

– Soha semmit nem tudtam takargatni előled – válaszolta Jondalar, s izgatott, csaknem gyermekes örömmel mosolygott. – Ayla az oka. Úgy tervezzük, hogy az idei Nyári Jegyességi Szertartáson leszünk társak. Talán megülhettük volna a nászt, mielőtt elindultunk, vagy útközben, de meg akartam várni, hogy hazaérjünk, hogy te tekerd csuklónk köré a hitvesi szalagot, és kösd meg kettőnknek azt a csomót.

Jondalar mondatai máris megváltoztatták Zelandoni arckifejezését, és az asszony egy pillanatra érzékelte azt a csaknem lángoló szerelmet, amit Jondalar érzett az Ayla nevű nő iránt. Ez nyugtalansággal töltötte el Zelandonit, és népe iránt – különösen pedig e személy iránt – érzett minden védekező ösztönét felébresztette. Ismerte az erőteljes érzelmeket, melyekkel a férfi küszködött felnövekvése idején, és végül megtanult uralkodni önmagán. Egy asszony azonban, akit ennyire szeret, iszonyatosan megsebezheti, talán el is pusztíthatja. Zelandoni szeme összeszűkült. Többet akart tudni arról a fiatal nőről, aki oly teljességgel rabul ejtette Jondalart. Csakhogy mivel gyakorol hatalmat fölötte?

– Honnan vagy olyan biztos abban, hogy ő a neked való? Hol találkoztál vele? Mennyire ismered valójában?

Jondalar megérezte aggodalmát, de valami mást is, valamit, ami nyugtalanította. A donier az összes zelandoni legmagasabb rangú spirituális vezetője volt, és nem a semmiért lett az első. Hatalommal bíró asszony volt, és nem akarta, hogy Ayla ellen forduljon. Hazavezető hosszú és keserves útjuk során az volt a legnagyobb félelme – s tudta, társáé is –, hogy népe vajon befogadja-e Aylát. Mert a lány minden kivételes tulajdonsága között voltak olyanok, melyeket Jondalar szeretett volna titokban tartani, bár kételkedett abban, hogy sikerül. Aylának már éppen elég nehézsége volt – és valószínűleg lesz is még néhány ember miatt –, nincs hát szüksége arra, hogy kitegye magát e nő ellenségeskedésének. Éppen ellenkezőleg, Aylának bárki másnál inkább szüksége volt arra, hogy Zelandoni támogassa.

Jondalar az asszony két vállára tette kezét, hogy valamiként meggyőzze arról, ne pusztán elfogadja Aylát, hanem segítse is, de nem volt biztos abban, hogyan. A nő szemébe nézve óhatatlanul is eszébe jutott, hogy valamikor szerették egymást, és hirtelen tudta, hogy még ha nehéz lesz is számára, csak a teljes őszinteség válhat be.

Jondalar a személyes érzéseit teljes mértékben magánügynek tekintette; úgy tanult meg uralkodni erős érzelmein, hogy megtartotta őket magának. Nem volt könnyű beszélnie róluk senkinek, még olyannak sem, aki annyira ismerte, mint Zelandoni.

– Zelandoni... – Hangja ellágyult. – Zolena... tudod, hogy te kényeztettél el. Épp hogy kinőttem a fiúkorból, és te voltál a legizgatóbb nő, akit egy férfi remélhet. Nem én voltam az egyetlen, aki veled álmodott, de te valósítottad meg az álmaimat. Rajongtam érted, és amikor eljöttél hozzám, és a doni-asszonyom lettél, alig tudtam betelni veled. Első férfikoromat te töltötted ki, de tudod, hogy azzal nem ért véget. Én többet akartam, és bármennyire igyekezted is leküzdeni érzelmeidet, te is. Még ha tilos volt is, én szerettelek, és te szerettél engem. Ma is szeretlek. Mindig szeretni foglak.

– Még utána is, a rengeteg baj után, amit mindenkinek okoztunk, és még ha anya elküldött is Dalanarhoz lakni, amikor visszajöttem, soha senki nem közelített hozzád. Utánad sóvárogtam, amikor más asszony mellett feküdve a testednél többre sóvárogtam. Meg akartam osztani veled egy házi tűzhelyet. Nem érdekelt a korkülönbség, sem az, hogy senki nem szerethet bele a doni-asszonyába. Veled akartam leélni az életem.

– S nézd meg, mit kaptál volna, Jondalar – válaszolta Zolena. Meghatódott, sokkal jobban, semmint azt egyáltalán elképzelte volna, hogy még képes rá. – Jól megnéztél? Nemcsak hogy öregebb vagyok nálad! Oly kövér vagyok, hogy lassan gondjaim lesznek a megmozdulással. Még erős vagyok, s van erőm, és talán lesz is az idő múlásával. Te fiatal vagy, és oly jó rád nézni, a nők biztosan ácsingóznak utánad. Földanya engem választott. Biztosan tudta, hogy olyanná leszek, hogy rá hasonlítsak. Ez jó a zelandoniaknak, de a te házi tűzhelyednél én csak egy öreg, kövér nő lennék, te pedig jóképű fiatalember maradnál.

– Gondolod, hogy érdekelt volna? Zolena, a Nagy Anyafolyó végén túlra kellett utaznom, hogy hozzád hasonlítható asszonyt találjak – elképzelni sem tudod, milyen mesze van az a hely! De újra megtenném, és még többet is. Hálás vagyok a Nagy Földanyának, hogy rátaláltam Aylára. Szeretem őt, ahogy téged szerettelek volna! Légy jó hozzá, Zolena... Zelandoni! Ne bántsd őt!

– Éppen erről van szó. Ha ő hozzád illő, ha „hozzám hasonlítható", nem bánthatom, ő pedig nem bánt téged, nem bánthat. Ebben kell biztosnak lennem, Jondalar.

Mindketten feltekintettek, amikor a bejáratot eltakaró függöny megmozdult. Ayla lépett be a szállásra, úti csomagokat cipelt, és meglátta, amint Jondalar egy hatalmasan kövér nő vállán tartja két kezét. Jondalar levette a kezét, nyugtalanul, csaknem szégyenkezve nézett, mintha valami rosszat tett volna.

Mi volt abban, ahogy Jondalar az asszonyra nézett, ahogy a vállán tartotta a kezét? És az asszony? Óriási termete ellenére volt valami csábító a testtartásában. Csakhogy egy másik jellemvonása is gyorsan megnyilvánult. Ahogy megfordult, hogy Aylára nézzen, magabiztos, higgadt mozgása a tekintély egyértelmű jele volt.

Aylának második természetévé lett a testtartás és arckifejezés kis részleteinek megfigyelése, hogy megértse, megismerje azt, akivel dolga akadt. A Törzs, a nép, amely felnevelte, elsődlegesen nem szavakkal beszélt. Jelekkel, gesztusokkal, testtartással és az arckifejezés nüánszaival. Amikor a mamutojok népével élt, kifejlődött az a képessége, hogy értelmezze a testnyelvet, ami később tovább fejlődött, és kiterjedt arra is, hogy megértse azok akaratlan jeleit és gesztusait is, akik beszéddel érintkeztek. Hirtelen rájött, ki az az asszony a lakhelyükön, és megértette, hogy a férfi és a nő valami fontosat és rá vonatkozót adott egymás tudtára. Megérezte, hogy fontos próba előtt áll, de nem habozott.

– Ő az, nem igaz, Jondalar? – kérdezte, feléjük közeledve.

– Mi vagyok én? – kérdezte Zelandoni, átható tekintettel méregetve az idegent.

Ayla szemrebbenés nélkül viszonozta tekintetét.

– Az, akinek köszönetet kell mondanom – válaszolt. – Amíg nem találkoztam Jondalarral, nem ismertem Földanya Adományait, különösen nem az Öröm Adományát. Csak a fájdalmat és haragot, Jondalar azonban türelmes és gyengéd volt, és én megtanultam megismerni az örömöt. Ő mesélt az asszonyról, aki minderre megtanította. Köszönöm neked, Zelandoni, amiért megtanítottad Jondalart, így ő nekem adhatta az Ő Adományát. Ám valami sokkal fontosabbért... és sokkal nehezebbért is hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy lemondtál róla, s így rám találhatott.

Zelandoni meglepődött, bár kevés jelét adta. Egyáltalán nem ezekre a szavakra számított az idegentől. Tekintetük egybefonódott, ahogy Zelandoni Aylát tanulmányozta, érzései komolyságát, hogy bepillantást nyerjen az igazságba. Az idősebb asszony Aylához hasonlóan, bár ösztönösebben érzékelte a tudattalan jeleket és testbeszédet – képessége tudatküszöb alatti megfigyeléseken és ösztönös analízisen keresztül fejlődött, és nem gyermekként megtanult, bár nem kevésbé okos nyelvhasználaton át. Zelandoni nem tudta, honnan tud dolgokat, egyszerűen csak tudta.

Eltartott egy-két másodpercig, mire felfigyelt valami furcsára. Noha a fiatal nő mintha teljesen folyékonyan beszélt volna zelandoniul – nyelvismerete oly jó volt, hogy szinte anyanyelveként használta –, kétség sem férhetett idegen mivoltához.

Az Egy, Aki Szolgál számára nem voltak szokatlanok az olyan látogatók, akik egy másik nyelv akcentusával beszéltek, Ayla beszédének azonban volt valami furcsán egzotikus jellege, amelyhez hasonlót még soha nem hallott. Hangja nem volt kellemetlen, valahogy mély volt, de kissé torokhangúan rekedtes, és egyes hangok kiejtése gondot okozott neki. Eszébe jutott Jondalar megjegyzése arról, hogy milyen messzire jutott Utazása során, és egy gondolat suhant át Zelandoni agyán az alatt a néhány pillanat alatt, amíg egymással szemben álltak: ez az asszony hajlandó volt megtenni azt a hatalmas távolságot, hogy Jondalarral a hazájába jöjjön.

Csak ekkor vette észre a fiatal nő arcán a pontosan kivehető idegenséget, és megpróbálta meghatározni a különbséget. Ayla vonzó volt, de ezt bármely nőtől el lehetett várni, akit Jondalar elhozott a hazájába. Arca valamelyest szélesebb és rövidebb volt, mint a zelandoni asszonyoké, de arányos, határozott állal. Árnyalatnyival magasabb volt a zelandoni asszonynál, és meglehetősen sötét szőke haját napfényszín tincsek árnyalták. Nyílt, szürkéskék szeme titkokat rejtett, és erős akaratot, a rosszindulatnak azonban még az árnyéka is hiányzott belőle.

Zelandoni bólintott, és Jondalarhoz fordult.

– Rendben van.

Jondalar fellélegzett, majd egyikükről a másikra nézett.

– Honnan tudtad, hogy ő a Zelandoni, Ayla? Még nem mutatkoztatok be egymásnak, vagy igen?

– Nem volt nehéz. Még most is szereted, és ő is szeret téged.

– De... de... hogyan...? – dadogta a férfi.

– Nem emlékszel, hogy láttam azt a tekintetet a szemedben? Nem gondolod, hogy ismerem az érzéseit egy nőnek, aki szeret téged? – kérdezte Ayla.

– Vannak, akik féltékenyek lennének, ha valaki, akit szerettek, másra nézne szerelemmel – válaszolta Jondalar.

Zelandoni gyanította, hogy a „más", akire a férfi gondol, ő lenne.

– Nem gondolod, hogy ő egy jóképű fiatalembert és egy kövér öregasszonyt lát, Jondalar? Bárki ezt látná. A te irántam érzett szereteted nem fenyegetés az ő számára. Ha az emlékezeted még ma is elvakít, eléggé hálás lehetek.

Aylához fordult:

– Nem voltam biztos benned. Ha úgy éreztem volna, hogy nem vagy hozzá való, nem számítana, milyen messziről utaztál ide, soha nem mehetnél feleségül hozzá.

– Semmi, amit megtehetsz, nem akadályozhatja meg a házasságunkat – válaszolta Ayla.

– Látod? – mondta Zelandoni, s megfordult, hogy Jondalarra nézzen. – Mondtam, ha hozzád illő, nem árthatok neki.

– Maronát hozzám illőnek tartottad, Zelandoni? – kérdezte Jondalar árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában, s már-már kezdte úgy érezni, mintha a két nő között nem lenne joga meghoznia a saját döntését. – Ellene soha nem tiltakoztál, amikor neki ígértek engem.

– Az nem számított. Őt nem szeretted. Ő nem árthatott neked.

Mindkét nő Jondalarra nézett, és noha teljesen különböztek egymástól, arckifejezésük olyannyira hasonlított, hogy maguk is hasonlónak tűntek. Jondalar váratlanul felnevetett.

– Nos, boldog vagyok, hogy tudom, életem két szerelme jó barátnők lesznek – mondta.

Zelandoni felvonta egyik szemöldökét, és komoran tekintett rá.

– Miből gondolod, hogy barátnők lehetnénk? – kérdezte, de magában mosolygott, és kiment a helyiségből.

Jondalart vegyes érzelmek különös elegye fogta el, miközben a távozó Zelandonit nézte, de boldog volt, hogy a befolyásos asszony hajlandónak mutatkozott elfogadni Aylát. Húga és édesanyja is barátságos volt vele. Minden nő, akik igazán fontosak voltak neki, mintha készségesen üdvözölték volna Aylát – legalábbis most úgy tűnt, gondolta. Édesanyja még azt is mondta, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy Ayla otthonosan érezze magát.

A bejárati bőrfüggöny elmozdult, és Jondalart a meglepetés öröme töltötte el, amikor meglátta édesanyját, mivel pontosan abban a pillanatban gondolt rá. Marthona belépett, kezében valamiféle közepes nagyságú állat kikészített gyomrával, amely tele volt folyadékkal, amely csak annyira szivárgott át csaknem vízhatlan tartályán, hogy sötétbordóra festette. Jondalar arcán vigyor fénylett fel.

– Anya, te előhoztál a borodból! – kiáltott fel. – Ayla, emlékszel arra az italra, amit a sharamudojoknál kaptunk? Az áfonyaborra? Most lehetőséged lesz megízlelni anya borát. Az ő borát mindenki ismeri. Függetlenül attól, hogy az emberek milyen gyümölcsből készítik, az ő italuk gyakran megkeseredik, anyának azonban különleges módszere van.

I

– Marthonára mosolygott, és hozzátette: – Egy napon talán megosztja velem a titkát.

Marthona visszamosolygott a magas férfira, de nem tett megjegyzést. Arckifejezéséből Ayla megérezte, hogy az asszonynak valóban van egy titkos módszere, és hogy nagyon jól tudott titkot tartani, s nemcsak a sajátjait. Valószínűleg sok titkot őrzött. Rétegek és titkos mélységek rejlettek Marthonában annak ellenére, hogy egyenes és őszinte volt. S annak ellenére, hogy barátságos és szívélyes volt vele, tudta, hogy Jondalar anyja, mielőtt teljesen elfogadná őt, óvatos a véleményalkotásban.

Hirtelen eszébe jutott Iza a Törzsből, aki olyan volt neki, mintha az édesanyja lett volna. Iza is sok titkot ismert, ennek ellenére, a Törzs többi tagjához hasonlóan, nem hazudott. A gesztusok nyelvén, a testtartások és testbeszéd nüánszaival nem lehetett hazudni. Azonnal rájöttek volna. A szóbeli megfogalmazástól azonban visszatarthatták magukat. S érthető és megengedett volt, ha valamit nem mondtak ki: a magánélet védelme érdekében.

Rájött, hogy nem most először emlékeztette valami a Törzsre. A Kilencedik Barlang Vezetője, Jondalar fivére, Joharran az ő Törzsének vezetőjét, Brunt juttatta eszébe. Jondalar rokonáról miért jut eszébe a Törzs? – tűnődött.

– Biztosan éhesek vagytok – szólalt meg Marthona, mindkettejükre pillantva.

Jondalar elmosolyodott.

– Igen, én éhes vagyok! Hajnal óta egy falatot sem ettünk. Annyira sürgettem, hogy mielőbb ideérjünk, s már oly közel voltunk, hogy nem akartam megállni.

– Ha minden csomagot felhoztatok, üljetek le és pihenjetek, amíg ételt készítek nektek.

Marthona egy alacsony asztalhoz vezette őket, párnákat mutatott nekik, melyeken elhelyezkedhettek, és csészékbe mindkettejüknek öntött a sötétbordó folyadékból. Körülnézett.

– Nem látom a farkasállatodat, Ayla. Tudom, hogy behoztad magaddal. Neki is szüksége van ennivalóra? Mit eszik?

– Általában azt, amit mi is, de szokott vadászni saját magának is. Behoztam magammal, hogy megismerje a helyét, de aztán visszakísért a völgybe, ahol a lovak vannak, és úgy döntött, ott marad. Önállóan jön-megy, hacsak nincs rá szükségem – válaszolta Ayla.

– Honnan tudja, mikor van rá szükséged?

– Ayla egy különleges füttyel szólítja – válaszolta Jondalar. – A lovakat is füttyszóval hívjuk magunkhoz. – Felkapta csészéjét, megkóstolta a benne lévő italt, majd elmosolyodott, és elismerően felsóhajtott. – Most már tudom, hogy itthon vagyok! – Újra belekóstolt a folyadékba, majd lehunyta szemét, és ízlelgette az italt. – Milyen gyümölcsből készítetted, anya?

– Főleg abból a kerek bogyóból, amely hosszú indákon fürtökben terem, de csak a védett déli lejtőkön – magyarázta Marthona Ayla kedvéért. – Jókora gyalogútra innen délkeletre van egy térség, amit mindig megnézek. Néhány éve nem terem valami jól, de előtte volt egy viszonylag enyhe telünk, és a rákövetkező ősszel óriási, nagyon ízletes, édes, de nem túlzottan édes fürtök teremtek. Adtam hozzá egy kevés bodza- és valamennyi, de nem sok földiszeder-szirupot. Ez a bor kedvenc volt. A szokásosnál kicsit erősebb. Nem sok maradt belőle.

Ayla a csészét az ajkához emelve megszagolta az italt, majd megízelte. A folyadék fanyar és jellegzetes illatú volt, száraz, nem az az édes íz, melyre a gyümölcsillat alapján számított. Megérezte azt az alkoholos jelleget, melyet először az Oroszlán Tábor főnöke, Talut készítette nyírfasörön érzett, bár jobban hasonlított a sharamudojok erjesztéssel készített áfonyaszörpjéhez, azzal a különbséggel, hogy, ha emlékezete nem csal, az édesebb volt.

Amikor először megkóstolta, nem ízlett neki az alkohol csípős íze, de úgy tűnt, az oroszlán táborbeliek többsége nagyon szerette a nyírfasört, ő pedig be akart illeszkedni, és olyan lenni, amilyenek ők, így hát rávette magát, hogy ő is igyon. Egy idő után jobban hozzászokott, bár gyanította, hogy a törzsbeliek azért nem annyira az íze miatt szerették, hanem inkább mámorító, sőt részegítő hatása miatt. Ha túl sokat ivott belőle, általában támolyogni kezdett, szédült, és túl barátságos lett, voltak azonban olyanok is, akiket szomorúvá tett, vagy mérgessé, sőt még kegyetlenné is.

Ez az ital azonban más volt. Meghatározhatatlan összetétele valahogy különös módon változtatta meg a gyümölcslé egyszerű jellegét. Olyan ital volt, melynek fogyasztását megtanulhatja.

– Nagyon finom – szólalt meg. – Soha nem kóstoltam semmi... semmi teljesen ehhez hasonlót – javította ki mondatát, s kissé zavarba jött. Teljes könnyedséggel beszélte a zelandoni nyelvet. Ez volt az első beszélt nyelv, melyet megtanult, miután a Törzzsel élt. Jondalar tanította meg az idő alatt, amíg az oroszlántámadás okozta sebeiből gyógyult. Annak ellenére, hogy egyes hangok képzése nehézséget okozott neki – függetlenül attól, mennyire próbálgatta, nem tudta teljesen hibátlanul kiejteni őket –, a kifejezésmóddal ritkán követett el olyan hibákat, mint az előbb. Jondalarra és Marthonára pillantott, de ők mintha észre sem vették volna hibáját. Megnyugodott és körülnézett.

Noha már többször ki-be járt Marthona lakhelyén, közelebbről még nem nézett körül. Most rászánta az időt, hogy alaposabban szemügyre vegye, és meglepődött, mennyire tetszetős. Az építmény érdekes volt, hasonlított, mégis sok mindenben különbözött a losadunaj barlang lakhelyeihez, ahol megálltak, mielőtt átkeltek volna a fennsík gleccserén.

A lakóhelyek mindegyikének külső fala egy-két méter vastagságig mészkőből készült. Durván vágott, meglehetősen nagy tömböket helyeztek a bejárat mindkét oldalához, mert a kőeszközök alkalmatlanok voltak arra, hogy könnyedén és gyorsan faragják ki szépre és formásra az építőköveket. Az alsó falak többi része természetes állapotában talált vagy kalapácskővel durvára formázott mészkőből épült, különböző darabokat, általában csaknem azonos méretűt talán öt-hat centiméter széles, de nem egészen olyan magas és a szélességüknél kétszer-háromszor hosszabb –, ám itt-ott nagyobbat vagy kisebbet állítottak össze úgy, hogy a kövek egymáshoz illeszkedő, a nyomás összetartotta, szilárd szerkezetet hoztak létre.

A nagyjából rombusz alakú darabokat kiválogatták, méret szerint csoportosították, majd úgy rendezték el hosszában egymás mellé, hogy a falak szélessége egyenlő lett a kövek hosszával. A vastag falakat rétegesen építették, és így minden egyes követ az alatta levő kettő érintkezésénél helyezték el. Esetenként kisebb köveket használtak a rések kitöltésére, különösen a nagyobb kőtömbök között, a bejárat közelében.

Ahogy az építkezéssel felfelé haladtak, a falat gyámkövek tartották meg, enyhén befelé dőlően, konzolokkal megtámasztva oly módon, hogy minden egymást követő réteg kiugrott kicsit az alatta levő fölé. A gondos válogatás és elhelyezés úgy történt, hogy a kő bármilyen szabálytalanságát felhasználták ahhoz, hogy a nedvesség – akár szél beverte esővíz volt, vagy felgyűlt páralecsapódás, vagy olvadt jég – a fal külszínén vezetődjék el.

Sem habarcsra, sem vályogra nem volt szükség a lyukak betömésére vagy többlettámaszra. Az egyenetlen mészkő elegendő támaszt nyújtott ahhoz, hogy megakadályozza a megcsúszást vagy dőlést, a kövek tömegét pedig a saját súlyuk tartotta, sőt elbírta a más építészeti elemeket vagy peremszerkezeteket tartó, falakba illesztett boróka- vagy fenyőgerendákat is. A köveket oly mesterien illesztették össze, hogy egy halvány fénysugár sem szüremkedett ki, és egyetlen kóbor téli szélroham sem juthatott be. Az építmény a szemnek is tetszetős volt, kellemes külsejű, különösen kívülről nézve.

A kőből épített széltörő falat belül teljes mértékben egy második fal mögé rejtették, melyet nyers marhabőr lapokból, azaz keményre és merevre szárított, cserzetlen bőrökből készítettek, majd a földpadlóba süllyesztett fapóznákra erősítettek. A bőrtáblák leértek egészen a földig, s felnyúltak a függőleges kőfalak két-három méter magasságáig. Aylának eszébe jutott, hogy a felső táblákat kívülről milyen gazdagon díszítették. Sokukat belülről állatfestmények és titokzatos jelek gazdagították, a benti sötétség miatt azonban a színek mintha nem lettek volna olyan élénkek. Mivel Marthona lakrészét a szikla enyhén lejtős hátához, a lecsüngő padozat alá építették, egyik fala tömör mészkőből állt.

w

Ayla felnézett. Nem volt mennyezet, csak fenn magasan a mészkő padozat alja. Hacsak a lefelé irányuló légáramlás esetenként nem nyomta le a tűzhely füstjét, az szabadon szállt a falelemek fölé, és kiúszott a magas falak mentén, lényegileg tisztán hagyva a levegőt. Az alácsüngő szikla megvédte a barlanglakokat a zord időjárástól, és helyes öltözködéssel a szállások egészen kényelmesek lehettek még hidegben is. Meglehetősen tágasak voltak, nem úgy, mint egyik-másik kellemes, könnyen fűthető, teljeséggel zárt, de gyakran füsttel teli kis lakóhely, melyeket eddig látott.

Miközben a fa- és bőrfalak védelmet nyújtottak a széltől és esőtől, úgy tervezték őket, hogy a magánélet részére is biztosítsanak területet – legalábbis a tekintetek elől védelmet nyújtsanak, ha a fülek elől nem is. A táblák felső elemeinek egyikét-másikát ki lehetett nyitni, hogy beengedjék a fényt és a szomszédos beszélgetést, ha úgy akarták, ám amikor az ablaktáblákat bezárták, úgy tartották udvariasnak, ha a látogatók a bejáratot használják, és engedélyt kérnek a bebocsátásra, s nem csupán kintről bekiáltanak, majd besétálnak.

Ayla alaposabban szemügyre vette a padlót, s tekintetét megragadták az egymáshoz illesztett kövek. A térség hatalmas szikláinak mészkövei letörhettek, s gyakran természetes módon darabolódtak fel kristályszerkezetük vonala mentén nagy, inkább lapos darabokra. A lakóhely belső földpadlóját a lapos kövek szabálytalan alakú darabjaival kövezték le, és fűből, gyékényből s puha prémdarabokból szőtt gyékénnyel borították.

Ayla újra a Jondalar és édesanyja közti beszélgetésre fordította figyelmét. Belekortyolva borába, felfigyelt a kezében tartott csészére. Üreges szarvból készítették. Elég kicsi átmérője miatt a bölény szarvának csúcsáról levágott darabnak gondolta. Fölemelte, hogy megnézze az alját is. Az fából készült, melyet úgy faragtak, hogy pontosan illeszkedett a kissé aszimmetrikus, kerek végéhez, és pontosan beékelték. Rovátkolt jeleket vett észre az oldalán, de amikor közelebbről megnézte, meglepetten látta, hogy oldalról egy ló hibátlanul és szépen karcolt alakja rajzolódik ki.

Letette a kupát, s megvizsgálta az alacsony emelvényt, amely körül ültek. Vékony mészkőlap lábakon álló hajlítottfa-kereten nyugodott, s az egészet bőrszíjakkal erősítették össze. Tetején valamiféle finom rostból szőtt gyékény díszlett, melybe igényesen kidolgozott mintákat szőttek, melyek talán állatokat és különböző absztrakt vonalakat és alakzatokat sejtettek a föld színéhez hasonló vöröses árnyalatban. Különböző anyagokból készített párnákat helyeztek el körülötte. A bőrből készülteknek hasonlóan vörös árnyalatú színe volt.

Két kőlámpás pihent a kőasztalon. Az egyiket csodálatosan faragták és formázták sekély tál alakúvá díszes nyéllel, a másik hellyel-közzel hasonlított hozzá, benne egy mélyedéssel, melyet gyorsan ki lehetett vájni egy nagyobb mészkődarab közepéből. Mindkettőben olvasztott faggyú állt – forró vízben kiolvasztott állati zsiradék és kanóc. A nagyjából kialakított lámpásba két kanócot tettek, a befejezettbe pedig hármat. Mindegyik kanóc egyforma fényt adott. Aylának az volt az érzése, hogy a sebtében kidolgozott lámpást nemrég készítették, hogy kiegészítő világításként szolgáljon a menedék félhomályos végében, és csak időleges használatra készült.

A mozgatható válaszfalakkal négy területre osztott belső tér szép, rendes és zavartalan volt, és néhány további kőlámpás világította be. A többségében színes s valamilyen módon díszített, szintén fakeretek tartotta elválasztó védőfalak egyike-másika átlátszatlan volt, mert rendszerint ezeket is merev marhabőrből készítették. Némelyik azonban áttetsző volt, talán valamilyen hatalmas állat beleiből készítették, melyeket felvágtak, és sík felületűre szárítottak, gondolta Ayla.

A hátsó kőfal bal végénél egy belső térelválasztó mellett különösen szép védőfal állt, amely mintha hártyabőrből készült volna – abból a pergamenszerű anyagból, amelyet nagy részekben lehet lefejteni a nyers marhabőr belső oldaláról, ha levakarás nélkül hagyják megszáradni. Ló alakot és néhány rejtélyes ábrát, köztük vonalakat, pöttyöket és négyszögeket rajzoltak rá feketével, és a sárga meg a vörös különböző árnyalataival. Ayla emlékezett rá, hogy az Oroszlán Tábor Mamutja használt hasonló védőfalat a szertartások idején, noha azon az állatokat és jelöléseket csak feketére festették. Az övé egy fehér mamut hártyabőréből készült, és a legszentebb tulajdona volt.

Az elválasztófal előtt a földön szürkés prém hevert, mely vastag téli szőrzetét viselő ló bőréből készülhetett. Kis tűz fénye – amely mintha az elválasztó mögül, egy falmélyedésből pislákolt volna – világította meg a lóbőr védőfalat, kiemelve díszítéseit.

A burkolatnál vékonyabb mészkő szeleteiből készített és különböző helyekre illesztett peremek sorakoztak a kőfalban a válaszfaltól jobbra, és tartották tárgyak, eszközök, szerszámok sokaságát. Furcsa alakzatok látszottak a padlón, a legalsó polc alatti tárolóterületen, ahol a fal lejtése a legmélyebb volt. Ayla sok tárgy funkcióját felismerte, némelyiket azonban oly ügyességgel faragták és díszítették, hogy dísztárgyak lehettek.

A polcoktól jobbra a kőfalból kiszögellő térelválasztó bőrtábla jelölte a helyiség sarkát és egy másik helyiség kezdetét. A védőfalak csak a helyiségek közti elválasztást jelezték, és egy nyíláson keresztül Ayla egy emelvényt láthatott, rajta pedig magasra halmozott állatprémeket. Valakinek az alvóhelye lehet, gondolta. Egy másik hálóhelyet is védőfalak választottak el, elkülönítve az ő szobájuktól és az első alvóhelyiségtől.

A függönnyel eltakart bejárat a fakeretbe illesztett marhabőr fal részét alkotta a kőfallal szemben, az alvóterületekkel átellenben pedig egy negyedik helyiség nyílt, ahol Marthona az ételt készítette. A főzőhelyiség melletti elválasztó falon szabadon álló polcok tartottak ügyesen elhelyezett kosarakat, tálakat, melyeket szépen faragott, szőtt vagy festett mértani alakzatokkal és realisztikus állatábrázolásokkal díszítettek. A fal mellett a földön nagyobb tárolóedények sorakoztak. Némelyik tartalmát tető védte, míg mások nyíltan feltárták kincsüket: zöldségféléket, gyümölcsöt, gabonát, szárított húst.

A hellyel-közzel négyszög alakú lakóhely négyoldalú volt, bár külső falai nem voltak teljesen egyenesek, sem a helyiségek teljesen szimmetrikusak. Valahogy egyenetlenül íveltek, a lecsüngő sziklapadozat alatti tér görbületét követve, és teret hagytak más lakóhelynek is.

– Átrendezted a dolgokat, anya – szólalt meg Jondalar.

– Tágasabbnak tűnik, mint ahogy emlékszem.

– Tágasabb, Jondalar. Most már csak hárman lakjuk. Folara ott benn alszik – válaszolt Marthona, s a második alvószoba felé intett –, Willamar és én a másik szobában.

– A kőfallal szemben levő helyiségre mutatott. – Aylával használhatjátok a nagytermet. Ha úgy jobb nektek, közelebb vihetjük az asztalt a falhoz, hogy helyet adjunk az ágyemelvénynek.

Aylának egészen tágasnak tűnt a hely. A lakóhely sokkal tágasabb volt, mint bármely házi tűzhely – család – egyéni lakóterülete az Oroszlán Tábor félig föld alá épített hosszúházában, noha nem volt oly nagy, mint saját barlangja a völgyben, ahol egyedül élt. Jondalar népének lakóhelyétől eltérően azonban a mamutojok szállása nem természetben talált, hanem épített lakhely volt; az Oroszlán Tábor népe építette saját magának.

A főzőhelyiséget a központi szobától elkülönítő, közeli elválasztótábla vonta magára figyelmét. A közepén ívelt volt, és látta, hogy szokatlan módon két áttetsző elemből kapcsolták össze. A két térelválasztó lábait és a keret belsejét adó fapóznákat átlósan vágott üreges bölényszarvak karikáiba illesztették. A gyűrűk egyfajta forgópántot alkottak lent az alján és a tetején, amelyek lehetővé tették, hogy a dupla védőtáblát vissza lehessen hajtani. Azon tűnődött, vajon a többi védőfal is ugyanígy készült-e.

A berendezésre kíváncsian benézett a főzőtérbe. Marthona hasonló méretű kövekkel körülrakott tűzhely mellett térdelt egy gyékényen. Körülötte a járóköveket tisztára söpörték. Az asszony mögött, az egyetlen kőlámpa megvilágította sötétebb sarokban több polcot helyeztek el, melyek ivóedényeket, tálakat, pecsenyéstálakat és konyhaeszközöket tartottak. Észrevette a függesztett szárított gyógynövényeket és zöldségeket, majd meglátta a keresztlécekkel tartott keret végét, melyre fel voltak kötözve. A tűzhely mellett egy munkalapon tálak, kosarak és egy nagy, csontból faragott pecsenyéstál állt, rajta kockákra vágott friss vörös hús.

Ayla azon tűnődött, felajánlja-e segítségét, de nem tudta, hol tartják az eszközöket, vagy Marthona mit akar készíteni. Ha valakit zavarnak, az cseppet sem segítség. Jobb várni, gondolta.

Figyelte, amint Marthona négy kihegyezett botra tűzi a húst, s két felállított kő közé, a forró parázs fölé helyezi. A köveket úgy rovátkolták, hogy több nyárs is elférjen rajluk. Majd egy nagyon szorosra font kosárból kőszáli kecske szarvából faragott merőkanállal folyadékot merített fatálakba. Meghajlított fából készített ruganyos fogóval kihalászott egypár puha követ a főzőkosárból, a tűzből beletett egy másik forró követ, majd Aylához és Jondalarhoz vitte a tálakat.

Ayla a tápláló húslevesben felismerte a kicsiny hagymák göböcskéit és néhány egyéb gyökeres zöldséget, és rájött, mennyire éhes, de várt, és figyelte, mit csinál Jondalar. A férfi elővette evőkését, egy kis, hegyes, kovakő pengéjű, agancsnyélbe erősített kést, és felnyársalt rá egy kis gumós zöldséget. A szájába tette, rágta egy percig, majd ivott egy kortyot a tálban levő húslevesből. Ayla is elővette evőkését, és Jondalar példáját követve nekilátott enni.

A levesnek nagyon finom húsíze volt, és zamatos is volt, pedig nem tartalmazott húst, csak zöldségfélét, a gyógynövények az ő ízlésének szokatlan kombinációját. Valami más is főtt azonban benne, de nem tudta, mi. Meglepődött, mert csaknem mindig meg tudta különböztetni az ételek összetevőit. Hamarosan a tűz fölött nyárson megbarnult húst hozta Marthona. Ennek is szokatlan és ízletes zamata volt. Kérdezni akart, mégsem szólalt meg.

– Te nem eszel, anya? Finom. – Jondalar újabb zöldséget tűzött késére.

– Korábban már ettem Folarával. Sokat főztem, mert mindig Willamart várom. S most boldog vagyok, hogy ennyit készítettem – mosolyodott el. – Csak meg kellett melegítenem nektek a levest, s megfőznöm a bölényhúst. Borban pácoltam.

Ez az a szokatlan íz, gondolta Ayla, miközben újra kortyolt a vörös folyadékból. Ezt az ízt érezte a levesben.

– Willamar mikor jön vissza? – kérdezte Jondalar. – Már alig várom, hogy találkozhassunk.

– Hamarosan – válaszolta Marthona. – Kereskedőútra indult nyugat felé, a Nagy Vizekhez, sóért és bármiért, amit adhat-vehet, de tudja, hogy mikorra tervezzük az indulást a Nyári Találkozóra. Előtte biztosan hazaér, hacsak valami fel nem tartja, de most már bármikor itthon lehet.

– A losadunaj nép fia, Laduni mesélte, hogy ők egy olyan Barlanggal kereskednek, akik egy hegyből ásnak ki sót. Sós Hegységnek nevezik – mondta Jondalar.

– Egy sóhegy? Nem is tudtam, hogy hegyekben is lehet só, Jondalar. Azt hiszem, hosszú ideig lesz miről beszámolnod, és senki nem tudja majd, hogy mi benne a mese, és mi az igazság – válaszolta Marthona.

Jondalar elvigyorodott, Aylának azonban volt egy halvány sejtése, hogy Jondalar anyja kételkedett abban, amit mondtak neki, anélkül hogy szavakkal kifejezte volna kételyeit.

– Én a saját szememmel nem láttam, de szerintem igaz – válaszolta. – Valóban van sójuk, és egészen messze laknak a sós víztől. Ha nagy távolságból kellene megvásárolniuk, vagy nagy messzeségbe kellene utazniuk érte, nem hiszem, hogy annyira bőkezűen bántak volna vele.

Jondalar mosolya még szélesebbre nyílt, mintha valami tréfa jutott volna eszébe.

– Nagy utazásokról beszélve, üzenetet hoztam neked, anya, valakitől, akivel Utunk során találkoztunk, valakitől, akit ismersz.

– Dalanartól vagy Jerikától?

– Tőlük is. Eljönnek a Nyári Találkozóra. Dalanar megpróbál majd rábeszélni néhány fiatal zelandonit, hogy menjenek vissza vele. A Lanzadonik Első Barlangja gyarapszik. Nem lepődnék meg, ha hamarosan egy második barlangot is építenének – újságolta Jondalar.

– Nem hiszem, hogy nehéz lenne találnia valakit – jegyezte meg Marthona. – Megtiszteltetés lenne. Bárki menjen is, az Első lesz, az első és egyetlen lanzadoni.

– De mivel nekik még nincs Anya Szolgálójuk, Dalanar azt akarja, hogy Joplaya és Echozar csatlakozzon hozzá a zelandoni Jegyességi Szertartáson – folytatta Jondalar.

Rosszalló kifejezés suhant át Marthona arcán.

– Az unokahúgod oly szép fiatal nő, szokatlan, de szép! A fiatal férfiak egyike sem tudja levenni róla a szemét, amikor eljön a zelandoni találkozókra. Miért választaná Echozart, amikor megkaphatja bármelyik férfit, amelyiket csak akarja?

– Nem, bármelyiket nem – válaszolt Ayla. Marthona a lányra pillantott, és a heves védekezés villanását látta a szemében. Enyhén elpirult, és elfordította tekintetét. – S nekem azt mondta, soha nem talál senkit, aki őt annyira szeretné, mint Echozar.

– Igazad van, Ayla – válaszolta Marthona, egy pillanatra elhallgatott, majd egyenesen a lányra nézve hozzátette: – Vannak férfiak, akiket nem kaphatna meg. – Az idősebb asszony futólag a fiára nézett. – De Echozar és ő mintha... nem illenének össze. Joplaya elragadóan szép, Echozar pedig... nem az. A külső azonban egyáltalán nem minden; néha egyáltalán nem fontos. Echozar pedig igenis kedves és gondoskodó férfinak tűnik.

Bár Marthona nem mondta ki, Ayla mégis tudta, hogy az asszony gyorsan megértette az okát annak, hogy Joplaya miért döntött úgy, ahogy döntött; Jondalar „első unokatestvére", Dalanar társának lánya olyan férfit szeretett, aki soha nem lehet az övé. Senki más nem volt fontos a számára, így azt a férfit választotta, akiről tudta, hogy valóban szereti. S Ayla megértette azt is, hogy Marthona ellenvetése jelentéktelen volt, csak a személyes szépérzéke mondatta vele, nem pedig az, amitől tartott, azaz valami heves birtoklásvágy. Jondalar anyja imádta a szép dolgokat, és úgy tartotta helyénvalónak, hogy egy szép nő egy hozzáillő férfi társa legyen, megértette azonban, hogy a jellem szépsége sokkal fontosabb.

Jondalar mintha nem vette volna észre a két nő közti enyhe feszültséget, túlságosan elégedett volt önmagával, mivel eszébe jutott az üzenet, melynek átadására olyan valaki kérte meg, akiről anyjától soha nem hallott.

–Az üzenetet nem a lanzadonik küldték. Utunk során laktunk náluk, és a tervezettnél hosszabb ideig maradtunk ott annak ellenére, hogy én egyáltalán nem terveztem a náluk tartózkodást... de az egyik másik történet. Amikor elbúcsúztunk tőlük, az Anya Szolgálója ezt mondta: „Ha találkozol Marthonával, mondd meg neki, hogy Bodoa a szeretetét küldi."

Jondalar valami reagálásra számított higgadt és tiszteletet parancsoló anyjától, ha megemlít egy nevet a múltjából, melyet talán már el is felejtett. Játékos évődésnek szánta, ahogy barátságos szójátékaikban és burkolt célzásaikban, szavak nélküli egymás megértésében szokták, és cseppet sem számított arra a reagálásra, amit kapott.

Marthona elsápadt, szeme elkerekedett.

– Bodoa! Ó, Hatalmas Földanya! Bodoa? – A mellkasára tette kezét, és levegő után kapkodott.

– Anya! Jól vagy? – kérdezte Jondalar, felugrott, s így anyja fölé magasodott. – Ne haragudj, nem akartam ilyen megrázkódtatást okozni! Hívjam Zelandonit?

– Nem, nem, jól vagyok – válaszolta Marthona, és nagy levegőt vett. – Csak meglepődtem. Nem hittem, hogy még egyszer hallom ezt a nevet. Azt sem tudtam, hogy az a nő él még egyáltalán. Meg... jól megismerted?

– Azt mondta, csaknem barátok voltatok, te, ő és Joconan, de azt hittem, túloz, esetleg pontatlanul emlékszik – mondta Jondalar. – Hogyhogy te soha nem említetted? – Ayla kíváncsi pillantást vetett Jondalarra. Nem is gondolta, hogy a férfi nem igazán hitt a S'Armunának.

– Túl fájdalmas volt, Jondalar. Bodoa olyan volt, mintha a húgom lenne. Boldogan lettem volna a barátnője, de a mi Zelandonink lebeszélt róla. Azt mondta, megígérték a nagybátyjának, hogy a felkészítése után visszatér. Azt mondod, ő az Anya Szolgálója? Bodoának talán így a legjobb, de oly haraggal ment el tőlünk! Könyörögtem neki, hogy várja meg az évszak változását, mielőtt megpróbál átkelni a gleccseren, de nem hallgatott rám. Boldog vagyok, hogy túlélte az átkelést, s hogy a szeretetét küldi. Gondolod, hogy valóban így is érez, hogy őszinte az érzése?

– Igen, anya, biztosra veszem. De nem kellett volna visszamennie az otthonába – mondta Jondalar. – A nagybátyja már elhagyta ezt a világot, és az édesanyja is. Valóban S'Armuna lett, haragja azonban oda vitte, hogy visszaélt hivatásával. Egy ördögi asszonyt szolgált, hogy az vezető legyen, bár azt nem tudta, hogy Attaroa milyen ördögien gonosszá válhat. S'Armuna most ezt próbálja jóvátenni. Azt hiszem, abban talált igazolást hivatására, hogy segíti a Barlangját, hogy legyőzze a rossz esztendőket, bár talán addig a vezetőjük lehet, amíg valaki fel nem nő a feladathoz, ahogy te tetted, anya. Bodoa igen okos volt, még olyan felfedezést is tett, hogy miként lehet a sarat kővé alakítani.

– A sarat kővé? Jondalar, úgy beszélsz, mint egy Utazó Mesemondó – szólalt meg Marthona. – Honnan tudhatnám, mit higgyek el neked, ha ilyen hihetetlen történeteket mondasz?

– Higgy nekem! Az igazat mondom – válaszolta Jondalar teljes komolysággal. – Nem lettem Utazó Mesemondó, aki Barlangról Barlangra jár, és legendákat, történeteket színez ki, hogy izgalmassá tegye őket, hanem hosszú utat jártam be, és sok mindent láttam, tapasztaltam. – Aylára pillantott. – Ha nem láttad volna, elhitted volna, hogy emberek tudnak ló hátán lovagolni, vagy barátságot kötni farkasokkal? Több mindent mondok neked, amit nehezen hiszel el, s olyanokat is mutatok, amit a saját szemeddel is nehezen hiszel majd.

– Jól van, Jondalar, meggyőztél. Nem kételkedem többé benned... még ha tényleg nehezen hihetőnek tartom is – válaszolt Marthona, majd pajkos bájjal elmosolyodott, amit Ayla addig nem vett észre Jondalar édesanyján. Az asszony egy pillanatra évekkel fiatalabbnak látszott, és Ayla megértette, kitől örökölte mosolyát Jondalar.

Marthona felkapta kupa borát, és lassan iszogatta, az étkezés befejezésére bátorítva őket. Amikor a tál kiürült, leszedte az asztalról a merítőkanalat és a tálakat, majd egy puha, nedves, mégis nedvszívó bőrdarabot nyújtott oda nekik, hogy mielőtt elteszik, megtörölgessék személyes evőkésüket, és újra töltött.

– Hosszú ideig nem voltál itthon, Jondalar – mondta fiának. Aylának az volt az érzése, hogy gondosan választja meg szavait. – Ha jól értettelek, sok történetet kell elmondanod hosszú Utadról. Te is, Ayla – folytatta, a fiatal nőre pillantva. – Úgy vélem, sokáig tart, mire mindent elmeséltek. Remélem, valóban úgy tervezitek, hogy maradtok... egy ideig. – Jelentőségteljesen nézett Jondalarra. – Addig maradhattok, ameddig akartok, noha egy idő után... meglehet, zsúfoltan leszünk. Talán akartok majd magatoknak egy saját helyet... a közelben... valamikor...

Jondalar elmosolyodott.

– Igen, anya, így szeretnénk. Ne aggódj, többé nem utazom el. Ez az otthonom. Úgy tervezem, maradok, mindketten így szeretnénk, hacsak valaki nem ellenzi. Erre voltál kíváncsi? Ayla és én még nem ültünk menyegzőt, de tervezzük. Zelandoninak már mondtam – itt volt, mielőtt bejöttél a borral. A násszal várni akartam, mire hazaérünk, hogy népünk közt kössük össze a hitvesi szalagot az idei nyári Jegyességi Szertartáson. Belefáradtam az utazásba – tette hozzá hevesen.

Marthona boldogan mosolygott.

– Jó lenne gyermeket látni a házi tűzhelyednél, talán a te lelkiségedből, Jondalar – válaszolt. Aylára nézett és mosolygott.

– Ugyanígy érzek én is – felelt Jondalar.

Marthona remélte, hogy őszintén válaszolt, de nem akart rákérdezni. Ezt Jondalartól kell megtudnia. Ő csak azt óhajtotta, hogy ne adjon kitérő választ olyan fontos dologban, mint hogy mikor születhet gyermek a házi tűzhelyénél.

– Biztosan örülsz majd a hírnek – folytatta Jondalar –, hogy Thonolan a lelkének gyermekét hagyta, ha nem is a saját házi tűzhelyénél, de legalább egy, ha nem több Barlangban is. Egy Filonia nevű losadunaj asszony, aki tetszetősnek találta Thonolant, nem sokkal azután, hogy megálltunk a Barlangjuknál, felfedezte, hogy áldott állapotban van. Azóta házasságot kötött, és két gyermeke született. Ladunától tudom, hogy amikor terhességének híre körbejárt, minden partiképes losadunaj férfi alkalmat talált arra, hogy meglátogassa, és ő kiválasztotta a legjobbat. Első gyermekét, egy kislányt, ennek ellenére Thonoliának nevezte el. Láttam a gyermeket. Nagyon sokban hasonlít a kislány Folarára.

– Annyira rossz, hogy oly messze élnek, a gleccseren túl! Igen hosszú út az, odáig utazni, bár hazafelé már sokkal rövidebbnek tűnt! – Jondalar elgondolkodva elhallgatott.

Valójában soha nem akartam oly sokat utazni. Soha nem kalandoztam volna oly messzire, ha nem Thonolanról lett volna szó... – váratlanul észrevette anyja arckifejezését, és amikor felfogta, kiről beszél, a mosoly lehervadt az arcáról.

– Thonolan Willamar házi tűzhelyénél született – mondta Marthona –, az ő lelkéből is. Biztos vagyok benne. Mindig menni akart, már csecsemőkorában is. Most is utazik még?

Ayla újra észrevette, hogy Marthona nem egyenesen arra kérdez, amire választ szeretne kapni, vagy néha kérdésfeltevés nélkül világít meg valamit. Ekkor jutott eszébe, hogy Jondalart mindig zavarta kissé a mamutojok egyenessége és őszinte kíváncsisága, s váratlanul megértette a különbséget. A magukat mamutvadászoknak nevező nép, amely őt örökbe fogadta, és amelynek szokásait oly nehezen tanulta meg, nem ugyanaz, mint Jondalaré. Noha a Törzs mindenkit, aki Aylához hasonlított, Másoknak nevezett, a zelandoniak nem voltak mamutojok, és nem csupán a nyelvük különbözött. Figyelnie kell a különbségekre, mit csinálnak másként a zelandoniak, ha be akar illeszkedni közéjük.

Jondalar mélyet lélegzett, és rájött, hogy elérkezett az ideje annak, hogy beszéljen anyjának a testvéréről. Két kezébe vette anyja kezét.

– Annyira sajnálom, anya. Thonolan most már a következő világban utazik.

Marthona nyílt, egyenes tekintetébe mélységes gyász és bánat költözött – a legkisebb fiát veszítette el. Két válla mintha beroskadt volna a súlyos tehertől. Már korábban is szenvedett szerettei halála miatt, gyermekét azonban még soha nem kellett siratnia. Nehezebbnek tűnt elveszíteni azt, akit felnevelt, aki előtt még mindig az élet teljessége kellene hogy álljon. Lehunyta szemét, megpróbált uralkodni érzésein, majd kiegyenesítette vállait, és visszatért fiára emelte tekintetét.

– Vele voltál, Jondalar?

– Igen – válaszolta fia, újra átélve azt az időt és testvére halála miatt érzett gyászát. – Egy barlangi oroszlán volt... Thonolan utánament egy kanyonba... Megpróbáltam megállítani, de nem hallgatott rám.

Megpróbált uralkodni érzésein, Aylának pedig eszébe jutott az az éjszaka a völgyben, amikor a gyásztól lesújtott Jondalart tartotta a karjában, és ringatta, mint egy gyermeket. Akkor még nem ismerte nyelvüket, a gyász megértéséhez azonban nincs szükség nyelvre. Megérintette a férfi karját, hogy tudtára adja, mellette van, anélkül hogy megzavarná az anya és fia közti meghittséget. Marthona figyelmét nem kerülte el, hogy Ayla érintése megkönnyíti fia bánatát. Nagy levegőt vett.

– Hoztam neked valamit, anya – szólalt meg. Felkelt, és málhájukhoz lépdelt. Kivett egy csomagot, majd, kicsit elgondolkodva, kivett egy másikat is.

– Thonolan talált egy asszonyt, és beleszeretett. Az asszony népe sharamudojnak nevezi magát. A Nagy Anyafolyó torkolatának közelében élnek, ahol a folyam oly hatalmasra duzzad, hogy azonnal érthető, miért kapta nevét. A sharamudojok valójában két nép volt. A shamudojok fele a szárazföldön élt, és zergére vadásztak a hegyekben, a ramudojok pedig a vízen éltek, és óriás tokhalra vadásztak a folyóban. Télre a ramudojok összeköltöztek a shamudojokkal. Mindkét közösség minden egyes családjának volt egy családja a másik közösségben, úgy ültek nászt. Két különböző népnek tűntek, de oly szoros kapcsolatok alakultak ki közöttük, melyektől egy-egy nép fele lettek.

Jondalar nehéznek találta megmagyarázni azt az egyedi és bonyolult kultúrát.

– Thonolan annyira beleszeretett abba az asszonyba, hogy hajlandó volt népe egyik tagja lenni. A shamudojok felének tagja lett, amikor társul választotta Jetamiót.

– Milyen szép név! – szólalt meg Marthona.

– Nagyon szép volt. Biztosan szeretted volna!

– Volt?

– Meghalt, amikor világra próbálta hozni Thonolan fiát, házi tűzhelyének gyermekét. Thonolan egyszerűen nem tudta elviselni Jetamio halálát. Azt hiszem, követni akarta a következő világba.

– Thonolan mindig oly boldog volt, oly derűs, gondtalan...

– Tudom, de amikor Jetamio meghalt, megváltozott. Már sem boldog, sem gondtalan nem volt, egyszerűen csak vakmerő. Többé már nem tudott megmaradni a sharamudojok között. Megpróbáltam rábeszélni, hogy jöjjön haza velem, de ő makacsul kitartott amellett, hogy továbbmenjen keletre. Nem hagyhattam egyedül. A ramudojok odaadták nekünk az egyik csónakjukat – kitűnő csónakokat készítettek –, és elindultunk lefelé a folyón, de aztán a Nagy Anya-folyó torkolatánál, a nagy deltánál, ahol beleáramlik a Beran-tengerbe, elveszítettük mindenünket. Én megsérültem, Thonolan pedig majdnem belefulladt a folyóhomokba. A mamutojok egy tábora azonban megmentette az életünket.

– Ott találkoztál Aylával?

Jondalar Aylára nézett, majd vissza az anyjára.

– Nem – válaszolta, egy pillanatra elhallgatva. – Miután elhagytuk a Fűzfa Tábort, Thonolan úgy határozott, hogy a mamutojokkal északra akar menni, és mamutra vadászni a Nyári Találkozójuk idején, de azt hiszem, valójában egyáltalán nem érdekelte. Egyszerűen csak menni akart – Jondalar lehunyta a szemét, és újra nagy levegőt vett.

– Szarvasra vadásztunk – vette fel újra a történet fonalát –, de nem vettük észre, hogy azt a szarvast már űzőbe vette egy oroszlán. A nőstény ugyanakkor támadt, amikor mi elhajítottuk dárdáinkat. A mi lándzsáink értek célba először, de a szarvast az oroszlán ölte meg. Thonolan elhatározta, hogy utánamegy. Azt állította, a vad az övé, s nem a nőstény oroszláné. Hiába figyelmeztettem, hogy ne vetélkedjen egy nőstény oroszlánnal, hagyja neki a szarvast, Thonolant nem tudtam meggyőzni arról, hogy ne kövesse. Vártunk kicsit, és amikor az oroszlán elment, Thonolan úgy döntött, visszamegy a kanyonba, és elvesz egy darabot a húsból. A nőstény oroszlánnak volt egy társa, ő pedig nem hagyta a prédát. Ő ölte meg Thonolant, engem meg súlyosan megsebesített.

Marthona aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Megmart egy oroszlán?

– Ha Ayla nem lett volna, én is halott lennék – válaszolta Jondalar. – Ő mentette meg az életemet. Ő szabadított meg az oroszlántól, és gyógyította be a sebeimet is. Gyógyító.

Marthona meglepetten Aylára pillantott, majd vissza Jondalarra.

– Ő mentett meg az oroszlántól?

– Nyihaha segített, és nem lettem volna rá képes, ha közönséges oroszlán lett volna – próbálta magyarázni Ayla.

Jondalar megértette anyja zavarát, s tudta azt is, hogy a magyarázat sem teszi hihetőbbé megmenekülését.

– Láttad, milyen kapcsolat van közte és a lovak között, és ahogy Farkas törődik vele...

– Csak nem azt mondod...

– Meséld el neki te, Ayla – válaszolt Jondalar.

– Az oroszlánt kölyökkorában találtam – kezdett bele a történetbe Ayla. – Egy szarvascsorda taposta meg, és az anyja, azt hívén, hogy elpusztult, otthagyta. Majdnem halott is volt. Én vadásztam arra a csordára, s próbáltam verembe csalni. Egyet sikerült is, és a völgybe visszatértemben találtam rá a farkaskölyökre, és vittem őt is magammal. Nyihaha nem volt túlzottan elragadtatva emiatt, mert az oroszlánszag megrémisztette, de végül sikerült hazavittem a barlangomba a szarvast és az oroszlánkölyköt is.

– Gyógyítgattam, és nagy nehezen fel is épült, de egyedül nem tudott gondoskodni magáról, így hát nekem kellett az anyjának lennem. Nyihaha is megtanulta gondját viselni – mesélte Ayla, az emléken mosolyogva. – Mókás volt figyelni kettejüket, amikor az oroszlán még kicsi volt.

Marthona figyelte a fiatal nőt, és megértette a dolgot.

– Így szelídítetted meg? A farkast és a lovakat is?

Most Ayla nézett meglepetten. Még soha senki nem vonta le ily gyorsan a következtetést. Arcát mosoly ragyogta be örömében, hogy Marthona megértette.

– Igen! Természetesen! Ezt próbálom megmagyarázni mindenkinek! Ha nagyon fiatalon találunk egy állatot, és tápláljuk, és úgy neveljük, mintha a saját gyermekünk lenne, kötődni fog hozzánk, mi pedig őhozzá. Az oroszlán, amely megölte Thonolant és megmarta Jondalart, az az oroszlán volt, melyet én neveltem fel. Olyan volt, mintha a fiam lenne.

– De akkorra már kifejlett oroszlán volt, nem? S társa is volt. Hogyan tudtad kimenteni Jondalart a markából? – kérdezte hitetlenkedve Marthona.

– Együtt vadásztunk. Amikor kicsi volt, megosztoztam vele a zsákmányon, és amikor nagyobb lett, megtanítottam, hogy ő is ossza meg velem az övét. Mindig azt tette, amire kértem. Én voltam az anyja. Az oroszlánok természetszerűen törődnek az anyjukkal – magyarázta Ayla.

– Én magam sem értem – szólalt meg Jondalar, látva anyja arckifejezését. – Az az oroszlán a legnagyobb volt, mellyel valaha is találkoztam, Ayla azonban éppen azelőtt, hogy másodszor is rám támadt volna, megállította. Többször is láttam, amint a hátán lovagol. A saját két szememmel láttam, mégis nehezen hiszem.

– Csak azt sajnálom, hogy Thonolant nem tudtam megmenteni – mondta Ayla. – Hallottam, amint egy férfi sikoltozik, de mire odaértem, Thonolan már halott volt.

Ayla szavai a gyászára emlékeztették Marthonát, s egy időre mindhárman a saját érzéseikbe burkolóztak, Marthona azonban többet akart tudni, meg akarta érteni a dolgokat.

– Boldog vagyok, hogy Thonolan talált valakit, akit szerethetett – szólalt meg.

Jondalar felvette a málhából kikeresett első csomagocskát.

– Azon a napon, amikor Thonolan társául választotta Jetamiót, azt mondta nekem, te tudtad, hogy soha nem fog visszatérni, de megígértette velem, hogy egyszer én hazajövök. Azt is mondta, hogy hozzak neked valami szépet, ahogy Willamar is mindig hoz. Amikor visszafelé Aylával megálltunk meglátogatni a sharamudojokat, Roshario megkért, hogy hozzam ezt el neked. Roshario volt az az asszony, aki az anyja halála után Jetamiót felnevelte. Azt mondta, ez volt Jetamio kedvence. – Jondalar átadta a csomagot anyjának.

Elvágta a bőrcsomagolást összetartó szálat. Marthona először azt hitte, maga a puha zergebőr az ajándék, oly szép volt. Amikor azonban kinyitotta, elakadt a lélegzete a csodálatos nyaklánc láttán. Zergefogakból készült, egy fiatal állat makulátlanul fehér szemfogaiból, melyet növekvő méretben és szimmetrikusan egymás mellé illesztve, a foggyökérnél lyukasztottak ki, s kis tokhalcsontok részeivel választottak külön, a közepéből pedig csónakhoz hasonló, szivárványosan csillogó gyöngyház függő lógott.

– Thonolan választott népét jelképezi, a sharamudojok mindkét ágát – a föld zergebőre a shamudojokat, a folyó tokhala a ramudojokat, a kagylócsónak pedig mindkettejüket. Roshario azt akarta, legyen valamid, ami Thonolan választott asszonyáé volt – mondta Jondalar.

Könnyek patakzottak végig Marthona arcán, amint a csodálatos ajándékra nézett.

– Jondalar, miből gondolta Thonolan, hogy tudom, hogy nem tér vissza? – kérdezte.

– Azt mondta, amikor útnak indult, „Jó utat" kívántál neki, és nem azt, hogy „Viszontlátásra!".

Új könnypatak csordult ki Marthona szeméből.

– Igaza volt. Nem hittem abban, hogy visszatér. Amennyire nem mertem bevallani magamnak, amikor útnak indult, annyira biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom viszont. És amikor megtudtam, hogy te is elkísérted, az hittem, két fiamat veszítettem el. Jondalar, bárcsak Thonolan is hazajött volna veled, de oly boldog vagyok, hogy te legalább újra itthon vagy! – Marthona a fia kezéért nyúlt.

Ayla sem tudta megállni, az ő könnyei is megeredtek, látva, ahogy Jondalar és édesanyja átöleli egymást. Most kezdte megérteni, miért nem tudott Jondalar a sharamudojoknál maradni, amikor Tholie és Markeno marasztalta. Tudta, milyen érzés elveszíteni egy gyermeket, tudta, soha többé nem látja viszont a fiát, de azt szerette volna, bárcsak tudná, hogy van, mi történt vele, milyen életet él.

A bejáratot eltakaró függöny újra megmozdult.

– Mit gondoltok, ki van itt? – kiáltotta Folara berohanva. A sokkal higgadtabb Willamar lépett be utána a bejáraton.