19

Miközben Laramar és Tremeda otthonához közeledtek, észrevette, hogy már sokszor elment előtte, csak nem figyelt fel rá. Jondalar népének kőmenedéke akkora volt, otthont adott oly sokaknak, és mintha annyi minden történt volna, mióta megérkeztek, hogy nehéz lett volna ennyi idő alatt megismerni az egészet. Ily sok emberrel talán mindig ilyen volt, neki azonban beletelik némi időbe, hogy megismerje a Barlangot.

A szállás a lakóhelyek távoli végében volt, elkülönülve a szomszédságtól, és legtávolabb a Barlang tevékenységeinek többségétől. Maga a lakóépítmény nem volt nagy, a család azonban igénybe vette a környező területek jelentős részét is, mivel nagy rendetlenségben terült el, bár nehéz volt megkülönböztetni személyes tulajdonukat és a limlomot. A lakhelytől valamelyes távolságra volt a Laramar kisajátította hely, ahol erjesztett italát elkészíthette, amelynek az alapanyagoktól függően változhatott az aromája, de mindig számítani lehetett rá.

– Hol van Bologan, Lanoga? – kérdezte Zelandoni.

– Odabenn. Nem mozog – válaszolta Lanoga.

– Hol van az édesanyád? – hangzott a donier következő kérdése.

– Nem tudom.

A bejárati drapériát félrehúzva hihetetlen bűz csapta meg az orrukat. Egy kis lámpa kivételével az egyetlen fény a homályos napfény volt, amely a tető nélküli szállás fölötti kőről verődött vissza, a kőcsarnok feletti nagy lecsüngő sziklaperemről, és sötét volt odabenn.

– Van még lámpásotok, Lanoga? – kérdezte Zelandoni.

– Igen, de nem olaj – válaszolta a lány.

– Elhúzhatjuk és megköthetjük az ajtófüggönyt. Itt fekszik, éppen a bejáratnál, eltorlaszolva a bejáratot – mondta Zelandoni.

Ayla megtalálta a függönyhöz erősített kötőt, és egy karóhoz kötötte a drapériát. Amikor benézett, elborzasztotta a mocsok. Nem voltak lépőkövek, és helyenként a földpadló, ahol valamiféle folyadék odacsorgott, sáros volt. A bűz alapján Ayla részben vizeletnek vélte. Úgy tűnt, a háztartási berendezés minden egyes darabja szét volt szórva a földön – rongyos gyékények és kosarak, tömítésüket félig elveszített matracok, bőr- és szőtt anyagok halma, melyek még talán ruhák is lehettek.

Ide-oda szétdobált csontok, melyekről a húst jórészt lerágták. Rovarok zümmögtek a ki tudja, hány nappal korábban otthagyott, rothadó ételmaradék körül az annyira megmunkálatlan deszkadarabokon, hogy még szálkásak is voltak. A bejáraton bejövő fényben Ayla egy patkányfészket látott a bejárat mellett, benne jó néhány vonagló, vörös, szőrtelen újszülött patkánnyal, melyeknek még a szemük sem nyílt ki.

Szintén a bejáratnál egy csontos ifjonc nyújtózott a földön. Korábban futólag már találkozott vele, most azonban közelebbről megnézte. Talán ha tizenkét éves lehet, gondolta Ayla, és öve jelezte, hogy már közeledik férfikorához, de még inkább fiú, mint férfi. Elég nyilvánvaló volt, mi történt. Bologan megsérült, megverték, fejét száraz vér borította.

– Verekedett – mondta Zelandoni. – Valaki hazavonszolta, és itt hagyta.

Ayla lehajolt, hogy megnézze állapotát. A nyaki verőerén kitapogatta pulzusát, s még több vért vett észre, majd arcát a szájához közelítette. Nemcsak érzékelte, de orrát meg is ütötte lélegzetének szaga.

– Még lélegzik – mondta Zelandoninak –, de csúnyán megsérült, a pulzusa gyenge. A feje sebes, és sok vért veszített, azonban nem tudom, a csontja nem tört-e el. Valaki megverhette, vagy nekiesett valami keménynek. Talán ezért nem tud felébredni, ugyanakkor sertől is bűzlik.

– Nem tudom, meg lehet-e mozdítani, de itt lehetetlen kezelni – mondta Zelandoni.

Lanoga a bejárat felé sétált, csípőjére kötve egy sovány, úgy hat hónap körüli, letargikus kisbabát, aki úgy nézett ki, mintha nem fürdették volna meg, mióta megszületett. Csupa kosz, orrát folyató totyogó kapaszkodott Lanoga bal lábába. Ayla mintha egy harmadik kisgyereket is látott volna a háta mögött, de nem volt benne biztos. A kislány sokkal inkább anyának tűnt, mint az anyja, gondolta Ayla.

– Bologan jól van? – kérdezte Lanoga aggodalmas arckifejezéssel.

– Él, de megsérült. Jól tetted, hogy eljöttél és idehívtál – dicsérte a donier. Kétségbeesetten s Tremeda és Laramar iránti haraggal csóválta a fejét. – A lakhelyemen kell gondját viselnem – mondta.

Rendes esetben csak a legsúlyosabb betegeket látta el a saját otthonában. Egy olyan hatalmas Barlangban, mint amilyen a Kilencedik, nem volt elég hely arra, hogy minden beteget vagy sérültet egyszerre odavigyenek. Olyan valakit, akinek oly súlyos sebei voltak, mint Bologannak, rendszerint a saját lakhelyén gyógyították, és Zelandoni járt hozzájuk. De Bologan otthonában senki nem volt, aki törődött volna vele, és Zelandoni még a gondolatától is irtózott, hogy még egyszer belépjen arra a helyre, nemhogy még több időt töltsön ott.

– Tudod, hol az anyád, Lanoga?

– Nem.

– Hova ment? – fogalmazta át kérdését Zelandoni.

– A temetésre – mondta Lanoga.

– Ki vigyáz a kicsikre?

– Én.

– De te nem tudod szoptatni a csecsemőt! – döbbent meg Ayla.

– Meg tudom etetni – válaszolta Lanoga, védekező színnel a hangjában. – Már eszik ételt. A tej kiapadt.

– Ami azt jelenti, hogy Tremeda egy év múlva újra szül – morogta Zelandoni.

– Az ilyen kis gyerekek is tudnak ételt enni, ha muszáj – vette védelmébe a kislányt együtt érzőn, fájdalmas emléktöredékkel Ayla. – Mivel etetted meg, Lanoga?

– Főtt, összetört gumóval – válaszolta.

– Ayla, elmennél és elmondanád Joharrannak, mi történt, és megkérnéd, hogy jöjjön ide valamivel, amivel elvihetjük Bologant az én lakhelyemre? S némi segítséget a cipeléséhez... – mondta Zelandoni.

– Igen, természetesen. Mindjárt jövök – ígérte Ayla, és elsietett.

Késő délután volt, amikor Ayla elhagyta Zelandoni lakhelyét, és a vezető szállására sietett. A Kilencedik Barlang gyógyítóját segítette, s most Joharranékhoz igyekezett, hogy megmondja, Bologan magához tért, és talán elég logikusan el is tudja már mondani, mi történt.

Joharran várt rá. Miután elment, Proleva megkérdezte Aylát:

– Nem ennél valamit? Egész délután Zelandonival voltál. – Ayla megrázta a fejét, és indulni készült. Bocsánat kérésre nyitotta száját, de Proleva megelőzte kérdésével: Vagy egy csésze teát? Van készen. Kamilla, levendula és hársfavirág.

– Nos, talán egy csészével, de nem maradhatok, vissza kell mennem – válaszolta Ayla. Miközben elővette ivócsészéjét, azon tűnődött, a teakeveréket vajon Zelandoni ajánlotta-e jó italként terhes asszonyoknak, vagy Proleva saját receptje. Ártalmatlan ital volt, csupán gyenge csillapító hatással. Belekortyolt a forró teába, melyet a nő kanalazott a csészéjébe, és megízlelte. Valóban finom zamatú volt, és bárki fogyaszthatta, nem csak terhes nők.

– Hogy van Bologan? – kérdezte a vezető társa, miközben leült Ayla mellé a saját csészéjével.

– Azt hiszem, rendbe jön. Csúnyán beütötte a fejét, sok vért veszített. Attól féltem, esetleg betört a csontja, de a fejsebek mindenképpen erősen véreznek. Megmosdattuk, és nem találtuk semmi nyomát törésnek, csakhogy van egy jókora dudor a fején, és más sérülések is. Most pihenésre és ápolásra van szüksége. Nyilvánvalóan verekedett, és sert ivott.

– Erről akart Joharran beszélni vele – mondta Proleva.

– A kisbaba jobban nyugtalanít – mondta Ayla. – Gondozásra van szüksége. Arra gondoltam, esetleg más szoptató anyák adhatnának neki valamennyit a tejükből. A Törzs asszonyai így tettek, amikor... – tétovázott egy pillanatig – egy asszonynak korán elapadt a teje. Az édesanyját ápolta, és amikor meghalt, túlzottan gyászolta. – Ayla elhatározta, hogy nem említi meg, hogy ő volt az, akinek elapadt a teje; még senkinek nem mondta meg, hogy volt egy fia, amikor a Törzsnél élt. – Megkérdeztem Lanogát, mivel eteti a babát. Azt mondta, pépes gyökeret ad neki. Ismerek gyerekeket, akik egész kicsinyen tudnak már enni, de minden csecsemőnek szüksége van tejre is. Anélkül nem fejlődik jól.

– Igazad van, Ayla, a kisbabáknak szükségük van anyatejre. Attól tartok, senki nem törődik Tremedával és családjával. Tudjuk, hogy a gyerekeket nem nevelik rendesen, de ők Tremeda gyermekei, és az emberek nem szeretnek beavatkozni mások életébe. Nehéz eldönteni, mi legyen velük, s többségünk egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket. Még csak azt sem tudtam, hogy elapadt a teje – ismerte el Proleva.

– Laramar miért nem mondta? – kérdezte Ayla.

– Kétlem, hogy egyáltalán észrevette. Bologan kivételével, akivel néha foglalkozik, egyáltalán nem törődik a gyerekekkel. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán tudja, pontosan hány gyereke van – csóválta a fejét Proleva.

– Néha ugyan nemcsak azért megy oda, de jellemzően csupán enni és aludni jár haza, ami talán a legjobb. Amikor együtt vannak, Laramar és Tremeda egyfolytában csak veszekednek. Ez gyakran igazi verekedéssé fajul, amiből, változatlanul, Tremeda húzza a rövidebbet.

– Miért marad Laramarral? – kérdezte Ayla. – Elhagyhatná, ha akarná, nem?

– Hova menne? Az anyja halott, és soha nem volt társa, így soha nem volt atya a házi tűzhelyénél. Tremedának van egy bátyja, de elköltözött, mielőtt Tremeda felnőtt, először egy másik Barlangba, majd távolabb. Évek óta senki nem hallott felőle – mondta Proleva.

– Nem találhatna másik férfit? – kérdezte Ayla.

– Kinek kellene? Igaz, sikerült találnia egyet-kettőt, hogy a Fesztiválján megtiszteljék Földanyát, rendszerint olyat, aki már túl sok sert ivott, vagy réti gombát, esetleg valami hasonlót evett, de Tremeda nem igazi főnyeremény, és hat gyereke van, akikről gondoskodni kell.

– Hat? – kérdezte Ayla. – Én négyet láttam, talán ötöt. Hány évesek egyáltalán?

– Bologan a legidősebb. Ő vélhetőleg tizenkettő – válaszolta Proleva.

– Én is akörülinek gondoltam.

– Lanoga lehet tíz – folytatta Proleva. – Majd ott van egy nyolcéves, egy hatéves, egy kétéves és a kislány csecsemő Még csak néhány holdat élhetett, talán fél évet. Tremedának volt még egy, aki úgy négyévesen halhatott meg.

– Attól félek, ez a csecsemő is meghal. Megvizsgáltam, nem egészséges. Tudom, azt mondtad, az ételt megosztja a Barlang, de mi a helyzet a csecsemőkkel, akiknek anyatejre van szükségük? A zelandoni asszonyok hajlandók tejet adni más csecsemőjének? – kérdezte Ayla.

– Ha nem Tremedáról lenne szó, habozás nélkül igent mondanék – válaszolta Proleva.

– Az a csecsemő nem Tremeda – érvelt Ayla. – Csak egy magatehetetlen újszülött. Ha én megszültem volna már a gyermekem, nem haboznék megosztani vele a tejem, de mire az enyém megszületik, az a csecsemő már meghalhat. Talán azt sem éri meg, amíg a tied megszületik, már túl késő lesz.

Proleva lehajtotta a fejét, és feszélyezetten mosolygott.

– Honnan tudtad? Nem mondtam meg még senkinek.

Most Ayla volt zavarban. Úgy érezte, túlzottan személyeskedő volt, hiszen rendszerint az anya előjoga, hogy bejelentse, ha gyermeke lesz.

– Gyógyító vagyok – szabadkozott. – Segítettem asszonyoknak világra hozni gyermeküket, és ismerem a terhesség jeleit. Nem akartam megemlíteni sem, míg te nem mondod. Csak Tremeda csecsemője nyugtalanított.

– Tudom. Semmi baj, Ayla. Már egyébként is be akartam jelenteni – mondta Proleva –, de én sem tudtam, hogy te várandós vagy. Azt jelenti ez, hogy a gyermekeink csaknem egy időben születnek majd meg. Olyan boldog vagyok!

– Elgondolkodva hallgatott egy ideig, majd így folytatta: – Szerintem a következőt tehetjük: gyűjtsük össze azokat az asszonyokat, akiknek kisbabájuk van, vagy közel járnak a szüléshez. Ők azok, akiknek a teje még nem alkalmazkodott a saját gyermekük igényeihez, és marad nekik. Mi ketten meggyőzhetjük őket, hogy segítsék szoptatni Tremeda kisbabáját.

– Ha többen segítenek, egyikünknek sem lesz annyira megterhelő, hogy elapassza valamelyikünk tejét – mondta Ayla, majd összeráncolta a homlokát. – A baj az, hogy a babának valójában már a tejnél többre van szüksége. Táplálóbb ételt igényel. Hogyan hagyhat egy újszülöttet oly hosszú időre egy kislányra, aki maga is még csak tízéves? – kérdezte Ayla. – A többi gyereket már csak meg sem említve. Túl nagy elvárás az egy tízéves gyerektől.

– Lanogától talán több törődést kapnak, mint Tremedától – sóhajtotta Proleva.

– Ez azonban nem jelenti azt, hogy olyan fiatalon kelljen gondoskodnia róluk – mondta Ayla. – Mi a baj Laramarral? Miért nem segít legalább a gyerekeken? Tremeda a társa, nem? Ők a házi tűzhelyük gyermekei, nem?

– Sokunk feltette már ezeket a kérdéseket – válaszolta Proleva. – Nincsenek válaszaink. Sokan beszéltek már Laramarral, köztük Joharran és Marthona. Laramart egyáltalán nem érdekelte. Semmibe veszi, akárki akármit mond. Tudja, hogy nem számít, mit csinál, mert az emberek inni akarják azt az italt, amit kotyvaszt. És Tremeda a saját módján éppoly aljas. Oly gyakran részeg Laramar serétől, hogy alig tudja, mi történik körülötte. Úgy tűnik, egyikük sem törődik a saját gyerekeikkel, nem tudom, Nagy Földanya miért nem teszi, hogy Tremeda ne szüljön többet. Senki nem tudja igazán, mit kellene tenni. – Csalódottság és szomorúság volt a vezető magas, csinos társának hangjában.

Ayla nem talált választ, azt azonban tudta, hogy tennie kell valamit.

– Nos, valamit mégis tehetünk. Beszélhetünk az asszonyokkal, s meggyőzhetjük őket, hogy adjanak a tejükből a babának. – Visszatette csészéjét hordtáskájába, és felállt. Most vissza kell mennem.

Prolevától nem tért vissza egyenesen Zelandoni lakhelyére. Nyugtalankodott Farkas miatt, ezért először Marthonához ment. Az egész családot a barlangban találta, köztük Farkast is. A hatalmas testű állat oly boldogan rohant oda hozzá, hogy csaknem ledöntötte lábáról, amikor a két hátsó lábára állt, s két első mancsát a vállára tette. Pedig Ayla látta felé rohanni, és sikerült megtámasztania magát. Megengedte neki, hogy farkasüdvözlésével köszöntse, megnyalogatva nyakát, és gyengéden a fogai közé véve állát. A „falkavezér" ekkor nyakfodra sűrű prémjénél fogva két keze közé vette négylábú barátja fejét, és gyengéden megharapta az állát. Belenézett rajongó szemébe, és beletemette arcát prémjébe. Ő is boldog volt, hogy láthatja Farkast.

– Mindig megdöbbent, amikor ezt csinálja veled, Ayla – szólalt meg Willamar, felkelve ülőhelyéről, a földre tett párnáról.

– Korábban engem is megrémisztett – mondta Jondalar.

– Már bízom benne, nem féltem Aylát. Tudom, hogy Farkas nem bántja őt, és láttam, mit tud tenni olyan valakivel, aki esetleg megpróbálja, de elismerem, ez az ő különleges üdvözlése néha engem is meglep.

Amikor Willamar odalépett Aylához, jobb arcuk gyors összeérintésével üdvözölték egymást. Akkorra Ayla már megtanulta, hogy ez szokásos meghitt üdvözlés volt a családtagok vagy nagyon közeli barátok között.

– Sajnálom, hogy nem tudtam veled menni a lovakhoz, Ayla – szólalt meg Folara, miközben hasonlóan köszöntötték egymást. Jondalarral is ugyanígy köszöntötték egymást, csak hosszabb ideig és szorosabban. Leginkább öleléshez hasonlóan.

– Vissza kell mennem segíteni Zelandoninak – mondta Ayla –, csak kicsit aggódtam Farkas miatt. Örülök, hogy visszajött ide. Talán már otthonának érzi a barlangot, még ha nem vagyok is itt.

– Hogy van Bologan? – kérdezte Marthona.

– Eszméletére tért, és végre tud már beszélni. Csak bejöttem, hogy megmondjam Joharrannak. – Azon gondolkodott, megemlítse-e aggodalmát Tremeda csecsemője miatt. Még idegen, és talán nem lenne helyénvaló megemlítenie. Nem szerette volna, ha a Kilencedik Barlanggal szembeni kritikának értelmezte volna bárki is, de mintha senki más nem ismerte volna a gyerekek helyzetét, és ha ő nem szól, akkor ki? – Beszéltem Prolevával egy másik dologgal kapcsolatban, ami nyugtalanít – mondta végül.

Jondalar családja érdeklődő tekintettel nézett rá.

– Éspedig? – kérdezte Marthona.

– Tudtátok, hogy Tremeda teje elapadt? Még mindig nem ért haza Shevonar temetéséről, és a kisbabát és az összes gyerekét Lanoga gondjaira hagyta. Az a kislány talán ha tíz évet számol – nem tudja szoptatni, sem ellátni a csecsemőt. Kistestvére csupán tört gumót eszik. Anyatejre van szűksége. Hogyan fejlődhetne egy baba anyatej nélkül? S hol van Laramar? Őt egyáltalán nem érdekli semmi? – hadarta Ayla, egyszerre kiöntve magából az egész problémát.

Jondalar végignézett családtagjain. Forala megrémült. Willamar kissé megdöbbent, Marthonát pedig felkészületlenül érte, ami egyáltalán nem tetszett neki. Jondalarnak el kellett fojtania mosolyát arckifejezésük láttán. Nem lepte meg, hogy Ayla segíteni akar valakinek, akinek támaszra van szüksége, Laramar, Tremeda és családja azonban rég óta zavarba és szégyenbe hozhatta a Kilencedik Barlangot. Az emberek többsége nem beszélt erről, s most Ayla nyíltan eléjük tárta.

– Proleva azt mondta, nem tudta, hogy Tremeda teje elapadt – folytatta Ayla. – Összegyűjti azokat az asszonyokat, akik segíthetnek, s beszélünk velük, elmagyarázzuk, mire van a kisbabának szüksége, és megkérjük őket, hogy adjanak a tejükből. Arra gondolt, a nemrég szült anyákat és azokat kéri meg, aki hamarosan szülnek. Oly nagy barlang ez, biztosan sok asszony van, akik segíthetnek táplálni a csecsemőt.

Jondalar sejtette, hogy tudnának segíteni, de vajon akarnak-e, és elgondolkodott, kinek lehetett az ötlete, de nem kellett sokat gondolkodnia. Tudott arról, hogy az asszonyok időnként nemcsak a saját gyermeküket szoptatták, de ilyenkor rendszerint egy lánytestvért vagy közeli barátnőt kértek meg, akinek újszülöttjével hajlandók voltak megosztani tejüket.

– Csodálatos ötletnek tűnik – mondta Willamar.

– Ha hajlandók lesznek – mondta Marthona.

– Miért ne lennének? – kérdezte Ayla. – A zelandoni asszonyok nem engedhetik, hogy egy csecsemő meghaljon egy kis anyatej hiánya miatt, nem igaz? Már mondtam Lanogának, hogy holnap reggel odamegyek, és megtanítom, hogyan készíthet tört gumónál táplálóbbat a babának.

– Mit ehet egy csecsemő az anyatejen kívül? – kérdezte Folara.

– Sok mindent – válaszolta Ayla. – Ha a főtt húst összekapargatjuk, puha ételt kaphatunk, amit egy kisbaba meg tud enni. S megihatják a húsfőzésből maradt levet. Péppé tört és valami folyadékkal összekevert csonthéjasok, finomra darált és megfőzött gabona mind jó táplálék. Bármilyen zöldségfélét puhára lehet főzni, egyik-másik gyümölcsöt pedig csak össze kell nyomni, bár a magokat ki kell szűrni belőlük. Én a gyümölcslevet mindig átszűrtem frissen csomóba szedett tárnicson. Az tele van tüskékkel, könnyen összetapad, és megfogja a magokat. A csecsemők szinte mindent meg tudnak enni, amit az anyjuk megeszik, ha pépes és elég finom.

– Honnan tudsz ennyi mindent az olyan ételekről, melyeket a kisgyerekek esznek? – kérdezte Folara.

Ayla elhallgatott, és elpirult az aggodalomtól. Nem számított a kérdésre. Onnan tudta, hogy a kisbabák az anyatejen kívül mást is ehetnek, mert amikor Iza megbetegedett és elapadt a teje, megtanította arra, hogyan készítsen ételt Uba részére. Ayla tapasztalatai azonban megsokszorozódtak, miután Iza meghalt, őt pedig annyira kétségbe ejtette az egyetlen anya elvesztése, akit valaha ismert, hogy elapadt tőle a saját teje. Annak ellenére, hogy Brun kicsiny törzsében minden szoptató anya szoptatta Durcöt, rendes ételt is kellett neki adnia, hogy ne éhezzen, és egészséges legyen.

De még nem készült fel arra, hogy beszéljen Jondalar családjának a sajátjáról. Nemrég mondták meg neki, hogy be akarják fogadni a zelandoniak közé annak ellenére, hogy tudták, olyan emberek nevelték fel, akiket ők laposfejűnek neveznek és állatoknak tartanak. Soha nem fogja elfelejteni azt a fájdalmat, amit Jondalar első reakciója miatt érzett, amikor megmondta neki, hogy van egy fia, aki mindkét nép keveréke. Mivel azon nép lelke, melyet Jondalar állatnak tartott, keveredett az övével, hogy új élet fejlődjék ki a belsejében, Jondalar úgy nézett rá, mintha mocskos hiéna lenne, és utálatosságnak nevezte. Őt, Aylát, rosszabbnak tekintette a gyermeknél, mivel ő szülte a világra. Jondalar azóta sokat tanult a Törzsről, és már nem úgy gondolkodik, de mi a helyzet a népével, a családjával?

Ayla sebesen gondolkodott. Mit mond majd Marthona, ha megtudja, hogy a fia egy olyan asszonyt akar társul választani, aki „utálatosság" volt. Vagy Willamar, vagy Folara, vagy a többi családtagja? Jondalarra nézett, és bár rendszerint érzékelte érzelmeit, és arckifejezése vagy viselkedése alapján tudta, mire gondol, most nem. Nem tudta, a férfi mit szeretne, mit mondjon a családjának.

Úgy nevelkedett fel, hogy egyenes kérdésre egyenes választ adjon. Azóta megtanulta, hogy a Törzstől eltérően a Mások, Ayla népe, tudnak mondani nem igaz dolgokat. Még szavuk is volt rá: hazugságnak nevezték. Egy pillanatra saját maga is arra gondolt, hogy hazudik, de mit mondhatna? Biztosra vette, hogy rájönnek, ha megpróbálja. Nem értett a hazudáshoz. Legfeljebb nem beszél valamiről, csakhogy nehéz volt egyenes kérdésre nem válaszolni.

Mindig úgy vélte, hogy Jondalar népének majd beszélnie kell Durcről. Gyakran gondolt fiára, és tudta, eljön majd a perc, amikor elfelejti, vagy úgy dönt, nem beszél róla. Nem akarta, hogy örökre megfeledkezzen Durc említéséről, A fia volt. De most alkalmatlannak találta az időt e beszélgetésre.

– Azért tudom, Folara, mert miután Uba, Iza fia megszületett, anyjának korán elapadt a teje, így megtanított arra, hogyan készítsek olyan ételt, amit Uba meg tud enni. Egy kisbaba mindent meg tud enni, amit az anyja eszik, ha azt olyan puhára készítik el, hogy le tudja nyelni – válaszolta Ayla. Ez igazság volt, de nem a teljes. Tartózkodott fia meg említésétől.

– Így csináld, Lanoga – mondta Ayla. – A kaparókést húzd át a húson. Az a legfinomabb részét leszedi, a rostos részt meg rajtahagyja. Látod? Most próbáld meg.

– Mit csináltok ti itt?

Ayla felpattant a hang hallatán, majd szembefordult Laramarral.

– Megmutatom Lanogának, hogyan készítsen olyan ételt, amit ez a kisbaba meg tud enni, mivel az anyjának nincs teje, hogy táplálhassa – válaszolta. Biztosra vette, hogy meglepődést lát átsuhanni a férfi arcán. Tehát nem tudta, gondolta Ayla.

– Mit érdekel ez téged? Kétlem, hogy bárki más törődne vele – válaszolta Laramar.

Te legalábbis biztosan nem, gondolta Ayla, de nem mondta ki, amit gondolt.

– Az emberek törődnek – mondta helyette. – Csak nem tudtak róla. Mi is csak akkor tudtuk meg, amikor Lanoga eljött Zelandonihoz, mert Bologan megsérült.

– Bologan megsérült? Mi történt?

Most aggodalom volt a hangjában. Prolevának igaza volt, gondolta Ayla. Valóban vannak érzelmei a legnagyobb gyereke iránt.

– Ivott a seredből, és...

– Megitta a seremet! Hol van? Majd megtanítom én azt a gyereket, hogy tartsa magát távol a seremtől! – háborgott Laramar.

– Neked már nem kell – mondta Ayla. – Valaki már megtette. Verekedésbe keveredett, és valaki nagyon megütötte, vagy elesett, és beverte a fejét egy sziklába. Hazahozták és itt hagyták. Lanoga talált rá eszméletlenül, és elment Zelandoniért. Most ott van nála. Súlyosan megsérült, és sok vért veszített, de ha pihen és ápolják, meggyógyul. Joharrannak azonban nem mondta meg, ki verte meg.

– Majd én elintézem, én tudom, hogyan szedjem ki belőle – válaszolta Laramar.

– Nem régóta élek ezzel a Barlanggal, és nem az én dolgom megmondani, de azt hiszem, először Joharrannal kellene beszélned. Nagyon dühös, és tudni akarja, ki tette, és miért. Bologan szerencsés volt. Sokkal súlyosabb is lehetne a sérülése – mondta Ayla.

– Igazad van. Nem a te dogod ezt megmondani – válaszolta Laramar. – Majd én magam viselem gondját.

Ayla nem válaszolt. Semmit nem tehetett azon kívül, hogy megmondja Joharrannak. A kislányhoz fordult:

– Gyere, Lanoga. Hozd Loralát, és menjünk! – Felvette mamutoj oldalzsákját.

– Hova mentek? – kérdezte Laramar.

– Elmegyünk úszni és kissé megtisztálkodni, mielőtt beszélünk egy-két szoptató vagy hamarosan szülő asszonnyal, s megkérjük őket, hogy szoptassák Loralát is – felelte Ayla. – Tudod, hol van Tremeda? Neki is el kellene jönnie erre a találkozóra.

– Nincs itt? – kérdezte Laramar.

– Nincs. Lanogára hagyta a gyerekeket, és még mindig nem ért vissza Shevonar temetéséről – válaszolta Ayla. – ha esetleg érdekelne, a többi gyereketek Ramarával, Salovával és Prolevával van most. – Proleva tanácsolta, hogy vigye el Lanogát és a csecsemőt megtisztálkodni kissé. A kisbaba anyák nem akarnának kézbe venni egy ilyen piszkos csecsemőt attól való félelmükben, hogy esetleg bepiszkítja a sajátjukat.

Miközben Lanoga a karjába vette csecsemő kishugát, Ayla jelzett Farkasnak, aki részben elrejtőzve feküdt egy fatörzs mögött, s figyelte, mi történik. Laramar csak most látta meg az állatot, és amikor Farkas felállt, a serfőző szeme elkerekedett a meglepetéstől, amint rádöbbent, milyen hatalmas, erős ragadozó valójában. Hátratántorodott néhány lépést, majd hazug mosolyra húzta száját az idegen asszony felé.

–Jó nagy állat! Meg vagy róla győződve, hogy biztonságos emberek, különösen gyerekek közé hozni? – kérdezte.

Laramart cseppet sem érdeklik a gyerekek, vonta le a következtetést Ayla a férfi gesztusaiból. Azért beszél úgy a gyerekekről, hogy azt fogalmazza meg, hogy én teszek valamit, ami árthat bárkinek is, hogy elrejtse a saját rossz tetteit és félelmét. Mások úgy fogalmazták volna meg aggodalmukat, hogy azzal nem támadták volna Aylát, az asszony azonban helytelenítette Laramar tetteit, mert oly keveset érdekelték a saját gyerekei, akikért neki kellene viselnie a felelősséget. Ayla nem kedvelte Laramart, és ellenvetései negatív reakciót váltottak ki belőle.

– Farkas soha nem veszélyeztet gyerekeket. Az egyetlen ember, akiben valaha is kárt tett, egy asszony volt, aki rám támadt – válaszolta Ayla, egyenesen a férfi szemébe nézve. A Törzs népe között egy ilyen nyíltan haragos tekintetet ki nem mondott fenyegetésnek lehetett tekinteni. – Farkas megölte azt az asszonyt – tette hozzá. Laramar még egy lépést hátrált, idegesen vigyorogva.

Nem volt bölcs dolog ezt mondani, gondolta Ayla, miközben Lanogával, a kisbabával és Farkassal a sziklamenedék előcsarnoka felé indult. Miért mondtam? Lenézett a mellette magabiztosan lépdelő Farkasra. Majdnem úgy viselkedtem, mint egy farkasvezér, meghátrálásra kényszerítve egy kisebb rangú falkatagot. Ez azonban nem farkasfalka, én pedig nem vagyok falkavezér. Laramar már ágált ellenem, bajba keverhetem magam.

Amikor a terasz alacsonyabb végében elindultak lefelé az ösvényen, Ayla felajánlotta, hogy viszi egy ideig a csecsemőt, Lanoga azonban nem fogadta el a segítséget, és megigazította derekán a kisbabát. Farkas a talajt szimatolta, Ayla pedig patanyomokat vett észre. A lovak jöhettek erre korábban. Már-már meg akarta mutatni őket a kislánynak, amikor meggondolta magát. Lanoga nem volt beszédes, és Ayla nem akarta feszélyezett beszélgetésbe kényszeríteni.

A Folyó partjára leérve a vízi út mentén folytatták útjukat. Ayla megállt, megvizsgált egy növényt, és a derékszíjába szúrt, magával hordott ásóbottal a gyökerével együtt kiásott néhányat. A lány figyelte, és Ayla meg akarta mutatni neki a növények jellegzetességeit, hogy majd önállóan is megtalálja, de úgy döntött, megvárja, amíg Lanoga megérti használatukat.

A Kilencedik Barlangot a Vízeséstől elválasztó, forrás táplálta patak keskeny vízesésben bucskázott le a kőteraszról, majd a Folyó egy kisebb mellékága lett. Ayla megállt, amikor elérték a mészkőbe vájt barázdából kifolyó, majd a sziklaperemen habzó folyadékként, vékonyan csordogáló kis zuhatagot. Valamelyest a vízesésen túl nagy kövek szakadtak le a mészkőszikla falból, és alkottak egyfajta gátat, mögötte kis tavacskával. A kövek egyikében kis természetes medence alakult ki, mohához hasonló vízi növényekkel a szélén.

Elsődlegesen esővíz és a vízesés visszaverődő vize töltötte meg. Nyáron, amikor kevesebb eső esett, a medence vízszintje alacsonyabb volt, és Ayla arra gondolt, a nap biztosan felmelegíti. Belemerítette kezét. Ahogy arra számított, langyos volt, kissé hűvös, de melegebb a medence vizénél, és a vízi növények puha réteget alkottak az alján.

Letette hordtáskáját.

– Hoztam ennivalót. Most akarod megetetni Loralát vagy később? – kérdezte.

– Most – válaszolta Lanoga.

– Rendben, együnk most – mondta Ayla. – Van egy kis főtt gabona, és az a hús, amit lekapartunk Loralának. Mindannyiunknak elegendő ennivalót hoztam. Még néhány húsos csontot is Farkasnak. Mivel eteted a babát?

– A kezemmel – válaszolta Lanoga.

Ayla a kislány piszkos kezére nézett. Lényegtelen. Lanoga a saját szutykos kezével etette eddig a kistestvérét, de most Ayla elhatározta, hogy más módját mutatja meg neki Fölemelte az útközben gyűjtött növényeket.

– Lanoga, megmutatom neked, mire valók ezek a nővények – mondta Ayla. A kislány a növényekre nézett. – Szappangyökér a nevük. Többféle van, egyik-másik hatásosabb. Először lemosom róluk a piszkot ebben a kis patakban magyarázta, miközben megmutatta Lanogának, hogyan tisztítsa meg a növényeket. Majd egy kerek, kemény követ keresett, és egy vízszintes helyet az egyik lezuhant kőtömbön a medence közelében. – Most össze kell nyomkodnod a gyökereket. Akkor is használnak, ha csak összetöröd őket, az áztatás azonban többet kiold síkos nedvéből. – A lány figyelmesen nézte, de nem szólt semmit.

Ayla elővett egy kis vízhatlan, fonott kosarat a vállán hordott zsákjából, és a kőmedencéhez vitte.

– Önmagától a víz nem mindig mossa nagyon jól a piszkot. A szappangyökér megkönnyíti a tisztítást. A medencében lévő víz kissé melegebb a patak vizénél. Megpróbálod? – kérdezte.

–Nem tudom – válaszolta a lány, úgy nézve Aylára, mintha nem igazán értené.

– Lanoga, gyere ide, és tedd a kezed ebbe a vízbe.

A kislány közelebb ment, és azt a kezét, amellyel nem fogta kistestvérét, beletette a vízbe.

– Ez melegebb, nem igaz? Érzed a különbséget?

– Nem tudom – válaszolta Lanoga.

Ayla belemerített egy kis langyos vizet a kosarába, beletette az összetört szappangyökeret, és a kezével elkeverte. Majd kivett egy keveset a sajtolt növényből, és összedörzsölte a két kezét. – Lanoga, tedd le a kisbabát, vegyél a kezedbe ebből a szappangyökérből, és tedd, amit én csinálok – magyarázta Ayla.

A kislány nézte, levette derekáról a kisbabát, letette a földre a lába mellé, majd lassan a szappangyökérért nyúlt. Belemerítette a vízbe, és összedörgölte a kezeit. Kis hab kezdett formálódni, és az érdeklődés röpke kifejeződése villant át az arcán. A szaponintartalmú gyökér nem termelt bőséges szappanhabot, de ahhoz elég volt, hogy a kezét megtisztítsa.

– A jó szappangyökérnek síkosnak kell lennie, és habot csinál – mondta Ayla. – Most öblítsd le. Így. Látod, menynyivel tisztább most a kezed? – A lány belemerítette két kezét a vízbe, majd lenézett rájuk. Megint az érdeklődés suhant át az arcán. – S most együnk.

Ayla visszament oda, ahol a vállzsákját letette, és kivett néhány csomagocskát. Az egyik egy faragott fatál volt tetővel, melyet fonalakkal kötöttek rá. Kibontotta a fonalakat, levette a tetőt, és enyhén megérintette a tál tartalmának tetejét. – Még most is meleg kissé – mondta, megmutatva a különböző gabonafélék finomra őrölt, főtt, sűrű kásáját. – Tavaly ősszel gyűjtöttem ezeket a gabonákat, amikor Jondalarral az Utazásunkat jártuk. Van egy kis rozsmag, búzamag és valamennyi zab. Főzés közben kis sót adtam hozzá. A kis, fekete magvak abból a növényből származnak, melyet én libatopnak nevezek, de a zelandoni neve más. A levelei is finomak. Ezt a kását Loralának készítettem. Szerintem nekünk is jut belőle elég, de nézzük először, hogy ízlik neki a húskaparék.

A húst nagy lapulevelekbe csomagolta. Átnyújtotta Lanogának, és figyelte, mit csinál. A kislány kinyitotta a csomagot, ujjaival kivett egy kicsit a puha ételből, és a csípőjén ülő kisbaba szájába tette. Lorala készségesen kinyitotta száját a nővérének, az étel ízére azonban először meglepetten nézett. Megforgatta szájában, ízét és állagát ízlelgetve, és amikor végül lenyelte, új falatra nyitotta a száját. Egy kis madárra emlékeztette Aylát.

Lanoga mosolygott, és Ayla rájött, hogy ekkor látta elő szőr mosolyogni a lányt. Az összes húst odaadta kistestvérének, majd a kásának láttak neki. Először ő maga kóstolta meg, s csak utána tett a kishúga szájába. Mindketten figyelték, hogyan reagál a kisbaba az új ízre. Látszott kis arcán a feszült figyelem, ahogy kóstolgatta aprócska szájával, még rágcsálta is valamennyire a ragadós kását. Mintha ez egy pillanatig elgondolkodtatta volna, majd lenyelte, és új falatért nyitotta a száját. Ayla megdöbbent, milyen sokat tud enni a csecsemő, de csak amikor a kistestvére már végül nem nyitotta újabb falatra a száját, evett Lanoga.

– Ha adsz a kezébe valamit, Lorala a szájába veszi? – kérdezte Ayla.

– Igen – válaszolta Lanoga.

– Hoztam magammal egy kis darab velős csontot. Ismertem egy kisfiút, aki imádta rágcsálni kisbaba korában – mondta Ayla, a szomorúság és a kedves emlék mosolyával. – Add oda, s lássuk, ízlik-e neki. – Ayla egy kis darab szarvaslábszárcsontot adott Lanogának, közepén lyukkal, melyből kilátszott a velő. Amint Lanoga odaadta húgának a csontot, a kisbaba a szájába tette. Újra a meglepett tekintet ült ki az arcára, majd megállt a rágicsálásban, és az ízt kóstolgatta, ám hamarosan újra hallották szopizó hangjait.

– Tedd le, Lanoga, és egyél te magad is.

Farkas néhány lépésnyi távolságból figyelte a kisbabát, ahol Ayla helyet mutatott neki. Kis sóvárgó nyüszögések közepette lassan a pázsithalomra letett Lorala felé kúszott. Lanoga egy pillanatig figyelte Farkas mozgását, majd aggodalmas arckifejezéssel Ayla felé fordult. Addig még csak észre sem vette, hogy az állat ott van velük.

– Farkas imádja a gyerekeket – mondta Ayla. – Játszani akar vele, de azt hiszem, az a velős csont kissé elterelte a figyelmét. Ha a baba leejti, Farkas könnyen azt hiheti, neki adta oda, és odakap érte. Hoztam neki is egy csontot, rajta több hússal. Majd odaadom neki ott a Folyónál, miközben mi eszünk.

Ayla elővett a tarisznyájából egy meglehetősen nagy, bőrbe tekert csomagot, és kinyitotta. Főtt bölényhúst és jókora méretű nyers csontot vett ki belőle, melyről megkeményedett, száraz, megbarnult húsdarabok lógtak. Felkelt, jelzett Farkasnak, hogy kövesse, és a nagy patakhoz ballagtak, majd odaadta neki a csontot. Farkas elégedettnek tűnt, hogy nekiláthat.

A visszatérő Ayla néhány újabb dolgot vett elő a tarisznyájából. Többféle ételt hozott magával. A húson és magvakon kívül több minden maradt meg Utazásából. Keményítőtartalmú, szárított gyökerek, pörkölt mandulafenyő- magvak, mogyoró a héjában, kicsiny, aszalt, fanyar és ízes vackorszeletek.

Evés közben Ayla beszélt a lányhoz.

– Lanoga, mondtam neked, hogy elmegyünk úszni és kicsit megtisztálkodni, mielőtt beszélgetünk az asszonyokkal, de úgy gondolom, meg kell mondanom neked az okát. Tudom, minden tőled telhetőt megtettél, hogy tápláld a kishúgodat, de többre van szüksége tört gyökereknél, hogy egészséges legyen és rendesen fejődjön. Megmutattam, hogyan készíts el más ételeket, így a húskaparékot, hogy meg tudja enni, ha nincs is még foga. Most azonban leginkább anyatejre van szüksége, legalább egy kevésre. – A lány figyelte Aylát, miközben evett, de nem mondott semmit.

– Ahol én felnőttem, az asszonyok mindig szoptatják egymás kisbabáit, és ha valamelyik anyának elapad a teje, a többiek felváltva táplálják. Proleva azt mondta nekem, hogy a zelandoni asszonyok is szoptatják más kisbabáit, rendszerint azonban csak a családba tartozó vagy közeli rokon csecsemőit. A te édesanyádnak nincsenek testvérei vagy unokatestvérei, akik szoptató anyák lennének, ezért én meg akarom kérni a szoptató vagy hamarosan szoptató anyákat, hogy tudnának-e segíteni. Az anyák azonban nagyon védelmezik a saját gyermekeiket. Meglehet, a saját babájuk védelmében nem akarnak a kezükbe venni egy olyan kicsit, aki nem tiszta és nem jó illatú.

– Meg kell fürdetnünk Loralát, hogy tiszta és tetszetős legyen a többi anyának. Azt a szappangyökeret használjuk, amivel mi is kezet mostunk. Megmutatom, hogyan kell megfürdetni, mert tisztán kell őt tartanod, és mivel valószínűleg mindig te viszed el ahhoz az asszonyhoz, aki majd szoptatja, neked is meg kell fürdened. Hoztam számodra ruhát. Proleva adta neked. Már hordták, de tiszta. A lány, aki korábban viselte, kinőtte. – Lanoga nem válaszolt, i

Ayla azon tűnődött, vajon miért beszél oly keveset. – Értesz? – kérdezte.

Lanoga bólintott, és tovább evett, újra meg újra a kishúgára pillantva, aki még ekkor is a velős csontot rágicsálta. Ayla arra gondolt, a kisgyerek már ki volt éhezve legalább valamelyest tápláló ételekre. Keményítőtartalmú főtt gyökerek nem elegendőek egy fejlődő újszülöttnek. Mire Lanoga jóllakott, a kisbaba mintha elálmosodott volna, és Ayla arra gondolt, most kellene megfürdetniük, és akkor később aludhatna. Eltette az ételtartókat és felállt, majd jellegzetes szag ütötte meg az orrát.

Lanoga is észrevette.

– Bekakilt – mondta.

– Van némi moha e kis patak mellett. Mielőtt megfürdetnénk, tisztítsuk meg – mondta Ayla. Lanoga csak nézett rá. Ayla felvette a kisbabát a földről, aki meglepettnek tűnt, de nem tiltakozott. A lejtős patakhoz vitte, letérdelt a partjára, kitépett a közeli köveken nőtt mohából egy maroknyit, belemártotta a vízbe, és a babát hasával lefelé a karjára fektetve, letörölte vele a popsiját. Majd megismételte egy második maréknyi mohával. Miközben megnézte, megtisztult-e, a kisbaba egy meleg patakocskát produkált. Ayla a föld fölé emelte, amíg nem végzett, újra megmosta a mohával, majd odanyújtotta Lanogának.

– Hozd a kistestvéred a medencéhez, Lanoga. Ideje megfürdetnünk. Tedd ide Loralát... – kérte, a kő vízzel teli mélyedésére mutatva.

A lány értetlenül nézett rá, és nem mozdult. Ayla gondolkodástól összevont szemöldökkel figyelte. Nem ostobának tartotta Lanogát, annak ellenére, hogy alig beszélt, hanem inkább mintha nem értené, mit kell tennie. Hirtelen eszébe jutott az az idő, amikor a Törzsnél élt, és nem értette, mit kell csinálnia, és ez elgondolkodásra késztette. Megfigyelte, hogy a lány mintha egyszerű kérésekre reagálna a legjobban.

– Lanoga, tedd a kistestvéred ebbe a vízbe – mondta.

Nem társalgási kérés volt, hanem kijelentés, már-már utasítás.

Lanoga lassan a kőmedence felé indult, elkezdte leemelni a csupasz babát a csípőjéről, de mintha kissé vonakodott volna kiadni a kezéből. Ayla átvette Loralát a hónalja alatt megfogva, nővérével szemben, hogy láthassa, hagyta, hogy rugdalózzon, s ülő testhelyzetben lassan beleengedte a vízbe.

A langyos víz új érzet volt a csecsemőnek, és arra csábította, hogy fedezze fel környezetét. Belenyúlt a vízbe, majd kivette kezét, és megnézte. Újra megpróbálta. Ekkor véletlenül kicsit beleloccsantotta kezét, amitől újra megnézte, majd kivette a kezét, és a szájába tette hüvelykujját.

Nos, nem sírt, gondolta Ayla. Jó kezdet.

– Tedd a kezed a kosárba, Lanoga, és nézd meg, hogy a szappangyökértől mennyire síkos a víz. – A lány tette, amit mondtak neki. – Most pedig tarts valamennyit a kezeden, és dörzsöld be vele Loralát.

Miközben mindkét kezével a baba testét dörzsölgette a síkos folyadékkal, rajta a gyökérdarabokkal, kishúga mozdulatlanul ült, de némi értetlenséggel az arcán. Új, de nem teljesen kellemetlen érzés volt.

– Most meg kell mosnunk a haját – mondta Ayla, arra gondolva, hogy ez nehezebb feladat lesz. – Kezdjük azzal, hogy kevés szappangyökérrel bedörzsöljük hátul a fejét. Megmoshatod a fülét és a nyakát is.

Figyelte a lányt, és észrevette, hogy higgadt magabiztossággal bánik a csecsemővel, és mintha már nem lenne benne a fürdetés miatt érzett szorongás. Hirtelen felismeréssel megállt egy pillanatra. Nem voltam sokkal idősebb Lanogánál, amikor megszültem Durcöt! Talán egy-két évvel többet számolhattam. Természetesen nekem ott volt Iza, hogy megtanítson arra, hogyan gondoskodjak róla, de meg tanultam.

– Most pedig fektesd a hátára, tartsd meg az egyik kezeddel, vigyázz, hogy az arca ne érjen bele a vízbe, és mosd meg a haja tetejét a másik kezeddel – mondta a lánynak. Segítette tartani a baba hátát. Lorala valamelyest ellenkezett ugyan, nővére azonban most már biztos kezekkel tartotta, és a kisbaba nem tiltakozott a langyos víz ellen, miután már megtapasztalta, s biztonságban érezte magát nővére karjában. Ayla segített megtisztítani a haját, majd még szappanos kezeivel megmosta a baba lábát és popsiját. Eddig áztak a lassan már síkossá váló vízben.

– Most mosd meg az arcát, nagyon óvatosan, csak a kezeddel és a vízzel. Vigyázz, semmi ne menjen a szemébe. Nem fájna, de kellemetlen lenne neki – mondta Ayla.

Amikor megvoltak a fürdetéssel, újra leültették a kisbabát. Ayla elővett a zsákjából egy nagyon puha, rugalmas, sárgás bőrdarabot, leterítette, kiemelte a babát a vízből, és belecsomagolta. Odaadta Lanogának.

– Tessék, a tiszta és jó illatú Lorala! – Észrevette, ahogy a kislány a puha szárítótakaró szarvasbőrét dörzsölgeti. – Szép és puha, igaz?

– Igen – válaszolta Lanoga, felpillantva Aylára.

– Ajándékba kaptam Utazásunk idején. Sharamudojoknak hívták őket, és arról nevezetesek, hogy a zergék bőrét ilyen szépen ki tudják dolgozni. A zergék olyan állatok, melyek a sharamudojok népe közeli hegyekben élnek. A hegyi kecskékhez hasonlítanak, de a kőszáli kecskénél kisebbek. Tudsz arról, hogy errefelé élnek-e zergék, Lanoga?

– Igen – felelte a lány. Ayla bátorítóan mosolyogva várt. Felfedezte, hogy Lanoga kérdésekre és egyszerű utasításokra válaszol, de mintha nem tudná, hogyan kell bekapcsolódni a beszélgetésbe. Nem tudta, hogyan beszéljen emberekkel. Ayla csak mosolygott, várt. Lanoga a homlokát ráncolta, majd végül ezt mondta: – Néhány vadász hozott egyet.

Tud beszélni! Önként mondott egy mondatot, gondolta Ayla, s örvendett magában. Csak bátorításra volt szüksége.

– Megtarthatod azt a bőrt, ha akarod – mondta.

Lanoga arcára érzelmek sora ült ki, amire Ayla nem számított. Először a szeme gyúlt ki, majd kételkedést tükrözött, utána pedig félelmet. Majd összevonta szemöldökét, és megrázta a fejét.

– Nem. Nem lehet.

– Akarod a zergebőrt?

A lány maga elé nézett.

– Igen.

– Akkor miért ne tarthatnád meg?

– Nem lehet – ismételte a lány, majd habozott. – Nem engednék. Valaki elvenné tőlem.

Ayla kezdte megérteni.

– Rendben, akkor csináljuk azt, hogy te vigyázol rá nekem. S amikor használni akarod, használod.

– Valaki elvenné tőlem – ismételte Lanoga.

– Megmondod nekem, ha valaki elveszi tőled, s akkor én megyek és visszaveszem – nyugtatta Ayla.

Lanoga mosolyogni kezdett, majd összevonva szemöldökét újra megrázta a fejét.

– Valaki nagyon mérges lesz.

Ayla bólintott.

– Értem. Akkor én vigyázok rá, de ne feledd, ha bármikor használni szeretnéd Loralának vagy magadnak, eljössz és kölcsönkéred. Ha valakik el akarják venni tőled, azt mondod nekik, hogy az én tulajdonom.

Lanoga levette a puha zergebőrt a babáról, és letette kishúgát egy darabka pázsitfoltra. Visszaadta a zergebőrt Aylának.

– Összepiszkolja – mondta.

– Az nem oly nagy baj. Csak ki kell mosnunk. Tegyük rá. Puhább, mint a fű – mondta Ayla. Kiterítette, és ráfektette a kisbabát, észrevéve, hogy a zergebőr még őrzött egy gyenge, de kellemes füstös illatot.

Miután az állatbőrt megtisztították, levakarták, kidolgozták, gyakran az állat agyával, megmunkálták és nyújtották, amíg szép, puha, bolyhos kész bőrre nem száradt. A csaknem fehér bőrt ekkor füstös tűz felett cserzették. Az elégetett fa és egyéb tüzelőanyag határozta meg csekély mértékig a kész bőr struktúráját és színét, melyet rendszerint barnás vagy sárgás árnyalatúra cserzettek. A cserzés elsődleges célja azonban nem a szín volt, hanem hogy megőrizzék a bőr rugalmasságát. Meglehet, a bőr puha a cserzés előtt, ám ha víz éri, és nem dolgozták ki, nem feszítették ki újra, törékenyre és keményre szárad. De ha a füst réteggel vonta be a kollagénrostokat, változás megy végbe, amely a mosás ellenére is puhán tartja a bőrt. A füsttel cserzés volt az, ami az állatbőrt valóban használhatóvá tette.

Ayla észrevette, hogy Lorala szeme lecsukódik. Farkas végzett a csontjával, és közelebb jött, mialatt a kisbabát fürdették, túl kíváncsian ahhoz, hogy távol maradjon. Ayla felpillantott, és meglátta. Csak most jelzett neki, ő pedig szaladt hozzájuk.

– Most mi fürdünk – mondta Ayla. – Az állatra nézett.

– Farkas, vigyázz Loralára, vigyázz a kisbabára! – Kézjeleivel ugyanazt kérte Farkastól. Nem most történt először, hogy alvó csecsemőre vigyázott. Lanoga homlokára az aggodalom redőzött ráncokat. – Farkas itt marad, és vigyáz arra, hogy semmi bántódása ne essen, és tudatja velünk, ha felébredt. Mi ott leszünk, abban a tóban a kőgát mögött. Onnan is láthatod. Mi is megtisztálkodunk, ahogy Loralát megfürdettük, csak a mi vizünk hidegebb lesz – tette hozzá Ayla mosolyogva.

A tóhoz vezető útjukon Ayla fölemelte vállzsákját és a kosarat az ázó szappangyökérrel. Levette ruháit, és először lépett a vízbe. Mutatta, hogyan tisztítja meg magát, és segített Lanogának megmosnia a haját, majd két további bőrtörülközőt vett elő, és egy hosszú fogú fésűt, Marthona ajándékát. Miután megszárítkoztak, kifésülgette a gubancokat Lanoga kócos hajából, és egy második kefével megfésülte a saját haját is.

Majd tarisznyája mélyéről kivett egy tunikát. Noha használták már, nem volt elnyűtt. Újnak látszott, és egyszerű rojtdíszítés és valamennyi gyöngy volt rajta. Lanoga sóváran nézett a tunikára, majd óvatosan megérintette. Elmosolyodott, amikor Ayla azt mondta neki, hogy vegye fel.

– Szeretném, ha ezt viselnéd, amikor meglátogatjuk az asszonyokat – mondta. Lanoga nem ellenkezett, valójában egyetlen szót sem szólt, és habozás nélkül felvette. – Most mennünk kell. Későre jár. Valószínűleg már várnak ránk.

A kőteraszra vivő ösvényen haladtak felfelé, és indultak el a lakótérség és Proleva lakhelye felé. Farkas hátramaradt, és miközben Ayla megfordult, hogy megnézze, hol van, észrevette, hogy visszafelé figyel, amerről jöttek. Követte a farkas tekintetét, és egy asszonyt és a férfit vett észre bizonyos távolságra lemaradva. A nő tántorgott és botladozott. A férfi mellette haladt, de nem túl közel, bár egyszer elkapta, amikor a nő majdnem elesett. Az asszony Laramar lakhelye felé fordult. Ayla felismerte Lanoga és Lorala anyját, Tremedát.

Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon elvigye-e magával Tremedát a találkozóra, majd másképp döntött. Az asszonyok sokkal valószínűbben rokonszenveznek egy tiszta kislánnyal, kezében egy tiszta kisbabával, semmint egy olyan nő társaságával, aki láthatóan túl sok sert ivott. Folytatta útját, tekintete azonban elkapta a férfiét. Nem ment az asszonnyal, hanem őket követte.

Volt valami ismerős az alakjában és mozgásában. Közeledés közben a férfi Aylát nézte, le nem vette róla a szemét. Már-már odaért, amikor Ayla felismerte, és figyelve, egyszerre csak rájött, mit ismert fel benne. Brukeval volt, és noha talán a férfinak nem tetszik, amit Ayla felismert, az mégis a törzsbeli férfiak robusztus alakja és magabiztos, könnyed járása volt.

Brukeval rámosolygott, mintha valóban boldog lenne, hogy látja, Ayla pedig viszonozta mosolyát, mielőtt megfordult, s Lanogával meg a kisbabával Proleva szállása felé sietett. Egy pillanatra hátranézett, és észrevette, hogy Brukeval mosolya haragos pillantássá változott, mintha Ayla valami nem tetszőt tett volna ellene, és az asszony eltűnődött, vajon mi lehetett az.

Látta, hogy jövök, majd elfordult! – gondolta Brukeval.

– Még csak annyit sem várt, hogy üdvözlést váltsunk! Azt hittem, ő más lesz.