12

Sötétét volt még, amikor könnyed kopogást hallottak az ajtófélfán.

– A Zelandonia a vadászszertartást készíti elő – mondta egy hang.

– Azonnal ott leszünk – válaszolt halkan Jondalar.

Már ébren voltak, de még nem öltöztek fel. Ayla éppen legyőzte már reggeli émelygését, és megpróbálta eldönteni, mit vegyen fel, nem mintha sok mindenből válogathatott volna. Kellene készítenie magának egy-két ruhát. A mára tervezett vadászatból talán tud majd szerezni kidolgozatlan bőrt. Tekintete Marona „ajándékaira", az ujjatlan tunikára, a combközépig érő lábszárvédőre és a fiú alsóneműre esett, s elhatározásra jutott. Miért ne? Kényelmes viselet, és ma valószínűleg forró nap lesz, gondolta.

Jondalar figyelte, amint felveszi a Maronától kapott ruhákat, de nem szólt. Végtére is neki adták. Bármire használhatja, amire akarja. Felnézett, amikor észrevette, hogy az édesanyja jön ki alvóhelyükről.

– Anya, remélem, nem ébresztettünk fel – szólalt meg.

– Nem, dehogy. Még ma is izgatott vagyok egy vadászat előtt, annak ellenére, hogy évek óta nem voltam – mondta Marthona. – Azt hiszem, ezért szeretek részt venni a tervezésben és a rituálén. Én is megyek a szertartásra.

– Mindketten megyünk – szólalt meg Willamar, kilépve

Felnézett, amikor észrevette, hogy a/, édesanyja jön ki alvóhelyükről.

– Anya, remélem, nem ébresztettünk fel – szólalt meg.

– Nem, dehogy. Még ma is izgatott vagyok egy vadászat

– lőtt, annak ellenére, hogy évek óta nem voltam – mondta Marthona. – Azt hiszem, ezért szeretek részt venni a terveidben és a rituálén. Én is megyek a szertartásra.

– Mindketten megyünk – szólalt meg Willamar, kilépve az alvóhelyüket a lakóhely többi részétől elválasztó védő fal mögül.

– Én is! – Folara dugta ki álmos szemű, zilált hajú fejét saját elválasztófala szélén. Ásított, és megdörzsölte a szemét.

– Csak kis időre van szükségem, hogy felöltözzem. Szeme váratlanul elkerekedett. – Ayla! Azt veszed fel?

Ayla végignézett önmagán, majd fölegyenesedett.

– Ajándékba kaptam – válaszolta árnyalatnyi védekező ellenségességgel –, és az a szándékom, hogy hordjam. Azon kívül – tette hozzá egy mosollyal – alig van ruhám, és ebben kényelmes a mozgás. Ha pelerint vagy prémet erősítek magamra, az jól melegít a reggeli hidegben, később azonban, amikor már felmelegszik az idő, hűsítő és kényelmes viselet. Valójában nagyon praktikus öltözék.

Pillanatnyi kínos csend állt be, majd Willamar kuncogása hallatszott.

–Tudjátok, igaza van. Soha nem gondoltam arra, hogy téli alsóneműt viseljek nyári vadászöltözékként, de miét ne?

Marthona figyelmesen méregette Aylát, majd együtt érzőn rámosolygott.

– Ha Ayla azt a ruhát viseli – mondta –, az emberek pletykálni fognak. Az idősebb asszonyoknak nem fog tetszeni, de a körülmények ismeretében egyik-másik úgy gondolja majd, hogy Aylának igaza van, jövő ilyenkorra meg a fiatal nők fele már ugyanilyen ruhában jár.

Jondalar láthatóan megkönnyebbült.

– Valóban így gondolod, anya?

Nem tudta, mit mondjon, amikor öltözködés közben meglátta, hogy Ayla azt a ruhát veszi fel. Marona csakis azért adta neki azt a ruhát, hogy kínos helyzetbe hozza, de aztán felötlött benne, hogy ha anyjának igaza lesz – én Marthona ritkán tévedett ilyen dolgokban –, Marona lesz az, aki nemcsak hogy zavarba kerül, de nem is felejtheti el bűnét. Minden alkalommal, amikor meglát valakit olyan ruhában, az arra emlékezteti majd, hogy aljas trükkje nem tetszett senkinek.

Folara álmélkodva hol anyjára, hol Aylára nézett.

– Jobb, ha sietsz, ha jönni akarsz, Folara – rótta meg Marthona a lányát. – Hamarosan nappal lesz.

Várakozás közben Willamar fáklyát gyújtott a főzőhelyiség elfojtott tüzéről. Azon tüzek egyike volt, melyeket előkészítettek, miután besétáltak a sötét lakhelyre azon az éjszakán, amikor Ayla megtanította nekik, hogyan gyújtsanak tüzet kovakővel és vaspirittel. Folara még az alvóhelyéről kijövet is megpróbálta hátrakötni a haját egy bőrcsíkkal, majd félrehajtották a bőr ajtódrapériát, és csendesen kióvakodtak. Ayla lehajolt, hogy megsimogassa Farkas fejét, annak jeléül, hogy a sötétben maradjon szorosan mellette, miközben a kő előcsarnokban rakott tüzek lobogó lángjai felé haladtak.

Egész sokan összegyűltek már az első teraszon, amikor Marthona lakhelyének lakói, köztük a farkassal, megjelentek. Néhányan kő olajlámpást tartottak, amelyek épp csak annyi fényt bocsátottak ki, hogy Jondalarék ne tévedjenek el, de tartósak voltak, mások kezében fáklyák voltak, melyek több fényt adtak, ám gyorsabban elégtek.

Vártak még kis ideig, amíg néhányan csatlakoztak hozzájuk, majd mindannyian útnak eredtek a sziklamenedék déli vége felé. Amikor elindultak, még nehezen lehetett kivonni az egyes alakokat, vagy egyáltalán látni, merre tartanak. A fáklyák megvilágították körülöttük a területet, a fénykörön kívül azonban minden mintha még sötétebbnek látszott volna.

Ayla Jondalar karján tartotta a kezét, miközben végiggyalogoltak a kőperemen, elhaladtak a Kilencedik Barlang sziklakiszögellésének egy lakatlan része mellett a vízmosás felé, amely elválasztotta a Kilencedik Barlangot a Vízeséstől. A fekete sziklafalból előtörő friss forrásvíz kis patakként folytatta útját egy árokban, s kéznél levő vízforrást nyújtott a mesterembereknek munka közben, rossz időben pedig plusz vízellátásul szolgált a Kilencedik Barlangnak.

Fáklyavivők álltak a Vízesés kőmenedékei felé felvezeti híd mindkét végén. A pislákoló fényben minden egyes ember óvatosan gyalogolt a kis vízmosáson keresztülfektetett bőrcsíkokkal összeerősített fagerendákon. Ayla úgy vélte, az égbolt az igazi feketéről lassan a kora hajnal éjféli sötétkékjére vált annak első jeleként, hogy a nap hamarosan felkel. Ám változatlanul csillagok töltötték meg az eget.

Nem égett tűz a Vízesés két nagy menedékében. Az utolsó mesterek is régen elpihentek az alvószállásokon, A vadászó csapat elhaladt az odúk előtt, majd tovább, lefele a meredek ösvényen a Magas Szikla és a Folyó közti Gyülekezés Mezejére. Jókora távolságból láthatták már a mező közepén rakott nagy bálatüzet és körülötte az embereket. Közelebb érve Ayla észrevette, hogy a fáklyákhoz hasonlóan a tűz megvilágította maga körül a teret, de megnehezítette, hogy a fénykörön kívül bármit lássanak. Az éjszakai tűz csodálatos volt, akadtak azonban korlátai.

Több Zelandonival találkoztak, köztük a Kilencedik Barlangéval, aki Földanya Szolgálói Közt Első volt. A hatalmas termetű asszony üdvözölte, és megmondta nekik, hol állnak majd a szertartás idején, majd magukra hagyta őket Széles sziluettje távolodás közben szinte eltakarta a tüzek fényét – ám csak egy pillanatra.

Még többen érkeztek. A tűz fényében Ayla felismerte köztűk Bramevalt, és látta, hogy a csoport a Tizennegyedik Barlangból érkezett. Felpillantott, és észrevette, hogy az égbolt határozottan sötétkékre világosodott. Majd egy másik csoport érkezett fáklyával a kezében. Kareja és Manvelar volt köztük. A Harmadik Barlang. Manvelar intett Joharrannak és feléje közeledett.

– Meg akartam neked mondani, hogy szerintem ma az óriásszarvasokra kellene mennünk, nem a bölénycsorda után – szólalt meg Manvelar. – Múlt este az őrök, miután elmentetek, feljöttek, s azt mondták, a bölények eltávolodtak a karámcsapdától. Nem lesz könnyű most behajtani őket.

Joharran egy pillanatig csalódottan nézett, a vadászat azonban mindig is rugalmasságot követelt. Az állatok arra vándorolnak, amerre a saját igényeik szerint menni akarnak, és nem a vadász kényelmi szempontjait tartják szem előtt. A sikeres vadász alkalmazkodó.

– Rendben, mondjuk meg Zelandoninak – bólintott.

Jelzésre mindenki a tűz és a mező vége közötti hátsó falra néző területre ment. A tűz közelsége és az embertömeg emelte a hőmérsékletet, és Ayla boldogan melegedett a tűznél. A sötétség ellenére meglehetősen jó tempójú gyaloglás a Gyülekezés Mezejére elég jó melegben tartotta, de az ácsorgás és várakozás hatására fázni kezdett. Farkas a lábához dörgölődzött. Nem igazán volt boldog, hogy oly sok ismeretlen van a közelében. Ayla lehajolt, hogy megnyugtassa.

A nagy tűz visszatükröződő lángjai a szikla durva, függőleges falán táncoltak mögöttük. Váratlanul hangos jajveszékelés hallatszott fel, és dobok staccatója. Majd Ayla egy másik hangot hallott, és érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr, és borzongás fut végig a gerincén. Ilyen hangot csak egyszer hallott életében... a Törzsi Gyűlésen! Soha nem fogja elfelejteni a bömbölő hangját. A szellemeket szólító hang volt!

Tudta, hogyan csinálják azt a hangot. Egy lapos, ovális fadarab vagy csont keltette, melynek végébe lyukat fúrtak, és abba madzagot fűztek. A madzagnál fogva körbeforgatott tárgy hozta létre a kísérteties, jajgató bömbölést. Ám semmiképpen nem változtatott a hatásán az, hogy tudta, hogyan keltik; egy olyan hang csakis a Szellem világból érkezhetett. Mégsem ettől rázta ki a hideg. Azt hitte el nehezen, hogy a szertartáson Zelandoni ugyanúgy szólítja a szellemeket, ahogy a Törzs tette.

Ayla Jondalar mellé lépett, szüksége volt megnyugtató közelségére. Majd a lángok táncától eltérő mozgás vonta magára figyelmét a tűzfalról visszaverődő fényében. Hatalmas szarvas árnyéka villódzott át a lángok fényén óriási, tányér alakú aganccsal és púppal a marján. Ayla megfordult, hátranézett, de nem látott semmit, és eltűnődött egy pillanatra, nem csak képzelődött-e. Szembefordult a fallal melyen az agancsos szarvas árnya suhant el újra, majd egy bölényé.

A bömbölő fokozatosan elhalkult, ám újabb hang szólalt meg, először oly mélyen, hogy Ayla épp csak felfigyelt rá. Majd a mély, jajgató kántálás magasabb lett, és felzaklató ritmusú moraj kezdődött. A bömbölés ellenpontokban összekapcsolódott a morajlással, és visszaverődött a hátsó falról, miközben mindkettő hangosabb lett. Ayla halántéka lüktetett az egyenletes tempójú, doboló hangtól, s szíve csaknem ugyanabban a tempóban és éppoly hangosan a torkában dobogott. Úgy érezte, mintha lába jéggé dermedt volna, és megtagadja a mozgást. Megdermedt a rémülettől Kiverte a hideg verejték. Majd, váratlanul, a dobolás megszűnt, és a bömbölés szavakká kezdett formálódni.

– Ó, Óriásszarvas Szelleme! Dicsérünk téged!

– Dicsérünk téged... – Ayla körül hangok ismételték a szót, de nem egybehangzóan.

A kántáló háttér hangosabb lett.

– Bölény Szelleme, azt akarjuk, hogy közeledj! Dicsérünk téged!

– Dicsérünk téged! – Ekkor a vadászok már együtt ismételték a mondatot.

– Az Anya Gyermekei itt akarnak téged! Hívunk téged!

– Hívunk téged!

– Halhatatlan Lélek, te semmilyen haláltól nem félsz! Dicsérünk téged!

– Dicsérünk téged! – A hangok most hangosabbak lettek.

– A Te halandó életeid közelednek, hívunk téged!

A hang magas lett, várakozásteljes.

– Hívunk téged! – A hangok is hangosabbak lettek.

– Add őket nekünk, és ne onts könnyeket! Dicsérünk téged.

– Dicsérünk téged!

– A Földanya akarata, hallod? Hívunk téged!

Most követelő lett.

– Hívunk téged! Hívunk téged! Hívunk téged!

Kiabálás hallatszott. Ayla hangja csatlakozott a többiekéhez, noha ennek nem is volt tudatában. Majd észrevette, hogy egy nagy alakzat öltött formát az érdes sziklafalon. Egy alig látható sötét figura mozgott a fal előtt, valahogy elérve, hogy egy óriásszarvas öltsön alakot a falon. Egy nagy agancsú kifejlett hím szarvasé, amely mintha lélegzett volna a hajnali fényben.

A vadászok egyre csak ismételgették halk, monoton dongással a dob mély dobolásával együtt:

– Hívunk téged. Hívunk téged. Hívunk téged. Hívunk leged.

– Add őket nekünk! Ne hullass könnyeket!

–A Földanya akarja! Halld! Halld! Halld! – A hangok már-már rikoltottak. Váratlanul mintha fény gyulladt volna fel, és hangos üvöltés hallatszott, amely halálos kerepelésben ért véget.

– Hallja! – kántálta váratlanul a hang. Az összes hang egyszerre csak elnémult. Ayla felpillantott, a szarvas azonban eltűnt. Csak a napfelkelte első fénysugarai maradtak.

Először sem hang, sem mozgás nem volt. Majd Ayla légzés hangjaira lett figyelmes. A vadászok kábának tűntek, és körbetekingettek, mintha akkor ébredtek volna fel. Ayla hatalmasat sóhajtott, majd letérdelt, és átkarolta Farkast. Amikor felpillantott, Proleva állt mellette, egy csésze forró teát nyújtva felé.

Ayla köszönetet mormolt, és hálásan belekortyolt a teájába. Szomjas volt, és reggeli émelygése elmúlt, vette észre, bár nem volt benne biztos, mikor. Talán amikor a Gyülekezés Mezejére gyalogoltak. Ő és Jondalar, mellettük Farkassal, Joharrannal és társával ballagtak vissza a tűzhöz, ahol a forró tea készült. Marthona, Willamar és Folara is csatlakozott hozzájuk.

–Ayla, Kareja azt mondja, tud adni neked egy vadász maszkot – szólalt meg Joharran. – A Tizenegyedik Barlang előtt fel veheted.

Ayla bólintott, pedig egyáltalán nem volt biztos abban, hogyan lehet álcát használni az óriásszarvasok vadászatán.

Körülnézett, hogy lássa, ki vesz még részt a vadászcsapatban. Felismerte Rushemart és Solabant, és nem lepődött meg. Számított arra, hogy találkozik a vezető tanácsadóival, azokkal, akikhez Joharran mindig segítségért fordult. Brukeval láttán meglepődött, és eltűnődött az okán. Végtéré is a Kilencedik Barlang tagja. Miért ne vadászhatna velük? Még jobban meglepte, hogy Marona barátnője, Portula is eljött. Amikor azonban a nő meglátta, elpirult, rámeredt egy pillanatra, majd elfordult.

– Nem hiszem, hogy Portula számított arra, hogy újra látja rajtad azokat a ruhákat – mondta Marthona csendesen Aylának.

A nap kapaszkodni kezdett a hatalmas kék égboltozaton, és a vadászok gyorsan szedelőzködtek, maguk mögött hagyva azokat, akik nem csatlakoztak a vadászathoz. Mi közben elindultak a Folyó felé, a nap meleg fénye eloszlatta a rituálé okozta komor hangulatot, és a hajnalban halk suttogásokká lefojtott beszélgetések normálisabb tónust értek el. Komolyan, de bizakodóan beszélgettek a vadászatról. Céljuk talán nem nyert megerősítést, az ismerős rituálé azonban megszólította az óriásszarvas szellemét – s talán a bölényét –, és mindenki figyelmét a vadászatra összpontosította, a Gyülekezés Mezejének hátsó szikláján a fantom megjelenés pedig megerősítette szellemi kötelékeiket a materiális világon túli világgal.

A víz közeléből felemelkedő reggeli pára miatt Ayla nyirkosnak érezte a levegőt. Oldalra pillantott, és a lélegzete is elállt egy pillanatnyi természeti jelenség váratlan, tiszta szépségétől. Ágak, falevelek és fűszálak csillogtak a vízcseppek prizmáján a szivárvány minden színében megtörő napfényben. Még a pókháló szimmetrikus tökéletessége is, melynek ragacsos vonalait a természet olyanra tervezte, hogy megtartsa a ragadozó zsákmányát, most ékszerként csillogó harmatcseppeket ejtett foglyul kecses szálain.

– Nézd, Jondalar – szólalt meg Ayla, felhívva Jondalar figyelmét a szép látványra. Folara, majd Willamar is megállt.

– Kedvező jel! – szólalt meg a Kereskedőmester, s szélesen elmosolyodott, mielőtt továbbindultak volna.

Ahol a Folyó kiszélesedett, a víz tajtékozva hömpölygött kavicsos medrében, a nagyobb sziklákat azonban körbefolyta, képtelen lévén magával sodorni őket, hogy fehéren tajtékzó és csillogó, fodrozódó, játékos táncukhoz csatlakozzanak. A vadászok a széles, sekély szakaszon kezdtek átkelni a Folyón, a mélyebb középső szakaszon egyik kőről a másikra lépkedve. A nagyobb sziklák némelyikét egy másik évszak szilajabb vize hozta az elmúlt esztendők során, néhányat pedig nemrég vittek oda, hogy a természet meghagyta űrt betöltsék velük. Miközben Ayla a többieket követte, gondolatai az előttük álló vadászat felé fordultak. Majd, éppen amikor már átkelni készült a folyón, megtorpant.

– Mi a baj, Ayla? – kérdezte Jondalar aggodalmas homlokráncolással.

– Semmi baj. Visszamegyek a lovakért – válaszolta Ayla. – Utolérlek benneteket, mielőtt a vadászok elérik a Két Folyó Szikláját. Még ha vadászatra nem használjuk is a lovakat, segíthetnek cipelni a zsákmányt.

Jondalar bólintott.

– Jó ötlet. Veled megyek – mondta, majd Willamar felé fordult. – Megmondanád Joharrannak, hogy visszamegyünk a lovakért? Nem tart sokáig.

– Gyerünk, Farkas – mondta Ayla, s elindultak vissza a Kilencedik Barlang felé.

Jondalar azonban nem azt az utat választotta, amelyiken jöttek. Miután a Gyülekezés Helyére értek, a Vízesés, majd a Kilencedik Barlanghoz a sziklaszirteken át felvezető meredek ösvény helyett egy kevésbé használt és valamelyest jobban benőtt ösvényen vezette őket végig a Folyó jobb partján a kőmenedékek előtt. Kanyarulataitól függően a vízi út keresztülhaladt árterületén, így az ösvény néha a sziklaszegély és a Folyó közti legelőn túl vezetett, néha pedig a szikla előcsarnok közelében.

Számos másik ösvény is föl vezetett a menedékekhez, és. Aylának eszébe jutott, hogy az egyiken akkor járt, amikor a hosszú találkozó után, melyen a Törzsről beszélgettek könnyítenie kellett magán. Az emlék arra sarkallta, hogy újra használja a helyet; most, hogy terhes volt, többször kellett félrevonulnia. Farkas megszaglászta az Ayla után maradt tócsát – legutóbb több érdeklődést mutatott iránta és az asszony eltűnődött azon, vajon négylábú barátja meg tudja-e állapítani, hogy várandós.

Néhányan észrevették őket, amint visszafelé gyalogolnak, és integettek vagy magukhoz hívták őket. Jondalar biztosra vette, hogy kíváncsiak arra, miért tértek vissza, de nem reagált. Hamarosan úgyis megtudják. A sziklasor végéhez érve befordultak az Erdei-völgybe. Ayla füttyentett Farkas előrerohant.

– Gondolod, hogy tudja, hogy a lovakért jöttünk vissza – kérdezte Ayla.

– Biztosra veszem – válaszolta Jondalar. – Mindig csodálattal tölt el, hogy Farkas mi mindent nem tud.

– Itt jönnek! – kiáltotta Ayla boldogsággal teli hangon Rádöbbent, hogy több mint egy napja nem látta, és hiányolta őket. Aylát meglátva, Nyihaha felnyerített, és egyenesen odatrappolt hozzá, magasra emelt fejjel, amikor azonban odaért, a vállára hajtotta fejét, Ayla pedig átkarolta a nyakát. Villám is hangosan felnyerített, és táncos léptekkel Jondalarhoz ment, farkát magasra emelve, nyakát ívben behajlítva, majd kedvenc vakargatóhelyeit nyújtva a férfi felé.

– Hiányoztak, de azt hiszem, mi is nekik – mondta Ayla. Néhány üdvözlő vakargatás, simogatás és Farkassal való orr összedörgölés után az asszony azt javasolta, menjenek fel lovaglótakarókért és Nyihaha hámjáért, melyhez a hordszállítót erősítik.

– Majd én felmegyek – mondta Jondalar. – Jobb, ha ti előrementek, ha még mára tervezzük a vadászatot, és egyébként is mindenki kérdezgetni fog. Azt hiszem, könnyebb lesz nekem megmondanom, hogy sietnünk kell. Ha te mondod, valaki esetleg félreérti, mivel még nem igazán ismernek.

– És én sem ismerem őket igazán – ismerte el Ayla. – Jó ötlet. Ellenőrzőm a lovakat, hogy minden rendben van-e velük. Hozd a hordkosarakat is, és egy vizes tálat Farkasnak. S talán az alvózsákokat is. Ki tudja, hol töltjük az éjszakát. Talán hozhatnád Nyihaha kötőfékjét is.

A Két Folyó Sziklájánál érték utol a vadászcsapatot. Az átkelés után végiglovagoltak a Folyó mentén, a bal partszegélyen fröcskölve a vizet gyors lábaikkal.

Már azon kezdtem tűnődni, vajon visszaértek-e, mielőtt elkezdjük – mondta Kareja. – Hoztam neked egy maszkot, Ayla. – Az asszony megköszönte neki.

A Két Folyó egybetorkollásánál a vadászok befordullak a Legelő-völgybe. Kimeran és néhányan a Második és a Hetedik Barlangból, akik a szertartáson nem vettek részt a Gyülekezés Mezején, itt csatlakoztak hozzájuk. Amikor a többiek utolérték őket, megálltak stratégiai megbeszélésre. Ayla és Jondalar leszállt a lovakról, és közelebb ment hozzájuk, hogy meghallgassa a tanácskozást.

– ...Thefona szerint két nappal ezelőtt a bölények északi irányba vonultak – mondta éppen Manvelar. – Úgy tűnt, mintha mára már éppen jó helyre érnének, de irányt változtattak, kelet felé kanyarodtak, és eltávolodtak a környékről. Thefona az egyik legjobb közöttünk. Mindenki másnál messzebb lát, és egy ideje figyeli már azt a csordát. Azt hiszem, jó helyen lesznek, hogy hamarosan a csapdába hajtsuk őket, de valószínűleg nem ma. Ezért gondoltunk arra, hogy a megaceros jobb választás lesz. Innen feljebb a folyón ittak, most pedig a magas fű közelében legelészik a lombozatot.

– Hányan vannak? – kérdezte Joharran.

– Három kifejlett őzsuta, egy egyéves bak, négy még pöttyös kicsiny és egy szarvas szép, nagyméretű aganccsal – válaszolta Thefona. – Jellegzetes kis csorda.

– Reméltem, hogy jó néhány állatot leterítünk, de mindet nem akarom. Ezért gondoltam a bölényekre. Azok nagyobb csordákban vándorolnak – mondta Joharran.

– Az óriásszarvas és a rénszarvas kivételével a szarvasok többsége egyáltalán nem vonul csordában. Szeretik az erdőket, a fásabb térségeket, ahol könnyebb elrejtőzniük, kivéve azt az évszakot, amikor hímek és nőstények találkoznak, ritkán lehet látni néhány baknál, egy-két őzsutánál és a gidánál többet – mondta Thefona.

Ayla biztos volt benne, hogy Jondalar tudja mindezt, Thefona azonban fiatal volt, és büszke vadőrként szertett tudására.

– Szerintem hagyjuk a szarvast és legalább az egyik őzsutát és kicsinyét, ha biztosak lehetnénk benne, hogy az övé – mondta Joharran.

Ayla jó döntésnek találta. Újra azon vette észre magát, hogy társa fivére jó benyomást tesz rá, és alaposabban megfigyelte. Joharran csaknem egy fejjel alacsonyabb volt Jondalarnál, de zömök, erőteljes testfelépítése kétséget sem hagyott afelől, hogy erőben egyenrangú bármelyik férfival. A népes és néha nyakas Barlang vezetése leginkább az ő vállán nyugodott, és Joharranból magabiztosság árad! Brun, Ayla Törzsének vezetője megértette volna Joharrant, gondolta a lány. Ő is jó vezető volt... nem úgy, mini Broud.

A zelandoni vezetők többsége, akikkel találkozott mintha alkalmas lett volna pozíciójára. A Barlangok rendszerint jól választották meg vezetőiket, de ha Joharran képtelen lenne betölteni tisztségét, a Barlang egyszerűen csak egy nála alkalmasabbat keresett volna. Nem kellettek formalitások, szabályok egy-egy vezető leváltásához; egyszerűen csak elvesztette volna követőit.

Broudot azonban nem választották, értette meg Ayla. Ő vezetőnek született. Mivel egy vezető társának gyermeke volt, úgy vélték, megvannak benne a vezetés emlékei. És talán így is volt, csak eltérő arányokban. A vezetéshez szükséges bizonyos tulajdonságok, így például a büszkeség, az irányítás képessége és a tiszteletreméltóság kiérdemlése kidomborodtak Broudban. Brun büszkesége a Törzs eredményeiből fakadt, amelyek megbecsülést szereztek neki, és jól irányított, mert figyelmet szentelt másoknak, s csak utána hozta meg döntéseit. Broud büszkesége hübrisszé fokozódott; szerette megmondani az embereknek, mit tegyenek, de nem hallgatott a tapasztaltak tanácsára, és saját tetteiért akarta a tiszteletet. Noha Brun megpróbált segíteni neki, Broud soha nem lett olyan vezető, mint amilyen Brun volt.

Mivel a tanácskozás a végéhez közeledett, Ayla csendesen így szólt Jondalarhoz:

– Szeretnék előrelovagolni, és megnézni, megtalálom-e a bölényeket. Mit gondolsz, Joharran nem bánná, ha megkérdezném Thefonát, hol látta őket utoljára?

– Nem, nem hiszem, de miért nem kérdezed meg tőle?

Együtt mentek a vezető felé, és amikor Ayla elmondta neki a tervét, azt válaszolta, megkérdezi Thefonát.

– Gondolod, hogy megtalálod a bölénycsordát? – kérdezte.

– Nem tudom, de mintha nem lennének túl messze, és Nyihaha sokkal gyorsabb az embereknél.

– Mintha azt mondtad volna, hogy a megacerost akarod levadászni velünk – emlékeztette Joharran.

– Így van, de azt hiszem, előrelovagolhatok becserkészni őket, s még így is időben csatlakozom majd hozzátok a szarvasoknál – válaszolta Ayla.

– Nos, jó lenne tudni, hol van a bölénycsorda – mondta Joharran. – Menjünk, és kérdezzük meg Thefonát, hol látta őket.

– Azt hiszem, Aylával tartok – mondta Jondalar. – Még nem ismeri ezt a környéket, s nehogy félreértse Thefona út mutatásait.

– Menjetek, de remélem, időben visszaértek. Szeretném megnézni, hogyan használjátok azokat a dárdahajítókat szólt Joharran. – Ha csak feleannyira képesek, mint amit mondtatok róluk, nagy segítségre lesznek a vadászatnál.

Miután beszéltek Thefonával, Ayla és Jondalar vágtában indult el a lovakon, a sarkukban rohanó Farkassal, miközben a többi vadász folytatta útját a Legelő-folyón felfele A zelandoniak területének környéke domborműbe faragott látványos földterület volt, meredek szirtekkel, széles folyóvölgyekkel, lankás hegyekkel és fennsíkokkal. A folyók itt-ott legelőkön, réteken kanyarogtak keresztül, faligetekkel partjaik mentén, másutt pedig magas sziklafalak mellett folytak el. Lakói hozzászoktak a változatos tájhoz, és kényelmesen közlekedtek vidékükön, akár azt jelentette az a mozgás, hogy meredek hegyoldalakon kellett felkapaszkodniuk, vagy megmászniuk egy csaknem függőleges sziklát, síkos köveken szökellniük, hogy átkeljenek egy folyón, vagy árral szemben úszniuk, libasorban gyalogolniuk egyik oldalukon sziklafallal, a másikon sebes sodrású patakkal, vagy szétszóródniuk egy nyílt mezőn.

A vadászok kis csoportokra oszlottak, miközben keresztülhaladtak a völgy nyílt mezejének csaknem derékmagasságú, de mindenütt zöld füvében. Joharran várva-várta fivérének és különös kíséretének – az idegen asszonynak, a két lónak és a farkasnak – feltűnését, remélve, hogy időben visszaérnek, hogy csatlakozni tudjanak a vadászathoz, noha tudta, hogy nem igazán változtat a helyzeten. Oly sok vadásszal oly kevés vad ellenében aligha férhetett kétség ahhoz, hogy le tudják vadászni azokat, amelyeket akartak.

Délelőtt közepe lett, amikor a bámulatos agancsú szarvast megpillantották, és a vadászok megálltak, hogy megvitassák levadászását. Joharran patkódobogást hallott, s megfordult. Jondalar és Ayla, tökéletes időzítéssel, visszaért.

– Megtaláltuk őket – súgta izgatottan Jondalar, miközben leszállt a lováról. Kiáltott volna, ha már korábban nem veszi észre, hogy a hatalmas szarvas mennyire közel van.

– S újra irányt változtattak! A karámcsapda felé tartanak! Biztos vagyok benne, hogy gyorsabb haladásra bírhatjuk őket.

– De milyen messze vannak? – kérdezte Joharran. – Nekünk gyalogolnunk kell, nincs lovunk.

– Nem túl távol. A karámcsapdát a Harmadik Barlang készítette. Innen nincs oly messze. Túl sok gond nélkül odataláltok – mondta Ayla. – És a bölényre is nyugodtan vadászhattok, Joharran.

– Valójában, bátyám, vadászhattok mindkettőre – tette hozzá Jondalar.

– Most itt vagyunk, és egy szarvas a szemünk előtt értékesebb, mint két bölény egy távoli karámcsapdánál – válaszolt bölcsen Joharran. – De ha ez nem tart túl sokáig, megpróbálhatjuk a bölényeket később. Részt akartok-e venni most a vadászatban?

– Igen – felelte Jondalar.

– Én igen – mondta Ayla is csaknem ugyanabban a pillanatban. – Kössük ki ott a folyó mellett ahhoz a fához a lovakat, Jondalar. Esetleg Farkasra is tehetek pórázt. Talán izgatott lesz a vadászat miatt, és esetleg „segíteni" akar, ez azonban problémát okozhat a többi vadásznak, vagy láb alatt lesz, ha nem biztos abban, mit csináljon.

Miközben megbeszélték a taktikát, Ayla a kis csordát vizsgálgatta, különösen a szarvast. Eszébe jutott az az idő, amikor először látott teljesen kifejlett megacerost. Ez az óriásszarvas szinte ugyanolyan volt. A marjánál valamelyest lónál magasabb, bár a mamut méreteit semmiképpen el nem érő állatokat óriásszarvasnak hívták, mert ők voltak valamennyi szarvas közül a leghatalmasabbak. Mégsem testméreteik tették ezeket az állatokat oly impozánssá, hanem az agancsuk. Súlyos, tenyér alakú agancsuk, melyet váltani szoktak, minden évben nagyobbra nőtt, és egy kifejlett hímnél elérhette a három méter szélességet.

Ayla képzeletben akkorának látta az agancs hosszát, mint egymás vállán álló, két Jondalar magasságú férfiét. Pompás fejdíszük mérete eleve kizárta, hogy fákkal benőtt helyeken éljenek, melyeket agancsos rokonaik gyakran előnyben részesítettek. A megaceros a nyílt síkvidékek szarvasa volt. Noha füvet legeltek, különösen a magas szárú fűváltozatok zöld csúcsait, és a többi szarvasnál többet ettek, fiatal cserjéket és facsemetéket, és amikor tudtak, a patakok közelében található leveles, lágyszárú növényeket is.

Amikor az óriás megaceros elérte teljes kifejlettségét, bár csontjai már nem növekedtek, a hatalmas, növekvő agancs hozzájárult a képzethez, hogy ezek az állatok minden évszakkal magasodnak és terebélyesednek. Oly hatalmas agancs hordozásához szüksége volt arra, hogy erős váll és nyakizmokat fejlesszen, amik idővel valóban erősödtek is, alkalmazkodva a növekvő agancsok nagyobb súlyához, és a marjukon jellegzetes púpot fejlesztve, ahol az izmok, inak és kötőszövetek összecsomósodtak. A púp fajuk genetikai jellegzetessége volt. Még a nőstényeknek is volt egy jellegzetes, bár kisebb púpja. Az oly hatalmas izomzat azonban a megaceros fejét kicsinek láttatta, és még azon hímek feje is, melyek hatalmas agancsokkal dicsekedhettek, aránytalanul aprónak tűnt.

Miközben a vezetők a vadásztaktikát beszélték meg, elő vették a vadászmaszkokat, majd Joharran és néhányan mások zsírral teli bőrzsákokat adtak körbe. Ayla távolabbról is fintorgott a szagtól.

– A szarvasok lábában levő pézsmamirigyből készült, és közvetlenül a farok fölötti hájjal keverték össze – mondta Jondalar Aylának. – Elfedi a szagunkat abban az esetben, ha a szél váratlanul megfordulna.

Ayla bólintott, és elkezdte karjára, lábára és lágyékára maszatolni a zsíros keveréket. Miközben Jondalar magára öltötte a szarvasmaszkot, Ayla a sajátjával küszködött.

– Hadd mutassam meg – szólalt meg Kareja. Ő már föltette a sajátját.

Ayla hálásan mosolygott, miközben az asszony megmutatta neki, hogyan vegye fel a köpenyszerű nyersbőrt, melyre egy szarvasfejet erősítettek. Fölemelte azokat az agancsokat, melyeket egy külön szarvaskoponyára tettek, bár nem értette, mi célt szolgáltak a plusz farészek.

– Nehéz! – szólalt meg Ayla meglepetten, miután feltette az agancsfejdíszt.

– Pedig ezek még kicsik, egy fiatal bakról valók. Nem akarod, hogy az a nagy szarvas a riválisának higgyen, igaz? – kérdezte Kareja.

– Hogyan marad meg a fejeden mozgás közben? – Ayla megpróbálta jobban elhelyezni fején az agancsot.

– Ezért vannak ezek – válaszolta Kareja, a fatámasztékkal egyenesben tartva az előnytelen fejdíszt.

– Nem csoda, hogy a megacerosnak oly erős a nyaka – mondta Ayla. – E holmik cipeléséhez izomzatra van szükség.

A vadászok széllel szemben közelítették meg a szarvasokat, ami elfújta az emberszagot a szarvasok érzékeny orra elől. Az állatok láttán megtorpantak. Az óriási szarvas egy alacsonyra nőtt cserje zsenge leveleit legelészte.

– Figyeld őket – szólalt meg halkan Jondalar. – Látod, hogyan esznek egy ideig, majd felnéznek? Utána néhány lépest tesznek előre, és újra falatozni kezdenek. Mi utánozni fogjuk a mozgásukat. Tegyél feléjük néhány lépést, majd hajtsd le a fejed, mintha te is szarvas lennél, aki éppen most látott meg valami friss, nedvdús leveleket, és megáll egy kis legelészésre. Majd nézz fel, de közben állj teljesen mozdulatlanul. Ne nézz rá egyenesen, de tartsd a szemed azon a nagy szarvason, és meg se moccanj, amikor észreveszed, hogy feléd néz.

– Most ugyanúgy, ahogy ők, mi is szétszóródunk. Azt akarjuk, hogy azt higgyék, mi egy másik szarvascsorda vagyunk, közben pedig a közelükbe kerülünk. Rejtsd el a dárdáidat, amennyire csak lehetséges. Mozgás közben tartsd függőlegesen az agancsod mögött, és ne mozogj túl gyorsan – magyarázta.

Ayla figyelmesen hallgatta a tanácsokat. Érdekesnek találta. Éveken át minden részletre kiterjedően figyelte a vadállatokat, különösen a ragadozókat, de azokat is, melyekre vadászott. Önállóan tanulta meg követni a nyomukat, és végül megtanulta levadászni is őket, de állatnak még soha nem álcázta magát. Először megfigyelte a többi vadászt, majd alaposan a szarvast.

Mivel úgy nőtt fel, hogy megtanulta megérteni a Törzs gesztusait és mozgását, szakértővé vált, s nagyon jó szeme lett a részletekre, az állatok legkisebb mozgására. Megfigyelte, hogyan rázzák fejüket, hogy elkergessék a fejük körül zsongó rovarokat, és gyorsan megtanulta utánozni mozdulataikat. Akaratlanul mérte fejmozdulatuk idejét, felbecsülve, mennyi ideig tartják lenn a fejüket, és mennyi ideig tart, míg körülnéznek. Fölkeltette érdeklődését és kíváncsivá tette ez az újfajta vadászat. Már-már szarvasnak érezte magát maga is, ahogy a vadászokkal együtt élőre mozdult zsákmányaik felé.

Ayla kiválasztotta az állatot, melyet el akart ejteni, és lassan feléje indult. Először egy kövér őzsutát nézett ki magának, de aztán úgy döntött, agancsost akar, így meggondolta magát, és a fiatal bakot választotta helyette. Jondalar azt mondta, a húst elosztják, de a bőr, az agancs, az inak és minden más, ami hasznos lehet, az állatot elejtő vadászé.

Amikor a vadászok már-már a szarvascsorda közepére értek, Ayla megpillantotta Joharran előre megbeszélt jelét. A vadászok megragadták dárdáikat, Ayla és Jondalar a dárdahajítóba illesztette a sajátját. Ayla tudta, hogy már jóval korábban elhajíthatta volna dárdáját, de a többieknek nem volt dárdahajítója, és az ő hajítása elijesztette volna a többi szarvast, mielőtt a többiek elég közel értek volna ahhoz, hogy eldobják a sajátjukat.

Joharran, látva, hogy mindenki felkészült, újabb gyors jelzést adott. A vadászok szinte egy emberként hajították el dárdáikat. Az óriásszarvasok némelyike felkapta fejét, felriadt, s már éppen elinalt volna, amikor észlelte, hogy eltalálták. A büszke szarvasbika felbődült, mintha a menekülésre adna jelet, de csak egy őzsuta és a borja követte. Oly gyorsan történt, oly váratlanul, hogy a többi állat megtántorodott, megpróbált egy lépést tenni, majd térdre rogyott, Joharran pedig előreugrott.

A vadászok indultak, hogy ellenőrizzék találataikat, megöljék a földön elterült még élőket, hogy ne szenvedjenek, és tisztázzák, melyik szarvas kinek a zsákmánya. Mindegyikük dárdáját valamilyen ábrával jelölték meg, amely egyértelműen bizonyította a fegyver tulajdonosát. A vadászok ismerték saját fegyvereiket, a megkülönböztető szimbólum azonban kétségtelenné tette a tulajdonos személyét, és így elkerülték a vitákat. Ha több vadász lándzsája találta el ugyanazt a vadat, megpróbálták eldönteni, melyik okozta a halálát. Ha kétség merült fel, mindketten a sajátjuknak mondhatták a halált okozó találatot, s osztoztak a zsákmányon.

Gyorsan nyugtázták, hogy Ayla kisebb, könnyebb lándzsája ejtette el a fiatal szarvasbikát. A vadászok egyike-másika tudta, hogy a fiatal hím szarvas egy alacsony bokron legelészett, kissé távolabb a csorda többi tagjától, és éppen szemben azzal, ahonnan ők megközelítették őket. Nem volt könnyű célpont, és nyilvánvalóan senki más meg sem próbálkozott vele, legalábbis egyetlen más dárda sem találta el. Az emberek nemcsak a távolra eltaláló fegyverről beszéltek, hanem arról is, hogy Ayla milyen jól bánik vele, és eltűnődtek azon, mennyi gyakorlásra lenne szükség ahhoz, hogy fel vehessék vele a versenyt. Néhányan szívesen megpróbálták volna, mások azonban a sikeres vadászat láttán nem voltak biztosak abban, hogy megérné a további erőfeszítést.

Manvelar közeledett Joharranhoz és a Kilencedik Barlang néhány másik tagjához, köztük Jondalarhoz és Aylához.

– Mit tudtál meg a bölénycsordáról? – kérdezte.

A vadászat megtervezése és az előkészületek türelmetlen várakozássá fokozódtak, de a szarvasok becserkészése és levadászása oly gyors és hatékony volt, hogy a vadászoknak sok energiájuk maradt.

– A csorda újra északra halad a karámcsapda felé mondta Jondalar.

– Véleményed szerint eléggé megközelíthetik, hogy még ma előnyünkre lehet a csapda? – tette fel újabb kérdései Joharran. – Még korán van, és nem bánnám, ha elejthetnénk egypárat azokból a bölényekből.

– Tehetünk róla, hogy biztosan a karám felé menjenek válaszolta Jondalar.

– Hogyan? – kérdezte Kareja. Jondalar észrevette, hogy már nem volt annyi szarkazmus a nő hangjában, mint egy nappal korábban.

– Manvelar, tudod, hol van a csapda, s mennyi ideig tart, míg a vadászok innen odaérnek? – kérdezte Jondalar.

– Igen, de Thefona erre jobban tudja a választ – válaszolta Manvelar.

A fiatal nő nemcsak jó vadőr volt, hanem jó vadász is. Előrelépett, amikor Manvelar a nevét említette és magához hívta.

– Milyen messze van innen a karámcsapda?

Thefona elgondolkodott egy pillanatra, az égre pillantott, hogy megállapítsa a nap állását, majd ezt válaszolta

– Azt hiszem, ha jó ütemben haladunk, nem sokkal azután odaérhetünk, hogy a nap a legmagasabb pontjára ér az égen. De legutóbb, amikor láttam, a bölénycsorda nem volt olyan közel a csapdához.

– Amikor rájuk találtunk, abba az irányba haladtak, és azt hiszem, a lovakkal és Farkassal felgyorsíthatjuk őket – mondta Jondalar. – Ayla már csinált ilyet.

– És ha nem? Mi történik, ha odaérünk, és a bölények nem lesznek ott? – kérdezte Kimeran. – Visszatérése óta nem sokat volt Jondalar vagy Ayla közelében, s bár sok történetet hallott barátjáról és az asszonyról, akit magával hozott, a többieknél kevesebbet látott újdonságaikból. Aznap reggelig nem látta, hogyan lovagolnak, és kételkedett bennük.

– Akkor semmi eredménye nem lesz erőfeszítésünknek, de az nem most történik meg először – felelte Manvelar.

Kimeran vállat vont, és kényszeredetten mosolygott.

– Azt hiszem, ez igaz – válaszolt.

– Van bárkinek valamilyen ellenvetése az ellen, hogy a bölények ellen menjünk? Csak most végeztünk a szarvasokkal – mondta Joharran. – Egyébként is még el kell kezdenünk a feldarabolásukat.

– Az nem probléma – mondta Manvelar. – Thefona elvezethet a karámcsapdához. Ismeri az utat. Én visszamegyek a Két Folyó Sziklájához, és hozok néhány embert, akik hozzákezdenek a szarvasok feldolgozásához, és futárt küldök segítségért a többi Barlanghoz. Ha a bölényvadászattal szerencsével járunk, több segítségre lesz szükségünk.

Néhányan önként jelentkeztek.

– Én kész vagyok a bölényekre menni.

– Én megyek!

– Engem is vegyél be!

– Rendben – válaszolta Joharran. – Ti ketten menjetek előre, és nézzétek meg, mit tehettek azért, hogy a bölények a csapda felé induljanak. Mi, többiek ott leszünk, amilyen gyorsan csak tudunk.

Ayla és Jondalar a lovak felé indult. Farkas különösen boldogan látta közeledésüket. Nem szerette, ha korlátozzák mozgásában. Ayla ritkán kötötte meg, és a farkas nem szokott hozzá. A lovak mintha könnyebben alkalmazkodtak volna a megkötéshez, s mozgásukat is gyakrabban irányították. Ayla és Jondalar felpattant Nyihaha és Villám hátára, és gyors tempóban ellovagoltak, a farkas pedig mellettük száguldott, maguk mögött hagyva a gyalogos vadászokat, akik bámuló szemekkel nézték, amint pillanatok alatt eltűntek a távolban. Valóban igaz volt: a lovak gyorsabban mozogtak az embereknél.

Úgy döntöttek, először a csapdához mennek, hogy fel tudják mérni, milyen messze vannak tőle a bölények. Aylát elbűvölte a karámcsapda, s rászánt kis időt, hogy alaposan megvizsgálja. A karámot nagyrészt bokrokból állították össze, de minden egyébből is, amit csak találtak, így például csontokból és agancsokból. A kis fákból, szálfákból épített kerítést eredetileg néhány évvel korábban emelték, s valamelyest elmozdították eredeti helyéről. A fákat nem süllyesztették a talajba. Inkább szíjakkal kötözték össze őket, szilárdan egymáshoz erősítve az egyes fákat, hogy még ha valamely állat nekirohan is, ne tudja áttörni. A kerítés valamelyest engedett, rugalmas volt, nem szakadt át, hanem az állattal együtt mozgott. Néha, egy rendkívül erős taszítás esetén az egész építmény elmozdult.

Számos ember rengeteg erőfeszítésébe került a fák és ágak kivágása és logikus helyre hordása, különösen egy nagyrészt fátlan legelőn, majd olyan kerítés emelése, amely nem dől össze, amikor mögötte a súlyos vagy esetenként a félelemtől megvadult állatok nekirohannak. A kidőlt vagy elrothadt részeket minden évben megjavították vagy kicserélték. Megpróbálták a lehető leghosszabb ideig hibátlanul megőrizni. Könnyebb volt kijavítani, mint teljesen újat építeni, különösen mióta különböző fontos vadászhelyeken több is volt belőle.

A karámcsapda természetes vándorlási útvonalon, egy keskeny völgyben helyezkedett el, mészkősziklával az egyik oldalán, a másikon pedig meredek hegyekkel. Valamikor egy folyó folyt a völgyben, és egy forrás vize időn ként ma is megtöltötte a kiszáradt medret. Vadászok csak elvétve használták, mert az állatok mintha gyorsan megtanulták volna, hogy egy bizonyos útvonal általában veszélyes, és így elkerülték.

A kijavításra a korábban odaérkezettek szállítható kerítéselemeket is hoztak, amelyek a völgybe hajtott állatokat a csapda egy nyílása felé terelték. A vadászoknak általában elég idejük volt arra, hogy összeállítsanak egy csapatot, akik a kerítéselemek mögé álltak, hogy bármely, kitörni készülő állatot visszakényszerítsenek a csapdába. Mivel ez a mostani meglehetősen spontán vadászat volt, senki nem érkezett oda korábban. Ayla mégis észrevette, hogy bőr- és rongydarabokat, fonott öveket, hajlékony vesszőket és botokhoz erősített hosszú fűnyalábokat tömködtek a kerítéselemek kereteibe, vagy kövekkel rögzítették a talajhoz.

– Jondalar! – kiáltotta Ayla. A férfi odalovagolt hozzá. Ayla felvett egy fűnyalábot és egy bőrdarabot. – A bölények bármitől megijednek, ami váratlanul készteti megmozdulásra őket, különösen, amikor rohannak, legalábbis így történt, amikor mi hajtottuk őket az Oroszlán Tábor csapdája felé. Ezeket kell rázni a karámcsapda felé tartó állatok felé, nehogy kitörjenek. Gondolod, hogy bárki ellenezné, ha kölcsönvennénk néhányat? Hasznosak lehetnek, amikor megpróbáljuk a csordát erre hajtani.

– Igazad van, arra valók – válaszolta Jondalar –, és biztos vagyok benne, hogy senki nem ellenzi majd, ha kölcsönveszünk néhányat, ha a segítségükkel ideterelhetjük a bölényeket.

Elhagyták a völgyet, és arrafelé igyekeztek, ahol utoljára látták a csordát. A lassan haladó állatok ledöngölte ösvényt könnyen megtalálták, és a csorda most kissé közelebb jutott már a völgyhöz. Körülbelül ötven bölény adta ki, hímek, nőstények és kicsinyeik. Gyülekezni kezdtek, hogy kialakítsák azt az óriási vándorlási csordát, amely általában az évszak későbbi periódusában alakult ki.

Az év bizonyos szakaszában a bölények oly hatalmas számban gyűltek össze, hogy nagy, fekete szarvakkal pöttyözött sötétbarna hullámzó folyammá duzzadtak. Máskor kisebb csoportosulásokra töredeztek, melyekben néha nem sokkal voltak többen egy nagyobbacska családnál, de szívesebben álltak össze népesebb csordákba. Biztonságot találtak a nagyobb létszámban. Miközben a ragadozók, különösen a barlangi oroszlán és a farkasfalkák gyakran elragadtak egy-egy bölényt a csordából, rendszerint a lassúakat vagy gyengéket, ez lehetővé tette az egészségesek és erősek életben maradását.

Lassan közelítették meg a csordát, a bölények azonban aligha vették észre őket. A lovak nem jelentettek nekik fenyegetést, Farkastól azért mégis távolabb tartották magukat. Tudatában voltak jelenlétének, de nem rémültek meg tőle. Egyszerűen csak elkerülték, megérezve, hogy egyetlen farkas nem teríthet le egy akkora állatot, mint egy bölény. A hímek magassága, vállpúpjuk csúcsán, jellemzően megközelítette a két métert, és egy tonnát is nyomtak. Hosszú fekete szarvuk volt, és nehéz állkapcsukról előreugró szakálluk. A nőstények kisebbre nőttek, de ők is gyorsak és mozgékonyak voltak, képesek arra, hogy megmásszanak meredek emelkedőket és tekintélyes akadályokat küzdjenek le.

Farkukat felvágva, leszegett fejjel vágtattak hosszú léptekkel még sziklás tájakon át is. A bölényeket nem zavarta a víz, és jól úsztak, a homokban vagy a földön hemperegve szárították meg vastag szőrzetüket. Szívesen legelészlek este, és kérődzve pihentek napközben. Éles hallásuk és szaglásuk volt. A teljesen kifejlett bölény kegyetlen és agresszív lehetett, és nehéz volt fogakkal és karmokkal vagy dárdákkal megölni, de egyetlen állat hatszáz kilogrammnyi húst, plusz zsírt, csontot, bőrt, szőrt és szarut biztosított. A bölények büszke, nemes állatok voltak, és azok, akik vadásztak rájuk, tisztelték és csodálták őket erejükért és bátorságukért.

– Szerinted hogyan tudnánk indulásra késztetni őket – kérdezte Jondalar. – A vadászok általában hagyják, hogy a saját tempójukban haladjanak, és megpróbálják lassan terelni őket a kerítéscsapda felé, legalábbis addig, amíg közel nem kerülnek.

– Amikor utunk során vadásztunk, általában azzal próbálkoztunk, hogy egy-egy állat kitörjön a csordából. Most azt akarjuk elérni, hogy az összes állat ugyanabba az Irányba menjen, a völgy felé – mondta Ayla. – Mögöttük lovagolva és kiáltozva mozgásban tarthatjuk őket, de az segítség lenne, ha ezekkel a dolgokkal feléjük legyezünk, különösen afelé, amelyik megpróbál kitörni. Nem akarjuk, hogy a rossz irányba vágtassanak. Farkas mindig szívesen űzőbe veszi őket, és nagyon jól ért ahhoz is, hogy együtt tartsa őket.

Felnézett az égre, megpróbálva felmérni, mikor érhetnek a karámcsapdához, és azon gondolkodott, vajon miben messze lehetnek a vadászok. Nos, a fontos az, hogy a csapda felé tereljük a bölényeket, gondolta.

Azzal az iránnyal ellentétes oldalra mentek, amelyre a bölényeket terelni akarták, majd egymásra nézve bólintottak, és hangos kiáltással a csorda felé irányították lovaikat. Ayla mindkét keze szabad volt lovagláskor, mert Nyihaha irányításához nem volt szüksége sem gyeplőre, sem kötőfékre, sem kantárra, így egyik kezében most egy fűcsomóból font vesszőt tartott, a másikban pedig egy bőrcsíkot.

Legelőször, amikor felült lova hátára, teljesen spontán kézmozdulattal egyszerűen csak belekapaszkodott a sörényébe, hagyta futni, s nem próbálta irányítani. Szabadságérzet és izgalom ragadta magával, mintha repülne, mint a fény. Egy idő után a ló lelassult, és magától indult vissza a völgy felé. Ez volt az egyetlen otthon, melyet ismert. Később Ayla már nem tudott lemondani a lovaglásról, a tanulás azonban kezdetben ösztönös volt. Csak később értette meg valójában, hogy teste nyomásával és a mozdulataival jelzi szándékát a lónak.

Amikor először vadászott egyedül nagyvadra, miután elhagyta a Törzset, a völgyben legelésző ménest, amelyre rátalált, egy általa ásott gödörcsapda felé terelte. Nem tudta, hogy a ló, amelyik véletlenül beleesett a csapdájába, egy szoptató anyaló volt, amíg észre nem vette, hogy hiénák cserkészték be a kiscsikóját. A parittyáját használta, hogy elkergesse a rémes teremtményeket, sokkal inkább azért kelve a kiscsikó megmentésére, mert gyűlölte a hiénákat és nem azért, mert meg akarta menteni az állatot, de miután kimentette, kötelességének érezte gondozását. Már évekkel korában megtanulta, hogy egy csecsemő eheti, amit az anyja eszik, ha az étel puha, így kását főzött a kiscsikó táplálására.

Gyorsan megértette, hogy a ló megmentésével saját magának tesz szívességet. Egyedül élt a völgyben, és hálás volt egy élőlény társaságának, akivel megoszthatta magányos életét. Nem állt szándékában megszelídíteni a lovat, s még csak nem is gondolkodott ilyen összefüggésekben Barátjaként tekintett rá, aki később valóban barát lett, megengedve az asszonynak, hogy a hátára üljön, s lovagoljon rajta, és aki a saját elhatározásából ment arra, amerre Ayla menni akart.

Amikor elérte első évszakát, Nyihaha egy ménes kedvéért elhagyta egy időre, de miután a csődör elpusztult, visszament az asszonyhoz. Kiscsikója nem sokkal azután született, hogy Ayla rátalált a sebesült férfira, Jondalarra. A kiscsikó Jondalaré lett, hogy nevet adjon neki és, megtalálva a saját módszerét, trenírozza. Ő találta fel a kötőféket, hogy a segítségével irányítsa és vezesse a fiatal csődör! Ayla is hasznosnak találta az eszközt Nyihaha irányítására, amikor arra volt szüksége, hogy egy bizonyos területen tartsa, és Jondalar is használt egyet, ha neki kellett vezetnie lovat. A férfi ritkán próbált lovagolni a kancán, mivel nem teljesen értette Ayla jeleit az irányítására, a ló pedig nem értette a férfiét. Aylának hasonló problémája volt Villámmal.

Ayla a Villámot könnyedén irányító Jondalar felé pillantott, aki egy bölény után vágtatott, miközben egy fűnyalábot rázott a fiatal bika orra előtt, hogy rávegye arra, hogy a többiekkel tartson. Ayla meglátott egy irányt változtató, megrémült tehenet, és utána iramodott, ám Farkas ért oda először, és visszaterelte. Ayla a farkasra mosolygott, aki csodálatosan érezte magát a csorda hajszolása közepette. Egy évig tartó Utazásuk során, a Nagy Anya-folyót követve keletről a síkságokon keresztül, a nő, a férfi, a két ló és a farkas megtanult együtt dolgozni és együtt vadászni.

A szűk völgy felé közeledve Ayla egy oldalt álló, felé Integető férfira figyelt fel, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Megérkeztek a vadászok. Miután a bölények bevágtattak a völgybe, a vadászok már a helyes irányban tudják tartani őket, de a csorda elején egypár bölény megpróbált elkanyarodni. Ayla előrehajolt, ami teljességgel ösztönös jelzés volt Nyihahának a gyorsabb haladásra. Mintha a ló kitalálta volna Ayla gondolatát, előrevágtatott, hogy a keskenyebb útra vonakodva térő bölény útját elvágja. Miközben Nyihaha a bölényhez közeledett, Ayla a fűcsomót rázva kiáltozott, a bőrdarabbal az okos, öreg bölény tehén képét csapkodta, és így sikerült visszafordítania. A többiek követték.

A lóháton ülő két ember és a farkas összetartotta az egy irányba vágtató bölényeket, a völgy azonban szűkült, ahogy közelebb jutottak a kerítéscsapda behatárolt bejáratához, amely lelassította őket, miközben összetömörüllek. Ayla észrevett egy bölényt, amely megpróbált kitörni, s megszabadulni a háta mögött tömörülök nyomásától.

Egy kerítéselem mögül egy vadász lépett elő, és megpróbálta a lándzsájával megállítani. A fegyver eltalálta a bölényt, de nem ejtett halálos sebet, és a találat lendülete továbbvitte az állatot. A vadász visszaugrott a kerítéselem mögé, így próbált kikerülni az útjából. Rejtekhelye azonban igen gyenge akadály volt a hatalmas bölény előtt. A seb fájdalmától megvadult hatalmas, bozontos állatnak semmiség volt a kerítéselem, és félresöpörte. A férfi a kerítéssel együtt eldőlt, és a kavarodásban a bölény rátaposott.

Az iszonyodva figyelő Ayla előkészítette dárdahajítóját, és dárdáért nyúlt, amikor meglátta, hogy egy már beletalál a bölénybe. Ő is kilőtte a sajátját, és figyelmen kívül hagyta a többi rohanó állat veszélyét, előrenógatta Nyihahát, majd leugrott a ló hátáról, még mielőtt az megállt volna. Félre húzta a kerítéselemet, és letérdelt az eltalált bölénytől nem messze, a földön fekvő férfi mellé. Hallotta a nyöszörgését. Élt!