14

Másnap komor embercsoport tért vissza a Kilencedik Barlanghoz. A vadászat rendkívül sikeres volt, ám túl drága árat fizettek érte. Amint megérkeztek, Joharran átadta Shevonar holttestét Zelandoninak, hogy előkészítse a temetésre. A menedék távoli végébe vitték, közel a vízeséshez felvezető hídhoz, hogy Zelandoni, Relona és néhányan mások a rituálé szerint megmossák, halotti ruhájába öltöztessék és felékszerezzék.

– Ayla – hívta magához Zelandoni az asszonyt, látva, hogy visszaindul Marthona lakhelyére. – Most lenne majd szükségünk arra a vörös okkerre, amit kértem.

– Máris indulok érte – válaszolta Ayla.

– Gyere velem. Odaadom azt a kosarat, és valamit, amivel kiáshatod – mondta Zelandoni, majd a szállásához vezette, és félrehúzta az ajtótakarót, hogy Ayla beléphessen. Még soha nem volt a donier otthonában, és érdeklődéssel nézett körül. Valami Iza házi tűzhelyére emlékeztette benne, talán a sok száradó növény és levelek, melyeket a központi helyiség hátsó részén keresztben kifeszített zsinórokra kötöttek fel. Több emelt ágy állt a falelemek előtt a lakóhely első részében, bár Ayla biztosra vette, hogy a testes asszony nem ott aludt. Mintha két másik helyiség is lett volna, melyeket elválasztottak a többitől. Az ajtódrapéria nyílásán bepillantva látta, hogy egyik mintha főzőtérség lenne. A másikat alvószobának vélte.

– Tessék, a kosár és a csákány a vörös okker kibányászásához – szólalt meg Zelandoni, átadva Aylának a használattól már vörösre festett erős kosarat és egy fejszéhez hasonlatos ásóeszközt, melyet szilárdan egy agancsnyélbe erősítettek.

Ayla, kezében a kosárral és a csákánnyal, Zelandonival együtt lépett ki a lakhelyről, és elindultak a menedék déli része felé. Farkas megtalálta a helyet, ahol pihenni szeretett a sziklaelőcsarnokban, ahol senkinek nem állt útjában, de ahonnan figyelhette a történéseket. Aylát meglátva azonnal odafutott hozzá. A donier megállt.

– Bölcs dolog lenne, ha Farkast távol tartanád a holttesttől – szólalt meg. – A saját védelmében. Amíg a holtat megszentelt földbe biztonságosan el nem temetik, életszelleme nagyon zavart, és szabadon lebeg. Tudom, hogyan kell megvédeni az embereket, de nem tudom biztosan, hogyan védjek meg egy farkast, és nyugtalanít, hogy Shevonal elanja esetleg megpróbál beköltözni ebbe a szegény állatba. Láttam már habzó szájú veszett farkasokat. Azt hiszem, megpróbálnak leküzdeni valamit, talán valami ördögit vagy megzavart szellemet. Az olyan állat harapása úgy öl, mint a halálos méreg.

– Megkeresem Folarát, és megkérem, vigyázzon rá, amíg, vissza nem érek a vörös okkerral – válaszolta Ayla.

Farkas mögötte kullogott, miközben lefelé igyekezett az ösvényen arra a helyre, ahová Jondalarral fürödni mentek röviddel a megérkezésük után. Csaknem telerakta a kosarat, majd visszaindultak. Meglátta az édesanyjával beszélgető Folarát, és elmagyarázta neki Zelandoni kérését. A fiatal nő elvigyorodott örömében, hogy a farkassal lehet. Édesanyja éppen arra kérte, hogy segítsen a holttest előkészítésénél. Nem olyasmi volt, amit szívesen tett volna, de tudta, Marthona nem fogja elutasítani Ayla kérését.

– A legjobb lenne Marthona lakhelyén belül tartani Farkast. Ha ki akarnál menni, van egy külön kötél, melyet a nyaka köré lehet tenni úgy, hogy nem fojtogatja. Farkas nem nagyon kedveli, de elviseli. Gyere velem, és megmutatom, hogyan tedd rá – mondta Ayla.

A sziklaperem távoli végébe ment, és odaadta a vörös okkert az Elsőnek. Ott maradt, hogy segítsen megtisztítani és felöltöztetni Shevonar holttestét. Jondalar anyja is hamarosan jött segíteni – sokszor mosott és öltöztetett már halottat, és megnyugtatta Aylát, hogy Folara több fiatalt meghívott a szállásukra, és Farkas jól érzi magát köztük.

Ayla kíváncsiságát fölkeltette az öltözék, melyet a halott vadászra adtak, noha érdeklődését akkor nem szívesen említette volna meg. A halotti ruhát különböző állatok puha prémjéből készült bő tunikából és különböző színárnyalatú cserzett bőrből készítették, melyeket bonyolult mintázatban varrtak össze, és gyöngyökkel, kagylókkal, rojtokkal díszítettek. A tunikát buggyosították, és szövött anyagú színes övvel kötötték meg a halott csípőjénél. A kevésbé mívesen kidolgozott lábszárvédő illett a tunikához, ahogy a lábikrákig érő, rojtos láb védő is, melynek tetejére prémszegélyt erősítettek. Kagyló nyakláncokat, gyöngyöket, különböző állatfogakat és agyarfaragásokat tettek a nyakába, és művészien eligazították.

A testet mészkőlapokra terített nagy, rugalmas, takaró méretű fűgyékényre helyezték, melyet mintásra szőttek, és vörös okkerrel színeztek. Mindkét végéről hosszú zsinórok lógtak le, melyeket, ahogy Marthona elmagyarázta Aylának, össze lehetett húzni, hogy a gyékény beburkolja a halottat. A zsinórok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy kőrbe lehetett velük csavarni a holttestet, s megkötni. A gyékény alá lenszálakból font erős sodronyt helyeztek, melyet a két végén rúdhoz erősítettek, mint egy függőágyat, hogy így el lehessen szállítani a megszentelt helyre, és leereszteni a sírba.

Shevonar dárdakészítő volt. Melléhelyezték munkaeszközeit néhány elkészített dárdával és azok darabjaival együtt, melyeken dolgozott, köztük fanyeleket, agyar és kovakő lándzsahegyeket, és az összeillesztésükhöz használt inakat, zsinórokat, ragasztót. Az inakat és zsinórokat a hegyek nyélhez erősítésére használták, és hogy a dárdák meghosszabbításához a rövidebb fadarabokat összekössék melyeket aztán gyantás szurokkal vagy ragasztóval erősítettek össze.

Relona a lakhelyükről hozta el a tárgyakat, és zokogót a gyásztól, amikor Shevonar kedvenc dárdaegyenesítőjét halott társa jobb keze ügyébe helyezte. Egy vörös szarvas egyágú agancsának legszebb részéből készült, a fejhez illeszkedő első elágazó agancsélből. Miután azt az agancsélt levágták, nagyméretű lyukat fúrtak a széles végébe, ahol az agancs elágazni kezdett. Ayla felismerte, hogy az eszköz hasonlított ahhoz, amit Jondalar vitt vissza magukkal, és amely a fivéréé, Thonolané volt.

Állatokat, köztük stilizált, nagy szarvú hegyijuh-ábrázolást és különböző szimbólumokat faragtak az eszközbe. Eszébe jutott Jondalar története, hogy az ábrázolások tekintélyt adnak a dárdakiegyenesítőnek, hogy a vele készített dárdahegyek egyenesen repüljenek és célba találjanak, sőt ellenállhatatlan vonzást gyakoroljanak az állatra, amelyet megcéloznak, és így biztosan megöljék. Azonkívül ízlésesen tetszetőssé is teszik a dárdát.

Miközben Shevonar holttestét Zelandoni felügyelete alatt előkészítették, Joharran másokat irányított egy időleges hajlék összeeszkábálásában, melynek rudakkal alátámasztott, vékony réteg szalmatetőt emeltek. Miután a holttestet elő készítették, fölé helyezték a hajlékot, majd gyorsan összeállított, hordozható falakkal vették körül. A Zelandonia lépett a hajlékba, a holttest közelében és a hajlékban szabadon lebegő szellemeket elűző szertartás elvégzéséhez.

A szertartás végeztével mindenkinek, aki megérintette a holttestet, vagy foglalkozott vele, vagy a vadász közelében dolgozott, akinek életereje elhagyta a testét, rituálisan mén kellett tisztálkodnia. A vizet használták ehhez, és e különleges tisztálkodáshoz a folyóvizet tekintették a legjobbnak Mindannyiuknak teljesen bele kellett merítkezniük a Folyóba. Nem volt fontos, hogy ruhátlanul vagy felöltözötten. A sziklapad alatti ösvényen mentek le a Folyó partjára. A Zelandonia segítségül hívta Nagy Földanyát, majd az asszonyok a folyón felfelé mentek egy bizonyos távolságra, a férfiak pedig folyásirány mentén. Mindegyik nő levetette a ruháját, egy-két férfi azonban teljesen felöltözve ugrott a vízbe.

Jondalar segített megépíteni a temetési hajlékot. Neki és mindazoknak, akik a holttest fölé emelték, szintén meg kellett tisztulniuk a Folyóban. Utána Aylával együtt ment fel az ösvényen. Proleva ételt készített a részükre. Marthona Aylával és Jondalarral ült, majd egy idő után Zelandoni csatlakozott hozzájuk, a családjára bízva a gyászoló özvegyet. Willamar jött, Marthonát keresve, majd helyet foglalt mellettük. Miközben olyan emberek közt volt, akikkel jól erezte magát, Ayla arra gondolt, jó alkalom lenne ez arra, hogy a Shevonarra adott halotti öltözékről megkérdezze őket.

– Minden halottra ilyen különleges öltözéket adnak? – kérdezte. – Bizonnyal nagyon sok munka kellett Shevonar ruhájának elkészítéséhez.

– Különleges alkalmakon, vagy amikor először találkoznak valakivel, az emberek többsége a legjobb ruháját akarja viselni. Ezért van ünnepi ruhájuk. Jó benyomást akarnak lenni, és elismerést szerezni. Mivel az emberek nem tudják, mire számíthatnak, amikor elérik a következő világot, jó benyomásra törekszenek, és azt akarják, hogy bárki, akivel ott találkoznak, ismerje őket – magyarázta Marthona.

– Nem gondoltam volna, hogy a ruhák is átmennek a következő világba – mondta Ayla. – A szellem megy át. A test itt marad, nem így van?

– A test visszatér a Nagy Földanya méhébe – felelte Zelandoni –, az életszellem, az elán visszatér az Ő szelleméhez a következő világban, de mindennek van szellemi alakja, a szikláknak, a fáknak, az ételnek, melyet eszünk, még az öltözéknek is, melyet viselünk. Egy ember elanja nem akar mezítelenül vagy üres kézzel visszatérni. Shevonart ezért öltöztettük az Ünnepi ruhájába, és mellé tettük mesterségének eszközeit és vadászfegyvereit, hogy magával tudja vinni őket. Ételt is kap.

Ayla bólintott. Késére tűzött egy nagy szelet húst, fogni közé vette egyik végét, majd kézben fogva a másikat, a késével levágott egy darabot, a többit pedig visszatette a lapockacsont tányérra. Elgondolkodó arckifejezéssel rágcsálta egy ideig, majd lenyelte.

– Shevonar ruhája nagyon szép volt. Annyi kis darabka oly szép mintázatban összevarrva! – dicsérte. – Állatok és alakzatok! Mintha egy történetről szólnának.

– Bizonyos módon igen – válaszolt mosolyogva Willamar. – így ismerik fel, különböztetik meg az embereket, Halotti öltözékén mindennek van jelentése. Tartalmaznia kell az ő és a társa elandonját, és természetesen a zelandoni abelanját.

Ayla értetlenül nézett.

– Azokat a szavakat nem értem. Mi az elandon? Vagy mi az a zelandoni abelan? – kérdezte.

Mindenki meglepetten nézett Aylára. Oly mindennapi szavak voltak, és Ayla oly jól beszélt zelandoni nyelven, hogy nehéz volt elhinni, nem ismeri őket.

Jondalar kissé megbántottan nézett.

– Talán nem beszélgettünk ezekkel a szavakkal kapcsolatos témákról – szabadkozott. – Amikor rám találtál, Ayla, sharamudoj ruha volt rajtam, és ők nem egészen ugyanúgy mutatják meg a személy kilétét. A mamutojoknak van valami hasonlójuk, de nem ugyanaz. Egy zelandoni abelan… nos... olyasmi, mint azok a tetoválások oldalt Zelandoni és Marthona homlokán – próbálta megmagyarázni.

Ayla Marthonára nézett, majd Zelandonira. Ő tudta, hogy a Zelandonia és a vezetők szépen kimunkált, különböző színű háromszögeket, négyzeteket ábrázoló tetoválásokat viselnek, melyeket néha plusz vonalakkal és csigavonalakkal is díszítenek, de a jel nevét még soha nem hallotta.

– Én talán meg tudom magyarázni a szavak jelentését – mondta Zelandoni.

Jondalar megkönnyebbültnek tűnt.

– Talán kezdhetném az elánnal. Azt a szót ismered?

– Ma hallottam tőled – válaszolta Ayla. – Valami olyasmit jelent, mint szellem vagy életerő, azt hiszem.

– De korábban nem ismerted a szót? – kérdezte Zelandoni, homlokráncolással nézve Jondalarra.

– Jondalar mindig a „szellem" szót használta. Az hibás? – kérdezte Ayla.

– Nem, nem hibás. És azt hiszem, tényleg hajlamosak vagyunk többször használni az elán szót akkor, amikor meghal valaki, vagy születéskor, mert a halál az elán hiánya vagy vége, a születés pedig a kezdete – magyarázta a donier.

– Amikor egy gyermek megszületik, amikor egy új élet jön erre a világra, teli van elánnál, életerővel – mondta az Elsők Közt Első. – Amikor a gyerek nevet kap, egy Zelandoni egy szimbólumot alkot, amely annak a szellemnek, annak az új embernek a szimbóluma, és ráfesti vagy belefaragja, belevési valamilyen tárgyba – egy sziklába, csontra, fadarabra. Annak a szimbólumnak a neve abelan. Minden abelan különböző, és az egyén szimbólumaként szolgál. A jelkép állhat vonalakból, alakzatokból, pontokból vagy egy állat leegyszerűsített alakjából. Ami Zelandoninak eszébe jut, amikor az újszülöttről meditál.

– Pontosan ezt csinálta annak idején Creb – a mogur meditált, hogy eldöntse, mi legyen az újonnan született totemje! – csodálkozott Ayla. Nem egyedül ő lepődött meg.

– A törzsbeli emberről beszélsz, aki a te törzsed... Zelandonija volt? – kérdezte a donier.

– Igen! – válaszolt Ayla, és bólintott.

– Ezen el kell gondolkodnom – mondta a hatalmas termetű asszony, s jobban meghökkent, semmint azt bárkivel észrevétetni szerette volna. – Hogy folytassam, a Zelandoni meditál, majd eldönti, melyik szimbólumot válassza. A tárgy, melyre a jelképet rávéste vagy faragta, a szimbolikus tárgy: az elandon. A Zelandoni odaadja az újszülött anyjának, hogy vigyázzon rá gyermeke felnőttkoráig. Amikor a gyermek felnőttkorba lép, felnőtté avatása részekeként az anya átadja neki elandonját.

– A szimbolikus tárgy, az elandon azonban több egy szerű anyagi tárgynál, melyre mintákat festettek vagy karcoltak. A Barlang minden egyes tagjánál tartalmazhatja az elánt, az életerőt, a szellemet, a Barlang minden egyes tagjának lényegét, sokban hasonlóan ahhoz, ahogy egy doniban benne van Földanya szelleme. Az elandonban több az erő, mint bármely más személyes tárgyban. Oly erőteljes, hogy, rossz kezekben a személy ellen használható, hogy rettenetes szenvedést és szerencsétlenséget okozzanak neki. Ezért az anya a gyermekei elandonját olyan helyen őrzi, melyet csak ő ismer, s talán még az anyja vagy a társa. – Ayla ekkor értette meg hirtelen, hogy felelős a méhében hordott gyermeke elandonjáért.

Zelandoni elmagyarázta, hogy amikor a felnőttkorát elérő gyermek megkapja az elandonját, elrejti olyan helyre, melyet csak az új felnőtt ismer, gyakran egészen távol. Egy ártalmatlan tárgyat, így például egy követ azonban szedhet a közeléből helyettesítőként, és odaadhatja a Zelandoninak, aki szokás szerint elrejti egy szent hely, talán egy barlang kőfalának repedésébe, felajánlásként Földanyának. Miközben a felajánlott tárgy jelentéktelennek tűnik, jelentősége sokkal fontosabb. Jelentőségét az adja, hogy Doni a helyettesítő tárgyat vissza tudta vezetni az eredeti szimbolikus tárgyig, onnan pedig a személyig, akié, anélkül hogy bárki, még egy Zelandoni sem tudja, hova rejtették magát az elandont.

Willamar diplomatikusan hozzátette, hogy a Zelandonia teljes mértékben tisztelt, és megbízhatónak és jótevőnek tekintette mindenki.

– De nagyon befolyásosak – mondta. – Sok ember számára némi félelem járul az irántuk viseltetett tisztelethez, pedig minden egyes Zelandoni is csak ember. Ismerünk azonban néhányat, akik visszaéltek tudományukkal és képességeikkel, és vannak, akik félnek attól, hogy a visszaélőket alkalomadtán rá lehet venni arra, hogy az olyan erővel bíró tárgyat, mint az elandon, felhasználják valaki ellen, akit nem kedvelnek, vagy móresre tanítsanak valakit, ha úgy vélik, erkölcstelenné, tisztességtelenné vált. Nem tudok esettől, amikor ez megtörtént volna, de az emberek szeretnek történeteket kiszínezni.

– Ha bárki háborgatja valakinek a szimbolikus tárgyát, az megbetegítheti az illetőt, vagy meg is ölheti. Hadd meséljek el egy történetet a Régiek Legendáiból – mondta Marthona. – A múltban állítólag néhány család – néha egész Barlangok is – egy helyre tették minden szimbolikus tárgyukat.

– Volt egy Barlang, amely az összes szimbolikus tárgyát egy kis barlangba rejtette a lakhelyük közelében található hegy oldalában. Oly szent helynek tekintették, hogy senki nem merte háborgatni. Egy nagyon esős tavaszon lavina söpört végig a hegyen, elpusztítva a barlangot és benne mindent. Az emberek egymást hibáztatták, és megszűnt köztük az együttműködés. Egymás segítsége nélkül az életük nagyon megnehezedett. Szétszóródtak, és a Barlang elpusztult. Így az emberek megtanulták, hogy ha valaki megzavarja az elandonokat, de még ha természeti erők, víz, szél vagy földmozgások mozdítják is el őket, a családnak vagy a Barlangnak súlyos gondjai lesznek. Ez az oka annak, amiért minden egyes embernek egyénileg kell elrejtenie saját szimbolikus tárgyát.

– A helyettesítő köveket egy helyre lehet tenni – vette vissza a szót a Zelandoni. – Földanya tiszteli és vissza tudja vezetni őket, azok azonban csak kis jelképek, nem az igazi eladonok.

Aylának tetszett a Legenda. Hallott már a Régiek Legendáiról, de eddig nem fogta fel, hogy azok olyan történetek, melyek segítenek megérteni az embereknek olyasmiket, amiket tudniuk kell. Azokra a történetekre emlékeztettek, melyeket telente az öreg Dorv mesélt Brun törzsének.

A donier folytatta:

– Az abelan egy szimbólum, jel vagy minta, melyhez mindig valamilyen életerő társul. Egy közösség jellegzetességeit vagy egy személy egyéni jellemzőit tartalmazza. A zelandoni abelan népünk tulajdonságait foglalja magában, és a legfontosabb. Négyszögekből, háromszögekből gyakran a változataikból és díszítésekből álló szimbólum különböző színű lehet, különböző anyagokból, különböző számú négyszögekből készülhet, de az alapvető alakja nem változtatható meg. Ennek egy része zelandoni abelan – mondta, a homloka oldalára tetovált jelre mutatva. Ayla észrevette, hogy három sorban rajzolt három négyzet adja a minta egy részét.

– A négyszögekből mindenki tudhatja, aki látja, hogy népem a zelandoni. Mivel kilencet lehet megszámolni a szimbólumból, az is látható, hogy a Kilencedik Barlang tagja vagyok. Természetesen több minden mást is jelent a tetoválás – folytatta. – Jelöli, hogy a Zelandoniak egyike vagyok, és megmutatja azt is, hogy a többi Zelandoni engem tekint Elsőnek a Nagy Földanya szolgálói közül. Bár nem annyira fontos, de egy része a saját személyes abelanom is. Megfigyelhetitek, hogy Marthona tetoválása eltér az enyémtől, noha bizonyos részei egyformák.

Ayla megfordult, hogy megvizsgálja a korábbi vezető tetoválását. Marthona féloldalra hajtotta fejét, hogy a lány jobban láthassa.

– Ott van a kilenc négyszög – szólalt meg Ayla –, de homlokod másik oldalán, és vannak más jelek is, azok pedig, íveltek. Most, hogy látom, az egyik mintha egy ló alakja lenne a nyakától a hátán végig le a hátsó lábáig.

– Igen – mondta Marthona –, a tetoválómester nagyon jó munkát végzett, és megörökítette abelanom lényegét. Noha stilizáltabb, mert így jobban illik az egész mintázathoz, nagyon hasonlít az elandonomon levő ábrához, amely egy ló, de annál egyszerűbb.

– Tetoválásainkból mindegyikünket megismerheted valamennyire – mondta Zelandoni. – Azt, hogy én Földanyát szolgálom, mert az enyém bal oldalon van. Azt, hogy Marthona a Barlangunk vezetője, vagy az volt, mert az ő szimbóluma a homloka jobbján található. A négyszögekből tudhatod, hogy mindketten zelandoniak vagyunk, mégpedig a kilencedik Barlangból.

– Azt hiszem, Manvelar tetoválásában három négyszög van, de nem emlékszem, hogy Brameval homlokán meg tudnék számolni tizennégy négyszöget – mondta Ayla.

– Nem, valóban nem – felelte Zelandoni. – A Barlangokat nem mindig a négyszögek számával jelölik, de egy személy Barlangját valahogy mindig ábrázolja. Brameval tetoválásul például tizennégy pont van egy bizonyos alakzatban.

– Nincs mindenkinek tetoválása – mondta Ayla. – Willamarnak egy kicsi van a homloka közepén, Jondalarnak azonban egyáltalán nincs.

– Csak a vezetőknek van tetoválás a homlokán – válaszolta Jondalar. – Zelandoni a szellemi vezető, anya egy Barlang vezetője volt. Willamar a Kereskedőmester. Az fontos tisztség, és gyakran kikérik a tanácsát, így őt is vezetőnek tekintik.

– Noha sokan inkább az öltözékükkel mutatják meg kilétüket, mint például Shevonar, egyes embereknek más testrészűkön vannak tetoválásaik, az arcukon, állukon, esetleg a kezükön, rendszerint olyan helyeken, ahol nem takarja el a ruházat, így látható. Nincs sok értelme azonosító tetoválást tenni olyan helyre, ahol senki nem láthatja. Másféle tetoválások gyakran olyasmit ábrázolnak, amiről a személy azt akarja, hogy felismerjék, az azonban rendszerint egy személyes teljesítmény, és nem az elsődleges kötelék – magyarázta Marthona.

– A Mamutok közt a Mamutinak – ahogy egy Zelandoninak – van tetoválás az arcán, de nem négyszögek, hanem ék alakzatok – mondta Ayla. – A négyszöghöz hasonló gyémánt alakzattal kezdődnek, melyet úgy forgatnak el, hogy a csúcsai lefelé és felfelé mutatnak. Vagy a négyszög felével, egy háromszöggel – különösen kedvelik a lefelé mutató háromszögeket. Majd megismétlik a hegyes alakzatot, például úgy, hogy egy háromszög valamely csúcsát egy másikba rajzolják bele. Néha összekötik őket, és cikcakk alakzatot formálnak. Azoknak a szimbólumoknak is van jelentésük. Mamut éppen az elutazásom előtti télen kezdett megtanítani rájuk.

Zelandoni és Marthona egymásra nézett, és elismerően bólintott. A donier beszélt már a korábbi vezetővel Ayla tehetségéről, és azt tanácsolta neki, talán mérlegelnie kellene, hogy egy napon összebarátkozik a Zelandoniával. Mind ketten egyetértettek abban, hogy jobb lenne Aylának és mindenkinek.

– Akkor Shevonar tunikáján is rajta volt a jele, az abelanja és a zelandoni abelan – jelentette ki Ayla szomorú, monoton hangon.

– Igen. Mindenki felismeri majd, köztük Doni is. A Nagy Földanya tudni fogja, hogy Shevonar az egyik gyermeke, aki ennek a földnek a délnyugati területén élt – mondta Zelandoni. – Az azonban csak egy részlete Shevonar Halotti Tunikája mintázatának. A teljes öltözéknek van jelentése köztük a nyakláncoknak is. Azonkívül a zelandoni abelan a mintázat egy része magában foglalja a kilenc négyszöget e Barlang szimbólumát, és a származását jelölő mintázatókat. Az asszony szimbolikus jelei, akit társul vett, és társa gyermekeinek abelanjai, akik Shevonar házi tűzhelyéhe születtek. Dárdakészítő mesterségének is megvan a szimbóluma, és természetesen a saját szimbolikus jele. Mind közül a saját abelanja a legszemélyesebb és egyénileg a legerőteljesebb elem. Ünnepi ruhája, amely most a halotti öltözéke, tartalmazza és láttatja neveit és kötelékeit.

– Shevonar ünnepi ruhája különösen szép – mondta Marthona. – A régi mintakészítő alkotta, aki már meghalt. Kiváló munkákat készített.

Ayla nagyon érdekesnek tartotta a zelandoniak viseletét, egyik-másik egészen szép volt – különösen Marthona dolgai –, de elképzelése sem volt a hozzájuk társított jelentések összetettségéről. Néhány holmi túldíszítettnek tűnt az ő ízlésének. Ő az egyszerű, tiszta alakzatokat tanulta meg tisztelni, és használhatóságukat, ahogy törzsbeli anyja is tette, esetenként változtatott a mintán, melyet például egy kosárra font, vagy láttatta a fa erezetét egy tálon vagy csészén, melyet kifaragott és simára csiszolt, de soha nem adott hozzá díszítéseket.

Most kezdte megérteni, hogyan jellemzik és azonosítják az embereket a ruhák és ékszerek, melyeket viselnek, ahogy arctetoválásaik is. Shevonar teljes öltözékét, mindazon túl, hogy módfelett díszes volt, harmonikusnak és tetszetős mintázatúnak találta. Meglepődött azonban, amikor Marthona azt mondta, hogy egy idős ember tervezte és készítette.

– Shevonar ruháinak elkészítése biztosan sok munkát igényelt. Miért tölt egy idős ember annyi időt ruhák készítésével? – kérdezte Ayla.

Jondalar mosolygott.

– Mert annak az idős embernek az volt a mestersége, hogy ünnepi és halotti öltözékeket tervezzen. A mintakészítőnek az a munkája.

– Az idős ember nem elkészítette az ünnepi ruhákat, hanem megtervezte, hogy az egyes ruhadarabok hogyan illenek össze a legjobban – mondta Marthona. – Oly sok aspektust kell tartalmaznia, hogy különleges tehetséget és művészi látásmódot igényel tetszetős összeillesztésük... Ő azonban kiválóan értett a darabok elrendezéséhez úgy, hogy ruhává lessen varrni őket. Számos ember éveken át dolgozott vele együtt, és munkaközössége nagyon sok megbízást kapott. Most egyikük tervezi a ruhákat, ám ő még nem olyan tehetséges.

– De az idős ember vagy bárki más csinálta Shevonarnak? – kérdezte Ayla.

– Az ő mestersége volt, és ő kereskedett vele – válaszolta Jondalar.

Ayla a homlokát ráncolta. Nyilvánvalóan még mindig nem értette.

– Azt hittem, az emberek más Táborokkal vagy Barlangokkal kereskednek. Nem tudtam, hogy saját Barlangul népével is.

– Miért ne? – kérdezte Willamar. – Shevonar dárdakészítő volt. Jól elkészített dárdáiról ismerték, de az összes elemet és szimbólumot, amit ünnepi ruháján meg akart mutatni, nem tudta elhelyezni úgy, ahogy neki tetszett. Ezért húsz legjobb dárdájával fizetett az öltözékért, és igen nagy becsülte.

– Az idős ember egyik utolsó munkája volt – mondta Marthona. – Miután a látása már nem tette lehetővé, hogy gyakorolja mesterségét, egyenként eladta Shevonar dárdáit más dolgokért, melyekre szüksége volt, de a legjobbakat megtartotta magának. Csontjai már szent helyen pihennek, de azt a dárdát magával vitte a szellemvilágba. Azt vitte magával, melyen mind az ő, mind Shevonar abelanja rajta volt.

– Ha egy dárdakészítő különösen elégedett a munkájával – magyarázta Jondalar –, néha a saját abelanját összedolgozhatja annak a személynek a dárdába faragott vagy festett abelanjával, akinek a fegyvert készítette.

Ayla a vadászat során megtanulta, hogy bizonyos dárdaszimbólumok nagyon fontosak. Tudta, hogy minden dárdán rajta van tulajdonosának jelképe, hogy így kétség se merüljön fel abban, hogy ki melyik állatot találta el. Nem tudta, hogy a szimbólumot abelannak nevezik, vagy hogy annyira fontos lenne a zelandoniaknak. Tanúja volt, amint egy vitát a szimbólum alapján döntöttek el. Két dárdát találtak ugyanabban az állatban, de csak az egyik talált el létfontosságú szervet.

Noha minden egyes dárda magán viselte tulajdonosának jelképét, hallotta, amint a vadászok a dárdakészítőről beszélgetnek. Mintha mindig tudták volna, ki melyik dárdát készítette, akár rajta volt készítőjének jele, akár nem. A dárda jellegéről és díszítéseiről fel lehetett ismerni készítőjét.

– Mi a te abelanod, Jondalar? – kérdezte.

– Semmi különleges, csak egy jel. Ilyen – mondta. Elsimította maga mellett a poros földet, és ujjával egy vonalat rajzolt, majd egy másodikat, amely az elsővel párhuzamosan kezdődött, de a végén egy pontba futott össze. Egy kis vonal kapcsolta össze a másik kettőt a kihegyezett vég kötelében. – Mindig azt hittem, hogy a születésem napján a Zelandoninak semmi ötlete nem volt – válaszolta, majd az Esőre pillantott, és elvigyorodott. – Vagy ez talán egy hermelin farka, fehér és a vége fekete. Mindig tetszettek azok a kis hermelinfarkak. Gondolod, hogy az én abelanom egy hermelin?

– Nos, a te totemed egy Barlangi Oroszlán – mondta Ayla, mint az enyém. Azt hiszem, a te abelanod bármi lehet, aminek akarod. Miért ne lehetne hermelin? A hermelinek bátor kis menyétek, de télen szépek. Egész testük fehér, fekete szemük és farkuk fekete csúcsa kivételével egész testük fehér. Valójában barna nyári kabátjuk sem rossz. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: – Mi Shevonar abelanja?

– Pihenőhelye közelében láttam az egyik dárdáját – mondta Jondalar. – Elhozom és megmutatom.

Gyorsan elhozta a dárdát, és megmutatta Shevonar szimbolikus jelét. Egy muflon, egy nagy, ívelt szarvú hegyi kecske stilizált ábrázolása volt rajta.

– Magammal vinném – mondta Zelandoni. – Kell egy másolatot készítenem az abelanjáról.

– Miért? – kérdezte Ayla.

– Mert ugyanaz a szimbólum, amely a dárdáit, öltözékét és más tulajdonát jelölte, lesz majd a sírját jelölő oszlopon is – válaszolta Jondalar.

Miközben visszafelé gyalogoltak lakóhelyük felé, Ayla végiggondolta a beszélgetést, és levont néhány önálló következtetést. Noha magát a szimbolikus tárgyat, az elandont elrejtették, a ráfestett vagy belevésett szimbolikus jelet, az abelant nemcsak az ismerte, akit szimbolizált, hanem bárki más is. Erővel bírt, különösen a tulajdonosának, de olyannak nem, aki vissza akart élni vele. Túl jól ismert volt. Az igazi erő az ismeretlenből ered, a titkosból, a rejtettből, ezoterikusból.

Másnap reggel Joharran kopogott Marthona lakhelye bejáratának ajtófélfáján. Jondalar félretolta az ajtófüggönyt, és meglepetten látta meg fivérét.

– Nem mész el a ma reggeli tanácskozásra? – kérdezte.

– De igen, természetesen, csak először veled és Aylával akartam beszélni – válaszolta Joharran.

– Akkor gyere be – mondta Jondalar.

Joharran belépett, és hagyta, hogy háta mögött a súlyos bejárati drapéria visszahulljon a földre. Marthona és Willamar jött elő hálóhelyükről, és szívélyesen üdvözölték. Ayla a reggeliből megmaradt ételt Farkas fatáljába tette, felnézett és mosolygott.

– Joharran azt mondta, beszélni akar velünk – közölte Jondalar, Aylára nézve.

– Nem veszem el sok idődet, de gondolkodtam azokon a dárdavetőiteken. Ha többünk tudta volna olyan távolságból elhajítani a dárdáját, mint te, Jondalar, megállíthattuk volna azt a bölényt, mielőtt eltapossa Shevonart. Rajta már túl késő segítenünk, de azt szeretném, hogy a megmaradt vadászoknak legyen olyan biztonságos távolsága. Megtennétek, hogy megmutatjátok mindenkinek, hogyan kell el készíteni és használni azt a dárdahajítót?

Jondalar elmosolyodott.

– Természetesen. Ebben reménykedtem én is. Alig várom, hogy megmutassuk, hogyan működik, hogy mindenki láthassa az előnyeit.

Folara kivételével Marthona lakhelyének minden lakója a hatalmas sziklamenedék déli végének közelében található gyülekezési térre indult Joharrannal. Számosan ott voltak már, mire odaértek. Futárokat küldtek a vadászaton részt vett Barlangok Zelandoniaiért, hogy beszéljenek a temetési szertartásról. Rajtuk kívül ott volt már a Kilencedik Barlang szellemi vezetője, a Tizennegyedik, a Tizenegyedik, a Harmadik, a Második és a Hetedik Barlang Zelandonija. Jelen volt mindazok többsége is, akikre az emberek vezetőként tekintettek, ahogy jó néhány érdeklődő is.

– A Bölény Szelleme egyikünket követelte viszonzásul a sajátjáért – szólalt meg a testes donier. – Olyan áldozat, melyet meg kell hoznunk, ha ő megköveteli. – Az emberekre nézett, akik tudomásul véve bólintottak. Tekintélyt parancsoló jelenléte soha nem volt olyan nyilvánvaló, mint amikor együtt volt a többi Zelandonival. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy ő Nagy Földanya Szolgálói Közt Első.

Miközben a találkozó folytatódott, egy-két Zelandoni kis nézeteltérésbe bonyolódott egy jelentéktelen dolog miatt, és az Első hagyta, hogy a disputát lefolytassák. Joharran azon vette észre magát, hogy gondolatai elkalandoznak a Shevonar temetésével kapcsolatos beszélgetésről, és azon tűnődik, hol állítsák fel a gyakorló céltáblákat. Miután beszélt Aylával és Jondalarral, úgy döntött, bátorítja vadászait a dárdahajító elkészítésére, és elkezdik a gyakorlást, még mielőtt elindulnának a Nyári Találkozóra. Azt akarta, hogy a lehető leggyorsabban tegyenek szert jártasságra Jondalar új fegyverének használatában. De nem ma. Tudta, hogy ma nem lehet fegyvereket használni. Ma Shevonar szellemét, elánját kell elkísérniük a következő világba.

Zelandoni gondolatai is másutt jártak, noha olyannak tűnt, mint aki komolyan megfontolja a felmerült véleményeket. Jondalar öccsére gondolt, mióta megkapta a távoli napfelkelte földjén levő sírjáról azt a követ, rajta az opál fényű arccal, de az alkalmas időre várt.

Tudta, hogy mind Jondalarnak, mind pedig Aylának részt kell vennie a gyászszertartáson, és a kapcsolatteremtés a következő világgal bármilyen körülmény között elég félelmetes, különösen azok számára, akik nem készültek fel rá – veszélyes lehetett még a felkészülteknek is. Biztonságosabb volt, ha többen voltak jelen a gyászszertartáson, hogy támaszául szolgáljanak azoknak, akik a közvetlen kapcsolatot teremtik.

Mivel Shevonar egy vadászaton halt meg, amelyen részt vett a közeli Barlangok többsége, temetésének fontos szertartásnak kell lennie, amely magában foglalja és segítségül hívja az egész közösség védelmét. Ez jó alkalom arra, hogy megkíséreljen mélyebben belépni a szellemvilágba, hogy megkeresse Thonolan életerejét, gondolta Zelandoni Aylára pillantott, és azon tűnődött, vajon az idegen asszony hogyan reagál majd. Ayla folyamatosan meglepte a doniert tudásával, rátermettségével s még dicséretes magatartásával is.

Az idősebb doniernek hízelgett, amikor a fiatal nő megkereste a kérdésével, hogy tehetett-e volna bármi egyebet Shevonarért, különösen, hogy már bizonyította szakértelmét. S valóban nagyon tisztességes volt Aylának az a javaslata, hogy Jondalar hozzon el egy követ fivére temetési helyéről, figyelembe véve, hogy teljesen ismeretlenek voltak számára a zelandoniak szokásai, gondolta a donier, A Thonolan holttestére zuhant görgeteg közt talált kő valóban különleges volt. Teljesen mindennaposnak látszott, amíg meg nem fordították, és meg nem látták azt a kékes, opálfényű arcot a tűzvörös pöttyökkel.

Az opalizáló kék szín kétségtelenül a tisztaság egyik jelképe, a vörös pedig az élet színe, Földanya Öt Szent Színének legfontosabbja. Az a kicsiny kő nyilvánvalóan az életerő tárgya. Miután túl leszünk a gyászszertartáson, valamit tenni kell vele.

Csak fél füllel hallgatta a nézeteltérést, amikor eszébe jutott, hogy a Thonolan sírjáról való kő mennyire hasonlít egy helyettesítő kőre. Földanya azzal megtalálhatja Thonolan elanját. A legjobb és legbiztonságosabb helye egy szent barlang repedésében lenne, a családja helyettesítő köveinek közelében. Ismerte az egész Kilencedik Barlang csaknem minden helyettesítő kövének és más Barlangok kövei közül is soknak a helyét, ahogy a sajátján kívül néhány mostani elandon rejtekhelyét is.

Előfordulhatott néhány szokatlan körülmény, amelynél a beavatkozására volt szükség, magára vállalva a szülői kötelességeket és felelősséget néhány gyerek elandonjáért, és el kellett rejtenie olyanok szimbolikus tárgyát is, akik mentálisan vagy fizikailag képtelenek voltak rejtekhelyre tenni a sajátjukat. Soha senkinek nem beszélt róluk, és soha semmilyen okból nem próbálna hasznot húzni tudásából. Teljes mértékben tisztában volt a mind saját magára, mind pedig az elandon szimbolizálta személyre leselkedő veszélyekkel.

Ayla gondolatai is elkalandoztak. Nem ismerte a zelandoni temetési szokásokat, és nagyon érdekelte, a már-már végeérhetetlennek tűnő vita azonban már meghaladta felfogóképességét. Még az általuk használt ezoterikus szavak némelyikét sem értette. Így hát inkább a nemrég tanultakon gondolkodott.

Elmagyarázták neki, hogy a holtakat rendszerint szakrális földben temetik el, noha bizonyos számú sír után új helyet keresnek. Túl sok egy helyen időző szellem túl nagy erőt adna nekik. Azokat, akik egyszerre haltak meg, vagy nagyon közel álltak egymáshoz, el lehetett temetni egy helyre, de inkább a térség különböző, szétszórt kis helyein alakítottak ki sírkertet.

Bárhol választották is, a temetkezési helyet a szorosan egymás mellé, a földbe állított póznákkal jelölték a sír körül és a halott fejénél. Az oszlopokra az oda temetettek abelanjait festették vagy faragták, és olyan szimbólumokat, melyek a temetkezési helyre belépés veszélyeire hívták fel a figyelmet. A halott szelleme – amelynek már nem volt teste, melyben élhetett – ólálkodhatott a kijelölt temetkezési helyeken belül, bár a kerítésen nem mehetett túl. A Zelandonia építette a szelleműző kerítést úgy, hogy azok a szellemek, melyek nem találták meg útjukat a saját világukba, ne léphessék át a határt, és lophassák el olyan valakinek a testét, aki még ezen a világon él.

Erőteljes védelem nélkül a temető elkerített helyére belépők halálos veszélyben forogtak. A szellemek már azelőtt elkezdtek gyülekezni, mielőtt a holttestet nyughelyére helyezték, és tudni lehetett róluk, hogy megkísérlik birtokukba venni egy élőlény testét, és háborút vívnak az uralómért az élő ember saját szellemével. Ezt rendszerint az illető gyökeres változásáról lehetett felismerni, aki attól fogva rá nem jellemző dolgokat tesz, vagy olyasmiket lát, melyeket mások nem, vagy minden nyilvánvaló ok nélkül felkiált, vagy kegyetlenné válik, vagy mintha képtelen lenne meg érteni a körülötte levő világot, és magába fordul.

Sok év elteltével, amikor a póznák már maguktól kidőltek és belerothadtak a földbe, s növényzet nőtt a sírok fölött, megtisztították a sírkerteket, és a megszentelt földet már nem tekintették szenteltnek, sem veszélyesnek – a szellemek eltűntek. Állítólag a Nagy Földanya Föld már visszakövetelte azt, ami az Övé volt, a helyet pedig visszaadta gyermekeinek.

Ayla és a többi elgondolkodó azonnal visszafordította figyelmét a beszélgetésre, amint meghallották az Első hangját. Mivel a vitázó Zelandonik mintha nem tudtak volna megegyezésre jutni, a befolyásos Zelandoni úgy döntött, ideje közbeavatkoznia. Olyan döntésre jutott, amely az összes vélemény valamennyi aspektusát magában foglalta, és azt úgy magyarázta el, hogy az ő javaslata az egyetlen lehetséges megoldásnak tűnt. Az őrökről folytatták a megbeszélést, akikre azok védelmében volt szükség, akik Shevonar holttestét viszik a szent temetkezési helyre, hogy így védettek legyenek az elveszett és kóbor szellemekkel szemben.

Halotti tort rendeznek majd a gyászolók megerősítésére, hogy így minden egyes élő ember saját szellemének legyen ereje legyőzni az eltévedt szellemeket. Szervezőként természetesen mindenki Prolevára nézett. Shevonar fegyvereit és eszközeit is a sírjába helyezik, ételekkel együtt. A halotti étket nem szabad elfogyasztani, az étel szelleme azonban a szabadon lebegő szellemet táplálja, hogy erőt adjon neki ahhoz, hogy megtalálja saját útját. Minden elképzelhetőt megtesznek, hogy a távozó szellemnek ne legyen oka visszafordulni vagy túl sokáig kísérteni.

Aznap reggel később Ayla Nyihaha hátán kilovagolt Villámmal és Farkassal a nyomában. Végigfésülte szőrüket, sörényüket, és átnézte őket, minden rendben van-e velük. Megszokta, hogy minden napot a lovakkal tölt, de mióta megérkeztek, ideje nagy részében Jondalar népével volt, és hiányoztak neki az állatai. A mérhetetlen lelkes szeretetből, amellyel a lovai üdvözölték, úgy gondolta, nekik is hiányzott ő és Jondalar is.

Visszafelé vezető útján megállt Joharran otthonánál, és megkérdezte Prolevát, tudja-e, hol van Jondalar.

– Elment Joharrannal, Rushemarral és Solabannal, hogy megássák a sírhelyet Shevonarnak – válaszolta az asszony, Prolevának sok teendője volt, pillanatnyilag azonban másokra várt, így ráért. Meg akarta ismerni ezt az asszonyt, akinek oly sokféle tehetsége van, s hamarosan társa fivérének társa lesz, ezért jó szívvel invitálta Aylát.

– Kérsz egy kis kamillateát?

Ayla habozott:

– Azt hiszem, vissza kellene mennem Marthonához, máskor azonban nagyon szívesen teáznék veled.

Farkas, aki legalább annyira élvezte a kiszabadulást, mint a lovak, követte Aylát. Az állatot kémlelő Jaradal szaladt a farkas elé. A farkas a gyerekhez nyomogatta orrál, a simogatására várva. Jaradal örömében felkuncogott, e, megdörzsölgette Farkas fejét.

– Meg kell mondanom neked, Ayla – szólalt meg Proleva –, először nagyon megijedtem, amikor Jaradal elmondta, hogy megérintette az állatodat. Nehéz elhinni, hogy egy húsevő, vadászó állat, mint ez, olyan szelíd és gyengéd lehet a gyerekekkel. Amikor Folara idehozta, és láttam, hogy Marsala rámászik a hátára, nem hittem a szememnek. 1 húzogatta a szőrét, megérintette a szemét, még az állát is ki nyitotta, és benézett a szájába, és Farkas csak feküdt ott, mintha tetszett volna neki. Teljes mértékben elbűvölő volt Még Salova is mosolygott, bár amikor először meglátta a kislányát a farkasoddal, megrémült.

– Farkas nagyon szereti a gyerekeket – magyarázta Ayla. – Úgy nőtt fel, hogy köztük aludt, játszott velük az Oroszlán Tábor földotthonában. Ők voltak az alomtársai, és a kifejlett farkasok mindig védelmezők és engedékenyek falkájuk kicsinyeivel. Mintha minden kisgyereket a saját falkájához tartozónak tekintene.

Miközben Ayla és Farkas visszament Marthona lakóhelyéhez, nem hagyta nyugodni valami, amit Prolevával kapcsolatban észrevett... a testtartása, a mozgása, ahogy bő tunikája állt rajta. Váratlanul megértette, és elmosolyodott, Proleva terhes – biztosra vette.

Marthona lakhelyén senkit nem talált. Bárcsak Prolevánál maradt volna teázni, gondolta, és eltűnődött, hol lehet Jondalar édesanyja. Prolevánál nem volt, talán Zelandonihoz ment látogatóba, gondolta. Úgy vette észre, közel állnak egymáshoz, vagy legalábbis tisztelik egymást. Mindig beszélgettek, vagy értő pillantásokat váltottak. Ha ott keresné Marthonát, az arra is jó alkalom lenne, hogy beszéljen a donierrel, akit határozottan jobban meg akart ismerni.

Valójában persze nem kell megkeresnem Marthonát, Zelandoni pedig épp most nagyon elfoglalt lehet. Talán nem szabadna zavarnom, jutott ekkor Ayla éppen az ellenkező gondolatra, de haszon nélkülinek tartotta magát, és valami értelmeset akart tenni. Talán segíthetek, vagy legalábbis felajánlom a segítségem, döntötte el végül.

Zelandoni szállására ment, és halkan kopogott a bejárati függöny tartóoszlopán. Az asszony bizonnyal a közelben lesz. Egy-két szívdobbanásnyi ideig tartó habozás után Ayla félrehajtotta a drapériát.

– Ayla, tehetek érted valamit? – szólalt meg a Zelandoni, meglehetős meglepődéssel nézve a fiatal nőre és a farkasra.

– Marthonát keresem. Nincs otthon, és Prolevánál sem volt. Azt hittem, idejött hozzád – válaszolta Ayla.

– Nem, nincs itt.

– Nos, ne haragudj, hogy zavartalak. Tudom, mennyire elfoglalt vagy. Nem lett volna szabad rabolnom az időd.

– Semmi gond – válaszolta a donier, majd észrevette, hogy a fiatal nő feszült, de lelkes, segítőkész és valahogy reményteljes. – Van valami külön oka, amiért Marthonát keresed?

– Nem, csak kerestem. Arra gondoltam, esetleg segítségre lehet szüksége.

– Ha valami tennivalót keresel, talán segíthetnél nekem – ajánlotta Zelandoni, kitárva az ajtófüggönyt, miközben hátralépett. Ayla széles, örömteli mosolya megértette az idősebb asszonnyal, hogy valóban tenni szeretne valamit, s jövetelének ez volt az igazi oka.

– Nem baj, ha Farkas is bejön? – kérdezte Ayla. – Nem fog zavarni semmiben.

– Tudom. Mondtam, hogy megértjük egymást – válaszolta a donier, és tartotta a drapériát, hogy Ayla után Farkas is beléphessen. – A vörös okkert, melyet gyűjtöttél, porítani kell. Ott találod a mozsarat – Zelandoni megmutatta a vörös foltos követ, melybe az évek használata csésze alakú bemélyedést formált –, és itt van az őrlőkő. Jonokol hamarosan itt lesz, és szükségem lesz a segítségére a Shevonar abelanját tartalmazó oszlop elkészítésében. Ő a tanítványom.

–Találkoztam egy Jonokol nevű emberrel a fogadási ünnepségen, de ő művésznek mondta magát – válaszolta Ayla.

– Jonokol művész. És a tanítványom. Bár azt hiszem, inkább művész, mint tanítvány. Nem érdekli a gyógyítás, sem az, hogy megtalálja útját a szellemvilágba. Megelégszik azzal, hogy tanítvány legyen, de még fiatal. Majd meglátjuk. Talán megvan még benne az elhivatottság. Egyébként pedig kiváló művész, és kitűnő asszisztens – dicsérte Zelandoni, majd hozzátette: – A művészek többsége Zelandoni is. Jonokol nagyon fiatal kora óta az... már akkor megmutatkozott a tehetsége.

Ayla örömmel porította a vörös vas-oxidot. Ez a segítés nem igényelt különleges tanulást, a monoton fizikai tevékenység azonban lehetővé tette, hogy szabadon gondolkodhasson. A Zelandonián tűnődött, és hogy a művészek, így például Jonokol, miért lett tagja a csoportnak, amikor az olyan fiatalok valószínűleg semmit nem tudtak arról, mit jelent Zelandoninak lenni. Miért kell művészeknek a Zelandonia tagjának lenniük?

Miközben dolgozott, megérkezett Jonokol. Aylára nézett majd némi meglepetéssel a Farkasra. Farkas fölemelte fejet, és Aylára pillantott, készen arra, hogy jelzésére azonnal fel álljon. Majd megnyugodott, de továbbra is éber maradt.

Ayla segíteni jött, Jonokol – szólalt meg Zelandoni, – Ha jól tudom, már találkoztatok.

– Igen, ideérkezése első estéjén. Üdvözletem, Ayla – mondta a férfi.

Ayla befejezte a vörös göröngyök finom porrá zúzását, és átadta a mozsarat, az őrlőkövet és a vas-oxid port Zelandoninak, azt remélve, hogy újabb tennivalót kap tőle, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mindketten a távozására várnak. – Van bármi egyéb, amiben segíthetek? – kérdezte végül.

– Nem, most nem, köszönöm – válaszolta a donier.

Ayla bólintott, majd intett Farkasnak, és elhagyták a barlangot. Marthonát még mindig nem találta otthon, amikor visszatért lakhelyükre, s hogy Jondalar is távol volt, nem tudta, mit tegyen. Prolevánál kellett volna maradnom, és teáznom vele, gondolta. Úgy döntött, visszamegy – szerette volna megismerni a kiváló és csodált asszonyt. Végtére is rokonok lesznek, hiszen Jondalar fivérének társa. Talán készíthetek egy finom teát szárított hárslevelekkel, hogy illatos legyen, és kevés édesítővel. Bárcsak nőne valahol a közelben hársfa!