16

Ayla látta, hogy egy idő után az anya reagálni kezd a kisgyerek félelemmel teli zokogására. Relona elszakította magát a sírhalomtól, és még a földet sem söpörve le a ruhájáról, átkarolta lányát. A nagyobb leült, és anyja nyaka köré fonta karjait. Relona átkarolta őt is, és mindhárman csak ültek ott, és együtt sírtak.

Zokogásuk hangja azonban mintha már más tónusú lenne, gondolta Ayla. Már nem annyira kétségbeesett, hanem a bánat és vigasz hangja. Majd az Első jelére a Zelandonik és néhányan mások, köztük Ranokol, Shevonar fivére, felsegítették és elvezették őket a sírtól.

Ranokol fivére elveszítése miatt érzett fájdalma éppen olyan erős lehetett, mint Relonáé, de másként nyilvánította ki. Egyre azon gondolkodott, miért Shevonarnak kellett meghoznia az áldozatot, és nem neki. Fivérének családja volt, neki pedig még csak társa sem. Ranokol egyre ezen tépelődött, de nem akart beszélni róla. Ha megtehette volna, legszívesebben teljes mértékben elkerüli a gyászszertartást, a sírhalomra vetni magát pedig az utolsó dolog volt, amit meg akart tenni. Egyszerűen csak minél előbb el akart menni a sírhely közeléből.

– Visszaadtuk a Zelandoniak Kilencedik Barlangjához tartozó Shevonart a Te Kebeledbe, Nagy Földanya – zsolozsmázta Zelandoni.

A Shevonar temetésére összegyűltek körbeállták a sírt, és Ayla érzékelte várakozásukat. Vártak valaminek a megtörténésére, és a nagy donierre koncentráltak. A dobok és furulyák tovább szóltak, hangjuk azonban a háttérbe szorult, és Ayla már észre sem vette, mígnem a hangszín megváltózott, és Zelandoni énekhangja szállt a magasba.

A sötétségből, az idő káoszából,

Forgószél szülte a magasztos Földanyát.

Önmagára ébredt, tudva, az élet mily igen becses,

A sötét, üres űr búsult Nagy Földanya után.

Az emberek egyszerre reagáltak, néhányan énekelve, ni' hányan csak kiejtve a szavakat:

Földanya magányos volt. Egyedül volt.

Majd az Elsők Közt Első énekelte újra egyedül.

Születésének porából Ő alkotta meg a másikat,

Egy sápatag, halvány fényű barátot, egy társat, egy fivért.

Együtt nőttek fel, tanultak meg szeretni, gondoskodni,

S amikor Ő megérett, elhatározták, párt alkotnak.

Az emberek a következő sorral válaszoltak:

Földanya körül keringett Ő, sápatag, halvány fényű szerelme.

Ayla megértette, hogy ez a zelandoniak népének isméi legendadala, melyet mindegyikük ismert, és amelyre vártak. Már meghatotta a dal, és többet akart hallani belőle. Zelandoni egyedül énekelte az első részt, a gyászolók pedig az utolsó sorral válaszoltak:

Eleinte boldog volt egyetlen társával,

Majd nyugtalan lett, elbizonytalanodott szívében.

Szerette sápadt fényű barátját, drága lelki-párját,

De valamit hiányolt. Szerelme túlcsordult.

Anya volt. Szüksége volt másra is.

Szembeszállt a mérhetetlen űrrel, a káosszal, sötétséggel,

Hogy megtalálja az élet-adó szikra hideg honát.

A forgószél félelmes volt, a sötétség teljes.

S a dermesztő káosz el akarta venni Tőle hevét.

Földanya bátor volt. A veszély halálos.

A hideg káoszból kivonta a teremtő forrást,

Majd megfoganva, életerővel telten elmenekült.

Gyarapodott a magában hordott élettel,

Melyet szeretettel és büszkeséggel hordott.

Földanya megosztotta szerelmét, várandós volt.

A sötét, üres űr és a hatalmas puszta Föld

Várakozásteljesen nézett a szülés elé.

Élet ivott Földanya véréből, élet lélegzett csontjaiból.

Az élet felhasította Bőrét, és kettétörte köveit.

Földanya adott. Új élet élt.

Kiáradó szülővizei folyókat, tengereket töltöttek meg,

Elárasztották a földet, fákat, zöldet sarjasztva.

Minden becses cseppből még több fű és falevél nőtt.

S a friss, zöldellő növényzet újjá varázsolta az egész Földet.

Vizei patakzottak. Új, friss zöld sarjadt.

Gyötrelmes vajúdásában tüzet és küszködést köpködve,

Fájdalomban kínlódott, hogy új életet szüljön a világra,

Megalvadt vércsomói vörös okker földdé lettek,

Ám a ragyogó gyermek megérte a keserves erőfeszítést.

Földanya nagy öröme. Az okos, ragyogó fiú.

Ayla lélegzete elakadt, amikor meghallotta a dal szavait. Mintha az ő és fia, Durc történetének dala lenne. Emlékezett, mennyire szenvedett a fájdalomtól, hogy világra hozza, és hogy később mennyire megérte. Durc az ő nagy boldogsága lett. Zelandoni tovább énekelt csodálatos hangján.

Hegyek emelkedtek, tüzet köpködve csúcsaikból,

Földanya a Fiát táplálta hatalmas kebleiből.

A szikrák magasra szálltak, Földanya forró teje

Ösvényként fröccsent fel a magasba, az égbolton át.

A fiú élete megkezdődött. Földanya táplálta fiát.

Oly ismerős történet, gondolta Ayla. Hitetlenkedve meg rázta fejét, mintha ekkor értett volna meg valamit. Jondalar mesélte el a legenda egy részletét Utazásuk során.

A fiú nevetett és játszott, felcseperedett, okosra nőtt.

Bevilágította a sötétséget Ő, Földanya öröme.

Földanya mérhetetlenül adta szeretetét, s a fiú okosra, erősre nőtt.

Ám hamarosan éretté lett, s többé nem volt már gyerek.

Fia már-már felnőtt. Már saját útját követte.

Földanya saját eredet-forrásából merítve adott életet,

S fiát, kit életre teremtett, most a hideg, üres űr csábította.

Földanya szeretetet adott, de az ifjú többre vágyott,

Tudományra, kalandra, utazásra, felfedezésre.

A káosz volt Földanya ellensége. Fia mégis menni vágyott.

Ayla egyre csak elmélkedett. Nem csak Jondalarról szól az ének, gondolta. Mintha én is ismerném, legalábbis a lényegét. De hol hallhattam? Majd hirtelen eszébe jutott Losaduna! Mindent memorizáltam, amire tanított! Volt egy hasonló története Földanyáról. Jondalar még idézett is részeket a szertartás alatt. Nem pontosan ez volt, és az ő nyelvükön szólt, a losadunaj azonban hasonlít a zelandonira. Ezért értettem meg oly gyorsan, amit mondtak! Miközben hallgatta a dalt, arra koncentrált, hogy emlékezetébe idézze Földanya történetét, és kezdte megérteni a hasonlóságokat és különbségeket.

A fiú elszökött Földanya mellől, amíg Ő aludt,

Miközben örvénylő, üres káosz lopakodott elő a sötétből.

Csábító ámításokkal csalogatta, tévesztette meg a forgószél,

S káosz ejtette foglyul az Ő gyermekét.

A sötétség elragadta Földanya fiát. A ragyogó ifjút.

Eleinte boldogságtól ragyogó gyermekét

Hamarosan legyőzte a zord, jeges űr.

Hiába mardosta bűntudat Földanya óvatlan szülöttjét,

Nem menekülhetett a titokzatos erő elől.

Káosz nem engedte Földanya meggondolatlan utódát.

Ám ahogy a sötétség magával akarta ragadni a fagyba,

Földanya felébredt, kinyújtotta kezét, és erősen tartotta,

Hogy segítse megtartani, visszanyerni ragyogó fiát,

Földanya a sápadt, fénylő Egyhez könyörgött.

Erősen tartotta, s nem engedte el szeme elől.

Ayla mosolyogni kezdett, a következő versszakot várva, vagy legalábbis a lényegi értelmét. Földanya biztosan elmondja régi barátjának, a Holdnak, mi történt fiával, gondolta.

Földanya bánattal üdvözölte régi Szerelmét,

Aki szívfájdalommal, szomorúan hallgatta történetét.

A drága jó barát úgy tartotta helyesnek, ha részt vesz a harcban,

Hogy megmentse veszélyes helyzetéből Földanya gyermekét.

A gyászolók ekkor a saját változatukkal folytatták, vette észre Ayla. A történetet hagyományosan így énekelték. Először a Losaduna vagy a Zelandoni regélte énekmondással, majd a hallgatók válaszoltak, vagy ismételték más módon.

■

Beszélt Fájdalmáról és a sötét, örvénylő tolvajról.

Újra Zelandoni következett.

Földanya fáradt volt, pihennie kellett,

Már-már elengedte ragyogó szerelmének kezét.

Míg Földanya aludt, ő harcolt a hideg erővel,

S egy időre visszaűzte eredet-forrásához.

A Sápadt-Fényű lelke erős volt. A viadal túl hosszú.

Sápadt-Fényű barátja erősen küzdött, legjobb tehetsége szerint,

A küzdelem keservesebb lett, a csata nyomasztóbb.

Hold-Barátja ébersége hanyatlott, lehunyva pompás szemét,

A sötétség pedig közel lopózott, s ellopta fényét az égboltról.

Földanya sápadt barátjának ereje lankadt. Fénye kihunyóban.

Amikor a sötét teljes lett, Földanya egy kiáltással felébredt,

A homályos űr elrejtette a fényt az égről.

Csatlakozott az összetűzéshez, gyors volt a védelemben,

És elkergette a fekete, sötét árnyat a Barátjától.

Ám az éjszaka sápadt arca eltakarta szeme elől Földanya fiát.

Ragyogó, tüzes fia a forgószél csapdájában

Nem melegítette a Földet, a hideg káosz győzedelmeskedett.

A termékeny zöld élet most hó és jég lett,

S éles, szúrós szél fújt. A Föld elveszítette a reményt.

Kipusztult a növényzet, nem maradt szemernyi zöld sem.

Földanya kimerült, meggyötörten gyászolt,

Ám újra kezét nyújtotta az általa szült Életnek.

Nem adhatta fel, küszködve küzdenie kellett,

Hogy Fia ragyogó fénye ki ne aludjon.

Tovább harcolt. Hogy visszahozza a fényt.

S fényes, ragyogó barátja kész volt a küzdelemre a tolvaj ellen.

Ki fogságban tartotta Földanya Keblének gyermekét.

Együtt harcoltak Földanya imádott fiáért,

S erőfeszítésük diadalaként felragyogott fénye.

Energiája fellángolt, ragyogása visszatért.

Nagy Földanya és a Hold visszaadta a Nap helyét az égbolton, de nem minden időre. Ayla várta a folytatást.

De a zord, hideg sötétség sóvárgott ragyogó hevére,

Földanya védelmezte, és nem hátrált meg.

A forgószél erősködött, de Földanya tántoríthatatlanul

Harcolt, viaskodott sötét, kavargó ellenségével, s kétségbeesetten

megálljt parancsolt a sötétnek. Ám Fia már távol volt.

A zelandoni változat vajon hosszabb a losadunaji történetnél? Vagy csak úgy tűnik? Talán az énekmondás miatt vélem hosszabbnak, gondolta Ayla, de valóban tetszik az ének. Bárcsak jobban megérteném! Azt hiszem, a dalok változnak időnként, egyes versszakok dallama mintha nem lenne egyforma.

Amikor Földanya legyőzte a förgeteget, és a káosz elinalt,

Nap-Fiának fénye életerőtől ragyogott.

Amikor Földanya elfáradt, a fagyos űr vette át az uralmat,

És a nap végén a sötétség visszatért.

Földanya szeretetet kapott fiától. De egyikük sem győzött.

Földanya fájdalommal szívében élt,

Hogy Ő és Fia mindörökre külön váltak.

Sóvárgott gyermeke után, de fájdalmát el kellett rejtenie,

Ezért a belső élet-forrásától újra feléledt.

Nem tudott belenyugodni, hogy gyermeke oly távol él tőle.

Amikor készen állt, magzatvizei

Visszahozták a zöld életet a hideg, puszta Földre.

S veszteségének bőségesen hullatott könnyeiből

Csillogó harmatcseppek lettek, s színpompás szivárványok.

Szülési vizeitől kizöldellt a pusztaság, de könnyeit nem tudta elrejteni.

Valóban kedvelem a következő részt, de nem tudom, Zelandoni hogyan énekli majd, gondolta Ayla.

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,

Testének üregéből Földanya újra életet adott.

Méhéből világra hozta a Föld Gyermekeit.

Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

Mindegyik gyermek különbözött, születtek kicsikés nagyok,

Volt, amely járt, lépdelt, volt, amely repült,

Volt, amely úszott, s volt, amely kúszott-mászott.

Ám mindegyik tökéletesnek született, mindegyik lélek-teljesnek.

Mindegyik minta lett, melynek alakformáját utánozni lehetett.

Földanya jólelkű volt. A zöld Föld benépesedett.

Megszülettek a madarak, halak, négylábúak,

Kiket Földanyának már nem kellett gyászolnia.

Mindegyik élőlény születése helyének közelében élt,

S osztoztak Földanya végtelen térségein.

Földi lények lévén nem hagyhatták el.

Asszonynak és Férfinak adott életet Földanya

Majd otthonukul nekik adományozta a Földet.

A vizet, a szárazföldet és minden Teremtményét.

Hogy gondoskodással használják, ez volt kötelezettségük.

Az otthonuk lett, hogy éljenek rajta, de soha ne éljenek vissza vele.

Mert a Föld Gyermekeit Földanya megajándékozta

Az életben maradás tehetségével is, majd úgy döntött,

Megadja nekik a Szeretet és az Öröm Adomány képességét is.

Amely megtiszteli Földanyát társválasztásuk boldogságával.

S az Adományok megérdemeltek, ha a tiszteletet viszonozzák.

Földanyának tetszett a pár, kiket teremtett,

Megtanította őket szeretni, és gondoskodni egymásról.

Vágyat adott nekik az egyesülésre,

Örömük Adományát Földanyától kapták.

Mielőtt bevégezte volna, Gyermekei is megtanultak szeretni.

A Föld Gyermekei áldottak lettek. Földanya megpihenhetett.

Ayla várta a folytatást, de amikor semmi nem törte meg a csendet, megértette, hogy Földanya Éneke véget ért.

A gyászolók kettesével-hármasával ballagtak vissza Barlangjaikba. Volt, aki az éjszaka közepéig nem tért haza, mások azt tervezgették, hogy barátoknál vagy rokonoknál töltik a kései órákat. A Zelandoniak és néhány tanítvány a sírkertben maradtak, a szertartás titkosabb részleteit elvégezni, és reggelig nem is térnek vissza.

Néhányan hazakísérték Relonát és gyermekeit, és éjjelre is velük maradtak, többségük a földön üldögélve. Úgy gondolták, fontos, hogy sokan legyenek körülötte. Úgy tudták, az elhunyt társ elanja megpróbál visszatérni otthonába, mielőtt megértené, hogy már nem ehhez a világhoz tartozik. A gyászoló társ ilyenkor ki van téve a bolyongó lelkek támadásának, és szüksége volt arra, hogy sokan védelmezzék, hogy távol tartsák vagy elűzzék a rosszindulatú hatásokat. Az idősebbeket, röviddel azután, hogy valamelyikük meghalt, néha különösen megkísértette, hogy kövessék társuk elánját a következő világba. Szerencsére Relona még fiatal volt, a gyermekei pedig kicsik, akiknek szükségük volt rá.

Ayla azok egyike volt, akik az özveggyel maradtak, és Relona mintha örült volna annak, hogy így tett. Jondalar is azt tervezte, hogy a gyászolókkal tart, de mire befejezték utolsó szertartási kötelezettségeiket, egészen késő lett, és amikor benézett az özvegy lakhelyére, már annyian voltak ott, hogy egyáltalán nem látott helyet, ahová, oly magas lévén, behúzódhatna. Ayla a helyiség másik oldaláról intett felé. Farkassal volt, s talán emiatt kissé több hely maradt körülötte, de amikor megpróbált az alvó emberek közt odalépdelni hozzá, felébresztette némelyiküket. A bejárat közelében pihenő Marthona tanácsára hazaindult. Enyhe bűntudata ellenére hálás volt anyjának. A kóbor szellemek elűzésére tartott éjszakai virrasztás nem tartozott a kedvelt időtöltései közé. Azonkívül elég dolga akadt már a szellemvilággal a temetés napjára, és elfáradt. Alvózsákjába bújva hiányolta Aylát, mégis gyorsan elaludt.

A Kilencedik Barlangba visszatérő Elsők Közt Első azonnal a lakhelyére ment. Hamarosan újabb Utat kell tennie a következő világba, és meditálni akart, felkészülni rá. Levette mellkasáról a dísztábláját, és dísztelen másik oldalára fordította. Nem akarta, hogy bármiben megzavarják. Nem csak azt akarta megpróbálni, hogy Shevonar lelkét útba igazítsa az e világon túlra, hanem fel akarta kutatni Thonolan elánját is, ahhoz azonban mind Jondalarra, mind Aylára szüksége lesz.

Jondalar azzal az erős késztetéssel ébredt, hogy valamilyen eszközt kell készítenie. Bár talán nem említette volna meg, ám még ekkor is kellemetlenül érezte magát az egész misztikus esemény miatt, melyen előző nap részt vett. A kovakő pattintás nemcsak a mestersége volt, szerette is munkáját, és szilárd kődarabra tennie a kezét jó módja volt annak, hogy megfeledkezzen a nehezen érthető, kézzel nem fogható szellemvilágról.

Elővette a lanzadoni kőfejtőben bányászott kovakő csomagot. Annak idején Dalanar átvizsgálta a köveket, melyeket a legkiválóbb minőségű kovakövet rejtő bányában gyűjtött, amiről a lanzadoniakat ismerték. Ő tanácsolta Jondalarnak, mely darabokat vigye magával, a segítségével faragta le róluk a rárakódást, hogy így a magával vitt kőzet megmunkálható, valódi, tiszta kovakő lett. A lovak sokkal többet szállíthattak az embereknél, a kovakő azonban súlyos volt. Volt egy súlyhatár, amennyit elbírtak, de amikor megvizsgálta kovaköveit, újra csak a legjobb minőségűnek tarthatta őket.

A megtisztított kövekből kiválasztott kettőt, a többit visszatette, majd elővette kovakő-megmunkáló eszközeit tartalmazó bőrbatyuját. Kibontotta a zsinórt, egymás mellé helyezte a különböző csont- és agancskalapácsokat, kőhasítókat és marokköveket, majd egyesével alaposan átvizsgálta mindegyiket. Később újra összecsomagolta őket a megtisztított kovakövekkel együtt. A délelőtt közepére már megvolt az előkészületekkel, sőt valamelyest félreeső helyet is talált, ahol megmunkálhatja kovakövét. A kovakőszilánkok nagyon élesek voltak, és kiszámíthatatlanul repkedtek szanaszét. Tisztességes kőmegmunkálók mindig távol maradtak az olyan helyektől, ahol rendszeresen jártak-keltek, különösen pedig a mezítláb szaladgáló gyerekek, gyakran hajszolt szüleik és szórakozott gondozóik helyeitől.

Félretolva a bejárati függönyt, Jondalar kilépdelt édesanyja lakhelyéről. A sziklaperem felé nézve esőre hajló, szürke égboltra pillantott fel. Barátságtalan szitálás marasztalt szinte mindenkit a sziklamenedék alatt, és a lakhelyek melletti nagy nyitott térség teljes területét elfoglalták. Az egyéni mesterségeknek vagy időtöltéseknek nem szabták meg az idejét, de olyan napra ébredtek, amikor sokan döntöttek úgy, hogy a saját munkájukon dolgoznak. Zsinórokra kifeszített szélfogó építőelemeket vagy bőröket állítottak fel, hogy távol tartsák a szelet vagy az esetleg beverő esőt, és tüzek szolgáltattak plusz fényt és meleget, bár a hideg fuvallatok létfontosságúvá tették a meleg öltözéket is.

A közeledő Ayla láttán elmosolyodott. Arcuk összeérintésével üdvözölték egymást, s Jondalar megérezte nőies illatát, ami eszébe juttatta, hogy az éjjel nélküle aludt. Hirtelen vágy öntötte el, hogy visszavigye az ágyba, és az alvásnál többet tegyenek.

– Marthona lakóhelyére indultam éppen, hogy megkeresselek – szólalt meg Ayla.

– Arra ébredtem, hogy meg kell munkálnom a Dalanar kovakőbányájából hozott követ, hogy új eszközöket készítsek – mondta Jondalar, fölemelve bőrbatyuját –, de ma mintha mindenki dolgozni akarna valamin. – A szorgos emberekkel zsúfolt munkatérség felé pillantott. – Nem hiszem, hogy itt maradok.

– Hova mész? – kérdezte Ayla. – Úgy terveztem, rápillantok a lovakra, de később odamegyek, és nézem, mit csinálsz.

– Azt hiszem, a Vízeséshez. Ott általában sok a szerszámkészítő – válaszolta Jondalar, majd elgondolkodva hozzá tette. – Akarod, hogy segítsek a lovaknál?

– Ha van hozzá kedved – válaszolta Ayla –, de csak megnézem, minden rendben van-e velük. Nem hiszem, hogy ma lovagolok, ám talán magammal viszem Folarát, hátha ő meg akarja ülni Nyihahát. ígértem neki, hogy egyszer megpróbálhatja, és azt felelte, szívesen megtanulná a lovaglást.

– Szívesen megnézném, de ma tényleg szeretnék egy-két eszközt elkészíteni – mondta Jondalar.

Együtt sétáltak a munkatérségig, majd Jondalar folytatta útját a Vízesés felé, Ayla és Farkas pedig megállt, hogy megkeressék Folarát. A szemerkélés kitartó esőre váltott s miközben Ayla arra várt, hogy elálljon, azon kapta magát, hogy el-elnézi, hogyan végzik munkájukat a mesterek. Mindig elbűvölték a különböző mesterségek és készségek, s könnyen elterelték figyelmét. Szorgos, de pihentető hely volt. Mindegyik foglalatosság bizonyos munkafolyamatai elmélyült figyelmet igényeltek, az ismétlődő elemet, azonban időt adtak a beszélgetésre és látogatásra. Az emberek többsége örömmel válaszolt a kérdéseire, megmutatták, mit hogyan csinálnak, és elmagyarázták munkamódszereiket.

Marthona és Folara éppen egy szövőszék felhúrozásával foglalatoskodott, amikor Ayla megpillantotta őket, és nem könnyen tudták volna félbehagyni, pedig Folara szívesen tartott volna Aylával. Ayla nem bánta volna, ha maradhatna, megnézni munkájukat, de úgy érezte, a lovaknak szükségük van a gondoskodására. Megígérte Folarának, hogy máskor együtt mennek majd a lovakhoz, és amikor az eső elállt, elhatározta, elindul, mielőtt újra nekieredne.

Nyihaha és Villám pompás formában volt, és boldogan fogadták Farkassal együtt, amikor egész távol, az Erdei-folyó völgyének mélyén rájuk talált. A lovak egy kis zöld mezőre bukkantak az erdős szurdok közepén, ahol tavacskát formáló tiszta vizű forrás fakadt, és néhány fa alatt helyet is találtak, ahová beállhattak, amikor eleredt az eső. A mezőn velük együtt legelésző vörös szarvasok az asszony és a farkas láttán eliramodtak, a lovak azonban abban a pillanatban felnyerítettek és feléjük vágtattak.

Azokra a szarvasokra már vadásztak, gondolta Ayla. Meg kellett volna állniuk, és Farkasra meredniük, mert valószínűtlen, hogy életük teljében levő, teljesen kifejlett szarvasok elfutnának egyetlen farkas elől. A szél pontosan feléjük vitte a szagomat, és azt hiszem, inkább úgy találták, sokkal inkább a kétlábú vadászoktól kell félniük.

A nap előbújt, s Ayla néhány előző évről megmaradt száraz takácsmácsonyát talált, és a tüskés gyógynövény csúcsával végigvakarta a lovak szőrét. Amikor elkészült, felfigyelt a farkas cserkésző járására. A derékövébe tűzött parittyájáért nyúlt, a tó köves partjáról felszedett egy követ, és amikor Farkas felriasztott egypár nyulat, elsőre eltalálta a termetes állatok egyikét. Hagyta, hogy Farkas megszerezze magának a másikat.

Felhő úszott a nap elé. Felnézett, s megfigyelve a nap állását az égen, ráébredt, milyen gyorsan szalad az idő. Az elmúlt néhány nap annyi teendője után jó érzés volt, hogy semmi sem sürgeti. Amikor azonban szemerkélni kezdett, úgy döntött, Nyihaha hátán tér vissza a Kilencedik Barlangba. Villám és Farkas követte. S jól tette, mert az eső zuhogni kezdett, amikor visszaért a menedékbe. Fölvezette a lovakat a kő előcsarnokig, ahonnan elballagtak a lakóterületek előtt, majd tovább az alig használt térség felé.

Tűz körül üldögélő férfiak előtt haladt el, és bár nem is merte a játékot, kézmozdulataikból valamilyen szerencsejátéknak vélte. Abbahagyták, és az előttük elhaladó Aylára meredtek. Ayla nagyon udvariatlannak tartotta bámulásukat, s fontosnak vélte, hogy illendőbb viselkedést mutasson nekik azzal, hogy kerüli tekintetüket. Rendelkezett azonban a törzsbeli asszonyok azon képességével, hogy feltűnés nélküli gyors pillantásokkal sok mindent megfigyeljen. Észrevette, hogy megjegyzéseket tesznek egymás közt, és mintha a ser szagát érezte volna.

Távolabb a bölény és a szarvas bőrének kicserzése különböző stádiumaiban lévő embereket látott. Valószínűleg ők is túlságosan zsúfoltnak találták a szokásos munkaterületeket, gondolta. Csaknem a sziklaperem végéhez vezette a lovakat, a kis csermely közelébe, amely a Kilencedik Barlangot elválasztotta a Vízeséstől, és alkalmas helynek találta arra, hogy menedéket készítsen nekik a tél beállta előtt. Meg kell majd beszélnie Jondalarral. Megmutatta lovainak a folyó partjára levezető ösvényt, s magukra hagyta őket, hogy lássa, hogy döntenek, miként cselekednek. Farkas úgy döntött, az ösvényen lefelé induló lovakkal tart. Esett vagy sem ők inkább a Folyó közelében legelésztek, semmint fenn a kietlen sziklaszegélyen tartózkodjanak csak azért, hogy ne ázzanak meg.

Ayla habozott, elinduljon-e megnézni Jondalart, majd úgy döntött, visszamegy a bőrcserzőkhöz. A munkások boldogan kaptak az alkalmon, hogy szünetet tarthatnak, némelyikük pedig azért, hogy szót válthat azzal az asszonnyal, akit egy farkas kísér, és aki elől a lovak nem szaladnak el. Észrevette köztük Portulát. A fiatal nő Aylára mosolygott, most is arra törekedve, hogy összebarátkozzon vele Úgy tűnt, őszintén bánja, hogy részt vett Marona aljas tréfájában.

Ayla ruhát akart készíteni Jondalarnak, saját magának és a várt újszülöttnek, s eszébe jutott, hogy leterített egy fiatal óriásszarvas-bakot. Azon gondolkodott, hol lehet, de a bőrcserzőkhöz érve úgy döntött, legalább megnyúzza a derékszíjáról lelógó mezei nyulat, hogy készítsen valami ruhát a születendő gyermeknek.

– Ha lenne egy kis hely, szeretném gyorsan megnyúzni ezt a nyulat – szólította meg a csoportot.

– Van hely bőven – válaszolta Portula. – S boldog lennék, ha használnád az eszközeimet, ha szükséged van rájuk.

– Köszönöm, hogy felajánlod, Portula, de sok szerszámom van, végtére is Jondalarral élek – felelte kényszeredetten Ayla. Néhányan értőn viszonozták mosolyát. – Bár most nincs nálam semmi.

Ayla jól érezte magát szorgosan foglalatoskodó, munkájukhoz jól értő emberek között. Mekkora a különbség a völgyben, a barlangjában magányosan töltött napok és e között! Inkább gyermekkorához hasonlított Brun törzsében, ahol mindenki együtt dolgozott.

Gyorsan kibelezte és megnyúzta a nyulat, majd megkérdezte:

– Nem okoz gondot, ha ezeket most itt hagyom? Le kell mennem a Vízeséshez. Visszafelé jövet magammal viszem.

– Majd vigyázok rájuk – ajánlotta fel segítségét Portula. – Ha akarod, elviszem, ha addig nem érnél vissza.

– Igazán nagyon kedves lenne tőled – válaszolta Ayla. lassan megenyhült Portula iránt, aki nyilvánvalóan nagyon igyekezett barátságos lenni vele. – Majd jövök – tette hozzá, miközben elindult.

Miután felgyalogolt a patakot átszelő rönkfa hídon, az első sziklamenedék alatt, jó néhány mesterember között látta meg Jondalart. A helyet nyilvánvalóan régóta használták már kőpattintásra. A talajt vastagon befedték a kovakőpattintásból visszamaradt éles szélű szilánkok, töredékek. Nem lenne bölcs dolog ott mezítláb sétálni.

– Jó, hogy megjöttél – fogadta örömmel Jondalar –, már éppen befejeztük a munkát, és indulunk vissza. Joharran volt itt, és mondta, hogy Proleva lakomát készített az egyik bölény húsából. Attól tartok, oly jól és oly gyakran süt-főz, hogy az emberek kezdenek hozzászokni. De ma mindenki annyira elfoglalt volt, hogy úgy döntött, könnyebb lesz így, Gyere velünk, Ayla.

– Fel sem tűnt, hogy már ilyen közel járunk a nap közepéhez – mondta Ayla. A Kilencedik Barlang felé haladva Joharrant látta közeledni. Korábban nem vette észre, hogy arra ment. Akkor történhetett, amikor Portulával és a többiekkel beszélgettem és a nyulat nyúztam, gondolta. Joharran a tüzet körülülő, faragatlan férfiak felé igyekezett.

Joharran akkor látta Laramart és még néhányukat szerencsejátékot játszani, amikor a Vízesésnél dolgozó mesteremberekhez sietett, hogy meghívja őket a Proleva készítette étkezésre. Eszébe jutott, hogy miközben mindenki dolgozik ők milyen lusták, és szerencsejátékot játszanak olyan tűz mellett, melyhez a fát valószínűleg más gyűjtötte, de amikor visszafelé jövet meglátta őket, úgy döntött, szólnia kell nekik is. Ők is a Kilencedik Barlang tagjai voltak, még ha nem sokkal segítették is.

A férfiak mély beszélgetésbe merültek, amikor közeledett hozzájuk, és nem vették észre érkezését. A közelükbe érve ezt hallotta egyiküktől:

– ...Mire számíthatsz olyan valakitől, aki azt mondja hogy a laposfejűektől tanulta a gyógyítást? Mit tudnak azok az állatok a gyógyításról?

– A nő nem gyógyító. Shevonar meghalt, nem igaz? – értett egyet Laramar.

– Te nem is voltál ott, Laramar! – szólalt meg Joharran megpróbálva féken tartani indulatát. – Szokás szerint téged nem lehetett zavarni azzal, hogy velünk együtt részt vegyél a vadászaton.

– Rosszul éreztem magam – válaszolt védekezőn a férfi.

– A saját seredtől érzed rosszul magad! – dörrent rá Joharran. – Senki nem tudta volna megmenteni Shevonart, én mondom neked. Sem Zelandoni, sem a valaha élt legjobb gyógyító! Rátaposott egy bölény. Egyetlen ember sem képes állni egy bölény teljes súlyát. Ayla nélkül kétlem, hogy egyáltalán annyi ideig élt volna, míg Relona odaér. Megtalálta a módját, hogy enyhítse a fájdalmát. Ayla mindent megtett érte, éppen annyit, amennyit bárki más tehetett. Miért terjesztesz rosszindulatú pletykákat róla? Mit ártott neked valaha is? – Elhallgattak, amikor Ayla, Jondalar és néhányan mások elhaladtak előttük.

– Miért ólálkodsz itt, magánbeszélgetést hallgatózva? – vágott vissza igaztalanul Laramar.

– Hogy fényes nappal egyenesen feljöttem ide hozzátok, aligha ólálkodás, Laramar. Azért jöttem, hogy megmondjam nektek, Proleva és néhányan ételt készítettek mindenkinek, így nektek is – válaszolt Joharran. – Amit hallottam, ti oly hangosan mondtátok, hogy nem lehetett bezárnom a fülem. – Majd a többiekhez szólt. – Zelandoninak meggyőződése, hogy Ayla jó gyógyító, miért ne adnánk neki esélyt? Örülnünk kellene olyan valakinek, aki kiváló gyógyító tehetséggel rendelkezik. Soha nem lehet tudni, hogy nektek mikor lesz rá szükségetek. Most pedig gyertek mindannyian, s egyetek velünk. – A vezető egyenesen végignézett rajtuk, értésükre adva, hogy ismeri és megjegyzi mindegyikőjüket, majd elsétált.

A feszengő kis csoport feloszlott, és követte Joharrant a sziklaperem vége felé. Egyikük-másikuk egyetértett Joharrannal, legalábbis abban, hogy adjanak Aylának esélyt gyógyító tudása bizonyítására. Akadtak azonban olyanok is akik nem akarták vagy nem tudták legyőzni előítéletüket. Laramart, noha egyetértett azzal a férfival, aki Ayla ellen ágált, valójában egyáltalán nem érdekelte egyik fél sem. Ő mindig a dolgok legkönnyebb végét szerette megfogni.

Ayláék a Vízeséstől a munkatérség felé gyalogoltak az alácsüngő sziklaszirt oltalma alatt, amikor újra hevesebben kezdett esni az eső, s ő azokon a tehetségeken és készségeken gondolkodott, melyet az emberek szívesen gyakoroltak, hogy hasznosan töltsék idejüket. Sokak kedvelt elfoglaltsága volt az eszközkészítés, és a megmunkált anyagok választéka egészen változatos volt. Néhányan, mint Jondalar kovakőből szerettek eszközöket vagy vadászfegyvereket készíteni, mások a fát kedvelték, vagy az agyart, csontot, esetleg a bőr vagy növényi rostok voltak a kedvelt anyagaik. Később azt is megértette, hogy egyesek, így Joharran is, emberekkel szerettek foglalkozni.

A barlanghoz közeledve az orra csodálatos ételillatokat érzett, s Ayla megértette, hogy a főzés és az ételekkel kapcsolatos munka szintén kedvelt volt. Proleva nyilvánvalóan előszeretettel szervezte a közösségi ünnepségeket, s ez volt az oka a rögtönzött lakomának. Ayla azon gondolkodott, ő mit szeret csinálni a legjobban. Sok minden érdekelte és szívesen tanult olyasmit, amit korábban nem csinált, de mindennél jobban szeretett gyógyító lenni.

Az ételt a tágas munkatérség mellett szolgálták fel, de ahogy közeledtek, Ayla észrevette, hogy egy közeli területet készítettek elő olyan feladatra, amely nem lehetett igazán kellemes, mégis el kellett végezni. Rudak közé, a földfelszíntől félméternyi magasságban kihúzott hálókra a leterített vadak húsát tették ki száradni. Földréteg takarta a kő előcsarnok kövezetét és előterét, amely bizonyos részeken sekély volt, másutt azonban elég mély ahhoz, hogy megtartsa a póznákat. Egyik-másik rudat beékelték a sziklák repedései közé, vagy a földbe ásott gödrökbe állították. Plusz támaszként sziklahalmokkal is körülvették a rudakat.

Nyilvánvalóan hasonló célt szolgáló szerkezeteket egyszerűen összeszögeltek, vagy szíjakkal erősítettek egybe szállítható ételszárító állványoknak. Használaton kívül fölemelték, és neki támasztották a falnak, hogy ne legyenek útban. Amikor azonban húst vagy növényt kellett szárítani, a szállítható kereteket bárhová elhelyezhették a talajon, ahová csak akarták. Alkalmanként a konzerválásra készített húst annak a helynek a közelében szárították, ahol a vadat elejtették, vagy lent a füves árterületen, de amikor esett az eső, vagy csak mert az emberek az otthonukhoz közelebb akartak dolgozni, új módszereket találtak ki a szárítóhálók vagy zsinórok megtartására.

Egy-két kis, nyelv alakú hússzelet csüngött már a szárítóállványon, és inkább füstöt, mint lángot produkáló kis tüzek égtek a közelben a rovarok távol tartására, mellékesen pedig különleges zamatot adva a húsnak. Ayla arra gondolt, hogy miután ettek, felajánlja segítségét a szárításra előkészített hús fölszeletelésében. Ő és Jondalar már éppen kiválasztották az ételüket, és azon tanakodtak, hol egyenek, amikor meglátta a nagy léptekkel és komor arckifejezéssel feléjük közeledő Joharrant.

– Jondalar, Joharran rád haragszik? – kérdezte.

A magas férfi hátrafordult, hogy közeledő fivérére nézzen.

– Kérdés – válaszolta. – Nem tudom, mi történt. – Majd később megkérdezem tőle, gondolta.

Egymásra pillantottak, majd odasétáltak, hogy Joharrannal, Prolevával, a fiával, Jaradarral, Marthonával és Willamarral költsék el étküket. Szívélyesen üdvözölték egymást, és helyet adtak nekik. Valóban nyilvánvaló volt, hogy a vezető bosszankodott valami miatt, de mintha nem akart volna beszélni róla, legalábbis nem velük. Mindannyian mosolyogva üdvözölték a hozzájuk csatlakozó Zelandonit. A lakóhelyén töltötte a délelőttöt, de az étkezésre ő is előjött.

– Hozhatok neked valamit? – kérdezte Proleva.

– Böjtöltem és meditáltam, felkészülve a keresésre, és még most is csak nagyon keveset eszem – válaszolta Zelandoni, és úgy nézett Jondalarra, amitől a férfi nagyon kényelmetlenül érezte magát. Hirtelen megijedt, hogy érintkezése a következő világgal még nem ért véget. – Mejera hoz nekem valamit. Megkértem Folarát, hogy segítsen neki. Mejera a Tizennegyedik Barlang Zelandonijának tanítványa, de nem boldog vele, és ide akar jönni hozzám, hogy tőlem tanuljon. Mérlegelnem kell ezt, és természetesen megkérdezem tőletek, befogadnátok-e őt a Kilencedik Barlangba, Joharran. Nagyon szégyenlős és félénk, ám határozottan tehetséges. Én szívesen tanítom, de tudjátok, hogy különösen óvatosnak kell lennem a Tizennegyedik Zelandonival – magyarázta, majd Aylára nézett.

– Arra számított, hogy őt választják meg Elsőnek – folytatta a donier –, a Zelandonia azonban engem választod helyette. Megpróbált szembeszállni velem, és rákényszeríteni, hogy lépjek vissza. Az volt az első igazi kihívásom, és noha ő lett az, aki meghátrált, nem hiszem, hogy valaha is valóban beletörődött volna a döntésükbe, vagy megbocsájtott volna. Tudom, ha Mejera idejön, azzal vádol majd, hogy magamhoz csábítottam a legjobb tanítványát, de mérlegelnem kell, hogy mi a legjobb mindenkinek. Ha Mejera nem kapja meg a tanítást, neki magának kell fejlesztenie a tehetségét, nekem pedig nem kell nyugtalankodnom amiatt, hogy megsértem valakinek az érzelmeit. Másrészt azonban, ha valamely másik Zelandoni hajlandó lesz tanítani, és elkötelezi magát mellette, talán elkerülhetek egy újabb konfrontációt a Tizennegyedikkel. Szeretném megvárni a Nyári Találkozót, mielőtt meghozom döntésemet.

– Bölcs tervnek tűnik – mondta Marthona éppen akkor, amikor Mejera és Folara odaért hozzájuk. A fiatal tanítvány két tálat tartott a tenyerén, Jondalar húga pedig a saját tálkáját és a vizestömlőt cipelte. Hordtáskájában hozta evőeszközeit. Mejera egy tálnyi tiszta húslevest adott az Elsőnek, hálásan Folarára tekintett, szelíden Aylára és Jondalarra mosolygott, majd letekintett az ételére.

Kínos csend állt be egy pillanatra, majd Zelandoni szólalt meg.

– Nem tudom, melyiketek ismeri Mejerát.

– Ismerem az édesanyádat és házi tűzhelyed atyját – mondta Willamar. – Vannak testvéreid, nem igaz?

– Igen, egy húgom és fivérem – válaszolta Mejera.

– Hány évesek?

– A húgom valamivel fiatalabb nálam, a fivérem pedig körülbelül annyi, mint ő – felelte Mejera, Proleva fiára mutatva.

– Én Jaradal vagyok. A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jaradalja. Te ki vagy?

Jaradal ezt oly gondos precizitással mondta, ahogy arra nyilvánvalóan tanították, s mindenkinek, köztük a fiatal tanítványnak is, mosolyt fakasztott az arcára.

– Mejera vagyok a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjából. Üdvözöllek, Jaradal, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából.

Jaradal fontoskodva mosolygott. Mejera nyilvánvalóan jól bánik a Jaradal korabeli fiúkkal, gondolta Ayla.

– Udvariatlanok vagyunk. Azt hiszem, mindannyiunknak illendően be kell mutatkoznunk – szólalt meg Willamar.

Megtörténtek a bemutatkozások, és mindenki kedvesen üdvözölte a félénk fiatal nőt.

– Mejera, tudtad, hogy édesanyád társa kereskedő akart lenni, mielőtt találkoztak? – kérdezte Willamar. – Eljött velőm néhány útra, majd úgy döntött, nem akar annyi időt tőle – illetve miután megszülettél, tőled – távol tölteni.

– Nem, nem tudtam – mondta Mejera, s örült, hogy megtudott valamit az anyjáról és anyja társáról.

Nem csoda, hogy Willamar olyan jó kereskedő, gondolta Ayla. Jól ért az emberekhez. S feloldja a szorongásukat. Melóra valamivel nyugodtabbnak tűnt, ám kissé nyomasztotta a túlzott figyelem. Ayla megértette érzéseit.

– Proleva, láttam, hogy néhányan nekiláttak a hús szárításának – szólalt meg. – Nem tudom biztosan, hogyan osztják fel a húst, vagy kinek kell tartósítania, de szívesen segítenék, ha van rá mód.

Az asszony mosolygott.

– Természetesen segíthetsz, ha akarsz. Sok munka, szívesen fogadjuk a segítségedet.

– Én örülnék neki – válaszolta Folara is. – Hosszú, ki merítő munka, hacsak nem sokan csinálják. Akkor könnyebb.

– A hús és a zsír fele mindenkié, és szükségletük szerint használják – mondta Proleva –, de az állat többi része, a bőr a szarvak, agancsok és minden egyéb azé, aki leterítette. Azt hiszem, neked és Jondalarnak van egy megacerosotok és egy bölényetek, Ayla. Jondalar ölte meg a bölényt, aki áldozatul vette Shevonart, azt azonban visszaadtuk Földanyának. A sírja közelében temettük el. A vezetők úgy döntöttek, hogy Jondalarnak és neked egy másikat adnak helyette. Amikor feldolgozzuk az állatokat, általában faszénnel megjelöljük őket. Mellesleg, nem ismerik a te abelanodat, s téged elfoglalt Shevonar gyógyítása, ezért valaki megkérte a Harmadik Barlang Zelandoniját. Ő készített neked egy időleges abelant, így a bőröket és más részeket megjelöl heted vele.

– Milyen? – kérdezte mosolyogva Jondalar. Ő mindig ismerte a saját titkos abelanját, és kíváncsi volt mások szimbólumaira.

– Azt hiszem, védelmezőnek vagy oltalmazónak látott téged, Ayla – felelte Proleva. – Tessék, megmutatom. – Pálcikát vett a kezébe, elsimította a földet, és egyenes vonalat rajzolt. Majd hozzáadott egy másikat, amely az előző végénél közelében kezdődött, és valamelyest ferdén lefelé haladt, majd egy hasonló harmadikat a függőleges vonal másik oldalán. – Menedékre vagy hajlékra hasonlít, olyasvalamire, ami alá esőben be lehet menni.

– Azt hiszem, igazad van – válaszolta Jondalar. – Nem rossz abelan ez neked, Ayla. Valóban védelmező és segítőkész vagy, különösen, ha valaki beteg vagy megsérül.

– Én meg tudom rajzolni az abelanomat – mondta Jaradal. A többiek elnézően mosolyogtak. A botocskát odaadták neki, és megengedték, hogy lerajzolja. – Neked van? – kérdezte Mejerát.

– Biztosan van neki, Jaradal, és valószínűleg boldogan megmutatja neked. Később – felelt a tanítvány helyett Proleva, szelíden dorgálva fiát. Némi figyelem rendjén való volt, de nem akarta, hogy fia felvegye azt a rossz szokást, hogy kiköveteli a körülötte levő felnőttek figyelmét.

– Mi a véleményed az abelanodról, Ayla? – Jondalar kíváncsi volt, hogy tetszik neki a Zelandonitól kapott szimbólum.

– Mivel a születésemkor nem kaptam elandont rákarcolt abelannal, legalábbis nem olyat, amire emlékeznék – válaszolta Ayla –, így ez éppolyan jó, mint bármely másik. Nem bánom az abelanomként használni.

– Kaptál egyáltalán bármilyen szimbólumot a Mamutoktól? – kérdezte Proleva, s azon tűnődött, vajon Aylának van-e már egyáltalán abelanja. Mindig szívesen tanulta más népek szokásait.

– Amikor a mamutojok örökbe fogadtak, Talut vágott egy jelet a karomra, hogy vért vegyen, s jelet rajzoljon vele a mellkasán a szertartások idején viselt dísztáblára – magyarázta Ayla.

– De az nem különleges jelkép volt? – kérdezte Joharran.

– Nekem igen. Még most is megvan a heg – mondta, megmutatva karján a nyomát. Majd hozzátette akkor eszébe jutott gondolatát: – Érdekes, ahogy az emberek megmutatják, kicsodák és hova tartoznak. Amikor a Törzs örökbe fogadott, kaptam tőlük egy amulettzsákot, benne egy vörös okker röggel. Névadáskor pedig a mogur vörös vonalat rajzol vele a homloktól az orr hegyéig. Ekkor mondja meg mindenkinek, különösen az anyának, az újszülött totemjét, és kenőccsel megjelöli az újszülöttet a totemjelével.

– Azt mondod, a te törzsbeli néped olyan jelképeket visel, melyek megmutatják, kicsodák? – kérdezte Zelandoni. – Ahogy az abelan?

– Azt hiszem, olyanok, mint az abelanok. Amikor egy fiút férfivá avatnak, a mogur rákarcolja totemjelét, majd bedőrzsöli egy különleges hamuval, hogy tetoválás legyen belőle, A lányokat általában nem karcolják meg a bőrükön, mert amikor felnőnek, belülről véreznek, engem azonban a Barlangi Oroszlán megjelölt, amikor engem választott. Négy jel van a lábamon a mancsaitól. Az egy barlangi oroszlán törzsbeli jele, és a mogur innen tudta, hogy ő az én totemem, noha általában nem női totemjel. Férfié, melyet olyan fiúnak adnak, akinek az a sorsa, hogy erős harcos legyen. Amikor Vadászó Asszonyként elismertek, a mogur itt karcolt meg – Ayla a torkára tette az ujját, éppen a mellcsontja fölé hogy vért vegyen, és a lábamon levő sebekre kenje

– Megmutatta a sebeket a bal combján.

– Akkor már van abelanod. Az a jelképed, az a négy vonal – mondta Willamar.

– Azt hiszem, igazad van – mondta Ayla. – A Zelandoni féle jelképpel kapcsolatban semmit nem érzek, talán mert csak konvencióból kaptam, hogy az emberek tudják, kinek adjanak némi bőrt. Annak ellenére, hogy a törzsbeli totemem nem zelandoni jelkép, számomra az a különleges, az a tulajdonom. Azt jelentette, hogy örökbe fogadtak, hogy tartoztam valahova. Azt szeretném abelanomként használni.

Jondalar elgondolkodott azon, amit Ayla mondott a tulajdonról, a hovatartozásról. Ayla mindent elveszített, nem tudta, kikhez született, hogy ki a népe. Majd elveszítene azokat az embereket, akik fölnevelték. „Nép nélküli Ayla”-ként beszélt önmagáról, amikor találkozott a mamutojok népével. Ez értette meg Jondalarral, hogy mennyire fontos számára a tulajdon és a hovatartozás.