10

– Ayla! Biztos vagy benne? – kérdezte Marthona mosolyogva. Valójában arra gondolt, Ayla meglehetősen furcsán mondja meg, hogy Földanya Megáldotta, hogy Jondalar gyermekét hordja a szíve alatt, még akkor is, ha valószínűleg az ő lelkének gyermeke.

– Amennyire bárki biztos lenne, mert kimaradt két holdidőm, reggelente hányingerem van, és olyan változásokra figyeltem fel magamban, melyek rendszerint a terhesség jelei – válaszolta Ayla.

– Igazán csodálatos! – lelkendezett Jondalar anyja. Közel hajolt hozzá, és átölelte. – Ha már Áldott vagy, az szerencsét hoz a nászotokra, legalábbis a zelandoniak úgy tartják.

Az alacsony asztalkánál ülve a fiatalasszony kibontogatta a bőrbe bugyolált csomagot, és megpróbálta kirázni a ráncokat a tunikából és a lábszárvédőből, melyet egy kontinensen át hozott magával a tavalyi esztendő minden évszakában. Marthona az öltözéket vizsgálgatta, gyorsan átsiklott tekintete a gyűrődések felett, s észrevette, milyen csodálatos ruha. Ayla határozottan csodálatos lesz benne a Jegyességi Szertartáson.

Mindenekelőtt a szabása teljesen különleges volt. A zeladoniaknál mind a nők, mind a férfiak, nemüktől függően, kisebb-nagyobb eltérésekkel és változatokkal, általában kissé buggyos, fejen áthúzható tunikát viseltek, csípőjükön övvel megkötve, és csont, kagyló, madártoll vagy prém-, bőr- vagy zsinórrojtokkal díszítve. A női öltözeteken, különösen az ünnepi alkalmakra viselteken gyakran hosszan lelógó rojtok lógtak, melyek járás közben laffogtak, és egy fiatal nő gyorsan megtanulta, hogyan készítse el a mozgást kiemelő, fityegő díszítést.

A zelandoniak közt a mezítelen nő mindennapos látvány volt, a rojtokat azonban nagyon kihívónak tekintették Nem azt jelentette ez, hogy a nők rendszerint ruhátlanul jártak, zárt közösségükben azonban, amelyben viszonylag kevés helye volt a privátumnak, nem gondolkodtak hosszasan azon, hogy mosakodáshoz, átöltözéskor vagy bármilyen okból mezítelenre vetkőzzenek-e. Másrészt egy rojt, különösen a vörös, oly csáberővel ruházhatott fel egy nőt, hogy az túlzásokra csábíthatta a férfiakat, sőt ritka esetekben – egy bizonyos asszociáció miatt – még kegyetlenségre is.

Amikor a nők felvállalták a doni-asszonyok szerepét, amikor ifjak rendelkezésre álltak, hogy megtanítsák őket a Nagy Földanya Öröm Adományára –, derekukról hosszú vörös rojt fityegett le, ezáltal is hangsúlyozva fontos szertartási feladatukat. Forró nyári napokon gyakran alig viseltek a rojtnál többet.

Noha a doni-asszonyokat a szokás és a konvenció védte az illetlen közeledéstől, mindenesetre inkább bizonyos területeken belül viselték csupán, mert úgy hitték, bármikor máskor veszélyes egy nőnek olyan rojtot viselnie. Ki a megmondhatója, mire nem vetemedhet tőle egy férfi? Noha a nők gyakran viseltek a vöröstől eltérő színű rojtot, bármely rojtnak volt valamilyen mértékű erotikus szimbolikus értelme.

Ennek eredményeként a „rojt" szó kettős értelmű lelt, mert finom célzásként vagy kegyetlen tréfákként gyakran a szeméremszőrt is jelentette. Amikor egy férfit olyannyira elbűvölt egy nő, hogy nem tudott távol maradni tőle, vagy nem tudta megállni, hogy nézze, azt mondták rá, hogy „el bűvölte a rojtja".

A zelandoni asszonyok más díszeket is viseltek, vagy varrtak ruháikra, de különösen kedvelték a járás közben érzékien libegő rojtokat, akár meleg téli tunikát, akár mezítelen testet ékítettek. S bár kerülték a kizárólagosan vörös rojtokat, számos nő választott olyan színeket, melyeken volt élénkvörös árnyalat.

Ayla mamutoj öltözékén nem volt rojt, de kétség sem férhetett hozzá, hogy rengeteg munkával készült. A legkiválóbb minőségű bőr a földszín, az aranysárga dús árnyalata volt, amely majdnem tökéletesen illett Ayla hajának színéhez, eredményül pedig elsősorban a sárga és vörös okkerek s más színek finom elegye jött létre. A bőr valószínűleg valamilyen szarvasé, esetleg tatárantilopé lehetett, gondolta Marthona, bár nem a jól kikapart nyersbőrből készült szokásos, bársonyosan puha szarvasbőr volt. Ehelyett, noha nagyon puha volt, a bőrt simára, fényesre dolgozták ki, ami valami módon vízhatlanná tette.

Az öltözék alapanyagának minősége azonban csak a kezdet volt; a remek díszítés tette a ruhát oly különlegessé. A hosszú bőrtunikát és a lábszárvédő alját – egyes részeit teljes mértékben – mívesen kidolgozott, túlnyomórészt agyargyöngyökből készült geometriai minták borították. A mintázat lefelé mutató háromszögekkel kezdődött, melyek vízszintesen cikcakkosan futottak, függőlegesen gyémánt és ék alakú mintázatokká formálódtak, majd teljes geometriai alakzatokká, például háromszögspirálokká és koncentrikus romboidokká fejlődtek.

Az agyargyöngy mintázatokat a bőrrel azonos színű, de mind világosabb, mind pedig sötétebb árnyalatú számos kis borostyán gyöngyszem és vörös, barna meg fekete hímzés emelte ki és rajzolta körül. A háton lefelé mutató háromszögben végződő tunika elöl, lent nyitott volt úgy, hogy csípő alatti rész úgy keskenyedett el, hogy amikor viselője összehúzta, újabb lefelé mutató háromszög jött létre. A derékon lehetett szorosan összekötni hasonló mértani ábrákul díszített, ujjal szövött széles övvel, melyet vörös mamutszőrből készítettek, melyet itt-ott bölénymuflon gyapjával barna pézsmatulok aljszőrzetével és sötétvöröses fekete gyapjas orrszarvúszőrrel emeltek ki.

Az öltözék pompás volt, csodálatos mestermű. Kidolgozása minden részletében kiemelkedő munka. Nyilvánvaló volt, hogy készítője a legfinomabb anyagokat használta, a leghozzáértőbb kézműveseket vette igénybe, és nem takarékoskodott az erőfeszítéssel. Jó példa volt erre a gyöngy díszítés. Noha Marthona csak hatalmas számukat látta: mamutagyarból készített több mint háromezer csontgyöngyöt varrtak a ruhára, és minden egyes kis gyöngyszemet kézzel faragták, lyukasztották, csiszolták.

Jondalar anyja még csak nem is látott hozzá hasonlót, de azonnal tudta, hogy bárki tervezte és irányította is elkészítését, biztosan nagy tiszteletnek örvend, és nagyon magas tisztséget tölt be közösségében. Nyilvánvaló volt, hogy mérhetetlen időt és munkát szántak elkészítésére, mégis időre elkészültek vele, s elutazása előtt odaadták Aylának. Sem a felhasznált anyagok, sem a munka haszna nem maradt a közösségen belül, amely elkészítette. Ayla azt mondta örökbe fogadták, ám bárki adoptálta is, nyilvánvalóan óriási befolyással és presztízzsel rendelkezett – vagyonban is –, és ezt Marthonánál jobban senki nem értette.

Nem csoda, hogy Ayla a saját menyegzői ruháját akarja viselni, gondolta, és azt is fogja. Ezzel nem sérti Jondalar tekintélyét sem. Ez a fiatal nő kétségtelenül tele van meglepetésekkel. Nem kérdés, hogy róla beszélnek majd a legtöbbet idén a Nyári Találkozón.

– A ruha elképesztően csodálatos, Ayla, valóban csodaszép – dicsérte. – Ki készítette?

– Nezzie, de sok segítséget kapott. – Tetszett neki az idősebb asszony reagálása.

– Igen, biztos vagyok benne – jegyezte meg Marthona.

– Korábban már említetted, de nem emlékszem pontosan, ki ő.

– Az Oroszlán Tábor Vezetőjének, Talutnak társa, aki magához akart venni, de aztán Mamut tette helyette. Azt hiszem, Mamut kérte meg Nezzie-t a ruha elkészítésére.

– És Mamut a Földanya Szolgálóinak egyike?

– Azt hiszem, Első lehetett, mint a ti Zelandonitok. Mindenesetre bizonnyal ő volt a legidősebb. Azt hiszem, ő volt legidősebb élő mamutoj. Amikor elutaztam, a barátnőm, Deegie várandós volt, fivérének asszonya pedig már éppen szülés előtt állt. Mindkét gyermeket az ő ötödik generációjának számolták volna.

Marthona értőn bólintott. Tudta, hogy bárki fogadta is örökbe Aylát, nagy befolyással rendelkezett; és Ayla talán fel sem fogta, hogy az illető valószínűleg népe legtiszteltebb és legbefolyásosabb alakja. Ez sok mindent megmagyaráz, gondolta.

– Azt mondtad, bizonyos szokások kötődnek a ruha viseléséhez?

– A mamutojok úgy tartják, nem illendő a Jegyességi Ruhát a szertartás előtt felvenni. Meg lehet mutatni a családnak és a közeli barátoknak, de nem viselhető nyilvánosan – felelte Ayla. – Szeretnéd látni, hogy áll? Jondalar felmordult álmában, megfordult, s Marthona az alvóprémek felé fordult. Még jobban lehalkította hangját.

– Amíg Jondalar alszik. A mi szokásaink szerint a szertatásig nem láthat téged a menyegzői ruhádban.

Ayla kibújt nyári tunikájából, és fölemelte a nehéz, dúsan díszítettet.

– Nezzie azt mondta, így, zártan vegyem fel, ha csak meg akarom mutatni valakinek – suttogta Ayla, miközben a széles övvel szorosan összekötötte. – A szertartáson azonban nyitottnak kell lennie, így – kibontva az övét, megigazította a ruhát. – Nezzie szerint egy asszony büszkén megmutatja a kebleit, amikor társul választ valakit, amikor a házi tűzhelyét hozza, hogy szövetségre lépjen egy férfival. Valójában nem szabad nyitottan viselnem a nászszertartás előtt, de mivel te Jondalar édesanyja vagy, azt hiszem, nem helytelen látnod az öltözéket.

Marthona bólintott.

– Nagyon boldog vagyok, hogy megmutattad nekem A mi szokásunk szerint is csak a nők, a közeli barátok vagy a család láthatják a Jegyességi Öltözéket, de nem hiszem, hogy most bárki másnak látnia kellene a tiédet. Úgy vélem... – Marthona elhallgatott és mosolygott – érdekes, lenne meglepni a többieket. Ha gondolod, felakaszthatjuk az én szobámban, hogy a ráncok kisimuljanak. Kis gőzölés is hasznos lenne.

– Köszönöm. Már egyébként is gondolkodtam azon, hova tehetném. El tudnád helyezni ezt a csodálatos tunikát is, melyet te adtál, a te szobádban? – Aylának eszébe jutott valami, s elhallgatott. – S van még egy tunikám, melynek, szeretnék valahol helyet találni. Azt én csináltam. Eltennéd azt is nekem?

– Igen, természetesen. De most csomagold el a ruháidat. Keresünk nekik helyet, miután Willamar felkelt. Van még valami, amit szeretnéd, ha eltennék? – kérdezte Marthona.

– Vannak nyakláncaim és egyéb dolgaim, de azok maradhatnak az utazócsomagjaimban, mivel magammal akarom vinni őket a Nyári Találkozóra – válaszolta Ayla.

– Sok mindened van? – Marthona nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.

– Csak két nyaklánc, köztük az, melyet te adtál, egy karkötő, két kagylóspirál füldíszként, amit egy táncos asszonytól kaptam, és két összeillő borostyánkő, amelyet Tulie ajándékozott nekem, mielőtt eljöttem. Ő volt az Oroszlán Tábor törzsfőnökasszonya, Talut nővére és Deegie édesanyja. Arra gondolt, a menyegzőmön viseljem majd őket a fülemen, mivel illenek a tunikához. Szeretném is, de nincs kilyukasztva a fülem – sorolta Ayla.

– Biztos vagyok benne, hogy Zelandoni boldogan megcsinálja majd neked, ha akarod – válaszolta Marthona.

– Azt hiszem, igen. Nem akarok semmilyen más bőrlyukasztást, legalábbis nem most, de a borostyánköveket szeretném viselni majd a menyegzőn, és a Nezzie készítette ruhát.

– Ez a Nezzie biztosan nagyon kedvelt téged, hogy ennyi mindent megtett érted – mondta Marthona.

– Én biztosan nagyon kedveltem – válaszolta Ayla. – Ha Nezzie nincs, nem hiszem, hogy követtem volna Jondalart, amikor elhagyta az Oroszlán Tábort. Másnap Raneckel kellett volna nászt ülnöm. Ranec Nezzie fivére házi tűzhelyének fia volt, bár számára Nezzie sokkal inkább anyaszerepet töltött be. Nezzie azonban tudta, hogy Jondalar szeret engem, és azt mondta nekem, ha valóban szeretem Jondalart, menjek utána, és mondjam meg neki. S igaza lett. De nehéz volt megmondanom Ranecnek, hogy elhagyom. Nagyon sokat törődtem vele, de Jondalart szerettem.

– Bizonyára, egyébként nem hagytad volna el a népet, mely oly nagy becsben tartott, hogy Jondalarral gyere a hazájába – mondta Marthona.

Ayla felállt, mert észrevette, hogy társa újra megmozdul fekvőhelyükön. Marthona kikortyolta teáját, a fiatal nőt figyelve, ahogy összehajtogatja menyegzői ruháját, majd a szőtt tunikát, és beteszi őket utazócsomagjába. Amikor visszatért, az asztalon lévő varrókészletére mutatott.

– Abban van a cérnabefűzőm – szólalt meg. – Talán miután Jondalar reggeli teája elkészült, kimehetünk a napfényre, s ott megmutatom neked.

– Igen, szívesen megnézném.

Ayla a főzőtűzhelyhez ment, fát tett a tűzre, majd néhány főzőkövet, hogy felforrósodjanak, és tenyerében kimért valamennyi száraz gyógyfüvet Jondalar teájának elkészítéséhez. Marthona arra gondolt, hogy első benyomása Ayláról helyesnek bizonyul. Vonzó volt, de ő sokkal lényegesebbnek tartotta egy másik erényét: valóban fontos neki Jondalar jóléte. Jó társa lesz Jondalarnak.

Ayla Marthonán gondolkodott, csodálva csendes, magabiztos tartását és fejedelmi kellemét. Úgy érezte, Jondalar édesanyjában nagy a megértés, ám azt is biztosra vette, hogy az asszony, aki egykor vezető volt, nagyon erős tud lenni, ha annak kell lennie. Nem csoda, hogy népe nem akarta, hogy lemondjon annak idején, amikor társa meghalt, gondolta. Nehéz lehetett Joharrannak követnie őt tisztségében, de a férfi mintha most már megállná helyét, legalábbis amennyire Ayla meg tudta állapítani.

Csendesen letette a forró teáscsészét Jondalar mellé, azon gondolkodva, hogy elő kell keresnie Jondalar valamelyik pálcikáját, melyet foga megtisztításához használt, miután elrágcsálta a végeit. Jondalar szerette a kúszó fajdbogyó ízét. Előkeresi majd az örökzöldet, amelyet legelőször a fűzfára hasonlítónak vélt. Marthona megitta a teáját. Ayla felvette varrókészletét, és a két nő hangtalanul kiosont a lakhelyről. Farkas követte őket.

Még akkor is korán volt, amikor kiértek az első kőteraszra. A nap épp csak kinyitotta briliánsszemét, és átkukucskált a keleti hegyek peremén. Ragyogó fénye meleg pirosra színezte a sziklaszirteket, a levegő azonban frissítően hűvös volt. Nem sokan járkáltak még.

Marthona a perem felé vezette Aylát, a jelzőtűz sötét köre mellé. A tűz körül elhelyezett nagy kövekre ültek, háttal a vakító fénynek, amely keresztülkapaszkodott a vörös arany hajnali ködpárán a felhőtlen kék égboltozat felé. Farkas magukra hagyta őket, és elindult le, az Erdei-folyó Völgye felé.

Ayla kibontogatta varrókészletének zsinórját. A kis bőr zsákot az oldalán varrták össze, és a tetején összehúzták A valamikor mértani alakzatot formáló mamutagyar gyöngyök hiányoztak róla, és az elrojtozódott hímzőfonalak is a viseltes tarsoly gyakori használatáról árulkodtak. Ayla az ölébe öntötte a kis zsákocska tartalmát. Növényi rostok, inak, különböző méretű állati szőrök, köztük mamutok, muflonok, pézsmabölény és orrszarvúak különböző gyapjának szálai töltötték meg a zsákocskát, s kis csont percekre tekerték fel mindegyiket. A vágásra használt kovakő különböző méretű éles pengéit inakkal kötözték össze.

A bőrlyukasztásra használt, csontból és kovából készült ár szerszámbatyuja is volt a zsákocskában. Erős mamutnyersbőr kis négyzete szolgált gyűszűként. Üreges madárcsontból készült kis cső volt a varrókészlet utolsó három tárgya.

Ayla felkapta az egyik csövet, levett az egyik végéről egy parányi bőrcsutakot, és a kezébe öntötte a tartalmát. A kis tartóból az egyik végén kihegyezett kicsiny, kúp alakú bölénycsontszilánk bújt elő, amely hasonlított az árhoz, ám egy nagyon apró lyukacskával az egyik végén. Óvatosan Marthona kezébe tette.

– Látod a lyukat? – kérdezte Ayla.

Marthona távolabb tartotta a szemétől.

– Nem látom igazán jól – válaszolta, majd közelebb emelte, és megtapogatta az aprócska tárgyat, először a hegyét, majd a száron át a másik végét. – Ó, igen! Egy nagyon kicsiny lyuk, nem sokkal nagyobb, mint egy gyöngyé.

A mamutojok kilyukasztják a gyöngyöket, de az Oroszlán Táborban senki nem értett a gyöngykészítéshez. Jondalar készítette a lyukasztóeszközt. Azt hiszem, a cérnabefűző elkészítésének az volt a legnehezebb része. Nem hoztam semmi varrni valót, de megmutatom neked, hogyan kell használni – mondta Ayla, s kivette Marthona kezéből az eszközt. Kiválasztotta azt a csontpercet, melyre inat csavart fel, letekert valamennyit, szájába vette, a végét a nyálával megnedvesítette, ügyesen átfűzte a lyukon, aztán a másik oldalán kihúzta. Majd átnyújtotta Marthonának.

Az asszony a tűre nézett, melybe befűzték a fonalat, de kezével többet látott, mint korosodó szemével, amellyel már csak a távoli tárgyakat látta jól. A koncentrálásban összevont szemöldöke váratlanul a megértés mosolyára változott.

– Csodálatos! – dicsérte Marthona. – Azt hiszem, ennek a segítségével újra tudok varrni!

– Egyes dolgokon először egy árral kell lyukat készítened. Bármilyen hegyesre tudod is faragni, a mamutagyar hegye nehezen lyukasztja ki a vastag vagy a nyersbőr – magyarázta Ayla –, de még mindig jobb, mint e nélkül áthúzni a fonalat a tű fokán. Én tudtam lyukakat készítem, de nem tudtam megtanulni, hogyan fűzzem át a fonalat a lyukon az ár hegyével, akármilyen türelmes volt is Nezzie és Deegie.

Marthona egyetértően mosolygott, majd töprengőn Aylára nézett.

– A fiatal lányok többségének van ilyen gondja, amikor tanulnak. Nem kiskorodban tanultál varrni?

– A törzsbeliek nem varrnak, nem így. Takarókba bugyolálják magukat, melyeket összekötnek. Néhány dolgukat összecsomózzák, így példádul a fűzfakéreg-tartókat, de eléggé nagy lyukakat készítenek, melyeken a fonalakat áthúzzák, majd összekötik, és nem olyan aprócska lyukakat, melyek készítését Nezzie tőlem elvárta – felelte Ayla.

– Mindig megfeledkezem arról, hogy a gyermekkorod szokatlan volt – mondta Marthona. – Ha kislányként nem tanultál meg varrni, már értem, milyen nehéz lehetett neked, ez azonban figyelemreméltóan okos eszköz. – Felnézett. – Azt hiszem, Proleva közeledik. Szeretném megmutatni neki, ha nem bánod.

– Nem, egyáltalán nem – válaszolta Ayla. A lecsüngő szikla előtti napsütötte terasz felé tekintve Joharran társát pillantotta meg, és Rushemar társát, Salovát, amint feléjük lépdelnek, s észrevette, hogy jóval többen felébredtek és mozgolódtak már.

Az asszonyok üdvözölték egymást, majd Marthona szólalt meg:

– Nézd csak, Proleva! Te is, Salova. Ayla cérnabefűzőnek nevezi. Épp az előbb mutatta meg nekem. Nagyon ügyes eszköz, és azt hiszem, jó segítőm lesz abban, hogy újra tudjak varrni, még akkor is, ha közelre már nem látok valami jól. Tapintással be tudom majd fűzni a fonalat a tűbe.

A két asszony, aki már számos öltözéket készített életében, gyorsan megértette az új eszköz lényegét, és pillanatokon belül már a használhatóságáról beszélgettek izgatottan.

– Azt hiszem, a tűbefűző használatát könnyű lesz megtanulni – jegyezte meg Salova –, az elkészítése azonban nehéz lehetett.

– Ebben Jondalar segített. Ő készítette azt a kicsiny lyukasztóeszközt, mellyel ezt az apró lyukat fúrták – magyarázta Ayla.

– Csakhogy ahhoz olyan valaki kell, akinek van hozzá tehetsége. Emlékszem, mielőtt elutazott, kovakő árszerszámokat és néhány gyöngylyukasztó eszközt is készített – mondta Proleva. – Azt hiszem, Salovának igaza van. Nehéz lehet egy ilyen cérnabefűzőt elkészíteni, de biztos vagyok benne, hogy megéri a fáradságot. Kipróbálhatom?

– Boldog lennék, Proleva, és van még két másik, különböző méretű is – válaszolta Ayla. – Hogy mekkorát választok, az attól függ, mit akarok varrni.

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy a vadászat megtervezése miatt ma még maradna rá időm. Joharran szerint ezen a Nyári Találkozón különösen sokan lesznek – mondta Proleva, majd Aylára mosolygott –, miattad. Jondalar hazatérésének híre, és hogy magával hozott egy asszonyt, már egyébként is bejárja a Folyót, és eljutott azon túl is. Joharran gondoskodni akar arról, hogy elegendő ennivalót vigyünk, amivel jóllakathatunk mindenkit, még ha sokan lesznek is, ha mi leszünk az ünnepség házigazdái.

– És mindenki izgatottan várja, hogy találkozhasson veled, Ayla, hogy meggyőződjenek arról, hogy a rólad szóló történetek igazak-e – tette hozzá mosolyogva Salova.

Ő ugyanígy érzett.

– Mire odaérünk, már nem lesznek azok – válaszolta Proleva. – A mendemondák mindig túloznak.

– Csakhogy az emberek többsége tudja ezt, és a felét sem hiszi el a szóbeszédnek. Azt hiszem, Jondalarnak és Aylának sikerül majd meglepnie néhány embert ebben az évben – mondta Marthona.

Proleva észrevett egy ritka kifejezést a Zelandoniak kilencedik Barlangja korábbi vezetőjének arcán, egy sejtelmes és eléggé önelégült mosolyt. Eltűnődött azon, vajon mii Imi Marthona, amit senki más nem.

– Velünk jössz ma, Marthona, a Két Folyó Sziklájához – kérdezte.

– Igen, azt hiszem. Szeretném megnézni, hogyan működik az a „dárdahajító", amiről Jondalar beszélt. Ha csak annyira ügyes eszköz, mint ez a cérnabefűző – válaszolta Marthona, és eszébe jutott az éjszakai tűzgyújtás – és más eszközök vagy hasznos ötletek, melyeket magukkal hoztak bizonnyal érdekes lesz.

Joharran vezette az utat a szikla folyóhoz közeli, meredek szakaszán, ami miatt csak libasorban haladhattak. Mathona Joharran mögött gyalogolt, s miközben legidősebb fia hátát nézte, boldoggá tette a tudat, hogy nemcsak egy előtte haladó fia van, de sok éve most először Jondalar ott lépdel mögötte. Ayla Jondalar mögött haladt, Farkassal a sarkában. A Kilencedik Barlangból mások is követték őket, de néhány lépés távolságot tartottak a farkas mögött. A Tizennegyedik Barlang előtt elhaladva még többen csatlakoztak hozzájuk.

A Folyó mentén a Tizennegyedik, a túloldalán pedig a Tizenegyedik Barlang között olyan helyre érkeztek, ahol a vízi út kiszélesedett, és a vízből kiemelkedő sziklák körül tajtékzott. Ott könnyen át lehetett gázolni a Folyón, mert elég sekély volt az átlábaláshoz, és a legtöbben arra is használták. Ayla hallotta, hogy a helyet Átkelőként emlegetik.

A lábvédőt használók egyike-másika leült, hogy levegye, mások, így Ayla is, mezítláb voltak, vagy nyilvánvalóan nem bánták, ha lábbelijük átnedvesedik. A Tizennegyedik Barlangból jöttek hátramaradtak, s engedték, hogy Joharran és a Kilencedik Barlang kezdje meg az átkelést. Ez Joharrannak szóló udvariasság volt, mivel az ő javaslatára szervezték meg a Nyári Találkozóra indulásuk előtti vadászatot, és névlegesen ő volt a vezető.

Amint Jondalar belépett a hideg vízbe, eszébe jutott valami, amit el akart mondani fivérének.

Joharran, várj egy pillanatra! – A férfi megállt, ahogy mellette Marthona is. – Amikor az Oroszlán Táborral mentünk a Mamutojok Nyári Találkozójára, egy elég mély folyón kellett átkelnünk, mielőtt elértük a Találkozó helyét. A találkozó házigazdái, a Farkas Tábor népe sziklát és köveket halmozott a vízbe lépésköveknek, hogy száraz lábbal lehessen átkelni a folyón. Tudom, néha mi is csinálunk lépésköveket, az ő folyójuk azonban oly mély volt, hogy a kövek között halat lehetett fogni. Okos ötletnek tartottam akkor, emlékezni akartam rá, hogy elmondjam nektek is, amikor hazaérek.

– Ez gyors sodrású folyó. Nem fogja elmosni a köveket? – kérdezte Joharran.

– Az ő folyójuk is gyors sodrású volt, és elég mély ahhoz, hogy megéljen benne a lazac, a tokhal és más hal is. A víz a kövek közötti térségeken folyt át. Az árvíz állítólag elmosta a sziklákat, de ők minden évben új lépőköveket építettek. A sziklahalmokról, a folyó közepén, jól lehetett halat fogni – magyarázta Jondalar. Mások is megálltak, és hallgatták.

– Talán érdemes lenne fontolóra venni – mondta Marthona.

– És a tutajok? A lépéskövek nem állták el az útjukat? – kérdezte egy férfi.

– Az idő nagy részében itt nem elég mély a víz a tutajoknak. Az Átkelőnél egyébként is általában cipelni kellene a tutajt és a rakományt is – válaszolta Joharran.

A beszélgetés ideje alatt Ayla megfigyelte, hogy a víz elég tiszta ahhoz, hogy lássa a folyó mélyén a sziklákat és néha-néha egy-egy halat, s észrevette, hogy a meder közepéről különleges kilátás nyílik a környező tájra. A Folyó bal partján, déli irányban előrenézve egy sziklát látott menedékekkel, amely valószínűleg az a hely volt, amerre tartottak, közvetlenül mögötte pedig egy mellékfolyó csatlakozott a főfolyamhoz. A kisebb folyón túl meredek sziklasor kezdődött, amely párhuzamosan futott a főfolyóval. Megfordult, és az ellenkező irányba nézett, a Folyón felfelé, északi irányba, ahol még több magas sziklabércet látott, és a jobb parton, egy éles kanyar külső részén a Kilencedik Barlang hatalmas sziklamenedékét.

Joharran elindult a hosszú embersor élén, amely a Zelandoniak Harmadik Barlangjának otthona felé vette az irányt. Ayla felfigyelt az előttük várakozó, integető emberekre, s felismerte köztük Kareját és a Tizenegyedik Barlang Zelandoniját. Az ő csatlakozásukkal a sor megnyúlt. Miközben az előttük magasodó hatalmas sziklához közeledtek, Ayla alaposabban meg tudta nézni az óriási sziklafalat a folyóvölgy látványos mészkő sziklaszirtjeinek egyikét.

Ugyanazok a természeti erők faraghatták, melyek két vagy helyenként háromszintes teraszokká egymásra rétegezték a térség valamennyi sziklamenedékét. Előttük a masszív sziklára felvezető út felénél úgy száz méter hosszú padozat nyúlt el egy védett bejárat előtt. Ez volt a Harmadik Barlang mindennapi tevékenységeinek alapszintje, és a lakóhelyek többsége ott helyezkedett el. A terasz a sziklamennyezet védelmét nyújtotta az alatta levő sziklamenedéknek, amelyet pedig a fölötte levő lecsüngő szikla védett.

Jondalar észrevette, hogy Ayla a nagy mészkősziklákat vizsgálgatja, és megállt, hogy bevárja. Az ösvény már nem volt olyan keskeny, és egymás mellett gyalogolhattak.

– A helyet, ahol a Legelő-folyó a Folyóba torkollik, Két Folyónak nevezik – szólalt meg. – Az a szikla a Két Folyó Sziklája, mert onnan a torkolatra lehet látni.

– Azt hittem, az a Harmadik Barlang – mondta Ayla.

– A Zelandoniak Harmadik Barlangjának otthonaként ismert, de Két Folyó Sziklájának nevezik, hasonlóan ahhoz, ahogy a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangja otthonának kis völgy a neve, a Tizenegyedik Barlang otthona pedig Folyami Hely – magyarázta Jondalar.

– Akkor hogy hívják a Kilencedik Barlang otthonát? – kérdezte Ayla.

– Kilencedik Barlang – válaszolta Jondalar, és észrevette, hogy Ayla összevonja szemöldökét.

– Annak miért nincs más neve is, mint a többinek?

– Nem tudom biztosan – válaszolta Jondalar. – Mindig csak Kilencedik Barlang volt. Talán kaphatott volna valami olyan nevet, mint a Két Folyó Sziklája, mivel az Erdei-folyó közelben ömlik a Folyóba, csakhogy az már a Harmadik barlang neve. Vagy talán lehetne „Nagy Szikla", de egy másik hely már viseli azt a nevet.

– Más nevet is lehetne adni neki. Talán valami, a Hulló kővel kapcsolatos. Egyetlen más helynek sincs oly szokatlan tárgya, nem? – kérdezte Ayla, megpróbálva megérteni Jondalart. Könnyebb úgy emlékezni dolgokra, ha van köztük összefüggés, bár mindig vannak kivételek.

– Én legalábbis soha nem láttam – válaszolta Jondalar.

– A Kilencedik Barlang azonban csak Kilencedik Barlang, és ezen kívül nincs más neve. Vajon miért?

– Talán mert a mi menedékünk oly sok minden miatt egyedi. Soha senki nem látott vagy hallott egyetlen szilamenedékről sem, amely oly hatalmas vagy népes lenne. Valóban két folyóra tekint, mint néhány másik barlang, de az Erdei-folyó Völgyében több a fa, mint a völgyek többségében. A Tizenegyedik Barlang mindig tőlük kéri, hogy fát vághasson ki a tutajai építéséhez. S akkor, ahogy mondod, ott van a Hulló Kő – mondta Jondalar. – A Kilencedik Barlangot mindenki ismeri, még a távolról érkezők is, egyet névvel azonban nem lehetne jellemezni. Úgy sejtem, az ott élő emberek után kapta a Kilencedik Barlang nevet.

Ayla bólintott, ám változatlanul összevonta szemöldökét.

– Nos, azt hiszem, valóban egyedivé teszi az, hogy a lakóiról nevezték el.

A Harmadik Barlang otthonához közeledve Ayla sátrak, fészerek, favázas építmények, saroglyák összevisszaságát láthatta a szikla és a Folyó közti térségben. Véletlenszerűen szétszórt házi tűzhelyek – néhány új, lobogó lángú és korábbi tüzek sötét karikái – tarkállottak az építményei között. A Harmadik Barlang szabadtéri tevékenységeinél legfontosabb munkatere volt, melyhez egy kis kikötő is tartozott a Folyó partján, ahol a tutajokat biztonságba helyezhették.

A Harmadik Barlang területe nemcsak a sziklát foglalta magában, hanem a kőteraszok alatti térséget is, egészen a két folyó vizének széléig, és azon túl is bizonyos helyeket Nem volt a tulajdonuk. Az emberek, különösen a közeli más Barlangokból, bemehettek másik Barlang területére és használhatták forrásait, az illendőség azonban megkövetelte, hogy ezt csak akkor tegyék, ha engedélyt kaptak rá. Az ilyen kimondatlan szabályokat tiszteletben tartották, a felnőttek. A gyermekek, természetesen, bárhová mehettek, amerre akartak.

Az Erdei-folyó s azon túl északon a Kilencedik Barlang délen pedig a Legelő-folyó határolta Két Folyó Sziklája közti térséget a Folyó mentén az ott élő zelandoniak összetartozó területnek tekintették. Gyakorlatilag egy kiterjesztett falu volt, noha nekik valójában még nevük sem volt az olyan jellegű településre, vagy nem adtak neki nevet. Amikor azonban utazása során Jondalar az otthonaként beszelt a Zelandoniak Kilencedik Barlangjáról, nem csupán arra az egy bizonyos sziklamenedékre és sok-sok lakójára gondolt, hanem az egész környék közösségére.

A látogatók elindultak felfelé a Két Folyó Sziklájának legfontosabb szintje felé, de az alsóbb szintre érve megálltak, hogy bevárjanak valakit, aki csatlakozni akart a találkozóhoz. Várakozás közben Ayla felnézett, és azon vette észre magát, hogy a mellette levő falba kell kapaszkodnia, mert megszédül. A sziklaszirt teteje oly messzire előreugrott, ameddig a tekintet követni tudta a masszív kőfalakat, olyan érzést keltve, mintha a szikla hátrafelé hajlana a szemlélővel együtt.

Ő Kimeran – szólalt meg Jondalar vigyorogva, miközben a férfi Joharrant üdvözölte. Ayla a tán még Jondalarnál is magasabb szőke idegenre nézett. Elcsodálkozott a két férfi bonyolult testnyelvén, akik mintha egyenrangúnak tekintették volna egymást.

Az idegen aggodalommal figyelte a farkast, de nem tett megjegyzést, miközben folytatták útjukat fel a következő szintre. Amikor végre felértek, Aylának újra meg kellett állnia, most azonban a csodaszép panoráma állította meg. Lélegzetelállító látvány volt. A Harmadik Barlang sziklamenedékének kő előcsarnoka teljes kilátást nyújtott a környező vidékre. Valamelyest folyásiránnyal szemben egy másik kis vízi út torkollott a Legelő-folyóba.

– Ayla! – Neve hallatán a lány megfordult. Joharran állt mögötte az imént hozzájuk csatlakozott férfival. – Szeretnélek bemutatni valakinek.

A férfi előrelépett, és előrenyújtotta mindkét karját, szemét azonban óvatosan egy pillanatra sem vette le a lány mellett álló farkasról, Ayla pedig figyelmes kíváncsisággal nézett rá. Éppoly magasnak látszott, mint Jondalar, és szőke hajával látszólag hasonlított is rá. Ayla kézjelzéssel intette maradásra Farkast, miközben ő előrelépett, hogy üdvözölje az idegent.

– Kimeran, ő a Mamutok népéből érkezett Ayla... – fogott bele a bemutatásba Joharran. Kimeran megfogta Ayla mindkét kezét, miközben a Kilencedik Barlang vezetője folytatta Ayla neveinek és családi kötelékeinek felsorolását, Joharran észrevette a férfi nyugtalan tekintetét, és pontosan megértette, hogyan érezhet. – Ayla, ő Kimeran, a Zelandoniak Második Barlangjának Vezetője, a Második Barlang Zelandonijának Fivére, a Zelandoniak Hetedik Barlangja Alapítójának Leszármazottja.

– Doni, a Nagy Földanya nevében, üdvözöllek a zelandoniak földjén, Mamutok Aylája – mondta Kimeran.

– Mindenek Anyja, Doni és sok más néven is ismert Mut nevében, üdvözöllek, Kimeran, a Zelandoniak Második Barlangjának Vezetője – viszonozta Ayla, majd mosolygott, és megismételte a férfi teljes bemutatkozását. Kimeran észrevette Ayla idegen akcentusát, majd kedves mosolyát. Valóban szép, gondolta a férfi, de számíthatott-e kevesebbre Jondalartól?

– Kimeran! – szólalt meg Jondalar, miután befejeztél a formális bemutatkozást. – Jó látni téged!

– Téged is, Jondalar. – A férfiak megragadták egymás kezét, majd erőteljesen, de szeretettelien átölelték egymást

–Tehát most te vagy a Második vezetője – mondta Jondalar.

– Igen. Néhány éve. Kételkedtem benne, hogy hazaérsz. Hallottam, hogy itthon vagy, de el kellett jönnöm, és saját szememmel megnéznem, hogy vajon mindazok a rólad szóló mendemondák igazak-e. Azt hiszem, igaznak kell lenniük – mondta Aylára mosolyogva, ám változatlanul óvatos távolságot tartva a farkastól.

– Ayla, Kimeran hosszú ideig a barátom volt. Együtt mentünk át férfivá avatási szertartásunkon, kaptuk meg az övünket... egy időben lettünk férfiak. – Jondalar mosolygott, és megcsóválta fejét az emléken. – Mindannyian körülbelül egy korúak voltunk, de én mindig olyan szembeötlőnek éreztem magam, mert mindenkinél magasabb voltam Úgy örültem, amikor megismertem Kimerant, mert ő is olyan magas volt, mint én. Mellette akartam állni, hogy így ne legyek olyan feltűnő. Azt hiszem, hasonlóan érzett ő is.

– Jondalar felé fordult, aki szintén mosolygott, következő szavai azonban megváltoztatták arckifejezését: – Kimeran azt hiszem, meg kell ismerkedned Farkassal.

– Megismerkedni?

– Igen. Farkas nem bánt, Ayla bemutat neki. Utána már barátjának fog tekinteni.

Kimeran kissé zavarban érezte magát, miközben Jondalar a négylábú vadász felé lépdelt vele. A leghatalmasabb farkas volt, melyet valaha látott, a nő azonban nyilvánvalóan nem félt tőle. Fél térdre helyezkedett, egyik karjával átölelte a farkast, majd felnézett, és Kimeranra mosolygott. A farkas szája nyitva volt, fogait láttatta, s nyelve oldalt kilógott. Gúnyosan mosolyog rám? – gondolta Kimeran.

– Nyújtsd ki a kezed, hogy Farkas megszaglászhassa – unszolta Jondalar.

– Hogyan is neveztétek? – kérdezte Kimeran a homlokát ráncolva, és elkerülve a kézmozdulatot. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a kezét akarja nyújtani az állatnak, de a körülötte állók figyelték, és azt a látszatot sem akarta kelteni, hogy fél.

– Ayla adta neki a nevet, a farkas mamutoj neve.

Amikor Ayla megfogta a kezét, Kimeran tudta, hogy nem kerülheti el a megismerkedést a négylábúval. Nagy levegőt vett, és hagyta, hogy azt a fontos testrészét Ayla közel vigye húsevő éles fogakkal teli szájához.

Kimeran meglepődött, ahogy az emberek többsége is, amikor Ayla a bemutatási szertartás folyamán megmutatta, hogyan érintse meg a farkast, és meglepődött, amikor az állat megnyalogatta a kezét. A farkas testmelegét megérezve azonban elgondolkodott azon, hogy az állat miért állja mozdulatlanul az érintést, és a kezdeti csodálkozás elmúltával azon vette észre magát, hogy Aylának szenteli figyelmet.

Miféle erővel rendelkezik, tűnődött. Ayla teljesen jól és érthetően beszél zelandoniul, bár van egy különleges beszédmódja. Nem egészen akcentus, gondolta a férfi. Mintha elnyelné a hangok egy részét. Nem kellemetlen, de ez még inkább ráveszi az embert arra, hogy felfigyeljen rá... nem mintha egyébként nem tenné. A külsejéről azonnal észrevehető, hogy idegen, de szép, egzotikus idegen. Egzotikumához a farkas is hozzájárul. Hogyan tud parancsolni annak a farkasnak? A csodálkozás, csaknem a csodálat kifejezése jelent meg az arcán.

Ayla figyelte Kimeran arckifejezését, és látta az ámulatot. Félrefordította tekintetét, amikor úgy érezte, mindjárt elmosolyodik, majd felpillantott a férfira.

– Kicsiny kölyök kora óta viselem gondját – szólalt meg – Az Oroszlán Tábor gyermekeivel együtt nőtt fel. Hozzászokott az emberekhez.

Kimeran elpirult a meglepetéstől. Mintha a nő kitalálta volna kérdését, mielőtt feltette volna, és válaszolt is rá.

– Egyedül jöttél? – kérdezte Jondalar, amikor Kimeran végül abbahagyta a farkasra és Aylára meredést, és visszafordította rá figyelmét.

– Többen is. A hírnök elhozta az üzenetet, hogy Joharran egy utolsó nagy vadászatot akar szervezni, mielőtt elindulunk a Nyári Találkozóra. Manvelar hírnököt menesztett a Hetedikbe, és ők küldtek egyet hozzánk, de én nem akartam várni a többiekre, és előrejöttem – válaszolta Kimeran.

– Kimeran barlangja arra van, Ayla – mondta Jondalar, lefelé mutatva a Legelő-folyó völgye felé. – Látod azt a kis mellékfolyót? – Ayla bólintott. – Az a Kis-Legelő-folyó. Ha követjük az elágazásán túl, elérjük a Második és a Hetedik Barlangot. Egymással összefüggő térségek, és dús legelő választja el őket egymástól.

A két férfi beszélgetni kezdett, régi emlékeket felidézve egymás szavába vágva, Ayla figyelmét azonban újra a panoráma vonta magára. A Harmadik Barlang tágas felső terasza számos előnyhöz juttatta lakóit. Óriási lecsüngő sziklája jól védelmezte a kellemetlen időjárástól, mégis rendkívüli kilátást nyújtott.

A Kilencedik Barlang közelében található erdős völgytől eltérően mind a Legelő-, mind a Kis-Legelő-folyó völgyei dús, pompás rétek voltak, eltértek azonban a Folyó árterületének kiterjedt mezőitől. Az elsődleges folyó partjait változatos fák és bokrok szegélyezték, a keskeny erdősávon túl azonban lényegileg alacsony szárú fűből álló nyílt mező terült el, melyet elsősorban kérődzők kedveltek. Egyenesen a Folyóval átellenben, nyugatra, a széles árterületi legelő egy dombsorhoz vezetett, mely füves magasföldre kapaszkodott fel.

Mind a Legelő-, mind a Kis-Legelő-folyó völgyei nedvesebbek, csaknem mocsarasak voltak az év bizonyos részeiben, elősegítve a magasfű-változatok növekedését, amelyek helyenként embernél is magasabbra nőttek, és gyakran összetévesztették őket a lágyszárú mocsári növényekkel. A növények széles változatossága számos különböző fajtájú növényevőt vonzott, melyek a lágyszárú vagy leveles gyógynövények különböző részeit vagy fajtáit részesítették előnyben, miközben évszak szerint keresztülvándoroltak a tájon.

Mivel a Két Folyó Sziklája felső terasza lenézett mind a Folyóra, mind pedig a Legelő-folyóra, ideális helyet nyújtott a vándorló csordák megfigyeléséhez. Ennek következtében az idők során a Harmadik Barlang népe nem csupán nagy jártasságra tett szert a csordák mozgásának nyomon követésében, hanem az időjárási módozatok évszakos változásainak tudományában is, ami a különböző állatok megjelenését is előre jelezte. A megfigyelőhelynek használt gerinctetővel fejlődött vadászszakértelmük. Noha mindegyik Barlang vadászott, a Két Folyó Sziklájánál élő Harmadik Barlang vadászainak dárdái a folyóvölgyek füves árterületein keresztülvándorló legelő állatok közül többet terítettek le, mint bármely másik Barlang lakói.

A Harmadik Barlang vadásztudományának és szakértelmének elsőbbségét elismerte a zelandoniak többsége, leginkább azonban legközelebbi szomszédjaik. Ők voltak azok, akikhez a többiek éleslátásért és szakértelemért fordultak bármikor, ha vadászatot terveztek, különösen, amikor egy fontosabb, teljes közösséget érintő csoport vadászatát fontolgatták.

Ayla balra, déli irányba nézett. A két folyó éppen alattuk találkozó füves völgyei magas szilaszirtek közt tárultak ki. A Legelő-folyó megduzzasztotta Folyó délnyugati irányba haladt, a magas sziklák alapzatához közel, egy mély kanyar szikláit körbefolyva, majd eltűnt szem elől, hogy aztán távolabb délen egy nagyobb folyó felé vegye az irányt, s végül bizonyos távolságra, nyugatra eljusson a Nagy Vizekig.

Ayla ezután jobbra nézett, északi irányba, vissza arrafelé, ahonnan jöttek. A Folyó árral szembeni völgye széles zöld mezőség volt, és a napfény szikrázó ragyogása visszatükröződött a kanyargó vízi útról, amely borókafenyők, ezüstfenyők, fűzfák és fenyőfák között csillogott keresztül, és esetenként még a medrét jelölő egy-egy örökzöld tölgyet is érintett. A túlparton, ahol felső szakaszán a Folyó nagy ívben kanyarodott a felkelő nap felé, a magas sziklák és a Kilencedik Barlang hatalmas, lecsüngő sziklamenedéke tűnt fel.

Manvelar közeledett feléjük nagy léptekkel, s üdvözlőn mosolygott. Noha a szürkülő hajú férfi nem volt fiatal, Ayla észrevette, hogy élettelien és magabiztosan gyalogol. Nehezen tudta volna megmondani a korát. A köszöntések és néhány formális bemutatás után Manvelar a felső szint egy lakatlan részéhez, valamelyest a lakóterülettől északra vezette a csoportot.

– Mindenkinek készítünk egy kis délidei étket – jelentette ki Manvelar –, de ha bárki szomjas, van víz és ivóedények is. – Egy kőnek támasztott jókora nedves vizestömlőre mutatott, melynek közelében fonott csészéket halmoztak fel.

Az emberek többsége elfogadta az invitálást, bár sokan magukkal hozták saját ivócsészéjüket. Nem volt szokatlan hogy tarsolyban vagy valamiféle utazózsákban magukkal vitték saját ivóedényüket, tálukat és evőkésüket még akkor is, amikor rövid utakra indultak, vagy barátokat látogattak meg. Ayla nemcsak a saját csészéjét hozta, hanem egy tálat Farkas részére is. Az emberek megbabonázva figyelték, amint a csodálatos állat mohón lefetyeli az Aylától kapott vizet, s jó néhányan még meg is mosolyogták. Valahogy megnyugtató volt tisztában lenni azzal, hogy a farkas, aki mintha valami megmagyarázhatatlan, titokzatos szállal kötődött volna az asszonyhoz, oly hétköznapi jelenség lehet, hogy szüksége van arra, hogy a szomját oltsa.

A kellemes várakozás hangulatában ácsorogtak egyesek, mások kövekre telepedtek, arra várva, hogy valami történjék. Manvelar megvárta, amíg mindenki elcsendesedik és figyel, majd üdvözölte a közelében álló nőt.

– Az elmúlt két napban őröket állítottunk fel itt és a Második Kilátón – szólalt meg.

– Az a Második Kilátó, Ayla – mondta csendesen Jondalar. Az asszony arrafelé nézett, amerre Jondalar mutatott. A két folyó egybetorkollásánál és széles árterületén egy másik kis sziklamenedék nyúlt ki meredeken egy éles kanyarulatnál a Folyó folyásirányával párhuzamosan futó sziklavonulat kezdeténél. – Noha a Legelő-völgy elválasztja, Harmadik Barlang a Két Folyó Sziklája részének tekinti a Második Kilátót.

Ayla újra a Második Kilátó felé tekintett, majd tett néhány lépést, hogy a sziklaperem fölött lenézzen a vízre. Onnan jól láthatta, hogy a Legelő-folyó kicsiny, legyező alakú deltává szélesedik, ahogy beletorkollik a nagyobb vízi útba. A kisebb folyó jobb partján a Két Folyó Sziklája talapzatánál egy ösvény haladt keleti irányba, majd villaalakúan elágazva ömlött a Folyóba. Észrevette, hogy a kisebb folyó elágazása a Legelő-folyó partjához vezetett a delta egyik partján, ahol széles és sekély volt, de még a két folyó torkolatától visszafelé. A Harmadik Barlang itt kel át a Legelő folyón.

A túloldalon egy ösvény haladt végig a talán fél kilométernyi völgyön, melyet a két folyó árterülete alakított ki a kiszögellő sarokszikla menedékig.

– ...Thefona érkezett friss hírekkel éppen az érkezésed előtt – mondta Manvelar. – Azt hiszem, vannak lehetőségek egy jó vadászatra, Joharran. Nyomon követünk egy körülbelül nyolc hatalmas szarvasból és a kicsinyeikből álló, erre tartó vegyes csordát, és Thefona épp most vett észre egy jókora bölénycsordát.

– Bármelyik jó lenne, amelyiket biztosabban le tudjuk vadászni. Mit tanácsolsz? – kérdezte Joharran.

– Ha csak a Harmadik Barlanggal vadásznánk, valószínűleg megvárnánk az óriásszarvasokat a Folyónál, és leterítenénk néhányat az Átkelőnél, de ha kiadós vadászatot akarunk, én bölényre mennék, és hajtással bekeríteném őket a karámcsapdába – válaszolta Manvelar.

– Megtehetjük mindkettőt – mondta Jondalar.

Jó néhányan mosolyogtak.

– Mindet akarja? Jondalar mindig ilyen mohó volt? – jegyezte meg valaki, de Ayla nem volt biztos benne, hogy ki.

– Mohó, igen, bár nem mindig állatvadászatra – válaszolt találóan egy nő, amit kuncogás és kacagás kórusa követett.

Ayla megpillantotta a nőt. Kareja volt, a Tizenegyedik Barlang vezetője. Aylának eszébe jutott, hogy már találkozott vele, és jó benyomást keltett benne, de nem tetszett neki megjegyzéseinek hangszíne. Mintha csúfolódna Jondalaron, s nagyon rövid idő telt el azóta, hogy ő maga is hasonló nevetés céltáblája volt. Jondalarra nézett, hogy lássa, hogyan reagál. Pír színezte arcát, de kényszeredetten elvigyorodott. Zavarban van, gondolta Ayla, és megpróbálja nem mutatni.

– Lehet, hogy kissé mohónak hangzott, és tudom, úgy tűnik, mintha képtelenek lennénk arra, hogy mindet leterítsük, de szerintem meg tudjuk tenni. Amikor a mamutojokkal éltünk, Ayla a lován segítette az Oroszlán Tábort meghajtani a bölényeket, s bekeríteni őket – próbálta megmagyarázni Jondalar. – Egy ló bármely embernél gyorsabban fut, és oda irányíthatjuk a lovakat, ahová akarjuk. Segíthetünk meghajtani azokat a bölényeket, és elterelni őket, amikor ki akarnak törni. S meglátjátok, milyen könnyű leteríteni egy hatalmas szarvast ezzel a dárdahajítóval. Valószínűleg egy párnál többet is. Azt hiszem, mindannyian meglepődtök azon, mit tud a dárdahajító. – Beszéd közben felemelte a vadászfegyvert. Meglehetősen lapos, keskeny fa hajítódárda volt, amely túlzottan is egyszerűnek látszott ahhoz, hogy képes legyen mindarra, amit a hazatért utazó állít róla.

– Azt mondod, az összes állatot le tudjuk vadászni? – kérdezte Joharran.

A találkozót a Harmadik Barlang ételt hozó emberei szakították félbe. A kényelmes napközépi ékezést követő beszélgetésből kiderült, hogy a bölénycsorda nem volt távol egy korábban épített karámtól, melyet meg lehet javítani és használhatóvá tenni. Úgy tervezték, egy napot töltenek a karámcsapda megjavításával, és ha elkészülnek vele, s ha a bölények nem vándorolnak tovább, másnap reggel le tudják vadászni őket, ugyanakkor szemmel tarthatják az óriásszarvasokat is. Ayla figyelmesen hallgatott, amikor a szó a vadászat stratégiai megtervezésére fordult, önként azonban nem ajánlotta fel a saját vagy a lova segítségét. Látni akarta, hogyan alakulnak a dolgok.

– Nos, lássuk ezt a csodálatos új fegyvert, Jondalar – mondta végül Joharran.

– Igen, engem is nagyon kíváncsivá tettél – jegyezte meg Manvelar. – Használhatjuk a Legelő-völgy gyakorlómezejét.