3

Marthona a barlangba lépő férfi üdvözlésére sietett, és boldogan ölelték át egymást.

– Nos, látom, visszatért a te magas fiad, Marthona! Soha nem gondoltam volna, hogy utazó lesz. Kovakőpattintó helyett talán inkább kereskedő lett volna belőle! – szólalt meg Willamar, levette hátáról a zsákját, és szívélyesen átölelte fiát. – Cseppet sem mentél össze, ahogy látom – folytatta hatalmas mosollyal az idősebb férfi, felnézve a szőke férfi teljes százkilencven centiméteres magasságára.

Jondalar viszonozta a mosolyt. Willamar mindig így üdvözölte, a magasságán tréfálkozva. Több mint száznyolcvan centiméterével Willamar – aki legalább annyira volt házi tűzhelyének férfija, azaz apja, mint Dalanar – maga sem volt éppen alacsony, Jondalar azonban annak a férfinak a magasságával vette fel a versenyt, akit anyja az ő megszületése előtt fogadott társául, mielőtt elvágták nászuk kötelékét.

– Hol a másik fiad, Marthona? – kérdezte vigyorogva Willamar. Ekkor vette észre az asszony könnyáztatta arcát, figyelt fel arra, mennyire kétségbeesett. Amikor ugyanazt a fájdalmat pillantotta meg Jondalaron is, a mosoly lehervadt arcáról.

– Thonolan már a következő világban utazik – válaszolta Jondalar. – Épp az előbb mondtam meg anyának... – Látta, hogy a férfi elsápad, megtántorodik, mintha fizikai ütés érte volna.

– De... de nem lehet a következő világban – mondta döbbent hitetlenséggel. – Még túl fiatal. Még asszonyt sem talált magának, akivel házi tűzhelyet rakjon. – Hangja minden egyes mondatával magasabb lett. – Még... még csak haza sem jött... – Ez az utolsó tiltakozás csaknem fájdalmas, metsző jajkiáltás volt már.

Willamar mindig kedvelte Marthona gyermekeit, amikor azonban jegyességet kötöttek, Joharran, az asszony Jocomantól született fia már csaknem felnőttkorba lépett, hogy doni-asszonyt válasszon magának, így inkább már barátság alakult ki köztük. S noha gyorsan megszerette az akkor még csak totyogó kisgyermek Jondalart, saját házi tűzhelyének két gyermeke Thonolan és Folara volt. Meg volt győződve arról, hogy Thonolan az ő lelkiségének gyermeke is, mert a fiú oly sok mindenben hasonlított hozzá, különösen pedig azért, mert szeretett utazni, és folyton új helyekre vágyott. Tudta, hogy lelke mélyén Marthona mindig attól félt, hogy soha nem látja viszont Thonolant, s Jondalart sem, amikor megtudta, hogy elutazott a testvérével. Willamar azonban anyai aggodalomnak tartotta félelmét. Arra számított, hogy Thonolan hazatér, ahogy mindig ő maga is.

Willamart lesújtotta, teljesen felzaklatta a halálhír. Marthona töltött egy pohárnyit a vörös flaskából, miközben Jondalar és Folara leültetni igyekezett az alacsony asztal melletti párnákra.

– Igyál egy kis bort – szólalt meg Marthona, s leült mellé. Willamar teljesen dermedtnek érezte magát, képtelen volt felfogni a tragédiát. Felvette a kupát, s mintha nem is tudta volna, mit csinál, felhajtotta tartalmát, s csak ült a pohárra meredve.

Bárcsak segíthetnék valahogy, gondolta Ayla. Azt fontolgatta, előveszi gyógyszeres zsákját, s nyugtató és csillapító italt kever a férfinak. Willamar azonban nem ismerte őt, és Ayla tudta, hogy a leggyengédebb törődést kapja: szeretteinek gondoskodását és figyelmét. Arra gondolt, mit érezne ő, ha váratlanul tudomást szerezne arról, hogy Durc meghalt. Egy dolog volt tudnia, hogy többé nem találkozik fiával, de legalább elképzelhette, hogy Uba szeretetben és törődéssel felneveli.

– Thonolan talált asszonyt, akit szeretett – szólalt meg Marthona, megpróbálva vigasztalni Willamart. A férfi szívfájdalmának látványa kiemelte saját lesújtottságából, hogy segítse és vigasztalja. – Jondalar hozott nekem valamit tőle.

– Felvette a nyakláncot, hogy megmutassa Willamarnak. A férfi mintha a semmibe meredt volna, tudomást sem véve a körülötte levő dolgokról, majd összerázkódott, és lehunyta szemét. Egy idő után megfordult, hogy Marthonára nézzen, mintha akkor döbbent volna rá, hogy az asszony mondott valamit, bár képtelen lett volna megmondani, mit.

– Thonolan társáé volt – mondta Marthona, a nyakláncot a férfi felé nyújtva. – Jondalar szerint az asszony népét jelképezi. Egy nagy folyó mentén... a Nagy Anya-folyó mentén éltek.

– Hát tényleg eljutott olyan messzire! – ámult el Willamar, de hangja tompán kongott a gyötrelemtől.

– Még messzebb is – szólalt meg Jondalar. – Elértük a Nagy Anya-folyó torkolatát, elmentünk a Beran-tengerig, és azon is túl. Thonolan onnan észak felé akart menni, és a Mamutok Népével mamutokra akart vadászni. – Willamar felnézett, szeme fájdalmat és zavart töprengést fejezett ki, mintha nem teljesen értené Jondalar szavait. – Hoztam tőle valamit – folytatta Jondalar, igyekezve valami módon segíteni Willamaron. Fölvette a másik csomagot az asztalról. – Markenótól kaptam. Markeno Thonolan féltársa volt, ramudoj családjának egy tagja.

Jondalar kinyitotta a bőrbe csomagolt ajándékot, s megmutatta Willamarnak és Marthonának a jávorantilop egy fajtája, a vörös szarvas agancsa első villájának éléből készült eszközt. Egy csaknem négy centiméter átmérőjű lyukat fúrtak közvetlenül az első villa alatti széles agancslapba. Az eszköz Thonolan hajítódárda-kiegyenesítője volt.

Thonolan kiválóan értett ahhoz, hogyan egyenesítse és hajlítsa a fát, melyet rendszerint forró kövön vagy gőzzel lágyított meg. Az eszközt arra használta, hogy nyomás kifejtésével a hajítódárdáját jobban irányíthassa, vagy jobb emelőerőt fejthessen ki azáltal, hogy a fából, melyből a hajítódárdáját készíti, kiegyenesítse a fa görbületeit, vagy kiszedje göbeit, hogy így a dárda pontosan repüljön.

Különösen hasznos volt ez egy hosszú faág végén, ahol a marokfogás nem volt lehetséges. Amikor a faág végét beleillesztették a lyukba, plusz emelőerő keletkezett, lehetővé teve a dárda hegyének kiegyenesítését. Annak ellenére, hogy az eszközt kiegyenesítőnek nevezték, a fa meghajlítására is lehetett használni, hogy így hócipőt, laposfogót vagy bármilyen más tárgyat készítsenek, amelyhez hajlított fa szükséges. Ugyanannak a tehetségnek különböző oldalai voltak.

Az eszköz erős, szilárd, harminc centi hosszú nyelére szimbólumokat és tavaszi növény- és állatábrázolásokat faragtak. A faragások, attól függően, hogy mire vésték őket, sok mindent jelképeztek. A faragások és festmények mindig összetettebbek voltak, mint amilyennek látszottak. A Nagy Földanyát tisztelték velük, s Thonolan is azért faragta kiegyenesítőjén az ábrázolásokat, hogy Ő megengedje, hogy az állatok szellemei a kiegyenesítőjével készített hajítódárdájához vonzódjanak. Az ábrázolások egy ezoterikus szellemi aspektust jelképező évszakelemet is tartalmaztak. A csodálatos, szépen kidolgozott ábrázolások nemcsak jelképek voltak, hanem, Jondalar tudta, a fivére azért szerette a faragásokat, mert szépek.

Willamar mintha a hegyes agancseszközre koncentrált volna, majd kinyújtotta érte a kezét.

– Ez Thonolané volt – szólalt meg.

– Igen – válaszolta Marthona. – Emlékszel, amikor ezzel az eszközzel meghajlította a fát, hogy támaszt készítsen ennek az asztalnak? – Megérintette maga előtt az alacsony kőlap emelvényt.

– Thonolan kiválóan értette a mesterségét – felelte Willamar, hangja azonban változatlanul különösen, távolian hangzott.

– Így igaz – válaszolta Jondalar. – Azt hiszem, részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy olyan jól érezte magát a sharamudojok között. Mert olyan dolgokat készítettek fából, amilyeneket még csak el sem képzelhetett. Meghajlították a fát, hogy csónakot készítsenek: fatörzset formáltak és vájtak ki, majd meghajlították az oldalait, hogy kiszélesítsék kenunak, egyfajta csónaknak. Palánksorral – széles deszkákkal – megtoldották az oldalát, és hozzáhajlították, majd összeerősítették, és így még nagyobb lett a csónak. A ramudojok nagyon jól értettek ahhoz, hogy vízben javítsák csónakjaikat, de a shamudojokkal együtt, közösen építették őket.

– Én is fontolgattam, hogy köztük maradok. Csodálatos emberek. Amikor visszafelé vezető utunkon Aylával megálltunk náluk, azt akarták, hogy mindketten maradjunk velük. Ha úgy döntöttem volna, azt hiszem, a nép ramudoj felét választom. S volt köztük egy ifjú, akit valóban nagyon érdekelt a kovakőpattintás mestersége. Meg akarta tanulni.

Jondalar tudta, hogy sokat beszél, de igazából nem találta a helyes szavakat, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen, hogy megpróbálja kitölteni a halálhír okozta ürességet. Soha nem látta Willamart ilyen megrendültnek.

Kopogás hallatszott a bejárattól, s invitálásra sem várva Zelandoni tolta félre a függönyt, s lépett be Folarával a nyomában. Ayla korábban felfigyelt arra, hogy a fiatal nő halkan kiment, és elhívta Zelandonit. Helyeslően bólintott. Ez volt a legjobb, amit Folara tehetett. Jondalar húga bölcs fiatal nő volt.

Folarát nyugtalanította, hogy Willamart oly lesújtottnak látja. Fogalma sem volt arról, mit tegyen azon kívül, hogy segítséget hoz. S Zelandoni volt a donier: Doni Ajándékainak Adományozója, a közvetítő a Nagy Földanya és Gyermekei között, a gyógyítás, a támasz, vigasz adományozója, akihez segítségért lehetett folyamodni.

Folara elmondta a befolyásos asszonynak a probléma lényegét. Zelandoni körbepillantott, és gyorsan megértette a helyzetet. A fiatal nő felé fordult, csendesen szólt hozzá,

Folara pedig habozás nélkül a főzőhelyiség felé indult, s nekilátott, hogy felélessze a parazsat a tűzhelyben. A tűz azonban kialudt. Korábban Marthona a hússütéshez szétterítette a parazsat, hogy egyenletesen süljön át, majd megfeledkezett róla, és a parázs teljesen kialudt.

Ebben Ayla tudott segíteni. Magára hagyta a gyászolókat, és a bejárat közelében levő csomagjához sietett. Pontosan tudta, hol van a tűzgyújtó tarsolya, elővette, és a főzőhelyiség felé sietett. Barzecre gondolt, a mamutoj emberre, aki a tarsolyt készítette neki, miután ő, Ayla, tűzkövet adott az. Oroszlán Tábor tűzhelyeinek.

– Hadd segítsek meggyújtani a tüzet – mondta Folarának.

Folara elmosolyodott. Ő is értett a tűzrakáshoz, de nyugtalanította, hogy házi tűzhelyének férfi tagját oly kétségbeesettnek látja, és boldog volt, hogy van mellette valaki. Willamar mindig oly erős, oly higgadt és magabiztos volt!

– Ha van egy kis gyújtós, megcsinálom – szólalt meg Ayla.

– Ott találod az aprófát – felelte Folara, a hátsó kőpad felé mutatva.

– Nincs rá szükségem – válaszolta Ayla, kinyitva tűzszer- számtarsolyát, melynek több rekesze és kis zsebe volt. Kinyitotta az egyiket, és darabokra tört szárított lótrágyát vett ki belőle, egy másikból bolyhos dudvát, és a lótrágya tetejére helyezte, egy harmadikból pedig lehántolt faforgácsot öntött ki az első mellé.

Folara figyelte. A hosszú Utazás során Ayla nyilvánvalóan megtanulta, hogy mindig tartson a keze ügyében tűzrakó anyagokat, a fiatalabb nő mégis értetlenül nézett, amikor mindezek után Ayla még két követ is elővett. Az asszony, akit a fivére hozott magával, közel hajolt a gyújtóshoz, összeütötte a két követ, ráfújt a gyújtósra, és lángra lobbantotta. Nagyon titokzatos volt!

– Hogyan csináltad? – kérdezte Folara szinte megrökönyödve.

– Később majd megmutatom – válaszolta Ayla. – Most rakjuk meg a tüzet, hogy vizet tudjunk forralni Zelandoninak.

Folara érezte, hogy valami félelemféle fogja el.

– Honnan tudtad, mit akarok csinálni?

Ayla a másik lányra pillantott. Folara arcán megdöbbenés látszott. Feszült, izgalmas és kimerítő napot élt meg, hiszen hosszú távollét után hazatért az egyik bátyja, megszelídített állatokat és idegen asszonyt hozva magával, majd megtudta, hogy a másik fivére meghalt. Utána Willamar hazatérése örvendeztette meg, majd váratlan, döbbenetes reagálását kellett látnia. Mindezek után az idegen feltűnik mellette, hogy varázslattal rakjon tüzet, majd pedig mintha olyasmit tudna, amit nem mondott neki. Folara már-már azon kezdett tűnődni, vajon a Jondalar asszonyáról hallott spekulációk és pletykák arról, hogy természetfeletti erőkkel rendelkezik, nem mind igazak-e. Ayla látta, hogy Folara kimerült, s meglehetősen biztos volt abban is, hogy tudja az okát.

– Már találkoztam Zelandonival. Tudom, hogy a gyógyítótok. Ezért hívtad be, nem igaz? – kérdezte Ayla.

– Igen, ő a donierünk – válaszolt a fiatal nő.

– A gyógyítók általában szívesen készítenek teát vagy valamilyen nyugtató italt. Ezért gondoltam, hogy az ő kérésére akarsz vizet forralni – magyarázta Ayla óvatosan.

Folara láthatóan megkönnyebbült, hiszen teljességgel ésszerű magyarázatot kapott.

– S ígérem, megmutatom, hogyan rakj tüzet így. Bárki megcsinálhatja... csak jó kő kell hozzá.

– Bárki?

– Igen. Még te is – válaszolta mosolyogva Ayla.

A fiatal nő is elmosolyodott. Nagyon szerette volna megismerni a fivére hozta asszonyt, és oly sok kérdést szeretett volna feltenni, de nem akart udvariatlan és tolakodó lenni. Most tovább gyarapodtak a kérdései, az idegen asszony azonban már nem tűnt olyan megközelíthetetlennek. Valójában inkább kedves volt.

– Beszélnél a lovakról is?

Ayla arcát szívélyes mosolya ragyogta be. Hirtelen rájött, hogy noha Folara talán már minden porcikájában magas, szép nő, nem régóta az. Meg kell kérdeznie Jondalart, hány évet számol, gyanította azonban, hogy valószínűleg egészen fiatal, korban talán egész közel áll Latie-hez, a Mamutok Oroszlán Tábora Vezetőjének, Nezzie-nek lányához.

– Természetesen. Szívesen le is viszlek hozzájuk. – Az alacsony asztalka felé pillantott, ahol a többiek összegyűltek. – Talán holnap, miután mindenki lehiggadt. Bármikor lemehetsz magad is, és megnézheted őket, de egyedül ne közelítsd meg őket, amíg a lovak meg nem ismernek.

– Nem megyek túl közel – ígérte Folara.

Aylának eszébe jutott, hogy Latie-t mennyire elbűvölték a lovak, elmosolyodott, és megkérdezte:

– Szeretnél majd Nyihaha hátán lovagolni?

– Ó! Megtanulhatnám? – kérdezte Folara elkerekedett szemmel, lélegzet-visszafojtva. Abban a pillanatban Ayla szinte Latie-t látta Jondalar húgában. Ő olyannyira megkedvelte a lovakat, hogy Ayla elgondolkodott azon, egy napon majd nem próbál-e meg kiscsikót szerezni magának.

Visszatért a tűzrakáshoz, miközben Folara a víztömlőért nyúlt, melyet valamilyen nagy állat vízhatlan gyomrából készítettek.

– Hoznom kell vizet. Ez a tömlő csaknem üres – szólalt meg.

A parázs izzott még kissé, de már-már kihunyt. Ayla újra ráfújt, fakérget tett rá, majd a forgácsot, melyet Folara adott neki, végül pedig a nagyobb aprófát. Észrevette a főzőköveket, és a tűzbe tett néhányat, hogy átforrósodjanak. Folara kidudorodó vizestömlővel tért vissza, amely egész nehéznek tűnt, a fiatal lány azonban mintha hozzászokott volna ahhoz, hogy fölemeli, és telitölt egy mély fatálat, ahhoz hasonlót, melyet Marthona használt a teakészítéshez. Majd odaadta Aylának a kissé elszenesedett végű fafogót. Amikor Ayla úgy vélte, hogy a kövek kellően átforrósodtak, a fogóval kivette őket a fűzből, beleejtette a vízbe, amely sistergett és gőzfelleget bocsátott a levegőbe. A vízbe tett egy másik követ, majd kihalászta az elsőt, és egy harmadikkal váltotta fel, s így folytatta, míg a víz kellően fel nem forrósodott.

Folara Zelandonihoz ment a hírrel, hogy a víz csaknem kész. Abból, ahogy az idősebb asszony felkapta a fejét és felé nézett, Ayla tudhatta, hogy valami mást is mondhatott neki. Figyelte, ahogy a gyógyító nagy keservesen feltápászkodott alacsony párnáiról, és a Törzsből Creb jutott eszébe. Béna lábú volt, és ez megnehezítette számára, hogy alacsony ülőhelyekről felálljon. Egy meghajlított öreg fa volt a kedvenc pihenőhelye, melynek alacsony ága éppen a legjobb magasságban volt ahhoz, hogy könnyen leülhessen és fölkelhessen.

Az asszony bejött a főzőhelyiségbe.

– Ha jól értettem, a víz forró. – Ayla a gőzölgő edény felé bólintott. – S jól hallottam Folarát? Azt mondta, megmutatod neki, hogyan kell kövekkel tüzet gyújtani. Miféle fortély ez?

– Igen. Vannak tűzgyújtó köveim. Jondalarnak is. Az egyetlen fortély az, hogy megtanuljuk a használatukat, az pedig nem nehéz. Boldogan megmutatom bármikor, amikor csak kedved tartja. Egyébként is terveztük. – Zelandoni visszafordította tekintetét Willamar felé. Ayla tudta, hogy a donier figyelme kétfelé húz.

– Ne most – súgta, megrázva a fejét. Terjedelmes derekára erősített överszényéből gyógynövényt mért a tenyerébe, majd beledobta a gőzölgő vízbe. – Bárcsak hoztam volna magammal valamennyi cickafarkat! – motyogta maga elé.

– Nálam van, ha elfogadod – mondta Ayla.

– Hogy? – csodálkozott Zelandoni. A főzetére koncentrált, és nem igazán figyelt.

– Azt mondtam, nálam van cickafark, ha elfogadod. Te azt mondtad előtte, bárcsak hoztál volna magaddal.

– Valóban? Gondoltam rá, de neked miért van ebből a gyógynövényből?

– Javasasszony vagyok... gyógyító. A legfontosabb gyógyfüvek mindig nálam vannak. Közéjük tartozik a cickafark. Nagyon jó gyomorfájásra, nyugtat, és segít, hogy a sebek tisztán és gyorsan gyógyuljanak – válaszolta Ayla.

Zelandoninak tátva maradt volna a szája, ha nem vigyáz, közben nem sikerült volna kinyögnie a kérdést:

– Gyógyító vagy? Az asszony, akit Jondalar hazahozott, gyógyító? – Majdnem fölnevetett, majd lehunyta szemét, és megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, hosszú beszélgetésünk lesz egymással, Ayla.

– Bármikor szívesen beszélgetek veled – válaszolta az idegen asszony –, most azonban szükséged van-e a cickafarkra?

Zelandoni gondolkodott egy pillanatig. Ő nem lehet Anya Szolgálója. Ha az lenne, soha nem hagyhatná el népét, hogy a hazájába kövessen egy férfit, még ha valóban úgy is döntött is, hogy társául választja. Valamennyire mégis érthet a gyógynövényekhez, mint oly sokan. Ha van valamennyi cickafarka, miért ne használhatná? Elég jellegzetes illatú gyógynövény, így könnyen megállapíthatja, tényleg az-e.

– Igen, azt hiszem, segítség lenne, ha lenne nálad.

Ayla az úti málhájához sietett, az oldalzsebébe nyúlt, és kivette vidrabőr gyógyszeres tarisznyáját. Már nagyon elnyűtt, gondolta, miközben visszavitte a tűz mellé. Hamarosan újat kell készítenem helyette. A főzőhelyiségbe visszatérve Zelandoni érdeklődéssel nézett a különös tárolóholmira. Mintha egész állatból készült volna. Még nem látott ehhez hasonlót, de volt benne valami, amitől igazi vidrának tűnt.

A fiatalabb nő hátrahajtotta a vidra fejét, meglazította nyaka körül az összehúzó zsinórt, majd belenézett, és kivett belőle egy kis erszényt. A bőr színárnyalatából, a zsinór rostjából és végén a csomók elrendezéséből és számából tudta, mi van benne. Kioldotta a csomót – ami nem volt nehéz annak, aki értett hozzá –, és átnyújtotta az erszényt Zelandoninak.

A donier azon gondolkodott, Ayla miből tudta, hogy a helyes gyógynövényt adja oda, anélkül hogy megszagolta volna, ám amikor ő maga az orrához emelte, felismerte, hogy a jó gyógynövénnyel van dolga. Kiszórt egy keveset a tenyerébe, és alaposan megvizsgálta, hogy csak levelek-e, vagy levelek és virágszirmok, illetve nincs-e benne valami más is. Tiszta cickafarklevélnek tűnt. Beletett néhány csipetnyit a faedénybe.

– Tegyek a vízbe még egy főzőkövet? – kérdezte Ayla, azon tűnődve, vajon Zelandoni forrázni akarja-e a gyógynövényt, vagy főzetet készíteni belőle, áztatva-e, vagy főzve?

– Nem – válaszolta a donier. – Nem akarom túl erősre készíteni. Csak egy enyhe főzetre van szüksége. Már csaknem túl van a megrázkódtatáson. Willamar erős. Most már Marthona miatt aggódik, és neki is akarok adni belőle. Óvatosnak kell lennem az orvosságával.

Ayla arra gondolt, rendszeresen kellene adnia Jondalar anyjának valamilyen gyógyszert, melyet ő gondosan felügyel.

– Nem bánnád, ha készítenék mindenkinek egy kis teát? – érdeklődött.

– Hát... nem tudom... mifélét? – kérdezte az idősebb gyógyító.

– Csak valami enyhét, jóízűt. Mentát vagy kamillát. Még hársfavirág is van nálam az édesítéshez.

– Igen, miért ne? Egy kis kamilla hársfavirággal pompás lenne, enyhe csillapító – válaszolta Zelandoni, miközben megfordult, hogy visszamenjen a többiekhez.

Ayla mosolygott, miközben még több erszényt vett elő orvosságos tarisznyájából. Gyógyító varázslat, és Zelandoni tudja! Mióta elutaztam a Törzstől, még csak a közelében sem voltam olyannak, aki értett az orvosságokhoz és a gyógyító varázsláshoz! Csodálatos lesz beszélgetni valakivel a gyógyászatról!

Ayla eredetileg a gyógyító asszonyok legelső vonalának legbecsesebb leszármazottjaként ismert Izától, törzsbeli anyjától tanulta a gyógyítást, legalábbis a gyógynövényekkel orvoslást és gyógymódokat, ha a szellemvilág dolgait nem is. A többi részletet azoktól a gyógyító asszonyoktól, akik a Törzsi Gyűléseken találkoztak, s ahova ő is eljárt Brun törzsével. Később, Nyári Találkozóikon jelentős időt töltött a mamutojoknál.

Később felfedezte, hogy a Nagy Földanya Szolgálói alaposan ismerik mind a gyógyítást, mind pedig a szellemeket, de nem egyforma jártassággal. Ez gyakran az egyén saját érdeklődésétől függött. A mamutojok egyike-másika különösen jól értett a gyógynövényekhez, másokat jobban érdekeltek a gyógyító praktikák, s voltak, akiket általánosságban az emberi lény, és hogy egyesek miért gyógyulnak fel ugyanabból a betegségből vagy sérülésből, mások pedig miért nem. Voltak olyanok is, akik csak a szellemvilággal és az elmével foglalkoztak, és egyáltalán nem nagyon érdekelte őket a testi gyógyítás.

Ayla mindent tudni akart. Egészében akart megérteni mindent – ideákat a szellemvilágból, a szavak számolásának tudományát és használatát, történeteket és legendákat memorizált –, de különösen és végtelenül elbűvölte a gyógyítással kapcsolatosan minden: orvosságok, gyógykezelések, gyógymódok és a betegségek okai. Önállóan kipróbált különböző növényeket, gyógyfüveket, főzeteket úgy, ahogy Izától tanulta: tudással és gondossággal, és megtanult mindent, amit csak tudott azoktól a gyógyítóktól, akikkel Útja során találkozott. Olyan emberként gondolt önmagára, aki valamilyen mértékben már elsajátította a tudományt, de változatlanul tanul. Nem tudta pontosan, mennyi már az ismerete, vagy hogy mennyire hozzáértő. Mégis az egyetlen, amit minden másnál jobban hiányolt, mióta elhagyta a Törzset, egy olyan valaki volt, akivel a gyógyítás teljes tudományát megbeszélheti, egy kollégát.

Folara segített elkészíteni a teát, s megmutatta, hol vannak az eszközök. Mindketten gőzölgő csészéket vittek a többieknek. Willamar már láthatóan jobb lelkiállapotban volt, és részleteket kérdezett Thonolan halálával kapcsolatosan. Jondalar éppen elkezdte újra elmesélni a barlangi oroszlán támadásának körülményeit, amikor a bejárat felől érkező kopogás hallatán mindannyian felpillantottak.

– Gyere be! – kiáltotta Marthona.

Joharran húzta el a bejárati függönyt, és nézett kissé meglepetten a bent összegyűltekre, köztük Zelandonira.

– Willamarhoz jöttem. Kíváncsi vagyok, hogy ment a kereskedés. Láttam, amint Tivonannal jókora csomagot tesztek le, de a sok izgalom és esti ünnepség miatt persze várhatunk holnapig... – mondta, miközben feléjük közeledett. Akkor vette észre, hogy valami nincs rendben. Egyikükről a másikukra tekintett, végül pedig Zelandonira.

– Jondalar éppen a barlangi oroszlánról és arról kezdett mesélni, hogy... hogy megtámadta Thonolant – válaszolt Zelandoni, és halálra vált arcát megpillantva megértette, hogy Joharran semmit nem tud legkisebb fivére haláláról. Neki sem lesz könnyű. Thonolant mindannyian nagyon szerették. – Ülj le, Joharran. Azt hiszem, jobb, ha együtt hallgatjuk meg Jondalar történetét. Könnyebb megosztva elviselnünk a gyászt, s kétlem, hogy Jondalar túl sokszor akarná elismételni.

Ayla elkapta Zelandoni pillantását, miközben először a csillapító ital, másodszor pedig a tea felé nézett, melyet ő készített. Bólintott a második csészére, majd figyelte, amint Ayla némán önt a csészébe, és nem tolakodóan átnyújtja Joharrannak. A férfi szinte oda sem figyelve vette át a csészét, miközben Jondalart hallgatta, amint elmesélte a Thonolan halálához vezető incidenst. Zelandonit mindinkább nyugtalanította a fiatal nő. Valamivel talán mégis nagyobb a tudománya a gyógynövények ismereténél.

– Mi történt, miután az oroszlán megtámadta? – kérdezte Joharran.

– Rám támadt.

– Hogyan szabadultál meg?

– Az már Ayla története – válaszolta Jondalar. Minden szem hirtelen a lány felé fordult.

Legelőször, amikor Jondalar minden figyelmeztetés nélkül átadta neki a szót egy történet elmondásakor, Ayla nagyon zavarba jött. Mára már jobban hozzászokott, ezek az emberek azonban Jondalar népe és családja voltak. Egyik családtagjuk haláláról kell nekik beszélnie, egy emberről, akit ő nem ismert, aki nyilvánvalóan nagyon kedves volt nekik. Összeszorult a szíve, átérezve nyugtalanságukat.

– Nyihaha hátán lovagoltam – kezdte a történetet. – Vemhes volt Villámmal, de mozgásra volt szüksége, ezért mindennap lovagoltunk. Rendszerint kelet felé hajtottam ki vele, mert az könnyebb volt, de már meguntam mindennap ugyanazt látni, így a változatosság kedvéért, gondoltam, menjünk nyugati irányba. A völgy távoli vége felé tartottunk, ahol a sziklafal magassága csökken. Átkeltünk a patakon, és már csaknem meggondoltam magam és irányt változtattam. Nyihaha húzta a rudas hordozót, és egy meredek emelkedőn kaptattunk felfelé, ő azonban biztos léptekkel haladt előre, és minden különösebb nehézség nélkül felkapaszkodott.

– Mi az a rudas hordozó? – kérdezte Folara.

– Nyihaha hátához erősített két rúd, melynek vége hátul leér a földre, közéjük pedig erős hevederlapot feszítettem ki. Ezen segítette Nyihaha visszaszállítani a barlangomba a dolgokat, így például az elejtett állatokat – válaszolta Ayla, megpróbálva elmagyarázni az általa kifejlesztett szállítóeszközt, a travoyt vagy rudas hordozót.

– Miért nem kértél meg néhány embert, hogy segítsenek? – kérdezte Folara.

– Rajtam kívül senki nem élt a völgyben, így senki nem volt, aki segítsen – válaszolta Ayla.

Az összegyűlt család meglepetten nézett össze, de még mielőtt bárki újabb kérdést tehetett volna fel, Zelandoni szólalt meg:

– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian számos kérdést feltehetnénk Aylának, de arra sort keríthetünk később is. Miért nem hagyjuk, hogy végig elmondja Thonolan és Jondalar történetét?

Beleegyező fejbólintásokkal fogadták kérdését, és mindannyian visszafordították figyelmüket az idegenre.

– Egy kanyon mellett elhaladva oroszlánüvöltést hallottam, majd egy sikolyt, a fájdalmában sikoltozó férfi hangját – folytatta Ayla. Minden szaván csüngtek, Folara mégsem bírta ki kérdés nélkül.

– Mit tettél?

– Először nem tudtam, mit csináljak, de oda kellett mennem, hogy megtudjam, ki sikoltozik. Meg kellett próbálnom segíteni, ha módomban állt. Nyihaha bevitt a kanyonba. Egy szikla mögött szálltam le, s óvatosan megpróbáltam benézni. Akkor láttam és hallottam meg az oroszlánt. Bébi volt. Már nem féltem, és bementem a kanyonba. Tudtam, hogy nem bánthat bennünket – mondta.

Most Zelandoni volt az, aki nem állta meg kérdés nélkül.

– Felismerted egy oroszlán üvöltését? Egyenesen bementél egy kanyonba, ahol egy oroszlán üvöltött?

– Nem bármilyen oroszlán volt. Bébi volt. Az én oroszlánom. Akit én neveltem fel – válaszolta Ayla, megpróbálva a lényeges különbséget megfogalmazni. Jondalarra pillantott, aki az Ayla elmesélte események komolysága ellenére óhatatlanul elmosolyodott.

– Korábban már meséltek erről az oroszlánról – szólalt meg Marthona. – Nyilvánvalóan Ayla más állatokhoz is ért, nemcsak a lovakhoz és farkasokhoz. Jondalar azt mondja, látta, hogy úgy lovagol annak az oroszlánnak a hátán, ahogy lóháton szokás. Azt állítja, mások is látták. Folytasd, Ayla, kérlek.

Zelandoni arra gondolt, fontolóra kell vennie ezt az állatokhoz fűződő kapcsolatot. A Folyónál látta a lovakat, és tudta, hogy Aylának van egy farkasa, de amikor Marthona idevezette őket, a lakhelyére, ő éppen egy beteg gyereket gyógyított a család szállásán. Akkor nem láthatta őket, utána pedig meg is feledkezett róluk.

– A kanyon végébe érve – folytatta a történetet Ayla – Bébit pillantottam meg két férfival egy sziklapadon. Mindkettőt halottnak gondoltam, de amikor felmásztam és megnéztem őket, láttam, hogy csak az egyik halt meg. A másik még élt, de segítség nélkül nem maradt volna sokáig életben. Sikerült lecipelnem Jondalart a szikláról, és rákötöztem a hordszállítóra.

– És az oroszlán? – kérdezte Joharran. – A barlangi oroszlánokra nem jellemző, hogy megengedjék, hogy bárki közéjük és a zsákmányuk közé álljon.

–Valóban így van, de az Bébi volt. Megkértem, hogy menjen el. – Ayla látta Joharran szemében a döbbent hitetlenkedést. – Éppen úgy, mint régen, amikor még velem vadászott. Egyéként sem hiszem, hogy éhes lett volna, mert a nősténye éppen akkor vitt neki egy őzet. És Bébi nem vadászott emberekre. Én neveltem fel. Én voltam az anyja. Az emberek voltak a családja... a falkája. Azt hiszem, az egyetlen ok, amiért megtámadta a két férfit, az volt, hogy betolakodtak a tanyájukra, a területükre.

–Nem akartam azonban otthagyni a másik embert. A nőstény oroszlán nem tartotta családjának az embereket. De nem volt hely a rudas hordozón, sem idő az eltemetésére. Attól féltem, Jondalar is meghal, ha nem viszem el a barlangomba. A sziklapad végében észrevettem egy meredek, törmelékes lejtőt, amelyet egy szikla tartott meg. Odavonszoltam a holttestet, a dárdámmal – akkor nagy, vastag dárdák voltak nálam – kiemeltem a sziklát a helyéből, és így az omladék betakarta. Nagyon nem szerettem volna csak úgy otthagyni, anélkül, hogy még egy üzenetet sem hagyok a Szellemvilágnak. Nem vagyok mogur, de Creb szertartásával megkértem a Nagy Barlangi Medve szellemét, hogy segítse őt el a Szellemek Földjére. Utána pedig Nyihahával hazavittük Jondalart.

Zelandoni oly sok kérdést szeretett volna feltenni! Ki vagy mi az a „Grrub", ahogy legalábbis ő a Creb nevet hallotta. És a Nagy Földanya helyett miért egy Barlangi Medve szelleme útmutatását kérte? A felét sem értette Ayla történetének, a másik felét pedig nehezen hitte el.

– Nos, jó dolog, hogy Jondalar nem sérült meg annyira, mint gondoltad – mondta.

Ayla megrázta a fejét. Hogy érti ezt Zelandoni? Jondalar már-már halott volt. Még most sem értette igazán, hogyan tudta megmenteni.

Jondalar Ayla arckifejezésből látta, mire gondol. Zelandoni nyilvánvalóan nem tudott pontos képet alkotni a történtekről. Felállt.

– Azt hiszem, látnod kell, mennyire sebesültem meg – szólt, s felemelve tunikáját, kioldotta nyári lábszárvédőjének derékkötőjét.

Noha férfiak ritkán vetkőztek mezítelenre, még a legforróbb nyári napokon sem, ahogy a nők sem, a mezítelen test megmutatása nem okozott gondot. A barlangok népe gyakran látta egymást, amikor úszni mentek vagy gőzfürdőt vettek. Nem a tekintetek elé tárult férfiasságára figyeltek a családtagok, amikor kitakarta magát, hanem a súlyos sebre a felső combján és az ágyékánál.

A sebek szépen gyógyultak; látszott, hogy egyes helyeken Ayla összevarrta a bőrt, vette észre Zelandoni. Hét öltés mutatkozott Jondalar lábszárán: négy csomó a legmélyebb sebek mentén, és további három, hogy a széttépett izmokat összetartsa. Soha senki nem tanította erre Aylát, csak ösztönösen valahogy így „emlékezett" a tátongó sebek összezárásának tudományára.

Jondalar addig még csak jelét sem adta annak, hogy ilyen súlyos sebeket szenvedett el. Nem bicegett, nem húzta gyógyuló lábát, a sebek kivételével pedig az alatta levő izomszövetek már viszonylag egészségesnek tűntek. A jobb válla körül és mellkasán is az oroszlán marcangolása és karmolásai okozta sebek és zúzódások éktelenkedtek, a mellkasán pedig olyan folt, melyet nem a vad okozhatott. Hosszú Utazása nyilvánvalóan nem hagyta sértetlenül.

Mindannyian megértették, hogy Jondalar milyen súlyosan megsérült, és miért kellett azonnal ellátni a sebeit, ám csak Zelandoni tudott egyáltalán fogalmat alkotni arról, milyen közel állt a halálhoz. Elpirult a gondolattól is, hogy mennyire lebecsülte Ayla gyógyító képességét, és zavarba ejtette saját korábbi fölényes megjegyzése.

– Bocsáss meg, Ayla. Fogalmam sem volt arról, milyen jó gyógyító vagy. Azt hiszem, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja szerencsés, hogy Jondalar ilyen képzett gyógyítót hozott magával – szólalt meg, észrevéve a közben felöltöző férfi mosolyát és Ayla megkönnyebbült kis sóhaját.

Zelandoni még inkább elhatározta, hogy igyekszik sokkal jobban megismerni Aylát. Ennek az állatbarátságnak kell hogy valami jelentősége legyen, és ha gyógyítóként oly ügyes valaki, mint Ayla, csakis zelandonia tehetséggel és tekintéllyel születhetett. Bizonyos ellenőrzés és felügyelet nélkül egy ilyen idegen rombolást okozhat népe kialakult életében. De mivel Jondalar hozta magával, lassan kell csinálnia, gondolta Zelandoni. Először sokat kell tanulnia ettől a nőtől.

– Úgy tűnik, először is meg kell köszönnöm neked, Ayla, hogy legalább az egyik fiamat hazahoztad – szólalt meg Marthona. – Boldog és hálás vagyok neked, hogy itthon van velünk.

– Hátha még Thonolan is hazatérhetett volna, akkor lenne valóban örömteli az együttlét! Marthona azonban már az elindulásakor is tudta, hogy nem tér vissza – szólalt meg Willamar, majd házi tűzhelyének társára tekintve így folytatta: – Nem akartam hinni neked, pedig tudhattam volna: mindent meg akart nézni a világban, és elmenni mindenhová. Már önmagában ettől utazó maradt volna mindig. Már kisgyerekként is túlzottan kíváncsi volt.

Willamar mondatai régi súlyos aggodalmát juttatták Jondalar eszébe. Talán most érkezett el az alkalmas idő, hogy feltegye a kérdést:

–Zelandoni, meg kell kérdeznem tőled, lehetséges-e, hogy Thonolan lelke megtalálja útját a szellemvilágba?

– Jondalar jellegzetes aggodalmas homlokráncolása éppen olyan volt, mint Joharrané. – Miután az asszony, akit Thonolan társul választott, meghalt, Thonolan már nem volt a régi, és nem az illendő segítséggel és módon ment a következő világba. A csontjai még mindig a kőomlás alatt vannak a keleti sztyeppéken, és nem kapott szertartásos temetést. Mi történik, ha a lelke eltévedt, a következő világban bolyong, és nincs senki, aki megmutatná neki az utat?

A hatalmas termetű asszony a homlokát ráncolta. Súlyos kérdés volt, és olyan, melyet tapintattal kellett megválaszolni, elsősorban a gyászoló családra tekintettel.

– Ayla, nem említettél valami sietős temetési szertartást? Beszélj róla!

– Sokat nem tudok mondani – válaszolta Ayla. – Az a gyászszertartás volt, melyet Creb használt mindig, amikor valaki meghalt és a lelke elhagyta ezt a világot. Sokkal jobban aggódtam az élő miatt, de a halottért is tenni akartam valamit, hogy segítsem a lelkének megtalálni az útját.

– Később Ayla visszavitt arra a helyre – tette hozzá Jondalar –, és adott nekem valami porított vörös okkert, hogy hintsem szét a sír kövein. Amikor utoljára elhagytuk a völgyet, visszamentünk a kanyonba, ahol Thonolant és engem a támadás ért. Találtam egy nagyon különleges követ a halomban, amely maga alá temette. Elhoztam magammal. Abban reménykedtem, hogy segíteni fog téged, Zelandoni, hogy megtaláld a lelkét, ha még bolyongana, hogy így megkönnyíthessed útját a következő világba. A zsákomban van, idehozom.

Jondalar felkelt, a csomagjához ment, majd gyorsan vissza is tért egy hosszú szíjra erősített egyszerű bőrerszénnyel, hogy így nyakban lehessen viselni annak ellenére, hogy láthatóan nem ilyen használatra készült. Kinyitotta, és két tárgyat rázogatott ki belőle a tenyerébe. Az egyik egy kis darab vörös okker volt. A másik kis, éles szélű, valamelyest lapos, piramis alakúra formált, közönséges, szürke szikladarabnak tűnt. Amikor azonban a kezébe vette és felfelé fordítva megmutatta az egyébként láthatatlan alsó felszínét, a meglepetéstől elkerekedtek a szemek és elállt a lélegzet. Azt az oldalát a tejes kék opál vékony rétege borította, melyet tüzes-vörös csillogás emelt ki.

– Ott álltam, Thonolanra gondoltam, ez a kő pedig legurult a kavicsos lejtőn, és a lábamnál ért földet – magyarázta Jondalar. – Ayla azt mondta akkor, hogy talizmánként az amuletterszényembe – ebbe a kis tarsolyba – kellene tennem, és hazahoznom. Nem tudom, mi a jelentősége, de úgy ereztem – s érzem most is –, hogy Thonolan lelke valahogy kapcsolatos ezzel a kővel.

Átnyújtotta a követ Zelandoninak. Valahogy senki nem akarta megérinteni, Joharran pedig megborzongott, vette észre Ayla. A donier óvatosan tanulmányozta, időt adva magának a gondolkodásra és annak mérlegelésére, mit mondjon.

– Azt hiszem, igazad van, Jondalar – szólalt meg. – Ez Thonolan lelkével áll kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, mi a jelentése, s szükségem van arra, hogy tanulmányozzam, s útmutatóért megkérdezzem Földanyát, de bölcs dolog volt tőled, hogy elhoztad nekem. – Egy ideig csendben volt, majd hozzátette: – Thonolan lelke kalandvágyó volt. Ez a világ talán túl kicsi volt a számára. Talán még most is utazik a következő világban, nem azért, mert eltévedt, hanem mert még talán nem készült fel arra, hogy megtalálja ottani helyét. Milyen messze voltatok keletre, amikor élete ebben a világban véget ért?

– A felföldi gleccser túloldalánál kezdődő nagy folyó torkolatánál levő tengeren túl.

– Amit Nagy Anya-folyónak neveznek?

– Igen.

Zelandoni most is csendben maradt egy ideig, mielőtt újra megszólalt:

– Meglehet, Jondalar, hogy Thonolan vándorútja csak a következő világban ér véget, ott találja meg, amit keres, a lelkek földjén. Doni talán úgy érezte, eljött az ideje, hogy magához szólítsa, téged pedig hazaengedett. Amit Ayla tett, talán elegendő volt, de nem egészen értem, mit tett, vagy miért tette. Fel kell tennem néhány kérdést.

A magas, jóképű férfira nézett, akit egykor szeretett, s a maga módján ma is szerette, majd a mellette ülő fiatal nőre, aki ittléte rövid ideje alatt már többször is csodálkozással töltötte el.

– Először is, ki az a „Grrub", akiről beszéltél, és miért fohászkodtál a Barlangi Medve szelleméhez, és nem a Nagy Földanyához?

Ayla megértette, hova vezetnek Zelandoni kérdései, és mivel egyenes kérdések voltak, csaknem úgy érezte, muszáj válaszolnia. Megtanulta, mi a hazugság, és hogy vannak, akik tudnak valótlan dolgokat állítani, ő azonban nem tartozott közéjük. A legtöbb, amit tehetett, hogy nem felelt, ami különösen nehéz volt, amikor egyenes kérdésre kellett volna válaszolnia. Lepillantott, és a kezére meredt. Fekete foltok voltak rajta a tűzgyújtástól.

Biztos volt benne, hogy végül minden kiderül, de remélte, hogy először több időt tölthet Jondalar népével, hogy megismerje néhányukat. Talán így volt rendjénvaló. Ha mennie kell, jobb lesz még az előtt, mielőtt megkedveli őket.

De mi a helyzet Jondalarral? Szerette őt. Mi lesz, ha nélküle kell mennie? Szíve alatt hordta gyermekét. Nemcsak Jondalar házi tűzhelyének gyermeke, hanem lelkének gyermeke is. Jondalaré. Nem számított, bárki más mit hitt, Ayla meg volt győződve róla, ő tudta, hogy a gyermek az övé és Jondalaré. Akkor kezdett növekedni méhében, amikor megosztották az Örömöt – a Nagy Földanya adta Gyermekeinek az Öröm Adományát.

Félt Jondalarra nézni, félve attól, amit az arcán láthat, kerülte tekintetét. Váratlanul felnézett, s egyenesen rá. Tudnia kellett.