15

Az emberek, elégedettségükre, már csaknem befejezték a sírgödör ásását. Mielőtt elindultak, hogy a temetkezési helyet előkészítsék Shevonar holttestének befogadására, a Zelandonia erős védelmet varázsolt köréjük. E védelem része volt, hogy vörös okkerport szórtak kezükre, mégis remegtek félelmükben, amikor a faragott és vörösre festett cölöpök jelölte láthatatlan határt átlépték.

A négy sírásó nagy, alaktalan irhabőrbe burkolódzott mely teljesen híján volt minden díszítésnek, egyfajta takaróba, melynek közepén lyukat készítettek a fej részére. Arcot eltakaró csuklyát húztak fejükre, a szemüknek vágott két lyukkal, a szájuknak és orruknak azonban nem, nehogy ott a szellemek beférkőzhessenek.

A takaró azt a célt szolgálta, hogy elrejtse kilétüket bármilyen közelben ólálkodó, élő testet kereső szellem elől, nehogy megszállja... nem lehetett náluk az abelanjuk, nem lehetett rajtuk semmilyen szimbólum vagy ábrázolás, amely bármilyen módon is jelölhetné, kik tolakodtak be a szent helyre, és zavarták meg a lelkeket. Még csak meg sem szólalhattak, mert még a hangjuk is elárulta volna őket. A sírásás nem olyan munka volt, mellyel könnyű volt megbízni valakit, és Joharran úgy döntött, hogy mivel ő a felelős a balszerencsés vadászat megszervezéséért, neki kell az egyik sírásónak lennie. Két segédjét, Solabant, Rushemart, valamint a fivérét, Jondalart választotta maga mellé. Noha a négy ember jól ismerte egymást, őszintén remélték, hogy ez nem nyilvánvaló egyetlen ott ácsingózó elán számára sem.

Keserves munka volt felásni a kemény talajt a kő ásókapával. A nap magasan állt a fejük fölött, melegük volt, verejtékeztek. Nehezen lélegeztek a bőrcsuklyában, de egyetlen erős, félelem nélküli vadász sem vette le a fejéről – még csak meg sem próbálkoztak vele. Bármelyikük szembe mert volna nézni egy támadó orrszarvúval, és csak az utolsó pillanatban elugrani előle, ám sokkal nagyobb bátorság kellett dacolni a megszentelt sírkert láthatatlan veszélyeivel.

Egyikük sem akart a szellemek kísértette helyen a szükségesnél tovább maradni, és erejüket megfeszítve, gyorsan dolgoztak, az ásókapával ellapátolva a meglazított földet. Eszközük nagy, lapos csontból készült, nagyobb állatok medence- vagy lapockacsontjából, melynek egyik oldalát kihegyezték, és kerek kővel vagy folyami homokkal lecsiszolták, hogy a széle elég éles legyen, és megkönnyítse az ásást. Hegyes végével szemközti oldalát hosszú fadarabhoz erősítették. A földet ahhoz hasonló bőrökre helyezték, mint amilyet viseltek, hogy így majd elhúzhassák a gödör szélétől, helyet adva a hamarosan a sír köré gyülekezőknek.

Joharran bólintott a többieknek, amikor az utolsó néhány lapátnyi földet is kiemelték a gödörből. Elég mély Volt. Összeszedték eszközeiket, s gyorsan eltávoztak. Még ekkor sem szólva egy szót sem, a lakhelyektől távolra sietlek, egy korábban kiválasztott helyre, ahová ritkán jártak emberek.

Joharran beledöfte az ásókapa hegyes végét a talajba, majd egy második lyukat ástak, az elsőnél kisebbet, levették csuklyájukat, leplüket, és beledobták a gödörbe, majd gondosan újra visszalapátolták a földet a gödörbe. Az ásóeszközöket visszaviszik arra a különleges helyre, ahol tárolják őket, arra azonban nagyon ügyelve, hogy eszközeik egyetlen része se érintkezzen saját mezítelen testükkel, kivéve okkervörös kezüket.

Egy elkülönített kis barlangba siettek a völgy mélyének közelében található, barlangocskákkal pöttyözött sziklák közé. A zelandoniak faragott abelanjával és más jelölésekkel díszített cölöpöt helyeztek a bejárathoz. Bementek a barlangba, visszatették helyére a sírásó eszközöket, és gyorsan elhagyták a helyet, távozás közben mindkét kezükkel megérintve az oszlopot, és alig hallhatóan elmormolva néhány szót, Földanya védelméért fohászkodva. Majd egy kanyargós ösvényt követve egy másik barlangba igyekeztek a fennsíkon, abba, melyet csak a Zelandonia használt a férfiak és fiúk beavatási szertartásain.

A tragikus vadászaton részt vett Barlangok hat Zelandonija és néhány tanítványuk várt rájuk a barlang előtt. Forró kövekkel csaknem forrásig hevített víz volt náluk, és általában szappangyökérnek nevezett, szaponintermő növények különböző változatai. A habzó szappanos víz vörösre változott a kezük és lábfejük védelmére használt okkerportól. Csaknem elviselhetetlenül forró vizet öntöttek bepiszkolódott többi testrészükre, ami belefolyt a fölbe ásott kis üregbe. A rituális tisztálkodást másodszor is elvégezték, hogy biztosítsák, egy csepp vörös sem maradt testűkön. Kis, kihegyezett pálcikákkal a körmük alatt is megtisztították bőrüket, majd harmadszor is megmosakodtak A Zelandonik végigvizsgálták, és szükség esetén újra megmosdatták őket, amíg mindegyikük elégedett nem volt.

Ezt követően minden egyes sírásó még egyszer megtisztálkodott, vízhatlan kosárba töltött meleg vízzel és még több szappangyökérrel végigmosva hajukkal együtt egész testüket. Csak amikor végül teljesen tisztának nyilvánítóták őket, s engedélyezték nekik, hogy felöltsék saját ruháikat, lélegeztek könnyebben. Az Elsők Közt Első mindegyiküknek adott egy csésze forró, keserű teát, instruálva őket hogy először öblítsék ki a szájukat, köpjék tartalmát egy kijelölt lyukba, s csak utána igyák meg a többit. Sietősen kiöblítették szájukat, megitták teájukat, s megkönnyebbülten elsiettek, hogy feladatuk azon részén túljutottak. Egyikük sem szeretett oly közel lenni annyira erős varázslatokhoz.

Visszasétáltak Joharran otthonába, halkan beszélgetve, még ekkor is tudatában szoros kapcsolatuknak a szellemek világával.

– Ayla keresett, Jondalar – mondta Proleva. – Elment, majd finom teával tért vissza. Váltottunk néhány szót, de aztán jöttek néhányan, hogy megbeszéljük a gyászlakomát. Felajánlotta segítségét, de én semmi tennivalót nem tudtam adni neki. Biztos vagyok benne, hogy Zelandoninál hasznosíthatja jólelkűségét. Nemrég indult el, de most nekem is mennem kell. A főzőhelyiségben találtok ennivalót és forró teát.

– Mondta Ayla, hogy hova megy? – kérdezte Jondalar.

– Az édesanyádhoz.

– Köszönöm. Megyek, megkérdezem, mit akart.

– Egyél előtte egy falatot. Sokat dolgoztál – kínálta Proleva.

Jondalar gyorsan evett, leöblítette egy kis teával, majd elindult.

– Tudasd velem, ha a Zelandonik felkészültek, Joharran – mondta kifelé menet.

Mindenki az alacsony asztal körül ült, Marthona borát iszogatva, amikor bement édesanyja lakhelyére.

– Tessék, Jondalar – szólalt meg Marthona. – Töltök neked is. Nehéz nap a mai, s még nincs vége. Arra gondoltam, mindannyian megpróbálhatnánk pihenni egy kicsit.

– Látom, lecsutakoltak és tiszta vagy, Jondalar – mondta Ayla.

– Igen, és igazán örülök, hogy azon a feladaton túl vagyunk. Én is ki akarom venni a részemet, de gyűlölök ásni a megszentelt földben – válaszolta Jondalar, és megborzongott.

– Tudom, hogyan érzel – mondta Willamar.

– Ha ástad a sírt, miért vagy olyan tiszta? – kérdezte Ayla.

– Miután a megszentelt temetkezési helyen sírt ásott és megzavarta a szellemeket, teljesen meg kell tisztálkodnia magyarázta Marthona. – A Zelandonik forró vízzel és sok szappangyökérrel többször átcsutakolják a sírásókat.

– Ez a losadunajok forró tavát juttatja eszembe. Emlékszel, Jondalar? – kérdezte Ayla. Észrevette, hogy Jondalar arckifejezése sejtelmes mosollyá változik, s Aylának eszébe jutott egy örömteli délután Jondalarral a természetes meleg vizű forrásban. Félrenézett, megpróbálva nem viszonozni a mosolyt. – Emlékszel arra tisztító habra, amelyet olvasztott állatzsiradékból és hamuból készítettek?

– Igen. Az valóban habzott, és jobban megtisztította a dolgokat, mint bármi, amit valaha is láttam – válaszolt Jondalar. – Még a szagokat és ízeket is kivette a ruhákból A férfi mosolya szélesebb lett, és Ayla tudta, hogy a szavak kétértelműségével ugratja. Akkor mondta neki, amikor megosztották az Örömöt, hogy még csak meg sem kóstolta. De érdekes élmény volt oly tisztának éreznie magát.

– Azon gondolkodtam – mondta Ayla, ekkor is kerülve Jondalar szerelmes pillantásait, és igyekezve komoly maradni –, hogy az a tisztító hab nagyon jó lenne a tisztálkodási szertartáshoz. A losadunaj asszonyok megmutatták, hogyan kell elkészíteni, de bonyolult lehet, és nem mindig sikerül. Talán meg kellene próbálnom készíteni, hogy meg mutathassam Zelandoninak.

– Elképzelni sem tudom, hogy a zsír és a hamu hogyan tisztíthat – jegyezte meg Folara.

– Magam sem hittem volna, ha nem látom – válaszolta Ayla –, de amikor egy bizonyos módon összekevered a kettőt, valami történik, és már nem zsír, és nem hamu, ha nem valami más jön létre. Vizet kell adni a hamuhoz, egy ideig főzni, majd hagyni, hogy kihűljön, mielőtt leszűröd. Nagyon megkeményedik. Még hólyagokat is okozhat, ha nem vagy óvatos. Mint a tűznek az a része, amely megéget, csak nem forró. Majd olvasztott zsírt adsz hozzá, körülbelül ugyanannyi zsírt, mint amennyi a folyadék, de mind a zsírnak, mind a leszűrt folyadéknak ugyanolyan hőmérsékletűnek kell lennie, mint a csuklód belső oldalán a bőrnek.

Ha mindent helyesen csináltál, keveréskor olyan hab keletkezik, amely szinte mindent megtisztít. Leöblíted a habot, és magával viszi a koszt. Még a zsiradékot is letisztítja.

– Hogyan jutott bárkinek eszébe, hogy a zsírt és a hamuval elegyített vizet összekeverje? – kérdezte Folara.

– Az asszony, aki beszélt róla, elmondta, hogy először véletlenszerűen készítette el – magyarázta Ayla. – Tűzgödör fölött főzött vagy olvasztott valami zsiradékot, amikor zuhogni kezdett az eső. Elfutott, hogy fedél alá kerüljön. A tűzhöz visszatérve azt hitte, a zsír tönkrement: belefolyt a tűzbe, tele lett hamuval, a tűzgödröt pedig megtöltötte az esővíz. Akkor látta meg a keveréshez használt fakanalát. Sok idejébe telt, mire kifaragta, és az egyik kedvence volt, így elhatározta, hogy megpróbálja kivenni a tűzgödörből. Tönkrement zsírnak gondolt síkos habon keresztül érte el a kanalát, és amikor le akarta tisztítani róla a habot, felfedezte, hogy nemcsak hogy könnyen leöblíthető, hanem megtisztította a kezét, és a fakanalat is.

Ayla nem tudta, hogy a fahamuból kimosódott lúg egy bizonyos hőmérsékleten zsírral keveredve kémiai reakciót vált ki, amelynek során szappan jön létre. Nem kellett tudnia, hogy a folyamat miért hoz létre tisztító habot, csak annyit tudott, hogy így történik. Nem ez volt az első alkalom, és nem is az utolsó, amikor egy felfedezés a véletlennek köszönhető.

– Zelandonit biztosan érdekli majd – mondta Marthona. Észrevette a fia és Ayla váltotta tekinteteket. Jondalar nem volt olyan óvatos, mint hitte magáról, és Marthona megpróbálta segíteni Aylát, hogy a beszélgetés komolyabb mederben maradjon. Végtére is hamarosan temetésre mennek. Aligha az az idő volt ez, amikor az Örömökre lehetett gondolni. – Én hasonló felfedezést tettem egyszer borkészítés közben. Utána a borom mindig mintha jobban sikerült volna.

– Végre egyszer elmondod a titkodat, anya? – kérdezte Jondalar.

– Milyen titkomat?

– Hogy miként készítesz bort, amely mindig jobban sikerül, mint bárki másé, és soha nem ecetesedik meg? – válaszolta vigyorogva Jondalar.

Marthona bosszús tekintettel bólintott.

– Nem hiszem, hogy titok lenne, Jondalar.

– De soha nem mondtad el senkinek, hogyan készíted.

– Mert soha nem voltam biztos benne, hogy az én borom valóban különbözik másétól, vagy hogy más is hasznát viheti az én borkészítő módszeremnek – válaszolta Marthona

– Nem tudom, először miért csináltam úgy, de figyeltem Zelandonit, amint valami hasonlót csinál az egyik gyógyitalával, és mintha valami hathatós varázslatot adott volna neki. Elgondolkodtam, vajon adna-e valami varázslatot az én boromnak is. S tényleg, mintha úgy lett volna – válaszolta Marthona.

– Nos, mondd el nekünk – szólalt meg Jondalar. – Mindig is tudtam, hogy valami különlegeset csinálsz.

– Figyeltem Zelandonit, amint egy bizonyos gyógyszer elkészítése közben valami gyógynövényt rágcsál, így legközelebb, amikor összesajtoltam a gyümölcsöt a bornak, én is rágcsáltam azt a növényt, és mielőtt a pép erjedni kezdett volna, beleköptem a levet. Furcsa, hogy valami olyasmi megváltoztatná, de nyilvánvalóan igen.

– Iza arra tanított, hogy vannak bizonyos gyógyító szerek és bizonyos italok, melyeket először meg kell rágni, hogy kiváltsák a hatást – szólalt meg Ayla. – Talán a bornak összekevert gyümölcsök egy kis folyadékkal a szájból, hozzá ad valami különleges anyagot. – Ezt még soha nem gondolta át így, de lehetségesnek tartotta.

– Megkérem Donit, nekem is segítsen a gyümölcsléből bort készíteni. Talán az az igazi titok – mondta Marthona.

– Földanya megadja, amit kérsz, ha nem kérsz túl sokat. Amikor kicsi voltál, ez mindig bevált nálad, Jondalar. Ha megkérted Donit valamire, te mindig mintha megkaptad volna, amit igazán akartál. Ma is így van?

Jondalar kissé elvörösödött. Nem vette észre, hogy bárki más tudott volna erről, de sejthette, hogy Marthona igen.

– Általában – válaszolta, kerülve anyja tekintetét.

– Megtörtént-e valaha is, hogy nem adta meg, amit kértél tőle? – faggatta az anyja.

– Egyszer – válaszolta feszengve.

Marthona figyelte fiát, majd bólintott.

– Igen, azt hiszem, az túl nagy kérés volt még Nagy Földanyának is, s nem tudta megadni. Nem hiszem, hogy még most is sajnálnád, vagy igen?

Az anya és fia közti meglehetősen rejtélyes beszélgetés hallatán mindenki értetlenül nézett. Jondalar észrevehetően feszengett. Ayla figyelte őket, s hirtelen megértette, hogy Marthona Zelandoniról, vagyis inkább Zolenáról, az egykor volt fiatal nőről beszél.

– Tudtad, Ayla, hogy ásni a szent helyen olyasmi, amit csak férfiak végeznek? – kérdezte Willamar, a kínos pillanat enyhítésére témát váltva. – Túl veszélyes lenne kitenni Doni Áldottjait olyan veszélyes erőknek.

– Én is örülök neki – mondta Folara. – Épp elég nehéz megtisztítani és felöltöztetni olyan valakit, akinek a lelke eltávozott. Gyűlölöm csinálni! Boldog voltam, Ayla, amikor ma megkértél, hogy vigyázzak Farkasra. Meghívtam egy csomó barátomat, hogy hozzák el a húgukat és öccsüket. Farkas egy csomó emberrel találkozott!

– Nem csoda, hogy olyan fáradt – mondta Marthona, az alvóhelyén pihenő farkas felé pillantva. – Én is aludnék egy ilyen nap után.

– Nem hiszem, hogy alszik – válaszolta Ayla. Ismerte a különbséget a farkas alvó és pihenő testtartása között. – Ám biztosan igazad van. Fáradt. Valóban szereti a kicsiket, de alaposan kifárasztják.

Mindannyian megfordultak a bejárat melletti fatábla felől érkező halk kopogás hallatán, pedig számítottak rá.

– A Zelandoniák felkészültek. – Joharran hangját hallották. A bent tartózkodók gyorsan felhajtották boruk utolsó cseppjét, és mind az öten kimentek. Farkas követte őket Ayla azonban kötéllel odakötötte egy erősen a földbe ásott karóhoz, nem messze Marthona lakóhelyétől, hogy távol tartsa a temetési szertartástól, melyen a szokások szerint mindenki részt vesz.

Sokan gyűltek már össze a halotti sátor körül. Beszélgetés halk mormogása hallatszott, ahogy az emberek üdvözölték egymást. A halott körül eltávolították a falelemeket, hogy mindenki megtekinthesse Shevonar fűgyékényre és háló függőágyra fektetett, szemfedéllel letakart holttestét, mellyel később majd betakarják, hogy a temetkezési helyre vigyék. Először azonban a Gyülekezés Mezejére szállítják, amely elég tágas volt a vadászaton részt vett környékbeli hat Barlang minden lakójának.

Jondalar a fivérével és másokkal együtt röviddel azután elment, hogy a területre értek. Marthona és Willamar ismerte feladatát a szertartásban, és siettek elfoglalni helyüket. Ayla nem tudta, mit csináljon, és elveszettnek érezte magát. Úgy döntött, a háttérben marad, figyel, és reméli, hogy nem tesz semmit, ami kellemetlen helyzetbe hozná őt magát vagy Jondalar családját.

Folara bemutatta néhány barátjának, néhány fiatal nőnek és két fiatalembernek az idegen asszonyt, akit a fivére hozott magával. Ayla velük beszélgetett, vagy legalábbis megpróbált. Már oly sokat hallottak róla, hogy csak bámultak, és vagy megbénította nyelvüket a szégyenlősség, vagy túlkompenzálták fecsegéssel. Ayla először meg sem hallotta hogy nevén szólítják.

– Ayla, azt hiszem, téged hívnak – mondta Folara, amikor észrevette a feléje közeledő Zelandonit.

– Meg kell bocsátanotok neki – mondta váratlanul a donier Ayla ifjú csodálóinak. – Elöl kell jönnie a Zelandoniával.

Ayla követte az asszonyt. A hátramaradt fiatalokra ez még nagyobb hatást gyakorolt. Amikor az ifjak hallótávolságán kívül értek, Zelandoni halkan ezt mondta Aylának: A Zelandonik nem esznek a temetés alatt. Te velünk jössz, utána azonban csatlakozz Jondalarhoz és Marthonához a sor elején, hogy a gyászlakomához megkapd az ételed.

Ayla nem kérdezte meg, miért kell neki a böjtölő Zelandoniával tartania, de Jondalar családjával ennie, bár később elgondolkodott rajta. Fogalma sem volt róla, mit várnak tőle. Csak ment a Zelandonik után, amikor elindultak a hídon fel a Vízeséshez, és folytatták az utat a Gyülekezés Mezejére.

A Zelandonik azért nem ettek, mert böjtölniük kellett ahhoz, hogy kommunikálni tudjanak a következő világgal, ami szükséges lesz a temetés alatt. Az Első azt tervezte, hogy később hosszas metafizikai utat tesz, hogy kapcsolatba lépjen Thonolan elanjával. Mindig nehéz volt a következő világba utazni, de most már hozzászokott, és tudta, mit kell tennie. A böjt a Zelandonik életének része volt, és néha eltűnődött azon, miért hízott továbbra is, amikor oly gyakran nem evett. Talán mert a rákövetkező nap pótolta az elmaradt étkezést, bár nem vette észre, hogy többet evett volna a többieknél. Tudatában volt, hogy hatalmas termete sokak szerint hozzájárult egyéniségéhez és titokzatosságához. Kövérségéből fakadó egyetlen kellemetlensége az volt, hogy kezdte mind nehezebbnek érezni a kényelmes mozgást. Előrehajolni, felkapaszkodni egy emelkedőn, leülni a földre, illetve inkább újra felállni egyre nehezebb lett, Földanya azonban mintha azt akarta volna, hogy mind testesebb legyen, és az Ő kívánságának a donier készségesen engedelmeskedett.

Távol attól a helytől, ahol a holttestet elhelyezték, hátul, a magas fal mellett feltálalt ételekből nyilvánvaló volt, hogy sokan és rengeteget dolgoztak elkészítésükön. „Mintha egy kis Nyári Találkozón lennénk", hallotta Ayla valakinek a szavait, és az jutott eszébe, hogy ha ez kicsi, akkor milyen lehet egy nagy Zelandoni Nyári Találkozó. A Kilencedik Barlangot – csaknem közel kétszáz emberével plusz öt másik meglehetősen népes Barlang lakóit, Ayla tudta, soha nem lenne képes megjegyezni. Úgy vélte, még csak nincs is elegendő számolószó annyi emberre. Csak úgy tudott gondolni rájuk, mint párzásra vagy vándorlásra összegyűlt bölénycsordára.

A halotti sátrat leemelték Shevonar testéről, és a Gyülekezés Mezejére vitték, ahol majd újra felállítják. A hat Zelandoni és a Barlangok vezetői körülülték a kiterített holtat, a gyászolók pedig leültek a földre, és elcsendesedtek Valaki megrakott egy hatalmas tálat a gyászlakoma kiválogatott falatjaival, köztük egy egész bölénylábszárral. Az Elsők Közt Első felvette, és magasra emelte, hogy minden láthassa, majd letette Shevonar holtteste mellé.

– A zelandoniak a te tiszteletedre tartják ezt az ünnepséget, Shevonar – szólt a halotthoz. – Kérünk, lélekben csatlakozz hozzánk, hogy Jó Utat kívánhassunk a következő világba utazó elanodnak.

Ekkor a többiek felsorakoztak, hogy átvegyék ételrészüket. Amikor ünnepséget tartottak, az emberek rendszerint véletlenszerűen álltak sorba az ételért, ez azonban szertartásos alkalom volt, egyike azon keveseknek, amikor jellegzetes sort alakítottak ki. A gyászolók az elfogadott, de ritkán fitogtatott státusuk szerint álltak sorba annak érdekében, hogy láttassák e világi helyüket a következő világ szellemeinek, és hogy megkönnyítsék Shevonar elanjának a nehéz átmenetet.

Mivel Shevonar temetése volt, a gyászoló társ, Relona és két gyermeke volt az első, majd fivére, Ranokol követte. Joharran, Proleva és Jaradal állt mögöttük a sorban, utána pedig Marthona és Willamar Folarával és Jondalarral – a Kilencedik Barlang legmagasabb tisztségeket viselő tagjaival –, és Ayla.

Ayla nem tudott róla, de problémát okozott. Idegenként státusa a Barlangban az utolsó lett volna. Ha ő és Jondalar már korábban egy hagyomány szerinti szertartáson egymásnak ígérkeznek, könnyebben kapott volna helyet Jondalar magas tisztségű családjában, jövendő társulásuk azonban még csak kettejük megállapodása volt, és felvételét a Barlangba formálisan még nem szentesítették. Amikor a kérdés felmerült, Jondalar egyértelművé tette, hogy bárhol kapjon is helyet a gyászolók sorában, ő mellette lesz. Ha Ayla a sorban az utolsó helyre kerül, akkor ő, Jondalar a sor végére áll.

Egy férfi státusa eredetileg az anyjától származik, amíg társat nem választ. Akkor megváltozhatott. Rendszerint a jegyesség hivatalos jóváhagyása előtt a családok s néha a vezetők és a zelandoniak is a Jegyességi Megállapodáson kötelezik el egymást, mely számos részletet foglal magában. Például megegyeznek az ajándékokban, abban, hogy a pár a férfi Barlangjában, a nőében vagy egy új Barlangban akar-e élni, és meg kellett állapodni abban, mennyit ér a jegyespár női tagja, mivel az ő státusát tekintették a legértékesebbnek. A megállapodások egyik fontos pontja a pár közösségben elfoglalt helyzete.

Marthona meg volt győződve arról, hogy ha Jondalar a sor végére áll, azt nemcsak a zelandoniak értik félre, hanem a következő világ szellemei is, mégpedig úgy, hogy Jondalar valamilyen okból elveszítette közösségen belüli rangját, vagy Ayla pozíciója volt olyan alacsony, hogy Jondalar státusát amiatt nem lehet magasabban megállapítani. Zelandoni ezért ragaszkodott ahhoz, hogy Ayla a Zelandonikkal menjen a halotti lakomára. Ha a metafizikai elit tagjának tekintették, az még idegenként is presztízst adott neki, még ha bizonytalant is. S noha a Zelandonik nem ettek a gyászlakomán, Jondalar családjával Ayla előremozdulhatott a sorban, mielőtt bárkinek ellenvetése lehetett volna.

Noha egy-két ember talán észreveszi a fortélyt, de ha már megtörtént, Ayla helyét meg lehetett mutatni mind ennek, mind a következő világnak, s kissé késő lenne már meg változtatni. Maga Ayla egyáltalán nem tudott a kis csalásról, melyet az ő és Jondalar érdekében követtek el, és valójában azok, akik részt vettek benne, megbocsáthatónak tekintették. Mind Marthona, mind pedig Zelandoni, különböző okokból, meg volt győződve arról, hogy eredetileg Ayla valójában egy magas közösségi helyzetű személy – csak a közösség még nem tudott róla.

Laramar lépett a halotti tort ülő családhoz, és sert öntött a poharakba. Ayla a megérkezése estéjén találkozott vele. Észrevette, s eltűnődött annak okán, hogy bár Laramar italát talán elismeréssel illetik, magát a férfit gyakran lenézik. Ayla figyelte, amint Laramar italt önt tömlőjéből Willamar csészéjébe. Észrevette, hogy öltözéke minden kétséget kizáróan piszkos, kopott, sőt lyukas ott is, ahol még meg lehetett volna foltozni.

– Tölthetek? – kérdezte a férfi Aylát, aki megengedte neki, hogy öntsön a poharába, és anélkül, hogy egyenesen rámeredne, óvatosan alaposan megfigyelte. Átlagos külsejű férfi volt világosbarna hajjal és szakállal, kék szemmel. Sem magas, sem alacsony, sem kövér, sem sovány nem volt, bár valójában volt egy kis pocakja, s testizomzata puhábbnak tűnt, nem oly erősnek, mint a férfiak többségének. Aztán meglátta, hogy nyaka szürkül a mocsoktól, és biztosra vette, hogy ritkán mosta a kezét.

Könnyű volt bepiszkolódni, különösen télen, amikor a vizet gyakran a jégből vagy hóból kellett olvasztani, és víz helyett olajjal tisztálkodni nem mindig volt bölcs dolog. Nyáron azonban, amikor bőséggel állt rendelkezésükre a víz, ahogy szappangyökér is, Ayla ismerőseinek többsége szeretett meglehetősen tiszta lenni. Szokatlan volt bárkit oly piszkosnak látni.

– Köszönöm, Laramar – mondta Ayla mosolyogva, és belekortyolt az italba, noha készítőjének látványa kevésbe étvágygerjesztővé tette a sert.

Laramar visszamosolygott. Aylának az az érzése támadt, hogy a serfőző ritkán mosolyog, és az volt a halvány benyomása, hogy mosolya őszintétlen. A férfi rossz fogazatát is észrevette. Tudta, nem az ő hibája. Sokaknak volt görbe a foga, mégis hozzájárult Laramar általános ellenszenves megjelenéséhez.

– Reménykedtem társaságodban – mondta Laramar.

Ayla zavarba jött.

– Miért számítottál a társaságomra?

– Egy temetési szertartáson az idegenek mindig a sor végén állnak, mindazok után, akik a Barlanghoz tartoznak. De észrevettem, hogy te elöl vagy – válaszolta a férfi.

Marthona bosszús lett egy pillanatra, és Ayla elkapta az arcán átsuhanó érzést.

– Igen, talán a sor végén kellett volna lennie, melletted, Laramar – szólalt meg Marthona –, de tudod, Ayla hamarosan a Kilencedik Barlang tagja lesz.

– De még nem zelandoni – akadékoskodott a férfi. – Idegen.

– Jondalarnak van ígérve, és státusa a saját népe között egészen magas volt.

– Nem azt mondta, hogy laposfejűek nevelték fel? Nem tudtam, hogy a laposfejűek státusa többet ér, mint egy Zelandonié – gúnyolódott Laramar.

– A mamutojok szemében Ayla gyógyító volt, és az ő Zelandonijuk, a Mamutjuk lánya – mondta Marthona. A korábbi vezető türelme fogyóban volt. Nem kedvelte, hogy magyarázatot kelljen adnia a Barlang legalacsonyabb rangú emberének... különösen, ha igaza volt.

– Nem sokat tett Shevonar meggyógyításáért, vagy igen? – kérdezte Laramar.

– Senki nem tehetett többet érte, mint amennyit Ayla megtett, még az Első sem – szólalt meg Joharran Ayla védelmében. – És csillapította a fájdalmait, így Shevonar életben maradt, amíg a társa megérkezett.

Ayla észrevette, hogy Laramar arcára kaján, gonosz mosoly ül. Nagy örömét találta abban, ha felbosszanthatta Jondalar családját, és védekezésre kényszeríthette őket, s ez most vele állt összefüggésben. Bárcsak ismerte volna az okát, s eltervezte, négyszemközt majd megkérdezi Jondalart, de kezdte megérteni, hogy az emberek miért beszéltek a serkészítőről oly megvetően.

A Zelandoniak újra gyülekezni kezdtek a halott Shevonar körül. Az emberek pedig elvitték táljaikat a Gyülekezési Mező egy távoli helyére, és a maradékot egy halomba kaparták róla. A hulladékdombot ott hagyják, és miután az emberek elmennek, a húst és csontokat elhordják majd a ragadozók, a növényi ételmaradék pedig belerothad a földbe A hulladék eltakarításának mindennapos módja volt ez. Laramar Jondalar családjával sétált az ételmaradék-halomhoz, ami, Ayla biztosra vette, újabb bosszúságot okoz majd nekik, utána pedig, láthatóan fölényes járással, egyedül ment tovább.

Miután mindenki újra összegyűlt a halott körül, az Elsők Közt Első felvette a sűrűn fonott kosárnyi vörös okkert, melyet Ayla porrá őrölt.

– Öt szent szín van. Minden további szín azoknak az elsődleges színeknek valamilyen változata. Az első szín a vörös – kezdte a testes donier. – A vér és az élet színe. Néhány virág és gyümölcs terem a vörös igazi színében, azok azonban rövid életűek.

– A vörös ritkán őrzi meg hosszú ideig az igazi színét. Ahogy a vér szárad, sötétedik és megbarnul. A barna a piros egyik változata, néha óvörösnek is hívjuk. A föld vörös okkerje a Nagy Földanya megszáradt vére, és noha itt ott esetleg csaknem oly világos, mint a friss piros, mindegyik óvörös.

– Anyád méhéből a vér vörösével borítva jöttél erre a világra, Shevonar. Nagy Földanya méhének vörös földjével borítva térsz vissza Hozzá, hogy a következő világban újra megszüless, ahogy megszülettél ezen – mondta az Első, miközben a porított vörös vasérccel tetőtől talpig bőségesen megszórta Shevonar testét.

– Az ötödik elsődleges szín sötét, néha feketének nevezik folytatta Zelandoni, tűnődésre késztetve Aylát azon, hogy, vajon melyik lehet a második, a harmadik és a negyedik Szent Szín. – A Sötét az éjszaka színe, a mély barlangoké, és a faszéné, miután a tűz kiégette a fából az életet. Van, aki szerint a faszénfekete valójában az óvörös legsötétebb árnyalata. Ez az a szín, amely legyőzi a korosodó élet színét. Ahogy az életet felváltja a halál, a vörösből fekete lesz, sötét. A sötét az élet hiánya, a halál színe. Még csak múló élete sincs; nincsenek fekete virágok. Színe a mély barlangokban mutatkozik meg igazi formájában.

– Shevonar, a test, melyben az elánod élt, meghalt, és a föld alatti feketeségbe megy, visszatér Földanya sötétjébe, elánod azonban, lelked, visszatér a szellemek világába, visszatér Földanyához, az Élet Eredeti Forrásához. Vidd magaddal az általunk készített étel szellemét, hogy tápláljon a szellemek világába tartó Utadon. – A hatalmas termetű asszony felemelte a Shevonarnak készített tál ételt, hogy megmutassa a gyászolóknak, majd letette a halott mellé, és azt is meghintette vörös okkerporral.

– Vidd magaddal kedvenc dárdádat, hogy az élelmedért vadászni tudj a szellemállatokra. – A donier letette mellé a dárdáját, és meghintette vörös okkerrel. — Vidd magaddal a szerszámaidat, hogy új dárdákat tudj készíteni a következő világ vadászainak. – Shevonar halál megmerevítette keze alá tette dárdanyél-kiegyenesítőjét, és azt is meghintette a vörös okkerporral. – Ne feledd tehetségedet és azokat a mesterségeket, melyeket ezen a világon tanultál, s vedd hasznukat a következőben is. Ne gyászold itteni életed. Shevonar lelke, távozz szabadon, menj bizakodón. Ne nézz vissza! Ne időzz itt, ne késlekedj! Következő életed vár rád.

A halotti ajándékokat elrendezték körülötte, az ételt tartóiban a holttest gyomrára helyezték, majd a fűgyékény halotti leplet ráhajtották, a fejénél, lábánál keresztül font zsinórokat pedig szorosan összehúzták, hogy így selyemgubóhoz hasonlított. Körbetekerték a hosszú zsinórokkal összetartva így mindent, amit mellé helyeztek, ez göröngyös jelleget adott a holttestnek. A sodronyhálót felemelték, és egyenes fából készített póznák két végéhez erősítették. A fán hagyott kéreg segített megakadályozni, hogy a függő koporsó hátborzongató batyujával elmozduljon.

Majd ugyanazok, akik a szent temetkezési helyen gödröt ástak, fölemelték Shevonar holttestét, és elindultak vele. Joharran vitte elöl, a pózna egyik vége a bal vállán nyugodott, Rushemar a holttest másik oldalán, valamivel Joharran mögött, a másik pózna vége a jobb vállán. Solaban Joharran oldalán tartotta a rúd végét, a rudat azonban párnára helyezték a vállára, mert nem volt olyan magas, mint a mögötte lépkedő Jondalar.

Az Elsők Közt Első vezette a gyászmenetet a sírkert felé. A halottvivők követték, a többi Zelandoni pedig a halott vivők körül helyezkedett el. Relona a két gyermekével, majd Ranokol haladt a himbálózó függőkoporsó mögött. A többiek mögöttük ballagtak ugyanabban a sorrendben, mint amelyet a halotti lakomán elfoglaltak.

Ayla most is Marthonával lépdelt az Elsők mögött. Észre vette, amint Laramar figyeli, miközben a Kilencedik Barlang népének utolsói felé igyekszik, ami a Harmadik Barlang vezetői elé helyezte. Noha Manvelar megpróbált némi távolságot tartani a Kilencedik mögött, hogy így különválassza a két Barlangot, Laramar és magas, csontos asszonya meg jókora fészekalja gyermeke eléggé lelassult ahhoz, hogy a két Barlangot elválasztó köz eléjük kerüljön. Ayla meg volt győződve arról, hogy Laramar szándékosan helyezkedett így, hogy azt a benyomást keltse, hogy ő a mögötte levő Barlang Elsője, nem pedig az előtte haladó utolsója, noha természetesen mindenki ismerte a férfi közösségben elfoglalt helyét, és hogy melyik Barlanghoz tartozik.

A hosszú gyászmenet egyes sorban vonult a Nagy Szikla előtt elkeskenyedő ösvényen, majd néhány jól elhelyezett lapos lépéskövön oldalaztak át a Kis-völgy közepén végigfutó Halas-patakon. Amint az ösvény újra a Magas Szikla mellé ért, libasorban maradtak, míg el nem érték az Átkelőt, a túlpartra érve azonban ahelyett, hogy tovább folytatták volna útjukat déli irányba, ahogy korábban tették, amikor a Két Folyó Sziklája volt az úti céljuk, most balra fordultak, vissza északi irányba, egy másik ösvényre.

Mivel a folyó és a sziklafal már nem szorította őket a szűk ösvényre, szétszóródtak, és kettesével-hármasával haladtak egymás mellett, át az árterület síkságán, majd elkezdtek felkapaszkodni azokon a dombokon, melyeket Ayla korában látott a Folyón túlról. A nap lassan pihenőre tért nyugaton, hátuk mögött megközelítve a sziklaszirteket, amikor egy külszíni bányához és egy kis félreeső, viszonylag sekély mélyedéshez értek. A gyászmenet lelassult, majd megállt.

Ayla megfordult, és visszanézett arra, amerről jöttek. Tekintete végigsiklott a rét friss nyári zöldjén, melyet elsötétített a meredek sziklák mögött lenyugvó nap vetette árnyék. A mészkő természetes halványsárgája, melyet a kimosódott szennyeződések fekete üledékei csíkoztak, mélybordóra sötétedett, és lassan komor mélabú lengte be a kősáncok lábánál folyó vizet. Az árnyék elnyújtózott a Folyón át, hogy betakarja a partja mentén sorakozó bokrokat és fákat, a legmagasabb fák csúcsa azonban még ekkor is megrövidült sziluettet vetett a lopakodó sötétségen túlra.

Ebből a nézőpontból a fűvel, esetenként cserjékkel rejtőzött kőfal egységes, komor méltóságról tanúskodott, melyre Ayla nem számított, és megpróbálta felismerni a helyeket, melyeknek nevét már megtanulta. Déli irányban a víz partján tömörülő Magas Szikla és a Nagy Szikla meredek falai fogták közre a Kis-völgyet. A sziklák, melyek visszafelé vonulva a Gyülekezés Mezejének mélyebben fekvő hátsó falát alkották, onnan a Vízesés sziklájában levő menedékek szoborszerű domborműveihez vezettek, majd pedig, éppen ahol a Folyó élesen elkanyarodott keleti irányba, a Kilencedik Barlang otthonául szolgáló óriási lecsüngő szikla teraszt adták.

Ahogy újra megindultak, fáklyákat vivő embereket vett észre.

– Bárcsak én is hoztam volna fáklyát, Willamar! – mondta a mellette lépkedő férfinak. – Valószínűleg besötétedik, mielőtt visszaindulnánk.

– Bizonnyal sötét lesz már – szólalt meg Marthona, Willamar másik oldalán haladt –, de sok fáklya lesz a sírkertben. Amikor a gyászolók elhagyják a temetkezési helyet, fáklyákat gyújtanak, hogy megtalálják útjukat, de nem mindannyian mennek ugyanabba az irányba. Egyesek egy irányba tartanak, mások másfelé, lesznek, akik lemennek a Folyóhoz, vagy fel a hegyre, arra, amit Kilátónak nevezünk Mivel Shevonar elanja és bármely közel levő szellem figyeli távozásunkat, esetleg megpróbálnak követni bennünket. Össze kell zavarnunk őket, hogy így, ha mégis sikerülne átjutniuk a temetkezési hely határán, ne tudják majd, melyik fényt kövessék.

Miközben a gyászmenet a sírkert felé közeledett, Ayla észrevette a külszíni bánya mögül előpislákoló tűz mozgó fényét, és egész távolról érkezően aromás illatot érzékeli A több füstöt, mint fényt kibocsátó fáklyák köre felé igyekezve megkerülték a bányát. Közelebb érve, a szent területet kijelölő és körülvevő fáklyákon túl meglátta a sírkert I határvonalát alkotó faragott póznák körét.

– A fáklyák nagyon erős illatúak – jegyezte meg.

– Igen. A Zelandonia különleges fáklyát készít a temetésekre. Azok visszatartják a szellemeket, így az emberek veszély nélkül léphetnek be a temetési helyre, vagyis inkább azt mondanám, hogy kevesebb veszéllyel – magyarázta Marthona. – S ha van valamilyen szag, a fáklyák meg könnyítik elviselését.

A hat Barlang Zelandonija egymástól egyenlő távolságra helyezkedett el a körön belül, a védelem újabb rétegét alkotva. Az Elsők Közt Első a sírgödör fejénél állt, majd a szomorú terhüket cipelő négy halottvivő bevitte a halottat a fáklyafény körön belüli területre. Az elöl haladó két férfi az általuk ásott gödör jobb oldalára lépdelt, amíg Zelandoni elé nem értek, ahol megálltak, a másik két férfi pedig a gödör végén állt meg.

A négy férfi hangtalanul várakozott, a holttestet a függőkoporsóban a sír fölött tartva. Más családtagok és Shevonar Barlangjának vezetői gyülekeztek a fáklyáktól bevilágított területre, a többiek pedig a faragott oszlopok alkotta határokon kívül vagy körülötte csoportosultak.

A Kilencedik Barlang Zelandonija lépett előre. Várt, és minden elcsendesedett. A gyászolók némán várakoztak. A csendet egy barlangi oroszlán távoli bömbölése törte meg, majd hiénavihogás követte, amely mintha illett volna a hangulathoz. A következő hang hátborzongató és éles volt. Ayla megdöbbent. Végigfutott hátán a hideg, de nem csak neki.

Hallotta már korábban is a furulyának ezt a nem e világi hangját, de már nagyon régen. Manen játszott ezen a hangszeren a Mamutojok Nyári Találkozóján. Eszébe jutott, hogy Manen adta a Törzs hagyományos temetési szertartását Rydagnek, a fiúnak, aki a saját fiára hasonlított, mert nem engedték meg, hogy a vegyes lelkű gyermeknek, akit Nezzie fogadott örökbe, mamutoj temetése legyen. Manen azonban helyettük furulyázott, hogy csendes, formális jelnyelvükön könyörögjön a Nagy Barlangi Medvéhez és totemszelleméhez, hogy elvigye Rydaget a Törzs következő világába.

Azon kapta magát, hogy Iza temetésére gondol, amikor a mogur, az ő furcsa, félkezű módján, rátette azokat a jeleket Iza sírjára. Majd eszébe jutott a mogur halála is. A földrengés után bement a barlang belsejébe, és Iza temetési kőhalma tetején, a lehullott kövek összetörte koponyával talált rá. Ő jelölte meg a halotti jelekkel, mivel senki más nem mert bemenni a földrengés utórengései miatt még akkor is morajló barlangba.

A furulya azonban másik emléket is felidézett benne. Már az előtt is hallotta a hangját, mielőtt Manent hallotta volna furulyázni. A Törzsi Gyűlés rituális Barlangi Medve Szertartásán történt. Egy másik törzs mogurja játszott hasonló hangszeren, noha az Ursus spirituális hangját szimbolizáló magas, trillázó hang színezete különbözött a Manen produkálta hangtól, és a most hallottól is.

A megszólaló Első zengő, telt hangja elterelte gondolatait.

– Nagy Földanya, Első Őselőd, te szólítottad vissza Magadhoz a Te gyermekedet. Áldozatul kérted őt a Bölény Szellemének, és a zelandoniak, a Te gyermekeid, akik e föld délnyugati részén élnek, arra kérnek, hogy ez az egy élet legyen elég neked. Bátor vadász volt, jó társ, jó dárdák készítője. Nagyra becsült Téged ebben az életben. Biztonságban vezesd őt vissza Magadhoz, esdeklünk Hozzád. Társa gyászolja őt, gyermekei szerették, az emberek tisztelték. Élete virágában szólítottad, hogy Téged szolgáljon. Legyen a Bölény Szelleme elégedett, ó, Doni, legyen elég ez az egy.

– Legyen elég, ó, Doni! – zsolozsmázta a többi Zelandoni majd többé-kevésbé együtt megismételték a Barlangokból összegyűlt gyászolók.

Ütemes dobolás kezdődött. Kissé halk – legalábbis nem oly éles hang volt –, mert több hangszer szólt egyszerre, karikára erősen kifeszített bőrből állt az egyik, s fogantyúval tartották. A hátborzongató furulyahang beleszövődött az egyenletes dobszóba. A megható hangszín mintha előcsalogatta volna a könnyeket a gyászolókból. Relona sírva fakadt, és zokogása kifejezte nyomorúságát és gyászát. Hamarosan már mindenki jajveszékelt és sírt.

Majd énekhang csatlakozott, egy telt alt szavak nélkül, ritmusa azonban a dobok ritmusával harmonizált, és bele vegyült a furulya hangjába, s csaknem úgy hangzott, mint egy hangszer. Ayla legelőször akkor hallott énekelni valakit, amikor a mamutojokhoz ment lakni. Az Oroszlán Barlang többsége énekelt, legalábbis a csoporttal együtt. Nagyon szerette hallgatni őket, és megpróbált ő is részt venni éneklésükben, de a daloláshoz mintha nem értett volna. Egyfajta monoton hangon tudott dúdolni, de nem tudta megtartani a dallamot. Eszébe jutott, hogy egyesek jobban énekeltek másoknál, és csodálta őket, de még soha nem hallott ilyen szép mély, kifejező énekhangot. A lenyűgöző hang Zelandonié volt, az Elsők Közt Elsőé.

A rudat elöl tartó két férfi szembefordult a két hátul állóval, majd leemelték a rudat a vállukról, s elkezdték leengedni a halotti gyékényt, melybe Shevonar testét bugyolálták. A sírgödör nem volt túl mély, és a rúd hosszabb volt a sírgödör hosszánál. Mire mindkét vége leért a talajra, a holttest már a gödör mélyén pihent. Kioldották a sodronyfonat meglazított zsinórjait, és a sírgödörbe ejtették.

Közel húzták a sírgödörhöz a kidolgozatlan állatbőrt, melyre a kiásott földet halmozták, a farudat a lábnál egyenesen beleállították a sírgödörbe, a laza föld egy részével pedig megtartották. Egy másik, rövidebb rudat állítottak a halott fejéhez, azt, amelyiket Shevonar abelanjának alakjára faragták, és vörös okkerrel festették be. Ismertető szimbóluma jelöli majd a helyet, ahol eltemették, és figyelmeztetőül szolgál, hogy teste ott nyugszik, és elanja még a közelben lehet.

Relona merev járással előrement, megpróbálva uralkodni önmagán. A halomhoz lépdelt, majd csaknem mérgesen, mindkét kezével felmarkolt valamennyi földet, és beledobta a sírba. Két idősebb asszony segítette két gyermekét, hogy ugyanazt tegyék, majd maguk is felmarkoltak valamennyi földet, és a begöngyölt halottra szórták. Ezt követően a többi gyászoló is a sírhoz lépett, földet vettek kezükbe, és a sírgödörbe dobták. Mire mindenki belehajította maroknyi földjét, a sírgödör megtelt, a maradékot pedig a tetemre halmozták.

Néhányan visszamentek, s még kevéske földet szórtak a tetejére. Relona ekkor váratlanul térdre omlott, a könnyek szinte elvakították, s szívet tépően zokogva a puha földhalomra vetette magát. Legidősebb gyermeke visszasétált hozzá, és sírva állt mellette, szemét dörzsölve, hogy könnyeit letörölje. Majd a rémültnek, elhagyatottnak tűnő legkisebb szaladt a sírhalomhoz, és megragadva anyja karját, megpróbálta felállítani a sírtól, és megvigasztalni.

Ayla azon tűnődött, vajon hova lett a két idősebb asszony, és miért nem próbálta senki segíteni és vigasztalni a gyerekeket.