18

– Ayla! – szólt Jondalar hangosabban.

– Hogy? Ó, Jondalar, Farkast láttam! – mondta Ayla pislogva és a fejét rázva, hogy megpróbálja legyőzni kábult zavarát és halvány balsejtelmeit.

– Hogy érted, hogy láttad Farkast? Ő nem jött velünk. Emlékszel? Folarával hagytad – nyugtatta Jondalar, s homlokát félelem, aggodalom redőzte.

– Tudom, de ott volt – válaszolta Ayla, a falra mutatva. – Mindig eljött értem, amikor szükségem volt rá.

– Valóban így volt – mondta Jondalar. – Megmentette az életed, többször is. Talán csak egy emlék jutott eszedbe.

– Talán – válaszolta Ayla, de valójában nem igazán hitte annak.

– Azt mondtad, ott láttál egy farkast, a falon? – kérdezte Jonokol.

– Nem pontosan rajta – válaszolta Ayla –, de Farkas volt ott.

– Tényleg azt hiszem, vissza kell mennünk – szólalt meg a női tanítvány, de számító arckifejezéssel meredt Aylára.

– Jó, hogy itt vagytok – mondta a Kilencedik Zelandonija, amikor visszaértek a folyosó kitágított térségére. – Most már nyugodtabbak vagytok, és készen álltok arra, hogy belekezdjünk? – Mosolygott, Aylának azonban az a halvány érzése támadt, hogy a terebélyes asszony türelmetlen, és nem igazán elégedett.

Miután emlékképe oly élénken hozta fel benne azt az időt, amikor megivott valami folyadékot, amely módosította érzékelését, most pedig, Farkas pillanatnyi képtelen megjelenése után a falon, Ayla még kevésbé hajlott arra, hogy valami főzetet igyon, ami holmi másféle valóságba vagy a következő világba viszi. Csakhogy nem hitte, hogy lenne választása.

– Nem könnyű nyugodtnak érezni magunkat egy ilyen barlangban – mondta –, és félek meginni azt a teát, de ha te szükségesnek tartod, megteszem, amit akarsz, Zelandoni.

Az Első újra mosolygott, s most őszintének tűnt.

– Őszinteséged üdítő, Ayla. Természetesen nem könnyű egy ilyen barlangban nyugalmat találni. Ennek a barlangnak nem az a célja, és valószínűleg igazad van, amiért félsz attól a teától. Erős. Megmondom neked, hogy furcsán fogod érezni magad, miután megittad, és a hatása nem teljesen megjósolható. Hatásai rendszerint két-három napon belül elmúlnak, és nem ismerek senkit, akinek ártott volna, de ha nem akarod, senki nem kényszerítheti rád.

Ayla elgondolkodva ráncolta a homlokát, azon tűnődve visszautasíthatja-e a teát, de, noha boldog volt, hogy válásztási lehetőséget kapott, az még inkább megnehezítette, hogy nemet mondjon.

– Ha szükséged van rám, Zelandoni, megteszem – válaszolta.

– Biztosra veszem, Ayla, hogy a részvételeddel segítesz – válaszolta a donier. – Te is, Jondalar. De remélem, te is tudod, hogy neked is jogod van arra, hogy visszautasíts.

– Tudod, hogy mindig szorongással töltött el a szellemvilág, Zelandoni – mondta Jondalar –, az elmúlt néhány napban a sírásással és mindennel együtt mégis sokkal közelebb jártam ahhoz a világhoz, mint amennyire egyáltalán valaha is akarok lenni, amíg Földanya nem szólít magához. De én kértelek meg arra, hogy segítsd Thonolant, én pedig nem tehetek kevesebbet, mint téged segítelek, amiben tudlak. Valójában boldog leszek, ha már túl leszünk rajta.

– Akkor jöjjetek mindketten ide, üljetek le a bőrgyékényre, és elkezdhetjük – mondta a Nagy Földanya Szolgálói Közt Első.

Miután helyet foglaltak, a fiatal nő csészékbe merítette a teát. Ayla Mejerára pillantott és mosolygott. Ő félénken viszonozta a mosolyt, és Ayla észrevette, hogy egészen fiatal. Idegesnek tűnt, és Ayla eltűnődött, vajon most vesz-e részt először ilyen szertartáson. A Zelandoniak valószínűleg oktató szertartásnak használják ezt az alkalmat.

– Ne kapkodjátok el a dolgot – mondta a Harmadik Barlang Zelandonija, aki a tanítványnak segített a csészék átnyújtásában. – Erős ízű, de mentával nem olyan rossz.

Ayla belekortyolt, és arra gondolt, a „nem olyan rossz" ízlés kérdése. Bármilyen egyéb körülmény közt kiköpte volna. A tűz kialudt, a főzet azonban elég forró volt, s arra gondolt, bármi volt is még benne, elrontotta a menta ízét. Ráadásul nem is tea volt valójában. Forralták, és nem áztatták, és a főzés soha nem hozta ki a menta legjobb minőségét. Eltűnődött, vajon nem lenne-e valamilyen más, összeillőbb ártalmatlan vagy gyógynövény, amely kellemesebben vegyül az elsődleges összetevőhöz. Például felforralás után hozzáadott medvecukorgyökér vagy hársfavirág. Mindenesetre nem volt olyan aromája, amelyet szívesen ízlelgetett volna, s végül egyszerűen csak megitta. Látta, hogy Jondalar ugyanazt tette, és az Első is. Majd észrevette, hogy a vizet forraló és a főzetet kimerő Mejera szintén ivott egy csészével.

– Jondalar, ez az a kő, melyet magaddal hoztál Thonolan temetkezési helyéről? – kérdezte az Első, megmutatva a férfinak az éles szélű kis, közönséges külsejű szürke követ, melynek egyik oldala szivárványszínben játszó kék opál volt.

– Igen, ez az – válaszolta Jondalar. Bárhol felismerte volna.

– Rendben. Ez egy szokatlan kő, és biztosra veszem, hogy még most is megvan benne a fivéred elanjának nyoma. Vedd a kezedbe, Jondalar, majd fogd meg Ayla kezét, hogy a követ mindketten tartsátok. Jondalar, gyere közel hozzám, és a szabad kezeddel fogd meg az enyémet. Most pedig, Mejera, te gyere a másik oldalamra, és fogd meg a másik kezem, te pedig, Ayla, fogd meg Mejera szabad kezét.

Mejera bizonyára új tanítvány, gondolta Ayla. Most először vehet részt ilyen szertartáson. Én most csinálom először Zelandonival, noha akkor, a Törzsi Gyülekezésben valószínűleg hasonló volt Crebbel, s vélhetőleg így történt a Mamuttal is. Azon kapta magát, hogy utolsó élményét idézi fel emlékezetében az Oroszlán Tábor Vénével, aki közbenjárt a Szellemek Világában, és nem érezte jobban magát. Amikor Mamut rájött, hogy Aylának van abból a speciális törzsbeli gyökérből, melyet a mogurok használtak, ő is ki akarta próbálni, csakhogy nem ismerte tulajdonságait, és erősebb volt, mint gondolta. Mindketten csaknem belevesztek a mélységes, üres semmibe, és Mamut óva intette Aylát attól, hogy még egyszer használja. Noha valóban volt Aylánál azokból a gumókból, nem tervezte használatukat.

A főzetet elfogyasztó négy ember most egymással szemben ült, egymás kezét fogva. Az Első egy alacsony, kipárnázott gyékényen, a többiek pedig a földre tett bőrfonaton A Tizenegyedik Zelandonija egy olajlámpást hozott, és az általuk kialakított kör közepére helyezte. Ayla látott már hasonló lámpákat, ez mégis fölkeltette kíváncsiságát. Miközben a kőlámpás fényébe meredt, már kezdte valamelyest érezni az ital hatását.

A lámpa mészkőből készült. Tál formájú részét és fogantyúját sokkal keményebb kőből, talán gránitból kopácsolták ki. Majd homokkővel lecsiszolták, és kovakő vésővel karcolt szimbolikus jelekkel díszítették. A nyéllel szemben, különböző szögekben három kanóc pihent a tál peremén. Egyik végük kiállt a folyékony faggyúból, a felszívó anyag többi része pedig benne ázott. Az egyik szál egy gyorsan lángra kapó, forrón égő zuzmó volt, amely megolvasztotta a faggyút, a második egyfajta, zsinórrá sodort szárított mohából készült, amely jó fényt adott, a harmadik pedig lyukacsos gombaféle szárított csíkjából készült, amely oly jól felszívta az olvadt zsiradékot, hogy még azután is égett, hogy a faggyú elfogyott. A faggyúnak használt állati zsiradékot forró vízben olvasztották ki úgy, hogy a benne levő szenny az aljára süllyedt, csak a tiszta, fehér faggyút hagyva lebegni a tetején, miután a víz kihűlt. A láng tisztán, minden látható füst vagy korom nélkül lobogott.

Ayla körbepillantott, és rémülten vette észre, hogy egy Zelandoni kioltja az egyik lámpát, majd egy másikat. Hamarosan a középen világító lámpás kivételével minden lámpa kialudt. Cseppnyi alakját látszólag meghazudtolva, az egyetlen lámpás fénye lágy arany fénnyel világította meg az egymás kezét átkulcsoló négy ember arcát. A körön kívül azonban mélysége mély sötétség töltött meg minden sziklarepedést, minden rést és üreget oly teljes feketeséggel, hogy tapinthatónak és fojtogatónak érződött. Ayla nyugtalankodni kezdett, elfordította fejét, majd a hosszú folyosóból feléje közeledő ragyogó fényt pillantott meg. Bizonyára még most is ég a barlang mélyébe vezető lámpák egyike-másika, gondolta, és kifújta tüdejéből a levegőt, melyről észre sem vette, hogy visszafojtotta.

Nagyon furcsán érezte magát. A főzet gyorsan kezdett hatni. Úgy tűnt, mintha körülötte a dolgok lelassultak volna, vagy ő halad gyorsabban? Jondalarra nézett, és észrevette, hogy a férfi rámered, és az a rendkívül különös érzés fogta el, hogy csaknem pontosan tudja, mire gondol. Majd Zelandonira és Mejerára tekintett, és velük kapcsolatban is elfogta egy érzés, de nem oly erősen, mint Jondalar esetében, s azon tűnődött, nem csak képzelődött-e.

Arra figyelt fel, hogy zenét hall, furulyákat, dobokat, emberi énekhangot, ám szavak nélkül. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy mikor szólaltak meg, vagy egyáltalán honnan erednek a dallamok. Minden énekes egyetlen zenei hangot vagy ismétlődő hangok sorát dalolta, amíg ki nem fulladtak, amikor is levegőt vettek, és újra kezdték.

Az énekesek többsége és a dobosok ugyanazt a dallamot ismételték újra meg újra, egy-két kivételesen tehetséges énekes azonban variálta dalát, ahogy a furulyázok többsége is Minden egyes személy a saját elhatározása szerint kezdett vagy fejezett be egy-egy dallamot, azaz nem volt két énekes, aki egy időben kezdte vagy fejezte volna be. Az eredmény egymásba szövődő zenei tónusok folyama volt, amely egy új hangszín kezdetével és mások befejezésével változott, eltérő dallamok elfedő melódiájával. Néha atonális volt, máskor már-már harmonikus, általánosságban azonban egy különösen csodálatos, szép és megható, mély dallam.

A körben a másik három ember is énekelt. Az Első, a maga szépséges, mély alt hangján dallamosan variálta hangszínét, Mejera tiszta, magas hangon egy egyszerű énekhangot ismételt. Jondalar szintén ismétlődő hangokat énekelt, egy egyszólamú dalt, melyet nyilvánvalóan tökélyre fejlesztett és boldogan dalolt. Ayla még soha nem hallotta énekelni Jondalart, de hangja mély volt, és nem hamis, és Aylának tetszett a hangszíne. Elcsodálkozott, miért nem énekel többet.

Úgy érezte, neki is csatlakoznia kell, de amikor a mamutojok közt élt, megpróbálta, és rájött, hogy egyszerűen nem tudja, hogyan kell megtartani egy énekhangot. Gyerek korában soha nem tanult énekelni, s most már kicsit késő volt megtanulnia. Ekkor egy férfihangot hallott meg a közelben, aki csak monoton hangon, halkan dúdolt. Arra emlékeztette, amikor egyedül élt a völgyben, és éjszakánkéul hasonló monoton dallamot dúdolt, miközben álomba ringatta magát, és a derekára kötött bőrtakarót, melyben korábban a kisfiát cipelte, gombóccá gyűrve szorította a hasához.

Nagyon halkan dúdolni kezdte mély hangú dallamát, s azon kapta magát, hogy enyhén ringatózik. Volt valami megnyugtató a zenében. Saját dúdolása megnyugtatta, és a többiek éneke vigasztaló, oltalmazotti érzéssel töltötte el, mintha támaszt nyújtanának, és ha szüksége lenne rájuk, mellette állnának. Ez megkönnyítette számára, hogy átadja magát az erős főzet hatásának.

Élénken felfigyelt a kezét tartó kezekre. Balján a fiatal nőé hűvös volt, nyirkos és oly puha, erőtlen, hogy szorítása meglazult. Ayla megszorította Mejera kezét, de szinte semmilyen viszontszorítást nem kapott válaszul – még a kézfogása is fiatal és szégyenlős. Ezzel ellentétben a jobbját tartó kéz meleg volt, száraz és a munkától kissé kérges. Jondalar erősen tartotta a kezét, ahogy ő is Jondalarét, és teljesen biztosan érzékelte kettejük tenyerében a kemény követ, ami kis nyugtalanságot keltett benne, Jondalar keze azonban biztonságérzettel töltötte el.

Noha nem látta, biztosra vette, hogy a kő lapos, opalizáló oldala van az ő tenyerében, azaz a kúpos fele Jondalaréban. Ahogy a kőre koncentrált, az mintha melegedni kezdett volna, átvette testhőmérsékletüket, hevítette kezüket, s Ayla úgy érezte, mintha részévé válnának, vagy a kő válna az ő testrészükké. Eszébe jutott a hátborzongató érzés, amikor először belépett a barlangba, és hogy beljebb jutva mélységeibe, mind hidegebb lett. Abban a pillanatban azonban, a kitömött bőrön ülve és meleg ruháiban egyáltalán nem fázott.

Figyelmét a lámpás fénye vonzotta magához, s eszébe juttatta a házi tűzhely kellemes melegét. A kis, pislákoló lángba meredt, s tekintete minden más kirekesztésével a fényen állapodott meg. Figyelte a kis sárga, libegő, remegő lángot, s minden egyes lélegzetvételével mintha azt szabályozta volna.

Ahogy alaposabban megnézte, látta, hogy a fény nem teljesen sárga. Hogy tanulmányozás közben a láng mozdulatlan maradjon, visszatartotta lélegzetét. A kis tűz középen kikerekedett, legfényesebb sárga része a kanóc végének közelében kezdődött, és kihegyesedett a végén. A sárgán belül egy sötétebb terület feketéllett, amely a kanóc vége alatt kezdődött, és kúppá keskenyedett, miközben a tüzecske belsejében fölegyenesedett. A sárga alatt, az alján, a láng kezdetén, a tűz árnyalatnyi kék színben játszott.

Még soha nem nézte ilyen intenzitással egy olajlámpás lángját. Amikor újra lélegezni kezdett, a kis láng mintha a zene ütemére mozogva játszott volna a lámpással. Ahogy a kanóc áttáncolt a megolvadt faggyú fényes, sima felszínén, lángja visszaverődött az olvadékon, és a láng egyre fényesebb lett. Ayla addig-addig meredt a lágyan ragyogó fénybe, amíg már nem látott semmit.

Légiessé tette Aylát, súlytalanná, nemtörődömmé, mintha belelebegett volna a fény hevébe. Minden könnyű volt, meg erőltetés nélküli. Mosolygott, halkan nevetett, majd azon kapta magát, hogy Jondalarra néz. Az életre gondolt, milyet Jondalar fakasztott a belsejében, és iránta érzett váratlan, túlcsorduló, erős szerelemáradat fakadt fel belőle. Jondalar óhatatlanul viszonozta Ayla ragyogó mosolyát, s ahogy észrevette, hogy a férfi is mosolyogni kezd, boldognak, szeretettnek érezte magát. Az élet megtelt örömmel, és Ayla meg akarta osztani boldogságát.

Mejerára ragyogtatta mosolyát, és viszonzásul egy puhatolódzó mosolyt kapott jutalmul, majd Zelandoni felé fordult, és őt is bevonta boldogsága adományába. Elméjének egy szenvtelen sarkában, amely mintha elhatárolódott volna tőle, úgy vélte, különös tisztasággal figyel és lát mindent.

– Készen álltok Shevonar elanjának szólítására, és hogy a szellemvilágba irányítsam? – kérdezte éneklését megszakítva az Elsők Közt Első. Hangja még saját fülének is távolinak tűnt. – Miután őt útjára segítettük, megpróbálom megtalálni Thonolan elánját. Jondalarnak és Aylának kell segítenie. Gondoljatok arra, hogyan halt meg, és hogy csontjai hol pihennek.

Ayla dallammal telinek hallotta Zelandoni szavait, és a dallam hangosabb és színezettebb lett. Hallotta, hogy visszaverődik a barlang faláról mindenütt körülötte, és látta, amint a hatalmas donier mintha eggyé válna éneke visszhangzó, monoton dallamával, magának a barlangnak a részévé válna. A donier lehunyta szemét. Amikor kinyitotta, mintha valami távoli dolgot nézett volna. Majd a szeme felfelé fordult, csupán fehérséget láttatva, és újra lehunyta, miközben előrerogyott ülőhelyén.

A fiatal nő, akinek a kezét fogta, reszketett. Ayla eltűnődött, hogy vajon Mejera ennyire fél-e, vagy egyszerűen csak kimerült. Újra Jondalar felé fordult. A férfi mintha ránézett volna, és Ayla szája mosolyra húzódott, de aztán észrevette, hogy Jondalar a semmibe mered, őt egyáltalán nem látja, hanem valamit, ami távol, nagyon távol volt az elméjében. Ayla váratlanul a völgyben találta magát, ahol egykor élt.

Hallott valamit, ami megfagyasztotta ereiben a vért és felgyorsította szívdobogását: egy barlangi oroszlán eget rengető bömbölését – és egy emberi sikolyt. Jondalar ott volt vele, úgy tűnt, a belsejében; érezte az oroszlánkarom marcangolásának fájdalmát egyik lábán, majd eszméletét veszítette. Ayla elhallgatott, a vér a fülében dörömbölt. Oly rég nem hallott már emberi hangot, ennek ellenére tudta, hogy emberi hang, és valami más. Tudta, hogy olyan ember, mint ő. Annyira megdöbbent, hogy gondolkodni sem tudott. A sikoly magához térítette – segélykiáltás volt.

Jondalar öntudatlan, már nem meghatározó jelenléte mellett Ayla érzékelte az ott lévőket: a távoli, de erős Zelandonit, a tétova, de közelebbi Mejerát. S mindent elfedve a zenét, a halk, de támaszt nyújtó, vigasztaló éneket és fuvolákat és a mély, visszhangzó dobokat.

Hallotta a barlangi oroszlán morgását, s látta vöröses sörényét. Majd észrevette, hogy Nyihaha nem nyugtalan, és Ayla megértette, miért... „Ez Bébi! Nyihaha, ez Bébii!"

Két férfira talált. Ayla félretolta az oroszlánt, melyet ő nevelt fel, s letérdelt, hogy megvizsgálja őket. Amiatt aggódott a legjobban, hogy gyógyíthatók-e, ugyanakkor meglepett és kíváncsi is volt. Tudta, a sebesültek férfiak, noha ők voltak az első emberek, akiket emlékei szerint látott a Mások népéből.

Azonnal látta, hogy a sötétebb hajú férfi reménytelen. Természetellenes testhelyzetben feküdt, kitört a nyaka. Torkán a fognyomok egyértelművé tették a halál okát. Noha ismeretlen volt, halála feldúlta. A szomorúság könnyei lepték el szemét. Nem szeretetet érzett, hanem azt, hogy valami olyan értékeset veszített el, aminek értékét még csak esélye sem volt felbecsülni. Lesújtotta, hogy életében először lát hozzá hasonló embert – de az az ember halott!

Méltányolni akarta emberi mivoltát, megtisztelni azzal, hogy eltemeti, de egy közeli pillantás a másik férfira ráébresztette, hogy lehetetlen. A sárga hajú férfi még lélegzett, életét azonban gyorsan elveszejtette volna a mély seb a lábán. Egyetlen reménye az lehetett, ha Ayla a lehető leggyorsabban elviszi a barlangjába, hogy elláthassa sebeit. Nem maradt idő a temetésre.

Nem tudta, mit tegyen. Nem akarta ott hagyni a halottat az oroszlánoknak... Észrevette, hogy a kőomladék a kijárat nélküli kanyon végében nagyon bizonytalan – nagy része felhalmozódott egy nagyobb szikladarab mögött, amely maga sem volt túlzottan stabil. Odavonszolta a halottat a zsákutca-kanyon végébe, közel az omladékos szikla aljához...

Amikor végül beburkolta a travois-ba, a hosszú, erős törzsbeli dárdával visszatért a kőtömbhöz. Lenézett a halottra, és sajnálat fogta el halála miatt. Némán, a Törzs formális mozdulataival fordult a Szellemek Világához.

Annak idején megfigyelte, amint Creb, az öreg mogur sokatmondó, kecses mozdulatokkal átadja Iza lelkét a következő világnak. Noha soha nem ismerte meg a szent gesztusok teljes értelmét, ő ugyanazokat a kézmozdulatokat ismételte meg, amikor a földrengés után a barlangban rátalált Creb holttestére. Nem a mozdulatok voltak fontosak – a szándékot pedig ismerte...

Emelőként használva az erős dárdát, hasonlóan ahhoz, ahogy egy ásóbotot használt volna egy cölöp kifordításához vagy egy gumó kiásásához, kiemelte helyéről a szikladarabot, és félreugrott, miközben a leomló kövek zuhataga elborította a halott férfit...

Amikor egy nyíláshoz közeledtek a fogazott sziklafalak között, Ayla leszállt a lóról, és megvizsgálta a talajt. Nem látott rajta lábnyomot. Most nem érzett fájdalmat. Máskor történt, jóval később. A lába gyógyult, csak egy nagy heg maradt a sebéből. Ketten ültek Nyihahán. Jondalar leszállt és követte, de Ayla tudta, hogy nem igazán akar ott lenni.

Egy kijárat nélküli kanyonba vezette, majd felmászott a sziklafalról letört kőtömbre. A végén egy kőomláshoz lépdelt.

– Ez az a hely, Jondalar – szólalt meg, és a tunikájából előhúzva egy erszényt, átadta neki. Jondalar ismerte a helyet.

– Mi ez? – kérdezte, maga elé tartva a kis bőrtarsolyt.

– Vörös föld, Jondalar. A sírjához.

A férfi bólintott, képtelen volt megszólalni. Érezte, hogy könnyek tolulnak szemébe, s meg sem próbálta visszafojtani. A kezébe öntötte a vörös okkert, és a sziklára, kövekre hintette, majd egy második tenyérnyit is. Várt, amíg Jondalar könnyes szemekkel mered a kőomladékra, és amikor megfordult, hogy elinduljon, Ayla egy kézmozdulatot tett Thonolan sírja felett.

Megérkeztek az óriási, hegyes kődarabokkal beszórt kanyonhoz, és befelé indultak, mintha távoli végében a kavicsomladék lejtője vonzotta volna őket. Újra hosszú idő múlt el. Már a mamutojok közt éltek, és az Oroszlán Tábor arra készült, hogy adoptálja Aylát. Visszamentek egykori völgyébe, hogy össze tudja szedni dolgainak egy részét, melyeket azért készített, hogy odaajándékozhassa új népének. Jondalar az omladék aljánál állt, azt kívánva, bárcsak tehetne valamit azért, hogy fivére temetkezési helyéül jelölhesse meg. Talán Doni már megtalálta Thonolant, mivel oly fiatalon szólította vissza magához. Tudta azonban, hogy Zelandoni megpróbálja megtalálni Thonolan lelkének ezt a nyugvóhelyét, és ha módjában áll, segíti majd útba igazítani a szellemvilágba. De hogyan fogja elmagyarázni neki, hogy a sírhely hol van? Ayla nélkül még csak ide sem talált volna.

Észrevette, hogy Ayla egy kis bőrerszényt tart a kezében, hasonlót ahhoz, amilyet ő a nyakában hord.

– Azt mondtad, a lelkének vissza kell térnie Donihoz – szólalt meg Ayla. – Én nem ismerem Nagy Földanya útjait-módjait, én csak a törzsbeli totemek Szellemvilágáról tudok. Megkértem az én Barlangi Oroszlánomat, hogy vezesse őt oda. Talán az ugyanaz n hely, vagy talán a te Nagy Földanyád ismeri azt a helyet, a Barlangi Oroszlán azonban hatalmas totem, és a fivéred nincs védelem nélkül.

Fölemelte a kis erszényt.

– Készítettem neked egy amulettet. Te is a Barlangi Oroszlán választottja vagy. Nem kell viselned, de jó, ha magadnál tartod. Tettem bele egy vörös okkergöröngyöt, így megőrizheti lelked és totemed egy részét, de azt hiszem, az amulettedben még kell lennie valaminek.

Jondalar összevonta szemöldökét. Nem akarta megbántani Aylát, de nem volt biztos abban, hogy akarja-e azt a törzsbeli totem amulettet.

– Azt hiszem, venned kell egy követ a fivéred sírjáról. Lelkének egy darabkája talán benne marad, és az amulettedben visszaviheted népedhez.

A döbbenet ráncai elmélyültek Jondalar homlokán, majd váratlanul kisimultak. Természetesen! Az segíthet Zelandoninak meg találnia fivére sírját egy szellemtranszban. Talán több van a törzsbeli totemekben, semmint azt ő felfoghatná! Végtére is, nem Doni teremtette-e az összes állat lelkét?

– Köszönöm, megőrzőm, és beleteszem ezt a követ Thonolan sírjáról – mondta Jondalar.

Feszült nyugalommal nézett az éles szélű kövek omladékára. Hirtelen egy kő, megadva magát a gravitáció kozmikus erejének a többi kopogása közepette legördült, és Jondalar lába előtt kötött ki. Fölvette. Első pillantásra ugyanolyannak tűnt, mint a többi ártalmatlan kis törött gránitdarab és üledékes kőzet. Amikor azonban megfordította, meglepetten látta a fényes opalizálást, ahol a kő eltört. Tüzes vörös fények ragyogtak a tejfehér kő belsejéből, és kékek, zöldek csíkjai csillogtak, táncoltak és szikráztak a napfényben, ahogy ide-oda forgatta.

– Ayla, nézd csak! – Jondalar megmutatta a kezében tartott kis kő opálfelületét. – A hátoldala alapján soha nem gondolnád, hogy ilyen szép. Azt hinnéd, csak egy közönséges kavics, de nézd csak ott, ahol eltört! A színek mintha a belsejéből jönnének, és oly ragyogóak, hogy a kő szinte elevennek tűnik!

– Talán az is, vagy talán a fivéred lelkének egy darabja! – válaszolta Ayla.

Aylát Jondalar meleg keze és a tenyerükben levő kő ébresztette tudatára. A kő hőmérséklete emelkedett, de nem annyira, hogy kellemetlenséget okozzon, annyira azonban igen, hogy Ayla felfigyeljen rá. Thonolan lelke volt-e, amely megpróbálta észrevétetni magát? Bárcsak lett volna lehetősége arra, hogy megismerje! Amit Thonolanról hallott, amióta ideérkezett, azt bizonyította, hogy kedvelték. Nagyon szomorú, hogy olyan fiatalon meghalt. Jondalar gyakran mondta, hogy Thonolan volt az, aki valójában utazni akart, és ő csak azért tartott vele, mert nem igazán akarta társául venni Maronát.

– Ó, Doni, Nagy Földanya, segíts nekünk megtalálni utunkat a másik oldalra, a te világodba, az ezen túli helyre, az e világ láthatatlan helyein belüli, mégis túli helyre. Ahogy a fogyó régi Hold az Újat tartja gyenge karjaiban, úgy tartja láthatatlan ölelésében a szellemek, az ismeretlen világa a konkrét, kézzel fogható, a hús és csont, a füvek és kövek világát. A te segítségeddel azonban meglátható, megismerhető.

Ayla hallotta a hatalmas termetű asszony furcsa, halk kántálásával énekelt könyörgést. Észrevette, hogy szédülni kezd, bár nem ez volt a helyes kifejezés, amely visszaadhatta volna érzékelését. Lehunyta szemét, és úgy érezte, zuhan. Amikor újra kinyitotta, fények villantak ki szeméből. Korábban, az állatokat nézve a barlang falán, nem igazán ügyelt fel a rákarcolt jelekre, szimbólumokra, melyeknek egyike-másika most megegyezett a szeme elé táruló látvánnyal. Ezúttal azonban nem számított, hogy szeme nyitva vagy csukva van-e. Úgy érezte, mély gödörbe esik, egy hosszú, sötét alagútba, s ellenállt az érzetnek, megpróbálva racionalitását megtartani.

– Ne harcolj vele, Ayla. Hagyd – szólalt meg a testes donier. – Mindannyian itt vagyunk veled. Segítünk. Doni megvéd. Engedd, hogy oda vigyen, ahova Ő akarja. Hallgasd a zenét, engedd, hogy segítsen. Mondd, mit látsz.

Ayla fejest ugrott az alagútba, mintha víz alatt készülne úszni. Az alagút, a barlang falai csillogni kezdtek, majd mintha szertefoszlottak volna. Keresztüllátott rajtuk, a belsejükbe, rajtuk túl egy füves tájra, és a távolban számos bölényt pillantott meg.

– Bölényeket látok, óriási bölénycsordát egy hatalmas síkságon – mondta Ayla. A falak egy pillanatra újra megszilárdultak, a bölények azonban maradtak. Elborították a falakat, ahol korábban a mamutok voltak. – A falakon vannak, feketével és vörössel a falakra festve, és olyan alakúra, hogy takarják a mamutokat. Szépek, hibátlanok, oly életteliek ahogy Jonokol fest. Nem látjátok őket? Nézzétek! Ott!

A falak újra elolvadtak. Bele tudott nézni, keresztüllátni rajtuk.

– Újra egy mezőn vannak, egész csorda! A karámcsapda felé özönlenek! – Váratlanul felsikoltott. – Ne, Shevonar! Ne! Ne menj oda, veszélyes! – Majd szomorúsággal és beletörődéssel: – Túl késő. Sajnálom, én mindent megtettem, amit tudtam, Shevonar.

– Földanya áldozatot akart, hogy tiszteletet mutassunk, hogy az emberek megtanulják, időnként nekik kell adniuk a sajátjukból – mondta az Első. Ayla mellett volt. – Nem maradhatsz tovább itt, Shevonar. Most vissza kell térned Hozzá. Segítelek. Segítünk neked. Megmutatjuk neked az utat. Gyere velünk, Shevonar. Igen, sötét van, de látod ott elöl a fényt? A fényes ragyogást? Menj arra! Földanya ott vár rád.

Ayla fogta Jondalar meleg kezét. Érezte, hogy Zelandoni erős jelenléte velük van, és egy negyedik társ, az erőtlen kezű fiatal nő, Mejera, de bizonytalan volt, homályos. Esetenként egészen erősnek tűnt, máskor pedig bizonytalanságba halványult.

– Nos, itt az ideje. Menj oda a fivéredhez, Jondalar – kérte a testes asszony. – Ayla segít neked. Ő ismeri az utat.

Ayla érezte a követ, melyet mindketten a kezükben tartottak, és csodaszép, kékes-tejfehér lapjára gondolt a tűzvörös részekkel. A kő kitágult, betöltve a teret Ayla körül, amíg fejest bele nem ugrott. Úszott, nem a tetején, hanem keresztül a vízen, a víz alatt, oly gyorsan, hogy olyan érzete támadt, mintha inkább repülne – felgyorsulva, sebesen a táj felett. Föld táplálta legelők suhantak el alatta, hegyek, erdők, folyók, nagy beltengerek, végtelen füves szteppék és állatok sokasága.

A többiek vele tartottak, s hagyták, hogy vezesse őket. Jondalar volt hozzá legközelebb, és a legerősebbnek érezte, de érzékelte az erős donier közelségét is. A másik nő jelenléte oly gyenge volt, szinte észrevétlen. Egyenesen a kijárat nélküli kanyonhoz vezette őket a rögös sztyeppen a távoli-messzi napkelte vidékén.

– Ezen a helyen láttam. Nem tudom, innen merre – szólalt meg.

– Gondolj Thonolanra, szólítsd a lelkét, Jondalar – tanácsolta Zelandoni. – Nyújts ki kezed a fivéred elanja után.

– Thonolan! ! – kiáltotta halkan Jondalar. – Érzékelem! Nem tudom, hol van, de érzékelem.

Ayla észlelte Jondalar jelenlétét valaki máséval együtt, bár a másik kilétét nem tudta megállapítani. Majd más jelenléteket is észlelt, először csak egyet-kettőt, majd sokat, akik őket szólongatták. A csődületből kettő, nem... három emelkedett ki. Az egyikük egy újszülött volt.

– Még mindig utazol, felfedezel, Thonolan? – kérdezte Jondalar.

Ayla nem hallott választ, de nevetést érzékelt. Majd a végtelen teret érzékelte, amit be lehet utazni, helyeket, ahová menni lehet.

– Veled van Jetamio? És a gyermeke? – kérdezte Jondalar.

Ayla ekkor sem érzékelt szavakat, ám szeretet árasztotta el az alaktalan forma irányából.

– Thonolan, tudom, hogy imádod az utazást és a kalandokat. – Ekkor az Első szólt a férfi elánjához. – De a veled levő asszony vissza akar térni Földanyához. Csakis szeretetből követtet téged, de most már kész menni. Ha szereted, menned kell, és magaddal vinned őt és újszülöttjét. Elérkezett az ideje, Thonolan. Nagy Földanya akar téged.

Ayla zavart érzékelt, az eltévedtség, útvesztés érzetét.

– Megmutatom nektek az utat – mondta a donier. – Kövessetek!

Ayla észlelte, amint a többiek magukkal vonják, felgyorsulva egy táj felett, amely ismerős lehetett volna, ha a részletek nem oly homályosak, és ha nem sötétedett volna annyira. Erősen tartotta jobbjában a meleg kezet, és érezte, amint bal kezét hevesen szorítják. Fényesség tűnt fel előttük a távolban, amely hatalmas örömtűzhöz hasonlított, mégis különbözött tőle. Ahogy közeledtek, mind fényesebb lett.

Lelassultak.

– Innen már megtaláljátok utatokat – szólt Zelandoni.

Ayla megkönnyebbülést érzékelt az elánok felől, majd különválást. Komor sötétség nyelte el, és a fény teljes hiányával, átható és teljes csend vette körül őket. Majd, halkan, a földöntúli csendben Ayla zenét hallott: furulyák, énekszó és dobok ritmikus fúgáját. Mozgást érzékelt. Hihetetlenül felgyorsultak, ekkor azonban a mozgás mintha a balján levő kéz felől érkezett volna. Félelmében Mejera erősen szorította a kezét, eltökélve, hogy a lehető leggyorsabban visszatér, és magával vonszol mindenkit.

Amikor megálltak, Ayla érezte, hogy mindkét kéz erősen tartja. A zene közvetlen jelenlétében voltak, a barlangban. Kinyitotta szemét, meglátta Jondalart, Zelandonit és Mejerát. Középen a lámpás fröcsögött, az olaj csaknem teljesen elfogyott, és csak a kanóc égett. Mögötte a sötétségben meglátta egy lámpás kis, látszólag önmagától mozgó fényét, és megborzongott. Egy másik lámpát hoztak előre, és cserélték ki vele a középen lévő, kihunyó fényűt. A bőrgyékényen ültek, mégis, még meleg öltözékében is, vacogott, úgy érezte, teljesen átfagyott.

Elengedték egymás kezét, bár Jondalar és Ayla a többieknél egy-két szívdobbanásnyi időre tovább fogta a másikét, és fészkelődni kezdtek. Az Elsők Közt Első csatlakozott az énekesekhez, s hangjával segített véget vetni a hangversenynek. Több lámpást gyújtottak, s emberek kezdtek mozogni körülöttük. Néhányan felálltak, és dobbantottak a lábukkal.

– Szeretnék kérdezni tőled valamit, Ayla – szólalt meg az Első.

Ayla várakozón nézett rá.

– Azt mondtad, hogy bölényeket láttál a falakon?

– Igen, a mamutokat elfedték, és bölényekké alakították. A fejformát eltakarták, a háton a púpot a bölény marján lévő púppá nagyították és alakították, majd a falak mintha eltűntek volna, és valóságos bölényekké váltak. Voltak más állatok is, lovak, egymással szembenéző rénszarvasok, de ezt a helyet bölénybarlangnak láttam – felelte Ayla.

– Azt hiszem, látomásodat a bölényvadászat és az ott történt tragédia váltotta ki. A kellős közepén voltál, és te kezelted Shevonart – mondta az Első. – De azt hiszem, van egy másik értelme is látomásodnak. Nagy számban jöttek feléd ezen a helyen. Talán a Bölény Szelleme azt mondja a zelandoniaknak, hogy már túl sok bölényvadászat volt, és az esztendő további részére vezeklésül abba kell hagynunk a vadászatukat, hogy a balszerencsét megszüntessük.

A jóváhagyás mormolása hallatszott. A Zelandonia úgy vélte, jobb lesz elgondolkodniuk azon, mit tehetnének annak érdekében, hogy kiengeszteljék a Bölény Szellemét, s hogy a váratlan halál jelezte balszerencsétől megszabaduljanak. Csaknem hálásan, hogy üzenetet vihetnek nekik, tájékoztatják barlangjaikat a bölényvadászat tilalmáról.

A tanítványok összegyűjtötték a barlangba bevitt tárgyakat, majd a lámpásokat mind újra meggyújtották, hogy megvilágítsák kifelé vezető útjukat. A Zelandonia elhagyta a kamrát, és ugyanazon az úton mentek vissza. A barlangból a sziklaperemre kiérve a nap a tűzvörösök, aranyok és sárgák briliáns játékában tért pihenni nyugvóhelyének égtáján. A Forrás Sziklától visszafelé vezető útjukon mintha senkinek nem lett volna kedve sokat beszélni a mély barlangban átélt élményeikről. Miközben a Zelandonik elköszöntek a csoporttól, hogy visszatérjenek saját Barlangjukba, Ayla eltűnődött azon, vajon mit érezhettek a többiek, és ugyanazt-e, amit ő, de nem szívesen kérdezte volna meg. Noha sok kérdése volt, nem volt biztos benne, hogy ez lett volna-e a kérdezés megfelelő ideje, vagy hogy egyáltalán valóban akarja-e ismerni a válaszokat.

Zelandoni megkérdezte Jondalart, elégedett-e, hogy megtalálták fivére lelkét, és segítették elanjának megtalálni az útját. Jondalar úgy vélte, Thonolan elégedett, és ezért ő is az, Ayla szerint azonban inkább megkönnyebbült. Jondalar megtett mindent, amit tudott, pedig nem lehetett könnyű neki, de a fivére miatti aggodalom terhe már nem nyomasztotta. Mire Ayla, Jondalar, Zelandoni és Jonokol eljutott a Kilencedik Barlangba, csak az éjszakai égbolt magányos, pislákoló fényei és saját kőlámpásaik és fáklyáik kicsiny lángjai maradtak, hogy megvilágítsák útjukat.

Ayla és Jondalar fáradtan érkezett meg Marthona lakóhelyére. Farkas nyugtalankodott már, és nagyon boldog volt Ayla láttán. Az állat megvigasztalása után, és miután kölcsönösen üdvözölték egymást, elfogyasztották könnyű vacsorájukat, s nem sokkal később aludni tértek. Nehéz néhány nap volt mögöttük.

– Segíthetek főzni ma délelőtt, Marthona? – kérdezte Ayla. Ők ébredtek fel elsőként, és csendesen iszogatták együtt csésze teájukat, miközben mindenki más aludt még. – Szeretném megtanulni, hogyan készíted el az ételt és hol tartod az edényeket.

– Boldoggá tesz segítséged, Ayla, ma reggel azonban mindannyian meghívást kaptunk, hogy Joharrannal és Prolevával reggelizzünk. Zelandonit is meghívták. Proleva gyakran főz neki, és azt hiszem, Joharran úgy véli, nem volt még sok ideje a fivérével beszélgetni, mióta visszatért. Különösen az a dárdahajító érdekli, s szeretne minél többet megtudni róla – mondta Marthona.

Jondalar arra ébredt, hogy az abelanokkal kapcsolatos beszélgetésre gondol, és arra, milyen fontos volt Aylának a valahová tartozás érzése. Érthető volt, mivel Aylának nem maradt emléke saját népéről, és már semmilyen kapcsolat nem fűzte azokhoz, akik fölnevelték. Maga mögött hagyta még a mamutojokat is, akik adoptálták, hogy vele, Jondalarral a népéhez utazzon. Sokat tépelődött ezen a Joharrannal és családjával elköltött étkezés alatt. Ott mindenki a zelandoniakhoz tartozott, mindannyian az ő, Jondalar családja voltak, az ő Barlangja, az ő népe. Csak Ayla nem. Igaz, hamarosan nászt ülnek, Ayla azonban változatlanul a „Mamutok Aylája lesz, a zelandoniak népéhez tartozó Jondalar társa".

A dárdahajítóról folytatott beszélgetés Joharrannal, és a Willamarral való úti anekdotázgatás és a Nyári Találkozóról való beszélgetés után, melyben mindenki részt vett, a társalgás Jondalar és Ayla menyegzőjére tért. Marthona elmagyarázta Aylának, hogy minden nyáron két Jegyességi Szertartást rendeznek. Az elsőt és általában a legnagyobbat olyan korán tartják, amennyire ésszerűen lehetséges. A résztvevők többsége akkorra már megszervezi az előkészületeket. A másodikra röviddel a Nyári Találkozó befejezése előtt került sor, és ekkor rendszerint azok ültek nászt, akik úgy határoztak, hogy a nyár során kötik össze életüket. Két Nőavató Szertartást is rendeztek, egyiket röviddel a megérkezésüket követően, a másodikat pedig a Nyári Találkozó vége előtt.

Jondalar türelmetlenül félbeszakította Marthona magyarázatát.

– Szeretném, ha Ayla közénk tartozna, ha népünk tagja lenne. Miután jegyességre léptünk, szeretném, ha a „Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája" lenne. Tudom, ez rendszerint a személy anyjának vagy házi tűzhelye atyjának a vezetőkkel és a Zelandoniával együtt meghozott döntése, melyre akkor kerül sor, amikor az illető meg akarja változtatni rokonsági kapcsolatát, Mamut azonban Aylára bízta ezt a választást, amikor a mamutojok népét elhagyta. Ha ő akarja, kérhetem a beleegyezésedet, anya?

Marthonát meglepte és felkészületlenül érte fia váratlan kérése.

– Nem utasítanálak vissza, Jondalar – válaszolta, úgy érezve, fia nehéz helyzetbe hozta azzal, hogy a többiek előtt ilyen kérdést tett fel neki anélkül, hogy előtte megbeszélték volna. – De nem teljesen tőlem függ. Boldogan látom Aylát a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának tagjaként, de fivérednek, a zelandoniaknak és másoknak, köztük magának Aylának is fontos a véleménye.

Folara vigyorgott, tudva, hogy anyja nem szereti, ha ilyen váratlan helyzet elé állítják. Tetszett neki, hogy Jondalar figyelmeztetés nélkül tette fel kérdését, de el kellett ismernie, hogy Marthona jól reagált.

– Nos, a magam részéről habozás nélkül befogadnám – mondta Willamar. – Még örökbe is fogadnám, de mivel az édesanyád társa vagyok, Jondalar, azt hiszem, az a húgoddá tenné, mint Folarát, egy társnélküli nővé. Nem hiszem, hogy azt akarnád.

– Nem, de becsüllek javaslatodért – válaszolta Jondalar.

– Miért hoztad ezt most szóba? – kérdezte Marthona még ekkor is kissé sértődötten.

– Ez éppoly alkalmas időnek tűnt, mint bármely másik válaszolta Jondalar. – Hamarosan elindulunk a Nyári Találkozóra, és szerettem volna ezt előtte megbeszélni. Tudom, sokáig nem voltunk itthon, de most már többségetek megismerte Aylát. Azt hiszem, igazán értékes tagja lesz a Kilencedik Barlangnak.

Ayla is meglehetősen meglepődött, de nem szólt egy szót sem. Akarom-e, hogy a zelandoniak örökbe fogadjanak, kérdezte önmagától. Számít ez egyáltalán? Ha Jondalarral jegyességre lépünk, ugyanaz maradok, aki vagyok, még ha zelandoninak neveznek is. Jondalar mintha azt szeretné. Nem vagyok benne biztos, hogy miért, de talán jó oka van rá. Ő jobban ismeri népét, mint én.

– Talán mondanom kellene neked valamit, Jondalar – szólalt meg Joharran. – Azt hiszem, azok, akik ismerik Aylát, a Barlang értékes tagjának látják majd, de nem mindenki gondolkodik így. Amikor visszafelé sétáltam a Vízeséstől, elhatároztam, hogy szólok Laramarnak meg néhányaknak a bölénylakomáról, és amikor közelükbe értem, meghallottam, mit beszélnek. Ne haragudj, hogy megmondom, de becsmérlő megjegyzéseket tettek, különösen a gyógyító képességeiről, és ahogy Shevonart kezelte. Mintha úgy vélekednének, hogy bárki, aki a... Törzstől tanulta a gyógyítást, nem tudhat sokat. Attól tartok, a szokásos előítéletes a beszédük. Megmondtam nekik, hogy senki, még Zelandoni sem tehetett volna többet, és be kell látnom, felbosszantottak. Az pedig nem a legjobb arra, hogy elvi kérdéseket megbeszéljünk.

Tehát ezért volt mérges, gondolta Ayla, és a hallottak vegyes érzelmeket keltettek benne. Bántotta, amit azok az emberek mondtak Iza gyógyító képességeiről, de örült neki, hogy Joharran a pártjára állt.

– Minden amellett szól, hogy magunk közé fogadjuk – mondta Jondalar. – Ismered azokat az embereket. Nem csinálnak semmit, csak szerencsejátékot játszanak, és isszák Laramar serét. Még csak annyi fáradságot sem vettek, hogy valami mesterséget megtanuljanak, a szerencsejátékot meg igazán nem tarthatjuk annak. Még vadásznak sem tisztességesek! Lusta, mihaszna emberek, akik semmivel nem járulnak hozzá a közösséghez, hacsak meg nem szégyenítik őket emiatt, és még szégyenérzetük is alig van. Bármit megtesznek, hogy elkerüljék a munkát, amivel segítenék a Barlangot, és ezt mindenki tudja. Senki nem figyel arra, amit ezek a mihaszna szerencsejátékosok mondanak, ha azok, akiket tisztelnek, elfogadják Aylát, és zelandonivá lesz.

– Nyilvánvalóan ideges volt. Azt akarta, hogy Aylát önmagáért tiszteljék, és ez más minőséget adott annak, hogy népükbe fogadják.

– Az nem teljesen igaz Laramarra, Jondalar – szólalt meg Proleva. – Talán lusta a legtöbb dologban, és nem hiszem, hogy nagyon szeretne vadászni, Laramar azonban mégis ért valamihez. Fogyasztható italt készít szinte bármiből, ami megerjed. Felhasznál gabonát, gyümölcsöt, mézet, nyírfakérget, még valamilyen gyökereket is, és olyan italt gyárt belőle, melyet az emberek többsége kedvel, és szinte minden alkalomra, amikor a Barlangok összegyűlnek. Igaz, vannak, akik túl sokat isznak belőle, de ő csak az ellátó.

– Bárcsak egyszerű ellátó lenne – szólalt meg Marthona, megvető színnel a hangjában. – Akkor talán házi tűzhelye gyermekeinek nem kellene koldulniuk mindenért, amire szükségük van. Mondd meg, Jondalar, milyen gyakran érzi „túl rosszul" magát reggelente, amikor a vadászó csapathoz kellene csatlakoznia?

– Azt hittem, az étel mindenkié, akinek szüksége van rá – mondta Ayla.

– Élelem, igen. Éhezni talán nem éheznek, de minden egyébért mások jólelkűségétől és jóakaratától függenek mondta az Első.

– De ha, ahogy Proleva mondja, megvan a tehetsége ahhoz, hogy italt készítsen, melyet mindenki szeret, nem tudja elcserélni bármi másért, amire a családjának szüksége van? – kérdezte Ayla.

– Dehogynem tudná, de nem teszi – válaszolta Proleva.

– S a társa? Nem tudja rábeszélni, hogy a családjáért dolgozzon? – kérdezte Ayla.

– Tremeda? Ő még Laramarnál is rosszabb. Nem csinál mást, mint Laramar serét issza, és még több gyereket szül, akikről nem gondoskodik – válaszolta Marthona.

– Mit csinál Laramar annyi serrel, ha nem kereskedik vele a családjának szükséges dolgokért?

– Nem vagyok benne biztos, de valamennyivel kereskednie kell, ha alapanyagokat akar ahhoz, hogy még többet készítsen – válaszolt Ayla kérdésére Willamar.

– Igaz, mindig sikerült elcserélnie arra, amit ő akart, de arról soha nem gondoskodik, hogy a társának és a gyerekeinek mindenük meglegyen. Szerencse, hogy Tremeda mintha soha nem szégyellne koldulni, hogy odaadja „szegény gyerekeinek – mondta keserű gúnnyal Proleva.

– És Laramar is sokat iszik – tette hozzá Joharran. – Tremeda is, vagy még többet. Azt hiszem, Laramar sokat el is osztogat. Mindig lopja vele a napot egy brancs, italban reménykedve. Azt hiszem, a sergyártónak tetszik, ha körülötte lebzselnek. Talán a barátainak hiszi őket, de nem tudom, meddig maradnának, ha nem adna nekik több sert.

– Azt hiszem, nem sokáig – mondta Willamar. – De nem hiszem, hogy Laramar és a haverjai azok, akik eldöntenék, vajon Ayla zelandoni lesz-e vagy sem.

– Igazad van, Kereskedőmester. Azt hiszem, kétségtelen, hogy bennünk semmilyen kérdés nem merül fel amiatt, hogy népünkbe fogadjuk-e Aylát, vagy sem, de azt hiszem, hagynunk kell, hogy ezt ő maga döntse el – mondta Zelandoni. – Őt még egyikünk sem kérdezte meg, hogy zelandoni asszony akar-e egyáltalán lenni.

Minden fej Ayla felé fordult. Most ő érezte magát kicsit feszélyezetten. Beletelt kis időbe, mire megszólalt, ami kissé nyugtalanította Jondalart. Talán tévedett Aylával kapcsolatban. Talán nem is akar népük tagja lenni. Talán megkérdezhette volna tőle először, mielőtt belekezdtek, de mindez a beszélgetés a Jegyességi Szertartásról alkalmassá tette erre az időt. Végül Ayla így válaszolt:

– Amikor elhatároztam, hogy elhagyom a mamutojokat, és Jondalarral visszajövök az ő hazájába, tudtam, a zelandoniak hogyan vélekednek a Törzsről, arról a népről, amely engem fölnevelt, és tudtam azt is, hogy ti talán majd nem akartok engem. Elismerem, kicsit féltem a családjától, a népétől való találkozástól. – Egy pillanatra elhallgatott, megpróbálva összeszedni gondolatait, és megtalálni a helyes szavakat, hogy elmondhassa érzéseit.

– Én idegen vagyok nektek, egy idegen asszony, különös ideákkal, és sok mindent nem úgy csinálok, mint ti. Velem élő állatokat hoztam magammal, és megkértelek benneteket, hogy fogadjátok be őket. A lovak általában vadászott állatok, én pedig szállást kértem nekik. Éppen ma gondolkodtam azon, hogy szeretnék egy fedett hajlékot készíteni a részükre a Kilencedik Barlang déli végénél, nem messze a Vízeséstől. Hozzászoktak, hogy tél idején időjárástól védett menedékben tartózkodnak. Hoztam magammal egy farkast is, egy húsevő vadászt. Fajtájának egyikét-másikát embereket megtámadó vadaknak tartják, én pedig megkértelek benneteket, hogy engedjétek be a barlangba, hogy ugyanazon a helyen aludjon, ahol én. – Ayla Jondalar anyjára mosolygott.

– Te nem haboztál, Marthona. Meghívtál engem és Farkast is, megosztottad velem otthonodat. S te, Joharran, megengedted, hogy a lovak a közelben lehessenek, és hagytad, hogy felvigyem őket egészen a kőszegélyre, közvetlenül a szállásaitok elé. Brun, az én Törzsem vezetője nem engedte volna. Mindannyian meghallgattatok, amikor a Törzsről beszéltem, és nem fordultatok el tőlem. Hajlandók voltatok megfontolni, hogy azok, akiket ti laposfejűeknek neveztek, emberek lehetnek, talán egy másik nép, de semmiképpen nem állatok. Nem számítottam arra, hogy ilyen gondoskodók lesztek, és hálás vagyok.

– Igaz, nem mindenki kedves, de többségetek védelmezett engem, noha alig ismertek. Csak rövid ideje vagyok itt. Talán Jondalarnak köszönhetem, talán mert bíztok abban, hogy ő nem hozna magával olyan valakit, aki megpróbálna ártani népének, vagy akit ti ne tudnátok befogadni.

– Újra elhallgatott, egy pillanatra lehunyta szemét, majd folytatta.

– Minden félelmem ellenére, hogy találkoznom kell Jondalar családjával és népével, a zelandoniakkal, amikor elhagytam az én népemet, tudtam, nem lesz visszaút. Nem is sejthettem, hogyan vélekedtek majd rólam, de nem számított. Szeretem Jondalart. Vele akarom leélni az életem. Hajlandó voltam megtenni minden szükségeset, elviselni mindent, hogy vele lehessek. Ti azonban szeretettel fogadtatok, most meg megkérdezitek, zelandoni akarok-e lenni.

– Lehunyta szemét, hogy érzelmei ne ragadják el, és megpróbálta visszafojtani feltörő zokogását.

– Ezt akartam, mióta először megláttam Jondalart, pedig azt sem tudtam, túléli-e az oroszlántámadást. Meggyászoltam a bátyját, nem azért, mert ismertem, hanem mert felismertem. Nyugtalanított, hogy soha nem lesz lehetőségem megismerni az első embert az én népemből, melyre pedig emlékeztem, hogy láttam. Nem tudom, milyen nyelven beszéltem, mielőtt a Törzs rám talált és magával vitt. Megtanultam a Törzs nyelvét, az első nyelv azonban, amelyre emlékszem, a zelandoni. Még ha helytelenül beszéltem is, úgy gondolok rá, mint a saját nyelvemre. Ám még mielőtt egyáltalán szót válthattunk volna egymással, az volt a kívánságom, hogy Jondalar népéhez tartozzam, hogy elfogadható legyek a számára, hogy egy napon majd fontolóra vegye, hogy engem válasszon társául. Még azzal is beértem volna, ha második vagy harmadik asszonyául választ.

– Azt kérdezitek tőlem, zelandoni asszony akarok-e lenni? Ó, igen, az akarok lenni. Teljes szívemmel zelandoni asszony szeretnék lenni. Jobban akarom, mint egész életemben bármit. – Ayla szemében könnyek csillogtak.

Döbbent csend volt. Anélkül, hogy tudatosodott volna Jondalarban, megtette a kettejüket elválasztó néhány lépésnyi távolságot, és átkarolta. Olyannyira eltöltötte az iránta érzett szerelem, hogy szavakkal nem is lehetett volna kinyilvánítani. Arra gondolt, hihetetlen, hogy Ayla ennyire erős, ugyanakkor ennyire mély érzésű. Egyetlen ember nem volt a jelenlevők közt, akit ne hatott volna meg. Még Jaradal is fogalmat alkothatott Ayla mondatairól. Folara arcát könnyek áztatták, és többeket is a sírás környékezett. Marthona volt az első, aki visszanyerte higgadtságát.

– Én boldog vagyok, hogy elsőként köszönthetlek a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának tagjaként – szólalt meg, spontán mozdulattal átkarolva Aylát. – S boldog leszek, hogy Jondalar veled telepszik le, noha ez jó néhány asszonynak ellenére lehet. A nők mindig kedvelték Jondalart, de én állandóan kételkedtem abban, hogy vajon talál-e valaha is olyan asszonyt, akit szeretni tudna. Gondoltam rá, hogy talán nem a mi népünkből választ magának társat, de azt nem hittem, hogy olyan messzire kelljen utaznia. Most már tudom, kell, hogy legyen valamilyen oka annak, hogy megtette, mert megértettem, miért szeret téged. Ritka asszony vagy, Ayla.

Újra a Nyári Találkozóról kezdtek beszélgetni, és amikor már távozni készültek, említette meg Zelandoni, hogy van még kevés idejük egy kis szertartásra, ahol Aylát a Kilencedik Barlang tagjává és zelandoni asszonnyá avatják.

Sürgető kopogás hallatszott a bejárat melletti ajtóelemen, ám még mielőtt bárki reagálhatott volna rá, egy láthatóan kétségbeesett lány rohant be és szaladt Zelandonihoz. Ayla arra gondolt, talán ha tíz évet számolhat, de megdöbbentette, mennyire rongyos, pecsétes és piszkos a ruhája.

– Zelandoni – szólalt meg a lány –, azt mondták, itt talállak. Nem tudom felébreszteni Bologant.

– Beteg? Megsérült? – kérdezte Zelandoni.

– Nem tudom.

– Ayla, gyere velem, ha nincs ellenedre. Ő Tremeda lánya, Lanoga. Bologan a legidősebb bátyja – mondta Zelandoni.

– Tremeda nem Laramar társa? – kérdezte Ayla.

– De igen – válaszolta Zelandoni, miközben együtt elsiettek.