5

Szükségem van a fésűmre, s azt hiszem, a hajmosáshoz van még valamennyi szárított kalánfürtvirágom – szólalt meg Ayla, kinyitva utazócsomagjait. – És a Roshario adta zergebőr is kell, hogy megtöröljem – tette hozzá, miközben elővette a hajmosáshoz szükséges dolgokat.

Farkas szökdécselt a bejárat felé, vissza gazdáihoz, mintha sürgetné őket.

– Azt hiszem, Farkas sejti, hogy úszni megyünk – mondta Jondalar. – Néha úgy gondolom, hogy érti az emberi nyelvet, még ha beszélni nem tudja is.

– Még előveszem a váltóruhám, hogy legyen tiszta, s miért ne terítenénk ki az alvóprémeket, mielőtt elindulunk? – kérdezte Ayla, s lerakta törülközőjét és egyéb holmiját, majd meglazította egy másik batyu madzagjait.

Gyorsan elkészítették a hálóhelyüket, s kicsomagoltak néhány szükséges holmit, majd Ayla kirázta a tunikát és a rövid szárú nadrágot, melyeket külön tartott. Alaposan megvizsgálta a ruhaneműt. Puha, rugalmas szarvasbőrből, egyszerű mamutoj szabással készült, de díszítés nélkül, és bár tiszta volt, pecsétek éktelenkedtek rajta. Még mosással is nehéz lett volna kivenni a foltokat a bőr bársonyos anyagából, de nem volt más, amit az ünnepségre felvehetett volna. Az utazás korlátozta a szállítható holmik mennyiségét, még ha a lovak segítették is a teherhordást, és ő más dolgokat is akart hozni, melyek fontosabbak voltak a váltóruhánál.

Ayla észrevette, hogy Marthona figyeli, és megszólalt:

– Ez minden, amit fel tudok venni ma este. Remélem, megfelelő lesz. Sok mindent nem hozhattam magammal. Roshariótól kaptam egy csodálatosan díszített, sharamudoji stílusú ruhát abból a csodálatos bőrből, melyet ők készítenek, de odaajándékoztam Madeniának, annak a fiatal losadunaj nőnek, akit oly brutálisan megtámadtak.

– Igazán kedves volt tőled – válaszolta az asszony.

– Egyébként is könnyíteni kellett a csomagomon, és Madenia úgy örült neki, most azonban azt szeretném, bárcsak lenne egy hasonló holmim. Oly jó lenne valami kevéssé elnyűttet felvennem az esti ünnepségre! Ha letelepedtünk, készítenem kell magamnak néhány új ruhát. – Marthonára mosolygott, és körülnézett. – Még mindig nehéz elhinnem, hogy végül ideértünk.

– Nekem is – válaszolta Marthona, majd pillanatnyi hallgatás után így folytatta. – Ha nincs ellenedre, szívesen segítek új ruhákat készíteni.

– Dehogy, cseppet sem bánnám, sőt nagyon köszönöm! – mosolygott Ayla. – Mindened olyan szép, Marthona, én pedig nem ismerem a zelandoni asszonyok illendő viseletét.

– Én is segíthetek? – kérdezte Folara. – Anya elképzelései az öltözködésről nem mindig egyeznek azzal, amit a fiatal nők szívesen viselnek.

– Nagyon köszönöm mindkettőtök segítségét, de most talán ez is megteszi – válaszolta Ayla, fölemelve viseltes ruháját.

– Jó lesz ma estére – válaszolta Marthona, majd bólintott, mintha elhatározásra jutott volna. – Valamit én is szeretnék adni neked, Ayla. A hálóhelyiségemben van.

Ayla követte Marthonát a szobájába.

– Régóta tartogatom ezt neked – szólalt meg Marthona, miközben kinyitotta egy fadoboz tetejét.

– De hiszen most találkoztál velem először! – kiáltott fel Ayla.

– Annak a nőnek, akit Jondalar egy nap a társául választ. Dalanar édesanyjáé volt. – Egy nyakláncot nyújtott elé.

Ayla a meglepetéstől visszafojtotta lélegzetét, s némi habozás után átvette a felkínált nyakláncot. Alaposan megnézte. Egymáshoz illő kagylókból, hibátlan szarvasfogakból és agyarból szépen kifaragott szarvasünőfejekből készült, ragyogó, sárgás narancsszín medál csüngött a közepén.

– Milyen szép! – suttogta Ayla. Különösen a medál vonta magára a figyelmét, és figyelmesen vizsgálgatta. Fénylett, használat, viselet nem koptatta. – Borostyánkő, igaz?

– Igen. Ez a kő nemzedékek óta a családunké. Dalanar édesanyja készített belőle nyakláncot. Jondalar születésekor kaptam tőle, s akkor meghagyta nekem, hogy adjam annak a nőnek, akit asszonyául választ.

– A borostyánkő nem hideg, mint a többi kő – válaszolta Ayla, a medállal a kezében. – Melegnek érződik, mintha elő lelke lenne.

– Milyen érdekes, hogy éppen így dicséred! Dalanar édesanyja is mindig azt mondta, hogy ez a kő él – válaszolta Marthona. – Próbáld fel! Lássuk, hogy áll!

Marthona az alvóhelyét elválasztó mészkőfal felé irányította Aylát. A falba lyukat vájtak, beleékelték egy óriásszarvas agancsának kerek végét, ami aztán később a jellegzetes tányér alakú aganccsá fejlődött. A kiugró agancs ágai letörlek, és egy enyhén egyenetlen perem maradt utánuk homorú, cakkos széllel. A fal tetején és a csaknem előrehajló falnak támasztva, ám arra csaknem merőlegesen, nagyon sima felületű, fából készült kis lap állt.

Ahogy Ayla közeledett, észrevette, hogy meglepő tisztán tükrözi vissza a helyiség túloldalán tartott, fából készült és vesszőből font tárolókat és közelükben a kő olajlámpásban égő tűz lángját. Elképedve torpant meg.

– Látom magam! – szólalt meg mélységesen elcsodálkozva. Előrenyújtotta kezét, hogy megérintse a felszínt.

A fát homokkővel csiszolták egyenletesre, mangán-oxiddal feketére festették, és hájjal kifényezték.

– Nem ismerted a látófát? – csodálkozott Folara. A bőrlap bejárat mellett állt, s majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy lássa az ajándékot, melyet anyja adott Aylának.

– Ilyet nem. Egy napos délutánon láttam az arcom egy mozdulatlan vizű tó vízében – válaszolta Ayla –, de ez itt van, éppen a hálóhelyiségedben!

– A mamutojok népének nincs látófája, hogy megnézzék magukat, amikor valami fontos eseményre felöltöznek? – kérdezte Folara. – Honnan tudják, hogy minden rendben van-e rajtuk?

Ayla elgondolkodva ráncolta egy pillanatra a homlokát.

– Egymásra néznek. Ünnepség előtt Nezzie mindig meggyőződött arról, hogy Taluton minden jól áll-e, és amikor Deegie – ő volt a barátnőm – eligazította a hajam, mindenki dicsért – magyarázta Ayla.

– Nos, lássuk, hogy mutat rajtad a nyaklánc – szólalt meg Marthona, Ayla nyaka köré illesztve az ékszert, és hátul összekapcsolta.

Ayla csodálattal nézte a nyakláncot, észrevette, milyen szépen simul a mellkasára, majd azon kapta magát, hogy az arcképét vizsgálgatja. Ritkán látta önmagát, és saját vonásai ismeretlenebbek voltak számára, mint a körülötte állóké, akikkel csak nemrég találkozott. A viszonylag jól tükröző felszín ellenére tükörképe valahogy sötét volt, talán a helyiség gyenge megvilágítása miatt. Meglehetősen fakónak, színtelennek és lapos arcúnak látta önmagát.

Ayla úgy nőtt fel a Törzsben, hogy nagynak és csúnyának gondolta saját magát, mert noha vékonyabb csontú volt a Törzs asszonyainál, a férfiaknál magasabbra nőtt, s más volt a külseje mind a saját, mind a törzsbeliek szemében. Sokkal inkább ahhoz szokott, hogy a szépséget a Törzs erősebb vonásainak mércéje szerint mérlegelje, azaz a hosszú, széles arcot, a hátrafelé hajló homlokot, a vastag, erős, előreálló szemöldökcsontot, az éles, kiemelkedő orrot és nagy, sokárnyalatúan barna szemüket tekintse szépnek. A saját kékesszürke szeme fakónak tűnt az övékével összehasonlítva.

Miután egy ideig a Mások közt élt, már nem érezte magát olyannyira furcsának, de még akkor sem látta önmagát szépnek, annak ellenére, hogy Jondalar elég gyakran dicsérte így. Tudta, a Törzs mit tekint vonzónak, de a Mások kifejezéseivel nem egészen tudta meghatározni a szépséget. Az ő szemében Jondalar férfias és ennek következtében erősebb vonásaival és élénk kék szemével sokkal, sokkal szebb volt nála.

– Szerintem nagyon jól áll neki – szólalt meg Willamar. Nagy léptekkel odament, hogy elmondja véleményét. Még csak nem is tudott a nyakláncról. Marthona lakóhelye volt, melybe ő költözött be; Marthona adott helyet neki és a dolgainak, és Marthona tette kényelmessé az életét. Szerette, ahogy Marthona elhelyezte a tárgyakat, és nem állt szándékában beleütni az orrát a dolgaiba, vagy bekémlelni a holmijába, vagy turkálni benne.

Jondalar Willamar mellett állt, átnézett a válla fölött, és szélesen mosolygott.

– Soha nem mondtad, hogy nagymama a születésemkor adta ezt neked, anya.

– Nem neked adta, hanem annak az asszonynak, akit társul választasz. Annak, akivel házi tűzhelyet raksz, ahová megszülheti a gyermekeit... a Földanya áldásával – válaszolta, majd levette a láncot Ayla nyakáról, és a kezébe tette.

– Nos, a legjobbnak adtad – válaszolta Jondalar. – Ma este felteszed, Ayla?

Ayla a nyakláncra nézett, kissé a homlokát ráncolva.

– Nem. Nincs más ruhám, mint az a régi öltözék, a nyaklánc pedig túl szép ahhoz, hogy azzal viseljem. Azt hiszem, várok, amíg lesz valamim, amihez jól illik.

Marthona mosolygott, és helyeslően bólintott.

Miközben elhagyták az alvóhelyiséget, Ayla egy másik üreget is láthatott, melyet a mészfalba vágtak az alvóemelvény fölött. Valamelyest nagyobb volt, és mintha jobban belemélyült volna a falba. Előtte kis kőlámpa világított, s mögötte a fényben egy bőségesen díszített asszony teljesen gömbölyű alakjának egy részét vehette ki abból a szögből, ahonnan nézte. Egy doni volt, Ayla tudta, a Doni, a Nagy Földanya ábrázolása, és – amikor Ő választott – Szellemének egy szentélye.

A falfülke fölött, az alvóhely fölötti kőfalon észrevett egy másik gyékényt, az asztalon lévőhöz hasonlót, melyet finom szálakkal szőttek míves mintázatúvá. Szívesen megnézte volna közelebbről is, hogyan készítették. Majd rájött, hogy talán később is megnézheti még. Hiszen már nem akartak utazni. Ez lesz az otthona.

Ayla és Jondalar után Folara is kirohant a lakhelyről, és besietett a közelben egy másikba. Az imént már majdnem megkérdezte, velük mehet-e, majd elkapta anyja pillantását és egyetlen fejcsóválását, amiből megértette, hogy Ayla és Jondalar egyedül akar maradni. S azt is tudta, hogy barátnői tele lesznek kérdésekkel. Megkopogtatta a következő építmény bejáratát.

– Ramila? Én vagyok, Folara.

Egy pillanattal később egy telt, vonzó, barna hajú fiatal nő húzta el a bejárati drapériát.

– Folara! Vártunk rád, de aztán Galeyának el kellett mennie. Azt mondta, a fatörzsnél találkozzunk.

Meghitt beszélgetésben mindketten kisétáltak a lecsüngő sziklapad alól. Ahogy a magas, villámsújtotta borókafa magas törzse felé közeledtek, egy vékony, sovány, de izmos, vörös hajú fiatal nőt pillantottak meg egy másik irányból sietve a fa felé, két kidudorodó, meglehetősen nagy vizestömlő cipelésével küszködve.

– Galeya, most értél ide? – kérdezte Ramila.

– Igen. Régóta vártok? – kérdezett vissza a lány.

– Nem, Folara csak néhány perce jött át értem. Éppen idefelé tartottunk, amikor megláttunk téged – válaszolta Ramila, és átvette az egyik vizestömlőt, miközben visszafelé indultak.

– A hátralévő úton hadd vigyem az egyik vizestömlőt, Galeya – kérte Folara, leemelve válláról a másikat. – A ma esti ünnepséghez kell?

– Mihez máshová? Úgy érzem, egész nap nem csináltam mást, mint cipekedtem, de jó lesz egy váratlan ünnepség. Azt hiszem azonban, hogy nagyobb lesz, mint amekkorára tervezték. Lehet, hogy végül a Gyülekezés Mezejére megyünk ki? Úgy hallottam, a környékbeli Barlangok egyike-másika futárokkal küldött ennivalót az ünnepségre. Tudod, hogy ez azt jelenti, hogy a Barlangok többsége jönni akar – mondta Galeya, majd megtorpant, és visszanézve Folarára így szólt: – Nos, nem akarsz róla beszélni?

– Nem tudok sokat. Éppen csak elkezdtünk megismerkedni. Aylának hívják, velünk fog lakni. Ő és Jondalar egymásnak vannak ígérve. A Nyári Jegyességi Szertartáson kötik össze a hitvesi szalagot. Ayla olyan zelandoniféle. Nem pontosan, nincs rajta jel vagy valami, de ismeri a szellemeket, és gyógyító. Ő mentette meg Jondalar életét. Thonolan már a következő világban utazott, amikor Ayla rátalált. Egy barlangi oroszlán támadt rájuk! Már-már hihetetlen, mi mindenen mentek keresztül! – Folara izgatottan fecsegett, miközben visszagyalogoltak a közösség köves előcsarnokán.

Az ünnepség előkészítésével kapcsolatos tevékenységekkel foglalatoskodtak sokan, jó néhányan azonban megálltak, hogy megnézzék a fiatal nőket, különösen Folarát, tudva, hogy már találkozott az idegennel és a visszatért zelandoni férfival. S néhányan hallgatóztak, különösen egy nagyon világosszőke és sötétszürke szemű, szép nő. Friss hússal megrakott, csontból faragott tálcával a kezében úgy tett, mintha nem vette volna észre a lányokat, de ugyanabba az irányba haladt, és elég közel hozzájuk, hogy mindent halljon. Míg meg nem hallotta, miről beszél Folara, egészen más irányba tartott.

– Hogy néz ki az az Ayla? – kérdezte Ramila.

– Szerintem szép. Kissé furcsán beszél, de nagyon messziről jött. Még a ruhái is mások... már az a kevés, amije van. Csak egy különleges ruhája van. Nagyon egyszerű, de nincs semmije, amiben kiöltözködhetne, így azt az egyszerűt veszi fel ma estére. Azt mondta, szeretne néhány zelandoni ruhát, de nem tudja, mi az alkalmas, és szeretne illendően felöltözni. Anya és én segítünk neki készíteni párat. Holnap levisz a lovakhoz. Talán még lovagolhatok is az egyiken. Jondalarral éppen az előbb indultak el, hogy ússzanak és fürödjenek a folyóban.

– Tényleg fel akarsz ülni egy ló hátára, Folara? – kérdezte Ramila.

A hallgatózó asszony nem várta meg a választ. Egy pillanatra megállt, majd kaján, fondorlatos mosollyal elsietett.

Farkas futott elöl, időnként megállva, hogy meggyőződjön arról, az asszony és a férfi változatlanul a nyomában van-e. Az előcsarnok északkeleti végéből lefelé vezető lejtős ösvény egy mezőre vitt egy kis folyó jobb partján, amely közel volt ahhoz a helyhez, ahol a patak belefolyt a folyamba. A sík, füves legelőt különféle fák nyílt erdősége vette körül, amely a folyó felső szakaszán még sűrűbbre nőtt.

Amikor elérték a mezőt, Nyihaha üdvözlésképpen hangosan felnyerített, és a távolabbról figyelő emberek csodálkozva csóválták fejüket, amikor a farkas egyenesen a kancához szaladt, és összeérintették orrukat. Majd a farkas játékos pózt vett fel, farkát, tomporát megemelte, teste elejével pedig „lehajolt", s farkaskölykös vakkantást hallatott, a csődört köszöntve. Farkas játékos üdvözlését viszonozva Villám fölemelte fejét, nyerített, és első lábával kapált a talajon.

A lovak különösen boldognak tűntek, hogy látják őket. A kanca közeledett hozzájuk, és Ayla vállára hajtotta fejét, miközben az asszony átölelte erős nyakát. A vigaszra találás és a szeretet meghitt testtartásával „ölelték" át egymást. Jondalar meglapogatta és megsimogatta az erős csődört, megdörzsölve és vakargatva a Villám nyújtotta viszketős helyeket. A sötétbarna ló néhány lépést tett előre, majd orrával megbökdöste Aylát, hogy a lány vele is törődjön. Majd az állatok és a két ember szorosan összebújtak, köztük a farkas is, egymás meghitt közelségének örvendezve az ismeretlen helyen, oly sok idegen területén.

– Menjünk, lovagoljunk, oly jó volna! – szólalt meg Ayla. Felnézett a délutáni égboltra, a nap állását figyelve. – Még van időnk egy rövid lovaglásra, nem igaz?

– Kell, hogy legyen. Sötétedés előtt senki nem gyülekezik az ünnepségre – mosolygott Jondalar. – Menjünk! Utána is úszhatunk – tette hozzá. – Úgy érzem, mintha valaki állandóan figyelne.

– Így is van – válaszolt Ayla. – Tudom, hogy csak természetes kíváncsiságból fakad, de jó volna megszabadulni tőlük.

Még néhányan gyűltek össze bizonyos távolságban, hogy figyeljék őket. Látták, amint a nő könnyedén fellendül a deres kanca hátára, a magas férfi pedig mintha nem tett volna mást, mint lépett egyet, és máris a barna csődör hátán ült. Gyors ütemben távolodtak, és a farkas könnyedén tartotta velük az iramot.

Jondalar haladt elöl, először folyásirány mentén nem messze, ahol a mellékfolyón sekély átkelőt találva átlovagoltak a kis folyó túlpartjára, amíg jobbra tőlük meg nem láttak egy szurdokszerű, keskeny völgyet. Északra lovagollak, távolodva a Folyótól, s felfelé a keskeny völgy hosszán egy sziklás, kiszáradt folyamágyban, amely esős időben gyors folyású patakká változhatott. A szurdok végéből meredek, de megmászható ösvény nyílt, amely végül magas, szeles fennsíkká tágult, s ahonnan a lenti tájra és vizekre lehetett látni. Megálltak, hogy elgyönyörködjenek a csodaszép tájban.

A csaknem kétszáz méter magas fennsík a közvetlen környezet egyik legmagasabb pontja volt, és lélegzetelállító panorámát nyújtott nemcsak a folyókra és az ártérre, hanem a túloldalon a magasföld dimbes-dombos vidékére is. A folyóvölgyeken túli mészkőfennsíkok nem sík felföldek voltak.

Idővel és a megfelelő savtartalom mellett a mészkő vízben oldódik. Hosszú-hosszú korszakok során a folyók és a felgyűlt talajvíz végigvájta a terület mészkőtalapzatát, az ősi tenger egykor sík medrét dombokká és völgyekké faragva. A meglévő folyók alkották a legmélyebb völgyeket és a legmeredekebb sziklákat, s bár a magasra emelkedő és a völgyeket körülvevő kőfalak gyakran egyformák voltak magasságban, emelkedésben helyről helyre változtak, a dombok alakzatát követve.

Futólagos pillantásra a száraz, szeles, magas fennsík növényzete a főfolyam mindkét oldalán egyformának tűnt, és hasonlított a keleti, kontinentális sztyeppék alföldjeihez A fű volt az elterjedt növényzet, törpe borókafenyővel, fenyővel és luccal, amely a nyílt területeken kapaszkodott a talajba a patakok és tavacskák közelében, a horpadó sokban és kis erdős völgyekben pedig cserjék és kis fák nőttek.

A növényi élet mégis meglepően különbözött, attól függően, hol fejlődött ki. A hegyek tetejének és északra néző oldalainak gyér növényzete a sarkvidéki gyógynövényzetnek kedvezett, ahol hideg volt, a levegő száraz, míg a délre néző lankák zöldebbek és gazdagabbak voltak alacsonyabb magasságban termő, északi és magasabb hőmérsékleten élő növényzetben.

Lent a fő folyó széles völgye sokkal termékenyebb volt, a partokat lombhullató fák és örökzöldek szegélyezték. A zöld halványabb árnyalatában, mint amilyen az évszakban később volna, a frissen kizöldellt fák elsősorban a kis levelű változatok voltak, mint az ezüstnyír és a fűzfa, de még a tűlevelűeken is, így a lucfenyőkön vagy fenyőkön is világos színű új hajtások mutatkoztak. A borókát és esetenként az örökzöld tölgyeket is az ágaik és gallyaik végén megjelent tavaszi színek pettyezték.

Időnként, ártérszinti folyása mentén a vízi út zöldellő mezők közepén kanyargott végig az aranyszínre sárguló kora nyári magas fűben. Más helyeken a kanyarulatok beszűkítették a Folyó medrét, és kőfalak közé kényszeríteték, közelebb a sziklákhoz először az egyik, majd a másik oldalon.

Azokon a helyeken, melyeken a körülmények éppen csak megfelelőek voltak, egyes folyók, különösen a mellékágak árterületei kis vegyes erdőket tápláltak. A védett területeken, főként a déli lejtők szélvédett helyein, gesztenye-, mogyoró- és almafák nőttek, nem kevés csenevész és bizonyos években nem termő, másokban viszont bőséges termést hozó. A fákkal együtt gyümölcstermő indák, bokrok, növények változatossága tűnt elő, köztük szeder, eper és ribizli, valamennyi szőlővel, egressel és áfonyával, kevéske málnához hasonló sárga mocsári hamvas szederrel és a gömbölyű fekete áfonya jó néhány változatával.

A hegyhátak még nagyobb magaslatain gyenge tundra növényzet uralkodott, különösen az északi magas hegytömbön, amely gleccserjég köpenyébe burkolózott, annak ellenére, hogy helyet adott jó néhány működő vulkánnak Ayla és Jondalar melegvíz-forrást talált a térségben, amikor megérkezésük előtt néhány nappal arra utaztak. Zuzmó csüngött a sziklákon, hosszú gyógynövények értek csaknem a földig, és törpecserjék kúsztak szerte a fagyott földön egy állandóan fagyott altalajbázison. A nedvesebb területeken a zöld és szürke színeiben moszat lágyította a tájat náddal, kákával s bizonyos füvekkel. A növényzet szerte a környéken nagy változatosságban és választékban nőtt, és ez az állatvilág hasonló tarkaságát tette lehetővé.

Továbbhaladtak egy ösvényen, amely a magaslaton át északkeletre kanyarodott a most csaknem teljesen egyenesen északról keletre tartó, a lenti mészkőfal lábánál hömpölygő Folyóra néző meredek szikla pereméig. Viszonylag vízszintes talajon az ösvény egy kis csermelyen haladt át, majd északnyugatra fordult. A patak a peremig folytatódott, ahonnan zuhatagként ömlött alá. Ahol az ösvény fokozatos ereszkedőbe kezdett a túloldalon, megálltak és visszafordultak. A visszafelé vezető úton vágtára fogták a lovakat, s végigszáguldottak a fennsík nyílt mezején, amíg az állatok le nem lassítottak a saját tempójukra. Visszaérve a kis patakhoz, megálltak, hogy a lovak és Farkas ihassanak, s le szálltak ők is, hogy szomjukat oltsák.

Ayla azóta nem érezte ily pompásnak a szabad lovaglást, mióta először felült a kanca hátára. Nem kellett málhát vagy utazópoggyászt cipelni, nem volt nyeregtakaró, de még zabla sem. Csak a puszta lába a ló hátán, úgy, ahogy eredetileg lovagolni tanult, apró lábmozdulatokkal irányítva Nyihahát – eleinte ösztönösen – abba az irányba, amelybe menni akart.

Villámnak madzagból fontak kötőféket; Jondalar azzal trenírozta a csődört, bár neki magának kellett feltalálnia a ló fejét megtartó készséget, mindpedig azt, hogyan értesse meg vele, merre akar menni. Jondalar is oly szabadnak érezte magát, mint amilyennek már régóta nem. Hosszú Út állt mögöttük, s nagy súllyal nehezedett rá a felelősség terhe, hogy biztonságban hazahozza őket. Azt a terhet lerakta magáról, ahogy az úti csomagokat, és a lovaglás most maradéktalan szabadságérzettel töltötte el. Mindketten jókedvűek, vidámak voltak, mérhetetlenül jól érezték magukat, és felragyogó mosolyukkal ki is mutatták, miközben a patak mentén megtettek néhány lépést.

– Jó ötlet volt, Ayla, kilovagolnunk – szólalt meg Jondalar a lányra mosolyogva.

– Szerintem is – válaszolta Ayla azzal a mosolyával, melyet Jondalar mindig annyira szeretett.

– Ó, asszony, oly szép vagy! – lelkendezett, Ayla dereka köré fonva karját, és letekintve rá élénk kék és ragyogó szemével, melyben minden szeretete és boldogsága látszott. Az egyetlen hely, ahol Ayla Jondalar szeme színéhez hasonló kéket látott, egy gleccser tetején volt, az olvadt víz mély kútjaiban.

– Te vagy szép, Jondalar. Tudom, szerinted a férfiakra nem mondjuk, hogy szépek, de te az vagy nekem, tudod.

A férfi nyaka köré fonta karját, érzékelve a természetes karizma teljes erejét, melynek kevesen tudnak ellenállni.

– Hívhatsz, aminek akarsz – felelte Jondalar, miközben lehajolt, hogy megcsókolja Aylát, és váratlanul azt remélte, hogy a csóknál nem állnak meg. Megszokták, hogy egyedül vannak, csak ők ketten a tágas táj kellős közepén, távol a kíváncsi tekintetektől. Jondalarnak most újra hozzá kell szoknia ahhoz, hogy oly sok ember veszi körül... de nem most.

Nyelve gyengéden kinyitotta Ayla száját, majd elérte szája lágy, meleg belsejét. Ayla Jondalarét tárta fel viszonzásul, lehunyva a szemét, hogy átadja magát az érzésnek, melyet a férfi már elkezdett felajzani benne. Jondalar szorosan átölelte, élvezve a magáé mellett Ayla testét. S nemsokára, gondolta, meglesz a nászszertartás, és elkészíthetik házi tűzhelyüket, amelyhez Ayla gyermekeket hoz a világra, az ő házi tűzhelyének, talán lelkének gyermekeit, és ha Aylának van igaza, még annál is többet. Talán még az ő, Jondalar gyermekei is lesznek, testének gyermekei, az ő lényegéből fakadók, melyet most felfakadni érzett önmagában.

Fölegyenesedett, és Aylára nézett, majd hevesebben csókolta a nyakát, ízlelte sós bőrét, és a kebléért nyúlt. Teltebb volt, Jondalar már érezte a különbséget; hamarosan megtelik tejjel. Kioldotta Ayla derekán az övet, és a kebléért nyúlt, kezében tartva kemény, kerek súlyát, és tenyerén érezve merev mellbimbóit.

Fölemelte az asszony felsőruháját, Ayla pedig segített neki levenni, majd kilépett rövid nadrágjából. Egy ideig Jondalar csak nézte a napfényben álló Aylát, és tekintete megtelt asszonyiságával: mosolygó arca szépségével, testének izmosságával, nagy, magas kebleivel és büszke mellbimbóival, enyhén gömbölyödő hasával és sötétszőke szeméremszőrzetével. Annyira szerette, annyira kívánta. Könnyek szöktek szemébe.

Gyorsan kibontotta saját ruháját, és kiterítette a fűre Ayla néhány lépést tett Jondalar felé, és amikor a férfi fel állt, kinyújtotta a karját, miközben Jondalar átkarolta. Ayla lehunyta a szemét, miközben a férfi megcsókolta a száját, nyakát, és amikor megtöltötte két tenyerét Ayla keblével, Ayla kezét Jondalar meredező férfiassága töltötte meg. Jondalar térdre hullt, és ízlelgetve Ayla bőrének sós ízét, nyakától a dekoltázsáig futtatva nyelvét, mindkét kezében tartva kebleit, és miközben Ayla kissé előrehajolt, Jondalar a szájába vette egyik mellbimbóját.

Ayla visszatartotta lélegzetét, érezve, hogy az izgalom lüktetése eljut Örömének minden helyére a belsejében, majd újabb örömhullám érte el, amikor Jondalar a másik mellbimbóját szopta erőteljesen, miközben a másikat szakértő ujjakkal dörzsölgette. Majd a férfi összepréselte Ayla két keblét, hogy egyszerre mindkét mellbimbóját a szájába vehesse. Ayla felnyögött, és átadta magát az érzésnek.

Jondalar újra megnyomta Ayla mindkét kemény, mohó mellbimbóját, lejjebb hajolt, a köldökéhez, majd a szeméremdombjára, meleg nyelvét a lány résébe nyomta, és csiklandozta a belső kis gömböt. Éles gyönyör száguldott át az asszonyon, miközben testével Jondalar felé ívelt, és kiáltás hagyta el a száját. Jondalar két karjával tartva Ayla kerek fenekét, maga felé vonta, ki-be húzva nyelvét résében kemény gömbje fölött.

Ayla két kezével Jondalar karjába kapaszkodva állt, lélegzete rövid, nyögdécselő lihegésekben szakadt fel tüdejéből, érezve minden egyes meleg cirógatást, érezve azt is, amint a gyönyör hulláma növekszik benne, amíg hirtelen az Öröm rándulásával felszabadul belőle, majd még eggyel és még eggyel. Jondalar érzékelte a meleget és a nedvességet, és ízlelte asszonya jellegzetes ízét.

Ayla kinyitotta szemét, és lenézett Jondalar pajkosan mosolygó arcára.

– Megleptél – szólalt meg.

– Tudom – válaszolta Jondalar vigyorogva.

– Most én következem – mondta Ayla nevetve, játékosan meglökve, amitől Jondalar eldőlt. Ayla a testével takarta be, és csókolta, enyhén észrevéve rajta saját ízét. Majd a fülét majszolta, és csókolta a nyakát, miközben Jondalar örömtelien mosolygott. Imádta, amikor Ayla örömét lelte benne, és játékosan egyesültek, amikor olyan hangulatba kerültek.

Jondalar mellkasát csókolgatta, és a mellbimbóit, és végigfuttatta nyelvét a szőrén és köldökén, majd még lejjebb, mígnem megtalálta telt, felajzott hímtagját. Jondalar lehunyta a szemét, amikor érezte, hogy Ayla meleg szája befogadja, hagyva, hogy az érzés eltöltse, miközben szájával le föl mozgott, és szívta hímtagját. Ő tanította meg Aylát az örömszerzés módjaira, ahogy neki is tanították. Egy pillanatra a fiatal Zelandonira gondolt, amikor még Zolenának nevezték, és amikor azt hitte, soha nem talál hozzá hasonulható asszonyt. De talált, és váratlanul annyira elöntötte a hála, hogy így gondolt Nagy Földanyára is. Mi lenne vele, ha elveszítené Aylát?

Hangulata váratlanul megváltozott. Addig élvezte a játékosságot, de most akarta asszonyát. Felült, a térdére emelte Aylát, hogy lássa az arcát, majd lovagló ülésben az ölébe ültette. Karjába vette, és oly erővel csókolta, ami meglepte az asszonyt, majd szorosan magához ölelte. Ayla nem tudta, mi változtatta meg Jondalar hangulatát, de iránta érzett szerelme éppoly erős volt, és aszerint viszonozta Jondalar szerelemét.

Majd Ayla vállát és nyakát csókolta, és a keblét dédelgette. Ayla oly erősen érzékelte Jondalar vágyát, hogy az már-már felajzotta őt is. A melléhez dörgölődzött, megpróbálva megtalálni a mellbimbóját. Ayla kicsit megemelte, ívben meghajtotta a hátát, és érezte, amint a gyönyör átszáguld rajta, miközben Jondalar majszolgatta és szopta a mellbimbóját. Ayla érezte maga alatt Jondalar kemény, tüzes hímvesszejét, kissé fölemelkedett, és gondolkodás nélkül a testébe vezette Jondalart.

Jondalar már-már alig bírta, ahogy Ayla ráereszkedett, meleg, nedves, mohó ölelésébe fogadva őt. Újra fölemelkedett, hátradőlt, miközben Jondalar fél kezével szorosan tartotta, hogy egyik mellbimbóját a szájában tarthassa, mi közben a másikat simogatta, mintha nem tudna betelni teljes asszonyiságával.

Ayla irányította magát a férfin, érezve, amint az öröm minden egyes simogatással eltölti, zihált, és hangosan felkiáltott. A vágy váratlanul tovább erősödött Jondalarban, minden egyes emelkedéssel és ereszkedéssel növekedett. Elengedte Ayla kebleit, háta mögé tett két kezére támaszkodott, és fölemelkedett, és visszasüppedt, s újra fölemelkedett. Mindketten felkiáltottak, miközben a gyönyör hullámai nőttek minden egyes mozdulattal, mígnem a kielégülés reszketésének dicső árjával mindketten elérték a gyönyör csúcsát.

Még néhány simogatás, s Jondalar hanyatt feküdt a fűben, egy kis követ érezve a válla alatt, de tudomást sem véve róla. Ayla ráfeküdt, feje a férfi mellkasán nyugodott. Végül újra felült. Jondalar rámosolygott, miközben az asszony fölegyenesedett és kibontakozott öleléséből. A férfi továbbra is szerette volna a közelséget, de vissza kellett menniük. Ayla néhány lépést tett a kis patak felé, és leguggolt, hogy leöblítse magát. Jondalar is megmosdott.

– Majd úszunk és megfürdünk, amint odaérünk – szólalt meg Jondalar.

– Tudom, ezért nem vagyok most túl alapos.

Ayla számára a tisztálkodás, ha egyáltalán lehetőség nyílt rá, szertartás volt, melyre Iza, törzsbeli anyja tanította meg annak ellenére, hogy kételkedett abban, hogy oly magas és egyáltalán nem vonzó, furcsa lányának lesz-e egyáltalán valaha is oka arra, hogy igénybe vegye. Mivel Ayla oly lelkiismeretes volt, hogy még dermesztő jéghideg vízben is tisztálkodott, Jondalarnak is szokásává vált, noha ő nem mindig volt oly igényes.

Amikor Ayla a ruháiért ment, Farkas közeledett hozzá leszegett fejjel, a farkát csóválva. Még farkaskölyök volt, amikor Ayla megtanította arra, hogy maradjon távol tőlük, amikor Útjuk során Jondalarral osztoztak az Örömben. A férfit bosszantotta a farkas közelsége, és Ayla sem szerette, ha megzavarják. Amikor a farkas nem akarta szavakkal megérteni, hogy menjen el, amikor körülszaglászva odament hozzájuk, hogy megnézze, mit csinálnak, Jondalar megkérte Aylát, hogy a farkas nyaka köré kötött madzaggal kösse meg néha egészen távol tőlük. Végül Farkas megtanulta, utána azonban óvatosan mindig megközelítette Aylát, míg a nő nem jelzett neki, hogy minden rendben, nincs veszélyben.

A közelben türelmesen legelésző lovak a füttyükre odamentek hozzájuk. A fennsík pereméig lovagoltak, és újra megálltak, hogy lenézzenek a főfolyó és mellékágainak völgyeire és a folyásirányukkal párhuzamos mészkősziklák összességére. A fennsíkról láthatták, amint az északnyugatról folyó patak beletorkollik a keletről közeledő főfolyóba. A kisebb folyó éppen azelőtt torkollott bele a főfolyóba, mielőtt a nagyobb délre kanyarodott, miközben még lefelé tartott útjának egy nyugati szakaszán. Délre, egy sziklasor végén azt a mészkőtömböt láthatták, amely a Kilencedik barlang hatalmas, előrecsüngő padozatát foglalta magában, annak hosszú előcsarnokával együtt. A kilencedik barlangbéli otthonra lenézve azonban Ayla figyelmét valójában nem a menedék hatalmas mérete ragadta meg, hanem egy másik rendkívül szokatlan alakzat.

Réges-régen, a hegységképződés idején, amikor lenyűgöző hegycsúcsok gyűrődtek és emelkedtek a geológiai idő ráérős idejében, a vulkanikus szikla egy pillére letört vulkanikus születési helyéről, és belezuhant egy patakba. A kőfal, melyből a pillér letört, kristályos szerkezetének alakját öltötte fel, miközben a tüzes magma bazalttá hűlt, s szögben találkozó sík lapokból hatalmas oszlopokká formálódott.

Ahogy a leszakadt sziklát az árvizek továbbsodorták a jégkorszaki jég tovavonszolta, a bazaltoszlop, noha ütött kopottan, de megőrizte alapvető formáját. A kőoszlop végül egy beltenger padozatára sodródott a tengeri élet felhalmozódott üledékével, amely létrehozta a mészkövet A későbbi földmozgások megemelték a tenger padozatát, amely végül lekerekített dombokká és sziklákká alakult a Folyó völgyei mentén. Ahogy a víz, az időjárás és a szél végül a zelandoniak használta barlangokká és sziklapadozatokká erodálta a függőleges mészkő nagy felszíneit, a bazalt szabálytalan, ütött-kopott darabja oszlopszerűnek látszott egy távoli helyről.

Mintha pusztán a hatalmas méret nem lett volna elegendő ahhoz, hogy egyedivé tegye a helyet, az óriási menedéket még különösebbé tette a furcsa, hosszú kő, amely a szikla csúcsának közelében ágyazódott be, és kiszögellést alkotott az óriási, alácsüngő mészkőszikla elejéről. Noha egyik végén mélyen beleágyazódott a sziklába, olyan szögben lejtett, hogy már-már úgy tűnt, lezuhan, megkülönböztető tereptárgyat alkotva, amely döbbenetes elemmel járult hozzá a Kilencedik Barlang rendkívüli sziklamenedékéhez Ayla már akkor látta ezt, amikor megérkeztek, és a felismerés borzongásával úgy érezte, már látta korábban is.

– Van annak a sziklának neve? – kérdezte, rámutatva.

– Hulló Kő – válaszolta Jondalar.

– Jó név, igazán – állapította meg Ayla. – S édesanyád nem említette azoknak a folyóknak a nevét?

– A főfolyónak valójában nincs neve – felelte Jondalar.

– Mindenki csak Folyónak nevezi. A legtöbben a környék legfontosabb folyójának tartják, még ha nem a legnagyobb is. Egy sokkal nagyobba ömlik bele innen délre – valójában azt nevezzük Nagy-folyónak –, de számos Zelandoni Barlang ennek a közelében él, és mindenki tudja, hogy amikor valaki a Folyót említi, ezt a vízi utat érti rajta.

– Ott lenn a kis elágazás neve Erdei-folyó – folytatta Jondalar. – Sok fa nő mellette, és abban a völgyben több a fa, mint a többiben. A vadászok nem sokat járnak arra.

Ayla megértéssel bólintott.

A mellékfolyó völgye, melyet jobbról mészkősziklák szegélyeztek, balról pedig a meredek hegyek, nem hasonlított a fő folyam és közeli mellékágai nyílt, füves völgyeinek többségéhez. Sűrű erdők és dús növényzet jellemezte, különösen folyó felső szakaszán. Több szabad térségtől eltérően az erdőségekben nem hemzsegtek vadászok, mert ott a vadászat nehezebb volt. Az állatokat nehezebben lehetett látni a fák és bokrok rejtekében, és álcázásra is alkalmasabb volt, a nagy csordákban vándorlók pedig inkább a jókora füves mezőket részesítették előnyben. Másrészt a völgy fát adott az építkezéshez, szerszámokhoz és a tűzrakáshoz. A bőven termő gyümölcsök, csonthéjasok mellett jó néhány egyéb növényt is gyűjtöttek élelmiszernek és más használatra, hurokkal vagy csapdával pedig kisebb állatokat fogtak. A viszonylag kevés fával rendelkező vidéken senki nem vetette meg az Erdei-folyó Völgyének adományait.

A lenti Kilencedik Barlang teraszának északkeleti peremén, amely a két folyó völgyeire is kilátást nyújtott, Ayla egy nagy tábortűz maradványait látta. Korábban, amikor arra járt, nem vette észre, mert jobban lekötötte figyelmét az, hogy kövesse a lefelé vezető ösvényt a lovak legelőjéhez az Erdei-folyó Völgyében.

– Miért van olyan nagy házi tűzhely a terasz szélén, Jondalar? Nem rakhatták azért, hogy melegedjenek mellette. Főzésre szolgálhat?

– Jelzőtűz – válaszolta Jondalar, majd Ayla értetlen arckifejezése láttán így folytatta: – Az olyan magasban megrakott nagy jelzőtüzet messziről látni lehet. A tüzekkel más Barlangoknak küldünk üzeneteket, ők pedig a saját jelzőtüzeikkel továbbítják.

– Milyen üzeneteket?

– Ó, sokfélét! Sokszor használjuk csordavonuláskor, hogy tudassuk a vadászokkal. Néha ünnepekről, gyülekezésekről vagy valamilyen más találkozóról adunk hírt.

– De honnan tudják, hogy mit jelentenek a tűzjelek?

– A jelekben rendszerint előre megállapodnak, különösen, amikor bizonyos csordák vonulásának szezonja van és vadászatot terveznek. S vannak segélykérő tűzjelzések. Bármikor, ha az emberek meglátják ott fenn a tüzet, tudják, hogy figyelniük kell. Ha nem tudják, mit jelent, futárt küldenek.

– Ez nagyon okos megoldás – válaszolta Ayla, majd hozzátett egy gondolatot. – Ez valahogy hasonlít a törzsbeli jelekhez, jelzésekhez, nem igaz? Szavak nélküli közlés.

– így még soha nem gondoltam rá, de azt hiszem, igazad van – válaszolta Jondalar.

Jondalar másik úton indult vissza, mint amelyikről jöttek. A folyóvölgy felé igyekezett egy zegzugos ösvényen, amely a meredekebb lejtőn lefelé haladó szerpentint keresztezte a dombtető közelében, majd jobbra kanyarodott a lankásabb domboldal füves, bokros szakaszán át. Az ösvény a Folyó jobb parti sík alföldjének szélére vitt ki, és egyenesen keresztülhaladt az Erdei-folyó Völgyén át a lovak legelőjéhez.

A visszafelé vezető úton Ayla kipihentebbnek érezte magát, de már nem fogta el a szabadságnak az az üdítő érzése, mint kilovagláskor. Noha mindeddig mindenki szimpatikus volt számára, akivel eddig találkozott, még mindig előtte volt a nagy ünnepség, és nem igazán várta a találkozást a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának többi tagjával. Nem volt hozzászokva egyszerre oly sok emberhez.

Nyihahát és Villámot a legelőn hagyták, és megkeresték azt a helyet, ahol a szappanfű nőtt. Jondalarnak azonban meg kellett mutatnia, mert Ayla nem ismerte ezt a gyógynövényt. Figyelmesen tanulmányozta, megjegyezve jellegzetességeit, hogy később is biztosan felismerje, majd fogta száraz kalánfürtvirággal teli növénytarsolyát.

Farkas velük együtt ugrott a vízbe, de miután már nem figyeltek rá, nem maradt benn sokáig. Hosszú úszás után, mellyel lemosták magukról az utazás porát és piszkát, egy lapos szikla mélyedésében egy gömbölyű kővel összetörték szappanfűgyökeret, és elkeverték némi vízzel, hogy szaponinban gazdag habot készítsenek belőle. Magukra és egymásra dörzsölték, és nevetve újra a folyó vízébe vetették magukat. Ayla kalánfürtvirágot adott Jondalarnak, majd a saját haját dörzsölte be vele. A növény nem volt olyan szappanos, csak kicsit habzott, de üde, édes illatot árasztott. Mire újra leöblítette a haját, tisztának és frissnek érezte magát.

Miután a puha bőrökkel megtörülköztek, kiterítették őket, és letelepedtek rájuk, hogy a napon megszárítkozzanak. Ayla felvette a mamutcsontból négy hosszú fogúra faragott fésűt, amelyet mamutoj barátjától, Deegie-től kapott ajándékba, de amikor fésülködni kezdett, Jondalar így szólt:

– Hadd csináljam én – kérte, s átvette a fésűt. Hajmosás után szerette fésülgetni Ayla haját, örömöt találva abban, ahogy a haj nedves, sűrű tömege lágy, rugalmas tincsekké szárad. Ayla pedig szokatlan kényeztetésként élte meg.

– Tetszik az édesanyád és a húgod – szólalt meg a haját fésülő Jondalarnak háttal ülő Ayla –, és Willamar is.

– Ők is kedvelnek téged.

Joharran pedig olyan, mint egy jó vezető. Megfigyelted, hogy te és a fivéred ugyanúgy ráncoljátok a homlokotokat? Meg kell kedvelnem, oly rendesnek tűnik.

– Elbűvölte az a csodálatos mosolyod – válaszolta Jondalar –, ahogy engem is.

Ayla hallgatott egy ideig, következő mondatával azonban Jondalar tudtára adta, min gondolkodott.

– Nem mondtad meg nekem, hogy oly sok ember él a barlangodban. Mintha egy egész Törzsi Gyűlés lakóhelye lenne. S mintha mindegyiküket ismernéd. Nem vagyok biztos benne, hogy én valaha is így leszek velük.

– Ne aggódj. Neked nem kell hozzá hosszú idő, hogy megismerd őket – válaszolta Jondalar, megpróbálva kifésülni egy különösen makacs gubancot a lány hajából

– Ó, sajnálom, nem húztam meg nagyon?

– Nem, dehogy. Boldog vagyok, hogy végül találkozhattam a te Zelandoniddal. Ismeri a gyógyítást; csodálatos lesz az orvoslásról beszélgetni valakivel.

– Befolyásos asszony, Ayla.

– Ez nyilvánvaló. Mióta Zelandoni?

– Hadd gondolkodjam – válaszolta Jondalar. – Azt hiszem, nem sokkal azután, hogy Dalanarral elutaztam. Akkor még Zolenaként gondoltam rá. Szép volt. Érzéki. Nem hiszem, hogy valaha is sovány lett volna, de egyre inkább a Nagy Földanyához kezd hasonlítani. Azt hiszem, kedvel téged. – Egy pillanatra abbahagyta a fésülést, habozott, majd nevetni kezdett.

– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Ayla.

– Hallgattam, ahogy elmondtad neki, hogyan találtál rám, ahogy beszéltél neki Bébiről és mindenről. Biztos lehetsz benne, hogy még több kérdést tesz fel. Figyeltem az arckifejezését. Minden alkalommal, amikor megválaszoltál egy kérdést, valószínűleg három másikat akart kérdezni tőled. Csak még kíváncsibbá tetted. Mindig így történik. Rejtély vagy, még nekem is. Tudod, mennyire figyelemre méltó vagy, asszony?

Ayla Jondalar felé fordult, és a férfi szerelmes szemek kel nézett rá.

– Adj nekem egy kis időt, és megmutatom neked, hogy te milyen figyelemre méltó tudsz lenni – válaszolta Ayla, és lusta, érzéki mosoly terült szét arcán. Jondalar odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.

Nevetést hallottak, és mindketten hirtelen megfordultak.

– Ó, megzavartunk valamit? – kérdezte egy asszony. A világosszőke hajú, sötét szemű, vonzó nő volt, aki hallgatózott, amikor Folara a barátnőinek mesélt a nemrégiben érkezett utazókról. Két másik asszonnyal volt.

– Marona! – szólalt meg Jondalar, kissé a homlokát ráncolva. – Ó, dehogy, hogy zavarnátok?! Csak meglepődtem, hogy látlak.

– Miért lepődtél meg a láttomra? Azt hitted, váratlan Utazásra indultam? – kérdezte Marona.

Jondalar feszengett, és az asszonyokat néző Aylára pillantott.

– Nem. Természetesen nem. Talán csak meglepődtem.

– Csak kijöttünk sétálni, amikor véletlenül megláttunk benneteket, és beismerem, Jondalar, nem tudtam ellenállni annak, hogy azt akarjam, kissé kínosan érezd magad. Végtére is Egymásnak ígértek voltunk.

Formálisan nem voltak azok, de Jondalar nem vitázott a növel. Tudta, biztosan azt a benyomást keltette.

– Nem hittem volna, hogy még itt élsz majd. Biztosra vettem, hogy hozzámentél egy másik barlangbelihez – szólalt meg Jondalar.

– Így is történt – válaszolta Marona. – Nem tartott sokáig, így visszajöttem. – Ismerős szemekkel bámulta Jondalar izmos, napbarnított, mezítelen testét. – Egy-két csúnya seb kivételével nem sokat változtál az elmúlt öt évben, Jondalar.

Aylára fordította vizsgáló tekintetét. – Valójában azonban nem azért jöttünk ide, hogy veled beszéljünk. A barátnőddel akartunk találkozni.

– Ma este formálisan be lesz mutatva mindenkinek – felelte Jondalar, Aylát védelmezve.

– Ezt már mi is hallottuk, de nincs szükségünk formális bemutatásra. Csak üdvözölni akartuk, s tudatni vele, hogy szívesen látjuk.

Jondalar aligha kerülhette el a bemutatást.

– Ő Ayla, a Mamutok törzsének Oroszlán Barlangjából, ő pedig Marona és barátnői a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából – Jondalar figyelmesebben megnézte mindegyiküket – Portula? Az Ötödik Barlangból? Te vagy? – kérdezte.

A nő mosolygott, és örömében elpirult, hogy Jondalar emlékszik rá. Marona a szemöldökét összevonva nézett a nőre.

– Igen, Portula vagyok, de most már a Harmadik Barlangból. – Egyértelműen emlékezett Jondalarra, akit az Első Szertartására kiválasztottak a számára.

Jondalarnak azonban eszébe jutott, hogy Portula azon fiatal nők egyike volt, akik a Szertartás után kerülgették, azon mesterkedve, hogy megszerezzék maguknak, annak ellenére, hogy az Első Szertartást követően legalább egy évig tilos volt számukra az érintkezés. Ráakaszkodása azonban valahogy tönkretette Jondalar emlékét egy szertartásról, amely rendszerint az Öröm szeretetteli fényével maradt meg benne a szertartásban érintett fiatal nő iránt.

– Nem hiszem, hogy ismerném a másik barátnődet, Marona – mondta Jondalar. A lány kissé fiatalabbnak látszott a másik kettőnél. – Lorava vagyok, Portula húga – mutatkozott be a fiatal nő.

– Akkor ismerkedtünk össze, amikor hozzámentem egy férfihoz az Ötödik Barlangban – válaszolta Marona. – Látogatóba jöttek. – Ayla felé fordult – Légy üdvözölve, Mamutok Aylája.

Ayla felállt, hogy viszonozza a köszöntést. Noha rendszerint nem zavartatta magát, most kissé kellemetlenül érintette, hogy ruhátlanul kell üdvözölnie ismeretlen nőket, ezért a szárítóbőrt maga köré csavarta, összekötötte a derekánál, és visszatette amulettjét a nyakába.

– Üdvözöllek, Marrona a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából – szólalt meg Ayla furcsa torokhangon enyhén ropogtatva az „r"-t a nők nevében, és akcentusa azonnal jelezte idegen voltát. – Üdvözöllek, Portula, az Ötödik Barlangból, és a húgodat, Loravát is – folytatta.

A fiatalabb nő kuncogott Ayla furcsa kiejtésén, majd megpróbálta elrejteni vigyorát, Jondalar pedig mintha átsuhanó affektált és önelégült mosolyt vett volna észre Marona arcán. Összevonta szemöldökét.

– A köszöntésednél többet akartam tenni, Ayla – mondta Marona. – Nem tudom, vajon Jondalar említette-e valaha, de mint mostanra már tudod, mi Egymásnak ígértek voltunk, mielőtt ő úgy döntött, hogy nekivág hosszú Utazásának, melyre oly hirtelen kellett elindulnia. Most már biztosan tudod, mennyire nem voltam elragadtatva a dologtól.

Jondalar megpróbált kitalálni valamit, amivel megakadályozhatja, aminek bekövetkeztében biztos volt. Marona tudatni akarja Aylával, mennyire boldogtalan amiatt, hogy telesustoroghatja a fülét Jondalar hibáival, a nő azonban meglepetéssel szolgált.

– De az már múlté – folytatta. – Őszintén szólva, nem is gondoltam rá évek óta, míg tegnap meg nem érkeztetek. Mások azonban talán nem felejtettek, és némelyek szívesen köszörülik a nyelvüket másokon. Akartam adni nekik valami más beszédtémát, megmutatni nekik, hogy megfelelően tudlak üdvözölni. – A barátnői felé intett, mintegy jelezve, hogy ők is hasonlóan gondolkodnak. – A szállásom felé tartunk, hogy felkészüljünk a ma esti Fogadási Ünnepegedre, s arra gondoltunk, talán szívesen velünk tartanál, Ayla. Az unokatestvérem, Wylopa már ott van – emlékkel, Wylopára, nem igaz, Jondalar? Arra gondoltam, megismerkedhetnél néhány asszonnyal az esti formális találkozó előtt.

Ayla észrevette a feszültséget, különösen Jondalar és Marona közt, a körülmények között azonban ez egyáltalán nem volt szokatlan. Jondalar korábban már említette Maronát, s hogy már csaknem Egymásnak ígértek voltak az elutazása előtt, így könnyen elképzelhette, hogyan érezne ő az asszony helyében. Marona azonban nem kertelt a dologgal kapcsolatban, Ayla pedig valóban szívesen megismerkedett volna egy-két asszonnyal Jondalar népéből.

Hiányolta a barátnőket. Oly kevés saját korú nőt ismert felnövekedése során! Uba, Iza igazi lánya olyan volt, mintha a húga lett volna, csakhogy sokkal fiatalabb volt nála, s miközben ő megtanult gondoskodni Brun törzsének minden asszonyáról, voltak különbségek. Függetlenül attól, mennyire igyekezett jó törzsbeli asszony lenni, bizonyos dolgokon nem tudott változtatni. Mindaddig, amíg a mamutojokhoz nem költözött, és nem találkozott Deegievel, egyáltalán nem volt vele egykorú barátnője, akivel beszélgethetett. Hiányolta két barátnőjét, Deegie-t és Tholie-t a sharamudojok népéből, akikkel oly gyorsan összebarátkozott, és akiket soha nem felejt el.

– Köszönöm, Marona. Szeretnék veletek menni. Ez minden, amit fel tudok venni – válaszolta, gyorsan felkapva egyszerű, utazástól piszkos ruháját de Marthona és Folara segítenek ruhát készíteni. Szeretném megnézni, ti mit viseltek majd.

– Talán adhatunk néhány holmit üdvözlési ajándékként – válaszolta Marona.

– Visszavinnéd magaddal a szárítkozóbőröket, Jondalar? – kérdezte Ayla.

– Természetesen. – Jondalar egy pillanatra átölelte, és összeérintették arcukat, majd Ayla elment a három nővel.

Miközben Jondalar figyelte távolodásukat, aggodalmas szemöldökránca elmélyült. Noha annak idején – mi előtt az Utazásra indult – formálisan nem kérte meg társául Maronát, viselkedése alapján a lány elhitte, hogy a közeledő Nyári Találkozó Jegyességi Ünnepségén társak lesznek, és Marona bizonnyal terveket szőtt. Ehelyett ő a fivérével elindult egy Utazásra, és csak most került elő. Bizonnyal nagyon nehéz volt Maronának. Nem arról volt szó, hogy szerette volna. Marona kétségtelenül szép volt. A férfiak többsége a legszebb és legkívánatosabb nőnek tartotta a Nyári Találkozókon. S bár Jondalar másként vélekedett, Maronának megvoltak a módszerei arra, hogy Doni Öröm Adományával elbájolja. Csakhogy nem Marona volt az egyetlen, akit Jondalar nagyon kívánt. Az emberek azonban azt mondták, tökéletesen egymáshoz illenek, oly jól néztek ki együtt, és mindenki arra számított, hogy megkötik a nászszalagot. S többé-kevésbé ő maga is így volt vele. Tudta, egyszer majd meg akarja osztani házi tűzhelyét egy asszonnyal és a gyermekeivel, s mivel Zolena házastársa nem lehetett – az egyetlen nőé, akit akart –, lehetett az a nő akár Marona is.

Jondalar valójában saját magának sem vallotta be, de megkönnyebbült, amikor elhatározta, hogy elindul Thonalannal az Útra. Akkor az tűnt a legkönnyebb módjának annak, hogy kiszabaduljon Maronával való kapcsolatából. Biztos volt bene, hogy a nő majd talál valaki mást, amíg ő távol van. Mint Marona mondta, ez történt, csak nem tartott sokáig. Jondalar arra számított, egy házi tűzhely mellett látja viszont, körülötte egy csomó gyerekkel. Marona nem szólt egy szót sem gyermekekről. Ez meglepte.

Az eszébe sem jutott, hogy visszatérésekor társtalanul találja. Még most is szép asszony volt, de heves vérmérsékletű és rosszakaratú. Nagyon gonosz, utálatos és bosszúszomjas tudott lenni. Jondalar homlokán elmélyültek a ráncok, amint a Kilencedik Barlang felé sétáló Aylát és a három asszonyt figyelte.