8

Ayla sokáig aludt. Amikor felült és körülnézett, Jondalar nem volt mellette, és Farkas sem. Egyedül volt a lakóhelyen, valaki azonban egy teli vizestömlőt és egy szorosan szőtt vízhatlan medencét készített elő neki, hogy felfrissíthesse magát. A közelben álló faragott fapohárban folyadék állt. Mentateaként illatozott, hideg volt, de az asszony nem volt olyan hangulatban, hogy bármit is igyon.

Felkelt, hogy a bejárat melletti nagy kosarat használva könnyítsen magán – észrevette, hogy mind gyakrabban van rá szüksége. Megfogta amulettjét, és gyorsan levette nyakáról, hogy ne zavarja a medence használatában – nem a mosakodásban, hanem hogy émelygő gyomrának tartalmát beleüríthesse. Hányingere ma reggel a szokásosnál is rosszabb volt. Laramar sere lehet az oka, gondolta. Terhességi hányinger mellett még másnapossági hányinger is! Azt hiszem, mostantól lemondok az italról. Valószínűleg egyébként sem tesz jót nekem, sem a gyermeknek, gondolta.

Miután kiürítette gyomra tartalmát, a mentateával kiöblítette a száját. Észrevette, hogy valaki a tiszta, de foltozott ruhák batyuját, melyeket eredetileg viselni akart az ünnepségen, letette a hálóprémjei mellé. Miközben felvette ruháit, eszébe jutott, hogy a bejárat közvetlen közelében hagyta őket. Valóban az volt a szándéka, hogy megőrzi a Maronától kapott holmikat, részben azért, mert elhatározta, hogy elvből újra felveszi őket, de azért is, mert kényelmesek voltak, és mert valóban nem látott semmi rosszat a viseletűkben. Ma azonban mégsem.

Megkötötte derekán az utazás során viselt erős szíjat, megszokott, kényelmes helyére erősítette a tokot, melyben a kését tartotta, eligazította a többi csüngő kiegészítőt, erszényeket, és visszatette nyakába amulettjét. Felkapta a bűzlő lavórt, és kivitte magával, de a bejárat közelében hagyta nem tudva, hová tegye tartalmát, és elindult, hogy keressen valakit, akitől megkérdezheti. Egy asszony a gyermekével közeledett a lakóhelyhez, és üdvözölte. Emlékezetének mélyéről előbukkant az asszony neve:

– Kellemes napod legyen... Ramara. Ő a fiad?

– Igen. Robenan játszani akar Jaradallal, és Prolevát kerestem. Nem volt otthon, s azt hittem, itt vannak.

–Senki nincs a lakóhelyen. Amikor felébredtem, már mindenki elment valahova. Nem tudom, hol vannak. Nagyon lustának érzem magam ma reggel. Elég sokáig aludtam – mondta Ayla.

– Mint az emberek többsége – válaszolt Ramara. – Nem sokan akartak korán felkelni az éjszakai ünnepség után Laramar hatásos italt készít. Erről ismerik – a serfőzésről az egyetlen, amihez ért.

Ayla enyhe megvetést vett észre a nő hangjában. Emiatt kissé habozott, vajon megkérdezze-e Ramarát arról, hol van az a hely, ahová a reggeli piszkát elhelyezheti, de nem volt más a közelben, és nem akarta a lavórban hagyni.

– Ramara... nem tudom, megkérdezhetem-e tőled, hova tehetem... a...? – Az asszony értetlenül meredt rá egy pillanatig, majd arra nézett, amerre Ayla tapintatosan tekintett, és elmosolyodott.

– A toalettárkokra van szükséged, azt hiszem. Odaát, a terasz keleti pereme felé kell keresned, nem kinn elöl, ahol a jelzőtüzek égnek, hanem hátul. Van ott egy ösvény.

– Igen, látom – mondta Ayla.

– A dombtetőre vezet – folytatta Ramara. – Kis ideig menj felfelé, és egy elágazáshoz érsz. A bal oldali meredekebb felfelé halad, és felvisz ennek a sziklának a tetejére. De te a jobb oldali ösvényen menj. Az körbekanyarodik a hegyoldalban, amíg lent meg nem pillantod az Erdei-folyót. Kissé az ösvény alatt sík mező húzódik, jó néhány árokkal. A szagról megismered már jóval azelőtt, hogy odaérsz – mondta Ramara –, mert jó ideje nem földeltük már be.

Ayla értetlenül csóválta a fejét.

– Beföldelni?

– Beszórni főtt sziklaporral. Mi mindig megcsináljuk, de azt hiszem, nem mindenki – mondta Ramara, majd előrehajolt, és felvette a már nyűgösködő Robenant.

– Hogyan főztök sziklaport? És miért? – kérdezte Ayla.

– Először is a sziklát porrá törjük, és forró tűzön felhevítjük – a jelzőtűz hőjét használjuk – majd beleszórjuk az árkokba. És azért tesszük, mert elfedi. És el is tünteti a szagok többségét. De a vizelet miatt, vagy ha folyadékot adunk hozzá, a por újra megkeményedik, és amikor az árkok megélnek szennyel és megkeményedett sziklaporral, újakat kell ásni, ami rengeteg munka. Ezért nem szeretjük túl gyakran földelni őket. De most már rájuk fér. Van egy nagy Barlangunk, és az árkokat sokat használják. Csak kövesd az ösvényt. Könnyedén odatalálsz.

– Biztos vagyok benne. Köszönöm, Ramara – válaszolta Ayla, miközben az asszony elindult.

Már majdnem felemelte a lavórt, majd meggondolta magát. és kivette a vizestömlőt is, hogy kiöblíthesse a fonott edényt. Fölemelte a bűzlő holmit, és elindult az ösvény felé. Egy ekkora Barlang népének az élelemgyűjtés és -tárolás sok munka, gondolta, miközben útnak indult az ösvényen, ám ugyanez a helyzet a hulladékról való gondoskodással is. Brun törzse egyszerűen csak kiment a barlangból, egy helyre a nők, egy másikra a férfiak, és nagyon gyakran váltogatták a helyeket. Ayla a Ramara elmagyarázta módszerre gondolt, és fölkeltette kíváncsiságát.

A mészkő hevítése vagy mésszé égetése oltatlan mész készítése érdekében, hogy azzal csökkentsék a szennyszagot, számára ismeretlen gyakorlat volt, a mészkőszikla barlangokban élőknek azonban, akik folyamatosan használták a tüzet, az oltatlan mész természetes melléktermékként keletkezett. Miután egy-egy házi tűzhelyből kiszedték a hamut, amely ekkor már óhatatlanul tartalmazta a felhalmozódott meszet, és ráöntötték a szennyre, nem kellett sok idő a szagtalanításhoz.

Azzal, hogy oly sokan éltek egy helyen – többé-kevésbé állandóan, kivéve a nyári időszakban, amikor egyes csoportjaik bizonyos időszakokra elmentek –, sok feladat járt, amely az egész közösség erőfeszítését és együttműködést igényelte, így például vécéárkok ásását, vagy, ahogy épp az imént megtudta, a mészkősziklák elégetését az oltatlan mész elkészítéséhez.

A nap közel járt zenitjéhez, amikor Ayla visszatért az árokmezőről. A hátsó ösvény közelében talált egy napos helyet, ahol megszáríthatta és kiszellőztethette a fonott lavórt, majd elhatározta, hogy megnézi a lovakat, ugyanakkor újratölti a vizestömlőt is. Az első teraszra visszaérve számosan üdvözölték, egyikük-másikuk nevére is emlékezett, mindegyikükére azonban nem. Ayla mosolygott és viszontbólogatott, de kissé zavarta, hogy nem emlékezett mindenkire. Saját hibájának tulajdonította, hogy elfelejteti neveket, és elhatározta, hogy amint lehetséges, megtanulja mindenkiét.

Eszébe jutott, hogy ugyanígy érzett, amikor a Brun törzs, tagjai a tudtára adták, hogy lassú felfogásúnak tartják, mert még annyira sem volt jó a memóriája, mint a Törzs gyerkőceinek. Ennek eredményeként, mert be akart illeszkedni azok közé, akik megtalálták és befogadták, fegyelmezetten nekilátott megtanulni azt, amire tanították, attól a pillanattól, amint elmagyarázták neki. Nem sejtette, hogy született intelligenciájának edzése során, nehogy elfeledje a tanultakat, sokkal kitűnőbbre fejlesztette emlékezőtehetségét, mint ahogy az a saját népére jellemző volt.

Az idő múlásával megértette, hogy a Törzs emlékezőképessége eltér az övétől. Noha nem teljesen ismerte azokat az emlékeket, tudta, hogy a Törzs népének vannak olyan „emlékei", melyek neki nincsenek. Az ösztön egy formájaként, amely valahogy eltérően fejlődött ki, a Törzs mindazon tudás többségével született, melyre szüksége volt a túléléshez, olyan tudásanyaggal, amely idővel egyéni őseik génjeibe asszimilálódott, ugyanúgy, ahogy az ösztönös tudást egy állat, köztük az emberi egyed, elsajátítja.

Tanulás és memorizálás helyett, ahogy Ayla tette, a Törzs gyerekeinek csak „emlékezniük" kellett velük született törzsi ismereteikre. A Törzs emberei sokat tudtak őseik világáról, és hogy miként éltek abban a világban, és amikor valami újat tanultak, többé nem felejtették el. Aylától és népétől eltérően azonban a Törzs nem könnyen tanult új dolgukat. A változás nehéz volt számukra, amikor azonban a Mások megjelentek földjükön, változást hoztak magukkal.

Nyihaha és Villám nem ott volt, ahol a legelőn hagyták őket, hanem a völgyben feljebb legelésztek, távol a többet használt területtől, és közel ahhoz, ahol az Erdei-folyó a Folyóba torkollott. Amikor Nyihaha meglátta Aylát, leszegte fejét, majd felkapta, és orrával kört írt le a levegőben. Majd ívben meghajlította a nyakát, lehajtotta fejét, és kinyújtott farokkal Ayla felé rohant nagy boldogan, hogy láthatja. Villám táncos léptekkel haladt anyja mellett, nyakát büszkén, ívben meghajtotta, füleit előremeresztette, farkát felvágta, magasra emelt lábakkal peckesen, elegáns, könnyű vágtában igyekezett az asszony felé.

Üdvözlést nyihogtak. Ayla lónyihogást utánozva válaszolt, és mosolygott.

– Minek örvendeztek úgy ti ketten? – kérdezte törzsbeli jelekkel, és azzal a szónyelvvel, melyet még a völgyében talált fel saját magának. Kezdettől így beszélt kancájával, tudta, hogy lovai nem teljesen értik, a szavak egyikét-másikát azonban felismerték, és értették a jeleket és a hangszínt is, amellyel értésükre adta boldogságát, hogy láthatja őket.

– Már biztosan jóllaktatok. Tudjátok, hogy Utazásunk végére értünk, és nem utazunk többet? – folytatta. – Szeretitek ezt a helyet? Remélem. – Előrenyújtotta kezét, hogy meg vakarja a kancát azokon a helyeken, ahol kedveli, majd pedig a csődört. Körbetapogatta Nyihaha mindkét oldalát és hasát, megpróbálva eldönteni, viselős-e kiscsikóval, miután randevúzott a csődörrel.

– Még túl korai biztosra megállapítani, de azt hiszem neked is kisbabád lesz, Nyihaha. Még rajtam sem igen látszik, de már a második holdidőm maradt ki. – Ugyanúgy vizsgálta meg magát, ahogy a kancát, arra gondolva, hogy a dereka vastagabb, a hasa gömbölyűbb, a melle érzékeny és valamivel nagyobb.

– És reggel, ébredés után hányingerem volt – folytatta mozdulatainak nyelvét szavakkal –, de csak kicsit, nem úgy, mint korábban, amikor állandóan émelyegtem. Azt hiszem semmi kétség, hogy terhes vagyok, de most jól érzem magam. Elég jól, hogy elmenjünk lovagolni. Mit szólnál egy kis testmozgáshoz, Nyihaha?

A ló, mintegy válaszul, újra felkapta a fejét.

Vajon hol lehet Jondalar? Azt hiszem, megkeresem, és megkérdezem, akar-e eljönni velünk, gondolta. Hozom a lovaglótakarót is, úgy kényelmesebb, de most menjünk szőrmentén.

Gyakorlott, ruganyos mozdulattal megragadta Nyihaha rövid, felálló sörényének végét, és a hátára pattant, majd a sziklamenedék felé vette az irányt. Lábizmainak nyomásával irányította a lovat, már gondolkodnia sem kellett rajta, hiszen oly régóta lovagol, hogy második természetévé váll, de hagyta, hogy kancája a saját tempója szerint haladjon, s csak ült a hátán. Hallotta, hogy Villám, szokása szerint, mögöttük jön.

Vajon meddig tudok majd így felpattanni a hátára? Valamire majd fel kell állnom, hogy elérjem a hátát, amikor már megnő a hasam, gondolta, s két kezével majdnem átfonta a hasát örömében a gondolattól, hogy kisbabája lesz. Gondolatai visszakalandoztak tegnap véget ért hosszú Utazásukra, és az előző napra. Oly sokakkal találkozott, nehéz volt mindegyikükre visszaemlékeznie, Jondalarnak azonban igaza volt: az emberek többsége nem aljas. Nem engedhetem, hogy a bajt okozó kevesek – Marona és a Broudhoz hasonlóan viselkedő Brukeval – megmérgezzék jó érzésemet a többiek iránt. Nem tudom, miért könnyebb a rosszakra emlékezni. Talán mert még sincs oly sok belőlük, gondolta.

Meleg nap volt; a forró napsütés még a kitartó szelet is felmelegítette. Ahogy egy kis mellékfolyó felé közeledett, amely alig volt nagyobb egy pataknál, de gyors folyású és gyöngyöző vizű, Ayla a folyásiránnyal szemben a sziklafalról lezuhogó kis vízesést pillantott meg. Szomjas lett, és eszébe jutott, hogy meg akarja tölteni a vizestömlőt, így a szikla oldaláról csillogva lezúduló víz felé fordult.

Leszállt lováról, s mindhárman ittak a vízesés lábánál keletkezett tó vizéből. Ayla csészét formált két tenyeréből, majd a hideg, friss folyadékkal megtöltötte a vizestömlőt. Elücsörgött egy ideig, felfrissültnek, mégis kissé ellustulnak érezte magát, kavicsokat szedegetett, és ráérősen beledobálta őket a vízbe. Szeme az ismeretlen térséget kutatta, akaratlanul is megjegyezve a részleteket. Felkapott egy máik követ, a kezében görgette, felszínét tapogatta, ránézett, de valójában nem is látta, majd elhajította.

Eltartott egy ideig, amíg a kő jellege a tudatáig jutott. megfordult, hogy megkeresse, és amikor felvette – vagy egy ahhoz hasonlót –, alaposabban megvizsgálta. Kicsi volt, a szürkés-aranyszín göröngy sajátos kristályszerkezetének éles sarkaival és sík lapjaival. Övén hordott tokjából előkapta pattintott kőből készült kését, és lapjával ráütött a k őre. Szikrázott! Újra ráütött a kőre.

– Ez egy tűzkő! – kiáltott fel hangosan.

Azóta nem látott ilyet, hogy elhagyta a völgyet. Közelről megnézte a folyómederben és közelében a köveket és kavicsokat, és észrevett egy másik vaspirit darabot, majd egy harmadikat. Növekvő izgalommal gyűjtögette a köveket. Leguggolt, és a hasonló kövekből összegyűjtött kis halomra nézett. Itt van tűzkő! Most már nem kell annyira vigyáznunk a meglévőkre, mert gyűjthetünk! Alig tudta kivárni, hogy találkozzon Jondalarral.

Összeszedte a köveket, majd még néhányat, melyeket közben észrevett, füttyentett Nyihahának, aki egy frissen zöldellő legelő felé bóklászott. Már-már felült lova hátára, amikor meglátta a nagy léptekkel közeledő Jondalart Farkassal az oldalán.

– Jondalar! – kiáltotta, a férfi elé szaladva. – Nézd, mit találtam! – kiáltozta futás közben, előrenyújtott tenyerében a vaspirit darabokkal – Tűzkő! Tűzkövek vannak errefele! A patak környéke tele van velük!

Jondalar sietett feléje hatalmas mosollyal, részben Ayla túláradó örömére válaszul, részben pedig figyelemre méltó felfedezése miatt.

– Nem is tudtam, hogy ilyen közel található! Persze akkoriban nem is fordítottam különösebb figyelmet erre a kőre. Mindig csak pattintókövet kerestem. Mutasd, hol találtad!

Ayla a kis tavacskához vezette a vízesés lábánál, majd a patakmeder és az aprócska vízi út két oldalának szikláira összpontosította figyelmét.

– Nézd csak! – kiáltott fel diadalittasan Ayla. – Ott is van egy! – mutatott egy kőre a patak partján.

Jondalar letérdelt, és felvette.

– Igazad van! Ez fontos dolog, Ayla! Azt jelenti, hogy mindenkinek lehet tűzköve. Ha itt megtalálható, más közeli helyeken is lehet. Senki még csak nem is ismeri a tűzkövet, nem volt lehetőségem beszélni róla.

– Folara ismeri, és Zelandoni is – válaszolta Ayla.

– Honnan?

– Emlékszel a nyugtatóteára, amit Zelandoni főzött Willamarnak, miután elmondtad neki a fivéred halálát? Folara nyugtalan lett, amikor a tűzkövet használtam a kialudt tűz meggyújtásához, ezért megígértem neki, hogy megmutatom a használatát. Elmondta Zelandoninak – felelte Ayla.

Zelandoni tehát ismeri a tűzkövet. Valahogy mindig ő tudja meg elsőként a dolgokat – jegyezte meg Jondalar. – Később vissza kell jönnünk, és többet keresnünk. Most néhányan beszélni akarnak veled.

– A Törzsről? – találgatott Ayla.

– Reggel, amikor még egyáltalán fel sem akartam kelni, Joharran eljött, és elhívott egy megbeszélésre. Arra azért sikerült rábeszélnem, hogy téged hagyjon aludni. A Gubannal és Yorgával való találkozónkról beszélgettem velük. Nagyon érdeklődők voltak, de nehezen hiszik el, hogy a törzsbeliek emberek és nem állatok. Zelandoni alaposabban tanulmányozza a Régiek Legendáit – ő az egyetlen, aki ismeri a zelandoniak történelmét –, hogy talál-e bármilyen utalást arra, hogy laposfejűek... a Törzs... élt a környéken zelandoniak előtt. Amikor Ramara megmondta, hogy feljöttél ide, Joharran elküldött érted. Nem ő az egyetlen, akinek rengeteg a kérdése.

Jondalar magával hozta Villám kötőfékjét, de a játékos kedvű fiatal csődör kissé makacskodott, mert még játszani akart. Némi türelemmel és viszketős helyei megvakargatásával a ló végül belenyugodott a kötőfékbe. Jondalar a hátára ült, és elindultak vissza a kis völgy nyitott, erdős térségein keresztül.

Jondalar ügetésre nógatta lovát, hogy Ayla mellett haladhasson, és némi habozás után megjegyezte:

– Ramara azt mondta, reggel, amikor beszélt veled, úgy látta, rosszul érzed magad. Talán nem szoktál hozzá Laramar seréhez. Hogy érzed magad?

Nehéz lesz itt titkot tartani, gondolta Ayla.

– Jól vagyok, Jondalar – válaszolta.

– Tényleg erős italt készít. Nem érezted magad túl jól az éjjel.

– Fáradt voltam – válaszolta Ayla. – Most reggel pedig, csak enyhe rosszullét fogott el, mert gyermekem lesz. – Jondalar arckifejezéséből Ayla gyanította, hogy a férfi nem egyszerűen a reggeli émelygése miatt aggódik.

– Hosszú nap volt. Sok emberrel találkoztál.

– S többségük szimpatikus volt – válaszolta Ayla, kis mosollyal nézve a férfira. – Csak nem szoktam hozzá egyszerre ennyi emberhez. Olyan volt, mint egy teljes Törzsi Gyülekezés. Még csak a nevére sem emlékszem mindenkinek.

– Épp csak találkoztál velük. Senki nem várja el tőled, hogy mindegyikükre emlékezzél.

A legelőn leszálltak a lovakról, és az ösvény elején hagyták őket. Feltekintve az égre, Ayla a Hulló Kő sziluettjét vette észre a tiszta égbolton, és egy pillanatra úgy tűnt, furcsa ragyogást áraszt. Pislogott egyet, mire a ragyogás eltűnt. A nap csillog, gondolta. Nem árnyékoltam be a szemem.

Farkas bukkant elő a magas fűből; ötletszerűen követte őket, felfedezve kis üregeket, és érdekes illatokat hajszolva. Amikor meglátta a dombtetőn álló és pislogó Aylát, úgy döntött, ideje megfelelően üdvözölnie falkája vezérét, A hatalmas ragadozó óvatlanul érte Aylát, amikor felugrott és két vállára tette első mancsait. Ayla kissé megtántorodott, de pillanatok alatt visszanyerte egyensúlyát, s megerősítette magát, hogy meg tudja tartani a Farkas súlyát, miközben négylábú barátja megnyalogatta az állát, és a fogai közé vette.

– Jó reggelt, Farkas! – köszöntötte Ayla, két kezében tartva az állat bozontos nyakszőrét. – Azt hiszem, ma reggel te is jóllaktál, ahogy a lovak. – Farkas a földre huppant, és követte falkavezérét az ösvényen felfelé, tudomást sem véve a szájtátiakról, akik még nem látták szeretetének különleges kinyilvánítását, és azok vigyorát, akik már igen, és tetszett nekik. Ayla jelzett a farkasnak, hogy maradjon vele.

Arra gondolt, bemegy Marthona lakóhelyére, hogy bevigye a teli vizestömlőt, Jondalar azonban folytatta útját a lakóterületen túlra, ő pedig vele tartott. Elhaladtak a munkaterület mellett a lecsüngő szikla délnyugati vége felé. Ayla jó néhány embert látott maga előtt, amint álldogálnak vagy üldögélnek az éjszakai tábortűz maradványai mellett.

– Hát itt vagytok! – szólalt meg Joharran, s felkelt a kis mészkőtömbről, s feléjük indult. Ahogy közeledtek, Ayla pislákoló lángokat vett észre a nagy, megfeketedett gyűrű pereménél. Mellette mély kosár volt, megtöltve gőzölgő folyadékkal, a tetején pedig levéldarabkák és más zöldségfélék úszkáltak. A kosarat valami sötéttel vonták be, és Ayla orra a fonott holmi vízhatlanná tételére használt fenyőgyanta illatát fedezte fel.

Proleva csészébe kanalazta a folyadékot.

– Igyál egy kis forró teát, Ayla – nyújtotta felé a csészét.

– Köszönöm – válaszolta Ayla, átvéve a csészét. Ivott egy kortyot. Finom aromájú gyógynövénykeverék volt, mindössze csipetnyi fenyőízzel. Újra belekortyolt, majd rájött, hogy valami szilárd jobb lenne. A folyadék újra felbolygatta érzékeny gyomrát, és megfájdult a feje. Észrevett egy szabad kőtömböt, és leült, remélve, hogy gyomra megnyugszik. Farkas lefeküdt a lábánál. Ayla kezében tartotta csészéjét, de nem ivott belőle, és azt kívánta, bárcsak főzött volna abból a különleges „reggeli utáni" italából, melyet az Oroszlán Tábor mamutoj főnökének, Talutnak fejlesztett ki.

Zelandoni közelről alaposan szemügyre vette Aylát, és úgy gondolta, ismerős jeleket vesz rajta észre.

– Szerintem itt az ideje, hogy abbahagyjuk kis időre, és együnk egy falatot. Maradt valami az esti ünnepségről? – kérdezte Prolevától.

– Jó ötlet, Zelandoni – válaszolta Marthona. – Már elmúlt dél. Ettél már egyáltalán valamit, Ayla?

– Nem – válaszolta az asszony, s elfogta a hála, hogy valaki egyáltalán megkérdezte tőle. – Nagyon sokáig aludtam, majd az árkokhoz mentem, utána pedig fel az Erdei folyó Völgyébe, hogy megnézzem a lovakat. Újratöltöttem ezt a vizestömlőt egy kis pataknál. – Fölemelte. – Jondalar ott talált rám.

– Jó. Ha nem bánod, felhasználjuk, hogy több teát főzzünk, és megkérek valakit, hogy hozzon mindenkinek ennivalót – mondta Proleva, miközben gyors léptekkel a lakóhelyek felé igyekezett.

Ayla körülnézett, hogy lássa, kik vesznek részt a találkozón, és azonnal elkapta Willamar tekintetét. Egymásra mosolyogtak. Marthonához, Zelandonihoz és Jondalarhoz beszélt, akik háttal ültek Aylának. Joharran, Solaban és Rushemar, közeli barátai és tanácsadói felé fordította figyelmét. Aylának eszébe jutott, hogy Ramara, az asszony a kisfiúval, akivel korábban beszélt, Solaban társa. Előző este találkozott Rushemar társával is. Ayla lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon visszaemlékezni a nevére. Salova, így hívják. A békés üldögélés jót tett: hányingere elmúlt.

Eszébe jutott, hogy a jelen levők közül a szürke hajú férfi egy közeli Barlang vezetője. Manvelarnak hívják. Egy másik férfival beszélgetett, akivel Ayla, emlékei szerint, nem találkozott. Ő időről időre aggodalmasan pillantgatott Farkas felé. Egy magas, vékony, meglehetősen nagy tekintélyűként viselkedő asszony egy másik Barlang vezetője, jutott Ayla eszébe, de nem emlékezett a nevére. A nő melletti férfi Zelandoniéhoz hasonló tetoválást viselt, és Ayla sejtése szerint szintén szellemi vezető volt. Arra gondolt, hogy a csoport tagjai valamennyien a közösség valamilyen vezetői. Ezek az emberek a Törzsben a legmagasabb tisztséggel rendelkeztek volna. A mamutojoknál a Fivérek és Nővérek Tanácsának megfelelői lettek volna. A zelandoniaknál nem volt meg a nővér-fivér kettős vezetősége a Táborok főnökeiként, ahogy a mamutojoknál; helyette egyes zelandoni vezetők férfiak voltak, mások pedig nők.

Proleva ugyanolyan gyors léptekkel tért vissza. Noha, mintha ő lett volna a felelős azért, hogy a csoportot ellássa élelemmel – őt kérték meg, amikor élelemre volt szükségük, vette észre Ayla –, a jelek szerint nem ő hozta és szolgálta fel. Nyilvánvalóan aktív résztvevőnek tekintve magát, visszatért a gyűlésre. Úgy tűnt, a vezetők társa is vezető.

A Törzs egy ilyen gyűlésén mindenki férfi lett volna, nem voltak női vezetők; saját jogon a nőknek nem volt rangjuk. A gyógyító asszonyok kivételével egy nő helyzete Törzsben a társa tisztségétől függött. Hogyan egyeztetik ezt össze a törzsbeliek és a zelandoniak, ha egyáltalán hajlandók lesznek találkozni? – tűnődött Ayla.

– Ramara, Salova és még néhányan ételt készítenek nekünk – jelentette ki Proleva, Solaban és Rushemar felé bólintva.

– Rendben – válaszolt Joharran, ami mintha jelzés lett volna arra, hogy a tanácskozás folytatódhat. Az egymás közti csevegés abbamaradt, és mindenki Joharranra nézett. Ayla felé fordult: – Aylát az este mutattuk be. Mindannyian ismeritek egymást?

– Nem voltam itt – válaszolta a férfi, aki korábban a szürkülő hajú vezetővel beszélgetett.

– Akkor engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak- válaszolt Joharran. Miközben a férfi előlépett, Ayla felállt, de intett Farkasnak, hogy maradjon hátra. – Ayla, ő Brameval, a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjának, a Kis-völgynek Vezetője. Brameval, ő Ayla, a Mamutok Népe Oroszlán Barlangjának... – Joharran elhallgatott egy pillanatra, megpróbálva emlékezetébe idézni Ayla szokatlan neveinek és rokonsági kötelékeinek maradékát. – A Mamut Házi Tűzhely Leánya. – Ennyi elég lesz, gondolta.

Brameval megismételte nevét és tisztségét, miközben előre nyújtotta mindkét karját.

Doni nevében, üdvözöllek – szólalt meg.

Ayla elfogadta a férfi kezét.

– Mindenek Nagy Anyja, Mut nevében, akit Doninak is neveznek, üdvözöllek – felelte mosolyogva.

Brameval már korábban is, most pedig még inkább észrevette, hogy Ayla másként beszél, de mosollyal reagált mosolyára, és a szokásosnál pillanattal hosszabb ideig tartotta a kezét. – A Kis-völgy a legjobb hely a halászáshoz. A Tizennegyedik Barlang népét a legjobb halászokként ismerik; kiváló halcsapdákat készítünk. Közeli szomszédok vagyunk, hamarosan el kell jönnöd hozzánk.

– Köszönöm, szívesen meglátogatlak benneteket. Szeretem a halat, és halászni is szeretek, de csapdával nem tudók halászni. Fiatal koromban a kezemmel tanultam halat fogni. – Ayla demonstrálni akarta megjegyzését, de kezét még Brameval tartotta.

– Azt szívesen megnézem – válaszolta a férfi, és elengedte az asszony kezét.

A női vezető előrelépett.

– Szeretném bemutatni a mi donierünket, a Folyami Hely Zelandoniját – szólalt meg. – Ő sem volt itt az este. Bramevalra pillantott, fölemelte szemöldökét, és hozzátette – A Tizenegyedik Barlang a Folyón közlekedő tutajok készítéséről nevezetes. Sokkal könnyebb tutajokon szállítani a nehéz terheket, mint az emberek hátán. Ha érdekel, gyere el hozzánk, és nézd meg. Szívesen látunk.

– Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan készítitek folyami úszó járműveiteket – válaszolta Ayla, igyekezve visszaemlékezni, hogy vajon bemutatták-e őket egymásnak, és mi az asszony neve. – A mamutojok egy fakeretre vastag bőrcsíkokkal erősített lebegő teknőt készítenek, és arra használják, hogy az embereket és holmijukat átszállítsák a nagy folyón. Idevezető Utazásunkon mi is készítettünk egyet Jondalarral, hogy átkelhessünk a nagy folyón, a folyó azonban zord volt, a kis kerek csónak pedig oly könnyű, hogy nehéz volt irányítani. Amikor Nyihaha rudas hordozójához erősítettük, már könnyebb lett.

– Mi az a „Nyihaha rudas hordozója"? – kérdezte a tizenegyedik Barlang vezetője.

– Nyihaha az egyik ló neve, Kareja – válaszolta Jondalar, felállva és előrelépve. – A rudas hordozó Ayla találmánya, ő pontosabban megmondja, mi az.

Ayla elmagyarázta a szállítóeszközt, és hozzátette:

– Nyihaha azzal segített elcipelni a szállásomra azokat az állatokat, melyeket vadásztam. Egyszer majd megmutatom.

– Amikor átértünk annak a folyónak a túlpartjára – folytatta Jondalar –, elhatároztuk, hogy a fonott raklap helyett teknőcsónakot erősítjük hozzá a rudakhoz, mert a dolgaink többségét abba mind bele tudtuk tenni. Így amikor folyókon keltünk át, a csónak úszott, semmink nem lett vizes, és a rudakhoz erősítve könnyebben irányíthattuk.

– Előfordul, hogy a tutajokat is nehéz kissé irányítani – mondta a női vezető. – Azt hiszem, minden vízi járművet nehéz irányítani.

– Némelyiket könnyebb. Utazásom során egy ideig a sharamudojok között éltem. Ők nagy fatörzsekből faragnak csodálatos hajókat. Az elejüket és végüket csúcsosra faragják és evezővel irányítják őket arra, amerre haladni akarnak. Gyakorlást igényel, de a ramudojok, a sharamudojok törzsének fele, a Folyami Nép, nagyon jól ért hozzá – mondta Jondalar.

– Mi az az evező?

– Olyanok, mint a lapos kanalak, s azokkal tolják át a hajókat a vízen. Segítettem nekik elkészíteni az egyik csónakot, és megtanultam az evező használatát.

– Szerinted jobban használhatók, mint a hosszú rudak, melyekkel mi toljuk előre a vízben a tutajokat?

– Nagyon érdekes ez a beszélgetés a csónakokról, Kareja – szakította félbe őket egy előrelépő férfi. Alacsonyabb volt az asszonynál, és törékeny testfelépítésű. – Engem azonban még nem mutattak be. Talán jobb, ha bemutatkozom én. – Kareja kissé elpirult, de nem tett megjegyzést. Amikor Ayla meghallotta a nevét, eszébe jutott, hogy már bemutatkoztak.

– Én a Zelandoniak Tizenegyedik Barlangjának, melyet Folyami Helynek is neveznek, Zelandonija vagyok. A Nagy Földanya, Doni nevében, üdvözöllek, Mamutok Aylája a Mamut Házi Tűzhely Leánya – mondta a férfi, előre nyújtva kezét.

– Üdvözöllek, a Tizenegyedik Barlang Zelandonija, Mindenek Anyjának Anya Szolgálójaként – viszonozta az üdvözlést Ayla, megfogva a férfi kezét. Vékony testalkatát meghazudtoló erős kézszorítás volt, és Ayla nemcsak izmosságát és erejét érzékelhette, hanem belső tartást és magabiztosságot is. Valami mást is fölfedezett mozdulataiban, ami egyik-másik mamutojéra emlékeztette, akiket a Mamutvadászok Nyári Találkozóján ismert meg.

Az idős Mamut, aki örökbe fogadta, beszélt azokról, akiknek testében megvolt mind a női, mind a férfi lényeg. Úgy vélekedtek róluk, hogy rendelkeznek mindkét nem erejével, és néha féltek tőlük, de ha csatlakoztak a Nagy Földanya Szolgálóihoz, gyakran különleges hatalommal rendelkezőknek hitték és szívesen látták őket. Ennek eredményeként, magyarázta az öreg Mamut, számos férfi, aki rájött, hogy a nők módjára vonzódik a férfiakhoz, vagy nők, akik a férfiak szokása szerint vonzódtak a nőkhöz, bevonultak a Mamut Házi Tűzhelyébe. Ayla eltűnődött azon, hogy ugyanez lehet-e a helyzet Zelandonival, és az előtte álló férfi alapján véleményt formálva úgy vélekedett, hogy igen.

Újra észrevette a homloka fölötti tetoválást. Az Első Zelandoni tetoválásához hasonlóan négyszögekből állt, némelyik csak körvonalakban, mások színezettek voltak, de neki kevesebb volt, és más alakzatokat színeztek ki, egyik-másik pedig ívelt vonalakból állt. Rájött, hogy Jondalaron és rajta kívül mindenkinek van valamilyen arctetoválása. A legkevésbé feltűnő Willamaré volt, a legcifrább pedig a női vezető, Kareja arcát díszítette.

– Mivel Kareja már kérkedett a Tizenegyedik Barlang eredményeivel, én már csak a meghívónkat tudom hozzátenni, hogy gyere, látogass meg bennünket – tette hozzá a donier, tisztelettel fordulva a Barlang vezetője felé –, de szeretnék feltenni egy kérdést. Te is Anya Szolgálója vagy?

Ayla felvonta a szemöldökét.

– Nem – válaszolta. – Miből gondolod?

– Hallottam a pletykákat. – Mosolygott beismerésén. – Mivel uralkodni tudsz az állatokon, sokan úgy gondolják, annak kell lenned – mondta a férfi, a farkas felé mutatva. – És emlékszem, hallottam a keleten élő mamutvadász népről. A Szolgálók állítólag csak mamutot esznek, és mindannyian egy helyen élnek, talán egy házi tűzhelynél. Amikor a „Mamut Házi Tűzhelyből" valóként bemutattak, elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán igaz-e.

– Nem egészen – válaszolt Ayla. – Igaz, hogy a Mamutvadászok között a Földanya Szolgálói a Mamut Házi Tűzhelyhez tartoznak, ez azonban nem jelenti azt, hogy mind együtt élnek. Ez olyan elnevezés, mint az, hogy zelandoni. Sok házi tűzhely van – az Oroszlán Házi Tűzhely, a Róka Házi Tűzhely, a Daru Házi Tűzhely. Ők adják... az irányvonalat, amelyhez az egyén csatlakozik. Az egyén rendszerint valamely házi tűzhely tagjaként születik, de adoptálhatják is. Egy Táborban, amelyet az alapító házi tűzhelyéről neveztek el, számos különböző házi tűzhely van. Az enyémnek Oroszlán Tábor volt a neve, mert Talut az Oroszlán Házi Tűzhelybe született, és ő volt a vezető. A lánytestvére, Tulie volt a vezetőnő – minden Tábornak volt egy nővér és egy fivér irányítója.

Mindenki érdeklődéssel hallgatta. Hogy megismerkedhettek azzal, hogy mások miként szervezik az életüket, elbűvölte azokat az embereket, akik csak a saját életmódjukat ismerték.

– Mamutoj az ő nyelvükön azt jelenti, hogy „mamutvadász", vagy talán „a Földanya gyermekei, akik mamutra vadásznak", mivel tisztelik Földanyát is – folytatta Ayla, megpróbálva elmagyarázni a mamutojok életformáját.

A mamut különösen tisztelt, szent állatuk. Ezért a Mamut Házi Tűzhely azoké, akik Szolgálnak. Az emberek általában a Mamut Házi Tűzhelyt választják, vagy úgy érzik, oda választattak, engem azonban örökbe fogadott az Oroszlán Tábor Öreg Mamutja, így én a Mamut Házi Tűzhely Leánya vagyok. Ha Anya Szolgálója lennék, azt mondanám, a Mamut Házi Tűzhely Kiválasztottja vagy a Mamut Házi Tűzhelyhez Hívatott.

A két Zelandoni még további kérdéseket szándékozott feltenni, de Joharran témát váltott. Noha ő is nagyon kíváncsi volt, pillanatnyilag jobban érdekelték azok az emberek, akik fölnevelték Aylát, mint azok, akik örökbe fogadták.

– Többet szeretnék megismerni a mamutojokról – szólalt meg –, Jondalar azonban elmondott néhány érdekességet azokról a laposfejűekről, akikkel az idevezető utatokon találkoztatok. Ha igazat mond, teljesen másként kell gondolkodnunk a laposfejűekről. Hogy őszinte legyek, attól tartok, nagyobb veszélyt jelenthetnek számunkra, mint azt valaha is gondoltuk.

– Miért jelentenének fenyegetést? – kérdezte Ayla, s azonnal óvatos lett.

– Abból, amit Jondalar mond, ők... gondolkodó emberek. Mi mindig állatoknak tartottuk a laposfejűeket, akik csak kicsit különböznek a barlangi medvétől, sőt talán még rokonságban is állnak velük. Kisebb, valamelyest intelligensebb, de mégiscsak állat – mondta Joharran.

– Úgy tudjuk, az üregek és barlangok némelyike itt a környéken egykor barlangi medvék odúja volt – tette hozzá Marthona. – Zelandoni pedig azt mondta nekünk, hogy a Régiek Legendái és Históriája szerint időnként a barlangi medvéket megölték vagy elüldözték, hogy az Első Embereknek legyen hol lakniuk. Ha azoknak a „barlangi medvéknek" egyike-másika laposfejű volt... nos... ha intelligens emberek, akkor bármi lehetséges.

– Ha emberek, és állatokként bántunk velük, gyűlöletes állatokként – Joharran habozott –, meg kell hogy mondjam, a helyükben elgondolkodnék azon, hogy valahogy visszafizessem a kölcsönt. Már régen megpróbáltam volna visszavágni. Azt hiszem, nem szabad megfeledkeznünk arról a lehetőségről, hogy megpróbálják.

Ayla megnyugodott. Joharran jól fejtette ki álláspontját. Megértette, miért gondolta, hogy esetleg veszélyben forognak. Talán igaza is van.

– Nem tudom, vajon nem ezért állítják-e kitartóan az emberek, hogy a laposfejűek állatok – szólalt meg Willamar. – Állatokat megölni egy dolog, amennyiben az az élelemhez, vagy a fedélhez szükséges, de embereket, még ha furcsa nép is, az valahogy más. Senki nem akar arra gondolni, hogy az őseik embereket öltek, vagy rabolták el otthonaikat, de ha meggyőzöd magad arról, hogy állatok voltak, együtt tudnak élni tettükkel.

Ayla meglepőnek tartotta Willamar véleményét, a férfi azonban korábban is bölcs és intelligens megjegyzéseket tett. Kezdte megérteni, Jondalar miért beszélt mindig oly szeretettel és tisztelettel Willamarról – kivételes ember volt.

– A rossz érzések hosszú ideig rejtetten maradhatnak – szólalt meg Marthona –, nemzedékeken át, de ha van Históriájuk és Legendáriumuk, az hosszú emlékezetet ad nekik, és a baj fellángolhat. Mivel te, Ayla, oly jól ismered őket, nem tudom, feltehetünk-e neked kérdéseket.

Ayla azt mérlegelte, elmondja-e nekik, hogy a Törzsnek van históriája és legendái, de nincs rájuk szükségük ahhoz, hogy emlékezzenek történelmükre. Hosszú memóriával születtek.

– Bölcs dolog lenne másként megkísérelni kapcsolatot teremteni velük, mint a múltban tettük – folytatta Joharran. – Így talán elkerülhetnénk a problémákat, mielőtt kialakulnának. Fontolóra vehetnénk, hogy küldöttséget küldünk, amely találkozik velük, talán hogy megvitassuk a kereskedést.

– Neked mi a véleményed, Ayla? – kérdezte Willamar. – Érdekelné őket a velünk való kereskedés?

Ayla a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Nem tudom. De azt igen, hogy a Törzs ismert olyan embereket, mint amilyenek mi vagyunk. Számukra mi voltunk a Mások, de kerülték a kapcsolatot. A kis Törzs, melyben én felnevelkedtem, többnyire nem is gondolkodott a Másokról. Tudták, hogy én is közéjük tartozom, és nem törzsbeli vagyok, de én gyerek voltam, ráadásul asszony. Brunnak és a férfiaknak alig voltam fontos, legalábbis amikor kicsi voltam – mondta. – Brun törzse azonban nem a Mások közelében élt. Azt hiszem, ez szerencse volt a számomra. Amíg meg nem találtak, Brun törzsében még senki nem látta a Mások egyetlen kicsinyét sem; voltak, akik felnőttet sem, még csak távolról sem. Engem viszont nem hagytak cserben, és gondoskodtak rólam, de nem vagyok biztos benne, hogyan éreztek volna, ha elüldözték volna őket az otthonukból, vagy kegyetlen fiatal férfiak falkája zaklatta vagy megerőszakolta volna őket.

– De Jondalar azt mondta nekünk, hogy voltak, akik a kereskedés érdekében már kapcsolatba léptek azokkal, akikkel utatokon ti találkoztatok – mondta Willamar. – Ha mások kereskednek velük, mi miért nem?

– Nem függ ez attól, hogy vajon tényleg emberek-e, nem pedig a barlangi medvékkel rokonságban álló állatok? – vetette közbe Brameval.

– Emberek, Brameval – válaszolta Jondalar. – Ha egyszer közeli kapcsolatba kerülnél velük, megtudnád. És okosak Utam során nem csak azzal a párral találkoztam, akivel később Aylával együtt. Emlékeztessetek, hogy később majd elmondjak egy-két történetet.

– Azt mondod, Ayla, hogy ők neveltek fel – szólalt meg, Manvelar. – Mesélj valamit róluk. Milyen emberek?

A szürke hajú férfi értelmesnek tűnt, és nem olyannak, aki gyorsan von le következtetéseket, anélkül hogy előtte ne igyekezne a lehető legtöbbet megtudni a dologról.

Ayla bólintott, de kis ideig hallgatott, hogy ne meggondolatlanul válaszoljon.

– Érdekes, hogy azt hiszed, a barlangi medvékkel állnak rokonságban. Van benne valami furcsa igazság: maguk a törzsbeli emberek is így vélekednek. Néha még együtt is laknak egy barlangi medvével.

– Hhmmm! – morogta Brameval, mintha ezt dörmögné: Mondtam nektek."

A Törzs legalább annyira tiszteli a Barlangi Medve Szellemét, ahogy a Mások tisztelik a Nagy Földanyát – mondta, egyenesen neki, Ayla. – A Barlangi Medve törzsének nevezik önmagukat. Amikor a Törzs tartja nagy Gyűlését – a Nyári Találkozóhoz hasonlót, de nem minden évben –, nagyon szent szertartást tartanak a Barlangi Medve Tiszteletére. Jóval a Törzsi Gyűlés előtt a vendég Törzs foglyul ejt egy barlangimedve-bocsot, aki velük lakik a barlangjukban. Táplálják, és úgy nevelik fel, mintha a saját gyermekük lenne, legalábbis addig, amíg túl nagy nem lesz. Ekkor építenek neki egy helyet, amelyből nem tud kiszabadulni, de továbbra is táplálják és kényeztetik.

– A Törzsi Gyűlés idején – folytatta Ayla – a férfiak abban versenyeznek, hogy eldöntsék, kié lesz a dicsőség, hogy Ursust elküldi a Szellemek Világába, hogy szóljon a Törzs érdekében, és elvigye neki üzenetüket. Kiválasztják a három férfit, aki megnyerte a legtöbb versenyt – legalább három kell, hogy egy teljesen kifejlett barlangi medvét a következő világba küldjön. Miközben megtiszteltetés kiválasztottnak lenni, nagyon veszélyes is. Gyakran megtörténik, hogy a barlangi medve a férfiak egyikét-másikát magával viszi a Szellemek Világába.

– Tehát kommunikálnak a szellemek világával – szólalt meg a Tizenegyedik Zelandonija.

– És vörös okkerral temetik el a halottaikat – mondta Jondalar, tudva, hogy mondata mély értelmű a férfi számára.

– Jondalar szavainak megértéséhez némi időre van szükség – válaszolta a Tizenegyedik Barlang vezetője –, és alapos megfontolásra. És sok változást hozhat.

–Természetesen igazad van, Kareja – mondta a Szolgálók Közt Első.

– Pillanatnyilag ahhoz nincs szükségünk sok megfontolásra, hogy szünetet tartsunk és együnk – javasolta Proleva hátrapillantva a terasz keleti vége felé. Mindenki megfordult, és ugyanabba az irányba nézett. Menet közeledett tálakkal, ételtárolókkal.

A találkozó résztvevői kis csoportokra szakadoztak, hogy egyenek. Manvelar a táljával Ayla mellé ült, szemben Jondalarral. Az előző este fontosnak tartotta a bemutatkozást, de a vendéget körülvevő csődületben meg sem próbálkozott azzal, hogy jobban megismerje. Barlangja a közelben volt, és tudta, hogy később majd több ideje lesz rá.

– Már jó néhány meghívásod van, de hadd tegyek hozzá még egyet – szólalt meg. – El kell majd jönnöd, hogy meglátogasd a Két Folyó Szikláját; a Zelandoniak Harmadik Barlangja közeli szomszéd.

– Ha a Tizennegyedik Barlangot a legjobb halászokként ismerik, a Tizenegyediket pedig hajóépítőkként, a Harmadik miről ismert?

Jondalar válaszolt Ayla kérdésére;

– A vadászatról.

– Nem vadászik mindenki? – kérdezte Ayla.

– De igen, ezért, mert mindenki vadászik, természetesen nem hencegnek vele. Más barlangok egyik-másik egyéni vadásza szeret dicsekedni vitézségével, és talán jó vadászok is, csoportként azonban a Harmadik Barlang a legjobb vadászó csapat.

Manvelar elmosolyodott.

– A magunk módján azért dicsekszünk vele, de azt hiszem, a területünk az oka annak, amiért olyan jó vadászok lettünk. A mi menedékünk magasan fenn a két folyó egy betorkollása fölött van, lenn nagy kiterjedésű füves völgyekkel. Ez és egy másik – mondta, miközben egyik kezével, amelyben egy húsos csontot tartott, a Folyó felé intett –, amelynek Legelő-folyó a neve. Az állatok többsége, melyekre vadászunk, ezen a két völgyön vonul át, és nekünk 'van a legjobb leshelyünk, ahonnan szemmel tarthatjuk vonulásukat az év bármely időszakában. Megtanultuk megállapítani, hogy bizonyos fajták felbukkanása mikor valószínű, és általában mindenki mással is tudatjuk, de gyakran mi vagyunk az első vadászok.

– Az talán igaz, Manvelar, de a Harmadik Barlang minden vadásza jó vadász, nem csak egy vagy kettő. Sokat dolgoznak, hogy tökéletesítsék vadászképességüket. Mindegyikük – mondta Jondalar. – Ayla megérti ezt. Imád vadászni, pompásan ért a parittyához, de várj, amíg megmutatjuk a dárdahajítónkat, melyet mi találtunk ki. Oly messzire és oly gyorsan hajítja a dárdát, hogy el sem hinned! Ayla pontosabb, én pedig valamivel távolabbra tudom hajítani, de bárki kétszer vagy háromszor messzebbről eltalálhat egy állatot, mint ha kézzel hajítaná a dárdát.

– Szívesen megnézném! – mondta Manvelar. – Joharran hamarosan vadászatot akar rendezni, hogy ennivalót gyűjtőn a Nyári Találkozóra. Az jó alkalom lehetne, hogy bemutassátok ezt az új fegyvert, Jondalar. – Aylához fordulva hozzátette: – Mindketten részt vesztek a vadászaton, nemde?

– Én szeretnék, igen. – Ayla elhallgatott, hogy harapjon egy falatot, majd a férfiakra nézve így folytatta: – Van egy kérdésem. Miért így vannak számozva a Barlangok? Van a számoknak valami rendje vagy értelme?

– A legrégibb barlangoké a legkisebb szám – válaszolta Jondalar. – Azokat hozták létre legelőször. A Harmadik Barlangot a Kilencedik előtt, a Kilencediket pedig a Tizenegyedik, illetve a Tizennegyedik előtt. Már nincs Első Barlang. A legrégebbi a Zelandoniak Második Barlangja, amely nincs túl messze innen. Manvelar Barlangja a következő legrégibb. Azt az Első Emberek alapították.

– Amikor a számolószavakra tanítottál, Jondalar, azokat mindig egy bizonyos sorrendben mondtad – szólt Ayla.

– Ez a Kilencedik Barlang, és Manvelar a tied a Harmadik. Hol vannak az emberek a két szám közti Barlangokból?

A szürke hajú férfi mosolygott. Ayla kiszemelte az alkalmas embert, akinek feltehette kérdését a zelandoniakról. Manvelart régóta érdekelte népe történelme, és rengeteg ismeretet halmozott fel a Zelandonia különböző tagjaitól, a vándor történetmondóktól és olyanoktól, akik ismerték az őseik továbbadta legendákat. A Zelandonia tagjai, köztűk maga Zelandoni is, időnként hozzá fordultak kérdéseikkel.

– Az évek során, mióta az Első Emberek létrehozták az alapító Barlangot, sok minden megváltozott – mondta Manvelar. – Sokan költöztek más barlangokba, vagy másutt találtak társat. Egyik-másik Barlang kisebb lett, mások nőttek.

– A Kilencedik Barlanghoz hasonlóan némelyik szokatlanul megnőtt – tette hozzá Jondalar.

– A Históriák időnként megemlítenek sok életet követelő betegségeket vagy ínséges időket, amikor az emberek éheztek – vette fel újra a történet fonalát Manvelar. – Amikor a Barlangok kisebbek lettek, néha kettő vagy több összeköltözött. Ezek rendszerint a legkisebb sorszámot kapták, de nem mindig. Amikor menedékük méretéhez képest a Barlangok túl nagyok lettek, felbomlottak, hogy új Barlangot hozzanak létre, gyakran egymás közelében. Nem oly régen a Második Barlang egy csoportja feloszlott, és völgyük másik oldalára költözött. Ők lettek a Hetedik Barlang, mert abban az időben volt egy Harmadik, egy Negyedik, Ötödik és Hatodik Barlang is. Ma is van egy Harmadik, természetesen, és fenn északon egy Ötödik, de Negyedik és Hatodik már nem létezik.

Ayla boldog volt, hogy jobban megismerte a zelandoniakat, és hálásan mosolygott, hogy magyarázatot kapott. Egy ideig barátságosan üldögélt együtt a három ember, s csendesen falatoztak. Majd Ayla feltett egy újabb kérdést:

– Minden Barlangnak van valamilyen tehetsége és elismert mestersége, mint például a halászat, vadászat vagy tutajkészítés?

– Többségüknek igen – válaszolta Jondalar.

– Miről híres a Kilencedik Barlang?

– Művészeikről és a kézműveseikről – válaszolt Manvelar Jondalar helyett. – Mindegyik Barlangban élnek nagyon ügyes kézművesek, a legjobbak azonban a Kilencedikben. Részben ezért olyan hatalmas. Nemcsak a születendő gyerekek miatt lett akkora, hanem azért, mert bárki, aki a legjobb képzést akarja a faragástól az eszközgyártásig, a Kilencedik Barlangba akar költözni.

– Annak leginkább az Alsó-folyó az oka – mondta Jondalar.

– Mi az az Alsó-folyó? – kérdezett újra Ayla.

– Lefelé a Folyón a következő menedék – magyarázta Jondalar. – Az nem egy szervezett Barlang otthona, bár az általában ott levő emberek számából azt gondolhatnád. Oda azért mennek, hogy dolgozzanak, ott készítik el szerszámaikat, eszközeiket, és munkaterveiket megbeszélik egymásul. Elviszlek oda, talán most a találkozó után – ha sötétedés előtt el tudunk indulni.

Miután mindenki jóllakott, köztük a felszolgálók, néhányuk gyerekei és Farkas is, forró teáscsészékkel és tálakkal a kezükben pihentek. Ayla sokkal jobban érezte magát. Rosszulléte elmúlt, ahogy fejfájása is, de érezte, hogy egyre erősödik ingere, hogy kimenjen könnyíteni magán. Miközben a felszolgálók a jórészt üres tálalóedényekkel eltávozta. Ayla észrevette, hogy Marthona egy pillanatra egyedül maradt, s odalépett hozzá.

– Van a közelben valami hely, ahová félrevonulhatok? – kérdezte csendesen. – Vagy vissza kell mennünk a lakóhelyre?

Marthona mosolygott.

– Ugyanezen gondolkodtam én is. Az Álló Kő mellett van egy ösvény, amely a Folyóhoz vezet. Kissé meredek a dombtető közelében, de olyan helyre visz a folyópart közelében, melyet főleg a nők használnak. Megmutatom. – Farkas követte őket, egy ideig figyelte Aylát, majd megütötte orrát valamilyen szag, melyet sokkal érdekesebbnek talált és otthagyta őket, hogy többet felfedezzen a Folyó partjából, A két nő szótlan egyetértésben bólintott.

Miután a maradék ételt, italt elvitték, s Joharran meg győződött arról, hogy mindenki jelen van, felállt. Mintha jel lett volna ez ahhoz, hogy visszatérjenek a megbeszéléshez. Mindenki a Kilencedik Barlang vezetője felé fordult.

– Ayla – szólalt meg –, miközben ettünk, Kareja felvetett egy kérdést. Jondalar azt állítja, hogy tud beszélni a laposfejűekkel, a Törzzsel, ahogy ti nevezitek őket, de nem úgy, ahogy te. Valóban olyan jól ismered a nyelvüket, ahogy Jondalar állítja?

– Igen – válaszolta Ayla. – Ők neveltek fel. Nem ismertem más nyelvet, mielőtt Jondalarral találkoztam. Valamikor biztosan ismertem másikat is, amikor nagyon kicsi voltam, mielőtt elveszítettem a saját népemet, de egyáltalán nem emlékszem rá.

– Csakhogy a hely, ahol felnőttél, nagyon távol van ide, egyesztendei útra, nem így van? – kérdezte Joharran. Ayla bólintott. – Annak a távolban élő népnek a nyelve nem ugyanaz, mint a mienk. Én nem értelek benneteket, amikor te Jondalarral beszélgetsz mamutoj nyelven. Még a sokkal közelebb élő losadunajoknak is más a nyelvük. Egyes szavak hasonlók, s valamennyit sejtek az értelmükből, de az egyszerűbb fogalmakon kívül mást nem tudok kifejezni Értem, hogy ezeknek a törzsbeli embereknek a nyelve nem ugyanaz, mint a mienk, de hogyan érted meg te, aki oly messziről jössz, azok nyelvét, akik itt a környéken élnek?

– Értem kételyedet – válaszolta Ayla. – Amikor először találkoztunk Gubannal és Yorgával, magam sem voltam biztos abban, hogy tudok-e beszélni velük. A szavakból álló nyelv azonban különbözik attól, melyet ők használnak, nem csupán a jelek és jelzések miatt, hanem mert két nyelvük van.

– Hogy érted, hogy két nyelvük? – kérdezte Zelandoni, az Első.

– Van egy közös nyelvük, melyen az egyes Törzsek érintkeznek egymással – magyarázta Ayla. – Noha többnyire gesztusokat használnak, köztük testtartásokat, arckifejezéseket, van néhány szavuk is, még ha nem tudják is képezni mindazokat a beszédhangokat, melyeket a Mások. A Törzsek egyike-másika több szóval él, mint a többiek. Gubán és Yorga mindennapos nyelve és szavai különböztek az én Törzsemétől, és én nem értettem. A Törzsnek azonban van egy speciális, szertartásos nyelve, melyen a Szellemvilággal és más Törzsekből való, más nyelvű emberekkel érintkezik. Ez egy nagyon ősi nyelv, és néhány különleges kifejezés kivételével nincsenek benne szavak. Én azt a nyelvet használtam.

– Hadd győződjek meg arról, hogy valóban jól értelek-e mondta Zelandoni. – Annak a Törzsnek – azaz a laposfejűeknek – nem egy nyelve van, hanem kettő, és megérti bármely másik laposfejű is, még az is, aki innen egyesztendei útra él?

– Ez elég nehezen hihető, nemde? – kérdezte Jondalar széles mosollyal. – De igaz.

Zelandoni megcsóválta a fejét. A többiek legalább olyan szkeptikusan néztek.

– Nagyon ősi nyelv, és a Törzs népének nagyon hosszú az emlékezete – próbálta magyarázni Ayla. – Nem felejtenek el semmit.

– Nehezen hiszem el, hogy valóban sokat tudnának mondani csupán kézmozdulatokkal és jelekkel – mondta Brameval.

– Ugyanígy gondolom én is – mondta Kareja. – Ahogy Joharran említette, hogy a losadunajok és zelandoniak megértik egymást, de talán csak egyszerű fogalmakat.

– Tegnap tartottál egy kis bemutatót az otthonomban, Ayla – szólalt meg Marthona. – Megmutatnád most mindannyiunknak?

– És ha, ahogy mondod, Jondalar ismeri valamennyire azt a nyelvet, talán tolmácsolhat nekünk – tette hozzá Manvelar. Mindenki bólintott.

Ayla felállt. Várakozott kicsit, összeszedve gondolatait Majd az ősi formális nyelvezet mozdulataival jelezte: – Ez az asszony üdvözli a férfit, Manvelart. – A férfi nevét szóval, hangosan mondta ki, de sajátos beszédmóddal, és akcentusa most sokkal erősebb volt.

Jondalar tolmácsolt: – Légy üdvözölve, Manvelar.

– Ez az asszony köszönt téged, Joharran – folytatta Ayla

– S téged is, Joharran – mondta Jondalar. Néhány egyszerűbb formalitással folytatták, de Jondalar tudta, hogy nem fogták fel teljes terjedelmében a kifejező, ám néma nyelvet Tudta, Ayla többet is mondhatna, csak ő nem tudná tolmácsolni teljes összetettségében.

– Csak alapvető jelzéseket mutatsz, Ayla, igaz?

– Azt hiszem, az alapjelzéseknél többet nem tudnál tolmácsolni, Jondalar. Ez minden, amire megtanítottam az Oroszlán Tábort és téged. Elég volt ahhoz, hogy kommunikálni tudj Rydaggel. Attól tartok, a teljes nyelvezet nem jelentene túl sokat nektek – mondta Ayla.

– Amikor nekünk megmutattad, Ayla – szólalt meg Marthona –, te magad tolmácsoltál. Azt hiszem, az érthetőbb volt.

– Igen, miért nem mutatod meg Bramevalnak és a többieknek úgy, testnyelvet használva?

– Rendben, de mit mondjak?

– Beszélj az életedről – javasolta Zelandoni. – Emlékszel arra, amikor rád találtak és magukkal vittek?

Jondalar rámosolygott a termetes asszonyra. Jó ötletnek találta javaslatát. Az nemcsak bemutatná a nyelvet mindenkinek, megmutatná azok szánalmát is, akik nem hagytak magukra egy árva kisgyereket, még ha az furcsa, idegen volt is. Bizonyítaná, hogy a Törzs jobban bánt egyikünkkel, mint ahogy mi bántunk velük.

Ayla elgondolkodva csak állt egy-két pillanatig, majd a Törzs formális jelnyelvén, mind pedig zelandoni szavakkal, belekezdett.

A kezdetekre nem nagyon emlékszem, de Iza gyakran mesélt arról, hogyan talált rám. Egy új barlangot kerestek, egy földrengés, talán az, ami miatt azóta is rémálmaim vannak, lerombolta az otthonunkat. A barlang belsejébe zuhanó sziklák számos embert megöltek Brun törzséből, és sok Minden tönkrement. Eltemették halottaikat, majd elhagyták otthonukat. Még ha a barlang ma is ott van, nem lett volna szerencsés maradniuk. Totemjeik szellemei boldogtalanok voltak ott, és azt akarták, hogy Brunék hagyják el a barlangot, mégpedig gyorsan. Hamar kellett új otthont találniuk, nem csak önmaguknak, hanem mert Védőszellemeiknek olyan helyre volt szükségük, ahol elégedettek lehettek.

Noha Ayla vigyázott arra, hogy hangja mérsékelt maradjon és arckifejezéseket, mozdulatokat használt, az embereket megragadta története. A totemeket Földanya egy aspektusának tekintették, a természeti katasztrófákat pedig az Ő pusztításának, amikor boldogtalan volt.

– Iza azt mondta, egy folyót követtek, amikor dögmadarakat vettek észre a fejük fölött keringeni. Brun és Grod látott meg először, de elmentek mellettem. Élelmet kerestek és örültek volna, ha a dögmadarak ragadozók megölte zsákmányt vettek volna észre. Egy négylábú vadászt elég hosszú ideig távol tarthattak volna ahhoz, hogy a hús egy részét megszerezzék maguknak. Halottnak hittek, ők azonban nem esznek embert, még Másokat sem.

„Beszéd" közben elegancia és könnyedség volt Ayla mozdulataiban. Gyakorlott könnyedséggel gesztikulált, és arcmozdulatai is ugyanerről tettek bizonyságot.

– Amikor Iza megpillantott a folyó mellett a földön fekve, megállt, hogy megnézzen. Gyógyító asszony volt, és fölkeltettem érdeklődését. A lábamat a karmával felsértette egy nagymacska, Iza szerint egy barlangi oroszlán, és a seb elgennyesedett. Először ő is halottnak hitt, de aztán meghallotta a nyöszörgésemet, ezért közelről is megnézett, és rájött, hogy lélegzem. Megkérdezte Brunt, a vezetőt, aki a testvére volt, hogy magával vihet-e. Nem tiltotta meg.

– Pompás! Ez igen! – Érkeztek a reagálások a hallgatóság felől. Jondalar mosolygott.

– Iza terhes volt abban az időben, de felvett, és mindaddig cipelt, amíg éjszakai tábort nem ütöttek. Nem volt biztos benne, hogy a gyógyszerei hatásosak lehetnek-e a Másokra, de ismert egy korábbi esetet, amikor hatottak, így hát elhatározta, hogy megpróbálja. Dunsztkötést rakott a sebre, hogy elmúljon a fertőzés. S másnap szintén egész nap cipelt. Emlékszem, amikor először magamhoz tértem és megláttam az arcát, felsikoltottam, de ő magához szorított, és dédelgetve megvigasztalt. A harmadik napra már kicsit tudtam járni, és akkorra Iza elhatározta, hogy a gyermekéül fogad.

Elhallgatott. Teljes némaság telepedett rájuk. Meghaló történet volt.

– Hány éves voltál akkor? – kérdezte végül Proleva.

– Iza később azt mondta, hogy abban az időben úgy ötévesnek gondolt. Talán Jaradal vagy Robenan korú lehettem – felelte, Solabanra nézve.

– Mindezt a kézmozdulatokkal mondtad el? – csodálkozott Solaban. – Tényleg ilyen sokat tudnak mondani szavak nélkül?

– Nincs jel minden szóra, amit kimondtam, de a történet lényegét ők is megértették volna. Az ő nyelvük több, mint gesztikuláció. Magában foglal mindent: még a szemrebbenésnek, a biccentésnek is lehet értelme.

– Az ő nyelvükkel azonban – tette hozzá Jondalar – nem lehet hazudni. Ha megpróbálták, egy arckifejezés vagy testhelyzet elárulta őket. Amikor először találkoztam Aylával, benne még csak a hazugság gondolata sem merült fel. Még azzal is nehézsége volt, hogy megértse, mit jelent a hazugság fogalma. Bár most már tudja, mi a valótlanság, nem hazudik – nem tud. Soha nem tanult hazugságot mondani. Így nevelkedett.

– Több érdem lehet a szavak nélküli beszédben, mint amennyire mi felfoghatnánk – mondta Marthona csendesen.

– Azt hiszem, Aylát figyelve nyilvánvaló, hogy számára teljesen természetes a jelnyelv – mondta Zelandoni, arra gondolva közben, hogy az asszony mozdulatai nem lennének oly elegánsak és gördülékenyek, ha színlelne. S mi oka lenne a hazugságra – igaz lehet, hogy nem tud hazudni? Nem volt benne teljesen biztos, Jondalar érvei azonban meggyőzőek voltak.

– Mesélj még velük töltött életedről – kérte a Tizenegyedik Barlang Zelandonija. – Nem muszáj a jelnyelven folytatnod, hacsak nem akarod. Csodálatos nézni, de azt hiszem, megértetted velünk álláspontodat. Azt mondtad, eltemetik halottaikat. Szeretnék többet tudni halotti szertartásaikról.

– Igen, eltemetik halottaikat. Ott voltam, amikor Iza meghalt.

A beszélgetés egész délután folytatódott. Ayla meghatóan számolt be a temetkezési szokásokról és szertartásaikról, majd még többet mesélt gyermekkoráról. Az emberek sokat kérdeztek, gyakran félbeszakítva egymást, hogy megvitassanak valamit, vagy újabb kérdéseket tegyenek fel.

Joharran végül észrevette, hogy rájuk esteledett.

– Azt hiszem, Ayla elfáradt, s mindannyian újra megéheztünk – szólalt meg. – Mielőtt befejeznénk a tanácskozást, úgy gondolom, beszélnünk kellene egy vadászatról, melyet még a Nyári Találkozó előttre tervezünk.

– Jondalar említette, hogy van egy új vadászfegyverük, amit megmutatna nekünk – mondta Manvelar. – Talán a holnap vagy a holnapután jó nap lesz a vadászatra. Így a Harmadik Barlangnak lenne ideje arra, hogy kidolgozza a terveket a vadászterületről.

– Rendben – válaszolt Joharran –, mostanra azonban Proleva újabb ételt készíttetett a számunkra, ha esetleg valaki megéhezett.

A tanácskozás elmélyült és csodálatos volt, a résztvevői azonban most már örültek, hogy fölkelhetnek és mozoghatnak. Miközben visszasétáltak lakóhelyük felé, Ayla a találkozón és a rengeteg kérdésen gondolkodott. Tudta, hogy mindegyikre őszintén válaszolt, tudta azonban azt is, hogy nem merészkedett túl a feltett kérdéseken. Különösen kerülte fia megemlítését. Biztosra vette, hogy a zelandoniak utálatként gondolnának rá, és noha nem tudott hazudni, tudott hallgatni arról, amiről kellett.