Vasárnap reggel

2.6.02.13.057: Minden lakosnak húszéves korában meg kell csinálnia az Ishihara-tesztet.

Már magasan járt a nap, amikor felébredtem. Az ágyamban fekve visszagondoltam az éjszakai kikérdezésre, ami addig tartott, amíg a lámpák ki nem aludtak. A hulladékszínek kinyerésének kivihetetlenségéről szóló részletes jelentésem bosszúságot és nagyfokú aggodalmat váltott ki, de meglepetést nem okozott. Megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy a Tanács ugyanezt a véleményt képviseli, belátva, hogy mivel a tervet kétszáz évvel ezelőtt is kivihetetlennek ítélték, pedig akkor még bőven voltak Fordok és traktorok, akkor most duplán is az.

Violetet, és kisebb mértékben Tommót is komoly bírálatok érték, amiért egy ilyen vakmerő és meggondolatlan kaland miatt polgári kötelezettségük elhanyagolását kockáztatták, de egyikük sem említette, hogy miféle csalást terveztek. Úgy tűnt, hogy ha másban nem is, ebben az egyben egyetértenek. Ezek után a figyelem Courtland elvesztésére és az erről szóló beszámolónkra terelődött. Először döbbenet fogadta, aztán szomorúság, s végül bizonyos fokú elfogadás és szánalommal teli büszkeség, amiért feláldozta az életét, hogy megmentse az enyémet. Könnyek között mondtam köszönetet Mrs. Gamboge-nak, és Bunty McMustardöt kinevezték helyettes Sárga Prefektusnak.

Felkeléshez készülve ráeszméltem, hogy nincs semmi dolgom, sem elvégzendő feladatom, úgyhogy szépen visszafeküdtem, és gondolatban végigvettem az előző napi eseményeket. Arra jutottam, hogy még sokat kell beszélgetnünk Jane-nel, hogy megszűnjenek a bizonytalanságok, de hát erre való a nászút. Ez a gondolat mosolyra késztetett.

Kopogtak az ajtón, és kisvártatva apa dugta be a fejét. Nem beszéltünk négyszemközt, amióta hazajöttem, így még nem került nyilvánosságra, hogy a deMauve utódlásban összejátszott velük.

– Sajnálom, hogy eladtam a… khm… örökségedet deMauve-éknak – kezdte, kibámulva az ablakon de nem számítottam rá, hogy visszajössz.

– Túl fogom tenni magam rajta – válaszoltam, igyekezve, amennyire tőlem telt, becsületesnek lenni. – Most fontosabb dolgok miatt kell aggódnunk, mint deMauve-ék. 

– Igazad van – bólintott –, és lehet, hogy nem épp ez a legalkalmasabb idő, hogy elmondjam, de itt maradok, mint állandó mintás – hogy folytassam Robin Ochre kiváló munkáját.

– Penészmentesen tartani a falut?

– Ameddig csak tudom.

Már azon voltam, hogy elmondom neki, amit megtudtam, de aztán úgy döntöttem, nem ma fogom elmondani. Szép lassan be fogjuk avatni őt a terveinkbe.

– Azt is elterveztem, hogy feleségül veszem Mrs. Ochre-t – folytatta. – Hajlandó hozzám jönni, de biztos akartam lenni benne, hogy nem akadsz ki tőle, vagy ilyesmi.

A kicsit hóbortos Mrs. Ochre-nél sokkal rosszabb anyát is el tudtam képzelni magamnak. És Lucynak jól fog jönni egy báty a Tanácsban, hogy probléma nélkül tovább tanulmányozhassa az összhangzattant.

– Jó ötletnek látszik, apa. Mindig is szerettem volna egy lánytestvért. De vigyázz: Tommo feleségül akarja venni Lucyt.

– Tommo lenne a vőm? – vonult vissza védekező pozícióba apa. – Nem, ha egy mód van rá!

Ezen mindketten nevettünk.

– Idefigyelj, Eddie – mondta aztán, egy percre elkomolyodva. – DeMauve-ban felment a pumpa attól, hogy a lánya helyett egy Szürkét választottál. Daisyt talán még elfogadta volna, de Jane az ő számára sértés. A tíz lepedő, amit érted kapnék, fontos, de ha nem gyakorlom a vétójogomat, az annyi, mintha melletted szavaznék – márpedig ha eredményes mintás akarok lenni, akkor magam mellett kell tudnom a Tanácsot.

– Szeretem őt, apa – feleltem hosszú hallgatás után. – Az első perctől kezdve, amikor megláttam az orrát. Jane Russett lesz, a menyed lesz, és ebben a házban fog élni. Meg fogod szokni. De ami a lényeg, fontos, hogy a falu lakói megértsék, ezt lehet, és kell is tenni. A pokolba a kromatikus értéknövekedéssel; az ember hallgasson a szívére – minden dologban. De nem várom el, hogy megértsd. Első a szín, második a szerelem, igaz?

– Nem teljesen igaz – felelte, és a kezembe nyomott egy kopott, pirosba kötött érdemkönyvet.

Megsimítottam a könyv puha fedelét, azután végigpergettem a lapjait, amelyek anyám érdemeit tartalmazták, amiket rengeteg közszolgálati munkájával szerzett. Jóval felülmúlta azt, amit a kötelezettség megkövetelt tőle. Minden igyekezetével a Kollektívát szolgálta, hogy aztán végezzenek vele, amikor a Szabályzat értelmében tovább már nem volt mire használni őt. Ez úgy feldühített, hogy rám jött a remegés.

– Nézd meg az utolsó oldalt, Eddie. 

Odalapoztam, és felismertem az irányítószámát és a kézírását. Ott volt a hivatalos pecsét is, amely arról rendelkezett, hogy utalják át az érdemeit, és ami még fontosabb, a színérzékelési rangját a férjének.

– Némelyikünk olyasmiket csinál, amiket megbán, aztán amennyire tőlünk telik, megpróbáljuk rendbe hozni a dolgokat – mondta apám csendesen, amikor elolvastam, és megpróbáltam felfogni a szavai értelmét. – Te meg én hasonlítunk egymásra, noha igazság szerint olyan különbözőknek kellene lennünk, amennyire ez csak lehetséges.

– Te mindig az apám maradsz – feleltem, és visszaadtam a könyvet.

– És én nem fogom megvétózni a házasságodat, sem a vigyázó szememet elfordítani rólad.

Hosszan néztük egymást. Nem nagyon tudtam, mit mondjak. Mindig azt gondoltam, hogy anyám magas rangú volt, és nem. Mindössze 23,4 százalékban volt Vörös. Apa 50,23 százalékával nem kellett matekzseninek lenni ahhoz, hogy kiszámoljam, a hetven-valahány százalékom nem lehetett más, mint megvásárolt származás. Talán valóban így működött. Apa nem azért házasodott meg, hogy vörösítse a Russett-ágat; nemesebb célja volt vele, ahogy én is ebben reménykedtem.

– Na és ki volt az a férfi, aki engem csinált?- kérdeztem végül

Sokáig szótlanul nézett rám, aztán csendesen azt mondta:

– Bizonyos kérdésekre nem könnyű válaszolni.

Az órájára nézett.

– Elmúlt kilenc. Fel kell venned a díszruhádat, és félóra múlva készenlétben kell várakoznod a városháza előtt. Készítek neked fürdővizet.

A városháza előtt ott találtam Tommót, amint éppen Douggal beszélgetett. Még tíz perc volt addig, amíg bevonulhattunk a városházára, hogy aztán az előcsarnokban várakozzunk tovább. Az volt a szokás, hogy azok, akik elé majd odateszik a foltokat, korán érkeznek, és eltársalognak a szülőkkel, a barátokkal vagy az olyan falubeliekkel, akik egy évvel ezelőtt tették le a vizsgát. Violet is ott volt Daisyvel és Imogennel, aki egész csinos volt, és nagyon izgult. Ő és Dorian megegyeztek a feltételekben a színfelügyelővel, és még az aznap délutáni vonattal meg akartak szökni. Tízünk közül hétnek már meg volt beszélve az esküvője – volt, akinek már tíz éve, vagy még előbb. Tommo Képzeletbeli Házassági Ligája lehet, hogy csak valami vicc volt, de az elv hibátlannak tűnt. Az Ishihara napján dőlt el az ember élete. Megkönnyebbülés volt, ha olyasvalaki voltál, aki nem szeretett döntéseket hozni, de átok azoknak, akik szerettek.

Láttam, hogy Violet a családjával beszélget, de amikor észrevett, gyorsan elfordította a tekintetét. 

– Ideges vagy? – kérdezte apa.

– Kicsit. Annak idején neked meddig tartott?

– Körülbelül húsz percig. Pár perc, mire rájöttem, hogy mi az uralkodó érzékelésem, azután kellett egy kis finomhangolás, hogy megállapítsam a tartományt. Sok tesztlapot használnak, hogy biztosak lehessenek abban, hogy igazat mondasz, így aztán sohasem tudhatod, hogy amit a pontokból kiveszel, az jó-e vagy rossz, pozitív-e vagy negatív.

Doug ballagott mellénk.

– Sajnálom, hogy megint abban töröd a fejed, hogy feleségül veszed Violetet – mondtam. – Bármit megtennék, hogy segítsek rajtad, kivéve, hogy én vegyem el őt.

Kedélyesen megvonta a vállát.

– Mindig is erre számítottam, úgyhogy már régóta nem okoz sokkot.

– Hallottátok a pletykát? – lépett hozzánk Tommo. – Dorian meg fog lógni Imogennel a tizenöt negyvenhármassal. És ha már a házasságról van szó – fordult Doug felé –, ragaszkodj legalább három rongyhoz deMauve-éktól.

– Három rongy? – kérdezte Doug remegő hangon. – Ilyen sokat nem kérhetek!

– Hidd el nekem – tette a vállára a kezét Tommo –, deMauve simán kifizeti neked ezt az összeget, csak hétfő éjjelre a Zöld Sárkány nászutas lakosztályában tudhassa a lányát. Ha akarod, én tárgyalok vele – Eddie kis csalódása után szükségem van az érdemekre.

– Megtennéd? – kérdezte Doug. – Igazán nagyra értékelném.

Azzal elment, hogy beszéljen a családjával, én pedig egyedül maradtam Tommóval. Egy darabig hallgattunk. Prefektus akartam lenni, magam mellett kellett tudnom Tommót. Sohasem tudhatná, mire készülök, de a leleményessége és a sokféle jártassága nagy kincs lenne számomra.

– Hogy vannak a bordáid?

– Kettőt törtél el.

– Sajnálom.

– Én pedig azt az egész „itt hagyunk, hogy halj éhen” egyezséget sajnálom. Courtland volt.

– Tudom.

Kezet ráztunk, és feszengve egymásra mosolyogtunk. A barátság még nem állt helyre, de majd fog, idővel.

– Jó reggelt.

Megfordultam. Jane a legszebb Szürke díszruháját vette fel, és befont hajába vadvirágokat tűzött. Nagyon szép volt – sugárzóan szép – és a szülei kíséretében jött, akik vigyorogtak, de félő volt, hogy bármelyik percben kirobban belőlük a nevetés. Kezet fogtam Stafforddal, és bemutattak Jane anyjának, egy vidám kis asszonynak, akinek csak egy füle volt.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem – mondtam.

– Tessék? – kérdezte, tölcsért formálva a hiányzó füle előtt, majd nagy nevetésben tört ki, mert az egész csak tréfa volt.

– Anya! – könyörgött Jane. – Kérlek, ne hozz kínos helyzetbe.

– Bocsánatot kérek, amiért nem maguktól kértem meg először a lányukat, de az udvarlás körülményei meglehetősen megterhelők voltak – magyaráztam mindkettőjüknek.

Csengőszó hallatszott.

– Titeket hívnak – mondta Jane anyja, és mindkettőnket megcsókolt. – Sok szerencsét.

Elindultunk a káptalani tanácsterem felé, ahol Yewberry egy kézi csengőt rázott. Beléptünk a tanácsterem mögötti előszobába, és leültünk, mire Yewberry a protokollra vonatkozó rövid utasításokat olvasott fel, és azt is mondta, hogy lazítsunk, és élvezzük a dolgot. A végén egy béna viccet is megengedett magának, ami egyáltalán nem volt vicces, de nevettünk, hogy ezzel is oldjuk a feszültséget. De hamarosan minden szem a tanácsterembe vezető ajtóra szegeződött. Ezen az ajtón fiatalemberként léptél be, és húsz perccel később felnőttként léptél ki rajta a faluba. Még azt is megengedték, hogy a káptalani tanácsteremből a prefektusok bejáratán át távozzál. Ez nagy megtiszteltetés volt.