Reggeli

6.1.02.03.012: Az évenkénti ezer óra lámpahasználat engedélyezése visszavonható, ha a Tanács azt célszerűnek tartja. Több lámpa egyidejű használata engedélyezett, de a felhasználás összideje változatlan marad. A fel nem használt időt tovább lehet vinni.

Hajnal előtt felébredtem. Mivel már nem tudtam visszaaludni, félkönyékre emelkedve belebámultam a sötétségbe. Azt sem tudtam volna megmondani, hogy nyitva van-e a szemem, vagy csukva: a sötétség úgy kavargott körülöttem, mint szénfekete bogarak egy szenes pincében. Megérintettem az éjjeliszekrényen lévő óra mutatóit, hogy megerősítsem magam, valóban közel a hajnal, aztán meghallottam az első heliosztát halk zümmögését, ahogy az automata beállította a felkelő nap irányába. Azután megéledt a második is, majd a harmadik, és a levegő csakhamar megtelt az óraszerkezetek kórusának vidám zümmögésével. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a madarak: füttyögve és csicseregve köszöntötték az új napot, és miközben a sötétséget fürkésztem, a feketeség függönyén egyszer csak megjelent egy egészen halvány, vörös derengés. A pislákoló fénycsík csakhamar sarló, majd félkör alakot öltött, és a szobámba lassan-lassan beszivárgott a világosság. Először az ajtókeret fürdött meg a sötéten izzó vörösség halvány ragyogásában, aztán ahogy az új nap első sugarai elűzték a sötétet, a szoba is felvette a maga alakját.

Felkeltem, megmostam az arcom, és felöltöztem a kalandtúra szerelésembe, amely térdnadrágból, szafari ingből és túrabakancsból állt. Ezek után óvatosan lementem a földszintre, hogy teát készítsek. Még el sem értem a konyháig, amikor a nap vastag felhők mögé bújt, és a hirtelen támadt homályban épp csak látni lehetett valamit. Nagy igyekezetemben, hogy reggelit készítsek, többször is nekimentem a berendezési tárgyaknak, végül feladtam, és eltapogatóztam a konyha sarkában álló támlás padhoz.

Ragyogó napra ébredtem. Apa felöltözve dolgozott valamit a konyhaasztalnál.

– Jó reggelt – köszönt rám mosolyogva. – Ki az a „goromba lány”? Ezt motyogtad álmodban.

– Nevet is mondtam?

– Nem.

– Akkor nem tudom biztosan. 

Álmodtam. Jane és én együtt úsztunk hajnalban egy sima tükrű tóban. Vízpermet szállt fel a tó tükréről, homályba burkolva a partot, és elválasztva bennünket a világtól. Vicceket meséltem, ő pedig nevetett, még a rossz vicceken is. Épp csókolózni akartunk, amikor megérkezett Constance egy csónak orrában állva, hosszú, leomló vörös leplekbe öltözve. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor felébredtem.

– Egy nyúlról is mondtál valamit – tette hozzá apa.

– Kopoltyúi voltak, és harapdálta a lábujjainkat – mondtam a homlokomat ráncolva.

Nevetett, és megkérdezte, hogy vagyok. Megérintettem a számon a vágást, amit az éjjel szereztem, amikor ráestem a talicskára. Még fájt, de már sokkal jobb volt, és ezt meg is mondtam apának.

– Nem találták meg Travist – jegyezte meg.

– Nem – válaszoltam –, nem szokták.

– Karakánul viselkedtél – folytatta elgondolkodva –, ami jó dolog… – de a prefektusok jelenlétében ne tedd. Csak felhívod magadra a figyelmet.

Megkérdeztem, hogy érti ezt, de csak vállat vont, én pedig elindultam a városházára, mert volt még időm, hogy szerezzek valami főtt ételt reggelire.

Útközben megálltam a postánál, és mivel az évszakra jellemző nappali világosságot kihasználandó meghosszabbították a nyitvatartási időt, így amikor odaértem, már félórája kinyitottak. Rendben tartották, noha rettenetesen régi volt, ennek ellenére az eredeti festés ma is tűrhetően élénk maradt.

– Biztos, hogy elégedett vagy ezzel? – kérdezte a táviratfelvevő, szemét poétikai erőfeszítésem eredményére szegezve. – Egy kicsit, hogy is mondjam, sületlenségnek érzem.

Idősödő nő volt, a kétszer megözvegyült Beryl nénikémre emlékeztetett. Nagyon kedves, de bosszantóan szókimondó.

– Constance-nak nincsenek nagy igényei a férje intellektuális képességeit illetően – magyaráztam, próbálva úgy tenni, mintha szándékosan mentem volna a saját képességeim alá.

– Jobb is – felelte, majd amikor megszámolta a szavakat, még hozzátette:

– Hozzáírhatnál hárommal több X-et, nem kerülne semmivel sem többe.

Egy pillanatig elgondolkoztam, aztán udvariasan elutasítottam, mivel nem akartam, hogy Constance tolakodónak tartson. Mrs. Blood ezek után megkért, hogy hagyjam jóvá a sortöréseket, majd közölt velem egy felháborító harminckét centes árat. Amikor megjegyeztem, hogy ez túlságosan sok, közölte, hogy nem kell kifizetnem, ha hozok neki egy cukorcsipeszt Rusty Hillből. Megígértem, hogy mindent el fogok követni, mire nyájasan rám mosolygott, és azt mondta, hogy máris továbbítja az üzenetemet. 

***

A városháza olyan volt, mint a városházák általában: tágas, kelkáposzta, valamint padlópaszta szagú. Óvatosan körüljártam a bejárat közelében leterített prefektus szőnyeget, illendően fejet hajtottam arrafelé, ahol Az Eltűnt könyve volt elhelyezve, aztán hunyorogva szétnéztem a viszonylagos sötétségben. Távol, a helyiség szemközti végében állt a díszes gipsz párkánnyal szemet gyönyörködtető keretbe foglalt színpad, egyik oldalán a konyha, a másikon a tanácsterembe vezető hatalmas, kétszárnyú tölgyfa ajtó. Ide szigorúan tilos volt belépni, kivéve egy helybeli lakos életében egyszer adódó húsz percet – amikor az Ishihara írásbelit tartották.

Vettem valamennyit a zabkásából, hozzá egy zsemlét a megengedett kanál narancslekvárral, aztán leültem Tommóval szembe az egyik Vörös színű asztalhoz. A hely viszonylag üres volt, mivel a korai műszakban dolgozó Szürkék már ettek, a Kromatikusok többsége pedig ritkán szánta rá magát, hogy korán felkeljen az ágyból, hacsak nem volt beosztva határvédő őrjáratra, vagy egyébre. Észrevettem, hogy Jane a reggelije végén tart, de ő nem nézett felém. Tommo ott volt, azt mondta, hogy „megóv attól, hogy jó társaságba kerüljek”.

– Travist nem találták meg – mondtam.

– Meg fogják. Mondd csak, megint be akarsz mutatni egy éjszakai műsort? Minket,többieket rossz fényben tüntet fel amikor valaki értelmetlenül jó dolgot tesz.

– És ha te lettél volna? – vágtam vissza, mire Tommo csak rándított egyet a vállán. – És mondd – folytattam –, lakik még valaki rajtunk kívül a házunkban? Úgy értem, a legfelső szinten.

Tommo rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.

– Úgy érted, azon kívül, akiről nem beszélhetünk?

Bólintottam.

– Nem tudok róla. Miért?

– Mintha zajokat hallottam volna.

De Tommo már megint nem figyelt rám. Előhúzott egy siralmasan foghíjas fésűt, és sietve hozzálátott, hogy elfogadhatóvá tegye a külsejét.

– Villámellenőrzés?

– Annál is fontosabb. Megtennél nekem egy szívességet? Próbáld meg a lehető legkevésbé vonzónak mutatni magad. Tudom, nem lesz nehéz, de azért tégy meg mindent, amit csak tudsz, oké?

– Mi van?

– Az ott – mutatott egy lányra, aki épp most lépett be – Lucy Ochre, akiről meséltem neked. Akárhányszor látom, mindig egyre gyönyörűbb. De tudod, mit szeretek benne a legjobban?

– A humorérzékét, hogy hajlandó találkozni veled?

– Nem. Annak ellenére, hogy az apja ipari méretekben lopja a falu vagyonát, sohasem emeltek vádat ellene. A lány egy egész vagyonon ülhet. És az, aki elveszi, osztozik a vagyonon, méghozzá egyenlő arányban.

– A szíved mélyén igazi romantikus lélek vagy, igaz?

– Ha készpénzről van szó, minden vagyok, amit csak akarsz.

Szomorúan ingattam a fejemet, és figyelmemet Lucyra, az előző mintás lányára fordítottam. A hosszú hullámos hajú, alacsony, sápadt lány enyhe zavarral nézett körül. Apa és én előző nap láttuk, amint egy ingát lógatott le a hídon. Mihelyt felénk nézett, Tommo intett neki, mire Lucy bizonytalan léptekkel odajött hozzánk.

– Helló, Timmo – mondta, és leült.

– Tommo, igazából – javította ki Tommo. – Gondoltam, szívesen leülnél hozzánk, édesem.

A lány egy pillanatra rám meredt.

– Ölni tudnék egy csésze teáért.

Tommo értette a célzást, és elviharzott.

– Feleségül akar venni – mondta Lucy az asztallapra támaszkodva, és nem rám, hanem a bal szemöldököm fölé nézett. – Anya azt mondta, szabadon dönthetek. Szerinted hozzámenjek?

– Azt hiszi, hogy sok pénzetek van.

Felhorkantott.

– Egy vasunk sincs.

– Akkor talán ne. Én Eddie Russett vagyok egyébként.

– A mintás fia?

– Az.

– Nagyon jóképű vagy – különösen az orrod tetszik.

– Születésnapi ajándék volt.

– Mi érdekeset kaptál még?

Úgy döntöttem, témát változtatok, mert kicsit tolakodónak találtam.

– Tommo azt mondta, harmonikus utakat keresel.

– A föld telítve van a kövek, a talaj, a puszták és mezők néma zenei energiájával – válaszolta drámai hangon. – Esz-dúr, ha érdekel, de a skála olyan magasságában, hogy nem lehet hallani. Olyan, mint egy energiahordozó szellő, amely bizonyos utak mentén áramlik, és úgy mozdítja meg az ingámat, mint a szellő a szélcsengőt – olyan energia, amely minden dolgot egybeköt – a szférák harmóniája.

Nem szóltam semmit, ami valószínűleg elég sokatmondó lehetett.

– Tudom, hogy mit gondol mindenki – szólt sóhajtva, és végigsimított a haján. – Hoznál nekem egy kanalat?

Összerezzentem; zavarba ejtő volt a nyílt ajánlata.

– Nos, nem, úgy értem… igen, vagyis hát… bocsáss meg, mit is mondtál?

– Desszert, leves, mártás vagy tea – mindegy, milyet. Rusty Hillből. Oda mész, ha jól tudom. 

– Ó, egy kanalat. Azt hittem, úgy érted…

– Hogy valami tudodmit akarok venni tőled? Ugyan, Eddie, ennyire azért nem vagy jóképű. De ha már itt tartunk, jó vagy csókolózásban? Szükségem van valakire, akivel gyakorolhatnék, te pedig úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis készpénz. Ha kiiktatjuk Tommót az egyenletből, megspórolhatunk egy kisebb vagyont.

– Hány csókra gondoltál? – kérdeztem, attól tartva, hogy „egy kisebb vagyon” épp elég, hogy kikészítse a számat – és a nyelvemet is, ha ilyesmit forgatna a fejében.

Vállat vont.

– Attól függ, mennyire értesz hozzá. Barát?

– Barát.

– Különleges barát?

– Egyelőre maradjunk csak a sima „barátnál”.

– Tessék a teád – szólalt meg Tommo szúrós tekintettel nézett rám, mivel Lucy már majdnem az ölemben ült.

– Nem kérek teát – közölte Lucy lecsukódó szemhéjjal. – Igazából kicsit szundítani szeretnék.

És mintegy megerősítésül lerogyott az asztalra, és horkolni kezdett.

– Ilyen szokott lenni? – kérdeztem, mire Tommo szomorúan megrázta a fejét. Akkor esett le a húszfillér. Hát ez teljesen bezöldezett. És ha a prefektusok megszimatolják, hogy Lucyt nyilvános helyen belájmozva látták, akkor abból nagy baj lesz – a rossz nyelvekről nem is beszélve.

– Hé, Lucy – ráztam meg a vállát –, menjünk sétálni.

Szóltam Tommónak, hogy fogja meg az egyik karját, és miután talpra állítottuk, nyögve és fújtatva kivonszoltuk a teremből.

– Most deMauve-ék bejárati ajtaja kell nekünk – mondtam. – A Lime, amibe Lucy bekukkantott, a zöld sárga széle, tehát nekünk most az ibolya vörös szélére van szükségünk, hogy közömbösítse azt, amivel tele van nyomva a búrája.

– Az használni fog?

– Ha az ember egy mintás házában nő fel, óhatatlanul megtanul egy-két trükköt.

Tommót ezek után nem kellett tovább győzködni, úgyhogy elindultunk az egyre bizonytalanabbul lépkedő Lucyval a főméltóságok házai felé.

– Az ajtót figyeld, Lucy – biztattam. – Attól majd jobban leszel.

– Nem akarok jobban lenni – nyöszörögte. – Kinyírták, tudod?

– Tessék?

– Senki nem nyírt ki senkit – vágott közbe Tommo. – Csak a szín beszél belőle. 

Ez nagyon is elképzelhető volt. Olyankor, amikor arra értem haza, hogy apa egy kicsit belájmozott, gyakran az asztal tetején állt, nadrág nélkül, és összevissza beszélt minden baromságot.

Lucy egy teljes percig bámulta az ajtót, de nem láttunk rajta semmi javulást. Amikor rájöttem, miért nem működik a dolog, elkáromkodtam magam – a kemény cuccból is benézett egy szemre valót.

– Lincoln is van benne – csaptam a homlokomra. – Vörös ajtó… – futás!

Átráncigáltuk szembe, Yewberryék szemfájdítóan élénkpiros ajtajához, és ráparancsoltunk, hogy nyissa ki a szemét. A hatás azonnali és drámai volt. Feljajdult, összerázkódott, és a tarkójához kapott, ahol az ellentétes disszonancia nyilallását érezte.

– Munsellre! Bassza meg! – kiáltotta.

– Ne olyan hangosan – szóltam rá –, és nézz rá még egyszer – legalább addig, amíg megszámolsz öt elefántot.

– Szemétség – nyögött fel Lucy, mihelyt megszámolta az öt elefántot.

– Te mindig ilyen nagyon sárga vagy?

– Csak a látóidegközpontod konfigurálja újra magát – világosítottam fel. – Mindjárt kitisztul a kép.

Hazavittük, és letettük az ablakmélyedésben lévő ülésre, amíg Tommo elment egy pohár vízért.

– Óóó – nyöszörögte. – Ó, a fejem.

– Hol van a Lincoln? – kérdeztem.

Bizonytalanul nézett rám. A szeme egy darabig ide-oda járt, csak aztán állapodott meg határozottan az arcomon, ami fura módon zavarba ejtő emlékeket idézett fel bennem az anyámról, akinek ugyanez volt a szokása. Eddig sohasem gondoltam rá, de nagyon is elképzelhető volt, hogy ő is használt valami zöldséget. Lucy lehunyta a szemét, és hangtalanul zokogni kezdett. Odaadtam neki a zsebkendőmet, ő meg letörölte a könnyeit.

– Hol van a Lincoln? – kérdeztem újra.

Kicsit gondolkodott, kifújta az orrát, és egy közeli asztalon fekvő könyvre, az Old Yeller egy példányára nézett. Végigpergettem a könyv lapjait, és meg is találtam, amit kerestem. Egy képeslap nagyságú, vakítóan fényes minta volt, de olyan zöld, hogy az egész szobát betölteni látszott az álomszerű boldogság ellenállhatatlan kisugárzásával. Csak rápillantottam, és máris elöntött a jóleső tompultság melengető érzése.

– Ötszáz érdemtelenség, ha rajtakapnak ezzel – mormoltam, és behajtottam a minta színoldalát. De ahelyett, hogy a legcsekélyebb megbánást mutatta volna, Lucy megragadta a csuklómat, és feszült figyelemmel nézett rám.

– Megölték az apámat! 

– Lucy, ma már senki sem követ el gyilkosságot – válaszoltam. – Nincs rá szükség. Léteznek eljárások.

– Akkor miért…

De nem tudta befejezni. Tommo visszajött, és Lucy, akin egyre jobban látszott, hogy rosszul van, hirtelen végighányta a padlót.

Kerítettünk egy nyeles felmosót, és feltakarítottunk. Eközben Lucy úgy döntött, hogy kialussza a rosszullétét.

– Kösz mindenért – suttogta Tommo, amikor pár perccel ezután kiléptünk a házból. – Nem engedhetjük meg, hogy a jövendő Mrs. Cinnabart az a vád élje, hogy nyilvános helyen telenyomva jelent meg, nem igaz?

– Lucy azt mondta nekem, hogy valaki gyilkosságot követett el az apja ellen.

– A zöld beszélt belőle, már mondtam. Mindenki tudja, hogy Békavadászaton volt; a prefektusok a falu érdekében döntöttek a hazugság mellett. A közbírság elképesztően nagy lett volna – és még nagyobb a prefektusok számára.

Ez igaz volt; a spektrumrang előjogokkal járt, de ha valami rosszul ment, a büntetés is nagyobb volt. Egy prefektust újraindításra utasíthattak olyasmiért, amiért egy Szürkét ötven érdemre büntettek volna.

– Mondta Lucy, hogy miért gondolja azt, hogy megölték?

Be kellett ismernem, hogy nem mondta.

– Én mondom neked, teljesen bezöldült – bizonygatta Tommo. – Amilyen bombázó, fel tudja izgatni az embert. Valószínűleg odavan a tudodmiért. Jól hallottam, hogy az előbb barátságot ajánlott neked?

– Igen.

– A fenébe! Engem mindig leolt, ha kérem rá. Az a helyzet, hogy én vagyok az egyetlen Vörös, aki nincs rajta a barátai listáján.

Gondoltam, diplomatikus leszek.

– Talán több vagy neki, mint egy barát.

– Csakis így lehet – válaszolta megkönnyebbülten. – Ami pedig Rusty Hillt illeti – nem fogsz megfeledkezni a cipőmről, ugye?

– Lucy egy kanalat kért… – Mrs. Blood egy cukorcsipeszt. Lehet, hogy írnom kéne egy bevásárlólistát.

– Nem szükséges – felelte Tommo. – Hoztam neked egyet.

Megnéztem a listáját, és úgy láttam, hogy minden rajta van: kilincs-gombok, babakocsi, körömolló, fagylaltkehely, vajtartó, egykerekű-kerékgumi, akármilyen cipőfűző, egy macintosh, lehetőleg kékben, ami hülyeség volt, mivel úgysem tudnám megállapítani. Úgy látszott, hogy Tommo jó marketing lehetőségnek látta a kirándulásomat.

– Ezt nem tudom mind megszerezni!

– Akkor csak a kliences méretű cipőt – és természetesen egy kanalat, Lucynak.