Matthew Gloss Őszínessége

3.6.23.05.058: A Nemzeti Szín alkalmazottai fel vannak mentve a naponkénti Hasznos Munkavégzés alól.

Keresztbe vetett lábbal ültem az ablakmélyedésben lévő padon, és kinéztem az esős estébe. Szokatlanul heves felhőszakadás volt, s a távolból mennydörgések hallatszottak. Néztem, ahogy megtelnek, majd túlcsordulnak a csatornák, és odakint patakká változik az út.

Fogtam egy darab papírt, hogy listát írjak a falu különböző rejtélyeiről. Azt terveztem, hogy a legmegoldhatatlanabbal kezdem, és úgy haladok tovább. Alap tetejére felírtam, hogy „talicska”, aztán megálltam, és gondolkoztam. Az apokrif emberrel folytatott beszélgetésem után visszatértem oda, ahol előző este megbotlottam a talicskában. Az most is ott volt még a perpetulit mellett a fűben. Visszatoltam az útra, és megmértem az időt. A perpetulitnak tizennyolc perc negyvenhét másodpercébe telt, mire érzékelte, hogy a talicska idegen, és újabb öt perc huszonkét másodpercébe, hogy eltávolítsa. Ez lassabban ment, mint ahogy a köveket távolította el útban Rusty Hillbe, de az elv ugyanaz volt. A gondot az jelentette, hogy már több mint félórája besötétedett, mire kiértem oda. Akkor hát ki – vagy mi – tette a talicskát a perpetulitra?

– Talicska?

Matthew Gloss volt az, a színfelügyelő, aki az eső keltette zajt kihasználva észrevétlenül odajött, és a vállam fölött elolvasta, amit írtam. Már mozdultam, hogy felálljak, ám ő nagylelkűen intett, hogy maradjak ülve, és megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzám.

– Természetesen – feleltem, és félrehúzódtam, hogy helyet adjak neki.

– Listát írsz? – kérdezte barátságosan.

– A születésnapi listámat – feleltem, majd hadarni kezdtem: – Tudom, szokatlan, és különben is majd csak októberben lesz a születésnapom. És kertünk sincs – legalábbis akkora nincs, hogy indokolt lenne egy talicska beszerzése –, de arra gondoltam, hogy kerti eszközök kölcsönzésével kereshetnék egy kis pénzt… természetesen prefektusi engedéllyel.

– A túlzott információbőség gyakran egy hazugságot leplez – felelte bosszantó egyértelműséggel. 

– Nem hazugság, uram. Őszintén bevallom, ideges vagyok a maga jelenlétében.

Bólintott, és úgy tűnt, hogy elfogadja a magyarázatomat.

– Apád azt mondta, hogy érdekelnek a sorok.

Igen, így van, feleltem.

– Akkor te talán elárulod nekem, miért van az, hogy odahaza a Nemzeti Szín étkezdéjében soha nem a leggyorsabb sorba állok be.

– Egyszerű a magyarázata – feleltem. – Mivel csak egy sor lehet a leggyorsabb, öt pénztár esetében a sorok nyolcvan százaléka a leggyorsabbnál lassabb lesz. Nem arról van szó, hogy maga rosszul választ, inkább arról, hogy kicsi az esélye.

Ezen egy percig elgondolkozott.

– Vagyis minél több pénztár van, annál kisebb az esélyem, hogy a leggyorsabb sorba állok be?

– Abszolút – válaszoltam. – Ellenben ha lecsökkentenénk a sorok számát egyre, mindig biztos lehet abban, hogy a leggyorsabb sorban áll.

– Sejtelmem sem volt, hogy a sorbanállás ilyen érdekes lehet, de arról sem, hogy valaki ennyi gondolatot képes szánni a témának – jelentette ki.

Kétértelmű megjegyzés volt. Dicséret éppúgy lehetett, mint bírálat, nem tudtam eldönteni, hogy ez most melyik. Ügyesen kikerültem a talicska-kérdést, és most Jane kérésére ki kellett derítenem, hogy mi dolga van itt. Őt azonban más dolgok foglalkoztatták.

– Feltehetek egy illetlen kérdést?

– Igyekszem válaszolni rá, amennyire tőlem telik.

– Van itt valaki, aki el tudna intézni nekem egy tudodmit? A színfelügyelő élete magányos élet, és már hosszú hetek óta úton vagyok.

A kérdés nehéz helyzetbe hozott. A Tanács révén már tudhatott Tommóról, márpedig ha tudott róla, akkor egyszerűen csak a lojalitásomat tesztelte. Ha nem tudott, és ez egy csapda volt, akkor éppoly bűnös lennék, mint Tommo. De szükségem volt arra, hogy megbízzon bennem.

– Kérdezősködhetek, a pozícióját tekintve óvatosan – feleltem lassan. – Ezzel a szívességgel átlépem a határvonalat, de bízom benne, hogy nem veszélyeztetem vele a jó híremet.

A végén jobban sült el a dolog, mint képzeltem. Már-már intelligensnek tűntem miatta.

– Ez egy prefektushoz is méltó válasz volt, fiatalember. Sem igen, sem nem, hanem valahol a kettő között – és még a labdát is visszadobtad.

Ez jól ment, és most rajtam volt a sor.

– Feltehetek egy hipotetikus kérdést Színességednek?

Ódivatú megszólítást használtam, hogy imponáljak neki, de a színfelügyelő átlátott a szitán. 

– Kifejezetten örülnék neki, öcsém… és kérlek, hívjál Matthew-nak.

– Köszönöm. Csak tegyük fel, hogy van két ember, akiket felületesen ismerek. Az egyik közép-Bíbor, a másik egy ex-világos Bíbor, jelenleg Szürke. Tegyük fel továbbá azt is, hogy mindketten fiatalok és buták. Az a vágyuk, hogy együtt lehessenek, de a szüleiknek más elképzelésük van.

– És vegyük úgy, mintha ezek a feltételezett ifjú szerelmesek Kelet-Kárminban laknának?

– Nem mondhatnám.

– Aha. Folytasd.

– Azt tervezik, hogy elszöknek, de nincs hová menniük. Arra lennék kíváncsi, hogy lehetne-e olyan ismerőst találni Smaragdvárosban, aki hajlandó lenne alkalmazni egy keményen dolgozó fiatal párt anélkül, hogy kérdéseket tenne fel?

Elmosolyodott.

– Méltányolom a hipotetikus aggodalmadat, és nagyra értékelem, hogy részvéttel vagy irántuk; ez olyan tulajdonság, amelyet érdemes fejleszteni magunkban. Röviden azt válaszolhatom, hogy fel kell jelentened őket a törvény megsértéséért, hogy aztán a jutalmat zsebre vágva abban a boldog tudatban éld tovább az életed, hogy a kötelességednek eleget téve szolgáltad a Kollektívát.

– És a hosszú válasz?

A színfelügyelő elgondolkodva nézett rám.

– Tegyük fel, hogy van egy barátnőm Smaragdvárosban. Tegyük fel továbbá, hogy úgy döntök, kapcsolatot létesítek közte és a te hipotetikus szerelmespárod között. Úgy képzelem, hogy egy ilyen kapcsolatnak – elméletileg – ezer érdem lenne az ára, készpénzben. Mihelyt odaérnek, bizalmasan kell tárgyalniuk a dologról az ismerősömmel. Világosan fejeztem ki magam?

– Igen, uram, világosan.

Pislogtam. A tűzzel játszottam, de úgy tűnt, hogy sikerrel jártam. Még csak meg sem izzadtam. Dorian és Imogen örülni fognak, de ezer érdemnyi készpénz sok figyelmeztető fotót jelentett a Spektrumban, és legalább fél negatív tonna lebegőt.

A színfelügyelő megint gondolkodott kicsit, majd lehalkította a hangját:

– Mondd csak, Edward, eszedbe jutott már, hogy a Nemzeti Színhez gyere dolgozni?

Élete során valamikor mindenki gondolt erre.

– Gondolja, hogy alkalmas lennék rá?

– Elképzelhető. A diplomáciai érzéked nagyon imponál nekem, és jól ismered a színeket. Hallottam a tegnap éjjeli kalandodról a függöny mögött. Ami bizonyos… határozottságra vall.

– A végén engem kellett megszabadítani. 

– Ahhoz, hogy kudarcot vallj, előbb meg kell próbálnod. De áruld el, miért viszed vásárra a bőröd egy Sárga miatt?

– A barátom volt.

A színfelügyelő lassan rábólintott.

– Csodálom a hűséget egy helybelinél, amíg helyesen alkalmazza – mondta. – A rossz helyen alkalmazott hűség elpazarolt hűség.

– Azt is látni akartam, hogy milyen éjveszettnek lenni – tettem hozzá halkan.

– És milyen?

– Őszinte leszek: félelmetes.

A színfelügyelő hosszan nézett rám, majd úgy tűnt, hogy elhatározásra jutott, és kivett egy borítékot a mellzsebéből.

– Látod ezt? Meghívó, hogy gyere el a Nemzeti Szín felvételi vizsgájára. Még így is szükséged lesz a főprefektus jóváhagyására, amire nincs sok esély – általában még a közepesen érzékelőket is szeretik megtartani, hogy legyen aki elvégzi a színosztályozást. De a találékonyság képessége nagy előny a Nemzeti Színnél. Írd ezt alá, és megpróbálkozhatsz a színkereskedelemmel.

Azt hittem, odaadja a levelet, de nem; letette egy közeli asztalra.

– Számíthatok a teljes diszkréciódra, Edward?

Azt feleltem neki, hogy számíthat.

– Akkor arra kérlek, hogy esküdj meg, hogy amit mondok, nem kerül ki ebből a szobából.

– Munsell Igéjére.

Körülnézett, aztán lehalkította a hangját

– A Kelet-Kárminban való megjelenésem mögött nemcsak a Magenta kiszivárogtatások és az Ishiharák levezénylése áll.

– Nem?

– Nem. A Nemzeti Szín nagyon komolyan veszi az illegális színkereskedelmet, Robin Ochre tolvajlása ezért komoly érdeklődést vált ki. Az egyik bűntársa Zane G49 volt, akivel találkoztál. Meghalt, mielőtt felszólíthattuk volna, hogy számoljon el a tetteivel. Úgy gondoljuk, hogy Bíbornak adva ki magát „felesleges” minta-színárnyalatokat adott el különböző festékboltoknak szerte a Kollektívában. Természetesen mivel Bíbornak látszott, senki sem gondolt arra, hogy kérdőre vonja az indítékai felől. Óvatos becslések szerint az ellopott minták értéke húszezer érdemre tehető.

– Ó, egek! – nyögtem, s közben azon töprengtem, hogy vajon tudok-e meggyőzően naivnak mutatkozni a beszélgetésünk végéig.

– De ezzel még nincs vége – folytatta a színfelügyelő. – Szerintünk még valaki benne volt a dologban. Olyasvalaki, aki most is itt bujkálhat még Kelet-Kárminban. Valaki, aki súlyosan veszélyezteti a nyugalmunkat. 

– Egy fanatikus?

Bólintott.

– A legrosszabb fajtából. Nem akarok senkit megrémíteni, de ha egyszer megveti a lábát a monokróm fundamentalizmus, nehéz lesz kiirtani úgy, hogy ne ártsunk vele más falubelieknek.

Nem voltam biztos abban, hogy a kifejezés mit jelent, de ha azt, hogy gyűlölni kell a rendszert, akkor Jane határozottan közéjük tartozott. Csak azt nem tudtam, hogy ez most rossz vagy nem. Végtére is az előírt ruhaviselési illemre fittyet hányni „súlyos véteknek” számított, de én csak nagy nyomás hatására mondtam volna azt, hogy szerintem is az. Az apokrif ember nem tűnt rosszabbnak tőle, és mi sem neki.

– Biztos, hogy a prefektusok a legalkalmasabbak, akiket megkérdezhet? – kérdeztem óvatosan. – Több mint háromezren laknak ebben a faluban, és én alig harminccal találkoztam.

A színfelügyelő megrázta a fejét.

– A prefektusok jó emberek, de csak abban lehet bízni, hogy kiállnak magukért és a bonuszaikért. Láttad, hogy Zane Vermillionban valami módon szintén benne van. Te két napja vagy itt, de már híre ment a kíváncsiságodnak, ennélfogva te szabadon puhatolózhatsz. Áruld el nekem, láttál bármi szokatlant?

Öt dolog jutott eszembe azonnal. Ha kicsit tovább gondolkozhatok, valószínűleg tucatnyit is találtam volna.

– Kevés dolog van ebben a faluban, ami nem szokatlan – vallottam be –, de olyasmi, amiről maga beszél, egy sem jut az eszembe.

Hosszan, merőn bámult rám, majd fölvette a borítékot az asztalról.

– Ne okozz nekem csalódást – mondta, és a kezembe nyomta.

Otthagyott az ablakmélyedésben; a véleményem Jane-ről, ha nem is változott, legalább nyitottá váltam az újraértékelésére. Ochre-val és Zane-nel együtt ő is benne volt a minták ellopásában. Húszezer érdem hevert valahol, és Ochre-val nem ért véget a dolog – Lucy azt mondta nekem, hogy nincs egy vasuk sem. Hárman voltak benne a csalásban, és már csak egy él közülük. Hirtelen tele lett a fejem a legkellemetlenebb gondolatokkal. Tapasztalatból tudtam, hogy Jane képes elkövetni a gyilkosságot, és nem szereti, ha kérdéseket teszek fel neki. Készül valamire, ez tény; csak az a kérdés, hogy mire. Áruljam be, és vegyem fel az érte járó nagy halom pénzt?